Az őszi évszak kezdi bontogatni szárnyait, a naplemente fényei már egy órával előbb leköszönnek a közeli hegyről tekintve, s a falevelek, napról napra sárgábbakká vörösebbekké válnak, intenzíven, de mégis lassan halnak. Átlagosan egy hónap mire egy fa elveszi összes addigi, élettel teli levelét. Ezt még egy balatonfüredi lakás kertrészében láttam, a fa alatt mértani pontosságú kört leírva az összes megsárgult falevélel karöltve bámultam a természet igazi életét. Csodálattal néztem ezt a látványt, korábban még ilyet nem láttam.
Esti sétámon túl vagyok, jó volt elmélkedni az életen, a következő hónapon, szabadnak érezni magam, beszívni a kissé hűvös őszi hideg levegőt, a sárral dagadt földesúton sétálni mely a piros tornacipőmre ragadt. Ma Szent Mihály napja van (szeptember 29.).
Épp Knausgaard: My Struggle 6 : The End című könyvét olvasom angolul. Jövő tavasszal jelenik meg magyarul (a kiadó ezt ígéri), ezt még pontosan nem lehet tudni (a helyzet amiben élünk nokedlitészta állaga miatt). Emlékszem, amikor az első kötetét olvastam, azt mondad az albérletben a Nagy Lajos Király útján, a szürke kanapén ülve kezedben a könyvvel, miközben én épp egy 25 km-es budai és pesti bringázásból jöttem haza, hogy ez a csávó ugyanúgy ír mint te. Amit nem igazán vettem komolyan. A könyv ¼-dénél tartottam. Amikor ezeket mondtad, a könyvet is elfelejtettem. Aztán történt, ami történt. Hazajöttem nélküled. A könyv ott porosodott a többi olvasatlan könyvem között, és levettem a polcról, immáron Nélküled, elkezdtem újra olvasni, és igazad volt. Azzal a különbséggel, hogy én nem ülök le írni mindennap, nincs fix időintervallumom saját magamra, hanem hagyom elveszni a fejemben lévő szöveget, bár néha azért jegyzetelek, és vannak soha nem befejezett szövegeim, amivel pedig igazán érdemes lenne foglalkozni. Ami persze nem tenné jobbá a világot, hisz, mindenki ugyanazonon életeseményeken megy át, különböző szemszögekből, viszont mégis ugyanazokon, szerelmek, halál, élet, munka, pénz stb. Ki nehezebben, ki könnyebben viseli a sors által megrajzolt vonalakat. Egy biztos, mindenki életében vannak hullámok és törésvonalak.
Az esti séták hiányoznak, amire én szoktattalak rá, még ha nem is volt kedved kimenni az őszi hidegbe, és a sétálás ismeretlen A-pontból B- pont felé, közben a beszélgetés, ami közöttünk sosem volt tabu, inkább álmokkal, célokkal telítve. A csend nem minket jellemzett, persze legfőképp én csacsogtam, de valami hasonló a boldogság, amikor ez volt, és létezett közöttünk, nem csak a beszélgetés, a sétálás, hanem a létezés együtt. Márai írja valahol, hogy a sétálásról:
„A séta az élet legemberibb életütemét fejezi ki. Aki sétál, nem akar eljutni sehová, mert ha célzattal és úti céllal ered útnak, már nem sétál, csak közlekedik. A sétáló útközben, minden pillanatban megérkezett a séta céljához, mely soha nem egy ház vagy fatörzs, vagy szép kilátás, csak éppen ez a levegős és közvetlen érintkezés a világgal. Egy ember, aki lassan elvegyül a tájjal, része lesz egy erdőnek vagy mezőnek, ütemesen átadja magát a természet nagy díszletei között az örök valóságnak, az időtlen világi térnek, minden pillanatban úgy érzi, hazatért séta közben.”
”
Szóval a My Struggle 6: The End című Knausgaard könyvet olvasom angolul, meglepő, hogy értem a szöveget, a megkopott angol tudásommal. 1153 oldal, ha nem is idén, de a magyar kötet megjelenése előtt szeretném elolvasni, ámbátor így voltam az ötödik résszel is, ott nem jött össze. Valahogy választékosabb a magyar nyelvre átfordított bármilyen külföldi nyelven megírt szöveg, ahogy az én első blogbejegyzésem is, sokkal jobb magyarul, mint angolra lefordítva, amit az akkori angoltanárommal fordítottam le, alig tíz éve. Szóval hogy pontosak legyünk tizenegy éve írok blogot, szövegeket amelyek bennem vannak. Hogy ezek jók-e, vagy érnek-e valamit, szubjektív, ahogy ha ránézel egy Modigliani képre vagy egy Livornoi kikötőben ücsörögsz egy padon, vagy Rómában sétálsz, oly szubjektív, mert minden mindentől függ, az aznapi állapotodtól, kedélyedtől, életcélodtól, motivációdtól minden összefügg, az éppentől, és ezen összetevőkből. Az „éppen most” pedig egy meghatározhatatlan nokedlitészta állagú valami, ahogy az élet.
Hová tűnik a szerelem, ha egyszer elmúlik vagy akár az élet az emberi testből hová bújik, halad-e tovább, vagy mi történik vele, véges-e?
Az életednek nincs vége, még ha el is tört , vagy legalábbis azt gondolod, és ha rátalálsz másra, aki csak jön az életedben, az klassz. Így a rossz dolgok kevésbé félelmetesek. Más kérdés, hogy akire rátalálsz valós-e vagy csak épp illúzió a fejedben alkotott igaziról, nagy valószínűséggel illúzió, aki egy pótlék, így egy húsvér ember érzelmeivel, lelkével játszadozol, azért, mert keresed az utat, keresed azt aki elveszett, elvesztettél, megszólal a tudatalatti. (...???)
Pár hétvégével arrébb.
Október közepefelé halad az év. Az időjárás is egyre ősziesebb, végre valami, ami állandó. A koraesti sétáimat, egy órával előbbre kellett hozni, amikor tehetem (nem még nincs óraátállítás), a naplemente miatt, vagy még épp ülök a munkahelyemen és várom az este nyolc órát, amikor zárhatok, onnantól, még egy óra autóút amíg hazaérek. Az aznapi dolgokat a legközelebbi barátnőmmel megbeszélem, érdekességeket, furcsaságokat, a bennem zajló, őrlődő dolgokat, amelyek felhúztak, vagy adtak az életemhez, egy újabb érdekes történet foszlányokat melyeket nem értek s nem értem miért kapom újból és újból. Az aznap újabb kitalálásra váró életet, életszituációt, akármit. Az esti úton hazafelé, a szaggatott vonallal szegélyezett választóvonal, a sötétség s misztikuma, rejtett és élőbb gondolatokat hoz elő bennem. Sosem éreztem még ezt, hogy a világon van egy ember, akinek gátlásoktól mentesen bármiről tudok beszélni, akár olyan dolgokról is, amelyeknek közlése után vörösödő fejjel létezik tudattalan az ember. A véletlen folytán cseppent társamul ez a barátnő, ez a folyamat hozzásegíti rengeteg dologhoz, ahhoz is, hogy téged, valahogy feldolgozzalak az idők során.
Itt az ősz, az esték hűvösebbek, hosszú séta után jól esik egy meleg tea, forró fürdő, lámpafénynél olvasás, ilyenkor én speciel többet olvasok, mint a nyári szezonban. Ilyenkor a középiskolában is jobban teljesítettem, mint a tavaszi félévkor, ez a fénynek is betudható. Ilyenkor több mindenre ráviszi a lélek az embert, amely mindig jó lenne kísérőként. A misztikus sötétség, melynek holtpontján számolgatjuk a fény újbóli érkezését.
Ebben a folyamatokban még hála nem tudott beleavatkozni az emberiség.
Ideje magunkkal lenni, saját magaddal lenni. A kérdésekre választ találni, vagy épp elengedni, és a horgonyt felhúzni a hajón, hogy haladni tudjon, s ne fékezze le.
Sétálj az Andrássy úton, a kivilágított bezárt boltok kirakatait nézve, a lehulló faleveleket, a nedves járdán lévő falevelek sokaságát megcsillanva, hogy ilyenkor más a főváros. Frissebb a levegő, a kifújt leheleted szinte látszik, az alig tíz fokban, a város dübörgő hangját hallod, az otthonokban felkapcsolt lámpák fényét, amelyekbe bepillanthatsz ha akarsz, az érdekes könyvespolcok, festmények, feszületek, lámpacsillárok közt. Kevesebb ember sétál veled szembe, mint eddig, várunk valamit, átéljük, átvészeljük, mindenki máshogy más milyen szisztéma szerint.
Én a sétálással, és friss levegővel éltem át és vészelem át, bármi fontosabbat az életemben, akkor veszem észre a pozitív dolgokat, és próbálom a negatív dolgokat háttérbe szorítani, keresni az értelmet körülöttem, mert mindig van, ebből nyerni egy kis pluszt. Átélni elvesztéseke, melyek ezentúl mindig bennem és velem lesznek, ha akarom, ha nem. Főként az utóbbi időben ismét veled, nem tudok mit kezdeni, főként a hiányoddal. Ez mit is jelent? Talán majd egyszer elmondom neked, viszont te ezt nem tudod, és nem is gondolsz rá gyakran.
Holnapra esőt ígérnek, igazi őszi időt, vasárnap lesz, dolgozom, ami a mai napig furcsán kezelem. A vasárnapok nálunk munkamentes napok voltak az utóbbi generációkon át. A klasszikus családi ebéd közösen, 11-kor szent mise, pontosan délben ebéd, a klasszikus menüvel, utána kávézás, beszélgetés nagyszülőkkel, s az idők folyamán ez változott. Az ebéd kezdés megmaradt, néha-néha a beszélgetés is, a kávé is, minden más a nagyszülők elvesztésével változott, és ezzel a változással a személyek, személyiségek hiányával próbálunk kezdeni valamit, de ez a lehetetlennel való próbálkozás, egy aprócska hiányérzettel.
Az élet ilyen, mindig változik, sosem lesz olyan, mint volt, mindig újat hoz, és ahhoz alkalmazkodunk a legjobbak szerint.
Rengetek írásom van, amit eddig a fióknak félkészen írtam, remélhetőleg, ebben a pár hónapban elkészülök velük. Ehhez kellett egy aprócska változtatás is nekem, hogy ne gondoljak rád. Lett egy új íróasztalom, minden új, hogy ne te vidd el a szöveget(ebben a bejegyzésből is 4 oldal), az újdonság remélem kihozza azt, ami bennem van. A közhelyek, hogy mindenkinek célja van az életben, nálam mindig háttérbe szorult, ebben a pár hónapban próbálom nem háttérbe szorítani. A félbehagyott szövegeimet, ha nem is véglegesíteni, de afelé terelni, újra írógépes leveleket írni a barátoknak, akik örömmel fogadják majd, viszont időhiányra hivatkozva nem fognak visszaírni, amit már most tudok. Amúgy azóta sikerült hozzájutnom pár Olivetti írógéphez, totál kiakadnál, így nem is írom le a számot. Ezekkel mindig az a cél, hogy rajtuk írom meg a regényt, amely totál kasszasiker lesz, és meggazdagszunk, de már csak úgy fogalmazok, hogy meggazdagszom, E/1ben, mivel ez már nem rád tartozik, szerinted se, szerintem fogalmam sincs, mivel még itt vagy, sokszor sajnos, és bánt, hogy ennyi idő elteltével még mindig itt vagy. Így kérlek, engedj el, engedjük el egymást, magamat hiába kérem, még mindig szeret, igen tudom ez őrültség, de ilyen a szere...
Egy spanyol szerző könyvét olvasom, Javier Marias: Berta Isla. Napjaim az 1979-es években zajlik, küzdök szerelemmel, diktatúrával, érzelmekkel, szeretettel, a különböző tettek súlyával. Nincs még tervben sem, a technológia amikor mindenki 0-24ben elérhető és zavarható. Telefon sincs szinte, csak helyenként. Van levél, fizikai találkozások és megfigyelések, személyes csevegések, személyes kontaktok, egyszóval az igazi élet, ellentétben a maival.
Próbálj mindennap este sétálni egy félórát, s magadban összegezni a nap történéseit, ne hallgass zenét, csak érezd a szél zúgását, a körülötted élők zajait, a város állandó zaját, az évszak illatait, az eső súlyát az arcodon, azt, hogy abban a félórában igazán és meghitten élsz, vessz el a részletekben, nézz be a házak lámpafénnyel bevilágított ablakain, találj ki új életet a szobákban élőknek, vagy találj rá az igazi életre, amelyben élnek.
Ne találj kifogásokat, legyél magaddal és szórakoztasd magadat azzal, amit látsz, amit a szemed lát, amelyet a szemed látni kíván.
Pár héttel még később
Egy dokumentumfilm mozgatott meg, Minimalisták: minden, ami igazán fontos. Könyv is létezik magyarul hála, így a film után, régi önmagamat megtalálva egy balatoni könyvesboltban meg is szereztem a könyvet. Épp ezt olvasom, a felénél tartok. A balatoni túra, amelyet nevetséges lenne túrának titulálni(kb 60km tőlem), mégis az, mivel szinte a megyét nem hagyom el. Egy barátommal is tudtam fél órát beszélgetni személyesen, és ez kellett már. A személyes kontakt, beszélgetés, csevegés. Hazafelé a „kedvenc” falumat is érintettem, a kőházzal, a személyes kötődéssel. Igaz az autóm nem működött tökéletesen, és ez a kezdeti lelkesedésemet kezdte rászegezni, mint egyfajta gravitáció bármilyen tárgyhoz a földön. De összességében jó volt ez az út. Naplementét látni a Balatonnál az őszben, és találkozni beszélgetni fontos momentumokról, mint munkakeresés, nők, vallás, autók élethelyzetek, a fontos dolgokra rátalálás(könyvben leírtakra utalva), ezek a nem mindennapi momentumok. Sötétben az autó lámpafényét és a felfestett fehér visszatükröződő vonalat követve, mint potyautas a Balatonon megcsillanó hold fényében, a feketébe burkolódzó dombok mentén hajtottam.
Aztán pár napra rá autó amit 18 éve vezetek, a szerelőnél várt az utcán, esőben, munkahelyemre egy ismerősöm vitt be, kora reggel, így volt időm kitakarítani, felporszívózni, felmosni a fehér padlót a tonna könyvek illatában, majd várni a vásárlókat.
Talán az nap délután, vagy egy másik nap, de munkahelyen töltött estén, Knausgaard: Time for everything című könyvét rendeltem meg angolul egy közismert online könyves webáruházból. A My Struggle 6: The End című könyvön felbuzdulva. Londonból érkezik, egy hajszállal olcsóbb, mint bármi magyar nyelven kiadott könyv, ingyenes szállítással. Ebből az infóból sok mindent le lehetne szűrni, legfőképp azt, hogy kevés a magyar könyv iránt az érdeklődés, kevesen olvasnak, de egy hetekkel ezelőtt megjelent és különösképp ezzel foglalkozó cikk alá is támasztja ezt.
Knausgaardnak ez az első regénye, majd négy év kihagyás után írta a My struggle- regény ciklust.
Az idő, ez a legfontosabb, amelyet be kell osztani valahogy. Szóval ajánlom az említett könyvet a Minimalizmusról, és azokról a fontos dolgokról, amelyek lehet, hogy nem veszünk észre, vagy nem akarunk észrevenni, a pénzhajhászást, a személytelen felszínes kapcsolatokat, amelyet főként online bonyolítunk le, amelyekben filterekben áztatva hitetjük el a másikkal, mi mennyire boldogok vagyunk, sokkal, de „sokkal boldogabb vagyok mint te”, az én életem sokkal izgalmasabb, eseménydúsabb mint a tiéd, közben ezzel becsapjuk saját magunkat, és a másikat. Lepergetjük, mint az autószélvédőjéről az esőcseppeket, a fontos dolgokról és értékekről megfeledkezünk. Ez mindenkinek szubjektív. Meg kell keresni, és meg is kell találni, mielőtt késő lenne.
Nekem késő volt, és ez utólag is emészti, elkezdi kiölni a lelket meglehetősen gyorsan, hogy szintén ezt sem veszed észre.
Ma péntek este van, október 23-a (’94-ben költöztem ezen a napon 5 éves voltam, nem a múltban kell élni, viszont ez hozzátesz a jelenedhez, és a jövődhöz nem???), barátom élő youtube videóban mutatja be, hogyan születik egy zongorás zenéje (insta: @kalisession) írtó kiváncsivá tett, bár a zongorához azért van közöm, de a különböző programokhoz, és kis midi zongorái, felvevő eszközéihez koránt sem. Így érdeklődve nézem a videót, tőlem 168 km távolságból.
Talán jövőhéten írok neki egy írógéppel írott levelet, s majd postán feladom, leírom...(ez titkos hogy mit.)
Illetve jó pár barátomnak szeretnék írni, de a mai felgyorsult világban nem tartanák ezt értéknek, és fontosnak, ilyen a mi XXI. századunk (felszínes, a felszín felett boldog, ez a rész látszik százalékra lebontva a legkevésbé, és az alatta lévő haldoklik, ez pedig a több százalékot nyom ).
Ez a postai levél elavult dolog, viszont aki válaszol is, levelében leírja, hogy az elmúlt x évben toll is ritkán volt a kezében, és hogy ez mennyire kiváló esemény, hogy magával lehet és a papírral, amely az íróasztala elött hever üresen, és félórával később az üres papírlap oldalain megjelennek a lekerekített betűi, szavai, mondatai, amely belőle áradt ki, és köszönik az élményt. Köszönik azt, hogy magukkal lehettek, miközben a fejükben az járt, hogy ezt csak egy ember fogja elolvasni. Nem kell felszínesen boldognak lenniük, nem kell senkinek megfelelni és félelemben lenni, hogy ki mit fog gondolni erről, szinte már-már nem gondolnak semmire. Gombok, billentyűk helyett egy Signetta (kedvenc toll márkám Pomázon gyártják) írja a vonalas, vagy üres lapra a gondolatait, s ebben az a legnagyszerűbb, hogy időt tölt el olyan dologgal, ami igazán fontos, nem csak neki, hanem akinek küldi is a levelet, mivel várja a reakciót, és viszont levelet.
Ennél fontosabb pár halvány ökörnyálni súlynál a személyes találkozás, egy tea, kávé melletti eszmecsere, vagy sétálás céltalanul az Andrássy úton, kivilágított puccos világdivatmárkák között stb stb. Az egymással töltött idő, amely pótolhatatlanná válik, és a semmitmondó fizikai emléknek tűnő az igazi emlékké formálódik, amelyre elékezni fogsz, mert valós volt, hamis filterek helyett igazságokkal, hideggel, ősz illattal, az akkor fáról lehulló megsárgult vörösödött levéllel a nedves járdán, melyen megcsillant az utcai lámpa fénye, a barátod társaságában. Ez, ami igazán fontos. Idő, amelyet adsz másnak.
A fénynélküliség kell, hogy a lelkek összekapcsolódjanak.
Vladimir Horowitz (orosz) plays Scarlatti K 466- el búcsúzom.
Martha Argerich féle eljátszásban nem találtam a neten. Ő egy argentin zongoraművésznő, Scarlatti szonáta után találtam rá Khatia Buniatishvili-re akinek voltam a koncertjén Budapesten a Zeneakadémián. (Erről már írtam bejegyzést ha nem olvastad, akkor itt a link : Egy ismeretlen út margói közti sorok
https://andreapiovanni.blogspot.com/2017/01/egy-ismeretlen-ut-margoi-kozti-sorok.html . )
fotó: Edvard Munch - Madonna 1894-1895 kötött, olaj, vászon
