Karanténnapló 2.8

         Túl vagyok a betűtípus beállításon, meg minden...Fogalmam sincs milyen nap van. A Macbook dátuma mellett egy „V” ficeg, így akkor vasárnap van.  15 év álmodozás után tavaly vettem egy használt Macbookot jó döntés volt. Knausgard (norvég) is ezt használja meg a másik kedvenc íróm is Fabio Volo (olasz). Persze az írás nem a géptől függ, meg semmi egyéb, de valahogy a fejemben ez van már 15 éve, hogy szeretnék egy ilyen gépet. Mitől jobb, mint egy sima Windows laptop, hát elmondom, ég és föld. Itt nincs görcs, hogy előjön a kék halál, vagy újraindul kérdezés nélkül, mert frissíti magát, nyugalom van, te kezeled a gépet, és nem ő téged. Nem jöttek elő a google hirdetések a facebookon, nem kémkedik utánad a rendszer, ha téligumit néztél a kocsira, akkor a facebookot nem lepik el a téligumi hirdetések és így tovább, ellenben egy windowsos gépen, ahol minden apró google keresésedet egy algoritmus tovább generálja és az arcodba tolja a terméket, ez kihagyhatatlan és így tovább. Persze nem nem ez volt ami megfogott, hanem más tehetsége, Knausgard-é akivel egy éve találkoztam is és dedikáltattam a könyvét, kezet fogtunk, rákérdezett, hogy pontosan, hogy is kellene írnia a nevemet a könyvbe, én tört angollal betűztem neki, a végén siker. Biztos, egy hülyének gondolt. De ezt hagyjuk. Ki tudja mit gondolt, valószínűleg semmit, csak jól akarta golyóstollával belevésni a saját nevemet az ő saját könyvébe. Azt hiszem akkor voltam utoljára pesten. Valahogy nem vonz az egész, persze hazudnék, mert vonz, mégiscsak van ott élet, nem, mint itt.

A reggel elég morcosan csípős volt. Kellemetlen volt a cigaretta, meleg eszpresszó a -4 fokban deres fűben napsütésben elfogyasztani pizsamában és télikabátban, de hát a következő napok már csak ilyenek lesznek. Gyűlölöm a hideget. Ma meccs nap. Roma – Parma olasz bajnoki. Remélem nyer a csapat. Ha nem nyer az akkor egy szar nap. Nem egy top csapat az As.Roma, de a 2000 évek körül Totti rúgott egy panenkát, nah, ott lettem Roma szurkoló, akkor voltam 10 év körüli srác. Ez a férfi ez jó... jegyeztem meg magamban, bátor, pökhendi, elég merész. Válogatott meccs volt, azt hiszem a Franciákkal, Eb, Vb, teljesen mindegy, ha tudod a pontos dátumot nem az a lényeg, 11 éves voltam, honnan tudhattam volna ezeket, internet se volt csak a tv-n teletex, azunk se volt. Aztán csurrantak az információk a srácról, Tottinak hívják, As. Roma játékos, bordó narancssárga fekete a mezük. Apámmal szombatonként német bajnokságot néztük a műholdvevőről, parabolaantennán keresztül ( de rég le akartam írni ezt a szót.) a DFS-en, (Deutsche Sportfernsehen), lehet azóta nincs már. Főleg Bayern München meccseket adtak, vagy Borussia Dortmundot. Télen a bajnokság leállt, akkor az Eurosporton télisportokat néztünk, szánkó, bob, síugrás, gyors lesiklás, hó tömkelegével. Rohadtul vártam a havat, mert, ha Németországba esett, akkor lassan ide is ér... gondoltam gyerek fejjel, és mindig felnéztem a cementszürke égre. Akkor még voltak igazi telek, hogy délután 16 órától 22 óráig leesett fél méteres hó és stb. Bedugult minden, járni sem lehetett, információ és pánik nélkül mégis szép volt az élet gyertyafényben ücsörögve a lakásban, mert persze akkor áramkimaradás is tetézte a hideg hóesést.

Trabantunk volt, törtfehér, szedan, s a rajta lévő „tuning” az annyi volt, hogy a hűtőrács az feketére volt fújva, ami acélszürke szokott lenni, meg az állégbeömlők a kocsi oldalfalán az is fekete, „króm” helyett. Jó gép volt, jogsi nélkül vezettem egy földúton. többször, meg az udvaron a garázsba és az utcáig vissza. Néha-néha visszatérő álmom, hogy valahogy visszavásároltuk a Trabantunkat, és azzal megyek dolgozni a könyvesboltban, és fülig ér a szám ettől az érzéstől, és stresszelek, hogy lejárt-e a műszakija, de aztán menet közben valahogy a kezembe kerül a törzskönyv meg a forgalmi, és megnyugszom, minden okés sőt a balesetbiztosítás is be van fizetve és, hogy a Trabant is meg van, nem lett eladva, ilyenkor heves szívdobbanásra ébredek fel, mert többször szoktam ezt álmodni, eddig nem jöttem rá, hogy miért, talán nem is fogok. Közlekedésre alkalmas, így haladok tovább a Trabanttal az úton, megnyugodva. Benzincsap nyitva, ha nem indul akkor a szivatót kell kihúzni a kormány alatti bal húzókarral. Pöfög, meleg az csak 20 km múlva létezik a kocsiban, amit fűtésnek neméppen lehet nevezni, szivargyújtó...nah arra nem emlékszem, de szerintem nem volt benne, se fordulatszámmérő, meg ilyen hülyeségek, elektorinika meg pláne, ez még nem a mostani korszak. Én imádtam, kár, hogy nem jogsival vezettem, örökre megtartottam volna és használtam volna, hiába néztek volna ki az emberek, hogy ez egy őskövület(a Traban), meg aki vezeti (is, meg csóró). Ez egy igazi éltérzés. A mostani autónk egy hengerrel többet tud, mint a Trabant. Szóval, ha lesz következő autónk, akkor így tudunk a hengerekkel tovább lépni. Mit nekünk tolatókamera, meg sávkövető radar, meg ülésfűtés. A hengerek számának növelése, nah az már valami, és a végén majd kilyukadunk egy Audi öt hengeresnél, vagy egy Volvo öthengeresnél, vagy Bmw hathengeresnél, stb, de azok addigra szétporladnak. A mai divat a minél kisebb ccm motorú turbóval ellátott motor, mert itt nem az örök élet plusz egy nap a cél, hanem a max 100 ezer km, mert a vásárló úgyis lecseréli az autót, az újdonságok miatt. (Fogyasztói társadalom) meg a forma kimegy a divatból. Ha mégis megtartja, akkor meg súlyos Forintok úsznak el, a betervezett hibák miatt, ami a kocsi értékének a duplája, ergó egy pénztemető.

         A megyei város felé tartva annak is a 6-dik kilóméterénél újra megjelenik a check engine lámpa. Kár volt pár napja leírnom, hogy minden helyére került, és magától megjavult a Seat. A gyomrom görcsbe rándult. Mögöttem egy MAN kamion román rendszámmal próbál letolni az útról ködlámpával, pedig köd sincs, szimplán tirpák a kamionsofőr. Indexelek jobbra, hogy előzzön meg, ezt meg is teszi, persze meg se köszöni. Stresszhelyzetben leblokkolok. Rádiót se kapcsolok, csak némán haladok a könyvesbolthoz. És még oda se értem, már a visszaúton görcsölök, hogy a főút melyik kilóméterénél adja meg magát a kocsi, meg amúgyis lassan a kijárási korlátozás lesz, ki fog megmenteni?  De próbálom elengedni...

A nap alig süt be a boltba, folytatom a könyvemet, amit antikvárból rendeltem Brunella Gasperini: Én és Őkcímmel.  Jól láthatod olasz, mint bármi, amit használok, és imádok, kivéve az autó. Szóval ez egy ilyen vicces családregény három kötetes, viszont a második kötetét nem tudtam megvenni, csak az elsőt és a harmadikat. Most az elsőt olvasom, és nagyon tetszik, így minden erőmet a második rész megvásárlására fordítom, amiből az országban kettő elérhető, a harmadik meg van(mint írtam már), de mégse lehet azzal folytatni, ha már van második rész. Olasz írónő, újságíró, írta még ’59-ben, ez lett lefordítva magyarra ’79-ben. Hatalmasakat röhögök a könyvesboltban, ami szinte kong az ürességtől, vagy ha épp betoppan egy vásárló, mosolyogva közelítenek és teszik fel a bugyuta kérdéseiket hozzám, még jó, hogy a maszk takar, de a szem körüli mimikából ráncokból, mert sajnos akadnak hiába múltam alig 30, látszódnak a nevetésem ráncai. 

         A könyvesboltban a forgalom elég aggasztó, a mellettünk lévő sportboltban többen vannak sajnos. Jógaszőnyeg, sportmelltartó, futócipő így a bezártság miatt kihozza mindenkiből az egészséges életmódot meg a protein shake függőséget. Ha fitt vagy, nem ér el a vírus, nem halsz meg, legalábbis nem most, mert amúgy mindenki meghal, csak ki tudja mikor.

         Meló közben használtautókat nézek, néha visszasírom a Twingo-m, bár a szarvasos ütközésnél meghaltam volna benne, vagy bármifajta ütközésnél.

Amúgy francia autókon vagy román autón sosem értem az Árpádsávos Nagymagyarország matricát virítani. Valószínűleg ők pont akkor voltak influenzások, amikor a tananyagban ott tartottak, vagy éppen provokálni akarnak másokat. Mert valljuk be őszintén, egy francia autón egy nagymagyarország matricát látni, az elég meredek. Nem volt ott, vagy nem figyelt oda, de ez egyfajta óvatos gyalázás a történelemnek. Ha ősmagyarnak gondolja magát, meg pláne ultragáz, hogy egy Dacia Dusteren ott ficeg a matrica vagy bármelyik Renault-on. 

         Hatkor zártam, utána kiporszívóztam a boltban, hála a főnökséget sikerült meg győzöm, hogy egy egyszerű porszívó a 200nm es boltban elég kevés és alábecsülés, kellene egy ipari porszívó. Három nap múlva jött is, made in hungary porszívó, meglepődtem, ezt is gyártunk. Sőt a telefont is lehet vele tölteni, ha épp kéznél van, mert van rajta 220V-s konnektor, persze gyárilag a fúrónak, de így akár a telefont is lehet vele tölteni, az kisebb energiát vesz fel (persze ez poén, még nem próbáltam). Fél óra időspórolás a felsöprés helyett meg persze precízebb, aztán a felmosás a fehér laminált padlón. Ez különösen ősszel és télen kényes. Jó hazudtam, bármikor kényes egy 200 nm-es fehér felület, amin emberek járnak. Kiporszívóztam, felmostam, ketyeg az óra, mindjárt hét óra, de van papírom, hogy kint tartózkodhatok még mindig nem szoktam meg ezt a helyzetet. Hatkor bezártam, 19:15ig takarítottam, onnan bő egy óra hazaút a főúton. Szép tiszta minden, a holnapi nyitás után 2 órával, mintha semmi sem történt volna, mintha semmit se csináltam volna,  mivel a fehéren minden meglátszik.

         A kocsi indul. Headseatemet a fülembe nyomom, hangfelvétel on, Francinak, kocsi melegedik, lámpa ég, mármint a check engine, leszarom, bőrkesztyűt felhúzom, mintha egy Alfa Romeo-t vezetnék, szóval megadom a módját. Utálom, ha 10 fok alá esik a hőmérséklet, és fázom, igazi mediterrán alkat vagyok, Rómára gondolok, hogy ott nem fáznék, este 22 után zárnám a könyvesboltot, és még maradna időm egy pizzára valamelyik étteremben Francescával. 

         Hazafelé eseménytelen az út. Pofázok a mai napról, könyvekről, filmekről Francinak, elmondom mit lenne érdemes elolvasnia ilyesmi, és a  totál kétségbeeséseimet, az anyagi helyzetemet, de ezt max 2 percben(mármint az anyagi helyzetem), meg hogy nincs csajom, pedig így két év gyász után, már klassz lenne, ha szeretni tudnék, és szeretve lennék.

Aztán hazaérésem után, az este folyamán mit szeretnék csinálni. Írni, olvasni, ő ezt tudja, neked nem kell, mert még nem vagyunk olyan viszonyban.

Dash és Lily c.  netflixes sorozatot azért nézd meg, van belőle könyv is, akár vedd meg és olvasd el. Tetszeni fog hidd el. Nem egy hétköznapi dolog, nem fogod kitalálni előre, miről fog szólni. Sírni szerintem fogsz, de persze nem fogod bevallani.

Nem egy Notting Hill (magyarul: Sztárom a párom), mint amire én vágyom, hogy a fotocellás ajtón belép a nagy szerelem, és húú, vagy az Autumn in New York (Ősz New Yorkban), Porto 35mm,  vagy az A Good Year (Bor mámor Provencben), A szerelem három évig tart c. film,  Beetween Us, hú az ott van a szeren, vagy a Kizárólag öttől hétig (5 to 7 angolul).

Ezek keveréke, volnék. Meg még pár ezeré, de inkább dráma, mint vígjáték.

Mindjárt fizetés. Kinézek magamnak pár beszerezhetetlen könyvet, hogy legyen kihívás megszerezni, rajta vagyok. 

A Knausgaard: Winter a második rész az Autumn után, hogy karácsonyra ideérjen (rendelési határidő: december 9. ), kötött verzióban és megegyezzen az első rész kiadójával (Harvill Secker, amiről neked fogalmad sincs hogy létezik, de mindegy). Adjunk az eleganciára, legyen egységes a sorozat. Ez egy amerikai kiadó amúgy. Jó lenne az eladó Olivetti Valentine a facebook marketplacen megvenni, hogy a gyűjteményemben tudhassam, de 50 ezer, nem tudom lealkudni, ami elszomorító, pedig gyűjtő vagyok, a gyűjtőknek nem kell ezen balfaszkodniuk, de hát ott az Öreg (mármint a kocsi) szeretetéhesége van, kicsit több szeretetet igényel, és ezt meg kell adni neki, mint általában az elvárható lenne tőle, de hát Ő ilyen, mármint az öreg, babusgatni kell és szeretni. Csak ne romlana el,  úgy fél évig, mert ennyi idő lenne, hogy anyagilag helyre jönnék, azt imádnám.

Meg persze imádnám, hogy valaki ezzel lepne meg (Olivetti Valentine), mert az igazi öröm lenne, felszíneskedés nélküli, a gyűjteménybe hiányzó darab. Mint egy puzzle utolsó előtti... előtti darabja, pont belevaló.

         Ja amúgy találtam egy alig 50 ezer km-t futott Twingot 2003-as (700ezer) sok pénzért nem messze innen, nekem kiváló lenne (ha lenne pénzem fél misin túl, és nem lennék két havi fizummal negatívban), az is adná, nem kell Alfa Romeo- hogy szívjak vele, úgyis minden hónapban találkozom az autószerelőmmel, hát még ha alfám lenne..., viszont, ha Twingom, akkor csak olajcsere, és kerékcsere évi kettő alkalom. Ebben kiegyeznék, és még az oldalt töltős mosógép is belefér a csomagtartóba, vagy bármi, ami az öregbe nem.

         Iszom egy Heinekent, Marci leszólta, hogy túl kommersz, de Peroni-t (olasz sör) nem tudom, hol tudnék venni, így hát marad ez. Ja, majd ha véget ér, ez az egész fos, majd Rómában iszom két üveggel (Peronit)  már a reptéren. 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Karanténnapló 2.7

A szövegben feltűnő személyek, helyszínek, események, mind a képzeletem szüleménye, bármilyen hasonlóságot vélsz felfedezni a sorok mögött az csupán a véletlen műve, és ez a te képzeleted csupán. Lehet, hogy igazad van a személyekkel, helyszínekkel, eseményekkel kapcsolatban , viszont az már a te képzeleted szüleménye. 

 

         Talán szerda van, de nem vagyok benne biztos. Az, hogy kettő éve totál rendszertelenül járok dolgozni, már hozzászoktam, hogy fogalmam sincs hétfő, péntek, vagy épp vasárnap. Irigylem is aki rendszeresen, hétfőtől péntekig dolgozik. Hidd el sokkal jobb. Tiszta maszat a Macbookom kijelzője, gyorsan letörlőm, majd beállítom a kedvenc betűtípusomat. Igen van Olivetti írógép betűtípus a word-be, szóval olyan, mintha a 90 éves legrégebbi írógépjeim egyikén pötyögnék, de nem hazudnék, totál más. Ott nem tudod visszatörölni amit leírtál, csak x-eket tudsz helyette csapdosni. Nincs delete gomb és törlőd az életed nem kívánt fotóit, mondatait, tetteit, ez nem egy virtuális shit. 

         Szépen süt a nap, viszonylag meleg is van, langyosan meleg, mintha október vége lenne, ilyenkor november közepén ez már szokatlan, hogy szinte római meleg legyen. Elmentem sétálni a közeli hegyre, a kápolnához a kedvenc helyemre és haza. Közel másfél óra. A Londonból rendelt könyvemnek még mindig semmi előszele. Már 10 napja adták postára, hát azért nyugaton se úgy működnek a dolgok, ahogyan elképzeljük, meg persze azért közel 1700 km. Ingyen szállítás, szóval mit idegeskedek (?) 

Hazaérek, iszom egy kávét, felveszem a játszós télikabátomat, és kisétálok ásóval a kertbe. Dél felé fordulok (mármint égtáj), onnan süt a nap. Eddig északfelé fordulva ástam mindig a kertet. Nagynéném szólt be pár héttel ezelőtt, hogy mi lesz belőlem, mert így semmire se viszem az életben, hogy a könyvesboltban dolgozom kevés pénzért, foglaljam le magam, és nem is tudom még mit mondott, de talán így jobb is, mert akkor nem ezen kattogok, nem esek még jobban pánikba, mint amiben vagyok. Egy két éve tartó nokedlitésztájú valamiben, anyagilag nem hogy zeró-n, hanem 2 havi fizetésemmel negatívban. 

Kispál szám jutott eszembe, hú de rég hallgattam 

„Onnan fogod tudni, hogy jól vagy, ha nem találsz senkit, akinek a helyébe lennél
És bármibe kerül, vagy akármi fáj, tudod, hogy élni lehet is, nem csak muszáj”

Néha olyan, mintha már mindent megfestettek, megrajzoltak, lefotóztak, megírtak volna előtted. Elveszik a saját gondolataidat. Amik igazából hiába sajátok, más már rájött mindenre.

„Élni lehet is, nem csak muszáj”- ezt mondogatom magamban, miközben az ásót a nedves földbe szúrom. Egy- két, egy-két.

A nap megpirítja az arcomat, leizzadok, a hátteret nézem magam előtt, a közeli mezőt, erdőt a nyírfákkal, ami 8 darab kakukktojás a fenyveserdő közepén. Én vagyok a nyírfa a fehér törzsével, mások a fenyvesek a szokásos sötét megszokott fatörzzsel.

Megy a pánik, de jól esik a kétkezi munka. Azon filózok, hogyan is bírtam én a napi 25 km sétát, és a 6-7 tonna könyv átmozgatását a VIII. kerben. A karácsonyi időszak meg másfélszer kétszer ennyi volt. Miért nem csuklottam össze. Van kitartásom. Egy-két, egy-két beszúr, átemel, beszúr átemel. Élni lehet is nem csak muszáj. Hogy kell élni? Azt tiszta sor mindenki számára, hogy a világ működése, és minden ezzel járó fogyasztói társadalma, pénzherdálása már rég nem visszafordítható. Senki nem fogja fel, hogy 

„Dönthetsz úgy, hogy kevéssel is beéred, szabadon, távol a fényűzéstől, mert itt bent van a boldogságod (a fejedben) máskülönben sehová sem jutsz el. Nem a szegénységet dicsőítem, hanem a mértékletességet. Amióta feltaláltuk a fogyasztói társadalmat, a gazdaságnak folyamatosan növekednie kell. HA nem növekszik, akkor az tragédia. Kitaláltunk egy halom teljesen felesleges szükségletet is. Megvásároljuk az újat, eldobjuk a régit...

Ezzel pocsékoljuk el az életünket, ha vásárlok valamit, vagy vásárolsz valamit, akkor nem a pénzeddel fizetsz, hanem életed azon óráival, amíg azt a pénzt elő tudod teremteni.

A különbség az, hogy egyetlen dolog, amit nem lehet megvenni, az maga az élet. Az élet rövidebb és rövidebb lesz.”

Nem érted ugye? 

 

Persze ezalatt bármit lehet érteni, de miközben a lényeg benne van. Ne költs olyan dologra, amit csak a pillanat hevében gondolsz olyannak, amitől boldog lehetsz, amitől azt gondolod, megoldja minden problémádat és fenntartod a „rendszert”. Gyűjts, inkább élményeket. Szállj fel a legközelebbi BKV-re amellyel mindennap közlekedsz, szállj le a végállomáson, és más közlekedési eszközzel érj haza, vagy sétálva, amivel jobban jársz. Így felfedezet azokat a dolgokat, tárgyakat, amelyek mellett nap mint nap elhaladsz, de nem veszed észre vagy nem akarod észrevenni.

Én például a 110 busz végállomását vagy az ott tartózkodásom utolsó napjaiban fedeztem fel, úgy, hogy vittek, és rádöbbentem, hogy a végállomáson lévő táj, nem is olyan, mint az a fejemben volt, totális ellentéte mindennek. 

         A kert felásva, a munkám hagy némi kívánnivalót maga után. Papámnak speciel tudom, hogy nem tetszene.

Nagyinak ma lenne a születésnapja, sötétedéskor a sírjánál gyújtok gyertyát anyámmal. Három mécses a papa oldalára, három a mama oldalára, mert így igazságos. Nagy a szél, így a mécseseket a mécsestartóba gyújtom meg, egy fél Korona márkájú gyufát használok el mindehhez, hideg is van. Pár hete minden síron világított gyertyafény, most csak a mi szeretteinknél. Elmondunk egy Miatyánkot, Üdvözlégyet. Kérem, hogy fentről segítsenek, ha bajban lennénk, legyenek mellettünk, súgják meg mi lenne az igaz, ha rosszul döntenénk, vagy valami ilyesmi.

         Halász Rita: Mélylevegő című könyvét folytatom este. Szinte gyomorgörcsöm van az autó miatt. Még van 4 napom megoldani a kocsit, hogy ne világítson az a kurva lámpa.

         Másnap bevásárolok a közeli Abcbe, Francival beszélek telefonon, mindenki kinéz a boltból, hogy ki ez az idióta Klimt-es táskával a vállán, biztos, valami bunkó pesti. Alig találok meg valamit a listáról, de fél óra elteltével sikerül. Franci röhög a fülemben, mert persze headseattel dumálunk. Szólja, ha végeztél a kasszánál. Hallja a vonalkódolvasó csipogását, némán szótlanul várja, mire jutottam. Bevágódok a kocsiba, a hátsóülésre helyezem a Klimtes táskát, benne a listán felírt dolgokkal.

Annyira szépen süt megint a nap (ez már egy másik nap, nem az ásós), hogy ismét felmegyek a hegyre, viszont a lenti parkolóban hagyom az autót, nem kínzom a meredek emelkedővel, meg a kanyar utáni sárral, ami a két nappal ezelőtti eső miatt tuti fennakadna a kocsi, és mehetnék autómosóba, a felhordott sár miatt (hát nem egy SUV, nah). Így gyalog mászom meg a dombot a kápolnáig. 

Szinte kiköpöm a tüdőm, lehet, hogy covid-os vagyok, mondom Francinak, akinek meg légcsőhurut gyulladása van, és hat másodpercenként olyanokat köhög, hogy a fülemen lévő headseaten beszakad a dobhártyám, persze nem mondom neki, mert imádom hallani a hangját, meg beszélni vele, viszont a random tüsszentésektől mindig megriadok. Allergiás a macskákra, van is neki 4 db, vagyis volt, mert most másik helyen él, de ott is van macskája, nem tud macska nélkül élni, én se tudnék.

Felkaptattam a domboldalon, egy csajjal sétáltam itt legutoljára erdélyi, talán két hónapja, vagy három. Azóta nem is találkoztam vele, pedig itt él nem messze. Mindegy, hosszú.

         A kápolnához felérve rágyújtok, leülök a padra, nézem a közeli tanúhegyet nyugatfelé, meg az Alpokat, mert most épp olyan tiszta, hogy nem csak a sziluettjei, hanem erőteljesen látszik. Egy lányra gondolok, aki arrafelé lakik, meg mással is él. Hanyagoljuk ezt a sztorit is most, majd valamikor máskor. Bár írtam róla itt a blogon, de csak Franci tudja, hogy az a sztori, a távolban élő csaj, az alpok alatt, aki Cataniában volt a nyáron, és barackot vásárolt egy helyi termelőnél, jó sztori lett.

A szerelem van, nem kérelmezi útját, lilaköd, nehezen száll fel, inkább egy illúzió, amely átlendít a problémákon, mondjuk a check enginen ez se lendítene, pedig eléggé bejön a lány, az esetem.

Franci a fülével megnyomja a videóhívást, én is bekapcsolom, azt hittem, hogy csak poén, de véletlen. Mutatom neki a tájat, tavasszal volt itt. Elámul a színes kavalkádon, mennyire más, mennyivel élettelibb, sajnálja, hogy nem lehet itt, de totál szarul van, és köhög hangosan.

Elmormoltam egy Miatyánkot, egy Üdvözlégyet, kértem, hogy küldjön valakit aki ért ehhez a check engine lámpához, mert rohadtul dühít, vagy valami történjen. Néztem a tájat, valami német házaspárral, nem tudom, hogyan kerültek ide, köszönünk egymásnak. Remélem nem kérdeznek semmit tőlem, mert nem tudom hol vannak a menő pincék, meg hol lehet michlencsillagos vagy ahhoz hasonló kaját kapni itt, meg németül se szólaltam meg általános iskola óta, úgyhogy...

Cigimet elszívtam, könyvekről dumálunk Francival, lefelé tartok a kocsihoz. Remélem nem gyulladt ki azóta, mert most az olajat is eregeti, de még nem durván. Pár napja ugyanott parkoltam, ahol most, Y- ba fordultam meg a betonos úton, de az elsőkerék túlment a padkán, így lehúztam alul valamit, de nem durván, bár erőteljes robaj volt a kormány mögül is. Minden új, nyugtatom magam, az első futómű is, bírnia kell. A cseresznyefa levelei nem igazán akarnak lehullani a földre. Három hónapja még millió cseresznye volt rajta, Júli mondta lopjak neki pár szemet, mert ő nem mer. A legtetején érett csak, ahol jól sütötte a nap, még pár nap kell, hogy érjen felelem. Tényleg rózsaszín volt, azaz éretlen.

A közeli műemlék védelem alatt álló pince előtt sétálunk. A teteje becsuklott a pincébe, növénnyel Sommal van körbe nőve, ez már az idő bekebelezte magának. Ettől még szép, olyan, mint az élet. Semmi sem tart örökké. Egy méregzöld növényzet, csak az utcafrontra néző eleme, ami tisztán kirajzolódik (nem tudom, biztos erre van valami szakszó, tűzfal, támasztófal, de jó ez a homlokzatifal.)

Szóval a homlokzatifal áll, bár a támasztófalak is egyben vannak, viszont a tetőt már nem bírná el, így csak pénznyelő bármit kezdeni vele, erre eu-s bármit felvenni totális hülyeség. 5 éve szebben nézett ki, így az 5 évvel ezelőtti fotómon is. 

         Sétálok lefelé, kocsi nem gyulladt ki. Boldognak hazudom magam, az élet szép, hitelkeretemet épp, hogy háromezerrel nem maximalizálom ki és még vissza van a hónapnak a fele talán. Tutto bene. 

Egy fehér Hondás parkol le a kocsi elé. Nő vezet, a férfi ül az anyósülésen. Mind a ketten a kabátjukat a hátsó ülésekről összehajtogatva veszik fel. 

Sosem ültem a kocsiban kabát nélkül ősszel, vagy télen, más kérdés, hogy ha 10 fok alatt van a hőmérséklet az már nálam hideg (nézd el nekem). Ez ilyen sznob dolog gondoltam magamban, mármint a kabát a csomagtartóban, vagy a hátsó ülésen. Egyszál ingben meg pulóverben az autóba. A férfi a pufidzsekijét felvéve egyből a szőlőtőkékhez rohan, leszed egy megsárgult szőlőlevelet és összedörzsöli a tenyerében. Hahó ember, ez nem levendula. Akkor megértem, hogy ez valami új hóbort, így lesz a csodálatos zamatos bármitrámondhatunkmertúgyismindegyaz típusú bor, szinte Shakespearéket megszégyenítve mondják el, hogy mit is kell felfedezni a borban című főhős. A nő, meg szintén felveszi a kabátját és a közeli bejárathoz indul.

         Talán akkor zúztam le a kocsi alját is nem tudom, nah jó, akkor, ez előbb volt, mint akkor, de tök mindegy.

         A kocsit indítom, Francival dumálok még mindig közel két órája, tanulnia kellene, mert december elején Pesten vizsgázik valamiből, de azt se tudja lesz-e, digitális anyagot nem is kapott, idegbe rakja ő is magát. A múltkori autóalja lezúzásból okulva a 100 méterrel feljebb lévő betonos területen fordulok meg Y-ba, mert kevés a hely. Majdnem betolatok egy szőlőtartótükébe, mondom én, hogy kevés a helye, nem amúgy nem vagyok ennyire balfasz autót vezetni, 16 éve van jogsim, de ha elütsz fényes nappal egy 300 kilós szarvast egy nyíl egyenes úton, és ezek után autóba mersz ülni, akkor meggondolod, mit hogyan csinálj. Mondanom se kell, hogy max 80-al mentem akkor is, mert kevés volt a pénzem benzinre, de a másfél méteres gazból nem láttam a megtermett őztehenet. Kocsi majdnem totálkár, 600 ezerből javítható, csajom három hónapja dobott, új munkahelyem van. Ja lepörgött előttem az életem mondhatni. Egy srác rohant oda hozzám, hogy jól vagyok-e. A motor felől gőzfelhő a piros motorháztető felgyűrődve, szélvédő betörve. Kiszállok, mondom ja én jól vagyok, közben a szemeim előtt dollárjelek peregtek le, mint a Tom és Jerry-ben vagy valamelyik mesében, hogy mennyiből is jön ez ki. A srác elment, én meg ott maradtam a kocsi romjaival. A visszapillantó tükrömet 50méterről szedtem össze, aztán bebasztam a csomagtartóba, vagy a hátsó ülésre. Hívtam egyik ismerősömet, mondom van egy kis baj. 20 perc múlva jött is. Nem szép látvány. Nagy volt? Hát mondom nem látszik? De hisz világos van. Nem vetted észre vak vagy?

Van vontatóköteled? Hogy lenne. Nekem sincs. Be kell menni a 15 kmre lévő városba, ahova eredetileg indultam egy csaj miatt(természetesen). A kávét azt tőle kértem a benzinkúton. Elmeséltem, hogy mi történt, sajnálja. Ő azt se tudja minek jöttem megint, én se. Azt hittem szerelmes vagyok belé, bár ez nem derült ki eddig sosem azóta, hogy igaz volt-e.

Az őztehén elszaladt, nem lett baja, megnyugodhatsz, nekem nagyobb bajom is lehetett volna, ha a Fehérrel vagyok, és nem a Pirossal. A fehér az előző közös autónk, a piros meg a családé. A fehérben meghaltam volna, pirossal túléltem, bár ehhez kellett az is, hogy ne rántsam jobbra kormányt, mert 2 méteres árokba zuhantam volna. Segítőm (haverom), aki elvontatott, oktatott ki jó pár évvel azelőtt, ha állatot látsz bárhol, ne rántsd el a kormányt. Hát így tettem, és jól, mert most akkor totálkáros lenne az autó.

Bár most, hogy ég a check engine-je lehet, hogy jobban jártam volna, mert azóta egy Alfa Romeo 147-est tudtam volna venni a rálocsolt pénzből, amit szintén havonta vihetnék autószerelőhöz, de az Alfa az egy életérzés, ez a Piros meg nem éppen, ha kétszer ennyi lova lenne, de nem. Ez csak egy közlekedési eszköz, Aból Bébe. Bár azt írni akartam, hogy igazából az útszélén sosem hagyott, úgyhogy...jó ez. Az összes szerelő, akinél jártam a héten mondta, hogy ez is típushiba, az is, jaa meg azt elfelejtettem mondani amaz is, de attól még jó. Vagy szétesik 150 ezer kmnél, vagy bírja 500 ezer km-ig, persze ha oda van rá figyelve. Ja szerintem az egész kocsi egy típushiba, de ezt hagyjuk, szeretem amúgy. 

Az összes szerelőm azt se tudja, hol a kocsi ODB csatlakozója, akkor egy Map szenzort mondom, hogy cserélje ki, vagy bármi szenzort, mert én arra gyanakszom mivel 17 éve ezt vezetem, akkor kiben bízzak, ha a csatlakozót tőlem kérdezi, hogy hol van? Hány ilyen autót látott már? Mondom a zéróhoz közel.

       

  A kocsit indítom, Y-ba fordulok. A nap a szemembe süt, Francival beszélek, mondom neki, hogy még 10 perc, és hazaérek. Addig beszélhetünk, mert tényleg tanulnia kellene már, de nem bírja magát erre rávenni. Együtt érzek vele, én már azt se tudom, hogy kell.

Mennék Rómába, ugyanazon az útvonalon amelyiken 7 éve, itt van a retinám előtt, de nem lehet, meg ha vége is ennek a szarnak, akkor majd csak méregdrágán lehet repülővel, autóval meg, mint a 80-as években hosszadalmas, bár addig mégj obban kitapasztalom az „ez csak típushiba” szöveget, és már zsigerből tudom mi a baja, és miért világít a check lámpa.

Szóval még 10 perc. Egy Audi TDI-s koromfelhővel előz meg, bukott rallypilótának képzeli magát, csak nehogy a fa állítson meg, közben dudálok rá, Franci nevet a telefon másik végén. Olyan jóízű a nevetése, imádom. 

A Stoptáblánál várom a főúton haladókat, hogy ki tudjak én is szökni rá, hosszú percek telnek el. Akkor pillantok a műszerfalra. Eltűnt. 

Nem is mondom a telefonban.

Végre szabad az út. Egyest szúrok, kettest. Lepillantok újra. Látom nem világít. Most ez mi? Beugratás? Kérdezem a kocsitól. Franci hallja. Mi van? – kérdezi. Nem világít. – mondom. Nah látod... nem tudom mitől fostál be, nekem már 25 ezer km óta világít folyamatosan, leszarom. – mondja és nevet megint. 

Én értetlenkedek, akkor tényleg a benzinnel volt a probléma. Nem kedveli a 100-as versenyzésre kifejlesztett benzint, vagy megpimpósodott. 

Franci kérdezi, mi az, hogy megpimpósodott, ezt nem tudja értelmezni, mit jelent. – Sokat állt. – válaszolom.

A vasúti sorompó előtt állok. A vonaton 3-an vannak, ebből 1 a kaller. Ismét Olaszország jut eszembe, hogy én ott le se tudtam ülni a Pisa- Empoli- Siena járaton, ami átszállásos is volt és mintha a divathétről egy manager jött volna oda a vonaton helyet keresve, pedig csak annyit mondott, hogy ticket prego. Ő volt a kaller, a jószabású zakójában, sállal a nyakán Empoli utáni kisfaluban hol a Caldini nevezetű csaj leszállt, mert vele beszélgettem pár percet, hogy kb. mennyi megálló Siena. Le kellett volna akkor szállnom vele, Poggibonsi-ban(ez egy olasz falu Empoli és Firenze között). Nem dehogy kellett volna. (majd)

          A mostban, úgy tűnik megjavult a kocsi, két nap múlva megyek dolgozni 50 km oda, 50 vissza, meglátjuk. Erős görcs van bennem. Tuti újra ki fog gyulladni a lámpa. 

 

 

 

 

Karanténnapló 2.6

 2020. november 17.

         Jó ne gondold, hogy mindennap írok. Nem mintha nem telne ki az időmből, főleg úgy, hogy a héten szabadnapon vagyok, szabadságon, és csak hétvégén megyek dolgozni, amikor te vásárolsz. Minden fontosnak gondolt felesleges dolgot a háztartásban, de inkább fogalmazok erősebben, ami neked kell, és amitől boldognak  hiszed majd magad (ez van a fejedben), pedig nem leszel.

         Autóm még mindig „romokban”, de azt hiszem innentől fel kell adnom, check engine felirattal járok kelek majd. A hibakód más 9 esetleges hibára vezethető vissza, aminek átvizsgálása és esetleges alkatrész kicserélése, a kocsi értékét már rég nem tükrözi vissza. Amúgy is már az eredeti árának duplája van anyagilag beleölve. Hibakód 16555, vagy p0171 Volkswagen csoport. De ezt hagyjuk is el.

         A könyvem Londonból már 12 napja nem érkezett meg (Knausgaard: Autumn). Naponta megyek be a falu postájára, megkérdezem, jött-e csomagom, nem nem jött, csak az unokatesóm nevére, aki nő. Felolvassa a nevet. Mondom nőnek tűnők? Az ő csomagját nem veszem át, mert nem vagyunk túlzottan rosszban, de jóban sem. 

Megyek az autóval egy 120km-es kört. A kedvenc falumat is érintem a kőházzal, ami számomra az igazi otthon (elképzelt hülyeség), persze sose láttam belülről, csak kívülről. Egy zsákfalu, a Balaton felett. Közel 12 éve járok oda, bármiféle indok és előjel nélkül, ott kötök ki, ha baj van magammal. Aztán a 3-dik év telik el rendszeres oda járogatás és fotózás után, egyik este itthon a családi albumokat nézve, egy fekete-fehér kendővel átkötött idős néni fotója került a kezembe. Anyát kérdeztem, ki ez a néni?

A nagypapám anyukája. – feleli. A fotó hátulján 1957 és a falu neve, ahová úton útfélen kilyukadtam az addigi három évben. Nem tudtam erről. Dédi? A gerincem mentén kirázott a hideg, lúdbőr a kezemen. A pulzusom kissé kihagyott, nem tudtam hová tenni ezt az egészet. Ez lenne a Secret – A titok, mint a filmben? Vagy hol a kandikamera? Rajtam és a csajomon kívül senki más nem tudott róla, hogy én ebben a faluban kötök ki olykor, bár szerintem amikor először jártam ott, még nem is tudtam a csajom létezéséről, csak vágytam rá, hogy majd egyszer elmesélhessem és bemutathassam neki ezt a zsákfalut, a fotó akkor még nem került elő, a magányommal töltött időkben,  amikor elkötöm a kocsit gyakorta, és fotózgatok , feltérképezem a megyét a fényképezőgép tulajdonságait, a szabadság déli szele az arcomon, a saját pénzemből megvett első igazi fényképezőgépemmel, minden olyan romantikus, mint egy B kategóriás amerikai romi filmben ugye? 

Aztán erről az egész sztoriról írtam egy alig 180 oldalas történetet, amivel mára megakadtam, pedig jónak gondolom most is, de félek a saját gondolataimtól, attól, amit leírtam benne a közel x év alatt. Átolvasni sem merem, viszont tudom, hogy hol hagytam abba a sztorit, elég az utolsó bekezdést elolvasnom, és már ott is vagyok a szövegben. A faluban, a kitalált karakterekben, a kitalált szituációban, a kitalált kőházammal ami nagyon is valódi, autómmal, a vendégemmel aki Erdélyből jött (a szerelmemmel, aki nem erdélyi lett végül, de már el is ment az életemből )  és csellózik Bécsben, a magyarvizsláimmal, mert kettő van, nevük is van/lesz, az autómmal ami egy Volvo V70 a régebbi koporsó formájú, sötétzöldmetál színben (ami a kedvenc norvég filmemben is – Szerzők címmel .- pár másodpercre látható ). 

  Jap, szóval a könyvem a Knausgaard: Autumn kötött verzióban, mert olyan egy igazi könyv még nem érkezett meg, pedig kártyával fizettem ki. Most vagy buktam 6 ezret, vagy nem. Azért szomorítja a lelket ez a bizonytalanság, no meg a kocsi check engine-je, de ez van, 17 évig nem láttam, érhető a félelem, meg nem is. Két közeli barátom is ezzel jár kel és volkswagen márka alá tartozó autót használ, sőt a harmadik is. Én próbálom megoldani a problémát, félsüketekkel, és egyéb, de most ez nem. Feladom, de hullámokba rám jön, mint hozzá nem értő, hogy feltárjam a hibát, de rájövök, hogy ehhez nincs elegendő pénzem és idegzetem már.

Befejeztem pár könyvet a hat nap alatt. Mussotól a legújabbat: A párizsi apartman-t. Folyamatban van Knausgard: The End c. könyve, ami jövőre jelenik meg magyarul, bár ez covid függő, elkezdtem Umberto Eco: Miben hisz, aki nem hisz című könyvét, amit egy milánói bíborossal levelezgetett és ezt tette közzé egy népszerű olasz napilap, valószínüleg a hétvégi mellékleteiben. Jó közben utána néztem a google-on hogy „Ez ​a kötet Milánó érseke, Carlo Maria Martini és Umberto Eco egymásnak írott és a liberal című folyóirat lapjain 1995/96-ban publikált nyílt leveleit tartalmazza stb” Szóval nem bíboros, hanem érsek. Izgalmas könyvnek tűnik, főleg az ateistáknak ,akik nem hisznek, akiknek bizonyíték kell, vagy olyan válasz várnak, ami kielégíti őket. Aztán folyamatban olvasom a Berta Isla-t Javier Marías-tól(spanyol kortárs író), és ez a Minimalisták minden, ami igazán fontos c. könyv beszerzése illetve elolvasása miatt tolódott. Keszthelyen vettem meg, épp arra jártam a zsákfalut is érintve (pár hónapja), egy darabot írt a webáruház, eladó kb 1 perc után feladta, mondván készlethibás a rendszer, de én 2 perc után megtaláltam, miután magamra hagyott. Így nagy hévvel ennek a könyvnek az elolvasását szorgalmaztam, és 90%ban egyet is értek ezzel a felfogással, így ajánlom neked is elolvasásra. Márai 1958-1967 közötti naplóbejegyzéseit is olvasom, igaz ez nem a teljes kiadás, hanem abból szemelvények. Rajta vagyok, hogy a teljes naplóit beszerezzem, de ez olyan mint tűt a szénakazalba, hiába foglalkozom könyvekkel már 5 éve. Jap. Aztán ott a fő könyv, amit most olvasok Halász Rita: mélylevegő címmel.

   Délelőtt sétálok a közeli hegyen minimum egy órát, már napok óta tervezgetem, hogy a negyvenéves analóggépemet is viszem, befűzöm a legolcsóbb 35mm-es filmet, fotózom, elkattintom, ahol már közel egy hónapja folyamatosan látom a természet változásait, a falevelek sárgaságát, vörösességét, és egyéb, de a gyenge idegzetem miatt, mindig otthon felejtem a negyven éves Canon gépemet.  Művészi faszságok, mondhatod magadba, de jól gondolod, talán.

Manapság mindenki a legmenőbb legtöbb pixeles gépekkel fotózgatnak, és ettől menőnek gondolják magukat, hát tegyék, attól függetlenül a látásmód, ami számít, és nem a fényképezőgép. Egyből lehet látni, a fotókról, hogy az adott „fotósnak” van-e igazán látásmódja, vagy csak a divatnak és a pénznek hódol be. De ezt most hagyjuk. Akinek megfelelnek az ótvar esküvői fotók, élete legfontosabb napjáról, és megelégszik az olcsóval, és szarral, mert a jó sokba kerül hát legyen. Mindenki másképp működik és gondolkodik.

Aztán az elmúlt hat napban ez a délelőtti séta, inkább idegből volt, mint másból. Csak menni akartam, érezni a percek és másodpercek múlását, hogy még én is benne vagyok, haladok vele, együtt. A szívem dobbanásait hallani a testemben, visszhangként, a levegővételeimre összpontosítani, nézni a felettem sólymok repülését, a délről jövő vadkacsa flottát, közel 300-an voltak és északra repültek. Itt mindenki megőrült, mondom magamban, miközben talán már én is.  Persze pörögtem a problémákon, kivel oldjam meg, de ilyen az élet.

A hegyen a megsárgult szőlőlevelek, néhány tűkén óvatlanul otthagyott szőlőfürtök, (a madaraknak is kell eleség a télre) vagy egyszerű figyelmetlenségből adódóan. A fák ritkuló kopársága, a hideg, amelyet nem éreztem, mert felkészültem felöltöztem meleg ruhába, és a fülemben lévő headset ahol a barátomnak mondtam el hangfelvételben a bajaimat, azt ami bennem van, azt amit látok, a szőlőtőkék leveleinek sárgaságát, a madarakat, a sáros talajt a talpam alatt, a szellő érintésének nedvességét, bármit ami hat rám és bennem van. Sosem éreztem még ilyet, hogy van egy ember a földön, akinek bármit, de bármit elmondhatok, és ő nem néz komplett hülyének, nem minősít, nem mondja azt, hogy pszichiátriai kezelésre szorulsz, hanem végig hallgat, minden álló nap. Szinte függünk is egymástól, ha kimarad egy hangüzenet kérdezi, hogy mi történt és felhív, így telefonon folytatjuk azt, ami kimaradt. Igen soulmate. Erről most a Placebo zenekar száma jutott eszembe. Be is teszem youtube-ról. Soulmates never die. Nincs is mit ezen mondani, benne van a szavakban. „I believe that there are those souls which we have encountered before. And they leave a mark on ours. We long to find them again, and when we do, we know something important has taken place. We just don’t know why.” -  ( Hiszem, hogy vannak olyan lelkek, akikkel korábban találkoztunk. És nyomot hagynak bennünk. Vágyakozunk arra, hogy újra megtaláljuk őket, és amikor megtaláljuk, tudjuk, hogy valami fontos dolog történt. Csak nem tudjuk miért.)

         A covid miatt gyakorta eszembe jut a halál, miközben tudjuk „porból lettél s porrá válasz” ergo megszületsz, s idővel meghalsz. A köztes idő, ami számít és a tettek. 

Emlékszem, mikor 25 éves koromban épp születésnapomon Rómában jártam a macskaköves ezer éves utcákat róttam, néztem az ismeretlen házakat amelyek közel tizenöt évig a fejemben voltak, hát íme, ilyen a képzelet és ilyen a valóság és ez merőben eléggé, megközelítően hasonló, a terrakotta stílusú házak, a szűk utcák, a levegő illata, s magamba szívtam a római illatokat amelyek igaziak voltak, nem csak képzelődés, a római szellőt éreztem az arcomon, a római platánfák lehulló leveleit láttam februárban (igen Vízöntő vagyok), mindent, ami azelőtt csak illúzió volt, akkor és ott, teljes boldogságban és szerelemben Rómában talán a csúcspont az életemben. Akkor döntöttem el, hogy a „porból lettél és porrá válasz” a porrá váláskor ezt szeretném érezni. Ott szeretnék porrá válni, ott szórjon szét a lelkitársam vagy bárki Rómában. Minden apró poromat a város, különböző részein. Az ott tartózkodásom négy napja alatt úgy éreztem, hogy a 25 évem alatt most érzem igazán jól a bőrömben. Olyan, mintha az előző életem kapcsolódna ehhez a városhoz. Sosem hittem ebben, most sem, viszont abban a négy napban mégis megfordult a fejemben, hogy igaz lehet (igaz is).

Nem is tudom leírni ezt az egészet neked, felfokozott állapotban voltam. Mintha egy gyerek belekerül egy mesébe, és ha nem is főszereplő, egy mellékszereplő, ami fontos.

    A digitális fényképezőgépem itthon volt a szerkényembe, mert bedöglött, így a negyvenéves analóg gépemet vittem csak 4 tekercs filmmel, ami 4x36 fotót jelentett. A második utcán lefordulva betelt volna a digitálisfényképező memóriakártyája, viszont így figyelni kellett a 4 tekercs film, amit magammal vittem, aztán ráeszmél az ember, hogy ez csak az első 10 perc, nem örökíthetsz meg mindent marad még 142 kocka kép. Itt van előttem az esti római első levegő párája, ami a tüdőmbe érkezett, sokkal másabb, itt, és ez sem tudom kifejezi, amit akkor éreztem. A pinus pineák alatt, az esti római metro alagút alatt vele a hátizsákunkkal a vállunkon, a késői óra miatt az utolsó metrót értük el, hogy a hotelhez érkezzünk amit lefoglaltunk a via Laurentinán. Ott állok a metró felirat alatt, Ő csinál rólam egy fotót, ami itt van előttem meg is keresem majd a Macbookomon. A buszpályaudvar a metró feljáróból. Római buszok, szürke bordó színben, közel 400 méter a hotel.

Annyi fény kiszűrődik a házak ablakain, be akarok lesi mindegyikbe, ismeretlen ismerősként, láthatatlanul, milyen egy igazi római lakás(?), és a benne élők milyenek(?). A föld nedves volt, fél órája hagyhatta abba az eső, minden vizes, de már szárad, a cseppek a pinus pineáról cseppennek az arcomra. Féktelen boldogság.

         A recepciónál elkérik a személyinket, a vörös szeplős csaj, azt mondja: buon compleanno- válaszolom Grazie mille. Csajom rám néz, kérdi mit mondott, de tudja, hogy semmit nem beszélek olaszul. Azt mondta boldog születésnapot, mert ma van. Aztán a kiscsaj levágja, hogy csajom nem értette, így elismételi angolul, majd visszaadja a személyinket. Honnan tudsz, te olaszul kérdezi? 

 

 

Hotel American Palace Eur valahányadik szintjén kapunk egy normál hotelszobát. A turisták, mint mi, elég, ha van fedél a fejünk felett éjjel, nincsen különösebb igényünk, bár én mindenhol fázom, így reggel ugyancsak a vörös szeplős kiscsajnak a recepción elmakogom angolul, hogy nagyon fáztam, - mondja, hogy kapcsoljuk be a fűtést, ott van az ablak alatt. Bekapcsoltuk, de fázom - mondom. Küld fel a szobába 4 db extra vastag takarót, és hangosan rómain nevet, - majd én is magamon. Indulunk a metrohoz, napsütésben, 16 fok, februárban, Rayban napszemüvegben igazi olasznak érzem magam, már csak egy espressora van szükségem (innen 20 perc metróval) a Colosseumnál, (és csak után) felfedezhetjük a várost a szerelmemmel, immáron 25 évesen, az ezeréves épületeket, bárcsak mesélni tudnának, elmondanák az apró cseprő sztorikat, Mussolinit, Pasolini-t, Mamma Rómát, A nagy szépséget, Amerigo Tot-ot bármit, hogyan élték túl.

A napfény csodálatos, igazi római, az illatok igazi római, élőben vagyok az álmomban, de ne ne most csípj meg légyszíves. Aztán a csajom megcsíp, ez igazi fájdalom. Nem hiszem el. Megcsókolom, igazi francia csókkal, és magamhoz szorítom. Érzem a nedves csókját, a parfűmjét amit imádok rajta, a barna szemeit, a barna haját, olyan tökéletes minden. Köszi, mondom neki.

Magadnak köszönd. Te voltál spontán. Ja eszembe jut, hogy épp pont annyi pénz volt a bankkártyámon novemberben, amennyibe a kettőnk repjegyére futotta, 28 ezer forint oda vissza. A szállást meg az útiköltséget megoldjuk mondta K. szeretlek, te hülye. A jegy már az emali fiókban volt, megvettük. Én meg nem hittem el igazán a 13.kerületben ülve a Pannónia utcában, hogy ha elérem a 25-dik évemet, római levegőt fogok szívni, de így lett. 

És amikor a Colosseo-nal leszállsz a Metro B-ről a földalatti kocsiból, milyen látvány fog fogadni a pinus pineák alatt. (Requiem for Hell)

 

Karantén napló 2.1

 Karantén napló 2.1 

         Nem, nincs 0-dik nap, mint a Sziget-fesztiválon, hogy még több pénz lehúzhassanak az emberről, a nyers valóság van meg a kormányrendeletek, amelyeket vártunk, a szigorításokat. Este 20 óra után takaródó hajnali 5-ig. Kutyát lehet sétáltatni, de azt is bizonyos métereken belül. Lizinek a kutyánknak ezzel nincs baja, hisz két telken tud mozogni, bár ez a hatalmas terület sem szokta kielégíteni, így amikor munkába, vagy munkából jövök kiszökik a közel kétszáz kilós vaskapun. Olyan örömmel fut, mintha egy börtönben élne, vagy mintha kínoznánk, ahogy megfigyeltem, ugyanazokat a helyeket szimatolja meg, mintha egy rendszer lenne az agyában, bár ez 100%-ban ismétlődő és amíg nem végez a berögzött feladattal, addig sosem lehet hazacsalogatni. Makacs egy kutya, de legalább van stílusa. Igen rájöhettél, hogy nem a budai hegyekben lakom, sem pedig Pesten. A legközelebbi város, az 18km-re fekszik.  Egy vegyesbolt az egyetlen itt, az is szombat 11 órakor bezár, nyitás hétfő hajnal 6 óra. Ezt az előző csajom nem igen díjazta, és feltette a kérdést:

„Hogy lehet így itt élni?”- mire azt válaszoltam „Nem úgy, mint Pesten, ahol kiég az ember agya, azaz lassabban, mert ez a normális”

Szerinte meg kurvára nem ez, hogy mindent előre kell tervezni. 

Mi van, ha ő brownit akar sütni vasárnap és nincs 70%-os belga csoki itthon?

Akkor az van, hogy bemész a városba azaz 18 km-t  illetve vissza és veszel, ami nem túl költséghatékony, vagy előre tervezed és munkából hazafelé csütörtökön vagy pénteken veszel ahol tudsz. Ilyen egyszerű

         Itt falun, (most lebuktattam magam, bár nincs is szándékomban, mert 2009 óta létezik a blog, úgyis olvasott, aki..., de ha esetleg új vagy neked mondom.) lassabb az élet falun, és ez a normális, meg amúgy sincs a Belső boltban (mert így hívjuk) 70%-os belga csoki amúgy sincs, és ha ezt keresed, esetleg hétfőn, akkor talán tudnak rendelni, ami péntekig, ha megjön, ha hozza a zöldséges a Nagybaniról(sok a ha a mondaton belül). Itt mindenki az olcsóbbat veszi, nem a belgát.

Túl lehet élni, amúgy sem szeretem a brownit. 

         Este 19:28 perc, tankoltam a megyei városban a munkahelyemről kilépve, szaporán vert a szívem, mivel onnan még egy óra autóval haza a 8-as főúton. Úristen mi lesz, ha megállít valaki 20:06-kor. Aztán a táskámban van a papír, hogy „Munkavégzés helye és lakóhely, tartózkodási hely, szálláshely közötti közlekedés 20.00 óra és 05.00 óra között, ” mint kijárási tilalom alól kivételre okot adó körülmény. Hivatalos céges pecsét, dátum, aláírás, minden adatom. Ergo nem lenne félnivalóm, persze mégis van, kinek hiányzik egy 50 ezres csekk??? Mégse krúzolhatok a városba még egy potyakarikát erre hivatkozva, de persze nem is tettem meg a csere autómmal.

Hogy az autómmal mivan? Hát aranyom ezt nem akarod tudni, de úgyis leírom, mert reggel óta 220 a vérnyomásom. Négyszer lett kitörölve a check engine lámpa, amit 100 km-ként bedob a művszerfal, 17 éve van nálunk az autó szinte újkorától, így megmondom az őszintét, hogy befostam ettől, mivel sosem villant ki, vagy égett huzamosabb ideig, így megijedtem. A problémát meg kell oldani, felvillant, ki kell olvastatni szerelőnél, azt valami lesz, mert úgy sose volt, hogy ne lett volna valahogy, tudjuk a problémát, farkasszemet nézünk, csak valahogy ez olyan mellékes, mert menni kell vele, azt kész, lehet, hogy magától elalszik(?). Kidobja, kitörli a szerelő, mert ez nem lehet, ez az alkatrész nincs is egy éves stb, mondom oké, haladok tovább. De mondom kurvára lehet. Nem, nem lehet.-  mondja.

Azt elküldött egy másikhoz, aki meg egy full alkesz, és süket a balfülére(nagyot halló, bár attól még alkesz), így negyedjére se hallotta meg, hogy mi a fészkes fenét akarok tőle. Aztán "szerelés" helyett kihajtotta a fél tank benzint, és még leszámlázza az ingyen krúzolását, megállapítva, hogy nem rángat az autóm, nincs problémája, én vagyok a hülye. Mondom gratulálok, oké. A közeli hegyre, meg visszament vele, és ő nem állapított meg semmi problémát. Azt már nem kérdeztem meg, hány liter bort hozott a pincéjéből (már ha van), a saját autómmal. Aki ismer tudja, hogy örömmel fizetek bármiféle autószerelőnek, aki annak mondja magát, mivel napi szinten használom, és szükségem van rá, hogy ne görccsel verítéktől tajtékzó tenyérrel fogjam a kormányt, és beleizzadjak a plüss ülésbe. A máv hiába vár, nincs faluról bejutás. A vonaton általában 3 főnél és a 2 kallernél nincs több, az alig csak 7 szerelvényből álló, Szombathelyről jövő gyorsvonaton, ami éppen megáll itt a faluban, és a második vonat amit megáll reggel, a kettőből Budapest felé, szintúgy vissza. Más kérdés, hogy Olaszországban le se tudtam ülni a vonaton Pisa- Empoli-Firenze vonalon, de hát ott többen laknak, 6-szor annyian. Szóval így nagy logisztika, hogy a munkahelyemre (ami pénzt ad) hogyan érjen be az ember máshogy mint autóval, és vissza. Vagy vársz heteket az autószerelődre, és közben vonattal jársz(többlet költség), 2 óra plusz oda, 3 óra vissza, amit már a matek se ad ki, hogy megérné arra, az 5 órára hazajönni aludni, és Netflixen nézni valami béna sorozatot, amiben az első részének a  11-dik percében levágod az egész évadot, magyarul kurvára időhúzás végignézni, de hát a karanténban nem múlik gyorsan az idő, inkább ezt csinálod, így 3 órát alszol, aztán mintha másnapos lennél a melóban, megkérdezik a karikás szemeidből kiolvasva,: minden oké? Persze, csak sokat olvastam az éjjel.

         Apropó olvasás, a kölcsön autóval, ami kilóméterenként litereket kér, de nem nem egy 40’es évekbeli amerikai V6-os dübörgő motor 3 fokozatú automataváltóval aminek ilyen "férfias" robaja van, amitől mindenki kinéz az ablakon ki ez a pökhendi  jampi akinek feltűnési viszketegsége van, ez  csak egy 92-es Opel Astra bár szintúgy automataváltóval, ami további plusz benzin elégetést literekénket jelent a motorba lökve váltásonként. Kamion előzés az kizárva, kivéve ha szeretsz halálfélelemben lenni, az a 20 másodperc amíg az előzés tart, az összes bűnödet felvállalod, elmormolod még szlovákul is a Miatyánkot, utána olaszul, pedig egyik nyelven se tudsz, és aztán csattan valami a motortérből, de menned kell tovább, úgy csinálsz, mintha nagyon hangosan hallgatnád a Bartók rádiót, azon belül is a Csajkovszkij B-moll zongoraversenyét, ami még bakeliten is meg van otthon (édesanyád vette), és már a kezdő akkordokból tudod, hogy ez csak Csajkovszkij lehet.

Bocsánat, ha ehhez túl fiatal vagy, sosem késő művelődni. Nem Rihanna, és az összes mainstream pop előadó a kultúra mércéje, de erre majd rájössz, ha kicsit is idősebb leszel, és kinővöd. A Zeneakadémiát hallgattam élőben ezt a Csajkovszkij-t,  Khatia Buniatishvili előadásában, csajommal mentem, csak közben lettünk ex-ek így ő elmenekült a szüleihez a Balatonra, én meg egyedül maradtam tavasszal húsvét előtt, meg a két koncertjeggyel a kezemben. Igaz a jegyet az esemény előtt egy évvel vettük, már akkor sejteni lehetett, hogy valamelyikünk nem fog ott lenni, és az nem én leszek. Így én ott is voltam. Küszködve a hiányával, meg az üres székével, hazudnék, ha szmokingban lettem volna, mert nem, egy egyszerű öltönyben voltam, amit még apámtól örököltem, amiben ő is ballagott(minimum 20 éves). Hát ez van, ha csóró az emberfia és ezt én nem szégyenelem. Bár itt jegyzem meg, hogy azért nem néztek ki a Zeneakadémiáról, szóval pont divatba jött újra ez a fajta szabású  mini csikózású varratott öltöny, közel 20 év telt el, de a divat már csak ilyen, lesz, kimegy a divatból, aztán az emberek unalmából vagy a designerek unalmából újra visszajön rátalálnak, csak akkor már ugye nem mindenkinél lesz vagy van meg a régi szabású old öltöny, mert mindenki a legújabbra vágyódik(divat) így újra megveszik a régi stílust és így tovább. Hát így működik a fastfashion, meg bármi a világban(fogyasztói társadalom, amiben tárgyakkal helyettesítjük a boldogságot), egy a lényeg, hogy a Hr, Pr csajok, meg a designerek, reklámmarketingesek az általuk tervezett reklámokkal, cuccokkal mindig elérik amit akarnak, hogy pénzt termeljenek,  elhitessék veled, hogy ez mindenképp kell neked, és ezekek  nélkül a tárgyak nélkül nem tudsz élni egy nagy nulla vagy.-  és elérik , mert ez a feladatuk. Te kimentél a divatból, a ruhád undorító, pedig kettő hete vetted, most ez már nem divat, és új göncöket veszel, hogy divatos legyél, és a csajod szeressen. Itt jegyzem meg, ha ez így van, akkor hagyd ott, mert rohadtul nem is szeretitek egymást. Ha egy Dior-ra vagy egy Calvin Kleinre gerjedtek, vagy bármi márkára, akkor hajrá, meg persze apa céges autójára amivel a városba krúzolhattok le a budai hegyekből a 180 milliót érő házból aztán pesten a Blahán szembeütközik az igazi élet, amelyet észre se vesztek, vagy nem akartok észre venni. És rádöbbentek, hogy mekkora szar ez az ország, és kimentek Svájcba, meg Ausztráliába, vagy Angilába... bármint, csak itt, itthon ne kelljen semmit dolgozni. Aztán ott mégis kellene, de az se megy, visszajöttök, aztán beiratkoztok egy mainstream egyetemre, csak heccből, tervek és bármi nélkül, amit apa fizet ugyancsak, és az iskola végeztével rájöttök, hogy nem tudod mit is csinálj az életben, így elmész Afrikába gyerekeket menteni(amitől azt gondolod, hogy ha más segítesz, megmented saját magadat is), apa pénzéből, vagy végig bulizod a nyarat Spanyolország egy ismert szigetén valamelyik Clubban, bármi csak ne kelljen dolgozni, viszont még mindig nem tudod mi az életcélod. Kiröhögöd Coelhot, mert az már nem mainstream, old, aztán mégis a kezedbe fogod a könyvét, mert egyik barátodnál meglátod, vagy Ő mondja, hogy olvass bele, és akkor rádöbbensz, hogy elkúrtál 8 évet az életedből, és megvilágosodsz. Nah, de ne legyen így.

    A koncert amúgy jó volt, sírtam is, férfiként ezt mások nehezen vallják be, én őszinte vagyok, annyira régen vettük meg a jegyet, hogy a darabot a Csajkovszkij B-moll zongora versenye speciel nem volt az agyamban, csak épp, hogy nem estem szét, mivel pár nappal előtte szakított a csajom. A jegyeket is amúgy eladtam, mert kellett a pénz, hála munkatársaimnak, akik azt mondták, hogy egy éve beszélsz erről és te képes voltál eladni a jegyeket? Eladtad a lelkedet?

Képes voltam, mivel nem voltam beszámítható. Aztán visszavásároltam, ami elég nagy ferdítés, mert a pénzt adtam vissza pirosló fejjel. Mind a kettőt, mivel gondoltam, hátha fénysebességgel Ő is ott lesz, de az nem lett (bízni mindig lehet a szerelemben, persze ez csalódással járhat).

Hallgattam az akkordokat, és eszembe jutott, hogy ha gyerekként jobban odateszem magam, és blablabla, akkor én is így tudnám/tudtam volna csapkodni ezeket az orosz akkordokat. Magamat is sirattam, az exmenyasszonyomat is, meg az orosz akkordokat, persze nem sikerült ez 100%-osan ott a helyszínen, mert ez két éve volt. Ja még szeretem, nevezhetsz hülyének, de ha senki sem szenved akkor nem is volt szerelem, az egyik mindig szenved akkor volt valami, hát ezt a szenvedésfaktort nekem dobta a gép.

Más kérdés, hogy ő új életet kezdett egy hónap alatt, a 6 éves kapcsolatból, lakáshitel, új laptop, új fiú, régi macska, új kiskutya. Nehéz volt elengedni( mint hazudsz, most is az). Ez az igazi szerelem köztük, akkor hát legyen, én nem állok útjába, bár próbáltam, többször is, totál feleslegesen(majd erről talán később).

Nálam magas a léc, így két éve nincs is senkim. Bár egy kávéra se tudnám meghívni a jövőbeli csajomat, mert az összes pénzemet autószerelőkre költöm, persze ez nem így igaz. Az autóra költöm, nekem ez a hobbim, csak lenne már jó és ne világítana sárgán a check engine, amitől idegbajt kapok. Pár hónapja csak raccsing benzint töltök bele (100 oktán aranyáron) várva, hogy megjavul és előjönnek az elfeledett lovak, de csak színében Ferrari, lelkében nem, igazi spanyol, van a szieszta idő minden teendő között az a bizonyos fél óra, vagy egy óra, akár kettő óra, plusz a késés a megbeszélt időponthoz képes félóra, óra, kettő óra, akármennyi. (Igen piros a színe, ferrari rosso, mármint a kocsinak, néha a fejemnek is tőle.) (folytatás egy következő napon)

 zene : spotify:track:1g4UnhHkOfF1ECwPTp6sgH