2021. január 31., vasárnap

Egy magánjellegű fecsegés negyvenhét - Karanténnapló 2.16.

 Egy magánjellegű fecsegés negyvenhét - Karanténnapló 2.16.



Allemande


Most írhatnám azt, hogy az alcímre ha nem érted google, ahogy barátom mondta, hogy felesleges dolgokkal ne basztassam, mert minden kérdésre választ ad a google, ne fárasszam ezzel, és ne hívjam fel telefonon, mert ha tíz percnél hosszabban beszélek vele úgyis lerakja, amint letelik az a bizonyos tízperc, mert ennél több ideje senkire sincs. A húgára is rárakja a telefont, bármit akar közölni. Itt ugye nem egyértelmű semmi, csak az biztos, ha tíz percnél hosszabb Ő bizony bontja a vonalat bárkinél. Az időbeosztás fontos, de nem ennyire. Amikor nálam csinálta ugyanezt, akkor töröltem a telefonjegyzékemből. 

Allemande : „A barokk korból eredő, páros ütemű német népi, majd társasági tánc. 3/4-es formája a bécsi keringőhöz hasonlatos.” vagy „páros ütemű, lassú német néptánc. Régi szvitzenében nyitó vagy II. tétel”

Ha bővebben érdekel akkor google.

Én sokszor láttam zongora kottákon ezt, akkori orosz zongoratanárnőm elmondta mit jelent ez, mi a tempó, és közben ordítozott, ha az én tempómhoz mérten lassabban kell játszani az adott Bach darabot.

Új év akárhányadik napja van, a változó munkarend miatt fogalmam sincs milyen nap van,, hétvége van másnak az biztos, nekem meg munkaidő.

Tegnap szakadó hóesésben „száguldottam” a munkahelyemre, épp egy amerikai podcastat hallgattam. Most alig figyeltem a beszélgetésre, mindinkább a hópelyhekben, a fehér mellettem elsuhanó tájban vesztem el. A fákon megtapadt millió hópehelyeben, a mező, erdő fehérségében, a közeli kis dombok sapkájában. Az úton persze volt aki gyorsasági rally szakasznak nézte az úton lévőket, volt aki még a lámpáját se kapcsolta fel, de hát ilyen egy nyugati országrészben közlekedni főúton:. halál félelmetes. 

Autón világít a check lámpa, még pár száz km és elalszik, újabb kétszáz és újra felgyullad. Nyáron műszaki, még egy cirka egy havi fizetést valószínűleg elkér, szeretet gyanánt, de persze megadom neki, csak A-pontból B-be mindig vigyen el, illetve legyen meleg az autóba ezek között a távok között. Itt nem a kigyulladásra gondolok, hanem a sima zökkenőmentes haladásra menetközben, hogy a -5 fokban fűt az autó.

Ebben a fehérségben és csodában haladtam kissé késésben a munkahelyemre (gyakorlatilag mindig). Az új év első könyvét el is olvastam, felírhatám valamelyik füzetembe, de az év hátralévő könyveit amit majd elolvasok/ nék, azt úgy is elfelejteném feljegyezni, meg hát nem ez a lényeg, hogy mindenről listát, meg adatbázist készítsünk, az élmény, az út a fontos, nem a cél, csak, egy kis klisét (közhely) is puffogtassak. 

Kedvenc íróm könyve január 5-én jelent meg a tengerentúlon és a britteknél is egy időben. Olvastam magyar cikket, ami csak a tengerentúli könyvet említi, ilyenkor felhívnám a cikk íróját, hogy vagy ne írjon cikket, vagy alaposabban nézzen utána a dolgoknak. Én már fél éve tudom, hogy lesz új könyve, és azt, hogy eredetileg ez márciusi megjelenés lett volna, de előbbre hozták január elejére. Ki tudja miért, örülök neki. Viszont Angliából nem tudok rendelni a Brexit, meg a Covid újabb, legújabb, méggyorsabb, szupergyorsabb, terjedése miatt. A nagy amerikai, illetve európai cégtől, ami egy folyónak a neve majdnem, attól meg sosem rendeltem ,és mivel az európai raktár is leállt vagy mittudom én, így március 8-a lenne a szállítási határidő, amíg amerikából ideértne a szállítmány, valami óceánjáró teherhajóról, így a könyvrendelést kicsit pár napig szüneteltettem, hátha változik addig a helyzet. Csak azért, mert állítólag a Royal mail, azaz a Britt posta december 29-től reopened, szóval újra szállít. 

Megjött a vakcina, most érdekes mód, mindenhol megháromszorozódtak a fertőzöttek számai, még olyan helyen is, ahol teljes lezárás van már december közepe óta. Nah nekem ezt magyarázza meg valaki. Hogyan lehetséges ez? Egyfajta hatásgyakorlás arra, hogy beoltassuk magunkat? Vagy ténlyeg mindenkit hülyére vesznek? Vírus van az egyértelmű, kérdés a számokban rejlik. 

No de kanyarodjunk vissza a havazásra az érdekesebb. Mindig várjuk, mintha 5 éves gyerekek lennék és felnézünk a szürke egybefüggő felhőkre és szüleinket kérdezzük mikor lesz hóesés, mikor megyünk szánkózni a közeli hegyre. Várjuk, még talán jobban, mint a karácsonyt, mert ez egyfajta csoda. Az addigi megszokott környezetet belepi egy fehér massza, az addigi bűnös területeket, akár lelkeket is mintha megtisztítaná ezzel. Szűziesen ártatlanná, védtelenné válik minden körülöttünk, amely ránk jó hatással van, mert másképp látjuk az addigi megszokott tájat, a fákat, az utat, az udvart, az autónkat, bármit. Mintha az élet lecsendesítene, ilyenkor feleslegesen nem mászkálsz el, nem nézed a sárga fényszoró izzó előtt megvilágított hópelyhek esését, csak, ha muszájból vagy az úton, mint hazafelé a munkából és ha mégis így történne, felteszed a kérdést, hogy miért nem a pasimmal/ csajommal nézem most együtt a meleg közös lakásból a hóesést forraltborral a kezünkben romantikusan, eközben te küzdesz az autóval, hogy úton tartsd, ne fékezz mélyeket, és hirteleneket, mert akkor az árokban kötsz ki, és a szembejövő autós is normális közlekedési kultúrát vegyen fel, ne most mutassa meg, mekkora jampi azzal a 15 éves német volt prémium TDI Passat kombival, amit tuningchippeltetett még vásárláskor, a szokásos olaj csere, szűrők cseréje, vízpumpa, után egyből, hogy a 150 lovas autót felhúzzák 200 lóerőre valami kínai chiptuning fájlal, ami még ráadásul kevesebbet is fogyaszt mint a gyári érték.

Szóval máshol lennél, mint most ahol vagy ebben a romantikus hóesésben. Amit tök megértek. Hatalmas lepedőakrobatikákra gondolsz stb. Aztán hazaérsz, a lakásban 16 fok van, barátod/csajod, még nem is ért haza. Hol lehet? Közben nekiállsz egy teát csinálni, mert nincs otthon bor, nézed az utcák fényében a milliárd hópelyhet, ahogy zuhan a felhőkből az úttestre, a fákra, a kocsidra, mindenhová. Boldog vagy és épp ezt a boldogság érzést jó lenne átadni, de hogyan, lehet?

Pár nappal és éjjel később van.

Rendeltem egy könyvet, Knausgaard legújabb esszégyűjteményét, az angol könyves oldalról nem lehet rendelni a Brexit és az új legújabb vírus miatt, így maradt a magyar oldal, 1500 Ft-tal többe kerül, kíváncsian várom, hogy be tudják-e tényleg szerezni. Az tény, hogy elsők között rendelhettem meg, vagy épp legelsőnek. Bizonyára vannak rajtam kívül is Knausgaard magyar tifozik, de nálam az összes kötet meg van, angolul, magyarul, illetve egy oltári nagy poszter róla a falamon, így úgy gondolom és érzem, hogy kimaxoltam a dolgokat, ja lassan már vallás, mint szimpla szimpátia, inkább ilyen apakép keresés (de erről nem most). 

Befejeztem két könyvet és alig telt el az évből egy hét. Továbbiakban is legyen így. Én nem vagyok ez az exel táblázatba felírós, mit olvastam, mit vettem, vagy épp a fekete füzetembe, mert beköszönt a február, aztán elfelejtem folytatni a táblázatkitöltést. Ez épp olyan felesleges, mint január elsején elkezdeni -3 fokba futni, mert az izmok a mínusz fokokban nem éppen jól reagálnak, főleg, hogy be sincs melegítve a futáshoz rendesen, és csodálkozunk azon, hogy egy hét után fáj minden, a térd, a boka, szar a futócipő, folyik a takony, mert nem öltöztél fel normálisan. Nem ekkor kell eltervezni az egészségesen élek című dolgokat, hanem amikor kitavaszodik és minimum 10 fok van. De hagyjuk is ezt, mindenki azt csinál amit akar.

Folytatom a Brunella Gasperini: Ő és mi c. könyvet, imádom, a szerző 1961-ben írta meg, magyarul 1985-ben lett lefordítva, azóta meg eltelt több évtized, de mégis érthető, átélhető, és akármi, őszinte és jó olvasni. 

Más nincs igazából. A benzinkúton a benzinkút csövével megnyomtam valami fekete gombot a tankbetöltőnél, így a max 45 liter helyett többet tudtam tölteni a kocsiba, így kevesebbszer kell tankolnom a hónapban, az a fekete kis pöcök valami szelep, ne kérdezd, 600 kmt mentem és még fél tankot mutatott a műszerfalon a mérő, így inkább rátankoltam, mert azt gondoltam, hogy kiakadt a benzinpumpa kis jelző pöcökje, aztán hogy ez igaz volt-e amit a művszerfalon láttam, vagy valós azt nem tudom, de így is elnyelt még 30 litert, így a 45 literes tankban közel 55 liter benzin van. Így legalább kevesebb tírpák emberrel találkozok a kúton, úgye alig egy hónapja az a vagy berúgott, vagy más anyag miatt más állapotban lévő emberrel való szóváltás, meg a pénztáros miatti hajcihő volt. De aztán azóta is voltak kacifántos és érdekes dolgok, de most ezt hagyjuk is.

Pár napja az egyik nagy kereszteződésben baleset volt, amit láttam a kanyarból kijövet, senki nem állt az úton mármint rendőr, de persze lelassítottam 80-ról, aztán 20-al döcögök, erre egy katonai egyenruhában lévő emberke szól valamit. Megállok. Mondom mi van?

Azt mondja mehet, de lassan, hogy nehogy újabb baleset legyen.

Kérdem én, miért nem áll fixen a baleset előtt 50 méterrel valaki fényvisszaverő kis pálcával, meg egyenruhába, vagy akármi. Balesetnél katona fogad. Ennyire elfogytak az emberek?

Szóval a helyzet ezek szerint tragikus, ennyire nagy oltári nagy lenne a fertőzöttség, vagy én már nem tudom.

Persze mint a kisangyal gyök öttel jöttem el, épp homokkal szórták fel az olajnyomokat, gyenge pilinkézett a hó, sötét volt, koromsötét,  közben a fűtés hármason, néha már én is fulldokoltam a melegtől, de néha meg fáztam még amiatt, hogy a munkahelyemen nincs megfelelő fűtés, de az előzőekből rájöhettél, hogy én bármikor halálra tudok fagyni, évszaktól, napszaktól függetlenül is. Márképpen vagyok bekötve, emiatt ne haragudj. +10 fok alatt, az nálam hideg. Ilyenkor bármi tevékenység az egyenlő a péppéfagyással.

Bár ahogy ünnepek között hoztam haza fejér megyéből az Olivetti írógépet, valami porbafingó faluból, akkor is hazafelé másfél órát álltam a dugóban, már már úgy éreztem magam, mintha pesten lennék, a Keletitől araszolnék az Astoriáig, ahonnan meg mintha semmi dugó nem lett volna, csúcs elvesztegetett időm ott kettő és fél óra, azon az alig 4 km-es szakaszon. Egy keményen átdolgozott pénteki délutánt, másképp és máshogyan is el tudna képzelni az ember, így akkor és ott megfogadtam, hogy nem fél 5- 5 kor kell onnan elindulni, hanem inkább két órával később, de ugyanez a helyzet a Hungária körúton is, totál felesleges ekkor elindulni, mert a birka, ekkor indul meg vidékre, mint ahogy én is akkor. De megfogadtam ezt, és zöldlámpás hullámmal, szinte röpülve átszeltem a fehér Twingo-val a várost, persze nem is 45-tel hasítva...adatokat nem írhatok, de hát zöld volt mindenhol...így képzelheted a hasítást, a tempóm, egy francia autóval. 

Én mondjuk élveztem olasz pop slágerek között. 

Január első napjaiban a két házzal alrébb lévő szomszéd egy cirka 5 méterig lángcsóvájú „tábortüzet rakott” melynek tompa narancssárga fényei pislákoltak cigarettázásaim közepedte az udvar feketségébe burkolózva. Az idei évtől bármifajta lomégetés tilos, kivéve ha grillparty. Az eset után pár nappal újabb lángok fényei, és a műanyag 50 árnyalatának szagai voltak érezhetőek, de most nem onnan, hanem a szorosból áradóan. Ennyit a szabályokról, hát nem Svácjban élünk. Tegnap kaptam egy hírt, ami megrázott, újra átéltem, amit szinte napra pontosan hat évvel ezelőtt (leírni is fura, hogy már ennyi idő eltelt) aztán másnap egy másik hírt, ami új volt. Mind a kettő eléggé megrázott, sokként ért. Ezekről nem szeretnék írni, vagyis írni szeretnék, de majd a fekete vonalas füzetembe, hogy kiírjam magamból, de itt nem. 

Netflixen befejeztem egy 3 évados olasz sorozatot: Suburra, jó volt, kihasználom az ingyen 30-nap adta lehetőségeket, egy dokumentum film miatt regisztráltam amit újév napjától lehetett megnézni, Minimalisták: A kevesebb több címmel, talán erről már írtam és linkeltem is az elérhetőségét. Alig várom, hogy lemondhassam, mert számomra nem ez a platform jelenti A filmnézést, igen nagy A-val írva. Szeretek én felfedezni új filmeket, és nekem egy algoritmus ne találja ki az ízlésemet, egy az, hogy úgyse fogja, kettő, nyilván nem a világ összes filmje található meg ebben az adatbázisban, majd én eldöntöm mit szeretnék nézni és mikor. És dönteni, nah azt a legjobb az életben. Igazam van?

Kezdem unni Max Richter új albumát, viszont levélíráskor még mindig ezt az albumot használom. Fejembe vettem, hogy a hozzám közel állóknak írok írógépes levelet postai feladással, így minden este más barátommal vagyok a lockdown alatt, ami számomra jólesik, kiírhatni magamból dolgokat, persze eltelt egy hét, és egyik levélet sem tudtam befejezni, húzom, hozzáírok, így váltakozva egyikkel másikkal vagyok, gondolati síkon, és fizikálisan majd akkor ha a postás is lesz olyh kegyes kivinni a levelet a megfelelő címre, és bedobni a festéktől málló, rozstától díszes dobozba, remélve azt, hogy az időjárás is kegyes, nem ázik totálisan szarrá a levél épp emiatt.

Pár napja a kedvenc faluba is ellátogattam. Időm és pénzem volt elég, hisz hónap eleje, itt utóbbira gondolok. Köd takarta a tájat, amit amúgyis tudok becsukott szemmel lerajzolni is, de még különlegesebb volt így látni, bár valószínű a 10 év „lejárás” alatt láthattam már így is. 

Utána bevásároltam a közeli hiperszuper áruházban, a parkolóban elszívtam egy cigarettát, a mögöttem lévő parkoló autók között Bmw, Volkswagen típusú autók max 2-3 darab. Járó motornál barátok haverok összegyűlve,  energiaitalt és cigarettát fogyasztva a -2 fokban. Ezeket sosem értettem, mi értelme, és hogy őszinték legyünk totál nem is érdekel, inkább csak irritál, hogy a mögöttünk lévő generáció, fabatkát sem ért még az életből, csöppnyit sem, amennyit ép ésszel lehetne.

Hazafelé besötétedett, így szinte ha lehúztam volna az ablakot és bicskámat kinyújtottam volna vághattam is volna a megfoghatatlant, nem úgy, mint a házi szalonnát otthon, vagy sonkát.

Féltem is, mivel ha az ember elütött már valamit autóval, a félelem mindig is benne lesz, így óvatosabban meg, kivéve persze a rally pilótáknak gondolt friss jogosítványos, apa megvette a TDI-t suhancokat leszámítva, mert a köd az csak egy elfuserált időjárási tényező a sok közül.

Jó, abban egyetértek, hogy sok autós, ha esik az eső, átlagban úgy 20 km/h sebességgel visszavesz addigi megszokott tempójából, havazásban ez még több, az engem is irritál, de mégse kapcsolok vissza kettőt és padlógáz...

Megjött pár antikvár könyvrendelésem, a másik cégtől rendeltem, két nap alatt megjött, átvettem, mondjuk a kiszolgálás olyan is volt... vagy 5 percig álltam a pultnál, mire végre odajött valaki, hogy mégis mi a fészkes fenét akarok. Itt poénkodhattam volna, hogy Pasolini könyv érdekelne, vagy Thomas Bernhard-tól valami, az eladó megnézett volna üveges szemekkel maga elé, mert fogalmas se lenne, hogy kik ezek, míg meg nem nyitja az adatbázist, vagy a google-t, de a google-ben utánanézni úgyis lemarad mindig, ha az adatbázisban nincs készleten, mert rohadtul nem érdekli, nem akar tájékozódni arról, hogy kik lehetnek ezek az írók, már ha írok, ugye, de számára az sem lényeges, mert nincs sajnos. 

Én viszont egy általam 6 éve keresett könyvet találtam meg, átvettem, kifizettem, aláírtam, volt öröm is. Főleg úgy, hogy egy Alfa Romeo 159-es és egy fekete Renault Twingo között találtam csak parkolóhelyet a hamis Ferrari Rosso Seattal. Ha eddig nem jöttél volna rá, kedvenc két autómat jelenti az Alfa Romeo 159 és a Reanult Twingo. Elég szűkös volt a hely, a kocsi ajtaját is alig tudtam kinyitni, bár nem is akartam lekaristolni a metálfestéket az Alfáról, de azért beálltam. Az egész parkoló olyan volt, mint a mostani világunk, hogy „Keep safe distance”, minden parkoló autó mellett egy üres hely, utána újabb parkoló autó. Aztán rögvest szemet szúrt az Alfa Romeo 159 kombi bordó metálfényezésben, mellette az üres hely, az üres hely mellett egy Twingo, hát mondom akkor ezt nekem szánta a sors. Seatot itt hagyom, melyikkel mennék el inkább? Tettem fel magamnak a költői kérdést. Bármelyikkel...nah jó, az Alfa az Alfa, mégha valószínűleg dízel is, mondjuk az isten káromlás autóba (dízel) ilyet venni, mert Alfát csak benzinesbe, de mégiscsak meg van a formája és a belseje tervezve, nem olyan puritán sallangmentes, mint egy Volkswagen, stílustalan és egyszerű. Ha már ültél ilyenben, akkor mindben ültél. 

A bevásárló központ parkolójából alig találtam ki, mert a főútra vezető utat lezárták építkezés miatt, a „terelésnél” meg sosincs kiírva semmi, ez ilyen magyar sajátosság, dönts magadról, jobbra, balra, hát mindig persze lebaszom és eltévedek a megyevárosban. Még jó, hogy itt tanultam meg vezetni az oktatómmal, így a néptelen utcára emlékezek, így tudom, ha túl ismerős, akkor most rossz helyen vagyok.

Hideg van, megjön a kocsi fűtése, innentől fogva nem érdekel ha el is tévedtem, majd kikötök valahol. Könyvek megvannak, 100-adjára járok erre, ez az én szerénységi bizonyítványom, hogy agyam olyan, mint egy tésztaszűrő, de azért örülnék egy centrum táblának nah. 

Aztán persze negyed órával később, már az általam ismert környéken vagyok onnan elevickélek, olyan útszakaszhoz amit felismerek és tudom a dörgést.

A hirtelen kivágódó helyijáratos buszokat még mindig gyűlölöm, főleg ha kivág elém és 35-tel döcögve tarja a meneti dejét, illetve tartalékolja a leszívni való plusz gázolajat a buszból a sofőr, mindenesetre azért dudálok is rá hosszú minimum 5 másodpercig, hogy a taknyos nyákás, csúszos úton lefékeztetett és még az indexét se szúrta ki, hogy ezzel tudjak arra számítani mit akart a „költő”.

Az egyik autókereskedésben áll egy királykék Fiat 500-as, nem nem az új, hanem az 1960-as években gyártott példány, esőben, szélben, hóesésben, mint egy királyi ékszer ki van állítva a kereskedés előtt kivilágítva. Munka felvétele előtt, és munka leadása után mindig látom a kis szépségét, a belőle áradó vidámságot, még a 10 cm-es friss hó alatt is, inkább tető alatt lenne, mint, hogy itt rohadjon kint az időjárás viszontagságait elszenvedve így ennyi idősen, megőrizve az utókornak. Jó látni, ugyanakkor nehéz a szívem is. 

Ja megvenni nem tudnám, ahhoz cirka számításaim szerint  2 és fél évet kellene dolgoznom, úgy hogy nem iszom, nem eszem semmit ez idő alatt, konkrétan annyiba kerül mint egy új Fiat 500-as kicsi extrákkal, mondjuk elektromos üvegtetővel ami nyitható.

Ja ha részvényes lennék egy cégnél, vagy valami biszembaszom manager, akkor ja gondolkodás nélkül megvenném és megmenteném, bár a használata is lelkiismeret-furdalással töltene el, de mégis csak egy tárgy, de olyan tárgy, ami 60 éves. Azoknak meg már mégiscsak lelkük van nem(?), nem csak történetük. Legalábbis én így gondolom és érzem.

Sanyargatni úgyis a Seatot használnám, a napi 100-km-re, hóban sós úton, fagyban – 8 fokban és nyáron 45 fok között ingadozva.

Nap zárásaként, így éjfélhez közeledtén egy frissen vásárolt kenyeret vágok fel, házikolbásszal, sajttal. Szegény nagyapám, szerintem sírna ha ezt a kenyeret látná, Ő molnár volt, hogy milyen rossz minőségi a kenyér és a liszt, amelyből készült, a sajtról nem is beszélve.

Igen régen minden jobb volt, és ez nem nosztalgia, hanem igaz, a szaktudás hiánya miatt és a fogyasztói társadalom miatt, rohadtul minden rosszabb, csak inkább ezzel élünk, mint teszünk ellene. Eleve többe kerülne, egy normális kenyér ezer forint lenne minimum, ez meg, a legalja. Így rövidítjük meg az életünket az étkezésünkkel, a rossz minőséggel, amely nem hirtelen következik majd be, hanem évekkel, évtizedekkel később, amit észre se veszünk igazán, majd másra fogjuk, hogy másvolt a hülye, mi soha. 

Azt észrevehetetted, hogy kissé elveszettem a fonalamat, és más fonalakat vettem fel, rajta vagyok, hogy az eredetit vegyem fel.


***

  

             Több kell, mint puszta véletlen, valami erős, de mégis lágy meleg, olyan mint a tavaszi első meleg fuvallat egy elhúzódó tél után és ez pont véletlenszerűen jön, és véletlenszerűen is távozik. 

Eltelt a hónap itt a február.

Megint hol voltam? – kérdezem magamat.

Hol voltam ez idő alatt?

A comoi tó körül, Szent Mamete-n, Milanóban, Rómában.

Három vagy négy könyvet olvastam ki, ezek itt játszódtak, illetve a két netflixes sorozat is Rómában másik New Yorkban.. Kiléptem a halványan megvilágított udvari lámpa pislákoló fényébe (izzót kellene cserélni), pár sorozatrész után már szinte éreztem újra a római levegőt, mint pár éve ilyenkor. Jó persze azért túlzásokba nem kell esnem.

            Rendeltem könyvet Londonból, az előző magyar rendelést lemondtam ugyanezzel a könyvvel, ( mert így olcsóbb,) ez se most volt hanem három hete, talán a születésnapomra megérkezik, Knausgaard: In the Land of the Cyclops, nem mintha ez rajtam kívül aki olvassa érdekel is.

Sigur Rós-t hallgatok, mint a gimiben, bár már akkor is mindenki furának tartott, most sem vagyok különb. 

Bár már legalább találkozok olyan emberekkel, akik nem tartanak annak, tiszteletbeli olasznak minősítenek a puszta 18 Olivetti írógép miatt.

Egy római poéta nicoladalfalco. Stb


Megosztok egy szöveget :


Mattia Torre

Da "In mezzo al mare"

A tenger közepén


Én még azt sem tudom, hogy ki vagyok, vagy inkább csak úgy többé kevésbé tudom, hogy ki vagyok. De valahogy nem bírom azokat az embereket, akik mindenkit ismernek és azt állítják, hogy önmagukkal is teljesen tisztába vannak vagy éppen olyan mondatokkal illetik magukat mint, hogy „én ilyen vagyok”, „ilyen lettem”, „ez/az az oka, hogy így viselkedem és amaz, hogy így reagálok dolgokra”. Ez ennek a korszaknak a betegsége, hogy mindent olyan tökéletesen meg tudunk magyarázni? Nem tudjuk, nem ismerhetjük magunkat ennyire. Mindenesetre ebben a mostani világban az emberek imádják a következők szerint jellemezni magukat: „azok közé tartozom, akik”, „én ha valaki azt mondja nekem…akkor én vagyok az, aki nem habozik neked választ adni, hogy”, „én mindig ugyanígy reagálok erre a dologra”, vagy ezt fokozva „aki ismer az tudja”.

Mindenki ismer mindenkit és mindenki teljesen tisztába van önmagával és a képességeivel. Ennek ellenére nekem fogalmam sincs se önmagammról sem a körülöttem lévőkről vagy az ő dolgairól. Olyan jó tudni kimondani, hogy én nem értek semmit. Persze szükség van jó adag bátorságra, tudásra és önbecsülésre, hogy az ember ki tudja mondani „emberek én tényleg szart sem értek ebből az egészből”. Nem értek én az egész világból semmit nehogy magamat, aki csupán egy porszem a szerkezetben. Így a politikát sem a maga összes részletével és működésével. Nem értem a barátokat, akiket habár szeretek de teljesen máshogy tudnám elképzelni. Nem értem mások munkáját, nem tudom mit jelent bankban dolgozni, nem tudom mit jelent extrém sportot űzni, nem tudom mit jelent ha van egy tipikus római jégkásaárusító bódéd a Tevere partján. Nem értem pontosan mi is történik Borsa-ban, nem tudom, hogy mi járhat annak a gyönyörű bőrű szépséges pénztáróslánynak a fejében a szupermarketből, ahol a dobozos tortát vettem. Nem tudom mi járhat a fejében amikor olyan magabiztosan nyomkodja a pénztárgép billentyűit, amikor minden vevőt mosolyogva üdvözöl, amikor a körmeit vizslatja…én nem tudom, én nem értem. Akkor sem érteném ha órákig csak őt nézném. Nem tudom, hogy egyáltalán érdekli-e, hogy miért veszek tortát és leginkább azt nem értem, hogy egyáltalán gondolt-e már arra, hogy nem tud semmit arról a több száz emberről akivel nap mint nap találkozik és akiket magától értetődően ő sem ért, ebben biztos vagyok.


2021. január 1., péntek

Egy magánjellegű fecsegés negyvenhat - Karanténnapló 2.15.


            Két ünnep karácsony és szilveszter között járunk dátum szerint. Sokak már posztolják, hogy bíznak abban, hogy a következő év globálisan csak jobb lehet. Persze ezt hívjuk pozitivitásnak, és hisszük, hogy az ideinél mindenképp jobb lesz. Újra élhetjük a szürke hétköznapokat, adhatunk puszit, ölelést a barátoknak, illetve este nyolc után is találkozhatunk velük. Én is bízom ebben, viszont az, hogy a dátum új lesz, mi és a világ nem fog változni csak úgy.

Emberek ilyenkor szoktak fogadalmakat tenni, megtelnek az edzőtermek, elkezdenek futni vagy épp lerajkák a cigarettát, vagy több pénzt raknak félre és nem vesznek felesleges dolgokat stb.

Ezek a fogadalmak az első hónap közepén többünknél kifullad, erejét veszti a kitartás, az önámítás. Így van? Van nem így van? Ez persze egyén függő. 

A dátumfordulás, egy új kezdet, új lehetőségek...egy új titokzatosságokkal és nehézségekkel völgyekkel és hegyekkel járó év, ahogy lenni szokott. A boldogságot nem lehet tartósan fentartani, ha erre bárki képes lenne...a világ persze jobb lenne. Átadná ezt a tudást más embereknek, de nem. Nem lehetséges. Így, ha mélyen vagyunk magunkat kell onnan kirángatni. Erre vannak megfelelő technikák, amelyeket sokszor elfelejtünk használni, a gondolat teremtő hatását.

Ajánlok egy filmet január elsejétől elérhető a netfilxen, https://www.netflix.com/title/81074662

Minimalisták: A kevesebb most több címmel.

2014-ben könyv is íródott belőle, Minimalisták minden, ami igazán fontos címmel. Érdemes elolvasni, elgondolkodni rajta, és talán a helyes útra térni, de persze ez szubjektív, akár egy fotó, akár egy írás, akár egy könyv, film, mások élete.

            Az év utolsó napjaiban a Balatonon voltam, Balatongyörökön anyával. A naplemente ott ért minket a parton. Lenyűgöző volt. Okkal mentünk, amit a közeli barátok tudnak, nem tudom le kellene-e ide írnom, de mégiscsak egy...

Hattyúk és vadkacsák lebegtek a kissé fodros és ideges balatoni víz felszínén a parthoz közel. A parkolóban alig volt férőhely. A parthoz sétáltunk, a vasút mellett, ami közel van a vasútállomáshoz, közelben egy fehér katolikus templom a kis főterével. Olyan romantikus az egész hely, főleg ősszel és télen, amikor nincs az emberáradat, a tömeg a ricsaj. Minden nyugodt. Pár kerékpáros, és helyi sétáló, illetve gyüttmentek, akárcsak mi szívja a friss iszapos balaton víz illatot, na, tudod miről beszélek. A parton, mint írtam hattyúk tucat számban, és vadkacsák hullámoznak, vagy épp élelmet gyűjtenek maguknak így csak a fenekük és narancssárga lábuk látszódik ki a vízből, a csőrük a hideg vízben turkál. A száraz nádast fújja a hideg szellő, zizegő érdes hullámzó hang hallatszik felőlük. Pár sirály rikácsol körözve a nádas és a tó felszíne felett, ettől épp Rómában vagy Livorno Terazza Mascgani terén érezem magamat, mint egyfajta időutazás, legutóbb ott láttam megszámlálhatatlan sirályokat, és hangjukat. Jólesően erre a pillanatra gondolok, körül fogom magamban az érzést, ízlelem, lehunyom pár másodpercre a szememet, mintha tegnap lett volna, és nem sok évvel ezelőtt. Kicsit átszellemülök, hogy ott vagyok, érzem a sós tenger illatot a szél illatát, az exem parfümjének illatát, ja ez is egy boldog pillanat volt, de ezt már akkor tudtam, hogy ez egy boldog pillanat, mert felismertem. 

Azért vagyunk itt, mert apám hamvait itt szórtuk szét. Megemlékezés, az örömök és bánatok viharában, a fodros Balatonnal, a hideg szellővel karöltve. Az odafelé vezető úton anyámmal kagylót és kavicsokat gyűjtünk a parton, amit a kabátjaink zsebeibe rakunk. Némán sétálunk és gyűjtjük ezeket, pár méteres távolságból követjük egymást, illetve anya megy elől, én követem, így a helyes. Hagyjuk egymást újra átélni a...

Ahol apám hamvait szétszórtuk, megállunk. Anya bedobja a saját maga által készített koszorút, elmondunk magunkban pár imát, nézzük a fodrozódó Balatont, a különleges naplemente színeit, a szilvakék felhő alól kikandikáló narancssárga fényt, amely a Balatonon tükröződik, és áthatol egészen Füredig, vagy Tihanyig. Nézzük a koszorút, a lebegését, apára emlékezünk, jó lenne, ha itt lenne, de csak mi vagyunk, ő máshol. Ez az élet, mindenki mást kap és ez az életben az igazságtalanság. Valaki 78 éves amikor meg az édesanya 98 éves korában meghal, van aki 15 éves amikor elveszti egyik szülőjét, nem mindegy az amin keresztül kell menni.

És igen amint a Keresztapa c. filmben elhangzik, a család fontos, becsüld meg vagy valami ilyesmi, ezt sokunk elfelejti, csak akkor eszmél rá, ha már nincs. Itt ez a vírus, millió család nem érintkezhetett egymással mert fél a haláltól, vagy épp a távolság miatt nem találkoztak, vagy az országok közötti tiltások miatt. Minden más. Nincs szentmise, vagy épp korábban van, minden átalakul, nem a megszokott. Világháborúban nem volt ilyen, mi épp ebben vagyunk, és én is remélem, hogy ennek vége lesz hamarosan, tavaszra, amikor nyílnak a gyümölcsfák sokszínű virágai, a hideget felváltja a tavaszi meleg szél, a szerelem, az összetartozás, amikor a fiú rátalál a lányra, és a lány rátalál a fiúra, életük eggyé válik közös sáros úton indulnak, amelyet a szél felszárít, majd utuk könnyebb lesz, a poros úton, aztán eljutnak valahova, ez pedig rajtuk múlik majd, hogy hova és meddig.

            Brunella Gasperini-t olvasom, rengeteg olvasni valóm lenne, de elkalandozok az agyamban és teljesen mást csinálok. Terveket szövögetek, eddig leírtalan gondolatokat, hogy 2021-ben mit és hogyan kellene, máshogyan és jobban. Ami eddig hiányzott az életemből újra megtenni és csinálni, és folytatni azt ami a lényem. 

-       „Éjszaka amíg ti alszotok, tudjátok mit csinálok? Írok. Dolgokról, amiket látok, amit gondolok, amit el akarok mondani. Mind valósággá válik. Le tudom írni, amit érzek nem úgy, mint a valós életben. Nem tudom, hogy mondjam el. Ez az, amit az életben akarok, írni akarok. Néhány napja, egy levél érkezett Rómába. Az áll benne, hogy nem adják ki a regényemet, amit írtam. Nem tetszett nekik, de engem nem érdekel. Írok egy másikat.. és még egyet. Ha azokat sem adják ki, majd megírom őket magamnak.”

Ez egy filmből volt idézet, akkor jobban hatott rám, mint most ahogy leírtam ide. Több emócióval dúlta el a szívem.

Listámat nem közlöm itt, majd a fekete vonalas füzeteim egyikébe felvázolom a 2020 jó és rossz dolgait, gondolkozom rajta, hogy 2021-re jobb legyek, ne csak magamban, hanem mások szemében is, hisz ezáltal emlékezünk egymásra, ha utolér a halál fekete palástja.