2010. november 29., hétfő

Szeretlek, vasárnaponként.


Szeretlek vasárnaponként, tudod jól, de valahogy mégis…
Ma úttalan utakon jártam, ahelyett, hogy feléd mentem volna.
A hóesésben tiszta karácsonyi hangulatom lett. Tuti, hogy karácsonyra egy hópehely nem lesz, csak eső. Már mediterrán feeling lesz. Gyakorolni kell, ez van.
Néha azért jó lenne tényleg Rómában lenni. Nem tudom mi húz oda, és mitől a kedvenc. Semmit nem tudok a művészetéről, sem azt, hogy milyen híres utcák vannak ott, sem azt, hogy milyen finom kávét lehet kapni, se azt, hogy a galambok merre röpülnek semmit.
A hóban cross-oztam a kocsival, nem is tudom hol járhattam. Aztán a főúton kamionok suhantak el mellettem, szakadt a friss hó, mentem valamennyivel, és közben fényképeztem. Este meg megtartottam a szokásos sétámat, amit egy hete kezdtem el, mert p.c. könyvében olvastam, hogy ez hasznos, de persze Márai is ezt írja. Kell az az idő amit magunkra kell fordítani, és egyedül legyünk a gondolatokkal. Nem igaz?
Este is tovább szakadt a hó, és az eső. Engem valahogy nem érdekelt. Sok mindenen gondolkoztam a fél órában, hogy majd ha hazajön a falumba az a lány akivel néha össze szoktunk futni, hogy majd keresni fog-e.
Meg nem is tudom még miről gondolkodtam, hiszen az csak rám tartozott.
Szerelemre már nem gondolok, sem boldogságra. Ez biztos, hiszen én szeretnélek vasárnaponként, de te nem akarod. 

"Aki elhiszi, hogy tönkrement, az tönkre is megy. Aki elhatározta, hogy nem tud más lenni, azt elpusztítják a szürke hétköznapok."P.C. /A portobellói boszorkány (Aug.5/Inspiráció)


2010. november 27., szombat

Én és a péntek éjjel.

A havazás csendjében sétáltam, és rájöttem, hogy kimondom, azt, amit eddig nem. Elterveztem, belélegeztem, körbenéztem, az utcalámpák puha fényében millió kristálycsillanás a fekete háttérrel játszó hópelyhek táncolása. Most itt van. Beszippantom a téli illat mámorát, s félek, hogy a holnap semmivé válhat.
Együtt vagyunk mi csendben én és a péntek éjjel. Gondolatom csak te lehetsz. Tagadom, nem tagadom, bevallom…
Én szeretlek téged.
Én… szeretlek.
Azt mondtam, hogy én. a.p.  én szeretlek, aki…
Beléd szerettem. Én nem,nem akartam. ÉN NEM TUDOK LEVEGŐT VENNI NÉLKÜLED!
Ölelj meg!


"Jobban emlékszem:
mit éreztem láttán, mint
arra, mit láttam."

2010. november 24., szerda

Miért lett hirtelen ilyen nehéz lélegezni?

Kimondom: Szerelmes vagy andrea piovanni. Valld be. Ne tagadd!

2010. november 23., kedd

'''Marina Tsvetaeva'''

How many people fell in this abyss,
I fathom from afar!
There will be time, and I will vanish too
From earth's exterior.

All will be still, that sang and that did struggle,
That glistened and rejoiced:
The greenness of my eyes, the gold of my hair,
And this my tender voice.

Life will continue with its soft hot bread,
With day's oblivion.
All will continue — under outstretched heavens
As if I'd never been!

Like children changeable in every mien
And angry not for long,
Who loved the times when in the fireplace
Into ash turned the log,

Violin and cavalcade within the forest
And in the village, bell...
Upon this dear earth — I will be no longer
That was alive and real!

To all — who are the friends and strangers
To never having known the measure, me?
I turn to you with this my faith's demand
And love's query.

Both day and night, in word and letter both:
For truth of yes and no,
For that though I am but twenty I am
So often in such sorrow,

For unavoidably my slights and trespasses
Will be forgiven me —
For all of my impetuous tenderness
And look too proud and free —

For quickness of events as they come rushing,
For truth, for play, say I —
Please hear me! But do also please love me
For this that I will die.

Négy óra hat perc.

„Néha a társ talál ránk és bármennyire próbáljuk eltaszítani, addig harcol értünk, amíg rá nem jövünk, mennyire szükségünk van rá.”

Hajnali fél négy. Nem bírom a múló idő tespedt unalmát. Max Richter-t hallgatok, főleg a 2002-es albumát.
Este sétáltam a faluban fél órát. Néha fel felbukkant egy idegen arc, bár lehet, hogy ő is ugyanazt a kérdést tette fel magában, mint én, hogy:  „ki vagy?”.
Az eső néha szemerkélt, én sapka nélkül élveztem, ahogy a cseppek rám zuhannak, aztán a szellő lágyan a hajamat fújja. Farmerom hátsó zsebébe tömtem az 5 ujjas kesztyűm, amely 2 ujjasra redukálható, és a másik farzsebembe a sapkámat.
Az utcalámpák tompa és puha fényében sétáltam egyedül a gondolataimmal. Leheletem mindig megjelent, és mindig eltűnt. Kutyák ugatása hallatszott, néha egészen messziről  néha pedig hirtelen, amire a szívem hirtelen (az ijedségtől) meg meg ugrott.
Most keresem magam. Menekülök, mint régen, újra újra és mindig ugyanoda. De holnap, amikor olvasod, már javában zajlani fog az események színültig telt valósága, melytől már senki sem fog elmenekülni, hanem benne leszünk a jelenben.
Ahogy régen írtam : „Örök szerelem, boldogság azt hiszem nem létezik.
Lehet, hogy minden este eljön, és mindig más. Egyszer kék a szeme, máskor barna. Vagy zöld. Egyszer magas, máskor alacsony. Néha részeg, és akkor minden nehezen megy, máskor könnyedén. Többnyire nem beszél, csak van.”
Nem rég egy lány kérdezte, hogy Ő mitől Múzsa? És mit kell neki csinálni? Most, hogy befejeztem egy könyvet, tudom rá a választ.
-          „megkérdeztem az írótól, hogy hogyan viselkedik egy Múzsa.
-          „Ugyanazt a figyelmet érdemlik ki, mint a tündérek.” –majd, hozzátette, hogy azelőtt sosem volt Múzsája.
Írókkal beszélgetni veszélyesebb, mint háborúról tudósítani. Ők nem lőnek rád, de elrabolhatják a lelkedet.
El raboltam a lelkedet, csak a tiédet, onnan a 31-es házból.
Te akarod az enyémet?
Eljössz velem februárba, Velencébe?
Kérlek válaszolj!

2010. november 21., vasárnap

Köszönet

Köszönöm nektek, hogy sokan olvastok, és sokan kattintottatok rám. Tegnap például 101 oldal megjelenítés volt, ami egy új rekord. Szinte naponta kapok egy olyan emailt, vagy kommentet, hogy elgondolkodtatok a szövegen, vagy, hogy mennyire tetszett.
Nagyon nagyon köszönöm nektek.
Azoknak is akik Romániából, Amerikából avagy Spanyolországból kukkantanak bele a vágyak nélküli meztelen magányba. 
Köszönöm nektek, a kommenteket, és a visszajelzéseket, miszerint elgondolkodtatott, tetszett stb.
Remélem a jövőben is hasonlóan fogok tudni írnogatni, és hasonló visszajelzéseket fogok kapni tőletek.
Köszönöm. 
love, andrea piovanni

2010. november 20., szombat

I'm proud of the scars in my soul. They remind me that I have an intense life.

2010. november 19., péntek

Es regnet, es kalt

Bírom az ilyen időt. Fordítva vagyok bekötve, ezért érthető. Tegnap este kaptam pár dolgot.
Egy véleményt, B.Zs.-tól, amit köszönök, és le is írtam, hogy azokra a napokra mint például a mai, amikor elveszik az összes magamba vetett hitem elővegyem, és újra elolvassam.
Azért kezdtem írni, mert elolvastam pár érdekes könyvet, semmi mást, csak párat. Nem vagyok könyvmoly, nem vagyok egy Paulo.
Szeretnék.
Amikor a könyveit olvasom, elgondolkodtatnak, elvisz egy olyan helyre, amelyet a képzelet teremt. Pár könyve után, a Tv-ben megláttam egy reklámot, amelyben szerepelt.
Tudjuk, hogy ez a HP laptop-os reklám volt. Akkor a fejembe vettem, hogy nekem is egy ilyenem lesz.
Most egy ilyenről írok.
Tegnap este még megtörtént az az esemény, amelyet Október 2-dika óta akarok.
Igen, ő az. Megtaláltam Édes Októbert.

Aztán Paulo életét olvasom. Mondanom se kell, hogy motiváló hatású az egész.
Milyen lehet egy író élete, milyen lehet egy olyan élet, ami… mindent megváltoztat.
A gondolatok teremtő hatásúak. Mit csinál, mi a napi rutinja, hová utazik, kivel találkozik, mit csinál, hogyan éli át azt amit átél.
Író szeretnék lenni. De mint mindenki más, Ő is megtalálta azt a személyt, aki mellett harmonikusan él, aki bátorítja, motiválja. Támasz, kitartó társ, barát, szerető.
A tegnapi horoszkópom azt írta, hogy én is megtalálom az elkövetkezendőkbe.
Persze mégsem adhatok az ilyenekre, hiszen már pár éve elindultam az úton, hogy rám találjon az az őrjítően könnyű és gyönyörű érzés.
Érzések hangtalanuk jönnek, és nehezen távoznak, legalábbis nálam.
Hogy ki van a szívemben? (E)gy valaki. 

2010. november 16., kedd

Carpe Carpe Diem

Ha egyszer lesz akkor el fogom neki játszani a Hana-bi-t. Addigra megtanulom.
Persze, „ha”-val nem kezdünk mondatot, meg egyebek. Sőt a Ha, lehet hogy egyszer tényleg be fog következni.
Tegnap éjjel, úgy kettő és három között olvastam Frances Mayes harmadik könyvét, amely a főiskola első évét juttatja eszembe, és a folyamatos Itáliába vágyásomat.
Ez most sem szűnt meg, arról sincs szó, hogy elnapoltam, majd be fog következni, mint a Ha egyszer lesz, akkor el fogom játszani a Hana-bi-t.
A ha egyszer lesz, akkor megmutatok mindent ami nekem tetszik és szeretem. A kedvenc helyemet, beszélek felesleges dolgokról, meg mittudom én. Sokszor elterveztem már.
Édes Ha. Tudod-e, hogy rólad írok? Vagy ne is mondd el Ha tudod. Az még édesebb.
Vágyom rád. Nem tudom, hogy te tudod-e. Sőt azt sem, hogy mit gondolsz rólam.
Egy Velencéig (Ita) tartó vonattal szökünk meg, én téged abból a bizonyos 31-ből.
Szökés, veled, Carpe Diem. 


Egy lány és egy fiú története

Ősz volt . A hideg utcán, már csak a leveleket fújdogálta a szél, kavarogva. Hol megálltak, hol felreppentek…egyszer fel másszor le. Egy templom melletti padon két fiatal ült,a hidegben. Észre sem vették hogy fúj a szél, azt sem hogy hideg van már, azt se hogy késő van és várja őket az otthon melege. A két fiatal szemlátomást örült egymásnak…boldognak tüntek, és szívük mélyén azok is voltak. Ültek egymás mellett, nem szóltak egy szót sem csak nézték egymást. Nem értem… Mit csinálnak??? Ülnek és egymás szemébe néznek... De nem. Egymás lelkét figyelték. Mit rejt? Rosszat? Jót? Talán mindkettőt? De igazán erre választ nem kapunk, míg meg nem éljük a rosszat és a jót. A fiú már mosolygott, szerette a lányt látszott a nézéséből. És a lány? Merre járt, merre jártak a gondolatai??? Mire gondol épp? Félti mástól lelkét? A fiú időközben szerelmes lett. Elérte az a leírhatatlan amit az embernek át kell élnie és meg kell tapasztalnia míg él ezen a Föld nevű bolygón, a szerelmet. Látta a lány bizonytalanságát, látta a lány lelkét és csak várt várt…Szívét már egy bársonydobozban odaadta a lánynak. Pár hónap múlva, a lány két kezéből kiesett ez a szív… érezte tettének súlyosságát, de nem tett ellene semmit. A fiú eközben lehozta a csillagokat s teremtett egy új világot, amelyben elhitte saját maga számára, hogy minden amit tesz, szép jó és egy olyasmit érzett ami jobbá tette. Ez a világ létezik. A Szerelem birodalma. Könnyebben csinálta meg a feladatait, miközben ébren álmodott. Rájött Személyes Történetére ami benne él, és mindenkiben. Idővel mindenki rájön, hogy saját maga számára mi a Személyes Története. A fiú most is valahol a hideg utcán ül egy padon, és várja a lányt, akit már régóta nem látott és nem jött. Várja, hogy észre vegye, hogy itt ül és már didereg a hidegben, de még sem jön. A fiú gondolatai már csak foszlányokból állnak. Várakozik. Mindenhéten ugyanakkor, ugyanúgy várja a lány. Már egy félév telt el. A lány nem jött. Merre lehet? Már talán mással él? Gondol a fiúra? Gondol a közös padra ahol egymást figyelték szerelmes tekintettel? Fél elmondani az érzéseit? A fiú egyik nap bánatosan ült le a padra. Ezen a borongós napot „ünnepelte” születésnapját. Leült a padra, a szél hidegen fújt ismét, akárcsak mint fél éve. Várt 11 percet a lányra, hátha talán emlékszik a napra, erre a napra, mely csak számára fontos, különleges, és más mint a megszokott napok. 11 perc múlva történt valami. A lány feltűnt a távolból. Haját fújta a szél, didergett kabátját kezével összefogta, sálja lebegett a hajával. Leült a fiú mellé, és a fiú hoz szólt. - Szeretlek. mondta halkan a lány és folytatt: – Nem tudtam kifejezni az érzéseimet…nem tudtam, hogy lelkemet kezedbe adhatom-e, nem hittem abban, hogy eddig szeretni fogsz és vársz rám. Itt vagyok. Most már csak a tied. Bocsásd meg nekem, hogy szívedet amely bársonydobozba tetted és átadtad elejtettem, de én tehettem róla. Bocsássd meg nekem. Nem volt válasz. A fiú csodálkozóan nézte a lányt, ismét a szemébe nézett de a lány zavarában össze- vissza nézett, csak a fiú szemébe nem. Hallgatta a szavait, és nem akarta elhinni, hogy mindezt, most , és éppen ekkor mondja el amikor a legkevésbé gondolta volna. Nem tudta mit csináljon, nem tudta hogy legyen. A lelke szerette a lányt. Komolyan gondolja a lány közeledését??? Ismét hagyja , hogy leejtse lelkét és szenvedjen egyedül, éjjeleken át virrasszon , napokon keresztül ne egyen semmit??? Hagyja hogy a sors sodorja tovább??? Adja át magát az érzésnek??? És ha fellángolás??? Megölelte volna, de tudta hogy most már ő nem biztos az érzéseiben. A lány felállt , és elment. A fiú a padon ülve gondolkozott. Valóban komolyak a lány érzései? Valóban érzi azt amit ő régen? Már nem tudott hinni a teremtett világában. Hagyta, hogy elhatalmasodjon rajta újra az érzés…a szeretet érzése. Másnap a fiú a lány háza elött állt, az eső zuhogott, elázott teljesen a ruhája, haja csurom víz volt…felhívta a lányt telefonon. - Szia. Nézz ki az ablakodon. mondta a telefonba a fiú. A lány elhúzta az utcára néző ablak függönyét és látta hogy ott áll a fiú, aki sokat jelent a számára. Lerohant kinyitotta a bejárati ajtót, és szaladt …szaladt ahogy csak bírt. Karja kitárva, megölelte a fiút ahogy csak bírta. Ölelte szívszakadva és megcsókolta a fiút. Csókjuk rövid volt, és érzéki. A fiú visszacsókolt. Most már érezte, hogy a teremtett világ nem álom, itt van a karjai közt. Elkezdődött köztük valami. Most már ketten ülnek a templom melletti padon és szeretik egymást.. élvezik egymást társaságát és ettől kezdve elindult a láncreakció, a fiú és a lány elkezdett játszani.

2010. november 15., hétfő

A vonaton felejtett szerelem

A fiú, nevezzük P.-nek, éppen hazafelé tartott vonattal. Oda ahol felnőtt, ahol megtanulta, hogy mit is jelent igazi, becsületes embernek lenni.
Végtelenül egyszerű, ám igen intelligens, olvasott neves íróktól, tudott a világ dolgairól, és erről meg volt a saját véleménye.
P. napja eléggé rosszul kezdődött, de már úgy kelt fel, hogy este végre hazautazhat. Ez sokban befolyásolta az egész napját. Valami furcsa kis öröm fogta el, mely egész nap benne duruzsolt.
Délelőtt az egyetemen volt, majd rájött, hogy ez csak egy állomás az életében, semmi több. Ha befejezi az egyetemet, diplomás lesz. Most félúton van a diplomától, de valójában nem igen tudja eldönteni, hogy mihez is akar kezdeni.
A szak, amire jelentkezett, nem tetszik neki, nem annyira, hogy valóban így tudná elképzelni az életét. Többet szeretne. Valami olyat szeretne csinálni, amitől az emberek kicsit is jobban képzelik el a saját életüket, valamit adni akar nekik.
Valami pluszt.
Furcsa előadáson ült, de valamit egészen mást kezdett írogatni a füzetébe. Egy rövidke vázlatot egy történethez, ami járt a fejében. Nem csodálkozott ezen, hisz régebben is másabbnak érezte magát, mint a normális korbeli gyerekek.
De szerintem mindenki így van ezzel.
A történetét nem tudom, hogy mit írhatott. Még benne sem állhatott össze. Talán majd a vonaton, vagy majd otthon, vagy majd valahol befejezi és a fiókjában fog heverni.
Délután, viharfelhők gyülekeztek, az eső el kezdett szakadni, a szél ide-oda mozgatta a fákat, megtáncoltatta őket, s ők eközben örömét lelték az életnek.
A vonat nem sokára indul. Egy utolsó egyetemi óra, és indulás. Nagy táskával beért az órára, leült, de úgy érzi mindig, mintha nem vennék észre. Jobb is talán, vagy mégsem?
Az óra, P. számára gyorsan eltűnt. Utána rögtön az esőben sétált a vasútállomásra.
Ő szeret az esőben kint lenni, bőrig ázni, valahogy sosem értette ő sem ezt, de élvezte.
A vonat, késéssel indult. Ez már körülbelül egy hónapja követi, hogy sosem indul semmi időben. Amire felszáll, az késik mindig. Így volt ez, pár héttel előbb is, amikor 1 órát késett a vonata, amivel az iskolába akart beérni időben, aztán rá egy hétre, pedig megpróbálta a buszt, de ez is késett úgy fél órát.  Az ilyeneken már nem igen lepődik meg.
Pár üléssel P. előtt ült egy lány. Nagy táskával a lábai között. Az indulásig P. előtt 3-4 alkalommal is elhaladt, majd ránézett és visszanézett. Bizonytalan volt, hogy jó vonaton lehet-e, ezért leszállt és megkérdezte a kalauzt, hogy valóban jó vonatra szállt-e fel, majd nyugodtabb arccal szállt vissza, és most már nyugodtabban mosolygott P-re.
Az út általában eléggé unalmas P. számára, hiszen egyedül utazik, nincs vele senki. Általában olvasni szokott, közben pedig zenét hallgat, és várja, hogy végre hazaérjen. Így volt ez most is. Kundera: Azonosság c. könyvét olvasgatta, és zenét hallgatott.
Majd valahogy azt érezte, hogy figyelik. Különös érzése volt ehez, és valóban. A lány figyelte P.-t. P. ránézett a lányra, a lány pedig ijedtében hirtelen leejtette a jegyét, aztán felvette, de P. visszabújt a könyve mögé.
Fél óra múlva, P. elaludt. A könyv az ölében nyitva volt, éppen ott ahol tartott.
A lány odalépett hozzá halkan, majd szájon csókolta. P. nem merte kinyitni a szemét.
Feltette a kérdést, hogy ki merte a semmiből szájon csókolni csak úgy? És miért? Egyre több kérdés fogta el, amellett, hogy félt a valóságtól, hogy ki is lehet az idegen. Na, amikor rávette magát, hogy kinyitja  szemét, persze ez csak pár másodperc volt míg hezitált, látta, hogy az előtte ülő lány most már előtte áll, és ő csókolta meg.
P. nem tudta hírtelen, hogy mint mondjon. Csak annyit tudott nyögni hogy: Hmm.
Aztán feltette a lánynak a kérdést, hogy ezt miért csinálta?
Erre a lány azt kérdezi vissza: - Miért, ennyire rossz volt?
- Nem erről van szó válaszolt P.
- Akkor miről?
- Arról, hogy nem is ismerjük egymást, még a nevedet sem tudom.
- A nevemet mástól kaptam, miért lenne érdekes?
P. egyre érdekesebbnek gondolta a lány, persze az is volt.
- Valóban a nevet kapjuk, de az életünket, és a lelkünket, mi alakítjuk. Erre lennék kíváncsi akkor. Mondja P.
A lány mosolyogva válaszol.
- Túl kíváncsi vagy. E. vagyok, épp hazafele tartok.
- És az hol van?
- Amerre te mész. Mondja a lány.
P. ismét megijedt. Ezt most, miért mondja neki a lány? Nem érti.
- Nem értem.  Mondja P.
- Nem kell érteni a dolgokat, sem a szerelmet. Valami olyasmit érzek, amit azelőttig nem amíg meg nem láttalak. Furcsa, hogy ennyire merész vagyok , és ezt tettem, de már nem is akarom máshogy csinálni. Sosem találkoztunk ezelőtt, pedig mindig ezzel a vonattal megyek haza, és te is. Mert láttam. Régóta figyeltelek, hogy mikor jössz, mit csinálsz. Megfigyeltem, hogy nem szállsz fel a vonatra, csak a vont indulása előtt 5 perccel. Addig nézed az érkező vonatokat, és az azokról leszálló embereket. Gondolom történeteket találsz ki magadban, hogy hol voltak, és merre tartanak.
 P. eléggé meglepetten nézett a lányra. De nem félt, valahogy természetesnek érezte, ezt az egészet. Az ismeretlen lánytól kapott csókot, azt, hogy most beszélgetnek. A szemébe mer nézni, és nem az van, hogy 2-3 másodperc után elnéz a messzeségbe, hanem igenis mer a szemébe nézni. Kevés embernél van ez így, akivel találkozik. Úgy érzi P., hogy a lelkébe látnak, de úgy, hogy ő nincs felkészülve erre, és nem is akarja vendégül látni őket. Mindenki maradjon ott, ahol van. Nem ad erőt, nem ad szeretetet, csak úgy. Nem is akar erőt, sem szeretetet. Azoktól, akik közel állnak hozzá, azoktól persze igen.
P. és a lány el kezdett beszélgetni. 10 perc múlva a lány készülődni kezdett, mire P. csak annyit mondott:
- Hát mégsem ott szállsz le ahol én? Nem rég azt mondtad, hogy ott élsz ahol én.
- Ez így is van. Ott élek a szívedbe, vagy akár a lelkedben. Ez rajtad múlik befogadsz-e.
E. eddigre tudta már P. telefonszámát, fogta a nagy bőr utazótáskáját, és leszállt, egy kicsi, és ismeretlen megállónál. Ahol a sínek nem vízszintesek, hanem kicsit dőlnek. Olyan, mintha a vonat el akarna dőlni, pedig mégsem.
E. leszállt, majd elindult a vonat mellet, 4 métert, ha haladt, majd visszament az ajtóhoz, de csak azért, mert az ajtó mellett 2 ablaknyira ült P. és csak így tudta, hogy körülbelül, hol ültek együtt a vonaton.
Ránézett P-re, mosolygott egyet, zavartan intett, és a haját tűrte el a kezével, mert a szemébe lógott.
P. azonnal fel akarta hívni E-t, hogy még beszéljenek. De tudta, hogy ez túlzás lenne. Várnia kell egy picit, egy fél napot, egy napot, vagy többet.

Éjjel, ahogy a hold besütött szobája ablakán, és az álom nem jött szemére, E. felhívta P.-t.
Beszélgettek. 10 percet, félórát. Úgy váltak el, hogy majd találkoznak. Nem volt megbeszélve, majd ahogy alakul az életük, csak találkoznak, de mindketten tudták, hogy egymással még fognak találkozni. HA nem is most ezekben a hónapokban. Mi lesz ha az már túl késő lesz valamelyiküknek? Mi lesz ha…

2010. november 13., szombat

Tévedsz, ha azt hiszed, hogy az öröm csakis vagy elsősorban az emberi kapcsolatokból származik. Isten mindenüvé rejtett belőle. Benne van mindenben, abban is, amit átélünk, tapasztalunk. Csak vennünk kell a bátorságot, hogy szembeforduljunk megszokott életmódunkkal és újfajta, a hagyományostól eltérő életet kezdjünk. Nincs szükséged rá, hogy én vagy bárki más körülötted legyen ahhoz, hogy újfajta fény jelenjen meg az életedben. Ott vár rád, megragadhatod, csak utána kell nyúlnod. Valójában csak magaddal kell megküzdened, a makacsságoddal, ami megakadályozza, hogy a körülményeiden változtass. 

2010. november 12., péntek

Bárcsak elolvasnád azt, amit nem tudok kimondani.

Minél jobban küzdök az érzés ellen, ő annál jobban belém fészkelte magát.
Csalódás. Elhitetés.
Most csalódom magamban, mert a mondatot én sokkal szebben képzelem el. Bárcsak elolvasnád azt, amit nem tudok kimondani.
Nem vágyódsz máshová, amíg tart a szer….
Hányszor gondoltál rám?

A belvárosi lakásom erkélyéről figyelem a város elém táruló kilátását. A szomszédok ablakaiból kifutó fényeket. Csodálom a közeli buszmegállóban álló embereket, hogy ebben a szép őszi esti éjszakán nem képesek pár métert sétálni, kicsit elgondolkodni azokon a dolgokon, amiket ők, saját magukban fontosnak tartanak. Én innen nem tudom, hogy mire gondolnak, sem azt, hogy melyikük boldog, melyikük szomorú.

Az eső elől hárman beálltak a buszmegálló íves teteje alá, páran az esernyőjük alatt cigiznek, és mindenki balra tekint. (Erről jön a busz, amire várnak.)
Kijjebb állok az erkélyen, hogy az esőcseppet érezzem az arcomon és a kezemen. Érezem, ahogy az eső kis cseppjei rám tapadnak, és néhányan összefogva tovább zuhannak a mélybe.
Csinálok magamnak egy kávét. Furcsa ez időtájban, de megkívántam, amit pedig megkíván az ember, azt csinálja is meg. Én most így teszek. Felrakom a kotyogós régi kávémat, ezt a kávéfőzőt, még a nagyszülőktől kaptam, régen ők is ezzel csinálták az adagjukat.

Visszamegyek az erkélyre, elszívok egy cigit. A busz már elment, most már nem áll senki, így nincs ember, akinek történetet találjak ki. Egy új általam megkomponált életet, amelyben én vagyok az, aki tudja mi fog történni a főszereplővel.
            A kávé kiköhécselte a nedűt, amire vágyom, szép sötét mogyoró színével. Belezuhanok a bőr kanapémba, s nyugodtan elkezdem szürcsölgetni. A lábamat a kanapé előtti kis asztalra rakom, ölemben a laptopom, kezemben a forró kávé, most szigorúan sok tejjel. Remélem újabb erőt ad az este hátralévő perceihez. Valószínűleg nem sokat isznak így 20 óra felé kávét, mindenki már a holnapot tervezi a dunyha alatt, álmodnak, vagy éppen egymás álmaiért tesznek, tetszelegnek egymásnak, szeretkeznek, tv-znek.

Hátradöntöm a fejemet, lehet, hogy kávé helyett le kellett volna innom magamat. Még nincs veszve semmi. A hűtő még úgyis tartogat pár üveg Martinit a tegnapi buli után. Le kell mennem az utcára, ezt hajtogatom magamban. Ezt az ötletet agyaltam ki, miközben hátracsuklott fejjel néztem a falon lógó képet fejtetőn. A bögrémben még pár kortynyi kávé, aztán indulok.
            Összepakoltam a fényképezős cuccaimat, mert biztos, hogy lesz olyan pillanat, amelyet majd nem akarok csak úgy elengedni a semmibe, ezért meg kell örökíteni. A fotók lényege ez, hogy a pillanatot megfogjuk, és bezárjuk egy fotópapírra.

Volvo V50-esem a ház előtt vár a lámpák puha fényében, valóságos tömeg gyűlt össze körülötte a sok másik kocsit látva.
Kinyitottam, pittyent. A táskámat az anyós ülésre tettem. Gyújtást adva pedig elkezdődött a legutóbbi dal, amelyet hallgattam. Felcsendülnek az akkordok, a drámai dallam lágysága, elkezdődik a libabőr.
Teljesen átszellemülök. Az eső cseppjei halkan kopácsolnak a Volvo tetején. Beindítom. Még nem neveztem el, pedig hamarosan nevén akarom nevezni az autót, valamilyen nevet kell adnom majd neki, olyan mintha egy állatom lenne, vagy ilyesmi. Női nevek között kell keresnem, egy férfi szólítsa nőként a kocsiját, jelenesetben ez a Volvo nő lesz, legalábbis női nevet fog viselni.
            A városban van pár kedvenc helyem. Nem tudom merre fogok menni. Lehetséges, hogy nem is ott fogok kilyukadni. Majd ahogy jön. A forgalom elhanyagolható. Az eső szakad, intenzíven szélvédőről eltessékelem az esőcseppeket, hogy ne zavarjanak a kilátásban.
Nincs hová menni. Nincs az a végre van hova és kihez menni...pedig biztos baromi jó érzés.


***
Pár héttel később.

Megismerkedtem egy lánnyal. Vagyis úgy mondanám, hogy a sors mintha elém dobta volna. A neve V. de V-t, E-nek hívom. Tetszik neki. Mindig mosolyog rám. Vagyis ha velem van, de ő alapból ilyen mosolygós örökmozgó.
Ha reggelente kávét iszom, mert valljukbe mindig iszom, akkor rá gondolok.
Ő azt mondta, hogy ő csak az ízéért issza. Nem függő. Mondom én az vagyok.
Persze jó is a kávésbögre aljából a félig elolvadt cukrot megenni.

Édes Október.

Még nem is váltottam vele egy szót sem. Illetve múlt héten, 10 percet, amolyan „di segnio”-nak tekintettem. Hamar eldöntöttem magamban a dolgot.

Két hét múlva már csak azt vettem észre, hogy folyamatosan…
Persze, megint megőrültem.
Egyik vasárnap találkoztunk, mely az októberben található, talán a harmadik.
Szeretlek vasárnaponként. ( Te, hogy mit, pedig fogalmam sincs. Bárcsak elolvasnám azt, amit nem tudok. )
Aztán, elhagytam. Mit tehettem mást?
Pedig „A szemed egy nap, a szemed egy hold.”
Távozásom oly boldogtalanná tett, hogy már-már megadtam magam a sorsnak.
A közeli nagyvárosban megálltam egy benzinkútnál, hogy magamba szívjam a levegőt, mert itt más. Persze mondhatsz akármit, hogy hülye vagyok. Itt más. Mert más.
Valami történt a szívemmel.
Megint.
Ki adott a színeknek nevet?
Hova megyünk, ha meghalunk?
Miért nincs közel a védőangyalunk, ha szomorúak vagyunk?

Fogalmam sincs. Álmos vagyok, fáradt. Sokat gondolok rá. 
Már November van.

2010. november 11., csütörtök

Tudom, amit nem

(ff)- Ha kedvelsz valakit…Honnan tudod, hogy szereted?
(nő)- Boldog vagy, ha látod.
 -  És még?
-   Állandóan rá gondolsz.
-   És még?
-   Ha szeretsz egy férfit, boldog vagy, ha vele lehetsz.
-    Igen. Ha szeretsz egy nőt, boldog vagy, ha vele lehetsz.

2010. november 10., szerda

A vonaton

Hajnalban, amikor még minden csendes volt, amikor még állatok is csak  nyitogatják pilláikat,  nyújtózkodnak a rókák az odújuk  előtt, én meg akkor indultam útnak.  A nap még nem ragyogott viszont már nem voltak csillagok.

Tél volt, az állomáson a lámpafényei is vacogtak a hideg hajnalban, amikor harapni lehetett még a jég hideg levegőt. Az emberek sehol. Talán még alszanak? Most épp édesen álmodnak még? Lesz egyáltalán utazó a vonaton? Mindegy, majd olvasok, és nem figyelem őket. Nem találok ki senkinek új történetet, új élményeket, új életet.
Ezt szeretem csinálni. Ránézek egy emberre, az agyam el kezd kalandozni, hogy az illető mire gondolhat, miért éppen így öltözött fel, hová tart.

A vonat fékei izzottak, a megállóban, pirosas narancsos szikrákat szórtak gondosan szerteszéjjel, nagy vonyítás közepette. Itt van. Felszállok. Elindulok. Elindultam. Most már biztos.

Félek…

A vonaton nem kabinok voltak, hanem egy nyitott részben ült mindenki, legalább így elkapom a nénitől, aki három sorral ült előttem az influenzát, mert nagyon zihált, és a torkom kezdett fájni. Mondjuk, lehet a hidegtől, de ha influenzás leszek, tudom, hogy a néni köhögött a térbe és elindultak az ott lévők felé, a bacilusok, akik édesen megtapadnak az arcokon. Azokon az arcokon, akik édes mosoly helyett még alszanak a dunyha alatt.  Mindenki bamba még. Talán csak a testük kelt ki a jó meleg takaró alól, és nem a lelkük. A lelkük ott maradt a jéghideg fürdőszobában és arra vár, hogy megpofozza valaki az arcukat, vagy meleg vízzel öblítsék le, vagy kisminkeljék, vagy ….
(A nők mindig álarcot hordanak, feljavítják magukat.
Így már szebbnek tűnik a világ, gondolják sokan.)

A vonaton sikeres embernek gondoltam magam, egy szép házzal, egy szép dzsippel, de, hogy miért a vonaton jutnak eszembe ilyen dolgok. És ha téltelezzük fel, van autóm, méghozzá egy dzsip, akkor miért ülök hajnalok hajnalán a vonaton?
Na igen. Lényegtelen.
Az tény, hogy sikeres vagyok és tehetséges, ott akkor ezt képzeltem. Van egy szép házam, ami előtt fenyőfák állnak melyet nem rég ültettem. A házat egy vizsla őrzi,  A ház emeletes, az ablakok előtt spaletta, fa színű, a ház sárgás, fehéres, olyan se színű. A kocsi a ház előtt áll, az udvar rendrakás előtt, nem rég vettem.
A ház belseje pont olyan, mint mindig is akartam, cserépkályha, amerikai konyha, jó nagy tv, egy kibaszott nagy hintaszék, amiben lehet olvasni. Könyvespolcok, rengeteg könyvel, amelyeket az évek alatt olvastam, vettem, gyűjtöttem.
Mindegyik könyv egy apró öröm, boldogság, történet, emlék.
Mindegyikre emlékszem, hol és mikor, és kivel vettem.
Apró szigetek maradnak meg bennem, jó érzéssel tölt el, hogy egy könyv sok mindent tartalmaz számomra.
A könyvtartalma, ami talán minden olvasásra mást ad, mást kapsz az írótól, emellett a személyes történeteim, ezt E.-vel, a másikat O.-val, a harmadikat egyedül, egy esős délutánon vettem Rómában az akkori kedvesemmel.
Olyan szép szemei voltak és a haja… Barna szem, barna haj, olaszos női test. A körte alakja, csípője vonala, annyira megihletett, hogy csináltam róla egy sorozatot a fényképezőmmel, írtam róla , a szívébe láttam magam.
Ő volt a múzsám. (az akkori, mert mindig változnak, csak én nem). Most nem tudom merre jár, de mindegy is. A szerelem múlandó, hagyni kell, hogy átéljünk újat és újat, hisz rövid az élet.
A valódi szerelem értéket adott, inspirált, olykor kihozta belőlem a legjobb embert, a legjobb szeretőt, a legjobb írót, a legjobb festőt, a legjobb zongoristát.
Néha bután felteszem magamnak a kérdést. : Mit szeretek magamban?
Hát ez egyszerű. Azt, aki vagyok. Szeretem a lelkemet, hogy nem egy olyan érzéketlen fajta férfi vagyok, aki a nőket tárgyaknak tekinti, és félti minden vágyát, és fél megosztani minden gondolatát.
 Nem olyan vagyok, aki csak a fociról tud beszélni, nem vagyok olyan, mint apám. Ő ilyen volt, vagy ki tudja. Talán anyám majd egyszer elmondja nekem, hogy milyen is volt Ő, és nem csak azt hallgatom tőle, hogy: „Olyan vagy, mint apád”.

Hát bizonyára hordozom a tulajdonságait, még ha nem is tudok róla, hogy az övé az.
Azt szeretem, hogy a dolgokat mélységében élem át. Belegondolok olyan dolgokba, amikbe nem igen merészkednek emberek. Keresem a miértekre a választ. És ez a kedvenc szavam is. „Miért szereted az embereket?” „Miért vetted ezt fel”… mert tetszett, de miért tetszett, mert szép, miért szép… és el lehet játszani mindig ezzel az 5 betűs szóval: „MIÉRT?”
Beleélem magam mások helyzetében, próbálom megoldani, de igazából erre is rájöttem, hogy szeretnék jót, és közben meg nem kell figyelnem a saját problémáimra.
A lélek, amely valóban tükrözi azt, hogy kik is vagyunk. A test, a kinézet, az arcvonások a mell, a fenék méret, a láb méret, mind ráadás. Minden ember teste egyforma, minden nő teste, minden férfi teste ugyanolyan.
Ha szerelmes az ember, csak egy nő teste, és egy férfi teste kell, melyet a szívével és lelkével kapunk. Átadja, hogy vigyázzunk rá, mert törékeny, és ha mégis összetörjük, ezáltal lesz erősebb. Nem szándékosan törjük össze nyilván. Ki akarná csak úgy összetörni szerelme legféltettebb kincseit? És csak a lelket akarjuk, a test csak az a valami, hogy valóban ki tudjuk mutatni, tettel, érintéssel, simogatással a szerelmet. De ezt valóban őszintén teljesen ki lehet mutatni???

A másik dolog a kezem, amit szeretek magamban. Szeretem az ujjaimat. Szeretem használni őket, amikor a billentyűket nyomogatom a zongorámon, egy Fazioli típusú zongorán, ami 3méter hosszú versenyzongora. Imádom.
Gyerekkoromba nem igen szerettem, a kötelezőt játszani, meg nem érdekelt.
Érdekelt, de valahogy tudtam, hogy sosem leszek olyan jó, mint azt mindig is képzeltem, és megijedtem ettől a tudattól, hogy nem leszek híres zongoraművész, nem lesz önálló koncertem.
Ehelyett, lett pár koncertem. Meg csináltam az álmom. Egy olyan este volt ez, amikor a verseim, és a zene megmutatta a lelkem pár darabját, több részébe betekintést adtam magamból a közönségnek.
Hatással voltam azokra, akik eljöttek, és miközben magamat adtam, a lámpák, gyertyák beragyogták a zongorát, a versek életre keltek, a képeim életre keltek, mert nem maradhat el, tényleges vizuális élmény sem. Képek, amelyeket én készítettem E.-vel. Felszálltunk pár olyan vonatra, amit nem tudtuk igazán, hogy merre megy, csak annyit hogy Kelet vagy Nyugat. Egy tetszőleges állomáson leszálltunk, és mint a hülye japánok fényképezgettünk. Embereket, házakat, amelyben elképzeltünk a közös életünket, a gyerekeinket hamar felnőtté nyilvánítottuk. Terveztünk. Persze, csak amolyan kedvtelésből. Csak kitaláció volt.

Jó volt vele. E. is barna szemű és barna hajú. Érzékeny lelkületű nő, aki az álmait és vágyait is megpróbálja kifejezni . És táncol. Megállíthatatlanul. 

A vonaton amint ezt a történetet kitaláltam, rájöttem, hogy az életet úgy kellene kialakítani, hogy megférjen a folyamatos tanulás is és közben valóban éljünk, valóban mi, mi legyünk én-én legyek...
Nyelvet, olaszt, angolt tanulni. Olvasni különböző regényeket, fejlődni. A könyv egyfajta boldogság. Új világot teremtünk magunk elé. Számtalan könyv van, ami értéktelen, nincs értelme, de ezért vagyunk, hogy kibontsuk, megválogassuk.
A vonaton elaludtam, és mindezt álmodtam… álmodtam végre. Az édes insomniám, már túl erős, de végre tudtam aludni, és álmodni.
Egy ismeretlen pályaudvaron szálltam le, véletlenül vagy a sors akarta-e nem tudom, de ott volt E. és fényképzetünk ismeretlen helyeket, embereket, akiknek történetet találtunk ki, házakat, amelyekben elképzeltük, az életünket, egy egészen más életet, mint a miénk. S hogy, miért akarunk más életét élni? Mert talán mások akarunk lenni, mint aminek gondolnak minket, pont olyanoknak lássanak amilyenek vagyunk. 

2010. november 7., vasárnap

részlet s.d. -naplójából

azért is mentem el hozzá (újra és újra mindig ugyanoda) mert 2 hete vasárnap nagyon jól éreztem magam.  és másnak alap h boldog, de nekem az a 2 óra volt a boldogság, hogy valaki tényleg értékelte, hogy ott vagyok vele, nevetünk, ami nagy szó nálam, sírunk, mert már annyira nevetünk.
hozzám ér, hozzá érek.
aztán azon gondolkodom, hogy már befogadtam a szívembe.
megcsókolnám, de még nem szabad, mert még egy szappanbuborék ez az egész. Igaz, mind a ketten benne vagyunk, de ez még csak egy szappanbuborék. Bármikor történhet bármi…
Ebben az évben nekem ez volt a boldogság, amikor tényleg mindent kikapcsoltam, és hagytam, hogy cseréljünk dolgokat. Az ölelés, amelyben benne éreztem magam. Átszorított. Szorításomban benne volt a…

Én ott hagytam valamit abban az utcában ahol lakik.
Elsétáltam ma a házuktól a buszmegállóig, hogy tudjam, ő miket lát x éve, és vissza, hogy tudjam, ha hazamegy mit lát visszafelé.
Baromság ez. De én ilyen vagyok. Kíváncsi vagyok azokra a részletekre, melyekre más sohasem figyelne, és sosem csinálná, ez belőlem jön, akarva akaratlanul.
amikor szemem belopózik szemébe.

"Csak a szívem dobog,hogy azzal lássak
nem kell több, úgy mint másnak.

Sketchbook from Pavel Pazukhin on Vimeo.

Everytime i say goodbye

Nem csak azért hiányozhat valaki, mert akarnánk valamit tőle. Azért is hiányozhat, hogy nincs. Primitíven azért, mert nincs. Szilvási Lajos


Egyszer egy lány azt mondta, hogy Ő megpróbálta befoltozni a szívemen a sebeket, de rájött, hogy sok van, és nem engedem.
Most ülök le először, hogy fogalmam sincs, hogy miről akarok írni. Van bennem érzés, de már kiadtam, és azt hiszem, hogy feleslegesen.
Ma megint veszítettem tipmixen, mondanom se kell, hogy egy meccsen ment el az egész.
Persze ez most kit érdekel igaz?
Sokan kérdezgettek Édes Októberről. Édes Október, ő él, és meg is öleltem. Hogy hányszor azt nem tudom. Megérintettem, a lelkét, csodálatos szemeiben vesztem el, kirándultam vele, megfogtam a kezét, viccelődtünk, mosolyogtam, beletúrtam a hajába, elraktároztam magamban az illatát, a haja illatát. Elraktároztam a perceket, amelyeket vele töltöttem.
Édes Októbert, már Édes Novembernek hívom. Igaz a szabály kimondja, hogy mindenkinél egy hónapig lehetek, és ennyi.
Ahogy az ablakon a friss levegő bezúdul, és azt érzem, hogy minden egyes pillanatban élek, azt hiszem itt a pillanat, hogy megváltoztassam az egészet. Szeretném, ha szeretne.
Fogalmam sincs, hogy milyen a szerelem. Pár hónapja megkérdezte tőlem egy lány.
Nem tudtam neki elmondani. Most sem tudom. Néha fordul a kocka. Ő most már el tudja mondani, és folyton azt hajtogatta, hogy Ő mennyire szerelmes. ÉN meg kérdezgettem magamban, azt a valamit, hogy mi is tetszett ebben a lányban? Mi tetszett benne, hiszen átlagos.
Hagytam, hogy elvigyen belőlem egy darabot.
Sőt vannak olyan lányok, akik nem is tudják, hogy elvittek belőlem egy darabot.
Mi lesz, ha sosem találom meg a szerelmet?
Hiába keresem mindig, mert erőm mindig van keresni, csak éppen sosem találom meg.
Mi lesz, ha a zsák nem találja meg a foltját?
Mi lesz?
Tudom, hogy mit hoz az őszi jel,
Tudom, hogy a titkos jelek mit mutatnak
Barna szemedben látom magam,
Ismernem kell bőröd ízét,
S tudom, hogy ez az íz, majd tetszeni fog nekem.
Ismernem kell kezed szorítását,
Ölelésed erejét.
Ismernem kell tested minden ívét.
Édes november, neked már adtam nevet. Az őszben te vagy az, akire vártam.
Szeretném, ha szeretnél.


***

2010. november 5., péntek

Én és a péntek

Egyedül maradtunk, én és a péntek. Élvezzük egymás társaságát. Jó, bevallom nem vagyok egyedül. Macskám az ágyamon néha nyújtózik egyet , aztán újra vissza kuporodik és folytatja a megkezdett álmát. Vörösbort iszogatok a kávésbögrémből, hűen jellemző, hogy még a kanál is bent van, néha megkavargatom, aztán rájövök, hogy ez nem az ami.
Az elmúlt pár hónapban a napoknak a jelentése mely régen még volt, mostanra elillanni tűnik. Nincsen hétfő, amikor mindenünk tele, csak teljen már le a nap. Aztán nincs az édes esős keddi nap. Majd a szerda, amely reménnyel tölti el a szívünk, hogy pénteken, hova is megyünk bulizni. A csütörtök délután egy könnyűség és nehézség egyben, még van egy nap.
Aztán a péntek, amely a legfelszabadultabb, legfőképpen a délután. Szabadság, nincs semmi, csak én és a semmi.
Szombaton alvás egész nap. Vasárnap pedig belepi a lelkünket a szorongás, és a hétfőn jár az agyunk.
Néhány napja írtam egy verset egy lánynak...
Most füstölő könnyed illatában ülök, szürcsölök, még ha hordó ízű is a bor. Fényképeket nézegetek.
Vagyok és nem történik semmi. Ő sem ír már.