2009.március 27 

Kérdések

Ma elég sokat gondolkoztam, miközben teljesen lefárasztottam a testemet, az izmaimat. Azon tűnődtem miközben segítettem a nagyszüleimnek, hogy ők emlékszenek-e még az első csókjukra? És, hogy bírják egymást ennyi éven, évtizeden keresztül? Voltak álmaik, amiket meg akartak és meg tudtak valósítani? És mi életükben a legeslegjobb dolog? Az, hogy vannak gyerekeik, hogy vannak unokáik? Bizonyára erre a legbüszkébbek. Meg amit elértek.A mai ember, ha ezekbe belegondol, miken is mentek ők keresztül, és mi 20 év körüli emberek mit érhetünk el. Mert akkoriban, amit most teszünk, az még az álmokban sem volt gondolat, most viszont kész tény. Gondolok arra, hogy most a legnagyobb álma az embernek az, hogy külföldön lehessen, hogy megismerje az ismeretlent, hogy magába szívja a világot, az ismeretlen embereket, ismeretlen földrészen. Ők nem ismerik az Internetet, sőt, még a számítógépet sem, ami nem baj, és talán ez így van jól, de talán mégsem. Mert ha elmennénk Hollandiába, vagy valamilyen más országba, amely fejlettebb, mint a miénk, és egy hasonló korú embert összehasonlítanánk a nagyszüleinkkel, igen meglepődnénk. És néha belegondolok, hogyha a történelem nem ilyen velünk, akkor, most a nagyszüleim is a netről rendelnék meg az új mosogatógépet, vagy autót, vagy talán elmennének Rómába egy szent misére, és körbejárnák, ha nem is a világot, de megismernék azt amit szerettek volna.Ők azt hiszem nem voltak külföldön sohasem. Vagyis Mama Erdélyben volt, de mondanom se kell, hogy azt még lehet Magyarországnak nevezni, egy szó, mint száz.Ha lenne sok pénzem, kocsiba ültetném őket, irány Pest, aztán Feri-hegy, és irány Róma repülővel.Csak hogy ne mindig tv-n kelljen nézniük a húsvéti áldást a Szt. Péter térről, és hogy élőben lássák a Pápát.Két órás repülő út, két óra amely egy másik egy teljesen más világba repítené őket, amelyben egyé válhatnának valóban a világgal,a szabadsággal. Rómában galambokat etetnének, sétálnának, leülnének kávézni, fagyit ennének. Azt hiszem, talán pótolná számukra azokat az időket, amelyekben nem lehettek szabadok, hanem is nagyon, de valamit visszaadna az élet, amit akkor elvett.

Ha elűzöd a démonodat az angyalok is tovaszállnak.

Kint eleredt az eső. Sétálás közben észrevettem a villámlásokat is.  Furcsa látvány ilyenkor. Menny és pokol alászáll, dühét a földön veri le, majd megtisztítja a pillekönnyű esővel.

Az emberek nem mernek kimozdulni, félnek, megáznak, megfáznak. Az emberek, a mindig félnek valamitől. Semminek érzem magam. Milyen az hogy semminek érzed magad? Úgy tudnám leírni, hogy az idő halad, s közben semmit nem csináltunk, semmi hasznosat. A semmi, tulajdonképpen valami olyasmi, hogy csak vagyunk. Szabályos a szívverésünk, folynak ereinkben a vér, gondolunk a megoldhatatlan kérdésekre, hiányolunk az életünkből valamit, valakit. Aztán nagy nehezen erőt veszünk magunkon és csinálunk ezt azt.

Néha túl sok mindent, hogy a fáradtság ránk telepedjen, őrült erővel, hogy ne legyen erőnk és időnk elalvás előtt elmondani pár imát. Ismerek ilyen embert, aki ezt csinálja. Jól teszi, ő már megtalálta a módját annak, hogy az agyát ki tudja kapcsolni, és nyugodtan tudjon szépet, és jót álmodni.

Az esőcseppek hangja fokozatosan felerősödik, a szomszéd ház ablakai elsötétülnek, a galambok táncolnak az erkélyen, emberek álmodják meg azt amit már megtehettek volna, emberek gondolják át az életüket, hogy mit csináltak jól, és mit másképpen.

Vannak akik üres tekintettel néznek a semmibe, vannak akik már alszanak, vannak akik most kezdik meg a sokadik műszakjukat, vannak akik álmodnak, vannak akik álmodni hívják a társukat, vannak akik elűzik a démonjaikat, vannak akik hívják az angyalaikat.

Egyszerű este ez is, mindenki saját maga dönt. Egy biztos a remélhetőleg távoli halálon kívül, csupán az, hogy az eső hangja fokozatosan erősödik, s a galambok táncolnak az erkélyen.

Csinálja az ember vagy nem, az mindig a körülményektől függ

Valami csendes dal szólt a szobában. A szoba ablakából látni az sárga eget, felette a szürke egybefüggő felhőt. Lehet, hogy mindjárt esik. Éjjel megnéztem a kedvenc filmemet, nem is tudom hanyadszorra. A képek ismerősek voltak, a feliratot már nem is kellett olvasnom, tudtam mindent, mégis valami késztetést éreztem arra, hogy most meg kell újra néznem. Aztán még ezen az éjjelen valamikor fél 3 körül lapozgattam azokat az írásnak ugyan nem mondható de valaminek mégis kell hívni - szóval azokat a papírosokat amelyeket írtam. Hm. Jó érzés volt látni, hogy mennyi oldal, hol nyomtatott, de főleg kézzel írt papírok szamárfülesen, gyűrődött oldalak, némelyek külön összecsatolva, átlátszó lefűzhető tasakba téve. Ha eljön az idő, majd újra jobban előveszem őket, és kijavítgatom, hogy megfelelő legyen. Egyelőre, csak vannak, de a fontos, hogy vannak. Itt a tavasz illata...mindenki kint van a parkokban, rendbe teszik az udvart, lemetszik a hegyen a szőlőt, kezd visszajönni az embereknek a színük. Én rohadtul utálom a tavaszt és a nyarat. Én így működöm. A nyíló virágok persze csodaszépek, meg az esti sétán cigizni lágy meleg szellőben. Nah mindegy. Pár napja felszántották a falu határában a földeket, trágyázták, és most trágyaszag lengi be a falu pár utcáját. Valamikor még tíz éves koromban Szlovéniában jártam, és olyan úttalan ismeretlen úton jártunk, hogy az út mellett családi gazdaságok mellett mentünk el, mindenkinél két traktor, tucatnyi tehén volt, és persze a trágyaszag. Szóval a trágyaszag, nekem ezt az élményemet hozza vissza, mikor úttalan utakon jártunk. Furcsa volt külföldön lenni, főleg 10 évesen. Vártam, hogy kapjak pecsétet az útlevelembe, mint azt a filmekben láttam, vártunk a sorompónál, és kicsit féltünk az egyenruhásoktól. Aztán minden rendben volt. Pár kilométerre a sorompótól még éreztük a görcsöt a gyomrunkban. A másik országban tudtad, hogy a nyelvet csak csak beszéled, ismeretlen vagy, nem ismersz senkit, amit látsz az megmarad örökre benned. A szűk utcák, amelyekben kopott sárga vagy akármilyen színű helyenként málló vakolatú házak, emberek, amelyekről tudod, hogy sosem fogod őket többé látni. Az ismeretlenség káosza buzdította a lelkemet. Leérve a Szlovén tengerparthoz, akkora csodálkozás. Ez a tenger, és baromi csodálatos, akkor még nem tudtam, hogy létezik olyan dal mint ez : "Autók a tenger felé " Kis Páltól mert csak "Ha az életben" és "Emese" dalokat ismertem, vagy már a fene se tudja. Rá pár évre jött a Kispál örület...szóval nem tudom. Visszatérve, a francia filmekből látott kikötői érzés, amikor akarsz egy kibaszott hajót, hajóskapitánynak képzelve magad, ahogyan szeled a hullámokat a tengeren, csíkos pólóban meg minden. Gazdag emberek rövidgatyákban a belvárosban már a járásukból erre lehet következtetni, hogy ők kérem valakik. Aztán leparkoltunk valahol az utca nevét nem tudom, végig a tengert néztem, a hullámokat a furcsa levegő illatát elraktároztam, kitártam a karomat, az ingemet meg lobogtatta a szél. Itt vagyok, szemben Itália. Először fürödtem a tengerben és pár kilométer választott el...pár kilóméter. Akkor kezdődött minden. A szemembe fújó szél, mézet csepegtet a kaptáromba. 

***

Esőcseppek a szélvédőn, oda akarok menni. Ne felejtsétek el, az embernek nem az az értéke ami maga, hanem amiben hisz.

Anyone who has given love will always live on in another's heart. 

néha

- nincs az az erzesed neha, hogy masok elete sokkal megfoghatobb szamodra, mint a sajatod? - kerdezte Sarah, meg mindig a lepke korozeset figyelve.
- hogy erted?
- neha nem erzem a sajat eletemet

EH

nézd

http://videotar.mtv.hu/Videok/2012/03/10/12/Negy_szellem_2012_marcius_9_.aspx