Csütörtöki nap, késő délután, az emberek már normál estben végeztek a munkájukkal, nem normál esetben még további négy óra „kínszenvedés”.
Egy fehér autóban ücsörgök, ismét, egy bevásárlóközpont előtt. Az öngyújtómat otthon hagytam, így a kocsi szivargyújtójából próbálom meggyújtani a sodort cigimet. A rádióban Csajkovszki Diótőrőjéből az Arab táncok című darabja szól. (Link majd lejjebb a szöveg végén, négy és fél perces darab).
Nyárutói szellő fúj, még melegen, ugyanakkor már közeleg az ősz, a lehullott száraz halott falevelek tömkelegeivel, amelyek a kocsi szélvédőjére csapódnak, és itt-ott a kocsi réseiben is fellelhetőek, főként, ha a hársfa alatt áll az autód, kora reggel kidobáljuk az út szélére marokszámra a leveleket, akárcsak a kéretlen postai levelek tömkelegét a volt párunktól.
A dal elég szomorú, már-már depresszív, mély gondolkodásra sarkall a pillanatnyi állapotomban, elgondolkodtat. Fontos ez a mai rohanó embernél? Elgondolkodni? Nem, mert nincs rá ideje. Nem mindegy, milyen állapotban ér egy talán fontos chat üzenet, egy telefonhívás. A környezettől és az adott állapotunktól függ, hogyan értelmezzük ezeket. Párok bevásárlókocsiba tolják a 100-Ftos érmét, (ebből már sejthető, melyik bevásárlóközpontnál állok), hulla fáradtan teszik a berögzött köröket. Az előttem lévő parkolóba áll be egy piros Lada Samara. Felmerül bennem a kérdés, ki használ még ilyet? Kiszáll egy bajszos, úgy 55-és 60 közötti férfi, ’80-as évek divatja szerinti bajusszal, és kantáros, azaz általam csak Szupemáriós jelmezként aposztrofált munkaruhában és fehér pólóban van, majd a felesége aki szintén a ’80-as évek divatja szerint vágatja még a haját, és öltözködik. néha úgy tűnik, hogy megáll az idő, néha meg csak úgy elszáll, mintha nem is lett volna, nem tudom melyik a jobb. A férfi bevásárlókocsiért indul, a nő addig igazgatja a haját. Szeretik egymást, ez jut eszembe erről, ők talán az örökkét testesítik meg, ha egyáltalán létezik ilyen. A férfi szobafestő lehet kiindulva a munkaruhájából, igényes a munkájára, ő még abból a korból való amikor ez mérvadó volt, ma is ezt teszi, nem pedig a divatos akárkitudjamilyen szuperklassz cuccokat használ egy szoba legletteléséhez, és kifestézéhez, amit az internetről olvasott egy amerikai blogon típus, hanem tudja, hogy mi a bevált módszer, és nem arra játszik, hogy ronda munkát végezzen és egy nap alatt kifesse a szobákat, hogy másnap egy másik házban dolgozzon pénzért. Aztán ők eltűnnek a szemem elől. A szivargyújtóra rá kell nyomnom az ujjamat, mert az idők során már nem működik az a funkció, hogy ha jó a szivargyújtó izzása akkor kipattan, jelezvén, hogy megfelelő állapot van a gyújtáshoz. Tétován szívok a cigiből, azt remélve, hogy működik, így hozzáérintem a szivargyújtó kerek pirosan izzó fémjéhez a cigarettámat, és lám, mégiscsak, a holtnak képzelt dolog működik. A kocsiban pöfékelem az első slukkokat, majd kiszállok, az ajtó recseg. Az embereket tovább figyelem. Szürke, sima márkajelzés nélküli, felirat nélküli pólómat lebegteti a meleg nyárutói szél, borzolja, mint ha egy vitorlás hajón ülnék a tenger közepén. A hullámok a pólómon a magyar tengert juttatják szembe, múltheti utamról, érdekesen zöldes és hullámzó volt a tó vízszíne, és a csend, nah az épphogy leírhatatlan. Amúgy, rohadtul utálok márkajelzésű pólót, vagy akármit felvenni, mert az olyan számomra, mint egy hirdetőtábla. Nem vennék fel soha Levi’s pólót, azért mert menő, se Filásat, mert nem vagyok hirdetőtábla. Ha megfigyeled a mai trendeket, és látsz is, láthatod, hogy egyre nagyobbak bármilyen pólón, ruhán a márkajelzések, ami undorító számomra, aki ebben részt akar venni, és menni a divattal, ám tegye, de én nem fogok. A márkajelzés nélküli ruha is épp ugyanazt a funkciót látja el, mint bármelyik.
A naplemente részleteiben veszek el (Nabukov: Egy naplemente részletei című könyvet érdemes forgatni, ha eddig nem tetted meg, akkor irány az internet és vedd meg). Az egyik barátomnak ma van a születésnapja, és a telefonban nem találom a telefonszámát. Barátomnak minősül-e ezek után? Irtó ciki, vagy épp ellenkezőleg, hogy az évben csak akkor beszélünk telefonon mikor a születésnapja van? Minden más esetben csak chaten pötyörészünk, miközben jelen vagyok „írott” szóban, az idézőjel nem dísznek van, (a chat nem beszélgetés). Nem tudom elérni, felhívni élő szóban elmondani neki a jókívánságaimat. Mindenki 0-24-ben elérhető, a végtelen beszélgetések tömkelegeit generálva, de ezekből melyik is őszinte? Ha élőben dumáltok, meg megállapítjátok, hogy veled, és velem igazából semmi nem történt, történik soha. Belekortyoltok a legolcsóbb sörötökbe a kocsmában és némán ültök egymás mellett. Ránéz a telefonra, instára feltöltött valaki valami szart, aki 300 km-re lakik innen, megdobban a szíved, mert jó csaj, , de nem fogsz vele összejönni, de te mégis azt hiteted el magadban, hogy igen. Mert a mai világban bármi lehetséges. Egy Budapest- Ausztrália távolság nem sok. Egy kapcsolatot simán fent lehet tartani. Ünnepnapokon találkoztok, csupán akkor vagytok fizikálisan együtt pár napot és ez a normális kapcsolat? Ne röhögtessél már. Azt se tudod, kit szeretsz, az illúziódba vagy szerelmes. Ha ezt megmondja valaki a szemedbe, akkor meg egyszerűen letiltod a facebookról és instagram-ról. Ez a személy már nem létezik számodra, egyszerűen halott. Láttál már halott embert? Azt se tudod milyen az, az igazi elvesztés, mert hívnak a kórházból, hogy nagypapa meghalt épp dolgozol homeofficeba, múlt hétre tervezted, hogy meglátogatod, de nem volt rá idő. Ahogy egy könyv elolvasására se, ami összességében maximum hat órát vesz igénybe, de instán fent vagy napi 3 órát. Semmire nincs időd, mert dolgozol, gyerekedet nevelni se érsz rá, főzni meg pláne. Fastfood, kész étel, mikrózni kell csak, jó ez, majd kifizetem.
A pénz???
„Dönthetsz úgy, hogy kevéssel is beéred, szabadon, távol a fényűzéstől, mert itt bent van a boldogságod (a fejedben) máskülönben sehová sem jutsz el. Nem a szegénységet dicsőítem, hanem a mértékletességet. Amióta feltaláltuk a fogyasztói társadalmat, a gazdaságnak folyamatosan növekednie kell. HA nem növekszik, akkor az tragédia. Kitaláltunk egy halom teljesen felesleges szükségletet is. Megvásároljuk az újat, eldobjuk a régit...
Ezzel pocsékoljuk el az életünket, ha vásárlok valamit, vagy vásárolsz valamit, akkor nem a pénzeddel fizetsz, hanem életed azon óráival, amíg azt a pénzt elő tudod teremteni.
A különbség az, hogy egyetlen dolog, amit nem lehet megvenni, az maga az élet. Az élet rövidebb és rövidebb lesz.”
Nem érted ugye?
Nem baj, a bioparadicsom pont neked találták ki 6-szoros áron.
A szél kissé felerősödött. A naplemente narancssárgás fényében hallgatom Csajkovszkijt, mindenki másra „fecsérli” az idejét, ez a zene már túlzottan hat a lélekre, és nem három ismétlődő akkordból áll, valami közhelyes szöveggel ellátva, amely 20 másodpercenként ismétlődik a három perc alatt.
Hiszem, hogy a pillanat, amelyet látunk szemeinkkel hozzáadnak a zenéhez, és itt ez meg is történt hála Isten, a zene kapcsolódik a narancssárga naplementével, tökéletesnek tűnik még ha, oly tökéletlen is.
Mi az igazi pillanat? Az mindenki számára, szubjektív, nekem ez. Neked mi?
Bizonyára ott van körülötted, nem veszed észre, ja igen bocs, dolgozol, és semmire sincs időd, se a haldokló nagypapádhoz, se a haverokra, semmire, mert dolgozol, pénzt keresel, hogy a legújabb Iphone-t megvehesd, vagy azt az olcsó Wizz air / Ryanair-es jegyet Lisszabonba olcsó jeggyel, olcsó hotellal, Burger King-es kajával, szóval ott csinálhatod instára a fotókat a barátaidnak, a puccos étteremből, ahol csak kávét ittál a barátnőddel akit két három hete ismersz, mert te egy igazi world traveller vagy. Az utazás jó dolog, ezt Littré is megírta, de hagyjuk, úgysem tudod ki az.
Egyik hobbid az utazás, igazából csak az. Normális fotót, azaz fotópapírra nem is hívatsz elő, képeket, nem lesz mit mutogatni majd a gyerekeidnek 5 év múlva.
Az anyósülésen ülök lehúzott ablaknál, a márkajelzés nélküli szürke pólómat hullámoztatja a felerősödő szél, cigifüstömet Dél felé viszi tovább. A távolban lement a nap, még itt vagyok a parkolóban állok, eltelt egy félóra, egy óra, nem tudom. Az esőcseppek csillognak a ledes autófényszórója előtt, intenzíven szakad az eső, villámok cikáznak a Balatonfelvidéken, egy másodperc, egy kilóméter, ahogy nagypapa tanította. A villámlás után számolsz a hangágyú mennydörgésig, a szél langymeleg, az eső parányi szemjei szemerkélnek, érzem karomon a nedves szél huzatát. Talán a régi életemet szeretném visszahozni, abból az egészből, amit szerettem, s most munkálkodom, ezeket a mozaikokat átemelni az újba. Hova tűnik a szerelem, ha elmúlik?
