When we meet someone and fall in love, we have a sense that the whole universe is on our side. I saw this happen today as the sun went down./ paulo coelho/

Több kép: http://andreapiovanni.tumblr.com/

zene: http://www.youtube.com/watch?v=Jjgtug98Hnw

Egy szép délután leírása

Talán úgy kellene kezdenem, hogy - "Mióta nem???..." - mint a barátok akik régóta nem találkoztak.

     Most épp áramszünet van egy óráig. Macskáim a kályha mellett pihennek, melegednek. A beígért hó lassacskán meg érkezik. A kertet is eltéliesítettem már, felástam. Tavasszal folytathatjuk a munkát. Tegnap egész este esett. Szokásos sétámon sem voltam. Egyszerűen nem volt kedvem. Most épp a megmaradt délelőtti kávémat szürcsölgetem a Csehszlovák bögrémből -  igaz hideg, mert ugye nincs áram, nincs mikró. Hatvan valahány nap múlva Kingával indulunk Rómába. Pontosan hatvanhat. Már mind a ketten nagyon várjuk. Én közel 15 éve. Végre hazaérhetek. Már mióta várok egy finom paradicsomos tésztára sajttal, meg egy igazi cappucino-ra, macchiato-ra vagy ristretto-ra, este egy kis pizza és vörösbor a Spanyol lépcsőnél vagy valamelyik híres szökőkútnál. A kútba meg beledobni egy számomra értékes érmét, - van egypár - aztán kívánni egyet, kettőt meg hármat. Szóval most Kingával követjük az út fehér vonalát. Tervezünk, álmodozunk. Várjuk, hogy együtt felfedezzük a kis sikátorokat, a piros Vespák szülőhazáját, a régiúj Fiat 500-asokat, a Szt. Péter téri galambokat, az Castel Sant' Angelo hídján lévő angyalokat a Colosseumot meg még egy csomó helyet, (igen a Termini pályaudvart is). Csinálunk olyan fotókat - hasonló szögekből mint ahogy a képeslapokon láttuk már. És majd mindenre azt mondjuk, hogy "magnifico". Próbálunk majd olaszul beszélni , ciao-val, Buongiorno-val ráköszönni ismeretlenekre.  Próbáljuk tervezni mit fogunk megnézni, de a legvalószínűbb dolog, az az, hogy spontán fogunk sétálni Rómában épp a születésnapomkor. Megszületésem pillanatában Rómában leszek ami hihetetlen és felfoghatatlan egyelőre, de ami ennél is fontosabb, az, hogy Kingával. 

ui: Elsétálunk a Via Paolo Frisi-hez is, megnézzük, hogy tényleg szép utcában fogunk-e lakni Kingával meg ilyenek. 

<3 

66 nap múlva Róma

1994. október 23, vasárnap (








                                                                                                                                                                   )!!!

Egy magánjellegű fecsegés XII.

Álmodunk-e szép feleséget, házat, benne szép családot??? Saját kocsit. Szép kertet. Jó barátokat, akik átjönnek szombatonként, vagy péntekenként? Az udvaron grillezett húst vagy valami kaját ennének ezek az emberek, vörösbort innának, nevetgélnének. A gyerekek ha vannak már a kertben játszanának, önfeledten rohangálnának. S amikor a nap fénye elragyog, gyerekek lefektetve. Mindenki a megszokottól eltérő helyen álmodna, valami ilyesmit. 

           De néhasokszor félünk az álmoktól. Félünk a kimondott szavaktól, az érintésektől, a haláltól. Rettegünk a holnaptól és a le nem győzött fóbiáinktól.  Félünk az alagútban, félünk a liftben. Félünk a mellettünk lévő embertől a metrón, hátha megtámad és kirabol vagy betörnek a házunkba. Annyi mindentől félünk. Igaz, túl egyszerű lenne, ha nem félnénk semmitől. "A bátor ember csak egyszer hal meg, a gyáva sokszor." - írja Shakespeare. Félünk, hogy a boldogság, a boldogtalanság megpecsétel bennünket. És jönnek a közhelyek, az elcsépelt szavak, amelyben gyorsan élünk. Rohanva kiutat sem keresünk csak nekirohanunk a falnak. Remélve, hogy egyszer majd álmodunk szép feleséget, házat s benne szép családot.

        Milyen a félelem illata? Talán úgy tudnám leírni, mint a zápor előtti kavargó szél illata.  Mindenhol más, de mindenhol gyönyörű és hátborzongató.  A félelem olyan, mint a lesújtott hamis hang a zongorán. Háborítatlan térben egyszercsak bumm...és félünk s olyanok leszünk, mint egy elképzelés nélküli gyerek.  

Most nagyon is boldog vagyok. Sosem voltam ennyire. 

zene elalváshoz. : http://www.youtube.com/watch?v=a3tgumBPjQs&feature=related

Egy magánjellegű fecsegés XI.

Egy magánjellegű fecsegés XI.

                               "Azt mondják egészségesen élni tartósabb
De manapság a halál egyre kapósabb
Ősz van a szél az arcomat karistolja
Könnyedén süllyed el a papírcsónak
Már vetkőznek a fák olyan közel a tél
Szeretni valakit valamiért."

Aztán az ajtón bekopogtat hirtelen a szerelem a délután harmadik negyedében.

"a szerelem az éjszakán 
keresztül rohanó fény" C.B.

Reggeli: Fonott kalács vajjal és anya idei kajszi lekvárjával. Kávé, de ez már a második. Vilmoskörte gyümölcslé. Ma van szerda. 2012. szeptember 5. Pontos helymeghatározás: 56-s szám alatt.

***

Aztán szeptember 6. Tücsi 13 év után délelőtt meghalt.

***

Az őszi édes péntek.

Azt vettem észre, hogy az út melletti fák tarka színekbe öltöztek. Hol voltam én eddig? Olyan gyorsan telnek a napok. Csak ülök egy padon, miközben az évszakok pörögnek. Mintha tekerve néznék egy régi filmet egy VHS kazettáról. Egy férfi (én) ülök a padon, miközben a levelek hullnak, aztán a leveleket felváltja a hópelyhek kuszasága, miközben főhősünk azaz én, még mindig mozdulatlanul ül a padon. A kamera kicsit közelít rá, de szinte csak pár centit. Aztán a fa kizöldül, kicsit fújdogálja a szél, főhősünk még mindig ott ül ugyanott, egyedül. Aztán eljön a nyár, és valaki mellé ül. Megfogja a kezét, és együtt telik az idő a gyorsított film. Arcukon látszik a szerelem. Felállnak és elsétálnak. És a nyárból ősz lett. A fák újra levetkőznek, mezítelenre.

A nyárősz utolsó szelei az arcomat csókolják az Ő hajával pedig csak játszadozik. Én meg nézem, aztán a lábunkat a tóba mártjuk. A nyárőszi fények tompábbak, este gyorsabban sötétedik, hirtelen árnyékba borul minden. Aztán a csillagokat nézzük egy nagy erkélyről. Közös lélegzet, közös hullócsillag most időben és térben együtt, eddig külön álmodoztunk egymásról, hogy aki jön, talán ő is épp most nézi az eget, ahogy én.

***
Szeptember 9. :   Az esti sétámon a kellemes hűvös, fázom, mint általában szoktam. Gondolkodom, aztán utca utcát követ, a hely s minden ugyanaz, jó magam is. Mélyet szívok az utolsó-utolsó cigimből, ez a búcsú izzó dohányfüst csókja. Aztán a csendben szinte semmi nem történik, ugyanakkor mégis minden mikor meglátok egy hullócsillagot.

                                               "Azoknak az elveszett lelkeknek, akik elfelejtenek hinni a szerelem nagyságában"

Vonaton felejtett szerelem

2009. MÁJUS 3., VASÁRNAP

Vonaton felejtett szerelem

A fiú, nevezzük P.-nek, éppen hazafelé tartott vonattal. Oda ahol felnőtt, ahol megtanulta, hogy mit is jelent igazi, becsületes embernek lenni. Végtelenül egyszerű, ám igen intelligens, olvasott neves íróktól, tudott a világ dolgairól, és erről meg volt a saját véleménye. P. napja eléggé rosszul kezdődött, de már úgy kelt fel, hogy este végre hazautazhat. Ez sokban befolyásolta az egész napját. Valami furcsa kis öröm fogta el, mely egész nap benne duruzsolt. Délelőtt az egyetemen volt, majd rájött, hogy ez csak egy állomás az életében, semmi több. Ha befejezi az egyetemet, diplomás lesz. Most félúton van a diplomától, de valójában nem igen tudja eldönteni, hogy mihez is akar kezdeni. A szak, amire jelentkezett, nem tetszik neki, nem annyira, hogy valóban így tudná elképzelni az életét. Többet szeretne. Valami olyat szeretne csinálni, amitől az emberek kicsit is jobban képzelik el a saját életüket, valamit adni akar nekik. Valami pluszt. Furcsa előadáson ült, de valamit egészen mást kezdett írogatni a füzetébe. Egy rövidke vázlatot egy történethez, ami járt a fejében. Nem csodálkozott ezen, hisz régebben is másabbnak érezte magát, mint a normálisok. De szerintem mindenki így van ezzel. A történetét nem tudom, mit írhatott. Még benne sem állhatott össze. Talán majd a vonaton, vagy majd otthon, vagy majd csak a fiókjában fog heverni és egy szép napon befejezi. Délután, viharfelhők gyülekeztek, az eső el kezdett szakadni, a szél ide-oda mozgatta a fákat, megtáncoltatta őket, s ők eközben örömüket lelték az életnek. A vonat nem sokára indul. Egy utolsó egyetemi óra, és indulás. Nagy táskával beért az órára, leült, de úgy érzi mindig, mintha nem vennék észre. Jobb is talán, vagy mégsem? Az óra, P. számára gyorsan eltűnt, és kisétált az esőben a vasútállomásra. Fél órás séta. Ő szeret az esőben lenni, bőrig ázni, valahogy sosem értette ő sem ezt, de élvezte. A vonat, késéssel indult. Ez már körülbelül egy hónapja követi. Amire felszáll, az késik mindig. Így volt ez, pár héttel előbb is, amikor 1 órát késett a vonata, amivel az iskolába akart beérni időben, aztán rá egy hétre, pedig megpróbálta a buszt, de ez is késett úgy fél órát.  Az ilyeneken már nem igen lepődik meg. Pár üléssel P. előtt ült egy lány. Nagy táskával a lábai között. Az indulásig P. előtt 3-4 alkalommal is elhaladt, majd ránézett, vagy visszanézett. Bizonytalan volt, hogy jó vonaton lehet-e, ezért leszállt és megkérdezte a kalauzt, hogy valóban jó vonatra szállt-e fel, majd nyugodtabb arccal szállt vissza, és most már nyugodtabban mosolygott P-re. Az út általában eléggé unalmas P. számára, hiszen egyedül utazik, nincs vele senki. Általában olvasni szokott, közben pedig zenét hallgat, és várja, hogy végre hazaérjen. Így volt ez most is. Kundera: Azonosság c. könyvét olvasgatta, és zenét hallgatott. Majd valahogy azt érezte, hogy figyelik. Különös érzése volt ehhez, és valóban. A lány figyelte P.-t. P. ránézett a lányra, a lány pedig ijedtében hirtelen leejtette a jegyét, aztán felvette, de P. elmosolyodott s visszabújt a könyve mögé. Fél óra múlva, P. elaludt. A könyv az ölében nyitva volt, éppen ott ahol tartott. A lány odalépett hozzá halkan, majd szájon csókolta. P. nem merte kinyitni a szemét. Feltette a kérdést, hogy ki merte a semmiből szájon csókolni csak úgy? És miért? Egyre több kérdés fogta el, amellett, hogy félt a valóságtól, hogy ki is lehet az idegen. Na, amikor rávette magát, hogy kinyitja  szemét, persze ez csak pár másodperc volt míg hezitált, látta, hogy az előtte ülő lány most már előtte áll, és ő csókolta meg. P. nem tudta hírtelen, hogy mint mondjon. Csak annyit tudott nyögni hogy: Hmm. Aztán feltette a lánynak a kérdést, hogy ezt miért csinálta? Erre a lány azt kérdezi vissza: - Miért, ennyire rossz volt?  - Nem erről van szó válaszolt P. - Akkor miről? - Arról, hogy nem is ismerjük egymást, még a nevedet sem tudom. - A nevemet mástól kaptam, miért lenne érdekes? P. egyre érdekesebbnek gondolta a lány, persze az is volt.- Valóban a nevet kapjuk, de az életünket, és a lelkünket, mi alakítjuk. Erre lennék kíváncsi akkor. Mondja P. A lány mosolyogva válaszol. - Túl kíváncsi vagy. E. vagyok, épp hazafele tartok. - És az hol van? - Amerre te mész. Mondja a lány. P. ismét megijedt. Ezt most, miért mondja neki a lány? Nem érti. - Nem értem.  Mondja P. - Nem kell érteni a dolgokat, sem a szerelmet. Valami olyasmit érzek, amit azelőttig nem amíg meg nem láttalak. Furcsa, hogy ennyire merész vagyok , és ezt tettem, de már nem is akarom máshogy csinálni. Sosem találkoztunk ezelőtt, pedig mindig ezzel a vonattal megyek haza, és te is. Mert láttam. Régóta figyeltelek, hogy mikor jössz, mit csinálsz. Megfigyeltem, hogy nem szállsz fel a vonatra, csak az indulás előtt 5 perccel. Addig nézed az érkező vonatokat, és az azokról leszálló embereket. Gondolom történeteket találsz ki magadban, hogy hol voltak, és merre tartanak.  P. eléggé meglepetten nézett a lányra. De nem félt, valahogy természetesnek érezte, ezt az egészet. Az ismeretlen lánytól kapott csókot, azt, hogy most beszélgetnek. A szemébe mer nézni, és nem az van, hogy 2-3 másodperc után elnéz messzeségbe, hanem igenis mer a szemébe nézni. Kevés embernél van ez így, akivel találkozik. Úgy érzi P., hogy a lelkébe látnak, de úgy, hogy ő nincs felkészülve erre, és nem is akarja vendégül látni őket. Mindenki maradjon ott, ahol van. Nem ad erőt, nem ad szeretetet, csak úgy. Nem is akar erőt, sem szeretetet. Azoktól, akik közel állnak hozzá, azoktól persze igen. P. és a lány el kezdett beszélgetni. 10 perc múlva a lány készülődni kezdett, mire P. csak annyit mondott: - Hát mégsem ott szállsz le ahol én? Nem rég azt mondtad, hogy ott élsz ahol én. - Ez így is van. Ott élek a szívedbe, vagy akár a lelkedben. Ez rajtad múlik befogadsz-e. E. eddigre tudta már P. telefonszámát, fogta a nagy bőr utazótáskáját, és leszállt, egy kicsi, és ismeretlen megállónál. Ahol a sínek nem vízszintesek, hanem kicsit dőlnek. Olyan, mintha a vonat el akarna dőlni, pedig mégsem. E. leszállt, majd elindult a vonat mellet, 4 métert, ha haladt, majd visszament az ajtóhoz, de csak azért, mert az ajtó mellett második ablaknyira ült P. és csak így tudta, hogy körülbelül, hol ültek együtt a vonaton. Ránézett P-re, mosolygott egyet, zavartan intett, és a haját tűrte el a kezével, mert a szemébe lógott. P. azonnal fel akarta hívni E-t, hogy még beszéljenek. De tudta, hogy ez túlzás lenne. 

Rövid történet: A megtalálni a megfelelő szavakat

   A szél zaja behallatszik kintről a szobába, néha- néha az esőcseppek is kopogtatják a párkányt és a redőnyt. Teljesen őszi hangulatom van. A kávém gőzölög, a bögre belseje hófehér külseje fekete s benne a kedvenc kiskanalam. Most szél fúj a szívemben. Próbálok valami valós képet festeni amelyből egy valós test születik. Talán ezek az utolsó idők, amelyek a saját határozatlanságomról szól. Ez ma már nem játék, mondom magamban, miközben az idő pörög, az utolsó képek valamiről, valakiről.... az emlékezés. A papírlapokra írt létezés. Megtalálni a megfelelő szavakat. Megtalálni a megfelelő szavakat, hogy rám találjanak. Magamba szívni a szavakat, a mondatokat. Elbambulsz, kinézel az emeleti hatalmas ablakon, ahol beáramlik a  tompa narancssárga felkelő nap fénye. Madarak rajokban alakzatokkal játszadoznak a levegőben a panelházak között, rengetegen vannak, talán ezren is. Mi irányítja őket? Hogyan tudnak együtt mozogni? Miért nem repülnek egymásnak? Tovább bambulok, nézem a polc könyveit, megvakarom a fejemet, szürcsölök a kávémból, épp a balkezemnél helyezkedik el. Mindig balkezes akartam lenni. Persze a világ a balkezesekkel elutasító, mivel csupán 7-% tartozik ebbe a körbe, de ezt sosem tudtam.

   Kisétálok az erkélyre, a hatalmas város elém tárul, egy enyhe dübörgést hallok, felkelt a város...Próbálom figyelni, valamilyen magyarázatot találni a madarak számomra össze-vissza repdesésében, ugyanakkor mégis valami meghökkentő formát és csavart visznek bele repülésükbe. Rövid gyors szárnycsapkodásokkal. Élvezik. Hullámokat rajzolnak az égre, szárnyaik csapkodása, heves csiripelésük hallatszik. Néha elvakítja szememet a felkelő nap fénye. 

- Mire gondolsz most? jön a kérdés. Leírom a papírlapra, de annyira személyes, hogy félek leírni magam számára is.  Újra és újra próbálom, zörög a félig felhúzott redőny, friss levegő árad be a szobába, a csíkos lapra csak ennyit írok: "megtalálni a megfelelő szavakat". A személyes szavak, amelyek nem csak szavak. Jóformán a szavaim mégsem személyes szavak, mert félek tőlük, néha magam sem értem, hogy én hol vagyok köztük.  S rájövök, hogy nem köztük, hanem bennük vagyok. Mert ahogy itt ülök írom ezt, nem tudom, hogy érdemese-e olvasni. Elsődleges cél : Megtalálni a megfelelő szavakat. Azt hiszem megyek, és most feladom a szavak keresését. Végtére is nincs mitmondanom, mert félek a szavak erejétől. Bízom a szemedben. A kezeidben. A tekintedben, amikor a szél csókolja arcod, vagy bármikor. Pár hónap alatt sikerült csak szavak újra Megtalálni a megfelelő szavakat, de ez csak a kezdetek kezdete. Talán most  ott ülsz valahol, és te is a kávédat kortyolod egyedül, de csak az ízéért, akkor gondolkodj el azon, hogy mi az életed súlya? Mit csinálsz egy nap alatt, mik azok a dolgok amelyeket belezsúfolsz, vagy kihagysz, vagy felhagysz valamivel, ami hiányozni fog esetleg, olykor olykor. A döntés amit ma hoztál, biztos jó döntés? 

Hajnaltól hajnalig tartó keretben. Gondold végig: mi az életes súlya azon a napon! Volt-e pótolhatatlan pillanat amely boldoggá tett?

Hosszú néma csend cikázik végig a madarak között. Hosszú csend cikázik végig a szobán, amelyet a szél fúj a szívembe. "Hol van az a határ, ahol a szabadság már teher? Amikor annyira szabad vagy, hogy nincs senkid?" és semmid. Mint a madaraknak. 

video :http://www.youtube.com/watch?v=V-mCuFYfJdI&feature=related

Ami belül történik

Vannak emberek akik képtelenek a boldogságra, én is hozzájuk tartozom. 


Vannak akik felcserélik a nappalt az éjszakával, mert ott érzik jól magukat. Bele kerülünk egy spirálba és csak lejjebb és lejjebb esünk a pokol felé.


 Vannak akik képtelenek valamit alkotni - legyen az kicsi, vagy nagy dolog az életben - örökké fent maradni a föld színén. 


 Nem tudok írni. Fáradt vagyok mindig.

hajnalnégyórakilencperc

Beginners

Most eltűnök még egy hétre, aztán jönnek majd a szokásos hétfői és csütörtöki bejegyzések, ahogy ősszel jöttek. Időközben sikeresen lediplomáztam, írni lett volna kedvem, meg időm is lett volna hozzá, de valahogy nem tudtam megmutatni nektek. Belefogtam a forgatókönyv írásba, igaz még sehol sem tartok, csak próbálgatom magamat, de majd idővel csak sikerül valami elfogadhatót alkotni ebbe a nagy melegbe. Már várom az őszt, a pulcsit, meleg teát, a 10-15 vagy kevesebb fokot. A szerelmet. 


ui: a levenduláimat learattam, most még száradnak itt a szobámba, aztán majd átkerülnek kis párnákba amelyben illatozni fognak. imádom. Az elmúlt egy hétben többet jöttem- mentem mint az egész hónapban szoktam. Imádom. Koncertről koncertre, fotózásról fáradtan, esti baráti beszélgetésre menni, vagy egymagamba vörösborozgatás olvasás. Picit fáradt vagyok, de aztán még egy oldal, még egy oldal.

Legyetek jók!!!
Jövő héttől, meg berendszerezzük a blogbejegyzéseket. HÉTFŐ, CSÜTÖRTÖK, ahogy eddig!!!
Vettem pár könyvet a nyárra, remélem el leszek velük egy darabig.



Sokáig volt Trabant 601-esünk, és pár napja épp néztem egy használt autós weboldalt, ahol ilyen kocsira kerestem rá, és  találtam egy 1989-es februári gyártmányút. Akár csak én 1989. februári...:)
Jó lenne birtokolni ezt a Trabantot, aki akkor született mint én. :)))

Az év mottója : Nem tudom, hogy mit akarok, csak azt tudom, hogy mit nem!!!

 Nyár

Tündöklő, tiszta kert törpe falak közt,
száraz a fű, napfény süti a földet.
Oly illatos a fény, akár a tenger.
A fű szagát beszívod, majd hajadba
túrsz, és emlékezel.
Láttam a sok-sok
édes gyümölcsöt amint a fűre hullott,
és szinte roppant. Te is így remegsz meg,
ha szíved összerezzen. Fölszeged rá
a fejedet, talán csodára gondolsz,
de te magad vagy a csoda. Szemednek,
s emlékeidnek egy lángja.
Fülelsz. A szót ugyan aligha érted.
Szép, tiszta gondolat ragyog szemedben,
mintha reád vetné fényét a tenger.
Szemedben csönd ül, s úgy szorítja szíved,
hogy szinte roppan, s kín csordul belőle,
akár a nedv a lehullott gyümölcsből.

Rövid bejegyzés III.

Félek! Nagyon...

Ha félsz, mondj el egy imát, de menj tovább. / pc

Rövid bejegyzés II.

A hajnali álmomban álmodtam a festőművész lányáról. Elmondta, hogy mi volt a baja. Szerelmesen nézett, mosolygón, mint aki kicsit zavarban van, és fél a visszautasítástól, de megfogta a kezemet, én meg magamhoz öleltem. Már aztán nincs zavarban, de látszik rajta, hogy valamit akar mondani, de csendre intem. Itt vagy, ez a lényeg. Én meg azt vettem észre magamon, hogy örülök. Hogy tudatosítsam magamban, hogy ez nem álom, megcsókoltam, de még ez is sikerült az álmomban, így újra. Az ízére nem emlékszem. Száraz volt az ajka, csók közben alsó ajkát megharapdáltam.
    Valahogy beférkőkött az álmomban. Jó volt újra látni, és jó volt azért, hogy itt volt. Aztán amikor felébredtem, akkor jöttem rá...hogy az agyam szórakozik velem. Sajnos nem beszélünk már a festőművész lányával, és nem miattam ő miatta. Zavar, duruzsol az agyamba, tetszik, tetszett, vagy annál több...most már nem, most még mindig...

Rövid bejegyzés

Hm. Szerettem ezeket a hűvös napokat. Egyre jobban azt veszem észre magamon, hogy a meleget baromira nem bírom. Egyik kedvenc színésznőm interjújában olvastam, hogy Ő Skóciába vágyódik, a hideg és szeles Skóciába. Ezt a cikket olvasva tudatosul bennem, hogy én az a típus vagyok aki az esőt a hideget és a szelet szeretem. A következő napoktól nagyon félek. És még az időjárás sem nekem kedvez mert vagy 38 fok lesz.  Azért a horoszkópom árulkodó. Azt írja: "Vígaszra lelhet szerelménél,aki tartja önben a lelket. És akivel talán azon tanakodnak, hogy el kellene szökni, jó messzire..."
Szóval szökjünk!!! :) De legyen hideg és eső és szél!!!

Egy magánjellegű fecsegés X

Az esti sétámon vagyok most túl. Jól esett. Mindennap, ha tehetem sétálok egyet. Sötétben, szélben, esőben. Nem történt semmi. A töredezett járdán sétáltam, néha-néha visszafordultam, nem-e követ valaki. Az idő kissé hűvösebb volt, eső közeleg. Ezt a pillanatot meg főleg szeretem az időjárásban. Mert minden olyan más. A szél felerősödik, illatokat hoz a mezőkről, vagy a hegy felől. Aztán az is furcsa, hogy minden utca más illatú, attól függ milyen fákkal van tele ültetve az utca, vagy melyik háznál tartanak állatokat. Jó volt. Tegnap is sétáltam, de akkor hatalmas görcs volt rajtam, nem értettem az okát én sem. Jó nem mondanám, hogy a jelenlegi életem, olyan pompás, és nem tudom én...de nem tudtam megfejteni, de még kbre se, hogy mi lehet a baj. Bár nincs baj, csak a tehetetlenség. Nah mindegy.

Múltkor kinevettek többen is, mert nekem az az álmom, hogy egy tanyán vagy egy nem olyan sűrűn lakott hegyen szeretnék lakni. Múltkor olvastam egy cikket, amelyben egy 60 m²-es házban laknak, emelettel. Nekem nagyon tetszett az a ház. A külseje bontott téglából volt mert több rétegű a fal, a ház belseje meg teljes mértékben minimál skandináv stílusú. Kicsi ház, de ennél nagyobb nem is kéne. Szerdán feladtam a lottóm, s azon töprengtem, hogy ennyi pénzzel mihez is kezdenék. Aznap este barátaimnál voltam bent a városban, épp cigiztünk a majdnem erkélyükön és néztük az 50 ezres várost, a lemenő napot, aztán a tompa utcai lámpák fényeit, a kivilágított templomot, a kocka betonházat amely kimagaslik a város közepén. Szóval beszélgettünk, hogy ők mihez kezdenének ennyi pénzzel. Én persze egyből mondtam a vagy tanya, vagy kisház álmomat egy hegyen. Ők hirtelen nem is tudtak semmit se mondani. Csak annyit, hogy a kamatokból elélnének, meg hogy utaznának sokat sokat. Jó de ha túl vagytok az utazáson akkor kell egy ház. -mondom nekik. De hol vennétek házat??? Jó persze, hülyeségeket kérdeztem, mivel nem nyerték még meg a lottó fődíjat, utána lehet tervezni... Abban megegyeztünk, ha én megnyerem, akkor adok nekik utazásra. Nagy a szívem.

Én a hegyen amely nem annyira sűrűn lakott, de lakott, vagy a tanyán az erdő közepében laknék. A kicsi házban lenne helye egy zongorának. Meg vennék a szenvedélyemhez szükséges dolgokat. Azt hiszem, hogy egyszer csak sikerül az álmokból valami kézzel foghatót csinálni nem? Épp tegnap hajnalban néztem a kedvenc New York-i fotósom blogját. A blogján new yorki embereket fotóz, főként az öltözködési stílusuk miatt, akik kicsit is abnormálisabban öltözködnek, persze megy a világ nagyvárosaiba is fotózni divatbemutatókat, sokat utazik. Azt gondolom, hogy az ötlete az baromi jó volt, a többi meg jött magától...Körbenéztem a neten, hogy ő milyen géppel fotózgat, mivel szerkesztgeti a fotóit. Aztán leragadtam a youtube-n ahol apple-s cuccok unboxing videó-t nézegettem. Az árakat nem is írom le, mert teljesen felesleges. Mindig is álmom egy apple gép, és nem azért mert világít az alma jel a laptop hátulján, meg mert a sznobok ezt használják, hanem ezek azok a cuccok amellyel a fotó szerkesztés vagy épp videó szerkesztés szinte gyerekjáték, mert bírja a gép, nem akad, mintha teljesen ezekre a gépekre szabták volna a programokat. 

A héten csináltam pár jó fotót, szerkesztettem és úgy látom, hogy egyre jobban fejlődöm, és rengeteg mások által készített képet nézek és elgondolkozom azon, hogy én hogy csináltam volna máshogy, vagy épp ugyanígy. Nem tudom, hogy lesz-e valami haszna ennek az egésznek. Mert a tehetség az sok mindentől függ. Nem elég csak tehetségesnek lenni, és jót csinálni. Vagy igen? Vagy most nem tom...

FOTÓK: http://andreapiovanni.tumblr.com/

UNBOXING VIDEO (ilyenkéne, majd ha nyersz a lottón küldj, köszi, persze a legújabbat és a legdrágábbat ) :http://www.youtube.com/watch?v=IsOabdAkyog

Egy magánjellegű fecsegés IX.

Én fekszem itt a kihűlt földön:
Eleven kincse még a nyárnak,
Vétkek s rossz jelek rohamozva
Édes húsomra idejárnak.

Igazán s végleg téged várlak.
Érdes tüllben gyere lassúdan,
Horzsolj végig, s hagyj itt örökre
Izzó kikerics-koszorúmon.

Nagy László

Az elmúlt pár hónapban valahonnan jött az a gondolat, hogy hová vezet az írás, meg úgy egyébként. Jó terápia, baromi sok megválaszolatlan és csak úgy hagyott kérdés dolgozik bennem, a sok-sok "Miért?". Megnéztem a szokásos filmemet, amiből erőt merítek, persze ez nem túl gyakran történik, hogy megnézem, mert akkor elveszíti a varázsát. Jött a gondolat, hogy forgatókönyv. Néha filmszerűen írok ezt össze kellene kapcsolni. Aztán most fentről küldtek egy embert, aki ezzel is foglalkozik. Kaptam tőle forgatókönyvet, egy eredetit, meg tanácsokat, viszont nem úgy meg az, hogy csak írok. Most egyáltalán nincs miről, hanem csak kiről, azt meg nem szeretném leírni. Vagyis mégis. Szóval most itt ellent mondok magamnak, meg az ördögnek. Az elmúlt hónapban, találkoztam valakivel, és beleszerettem. Furcsa dolog ez, nem számítottam rá, tudtam, hogy ez lesz, mert a történések szokás szerint úgy épültek fel, hogy magával ragadott az egész. Én meg mintha egy filmet néznék otthon a barna fotelemben, közben pedig a macskám mellettem dorombolna, úgy figyeltem az eseményeket. Tavaly nyáron láttam meg először barna göndör haját, piros felsőjét. Rengeteg ember volt jelen. Miért pont Ő??? Miért nem pedig más??? Az nap éjjel emlékszem, baromi sokáig fent voltam. Hajnalban pedig a gőzölgő kávém és egy kellemes vihar társaságában írtam róla. Ha én valakiről írok, ott valami történik. Az ismeretlen utáni sóvárgás, elképzelés, hogy milyen ő. Láttad külsőleg, de milyen belsőleg? Milyen a lelke? Milyen lehet?  Mi a kedvenc színe? Valójában milyen színű a szeme, akkor amikor látod benne magad? Milyen érzés érinteni a haját? Elbűvölt, s elhitettem magammal, hogy ő az. Úgy éreztem, mintha már ismertem volna, tudtam volna mindent. Az érintését, az illatát, a csókját, s láttam volna már magam a szemében. Amikor először megláttam, teljesen hatása alatt voltam, lúdbőr, a szívem pedig úgy kalimpált, mint még eddig sose. (Ez valóban így volt.)

Úgy próbáltam írni, hogy majd talán ő is elfogja olvasni egyszer, és belém szeret. Egy pár oldalas történet leszek számára, melyről sosem tudott, de volt.  Persze ez sosem történt meg, hogy az írás miatt belém szeressen valaki, meghassam. Reménykedtem a szinte lehetetlenben, hogy majd egyszer meglátom, talán egy viharos délutánon, ki tudja. Jöttek és mentek a szürkehétköznapok. Míg, egy pénteki napon újra láttam. A macskaköves úton tompán tükröződött a nap fénye, s nem hittem a szememnek.  Amit akkor írtam róla valóság lett. Egy héttel később találkoztunk. Újra elvarázsolt, a hatása alatt vagyok. Szerelmes vagyok.

"Csupán egy fontos: A Találkozás Törölhetetlen Ténye." 
Mi lesz az érzésekkel? Hova rakjam őket? Nem kell az neki, én nem kellek neki.  

Pablo Neruda : XLIV

Hol van a kisgyerek, ki voltam,

itt van még bennem, vagy sehol sincs?

Tudja-e, hogy sosem szerettem

s hogy ő se szeretett soha?

Mért nőttünk együtt annyi évig,

hogy aztán elváljunk örökre?

Mért nem haltunk meg mindeaketten,

mikor meghalt gyermekkorom?

És ha a lélek elhagyott,

miért követ tovább a csontváz?

A festőművész lánya

2011. nyár

Július első hétvégéje volt. A lány, apja képeit árulta egy fesztiválon. A lány barna enyhén göndör haja összetűzve, hogy vállai megpirulhassanak a nyár első igazán forró napsütésétől. Rajta piros vászon ing, piros gyűrű az ujján, piros karkötő. Piros a kedvenc színe...

 Apja a kiállított képek mellett bő csíkos gatyában és valami furcsa pólóban várta az érdeklődőket. Ha az utcán találkoznánk vele biztosan sokan megnéznék, és mindegyik egy közös helyet mondana, hogy hová is való. "Őrült" vagy "bolond", de a képei kiválóak.

A képek arról árulkodnak, hogy a festő igen hullámzó érzelmekkel rendelkezik. Egyszer szárnyal, mikor intenzíven használja a piros és sárga színeket, és van mikor depresszióba esik, ekkor gyakran a méreg zöld és sötétkék színeket dobja egymásra. Valahogy így megy ez.

A lány mosolyog. Magasra nőtt fenyőfa árnyékában nézi a tömeget, és azokat az embereket, akik fintorogva nézik a képekre írt árat. Ennyit ér a művészet hölgyeim és uraim!!! Senki nem hajlandó pénzt áldozni rá. Senki.

Apja képei záráskor ugyanannyi darabot számláltak, mint nyitáskor. Nem volt elkeseredve egyikőjük sem. Tudták, hogy a fentről kapott ajándékot ők eljuttatták az emberekhez, adtak, s cserébe, ha egyik nap nem kapnak semmit, hát akkor annak úgy kell lenni. Ha viszont eljön egy következő nap, lehet, hogy fáradozásukért, majd kapnak. Viszont nem várhatják el, hogy ha adnak, mindig kapnak is.

A nyáron többet adtak lelkileg másoknak, mint kaptak.

A lány, L. tanulni ment. Kollégiumban lakott. Apja, pedig a ház mögött lévő pajtából kialakított díszes, sárga, vörös,  teremben dolgozott a képein. Nem élt semmi szerrel. Nem ivott, nem cigizett. Csak alkotott. Élt azzal a fentről kapott ajándékkal amit ő kapott. Hagyta kibontakozni, ahogy a kezében lévő ecset íveket és formákat alkotott és élvezte  ennek minden egyes percét. Mindig kellett alkotnia valamit. Egy új festményt, egy új verset. S a végtelen utazások...

L. kitűnően tanult hétköznap az egyházi iskolában, még nem tudja mi szeretne lenni, talán író, vagy újságíró, mert szeret írni. Hétvégente , pedig a hegy tövében ahol laktak, magas fenyőfák árnyékában lévő tégla házukban melynek utcára néző ablakai száma négy, míg másik felől egy, s kéményeik száma kettő, emeleti ablakából nézte az eléje nyíló tájat. Az idő itt mindig hűvösebb volt, mint máshol. Egy kis völgy, melyben megváltozik minden, s ettől különlegessé válik minden. L. ezekből a hétvégékből merített erőt, a hétköznapokra. És abból, hogyha valami ismeretlen idegen jött hozzájuk vendégségbe. Mind azt az ismeretlent, amit meséltek neki elraktározta, és álmában ugyanazon a helyen járt, amit az ismeretlen idegen mesélt neki. A boldogság gondtalanul átáramlott a testében.

A gondolatait papírra vetette, egy elég vastag fekete füzetbe, amit benyomott a könyves polc könyvei közé így nem tudta senki megkülönböztetni, hogy az egy régi könyv-e, vagy valami agyonolvasott könyv. L. gondolatai így csak számára voltak ismertek.  A falu csendjét hallgatta, a levegőben tavasszal akácfa illat úszott, nyugalom, boldogság és remény. Esténként utcalámpák tompa fényében sétáltatta kutyáit, s a hideg friss levegőt mélyen tüdejébe szívta boldognak érezte magát. Lecsukta szemét, s egy ismeretlen fiúra gondolt akinek arcát, nevét nem tudja, csupán annyit tud róla, hogy vonzza a fiú a boldogságát. Szeretnélek megismerni. Beszélgetnek a végtelenségig, s tavasszal akácfa illatt mellett a szerelem is belengi az utcákat, amelyeken járnak. A szűk csörgedező patak part melletti ösvényt, a kis hidat, a tompa fényekkel teli utcákat. Újra akarja érezni az illatot az érzést. Ezek azok a felek, amelyek a viharban találkoztak!

Ősszel, egy szeles októberi napon, viszont úgy érezte, hogy a boldogság már csak akadozva jön. Élvezte, hogy hétvégente, pénteken az „édespénteken”, mert mindig így hívta, amikor hazamehet emeleti kis szobájába, és magára zárhatja az ajtó.

Ismeretlen ismerősök jönnek, vagy ő megy az apjával, kiállítás megnyitókra, vagy csak úgy mennek. Ez volt a hobbijuk. Sokszor úgy volt, hogy L.-ért pénteken kettőkor elment a festőművész apja a sulijához kocsival, hogy hazavigye, de aztán néha vasárnap délelőtt értek haza. Addig mentek az ismeretlenbe. A kocsiba aludtak. A festmények ide-oda szállításához egy nagyobb autóra volt szükség. Egy fekete dzsipjük volt nem egy kis busz, melyből kivehették volna a hátsó üléseket, így a nagy térben tudtak volna aludni. Ha ősszel az idő elég hűvös volt, akkor is a kocsiba aludtak, a kocsiba volt fűtés, így az akadályokat könnyen át rúgták vagy éjjel is utaztak. Betakaróztak több takaróba vagy hálózsákba. Út közben olyan dalokat hallgattak, amelyben nem volt ének, csak dallam. Többnyire olyan zenét hallgattak, például amiben csak zongora szólt, mert a zongora megérinti a lelket. S a zene mely egyben inspirálta is mindkettejüket, fontos volt, hogy a lélekig hasson. L. írt vagy olvasott míg apja pedig beszívta az ismeretlen levegőjét amely sok inspirációt boldogságot tartogatott. Kis falvakba megálltak enni, teázni,  fotózni, ha végeztek meg mentek tovább egy újabb városba egy újabb faluba. 

Így teltek a hétvégék. Míg L. szerelmes nem lett. Legalábbis valamit érzett. Egy fiú tetszett neki és mindig figyelte a távolból. Megfigyelte, hogy a fiú a  buszpályaudvaron milyen buszra száll, melyik nap hány órakor, és képes volt mindig kiszaladni a pályaudvarra, persze csak ha ráért, de általában igen, mert vitte előre a szíve, hogy láthassa a fiút.

Volt egy másik szerelme is, róla nem tudott semmit, de mégis mindent. Egy ismeretlen fiú írásait olvasta a neten, s titkon tudta, hogy egyszer úgyis találkozni fognak, kinyomozza, hogy a történeteket, melyek álmodozásra ösztönzik a képzelet és a valóság határán táncolnak, ki írhatja. Azt tudta csak, hogy fiú, mert mindig a szerelemről írt, vagy arról, hogy szerelmes akar lenni, vagy arról, hogy a lelkén újabb seb keletkezett, vagy csupán arról, hogy az elképzeltvalós életben milyen jó is létezni. L. akart lenni a fiú mindent elsöprő szerelme.

Késő őszi nap volt, mikor a köd betemette az elképzeltvalós életet, L. örökre elvesztette a szerelmét. Péntek van, ma van szerda és hétfő. A tompa fények sírnak az éjszakában, a lelkek dideregve mosolyognak a testekbe zárva.

Aztán a fiú aki a történeteket írta,  évekkel később volt neki egy új története. Egy barna göndör hajú lányról, piros ruhában, melyről mindig is álmodott s aki egy festőművész lánya volt. Később a történet valóság lett.

Ezek azok a felek, melyek a viharban találkoztak. 

"Mondd azt, hogy vársz, míg megtalállak."

Oslo, August 31st (filmből részletek)

Oslo, August 31st


Norway

2011, 95 min.

Director

Joachim Trier

Scenario

Eskil Vogt, Joachim Trier

Operator

Jakob Ihre

Montage: 

Olivier Bugge Coutté, Gisle Tveito

Music

Ola Fløttum

Actors: 

Anders Danielsen Lie, Hans Olav Brenner, Ingrid Olava, Tone Beate Mostraum

- Szerinted melyik nagyobb móka? A palacsintát enni, vagy gondolkodni róla?

***

- Apa kitöltött egy tesztet, és azzal büszkélkedett, hogy e szerint művészi személyisége van. Úgy tartotta, hogy azok az emberek akik a katonai emlékeiket mesélgetik, unalmasak.

***

- Tiszteletben tartották a magán szférámat, talán túlságosan is. Azt tanították nekem, hogy a vallás gyengeség. Nem tudom, hogy ezzel egyet értek-e. Sose tanítottak főzni vagy emberi kapcsolatokat kiépíteni, de ők boldognak tűntek. Sosem mondták, hogy a barátság felold amikor idegenből barátok leszünk. Engedték, hogy válogatós legyek az étellel. Anya azt mondta, azt csinálhatok, amit szeretnék. Eldönthetem, mi akarok lenni, kit akarok szeretni, hol akarok élni.

***

- Nem tudom, mit tegyek. Alig tudtam beszélni, amikor ő szerette volna.

- És ezt csak így mondta?

- Tegnap, amikor fogat mostunk, ő kiment...nem direkt nekem mondta. Elkezdett arról beszélni, hogy nem biztos abban, hogyan érez velünk kapcsolatban. Vagy, hogy ha majd velem akar lenni akkor szól majd...

- de aztán

- aztán úgy fogytatta...

- hogy nem tudja, hogy mit érez???

- igen, vagy...Miről? Rólad?

- Rólam és...

***

Meg akarok házasodni, gyerekeket szeretnék. Beutazni a világot. Venni egy házat. Egy romantikus nyaralást. Mindennap fagylaltot enni. Külföldön élni...Elérni és megtartani az ideális súlyom. Írni egy nagyszerű novellát. Kapcsolatban maradni a régi barátokkal. Ültetni akarok egy fát. Készíteni egy finom vacsorát csak úgy. Érezni a teljes siker ízét. Jégfürdőzni, delfinekkel úszni. Egy születésnapi partit rendezni, egy megfelelőt. Száz évig élni. Mindhalálig házasság. Küldeni egy üzenetet egy palackban és kapni egy hasonlóan érdekes választ. Legyőzni minden félelmemet és fóbiáimat. Egész nap a fellegeket bámulva feküdni. Egy régi ház virágos kerttel. Lefutni a maratont. Olvasni egy könyvet, amely olyan jó, hogy egész életemben emlékezni fogok az idézeteire. Lenyűgöző képeket festeni, melyek megmutatják hogyan érzek. Egy falat befedni mondásokkal, szavakkal melyek közel állnak hozzám. A kedvenc műsoraimnak minden részét birtokolni. Ráirányítani a figyelmet egy érdekes problémára, amit miatt minden ember rám figyel. Ejtőernyőzni, helikopterrel szállni. Egy jó munkám lenne, amit mindennap lelkesen végeznék. Szeretnék egy romantikus , egyedi ajánlatot. Aludni a csillagos ég alatt. Szerepelni egy filmben vagy játszani a Nemzeti Színházban. Nyerni egy vagyont a lottón. Hasznossá tenni minden napomat. És szeretve lenni.

***

Ha valaki el akarja pusztítani magát, akkor a társadalomnak meg kell engedni, hogy azt megtegye. 

Eltakarom érzéseim

Kora hajnal van. Még nincsen madárcsicsergés, viszont kezd világosodni. Küzdök magammal. Nem bírom leírni az érzéseimet, kimondani meg végképp nem tudom. Ez zavar és dühít. 

Félek tőlük.

 Már nem vagyok bátor, nem tudok fejetlenül rohanni, nem tudok küzdeni csak úgy a semmiért, várni arra, hogy mégis megfogja a kezemet, megcsókol, szorosan átölel. Csak túl akarom élni a holnapot, meg az azutánt, hogy nem Ő tölti be a gondolataimat.

Próbálom visszarángatni az embereket, mert mindig elmennek,  itt hagynak egyedül, eltűnnek előlem.

Csak tudni akarom, miért hagynak el!!! Mi nincs rendben velem???

Itt ez a "valaki" ami nem hagy békén. Van neve, szép barna szeme, göndör haja, azt hiszem szeretem.

Belülről rombol. Néha megadom magam, de akkor nagyon s menekülök magam elől.

"Nem jössz vissza ide Többé már ezután??? "

***a fel sem tett kérdés illúziókban tart.

Rájöttem, egyik napsütéses délutánon, a nagy diófa alatt az udvarunkba, hogy valamit kezdenem kell az életemmel. Mindenkinek van, használja, jó kis móka ez, gondolom.

A levegő elveszethette azon szükségszerűségét már számomra, hogy létezzen, csak úgy. A fény kihunyt a szobából, mikor csendes léptekkel megrezegtette a függönyt s távozott.

Lélegezz, mást úgysem tehetsz. – felelte egy mélyről jövő hang, ahol még létezett a levegő s talán más is.

Talán egy-kétszer még meg fog ölni idebent, a hangőrjöngő kavargása, és az a valami, amit tudunk, hogy van, csak nem tudjuk, hogy hol pontosan. Talán a szívhez közel? Hol vagy lélek?

Behunyt szemen át a nap dühös erőteljes puha fénye pillekönnyen zuhan felém, van helye a bizonytalanságnak, ha feltűnik hófehér bárányfelhő s eltakarja a napot, csak, hogy jászon a közeli búzamezővel, a folyóval s megijedjek a pillanat egy tört részében. Az árnyék csillogón táncolt, pompa fényében kajla állatok küzdöttek az életért.

Emlékszel még…

Mikor…

Itt a mezőn…

Úgy ölelj, mint mikor test zuhan a fényen át.

Bár újra csinálni tudnánk. - mondogatta újra és újra.

Hogyan lehet ennyi mindent kérdezni, érezni, átélni, felépíteni?

Lelked lassan kilép belőlem, szívet hiába cserélnél, dobhatod a kukába, s majd legyek köröznek fölötte, tudván, valami értékes még mindig akad valaki számára, annak nem kinek akartad, s annak igen, kinek soha nem. Az érték a kukába landol. [Érték.(?)]

" szombat van, ma van kedd és hétfő."  A levegőben friss akácfa illat úszott. Ezen a helyen történt meg, hogy az egészből fél lett, s ezek azok a felek, amelyek soha nem találkozhatnak már, kettészakadtak. A fiú lehunyta szemeit, képzeletében pedig a ház lakattal zárt vesszőkből készített kapuján kilépett a lány, mely cseppet sem változott azóta,,,

A lány göndör hajával a kavargó szél játszadozott.  

A ház melletti szűk ösvényen indult el, a patak mellett, s közeledett a fiúhoz. Ezek azok a felek...

A fiú újraakartaérezni a lány illatát, a csókja körte ízét. Ezek azok a felek...

A távoli domboldal felett a kis ház felől kúsznak a sötét szürkés lila felhők. "szombat van, ma van kedd és hétfő"

Az akácfa illat mellett szerelem száll a levegőben.

A fiúnak tetszik a lány. A lánynak tetszik a fiú?

A lány arcát a szél simítja, mely nem más mint a fiú keze.

Imádtad a fájdalmat, mintha ez lett volna éltető erőd, most fájdalmak között elhagyod magad, s engem. Cigaretták könnyed füstjében a lelked párja talán mással táncol a tavaszi délutánon, gesztenyefák árnyékéban a közeli patak partján ülnek, csókolóznak, s csak ketten léteznek egymás számára. Képzeleted belső elvárása, most ez. Te lenni az a másik, ki újra lehetnél vele. Meglátod az arcán ugyanazt az érzést mikor van kiért lenni. Mintha más lenne csak éppen ugyanaz.
Lassan máshol leszel, az ismeretlenbe. Nézz át a lelkeden, lépj át önmagadon. Itt az utolsó erőteljes zuhanás.

Tökéletes lüktetés kezdett kimerülni. Az élet kezdett átnézni rajtad, mint a hajnali ködön a fény puha teste.  

Itt a délutáni kibontakozás. Az hintaágyból kikelve láttam a szürke felhőt, és azt, hogy nincs semmi féle diófa az udvaron.

A kép, ami bennem élet, csupán látszólag pontosan az, mint amiben élek, de a valóságban nem. Van egy magunkban hordott kép, és a van a valóság, e kettő csak vizuálisan fedi egymást.  ***A képzeletedben több voltam, mint a valóságban.

Látod te képzeleted belső elvárását?

***a fel sem tett kérdés illúziókban tart.

Soha többet nem alszom el. Utállak, főként péntekenként, mikor kezed máskezében táncolt tovább. Hogy én voltam a másik, felejtsük el. Hogy enyém voltál vagy csak egy múló ábránd.(?)

Soha többet nem alszom el.

Szédülj csak.

***a fel sem tett kérdés illúziókban tart.

A messziről jött lány története.

A messziről jött lány története.

"Csinálja az ember vagy nem,

az mindig a körülményektől függ"

Cesare Pavese/:  Ház a domboldalon

A jegyzetfüzetemet körülbelül egy hónapja nem nyitottam ki. Általában néhány szót, pár mondatot leírok, és ha írni támad kedvem,  - de igazából nem kedv kérdése, - hanem tudod, hogy most le kell ülnöd, mert van valami megmagyarázhatatlan kapocs te és egy ismeretlen erő között. Az üres jegyzetfüzet vonalkái megtelnek az útközben szerzett látvány, vagy  tátott szájjal állva a mező közepén arcba fújó széllel az erdőn csodálkozva - a buszon, eszedbe jutnak olyan gondolatok amelyek fontosak, azokat pedig leírod. Valójában nincs haszontalan gondolat, mert mindig gondolsz valamire, vagy valakire. Nem?  A jegyzetfüzetemben lévő gondolatok most hiányoznak. Aköré írok. Igaz ezek a szavak, mondatok valami hatással vannak rám, leírom őket, de ha elszáll a pillanat, hogy nem tudom leírni, mert elfelejtődik, vagy ha írás közben mégis eszembe jut, de nem az eredeti gondolatot tudom leírni, hanem csak megközelíteni, az teljesen rossz belül. Elveszett...mint a szerelem. De mégis hová??? De mégis miért???

***

Elegendő könyvet olvasunk-e? Életünkben elolvastunk-e már tíz azaz 10 darab könyvet??? Elég ez? Meg vagyunk elégedve??? Elég volt-e ez a 10 könyv vagy hiányt érzünk belül?

Sokszor van úgy velem, hogy olvasok, de közben egészen másra gondolok, mint amiről szól a könyv. Máson jár a gondolatom, néha visszatérek a könyvben leírt cselekvésre, néha pedig a saját gondolatomhoz. Ott és akkor miért cselekedtem azt, miért nem máshogyan, de ha máshogyan cselekszem, az újabb dolgot szül, és az mit hozott volna ... és így tovább.  A sors elénk dob valamit, mi cselekszünk vagy mégsem.

Múlt hónapban egy messziről jött lánnyal találkoztam volna. Tűkön ültem, hogy találkozzunk. Chateltünk, emaileztünk. Megnéztem, hogy milyen vonattal jön, pontosan mikor indul, hol áll meg, mikor áll meg. Hol fog átszállni. Teljesen belém szállt az utazási vágy. Én itthon ültem a fotelembe Sigur Ros-t hallgattam vagy akármit, de 22.47-kor tudtam, hogy hol van a lány. Most áll a vonat. Aztán hajnalig olvasgattam, mintha a vonaton utaznék én is éjjel. Régebben, amikor a főiskoláról este hazaindultam akkor is olvasni szoktam a vonaton.  Persze ez attól is függött, hogy volt-e ismeretlen utazótárs az egybenyitott vagonba.  Egy lecsípett beszélgetés, egy kicsiny élettörténet, beteljesületlen szerelmek utáni gyötrelmek, munkahelyi kínlódás melynek fő kérdése: "Értékes munkát végzem-e? "                                             

     Sosem beszélgettem senkivel a vonaton, valahogy én nem vagyok az az emberbarát, nyitott típus mint sokan. Nekem sosem ment. Nem igazán tudok bánni az emberekkel. Akire kíváncsi vagyok, viszont ott megnyílok és begyűjtöm a lelkét, hogy amit az első másodpercekben felépítettem róla a képzeletemben, az a valóságban is egyenlő-e? Ki kell deríteni. Az általam elképzelt személyiség és a valóság nagyjából 70%-ban ugyanaz. Ilyenkor örülök, hogy nyitott szemmel járok és sokszor észreveszek olyan dolgokat, amit más tuti nem. Amikor elmondom a másiknak, pedig ijedt arcot vág és furcsállja a dolgot "Honnan tudod? Honnan ismersz ennyire?".

     Visszatérve a lányra. Négy napra jött egy kötött programra. Az első találkozás mindig fontos. Vagy 125-ször lejátszottam a fejembe.: Hogyan köszönök, mi legyen az a vész téma amit akkor veszek elő, ha van az az 1 perces őrjítő csend, vagy mi az a második vész téma, ha nem nyitott, vagy ha én nem leszek nyitott formában, mert a körülmények, nem úgy alakultak és így tovább. Aztán első nap egy sms, hogy majd holnap. A második nap azaz a holnapon vártam, hogy találkozunk...semmi. Harmadik nap tudtam, hogy valószínű, hogy nem fog sehogy jelezni, így délután a kívül fekete, belül fehér bögrémből szürcsöltem a kávémat. Néztem a közeli erdőt, a 4-5 db nyírfát, amely fehér fatörzsétől elkülönül a többi fától, eldöntöttem, hogy elmegyek a városba és majd ha találkoznunk kell, akkor úgyis találkozunk.

Elindultam. Zuhogott az eső, így az otthon lejátszott történet, miszerint egy padon ülök és majd találkozunk megbukni látszott. Beértem a városba szakadt az eső. Egyik ismerősöm a várostól 6 km-re lakik, gondoltam megnézem, beköszönök. Felhívom, mondja, hogy fél óra múlva buszra száll és bemegy a városba. Persze nem abba ahol a lány van.( Ez egy távolabbi város. )

Elviszlek. A kocsma előtt találkozunk. Általában ilyenkor a templomot szoktam említeni mint gps koordinátát, mivel az autóból az tökéletesen látszik, de most máshogyan történt. Ismerősöm beült a kocsiba, beszélgettünk. Fél óra múlva beérünk a városba, elállt az eső. A jelzőlámpák két utcánként narancssárgán villogtak a négysávos úton. Olyan kihalt a város. Utcalámpák tompa fényénél haladtunk. A belváros egyik kávézójának parkolójába leállítottam a kocsit. Elszívtunk egy cigit, sétáltunk a főutcán, néztük a kirakatokat. Majd elbúcsúztunk.

      A visszautamban érintettem a várost, ahol a  messziről jött lány ideiglenesen tartózkodott. A belvárosnál egy üres parkolóban leállítottam a kocsit, egy üres busz halad el a parkoló előtti úton, a járdán egy kutyát sétáltató férfin kívül nem láttam senkit.  Üres volt minden. Elővettem a fényképezőgépemet, lefotóztam a barokk templomot a főtéren. Pár ember jött a főtéren át. Egyből beugrott, hogy a messziről jött lány is hátha közöttük lesz, de nem így történt. Jött egy újabb csoport. Elég messze voltak még, arcuk nem látszódott  a sötétben viszont volt egy amelyiknek ismerős volt a járása, kalap volt rajta. Ez Ő...felelem magamban. De honnan tudod, hogy milyen a járása??? Nem is láttad. Sőt azt sem tudod, hogy kalapot hord.

Aztán valóban Ő volt az. Ismerem a járását. De honnan? Hirtelen kérdéseket tettem fel magamba. 5 perc telt el azóta, hogy megérkeztem. Fentről így megírtak volna mindent? Mindennek így kellett történnie? Én itt fotózgatok és ő csak úgy elém sétál és találkozunk? Aztán kérdéseket tettem fel. Örülni fog-e nekem? Egyáltalán szereti-e az ilyen hirtelen találkozásokat? Lehet, hogy őrültnek fog hinni? Lehet, hogy megijed tőlem,  azt hiheti, hogy figyelem, követem.

Hirtelen elkanyarodnak, nem arra mennek, mint az előző csoport. Valaki a csoportból kíváncsi egy kirakatban lévő könyvre. Ő is megy. Távolodunk. Eközben nem csináltam semmit, csak néztem. Távolodunk.  Meg volt írva minden. Eközben nem ordítottam, nem csináltam semmit. Vele utaztam, ott voltam végig mellette.  Egy pocsolyákkal teli kis macskaköves utcán távozott, átlépkedve próbálta kikerülni őket.  Eközben távolodtunk.  Egy kis történetből, melléktörténet lett. Nem történt semmi, miközben minden. Ott ültem mellette a hazafelé vezető vonatúton, miközben a leszálló utasok elmosódó alakjai pontként homályosultak el. Azon gondolkoztam : Miért nem cselekedtem? Miért nem csináltam másképp??? Minden meg volt írva, hogy találkozunk, véletlenül és hirtelen, mint a szerelem. Álmatlan éjszakák álmai maradsz tovább s lehet, hogy ami lényeges, sosem derül ki. Ez a meg nem valósult messziről jött lány története.