Csak lélegezz

Késő este, szélben és szemerkélő esőben vártam a szobámban. Hogy mit? Valami mást. Valami egészen mást, mint éreztem.
Felöltöztem, mert így késő este is meg kell adni a módját. Meglehetősen hideg volt. Szeretem a hideget. Olyan őszies, mind a hangulat, mind a táj. Lassan hal, lassan kihal minden. A fák még lélegeznek, az emberek már csak megszokásból, a táj, meg lassan meghal, s újra éled, bízzunk ebben. Kár hogy az emberek nem tudnak újra születni.
Felültem a bicajomra. Táskámat a vállamra tettem. A táskámban fényképező, most papír és toll nem. Sötétben a firkászok sem írnak. Elindultam. A szél belekapaszkodott a hajamba, éreztem egyből. Imádom. Mély lélegzetet vettem, és indultam a hegy felé. A leveleket felkapta a szél, némelyik csak úgy szállt mellettem , némelyik egészen magasan cikázott, némelyik körbe körbe forgott. Az eső kicsit szitált az arcomra estek az apró cseppek. A hegy elött már csak azt vettem észre, hogy minden lélegzetemet olyan mélyre szívok, amennyire csak tudok. Így mentem egy darabig. A nap lemenőben, bár a felhőktől nem láttam igazán, de bíztam, hogy valóban most van az a pillanat, amikor lemegy. Földúton haladtam, a föld kissé megmozdult amikor mentem, majd egyre és egyre jobban azt éreztem, mintha lebegnék. A felhők olyanok voltak, akár a tengert látnám, csodálatos volt. Az ég alja, vöröses szürke színekben játszott, de egy egész rövidke sávban, és csak egy igen rövid ideig. Mesés pillanat. A mezőn napraforgók, a búza úgy mozgott, akár csak a tenger. A szél össze vissza játszadozott velük, ők meg hagyták magukat, játszottak vele. Most, minden a tengerre emlékeztetett, s arra a pillanatra amikor ezeket mondtam annak a nőnek, akit ott ismertem meg. A tengernél csókolóztunk utoljára. Az ég alja ugyanilyen piros volt mint most, a szél hasonló erővel játszadozott velünk, az eső is szemerkélt, s ezt mondtam :
"Soha nem tudnálak elhagyni. (hazudtam én)
Soha nem tudnálak elfelejteni (hazudta ő)"
Hiányzott , s a pillanat újra elhozta nekem az emlékét. Azt hiszem, hogy nem csak az esőcseppeket éreztem most az arcomon. Valami mást. Ennek így kellett történnie. Messze vagy, de te itt vagy mégis velem, s én ott leszek veled.

Carpe Diem, avagy újra van fűrdőkádunk

"Ha fogalmad sincs, merre mész, minden út oda vezet."

Ez az idézet pontosan az e fajta pillanatomat mutatja meg. Szerdán már éjjel elterveztem, hogy megyek, csak azt nem persze, hogy merre. Hívtam barátokat, mondom "együtt menjünk világgá", de sajnos Ők nem akkor akarnak mint én. De ez már az ő dolguk. Szóval ezek utána a lélekromboló dolgok után vágtattam piros paripámmal a 84-es főút felé. Itt választhattam, hogy a szokásos úton megyek, vagy nem. Hát természetesen, a nem szokásoson mentem. Ezen az úton még életemben nem fordultam jobbra, hát itt volt az ideje. Azt mondanom se kell, hogy fényképezőgép, és füzet lapult a táskámban, amúgy is megihletődött állapotban voltam, bármikor felrobbanhatott a pillanat az agyamban ,amikor írnom kell, de ez másnap jött csak ezek hatására el.
A 84-es főútról lehet a Balatonra menni, vagy szembe Sümegre, vagy jobbra. Hát sejtésem se volt, hogy mi van jobbra, persze írták h Soporon, de hát mondom ki a faszom megy el addig. Vagy addig nincs is település, csak Sopron, ami 194 kilométerre van? Na hát mondom ennek tényleg utána kell járni. Sosem tudom, hogy miszerint vannak kiírva a táblák. Jó, nem kell kiírni egy 50 fős települést, de hát akkor is. Mentem, aztán 20 km után elértem a Jánosházai körforgalomhoz. Ezt sokszor láttam már, mert erre megyek el suliba, ez már ismerős volt. Jó visszafelé mentem ugyanazon az úton amin jöttem, mert megtetszett Keléd község, vagy falu neve. Mondom bemegyek körülnézek. 5km. Előttem egy olasz rendszámmal ellátott Lancia. Hát testvéreim, most nem követlek benneteket, szerencsés utat, arrivederci. Jobbra index, irány Keléd. Előttem egy kék kamion. Hát te meg mit keresel erre? Rossz felé vitt a GPS?-kérdezem magamtól a kamiont látva elöttem.
Keléd községben egy férfit láttam csupán, aki nyírta a füet, csak így falusian mondva, no meg a falu közepénél egy Mamika állt a kapuja előtt. Mentem tovább, követtem a kamiont. Persze én megálltam fényképezni, meg beszívni a levegőt, mert minden falunak más az illata. Kelédnek, olyan szántóföld és friss fű( nem olyan fű kedves olvasó).
Éppen szántottak. Én sem értem , de hát ez van. Két, maximum három utcából áll. Pestiesen mondva, sok eevel, nem nagy eresztés. Keléd után, az erdő mellett találó névvel Zalaerdőd. Ide nem mentem be. Hajtottam a kamion után, mert elhagyom. Erdőd után a szteppék mellett..Ötvös...nah, ez a falu, mondhatni tanya. Nem tányjá az orosz hölgy, hanem tanya. Pár házikó, és egy nagy templom. A Google Earth-ot figyelembe véve, valami kastély is volt itt. (Széchenyi).
Következő Óhíd. Ez három utcából áll. Ha emlékeim nem csalnak, akkor itt volt egy új templom, az nagyon szép volt. Le is fényképeztem, de nappal szembe, szóval lényegében csak egy templom látszik és sötéten. Óhíd után Kisgörbő. Hát ezt megeszem, annyira cuki volt. Van Nagygörbő is, de ott nem voltam, ez Kisgörbőtől pár km. Itt elfordult a kamion. És láttam a táblán, hogy 8 km Zalaszentgrót. Hát mondom, ott sem voltam, de ott már útjára engedem a kamiont. Szép dombok vannak arra is. Sőt, már lassan megszoktam hogy két km-ként egy megye tábla jött velem szembe, nem is a falu tábla, vagy tanya. (Zala, Veszprém, Vas). Persze a ezek több részt Zala és Veszprém, de voltam Vazsmegyében is.
Zalaszentgróton meg láttam hogy van termálfürdő is, de mivel nem vittem fürdőgatyát, ezért befordultam egy ismeretlen utcába, levetkőztem, mert az indulásnál 24 fok volt, de amikor vetkőztem már 31. Utálom ha izzadok, és meleg van. Itt kattintottam egy képet, mert láttam egy jó féle házikót. Aztán mentem vissza. De mondom hirtelen magamba, ne azon az útvonalon menjek már vissza, ezért elmentem a Kisgörbő elágazást jelző tábla mellett, és hajtottam egyenesen. Itt láttam meg Sénye falut. 3 km. Ez zsákfalu, már sejtettem az egysávos útból. Meg azt, hogy ide a kutya se jön. Hát így is lett. 10-15 ház, egy buszmegálló, meg egy kápolna feliratú tábla. Nah ha már itt vagyok, akkor irány a kápolna. Már sejtettem, hogy a dombon lévő fehér izé lesz, az és ott vagy egy magyar lobogó is. Faszák lesznek a képek, mondom kuncogva magamban, mire az út felénél elfogy a betonos út, és összeszűkül. Hát mondom. Nem fogok gyalogolni. Sőt a semmi közepén sem hagyom itt Ferrárira csak színben hasonlító kocsimat.
Tolatás, aztán irány el. De megláttam egy szép házat. Ki a faszom költözik ide a senki földjére??? Ilyen príma házba??? Sőt. Lehet, hogy net sincs. Ja ,de van, bocs, mert láttam egy E-pontot a művháznál.
Itt eldöntöttem már , hogy indulás haza. Sényén az a fehér paca a dombon vagyis a kápolna az egy Kemence-kápolna. Ne kérdezd milyen, mert kemence alakú, milyen lenne, (te kis buta.)
Sényéről, vissza Kisgömböc, bocs...Kisgörbő, utána Óhíd, itt vacilláltam, hogy menjek-e Mihályfára, de mondom, ha az is zsákfalu, akkor igen megszívom, szóval mentem Óhídra. Itt nem egyenesem , ahogy jöttem hanem jobbra. Hát itt volt vagy 5 tábla STOP felirattal. Jó mondom illik megállni. Körbenéztem. Sehol senki. Mintha csak egy western filmbe lettem volna, vagy egy kihalt amerikai kereszteződésben ahol fújja a szél a homokot. Jó itt a traktor valamit csinálta a földel és tiszta por volt minden. Egy és ugyanaz a feeling. Kész. Pont.
Szalapa. No comment. Láttam pár cigányt, meg kék házat, narancsságra házat. Mondhatni ocsmány. Szalapa házai után, Mihályfa. Itt már feltételeztem magamban, hogy körbe körbe megyek a földön, de mégse...Mihályfa után, beláttam Kisvásárhely-t, de oda se mentémbe, itt megelőztem 140-el egy fehér Volvo kamion. Kb ennyi érdekesség volt. Aztán innen már láttam Sümegi várat, aztán hazajöttem, Csabrendek, Gyepűkaján(Papa itt született, élt), Káptalanfa (amely mindig vonz), Nemeshany, Medgyes (ejtsd : Megggyes), Devecser, és a nagy hegy előtt Somlóvásárhely 26-dik számú ház közvetlen ahogy bejössz a faluba. Persze az országútról.
Ezek után, ebédelés, és indulás Szombathelyre. Csak, hogy az utazás, és a történet ne érjen véget.
Amúgy utazás alatt Az MR3 bartókrádiót hallgattam. ( a Klasszikus zene rádiója)
Szombathely felé, előkaptam egy füzetet, írtam bele. Majd odaérve lepakoltam az albérletbe, megszárítottam az alsógatyámat, mert csavarni lehetett belőle a vizet szinte, olyan meleg volt. Ezen procedúra után, meg elmentem a 30 m-re lévő boltba vettem két sört, pár kiflit, szalámit, egy sötétzöld Pall Mall-t, és visszamentem. Ettem, majd meghallottam, hogy dübörögni kezd a Stadion. Felöltöztem, mert egy szál alsógatyában voltam. Aztán mentem a Stadion fele. Ennyi embert. Tömegiszonyom van, szóval féltem. Nagyon féltem. A Huligánok c. film volt előttem. Az meg két focitábor fanatikus szurkolóiról szól, hogyan verik meg egymást, a meccs előtt, és után. Szóval féltem. Haladás- Fradi meccs volt. A savaria plázába mentem, egy ismeretlen úton, úgy, hogy a suli mellett haladtam el. Sosem szeretek ugyanazon az úton menni, de odaértem. Foci-s boltba bementem aztán azzal a lendülettel ki is, mert 15, 20 ezer forintot nem adok egy mezért. Jó, ritka esetben adok, de akkor is csak As.Roma és 10 ezerért.
Utána Alexandria könyves bolt. Itt körbenézve , számtalan könyv le van értékelve. Ha sok pénzem lenne gazdasági világválság közepette, tuti vennék ezt azt. Egy 70 %ra leértékeltet azért vettem. 999 Ft. A szerző Balogh Robert: Elveszett, című könyve, ami Irodalmi Jelen regénypályázatának III.dik helyezettje. 2500ról 999 ft-ra árazták le, csupán 2 év leforgása alatt. Erre mondom, hogy vagy nem tudják, hogy mi az, hogy művészet és érték, vagy azt, hogy lófasz se olvass mostanában könyveket, kivéve Coelho-t, mert abban legalább nem fogunk csalódni, vagy valamilyen más TOPlistás embertől. Csernus...ami szerintem inkább már reklám fogás, mint tényleges írás. Ír valamit, persze ért is hozzá, de sokan csak azért veszik meg, mert huha ez a pszichiáter, vagy micsoda, tudja elmondja, hogyan éljek, vagyis, hogyan kéne élnem.
Ahogy a főtér felé vettem az írányt. Sok ember, sétálgat, nálam fiatalabbak a kávéház "teraszán" kiülőjén beszélgetnek vagy 8-an 10-en. Galambok még most is leszarhatják a fejedet, de ezt egy olasz filmből megtudtam "Isteni jel", ha éppen téged.
Szombathelynek többféle illata van. Gázszag, áporodott pince szag jellemzi.... Megcsörrent a telefonom. Egy smst vártam , aztán meg is ilyedtem, hogy hívtak. Tesóm. Nem tőle vártam a hívást, sőt az smst sem, de hát ki hívhatna más. Meghalt a kutyánk. Ekkor kezdett elszökni az érzés, amit tudtam, nem tarthatok itt örökké, és ezt úgy hívják hogy CARPRE DIEM. Megkönnyeztem picit a kutyát, Mazsi névvel hívogattuk magunkhoz, olaszosan Maggi (ne magginak ejtsd, hanem madzsi). Hát ez van. Megállt a kicsi szíve.
Éjjel még írtam pár sort, de csak a helyemet kerestem a piros kanapémon.
Egy záróidézet, ha volt nyitó is.
Ha nem tudod kihasználni a percet, hiábavalósággal töltöd az órát és a napot, majd az egész életedet.
Ps. : Pár év múlva én is az Irodalmi Jelen regénypályázatára akarok írni. Akarok...
(Az angol tanárom szerint, ezt kell mondani, és nem azt, hogy szeretnék, mert az akarok az erősebb...már az angolban is.)

Dolce amor

Most eléggé mérges vagyok magamra. Tudtam, hogy ez lesz. Tudtam. Mégis elkezdtem a játékot, most meg nem tudok szabadulni sehogysem. Már végig kell játszanom, úgy, hogy közben tudjak uralkodni magamon, tudjak szembenézni az érzésekkel, tudjak elmenni, ha úgy kívánja a józan ész, és ne csináljak magamból akkora hülyét, amekkorát egy évvel ezelött csináltam magamból. Csinálok.
Őrült zongora darabokat hallgatok a youtubon, ettől is megértve azt, hogy valóban hülye vagyok, és valóban senkinek sem kellek. A telefonom néma, senki sem hív. Mindenki boldog, én meg csak futok a boldogság busza után, vagy nevezzük vonatnak, teljsen mindegy. Mindeki él mint hal a vízben. Rájöttem hogy édesvizi hal vagyok sós tengerben. Nem tudom, merre kell mennem, hogy visszataláljak az édesvízbe, keresem, kaparom, kutatom, kell, az édesvíz.
Hiába akarok én mást, hiába jött ez az érzés, ismét csak felesleges. Mit kezdjek ezzel egyedül??? Ő. Aki csak sejti kapálózásom. Ha tudná sem lenne jobb. Attól csak még elérhetetlenebbnek érezném.
"Nem vagyok többé félbetépve! Megtaláltam a lelkem másik felét!"
Csak rossz időben. Várnom kell, lehet, hogy a következő életemig, vagy az az utánig.
Avagy csak ébren álmodom, ahogy szoktam.
"Magányt lélegzek, magányt öltök magamra, magányt ürítek."
A zene, meg ez:

ui: Ha esetleg valaki érez valamit, az kommentálja.

Itt múlik, lassan.

Itt múlik, lassan a szívemben. Éjjel, vagyis kora hajnalba, nem tudom minek nevezzem a fél 5-öt. Könyvet olvastam. Hallgattam az eső cseppek zuhanását, a szívem ritmusát a lélegzésem számát. Ez a könyv, az életről szól, ha elolvasod épp oly okos leszel, mint nélküle.
Nincs kedvem itthon lenni. Lehet, hogy jövőhéten teszek egy ottalvós túrát zombeehelyen. Sör, sétálás, bámulás, fotózás, alvás, meg evés. Hamburgerre vágyom, de már mióta. Valaki hozhatna. VALAKI.

Volt egyszer...

Volt egyszer valami. Elég régen volt, de még mindig emlékszem. Volt egy ingem. Egy szép piros ingem. Ez volt az első. Kis kockás, imádtam. Ez volt a művész ingem. Ezt vettem fel, amikor "alkottam." Most már elveszek mindenben. A gondolataimban, a mások gondolataiban, fájdalmaiban. Ismerem az én fájdalmaimat, ismerem a saját gondolataimat, ismerem az ő gondolatait, nem tudom az ő fájdalmát. Meghasadt szívvel, nem lehet élni, de tudni kell tovább menni, tovább ízlelni az életet.
Várom az esőt. Hiányoznak, hiányoznak az esőcseppek az arcomon, hiányzik a hideg, hiányzik az eső illat, hiányzik...

-Nézitek a csillagokat?

-Nem, a felhőket nézzük.

-És melyik tetszik?

-Amelyik eltakarja a napot.

Igen, Nem. Fekete, Fehér. Helyes, Helytelen. Jing, Jang. Agyag, Antiagyag. Isten, Lucifer. Angyal, Démon. Nappal, Éjjel. Napsütés, ESŐ.

Eső esik, csodaszép. Szemerkél. Ahogy kiléptem, egyből éreztem az apró cseppeket az arcomon, és a hideg nedves betont és füvet a talpamon. Mezítláb futottam a sötét udvaron, aztán vártam pár percet, hátha meg jön Ő. Léte biztos bizonytalan, de felfokozott érzelemmel és szívvel, energiával várom. Az író füzetem, most nincs nálam. Azt hiszem hiányzik. De ha itt heverne a fiókomban , nem érezném ezt , hogy írnom kéne. Most érzem, de mivel nincs itt, nem írok. Egyébként ez a füzet, mondhatni, hogy üres. Ezen álláspont miatt. Nehéz elviselni, hogy teleírom a gondolataimmal. Ha leírom, az már nem titok, bárki elolvashatja. Titok elvész, nincs varázs, ez olyan, mintha a szivárvány kezdő és végpontjánál állnál egyszerre, és rájönnél, hogy nem mindenkinek színes. Lehet, hogy másnak feketében fuldokló szivárvány. A boldogság, lehet, hogy egy éve elindult megkeresni engem, de még nem ért ide. Meglehet, hogy én késleltetem ennek az időszakát, de már megszoktam azt az embert, aki vagyok. Egyedül, ábrándosan, néha, pedig követi az álmait, megvalósítja, amit a szíve diktál. Keresem azokat a pillanatokat, amikor meggyalázhatom féltett füzeteim lapjait, várom azt a „Tudom, hogy jössz majd.
Úgy esel belém, mint szép, szikrázó mennykő a tóba!” Pillanatot, és várom azt a pillanatot, amikor az erkélyen elszívhatok egy szál cigarettát, szeretkezés után, és megihatom a legféltettebb boromat. Villámlani fog, zuhogni, mint mennyből az ítélet, mely családokat, és szíveket tör ketté. Porból lettél, s porrá válsz.

Az élet nem azt jelenti, hogy túléljünk egy vihart, hanem hogy tudjunk táncolni az esőben.

Démonok nélkül, az angyalok is eltűnnek!!!

A démonok, a mitológiákban az istenek és az emberek között állnak és lehetnek jószándékúak, vagy akár gonoszak is.Azonban legyen akármilyen jellemű is, a legtöbb démon képes a tudat befolyásolására, mások megszállására.

A jó angyalok Isten akaratát adják hírül az embereknek és segítenek rajtuk. A Biblia szerint Isten teremtményei az angyalok, tiszteletüket nem szabad eltúlozni. Az angyalok erejükre és hatalmukra nézve magasabbrendűek az embernél.

Bodorfa, avagy mégiscsak van valami Káptalanfán

Az idő gyorsan pereg, ismét sofőrködöm. Az autóban 40 fok, a kocsin kívül, csak 29, valószínűleg árnyékban. Piros autó, mutter, én, kiscica, éneklés, falunap. Légkondibe, mégis jobb -10 fokban menni valahová, és megfázni. A menni valahová, az Bodorfa, kis falunapi mulatság. Ez ha nem is a világ végén van, de innen már teljesen látni. Éneklés szépen hamiskásan meg volt, persze nem tőlem. Aztán közben újra felfedeztem magamban, azt amit jó Kundrea mármegírt saját könyvében, hogy állandóan a szerelmet és a nőket hajtja. Most nálam is így van. De, nem testi kielégülést akarok és nem ez hajt, hanem lelkit, azaz a bolond boldogság és önfeledt kacagás korszakát akarom bevezetni váram birodalmába, csak hogy egy kicsit íróféle legyen ez a mondat. Ismét megláttam, egy szerelmet. Most ez dolgozik bennem. Káptalanfai, ő is, valami van ebben a faluban, ami vonz. Vagy engem akar bevonzani, vagy én vonzom őt??? Inkább csak az első. Sosem hallott lágy hangját akarom, sosem látott arcát újra akarom. Elég volt egy pillantás, hogy felfedjem lelkemet lelke előtt. Ő is művész. "Amikor a szív szól, az észnek nem illik akadékoskodnia." Így tettem én is. Tegyem? Ismét el fogok botlani, de leszarom. Most legalább jól érzem magamat. Szerelmesen.
Vagyis a szerelem túlzás szó, inkább, öröm, nagy öröm, amit remélem holnap is meg lesz.

Panaszkodni épp oly felesleges, mint reménykedni.

Az ember sohasem tudhatja, mit akarjon, mert csak egy élete van, s azt semmiképp sem tudja összehasonlítani az előző életeivel, vagy megjavítani az elkövetkező életei során. Milan Kundera

A napi déli felébredés jelzi, hogy reggelire ebéddel kezdeni, nem olyan jó. Az aktív állapotom, éjjelre esik, ezt már valahogy megtapasztaltam. Csend van, nincsenek autók, nincsenek mozgolódások, nincsenek ismeretlen ismerős zajok az utcában, nincsen élet, mert nyugszik, talán ezért.
A kávémat 23 órakor elfogyasztom, aztán valameddig elvagyok egy kis zongoraszó mellett. A délután nekem a hajnal és a délelött, az éjjel a nappal , és a hajnal az éjjel. Megállíthatatlanul és néha megállítva dolgozok a nagy semmin, néha valóban csak lófrálok az interneten, néha Hollandiában vagyok ,néha pedig a szomszéd város könyvtárában, vagyis csak a katalógusában. Néha teleírkálok egy üres lapot, aztán másnap megnézve, aggódva olvasom vissza, hogy valóban üres-e, de ez már a tartalmára vonatkozóan, és nem a lap kinézetére vonatkozóan.
Döcögve, lassan, eljutok valahova. Vagyis el kéne jutni, vagy beindítani, meggyújtani.
A kávé illata ugyanaz, mint régen, amikor elkezdtem valamit. A napoknak viszont más illata van. Néha eszembe jut, egy szorongással eltöltött vasárnap délután, mikor sok cuccal, és egy nagyszerű lánnyal, akit szerettem álltunk egy kereszteződésben, lágyan sütött a nap, mi meg vártuk, hogy hétfőn belecsöppenjünk az életbe. Ma ilyen illatot éreztem, ami szorongással töltött el, és szív dobogással, mivel ő már nincs, a szorognás, meg a hülye embereknek való, mint én, mint te.
"Ami elmúlt, nem biztos, hogy visszatér. Ami jön, azt föl kell ismerni."
Most a sorozataimat nézem, megállás nélkül, újra átélem, másodszorra, újra feltárom azokat a dolgokat, amiket vagy észrevette vagy nem. Aztán lobbizom, még egy szülinapért.

Az emberi idő nem körben forog, hanem egyenes vonalban fut előre. Ez az oka, hogy az ember nem lehet boldog, mert a boldogság az ismétlődés utáni vágy. Milan Kundera

Koincidencia

Koincidencia: Jelenségek, hatások egyidejű fellépése.

Tér- v. időbeli; egyezés, egybeesés.

Két v. több impulzus egyidejűsége esetén jelentkező kimenő jel.

Január

Ghymes: Január

Szépen fekszel a havon,
Fest a jég alakodon,
nincs pára az ajkadon,
Meghalt az alkalom.

Szemedet gondolom,
Mosolyod gondolom,
Csontszínű liliom,
Leomló hajadon.

Erősödik január,
Leesik a madár,
Szépen fekszik a havon,
Kezednek odaadom.

Sebesség gondolom,
Magasság gondolom,
Az az ég van-e még,
Túl a tél falakon.

Issza a szemem az út,
Te-te-te, tengerbe fut.

Ül a világ ujjadon,
Tőle volt a fájdalom,
Látnád, hogyan vezekel,
Nevetnél magatokon.

Hol a hő, hol a hő,
Az a fényszerető,
Látom, ott menetel,
Aki én megyek el.

Halálfélelem

Néhány napja, elfogott a haláltól való félelem. Az a tudat, hogy egyszer meghalok, eléggé megijesztette, a szívemet, és a lelkemet. Az a tudat, hogy valaki, akit szeretek, meghalhat. Holnap, holnapután, vagy amikor jön a halál. Kinek mennyi idő jut, mit csinált azalatt az idő alatt. Félek.
Én a fél életemet végig alszom. Ezen mostantól változtatok. Tudom őrültség ez, de gondolkodhatok ezen is, hogy vajon mikor fogok meghalni, vagy más.
Persze kár, olyan dolgon gondolkodni, amiről nem tudunk semmit, hiszen még nem haltunk meg, és nem is látunk a jövőbe. Ha előző életünkben emberek voltunk, akkor biztos, hogy meghaltunk, és megszülettünk újra, de ezek csak olyan furcsa dolgok ismét, amiről az ember nem tud semmit.
Az alapvető kérdésekre, sosem kapunk választ.
A mai késő éjjeli mottó, vagy idézet ez : "

Az élet csak arra vár, hogy megnyíljunk csodái előtt, hogy érdemesnek érezzük magunkat mindarra a jóra, amelyet számunkra tartogat.
	Louise L. Hay

Ismét leszállt

Sosem fogom igazán megérteni, hogyan is működik ez a reakció. Furcsa érzés, ismét. Mondhatni, azt is mondhatnám magamnak, hogy "Üdv újra a klubba". Nem akarom. De érzem az ereimben, hogy megint nem lesznek rendben a dolgok, ha ez így folytatódik. Az idő, Londonra emlékeztet, szemerkélős, borongós. Az érzés csak egyre-egyre halad az agyamtól lefelé, de ha nem tetszik neki így, akkor csak állandósul az agyamban. Ott már szerintem az orvosok sem tudják megmondani, hogy melyik terület, ez, amelyik ilyenkor reakcióba lép, és hogy mitől is lép reakcióba. És főként azt nem tudni, hogyan kapcsolható le, mert néha jó lenne, csak úgy lekapcsolni, vagy újraéleszteni.
Egy mozi film zenéjét, hallgatom. Emlékszem arra a napra, talán még az órára is, hogy mikor néztem ezt a filmet. Az első percben végigszaladt a hátamon a hideg, a karom libabőrös lett, és lehunytam a szememet, mert ez a zene, igazi . Az volt az első mondat, amit magamban, mondtam, hogy tudni akarom, hogy ki írta ezt, és meg akarom szerezni. Persze a filmet mégsem nézhettem, így, valamikor kinyitottam a szememet, de közben szálltam a dallal. Nagyszerű hatás volt, akkor. Most, már csak a zenét hallgatom, néha, és a további 8-9 albumát az alkotónak.
Elgondolkodtató, valahogy beindítja az agyamat, arra a szintre, amire vágyom. megihletődöm. Vagyis inkább, attól tudok írni. A megihletődés, az egy furcsa dolog. Eddig, olyan nagy eszeveszett ihlet elkapás, egy szerda esti vonaton történt. Vagyis általában a szerda esti vonaton hazafelé, de nem minden alkalommal. Vagyis meglehet, hogy minden alkalommal. Úton vagyok akkor valamiből, valami felé, és ez is egy jó érzés.
Ahogy ez az érzés, ez a megmagyarázható, valójában mégsem megmagyarázható, ha megmagyarázható, akkor felvállalom, hogy én nem értem, igazából nem is kell érteni. Van, aztán kész. Örülök neki, mert ad valami plusz erőt, de ennél sokkal, de sokkal többet vesz el. És ez, most egyáltalán nem kell. Sőt. Csak a hegyen akarok kóborolni, és ne lenne ennyire meleg. Sőt, egyáltalán ne legyen meleg. Valójában ő is ott lehetne velem , ha egyszer már megígérte.
Ha megígérte, tartsa is be.

A délután sötét pillanatai

A délután nekiláttam annak, hogy az összes papírfecnit, amire pár szónál többet írtam valaha, azt összegyűjtsem egy kupacba. Persze őrültségnek tűnhet ez, de most ezt teszem. Azért is teszem, hogy valami kiindulás legyen valamihez. Addig jutottam csak, hogy most egy halomba van minden, majd egy másik "tudni akarom mit írtam" napomon lehet eljutok oda is hogy kiválogatom, de ehhez főleg egy másik napra van szükség. Azt hiszem, 6 óra múlva kelnem kell, munka. Fél 4 felé szoktam elaludni, azaz fél 5, fél 6, fél 7. Azaz 3és fél órát fogok aludni??? Oha. Pompás.
Azt hiszem, megyek, bevágok 3 amerikai fánkot, rá 2 hamburgert, és persze hozzá colát.

Tehetetlenség

Tegnap voltam szhelyen. Mondogatom magamban, hogy nagyon jó lesz visszamenni, suli, emberek stb, de nah jó, ez hazugság. Ha már rá gondolok, görcsbe rándul a gyomrom. Ráadásul, sajnos, még hatással van rám egy személy. Van pár ismerősöm, aki most lép rá erre az útra, amin én már 2 éve járok, szóval most vették fel, most kezdi a hercehurcát. Pécs, Pest, kb, ez a két fő hely, s ha megkérdezik, hogy én miért és hogyan döntöttem, hogy ez és amaz legyek, ismét hazudnom kell. Főként azért, mert nem tudom, hogy mi leszek, sőt, nem tudom, hogy miért ide járok, és miért pont azt tanulom. Valószínüleg Istennek van valami célja ezzel, bár bevallom őszintén, mióta elment az a személy aki még hatással van rám, de én már nem vagyok hatással rá, nem igazán vagyok tudatában, hogy miért is jó, miért is szépek a körülöttem lévő dolgok.
Ahogy kiskoromtól sem volt könnyű az élet, amikor láttam, hogy a fiú osztálytársaim az apjukkal eltöltött időről beszéltek hétfőn az iskolában, vagy különböző dolgokat csináltak az apjukkal, míg én keresetem azt a személyt, akit apai szintre emelhetek magamban, kerestem kerestem, de nem találtam. A gyökerekhez kell visszamenni, hogy az életet, a saját életedet tudd élni, legyél valaki, valaki akire hasonlíthatsz, akitől várhatsz valamiféle segítséget. Anyum igyekszik, tényleg, de ő mégsem helyettesítheti azt.
Középiskolában ,amikor értelmetlenül beleszerettem egy két évvel idősebb lányba, akkor figyelmeztetnie kellett volna, hogy ne kergessem illúziókba magamat, és legyek férfi a talpamon, aki elfogadja a lány döntését. Persze évek múlva, rájött az ember, erre saját maga. Amihez belefogtam, az azért volt, mert a gondolatokat akartam kiűzni a fejemből, néha sikerült, néha pedig addig gyakoroltam a templomi orgonán, míg elfelejtettem, hogy ki is vagyok valójában, és mi gyötör. Általában, a szerelem, amelyet jobb lett volna, ha számomra nem találnak fel. Amióta belekóstoltam ebbe az egészbe, kergetem az illuziót, azt a valamit, amire akkor talál rá az ember, amikor igen szerencsés állapotba kerül. A szerelem örök dolog, de az, hogy ha valaki neked mondja, hogy szeretlek és veled van, átölel, megcsókol, azt hiszem az minden. Meglehet, hogy a összes ember erre vár, ezt akarja elérni az életében. Én itt, most, ezt így gondolom. Én ezt szeretném. Örökké boldog lenni, egy olyan emberrel, aki hasonlóan érez mint én iránta, én ezért élek, hogy megtaláljam, hogy boldog lehessek.
Középiskolába becsuktam a szememet, és nem érdekelt, hogy ki, és mi akarok lenni.
Még most sem nyitottam ki a szememet. Néha irigykedem az olyan embereken, akik tudják, hogy kik, és mit akarnak ebben a világban.
Tehát, amikor azt mondom, hogy mindig is ide akartam járni, erre, amit tanulok, akkor hazudok. És hazudok, amikor azt mondom, hogy nagyszerűen érzem magamat, és nem bántam meg semmit.
Az úton vagyok, most ezt csinálom. Csak annyit szeretnék az élettől, hogy írjak egy nagyszerű könyvet, a családom legyen egészséges és boldog. A könyvem megjelenhessen, s legyen véleménye másoknak a könyvről.
A következő egy év, iszonyúan pokoli lesz. Azt hiszem lesznek kis örömök az életben, vagyis nekem sajnos, csak ezek jutnak. Például kis öröm, az, hogy a moziba megnézek egy régen várt filmet, vagy éppen hétről hétre követhetek néhány sorozatot, vagy éppen olvashatok egy nagyszerű ember által írt blogot. Vagy csak sétálgathatok éjjel, ott ahol nem éppen szeretek lenni, a sétálás közben gondolkozhatok, ha felérek az albérletbe, akkor jól betakarózhatok majd, és elaludhatok, mélyen, hogy ne emlékezzek a rémálmaimra, hogy egyáltalán ne is emlékezzek az álmaimra.
Valószínű szerelmes is leszek, lehet mint a múlt évben, minden héten más lány tetszik majd meg, persze, ők erről mit sem sejtenek, mint sem éreznek. Lágy zongora dallam száll a fülembe az mp3-as lejátszómról, a kanapémon otthon, elképzelem, hogy egy sötét teremben én játszom, lágy világítás mellett, s én már nem is az vagyok aki voltam. Én vagyok a dallam, a hang, a zaj, az elhalkuló zörej, az elnémuló leütött hang az újra megszólaló dallam.