Egy magánjellegű fecsegés negyvennyolc

 Egy magánjellegű fecsegés negyvennyolc

sono io

anche se 

non voglio.

   Lassan négy hónapja nem írtam ide, persze írogattam ezt azt, főként postai klasszikus leveleket. A három barátomnak. Melyből egy igazi, kettő kitalált, de van, vannak. Fizikailag. 

Épp április végéhez közeledünk, a növények elkezdtek növekedni az égfelé, kezdenek zöldbe öltözni élettel telivé válni, az eddigi szürke, fakó sárga élettelen színekből újra kihajtani, s az eddig halottnak hitt táj, úgyra éled, egy újabb feltámadás. 

Megújulás, talán ez a szó a jó, ahogy nekünk embereknek is. A milliárd, talán csilliárd és még több megszámlálhatatlan virág is kibontakozik a tavasz lágy szellőjében, és a fény áttör, narancssárga melegségében.  

  A cseresznyefa hófehér virágait bámulom, s a mögötte lévő közeli repcemezőt, érzem a föld lélegző illatát, ahogy a puhán és gyengéden a tavaszi szél felkapja és felém tereli. Madárhangok egyre erősödő ereje. Rögvest párt keresnek, majd kis idő elteltével egymásra találnak, s e találkozás után a házasság kötelékében írottan-s íratlanul,  fészket is raknak, a közeli körtefánk odújában. 

Este van mikor bámulom a hófehér cseresznyefa tonnányi virágait, az utcai lámpák fénye narancsosra színezi, lengedeznek, mély levegőt szívok ebből a friss langyos szélből, vele az illatokkal, érzésekkel, jövőkkel szőtt terveimmel a fejemben. A messzi mezőről róka ordítása töri meg a csendet, mely szinte rémisztő, de jól esően hat, hogy nem vagyok egyedül, repülőgépek hangos robaja most nem töri meg a csendet, néha , apró zajokat, reccsenéseket is lehet hallani, akár a fák növekedését és lélegzését is, s persze saját magam szívdobbanását, mely néha kihagy.

Pár héttel ezelőtt szarvasbőgés hallatszódott ugyanonnan a mező felől, ők is keresnek és találnak. Persze az állatok tudnak-e szerelmesek lenni? Vagy csak ez a biológiai fenntartás náluk ebben az alig 2-3 hetes időszakban?

A lakásba bejőve a könyvespolcom előtt állva választok egy könyvet, ezt a nap utolsó negyedének a részében olvasom.  Igen itt tudni szeretnéd mit olvasok igaz? Legyen titok. Talán majd később felfedem.

        Eltelt négy hónap az évben, negyvenöt főleg antikvár könyvet vettem, mely, ha kiszámolod csak ezen könyvek elolvasására nem elegendő az idei év. Persze ez attól függ, te, vagy én milyen gyorsan olvasunk és szánunk-e rá elég időt. Nem jön-e a FOMO (Fear of missing out) magyarul a félelem, hogy lemaradsz valamiről. Tizenhárom könyvet olvastam el eddig, bizonyára neked is és nekem is van olyan ismerősöm, aki egész életében csak ennyit olvasott, vagy ennyit se, én négy hónap alatt. Ez sok van kevés? Szubjektív.

Itt a tavasz, napsütés, a napok telnek úgy ahogy. Néha egészen aggasztóan, néha egészen könnyedén, a megszokottól távol és közel.

Mínusz egy év a fiatalságból és plusz egy év az öregedés felé, néhány őszhajszál, mélyebb, határozottabb barázdák az arcom vonalain amelyet eddig észre se vettem, de meghatározóbakká lett. A több tudás világból/ról néha több ami kellene..., mint amit meg tudok szerezni  és befogadni az olvasással, azaz öregedünk, igaz lassú tempóban, amelyet csak a régen látott barátok és ismerősök vesznek észre, kiket nem láttunk 5- vagy akár 10 éve.

* * *

Kicsit később, egy másik magányos estén.

Több írógépem van, amelyeknek örülök.  Azt hiszem bár vannak feljegyzéseim, (3?) három újabb Olivetti írógépet sikerült megszerezni ebben a negyedévben. Egy ölelésnyi szelet Olaszországot magamnak tudhatóan, igaz legyen ez még három, nem nem a nagyravágyásom miatt, hanem mert még van három modell ami érdekel, és szeretném kezembe fogni és birtokolni, nem mondom, hogy akkor lenne teljes a „gyűjtemény”, mert nem, de...

A legutóbbit 1941-ben gyártották, azaz nyolcvan éves, megtisztítottam, némi az idők alatt rám ragadt tudásomra szükségem volt, így teljesen tökéletesen működik már, és tisztaságnak és jó illatnak örvend. A világon csak egy darab van eladó online (árat nem írok). Persze az is meglehet, hogy egy olasz piacon fellelhető egy ilyen, vagy több olasz piacon, de aki tudja ennek az értékét ki sem viszi ilyen helyre vagy ha mégis, akkor az árcédula elég súlyos számokkal van tarkítva. Nagyon limitált. Persze ezért ne törj be ide, ha lehet, azért nem egy Reigl Judit festmény ára. Amúgy az önéletrajzi könyvét pont a napokban olvastam az említett tizenhárom könyv között. Számomra is letaglózódó mód olvastam, hogy járt itt, ahol lakom, amely egy vakfolt a térképen, és egy teljes nyarat itt töltött 1937 körül. Reigl Judit 97 éves korában halt meg, Párizshoz közel Marcoussis településen, az egyik leghíresebb és legértékesebb magyar festő. Gát János Csillapíthatatlanul szomjazzák a végtelent - Beszélgetések Reigl Judittal c. könyvét ajánlom.

Betűk és mondatok veszik át a magányos és sötét téli estéket. Tavasszal mi lesz azt nem tudom. Próbálok a víz felszínén maradni.

Bár igazából nem vágyom utazni, ami persze hazugság, mert Rómába szívesen lennék, de ebben a hirtelen és haragos helyzetben semmi nem olyan, mint annak kellene lennie. És ezek az apró, de jelentőségteljes dolgok, ha nincsenek, minden más, és erre a másra fog emlékezni az ember, ha utazik, és a félelem mely gyilkolná az önfeledt vidámságot, mint egy gyorsan jött tavaszi jégeső a friss növényekre. 

A káoszban pár héttel ezelőtt egy hajszál választott el attól, hogy felhívjalak, nem nem téged, Őt. De aztán valahogy felülkerekedtem, nehéz próba volt. Három éve nem. Ez hosszú idő. Nosztalgikus állapotban voltam, te bizonyára nem lettél volna abban, azaz Ő, így meg hát azóta minden más, érzések elszálltak, a szerelem elillant. Kérdés, hogy hova tűnik a szerelem, ha egyszer elmúlik? 

Az emberek keresik a válaszokat, de egy biztos, erre nincs...

Felkapja a tavaszi szél, és hoz helyette idővel újat, s ebben a köztes időben rájövünk megannyi bennünk feltett kérdésre s választ adunk magunknak, vagy kapunk mások által. Minden értelmet nyer, vagy épp feleslegessé válik.

A magunkkal hurcolt terhet kiöntjük, mint a talicskából az imént összevert kisház tégláit, beton darabjait, a port, és megyünk egy újabb téglákkal nehéz súlyokkal megrakott sittért, és újra kidobjuk, bár szebb szó az, hogy letesszük, és így tovább. Közben az ember, én te ő, mi ti ők, reménykedünk, hogy nem kell sok nehéz tárgyat vinni és nem kell többször fordulni, mert a törmelékek is elfogynak egyszer, ez a köztes idő. Amit ki kell várni, mi több ajánlott várni ebben a köztesben, szinte meghúzódni, de figyelni. HA nem vársz, több súlyt kapsz, és ez addig lesz, amíg tested nem fogja bírni ezt a parányi de mégis nehéz súlyt nem lesz cél a-ból elvinni b-be, és összerogysz a poros földön félúton. Ha onnan fel fogsz tudni állni, ekkor vagy a köztes létben. Felfedezed magad a körülötted lévőket, a növényeket, állatokat, mindazt, amit nem vettél észre szállítás közben.

Most megyek, vár Provence, Peter Mayle, a napsütés, levendula, olajfák, olívaolaj, meg a szarvasgomba, kaják, építkezés, emberi történetek amelyeket mesél megvettem a jegyet, itt van a fejemben. Most ez van, remélem, hogy a képzelet hasonló lesz majd a valósággal. 

   

***

Itt a tavasz, az újabb halálfélelemben töltött órák és percek között. Csak papíron ama létező bakancslistával, könyvekkel, úti tervekkel, melyekhez, azért szorgos munkával töltött hónapok, évek kellenek még.

A levenduláim is kezdenek éledezni, gmundeni a legszebb, idestova nem is tudom mikor vettem ott, vettük. Pár euroért. Örültem neki, hogy abból az  utazásból maradt egy virág, amely ha nem is örökké, de tartja magát és örökké csak a híres „gmundeni levendula” lesz, melyek mögött újra átélhető lesz az a bizonyos utazás. A Traun folyóban fürdeni 39 fokban pár helybélivel, szóval minden felejthetetlen volt és egyszeri. Gondolom neked is van/vannak ilyen emlékeid, amelyeket meg marad örökké, ameddig emlékezedet tart.

Peregnek a napok, hónapok, lassan évek. Tudunk némely dolgot, némelyeket még nem. A normáltól messzemenőleg eltérő életet élünk, ugyanakkor lehet, hogy épp most cseppenünk bele a magunk a világ által gerjesztett felszínességből a való és igazi világba. Abba a letisztult, éles határok által szabdalt életbe, hogy valóban minden percnek van és lesz értelme. Hazaérni időre, nem időtlen ácsorogni egy random boltban nézegetve a cuccokat, amelyek amúgy is feleslegesen venne meg az ember, hasznos-haszontalan. Talán jobban élvezni a napfényt, a színeit, a melegét, értékelni az illatokat amelyet a szél hoz és visz, többet lenni azokkal akik tényleg, de tényleg. Észrevesszük, hogy ketyeg az óra, amely még nagyobb stresszbe rak mindenkit. Akarva akaratlanul. A szülőkkel, barátokkal töltött időt és így tovább, vagy hiányukat.

A szorongási időszak legnagyobb ellenfele az agy. A félelem megfűszerezve fantáziával, ahol csak a szélsőségek táncolnak és a halál. A lehetséges opciók legszörnyübbikje ami dominál.

Így szorongunk, szorongok, van aki már nem. 

A napsütés helyett, a virágok nyílásának menetrendjét a természet követése helyett. Persze vannak teendők, pénzszerzés, itt sokszor átlépünk a határokon, amelyek fokozzák a stresszt, a tárgyak felesleges halmozását, de persze a pénz nyugtat, a pénznélküliség épp feszélyez, valahol a köztesben jó lavírozni. A középszerűség ami jelentős, mégis ezt nevezzük láthatatlannak és értéktelennek, mindenki aki itt tartózkodik az alját akarja elkerülni és a legmagasabbhoz tartozni, miközben középen jó lenni. Aki őszinte, becsületes, vannak elvei, hisz valamiben, de mint tudjuk egy lezuhanó repülőn is aki ateistának hiszi magát, rájön arra, hogy hisz valamiben. Most talán ezen a repülőn vagyunk mindannyiunk, így zuhanunk lefelé valamennyi ideig, és eldöntjük, hiszünk-e?

***

Rendeltem megint pár könyvet, nem mintha nem könyvek között tölteném a napi munkámat azt a 10en akárhány órát. 

Könyvből sosem elég. De viszont hiába szerzek be ennyi könyvet, nem tudom utolérni magam. Az megnyugtat, hogy meg van, de olyan 4-5 év csúszásban vagyok, mivel átlagosan, ha hetente olvasunk el egy könyvet, az 52, és lassan így tavasz előkéjén, vagy közepén meghaladom ezt a számot, ami újabb csúszást eredményez.

Illetve egy újabb könyvespolcot a lakásban, mert telítve vannak a kiadó helyek.

Mindent idővel, próbálok türelmes lenni, a könyvespolccal, az autóval, az életemmel. Le kell lassulni, és felfogni, hogy nem az van, mit három éve, most teljesen más van, most az van, ami lesz, amiből én próbálok építeni.

Például a presszóban a pincér lány. Le merem-e szólítani? Vastag földszínű barna hullámos haja van, mint a búzamezők hajladozó szárnak, a szeme is földszínű, és mosolygós, sejtelmes, izgalmas. Az az érzésem támad, hogy meg kellene szólítanom. Jó fejnek lennem, hogy az a bisztró zárásakor megvárjam, és történjen, ami történik. Az ismerkedés.

De aztán nem szólítom meg. Gyomromban erős görcsárad. Tudom, hogy itt hagyok valamit, és ha most nem, akkor már a további tettek mind inkább távolítják és taszítanak tőle. Gyávaság. Gyávaságom és habitusom gátol ebben. Nem attól félek, hogy élőben leszidna, vagy azt mondaná mit képzelsz? Lehülyézne? Egyszerűen az túl egyszerű lenne. Talán rá várok, a másikra, úgy egyértelmű mindkettőn számára, ezeket a dolgokat szeretem. Ha benne felkeltettem azt a bizonyost,  a szikra, bizsergés, lúdbőr, amint sosem tudtam, mert nem vagyok egy úrifiú, sem pedig egy érdekes látvány. Mert a látvány vesz meg minket elsőre nem? Aztán a lélek. Nálam ez fordítva van. Kíváncsivá tesz, hogy abban a testbe zárt és képzelt lélek egyezik-e az én általam kreáltakkal.

Talán a magányra vagyok ítélve tetteim miatt, persze ez bődületesen hülyeség, mintha bűntudat sújtana, de nem. Tettem jót is, rosszat is, de korántsem ekkora rosszat, mint kapok, persze ez meg nem így működik, nem így működnek a dolgok, csupán próbálok valamifajta egyenletet összefabrikálni, megkeresni az x-et az y-ot, egyfajta egyensúlyt keresni az életben, ami persze totál őrültség. Keresem a miértekre a választ, ami annál ragadt, akitől feltettem volna. Két meghatározó embernél. Egyik már nem él, a másik igen is él.  Hogy a magánnyal kezdjek is valamit, és szórakoztassam magam, mint egy testvér nélkül felnőtt gyerek, hogy letesznek a sarokban és elvagyok magammal, eljátszom, na hát az nem én vagyok. Persze ez hála nem is így van a való világban. Akinek nincs testvérük, ők sosem magányosak, és látszik is rajtuk, akik testvér nélkül nőttek fel, valahogy bátrabbak mint az átlag, határozottabbak, és ez igen is hidd el, hogy látszik és tetten érhető. Bárhol megállják a helyüket, és teszik, amit tenni kell.

Ez már lassan Freudi hülyeségek. 

Ideje lenne befejezni, másról írni? Magamnak írok, nem neked, hogy kilesd szavaim mondataimból épp mi van velem igazából még magam sem tudom, vagy épp titkolom, és igazából totál nem is érdekel, hogy te kilesd, mi van, ez az egész egy végtelen csacsogás, mint egy egy órás hangüzenet a telefon rögzítőjén, amit senki nem hallgat meg. . Ha most olvasod épp más van, hidd el nekem, ismerem jól magamat.

Én is lassan felfedezem magamat, jobban, mint pár évvel ezelőtt, és ez így van jól, már-már törvényszerű és a magány őrjítő mázsás perceit, átváltoztatni, látni a dolgokat, amelyek fontosak, amelyek nekem fontosak, ezek eltérhetnek és el is fognak térni a tieidtől. Például, hogy találtan egy zsebszámológépet, nem világmárka, és közel 40 éves, állítható a kijelzője, a maiaknak sem az, persze Olivetti olasz. Imádom. A havi kalkuláció számításokat, várt és váratlan kiadásokat azon ütöm be, és írom egy fehér papírra, közel egy két órás ókumlálás a jövőről, amiben bármi, mondom bármi felütheti a fejét, olyan sosem volt, hogy ne ütöttel volna fel mármi, olyan sosem volt, hogy bejött a jóslat és a kalkuláció, ez nem egy meccs végeredményének megtippelése, noha mégis, hármas kimenetelű. A lényeg, hogy sose jön be az ami ígéretes és könnyű az odds. 

***

   

   Egy 2013-as sanzon-t hallgatok, Bruno Caliciuri előadásában, művésznevén: Cali. Nevéből nem derül ki, de nem olasz, hanem francia. Őt még egy középiskolás osztálytársam ismertette meg velem, Jucus, aki Montpellierben volt egy éven át középiskolásként francia gimnáziumban mint cserediák. Egy évvel idősebb volt, valamilyen okoknál fogva itthon derült ki, hogy az ottani eredményeit nem fogadják el, a gimnázium harmadik osztályához, meg a vizsgákra nem volt idő felkészülni a sok beadandó és dolgozat...így évet kellett ismételnie. Új környezet, bár ehhez már hozzászokhatott az egy év alatt, hogy nyugat, s a nyugaton az a dolgok nyitja, hogy sok újat fogad be az ember, ha akarja, ha nem ezzel megbékél, elfogadja. A 2000-es években járunk, már itt látszódik minek látszódnia kell.

Volt is Cali koncertjén élőben, megvette az addigi 2-3 CD-jét, valószínűleg, hogy emlék legyen. Manapság már a laptopokban nincs CD lejátszó, szinte nem tudjabeletenni a laptopba, vagy Hifi toronyba, hogy meghallgassa.

Gimiben nem volt barátja, hisz akit ismert már mind előtte jártak. Tőlünk mindenki az osztályból, a bukással volt elfoglalva, mert mindenkinek új volt, miközben Rezső osztályfőnökünk elmondta a kezdetektől, hogy nem a tudás hiánya miatt ismétel évet, hanem azért, mert Montpellierben volt Judit egy évet. Az osztály 32 főjéből én fogtam fel ezt egyetlenként. A többiek, mint egy fertőző betegre tekintettek, vagy csak lenézték, mert féltették az addig sem létező pozíciójukat. Vagy éppen amiatt nézték le, hogy Ő már látott...erre nem jöttem még rá, is-is. 

Én már a második szünetben azaz a „nagy” szünetben ami 20 perces volt, leszólítottam és beszélgettünk. Juditot nem zavarta a többi osztálytársam viselkedése, valószínűleg ezt csinálták a franciák is vele.  Ebben a korban lett iwiw, betárcsázós internet volt, ami sípolt, nyüszített, miközben adatot, vagy honlapot töltöttél be. Okostelefon nem volt, csak színes kijelzős telefon, GPS térképek és akármik nélkül robogtak a napok. Ha valakinek írtál egy üzenetet, másnap, vagy harmadnak ír jobb esetben, nem azonnal. Most tudjuk, hogy mindenki 24 órában elérhető, azonnal válaszol, felpörgött az életünk az elmúlt pár év alatt.

Én itthonról 5 perceket várakoztam, amire betöltött, nyüszített, csörgött az internet, amikor velem korú fotós csaj aznapi fotóit betöltötte az internet. Egy norvég csaj fotóit. Anne így hívják. Olyan szerettem volna lenni, mint ő. 

Aztán elkerültem főiskolára, az internet is gyorsult, szempillantás alatt változott meg minden, amit észre sem vettünk.

Én továbbra is figyeltem őt, és arra jöttem rá, hogy én is tudnék így. Én is elveszek a részletekben, amit más nem vesz észre, Ő is ilyen volt, ez pedig a művészek sajátossága. Erős szó a „művész”, mert napjainkban ez is fel hígult, az, hogy egy méregdrága fényképezőgép van a kezedben, vagy egy videókamera akarom mondani digitális kamera, attól nem lesz látásod. És ezt a fajta látást nem lehet tanulni, hanem érezni kell.

Ő már akkor a 2000-es években analógra fotózott. Valahogy a norvégokat nem hozta lázba a digitális technika, hanem abban bíztak és azt tanulták ami kiválóan működik. Oslóban tanult Anne, velem korú. 2006-ban kijött egy norvég film, Reprise címmel, Joachim Trier alkotta, Anders Danielsen Lie volt az egyik főszereplő a másik Espen Klouman Høiner, Philip és Erik története, amelyben 20-30 év közötti embereket alakítanak, amelyben a szempont, hogy írók szeretnének lenni. Ezt rá egy évre rá láttam 2007-ben, évente kétszer megnézem ezt a filmet is, mint akár a magyar Moszkva tér c. filmet. Ebben az időben kezdődött a blog is, amit épp olvasol. Ezen összességüknek a hatására. Ami valószínűleg meg volt bennem, de ezen események is kellettek hozzá, mint autó finom és tompa járásához az olaj. Aztán persze a film szubjektív, belső késztetés, hogy neked az adott pillanatban, mi jelenti a szépet és a megfoghatatlant, közvetít-e valami többletet, agyalsz-e a látottak után, kiváltja-e azt a bizonyos megmagyarázhatatlant, amitől bátrabb leszel, és elkezdesz hinni magadban? 

Anne csinált a norvég falujából rengeteg fotót, párat lementettem, és a mai napig az ő fotói számomra a mérce. Egy utcáról a dimbes- dombos, mívoltáról készített négy azaz 4 különböző fotót, az évszakoknak megfelelően. Tél, tavasz, nyár, ősz. 10 éve ezen négy fotó a laptopom háttere észvaknak megfelelően. Szinte már le is tudnám rajzolni az apró részleteket.

Akkor döntöttem el, klassz lenne, ha lenne valamiféle eszközöm ezeket a pillanatokat megörökíteni. És születésnapomkor döntöttem is, egy 25 ezer forintos fényképező, védőtokkal ami igazából alapnak igazán bejött.

Közbe Anna posztolt a szobájáról, bakelit lemezekkel, Macbook laptopjával, Ikeás bútoraival, könyveivel. Számtalan emberről, fesztiválról, Indonéz utazásról, vagy épp Afrikai utazásról. Akkor tetőzött a világ kinyílása. A Myspace-t felváltotta a Facebook, a laptopot, az okostelefon. 

Persze nem csinált olyan fotót, mint Anne-é, sőt, koránt sem. A pillanatokat mégis megörökítettem, sétálásaim folyamán, aztán persze idővel rájön az ember, a fotózás technika hátterére, a lemaradására, de csináltam örömmel, és ezzel a fogyatékosságok nem is érdekeltek, ahogy most sem. Nem a fényképező számít, vagy a technikai háttér, hanem a fotó maga. 

Utána olvastam a fotózásnak, a norvégoknak, hogy kb ők születésüktől fogva szinte ezt csinálják, találkoztak az analóg fotózással, aztán amit felváltott a digitális.

Analóg géppel csak párat fotóztam eleinte, anyám fényképezőgépével, amit apámmal vettek, egy egyszerű masina, lenyomod a gombot és kész a kép, mit akármilyen ami digitális gép erre képes, semmi fenszi hülyeség. Noha senki nem is tudott róla, mégis ezek a legmeghatározóbb fotóim, ami persze idővel, hogy ki készítette, teljesen mindegy, ami a fotón van az a lényeg. A szeretteink, akiket nem látunk már viszont, a kattanás pillanatában nem is sejtettük/ sejtettem, hogy az utolsó vidám pillanat előttünk fog zajlani abban a bizonyos kattanásban lezajlani, a tört másodpercben, amit majd x év múlva tudunk meg csak, amit akkor nem is feltételeztünk, hogy az lesz.  Ezt is szinte Anne miatt, és mégis évekkel később tudtam igazán élvezni és felfogni az analóg fotózást, mert akkor a digitálisgépek voltak előtérben  a menőbbek, kevés embernek volt x százezre fényképezőgépre. A sporolt pénzemből vettem egy belépőszintű Canon gépet, mert eltört amit használtam egy sima egyszerű gép, s  két év után a 25 ezer forintos gagyi fényképezőmet felváltotta a fotósokhoz belépőszintű tükörreflexes gép. Elveszítettem nagyapát és itt a pillanat, amikor cselekedni kellett. A spórolt pénzemet feltenni pirosra vagy feketére akár egy monacói játékteremasztalnál. Jóra tettem. Azt hiszem.

A gép megvétele után két- három hónappal később új év, hülye fogadalmak, stb. ÉN azt fogadtam meg, hogy egy éven át, azaz 365 napon át, 1 fotót mindennap feltöltök az online képmegosztó oldalamra (Flickr) amelyből összejön 365 érdekes fotó, úgy, hogy egy tárgy, ember, több fotón nem szerepelhet. Nehéz. Könnyűnek tűnik, de nem.

A kihívás sikerült, aztán épp utazás előtt álltam/tunk, persze, hogy a digitális gép előtte lévő hetekben nem funkciónált. Életed utazása előtt pedig mégsem viszel el egy megbízhatatlan masinát amely közel 40 éves. Így 19-re lapot húzva elvittem mégiscsak a 40 éves ugyancsak Canon analóg filmes gépemet, és 4-5 tekercs filmmel fotóztam végig életem szeretett városát: Rómát. Ott tanultam meg igazán fotózni, hogy a pillanatot kell lefotózni, és nem tárgyakat. A digitális gépemmel bizonyára 2000 fotót vagy többet készítettem volna, miközben a várost alig láttam volna, persze a több ezer fotótból lett volna 4-5 jó fotó ami photoshoppal fel lehetett volna húzni jóra, de ezt mind unalmamban csináltam volna. Mostanra a 4-5 tekercs film ami igazán meghatározó, és mindegyik kép kiváló. A jó és kiváló között tudjuk a kilátásokat. Remélem.

  Azóta csak analóggal fotózok, bár volt pár esküvő felkérés, amit a hátam közepére se kívánok senkinek. Lehet, ez valakinek jó eső érzés, de fotózás szempontjából nem egy túl jó esemény. A pénz ebben jelentős szerepet játszik, de az alkotás mívolta elveszik ebben. Az, hogy a fotósok körében is kasztokra lett bonta minden, gáz. Ezek akik lebontják vagy skatujába rakják magukat, hogy csak egy fajta témában fotóznak, azokat én nem tekintem fotósnak. Az igazi fotós azt fotózza le, ami számára értéket közvetít, amiért nem fizetnek, a valóságot ábrázolja a gép által. Nem ítélem el semmiféle esküvőfotóst, vagy csak természet fotóst, vagy street fotóst, ők nem örömmel csinálják ezt, hanem a profit miatt viszi őket előre az egész. Én meg azt mutatom be, ami nekem fontos és amit én látok. De ez az én véleményem, nem kell ezzel egyetérteni. A 80-as években nem csináltak esküvőkről 5 ezer fotót, nem volt jegyes fotózás, ahol bemutatja a pár mennyire szereti egymást, ergo sok olyan felesleges fotó és szolgáltatás van, ami pénzorientált, ezekből az 5 ezer fotóból és eljegyézis fotóból igazából senkit nem érdekel, még a párt se, csak, hogy közzétehessék valamelyik közösségi portálon és várják a lájkokat, megbizonyosodva, hogy tényleg egymásnak ítélte őket Isten vagy nevezzük olyannak amiben épp te hiszel. Ezekt a fotók sok esetben totális képmutatása és visszatükröződése a társadalmunknak és a divatnak. Hány esküvői fotót látsz a pár lakásában felszögelve? Vagy akár kitéve? A mai fotók többnyire értéktelenné válnak, mert tömegével csinálunk minden fotót. Hány telefonos fotódat hívatod elő és szögeled ki a falra? Zero! Egyet sem.

Mindenki 0-24 ben elérhető, a fotók is 0-24ben elérhetőek. Ha szakítasz a párod az összes fotódat törli a delete gombbal, ahogy téged is az ő életéből, mintha sosem léteztél volna az életében akárhány évig hű és szoros kapcsolatban voltál vele. Ő töröl, mint egy bármifajta fájlt a számítógépen. Láthatod, hogy ezen cselekedet nem normális, mégis te is én is és sokan ezzel élünk. A másik nem egy adat, nem csak egy fotó fájl, amit lehet törölni, vagy átnevezni, mégis megtesszük és megyünk előre a világ kavargó tengerében keresve a nagy és apró boldogságokat, amit lehet, egy apró beszélgetés megoldott volna, ehelyett váltunk, újra, szebbre , okosabbra a meglévő helyett. Ma már nem beszélünk, csak online, nem kapunk levelet, csak online azt is pár szavasat. Hol maradnak a klasszikus beszélgetések, vagy postai levelezések? Senkinek nincs ideje a másikra, csak saját magára, hogy a pénz elő tudja teremteni egy szebb jövő reményében, amit az adott hónapban el is költ minden felesleges divatos cuccra.

Könyvre persze nem. Arra senki nem ér rá.

Én sajnos ebben a hónapban is két könyvrendelést adtam le. Elfelejtettem a hónap elején friss akciókat, ez volt a második rendelés és hó közepén Hrabal kb összes magyarul megjelent könyvét antikvárból megrendeltem, meg egyebetek, pár száz forintért, ezer forint alatt. Persze a hó eleji akciós könyvek is pár ezer forintba kerültek, 80% akció, bezúzástól megmentés, és ezek a könyvek tényleg jók. 

Most Bódi Péter: Hipster c. könyvét olvasom. Korombéli kortárs, és hozzám szól, hozzád szól, és ez jó. 

Sok olasz kortárs könyvet vettem még, XX. század kortárs olasz irodalma, ami 1900-tól a főbb írók, Pavese, Pasolini, Dino Buzzatti, Moravia, Carlo Levi, Italo Calvino, Palazzeschi, Svevo, Pirandello, Montale, a többit úgysem ismered, Vittorini...

Most épp a hőség enyhülni látszik, szinte egy héten keresztül 30 fok felett volt a hőmérséklet, most jön az eső, szürke érett szilva színű fellegek torkollottak, eső az még nincs, szél az jelentős, dörög és villámlik a határban, és búcsúzom is, mert ha itt vihar lesz, nem lesz áram, se internet, ez egy kis falu, így szép az élet. Majd előkerül a gyertya amelyből fény árad a szobában, és másként látjuk az igazi életet, mint ameddig volt, és mégis mi az igazi élet? Tedd is fel magadban a kérdést: Az igazi élet az, amelyet élek és benne vagyok? 

  Nem egyszerű a válasz, se az indoklás. Mindenfajta szolgáltatás kényelmesebbé teszi az életedet, amelyért fizetsz is, de ettől az élet még nem igazi, se szép, se jó. A célok és szakadékok, elvesztések  átélése nélkül.

Az eső az utca porát mocskát elmossa, a növények frissebbek lesznek, ágaskodók,  a lélek is kissé megtisztul, egy új fejezet kezdete. Egy elhatározás kezdete, egy akármi... megtisztulva. 

Egy magánjellegű fecsegés negyvenhét - Karanténnapló 2.16.

 Egy magánjellegű fecsegés negyvenhét - Karanténnapló 2.16.

Allemande

Most írhatnám azt, hogy az alcímre ha nem érted google, ahogy barátom mondta, hogy felesleges dolgokkal ne basztassam, mert minden kérdésre választ ad a google, ne fárasszam ezzel, és ne hívjam fel telefonon, mert ha tíz percnél hosszabban beszélek vele úgyis lerakja, amint letelik az a bizonyos tízperc, mert ennél több ideje senkire sincs. A húgára is rárakja a telefont, bármit akar közölni. Itt ugye nem egyértelmű semmi, csak az biztos, ha tíz percnél hosszabb Ő bizony bontja a vonalat bárkinél. Az időbeosztás fontos, de nem ennyire. Amikor nálam csinálta ugyanezt, akkor töröltem a telefonjegyzékemből. 

Allemande : „A barokk korból eredő, páros ütemű német népi, majd társasági tánc. 3/4-es formája a bécsi keringőhöz hasonlatos.” vagy „páros ütemű, lassú német néptánc. Régi szvitzenében nyitó vagy II. tétel”

Ha bővebben érdekel akkor google.

Én sokszor láttam zongora kottákon ezt, akkori orosz zongoratanárnőm elmondta mit jelent ez, mi a tempó, és közben ordítozott, ha az én tempómhoz mérten lassabban kell játszani az adott Bach darabot.

Új év akárhányadik napja van, a változó munkarend miatt fogalmam sincs milyen nap van,, hétvége van másnak az biztos, nekem meg munkaidő.

Tegnap szakadó hóesésben „száguldottam” a munkahelyemre, épp egy amerikai podcastat hallgattam. Most alig figyeltem a beszélgetésre, mindinkább a hópelyhekben, a fehér mellettem elsuhanó tájban vesztem el. A fákon megtapadt millió hópehelyeben, a mező, erdő fehérségében, a közeli kis dombok sapkájában. Az úton persze volt aki gyorsasági rally szakasznak nézte az úton lévőket, volt aki még a lámpáját se kapcsolta fel, de hát ilyen egy nyugati országrészben közlekedni főúton:. halál félelmetes. 

Autón világít a check lámpa, még pár száz km és elalszik, újabb kétszáz és újra felgyullad. Nyáron műszaki, még egy cirka egy havi fizetést valószínűleg elkér, szeretet gyanánt, de persze megadom neki, csak A-pontból B-be mindig vigyen el, illetve legyen meleg az autóba ezek között a távok között. Itt nem a kigyulladásra gondolok, hanem a sima zökkenőmentes haladásra menetközben, hogy a -5 fokban fűt az autó.

Ebben a fehérségben és csodában haladtam kissé késésben a munkahelyemre (gyakorlatilag mindig). Az új év első könyvét el is olvastam, felírhatám valamelyik füzetembe, de az év hátralévő könyveit amit majd elolvasok/ nék, azt úgy is elfelejteném feljegyezni, meg hát nem ez a lényeg, hogy mindenről listát, meg adatbázist készítsünk, az élmény, az út a fontos, nem a cél, csak, egy kis klisét (közhely) is puffogtassak. 

Kedvenc íróm könyve január 5-én jelent meg a tengerentúlon és a britteknél is egy időben. Olvastam magyar cikket, ami csak a tengerentúli könyvet említi, ilyenkor felhívnám a cikk íróját, hogy vagy ne írjon cikket, vagy alaposabban nézzen utána a dolgoknak. Én már fél éve tudom, hogy lesz új könyve, és azt, hogy eredetileg ez márciusi megjelenés lett volna, de előbbre hozták január elejére. Ki tudja miért, örülök neki. Viszont Angliából nem tudok rendelni a Brexit, meg a Covid újabb, legújabb, méggyorsabb, szupergyorsabb, terjedése miatt. A nagy amerikai, illetve európai cégtől, ami egy folyónak a neve majdnem, attól meg sosem rendeltem ,és mivel az európai raktár is leállt vagy mittudom én, így március 8-a lenne a szállítási határidő, amíg amerikából ideértne a szállítmány, valami óceánjáró teherhajóról, így a könyvrendelést kicsit pár napig szüneteltettem, hátha változik addig a helyzet. Csak azért, mert állítólag a Royal mail, azaz a Britt posta december 29-től reopened, szóval újra szállít. 

Megjött a vakcina, most érdekes mód, mindenhol megháromszorozódtak a fertőzöttek számai, még olyan helyen is, ahol teljes lezárás van már december közepe óta. Nah nekem ezt magyarázza meg valaki. Hogyan lehetséges ez? Egyfajta hatásgyakorlás arra, hogy beoltassuk magunkat? Vagy ténlyeg mindenkit hülyére vesznek? Vírus van az egyértelmű, kérdés a számokban rejlik. 

No de kanyarodjunk vissza a havazásra az érdekesebb. Mindig várjuk, mintha 5 éves gyerekek lennék és felnézünk a szürke egybefüggő felhőkre és szüleinket kérdezzük mikor lesz hóesés, mikor megyünk szánkózni a közeli hegyre. Várjuk, még talán jobban, mint a karácsonyt, mert ez egyfajta csoda. Az addigi megszokott környezetet belepi egy fehér massza, az addigi bűnös területeket, akár lelkeket is mintha megtisztítaná ezzel. Szűziesen ártatlanná, védtelenné válik minden körülöttünk, amely ránk jó hatással van, mert másképp látjuk az addigi megszokott tájat, a fákat, az utat, az udvart, az autónkat, bármit. Mintha az élet lecsendesítene, ilyenkor feleslegesen nem mászkálsz el, nem nézed a sárga fényszoró izzó előtt megvilágított hópelyhek esését, csak, ha muszájból vagy az úton, mint hazafelé a munkából és ha mégis így történne, felteszed a kérdést, hogy miért nem a pasimmal/ csajommal nézem most együtt a meleg közös lakásból a hóesést forraltborral a kezünkben romantikusan, eközben te küzdesz az autóval, hogy úton tartsd, ne fékezz mélyeket, és hirteleneket, mert akkor az árokban kötsz ki, és a szembejövő autós is normális közlekedési kultúrát vegyen fel, ne most mutassa meg, mekkora jampi azzal a 15 éves német volt prémium TDI Passat kombival, amit tuningchippeltetett még vásárláskor, a szokásos olaj csere, szűrők cseréje, vízpumpa, után egyből, hogy a 150 lovas autót felhúzzák 200 lóerőre valami kínai chiptuning fájlal, ami még ráadásul kevesebbet is fogyaszt mint a gyári érték.

Szóval máshol lennél, mint most ahol vagy ebben a romantikus hóesésben. Amit tök megértek. Hatalmas lepedőakrobatikákra gondolsz stb. Aztán hazaérsz, a lakásban 16 fok van, barátod/csajod, még nem is ért haza. Hol lehet? Közben nekiállsz egy teát csinálni, mert nincs otthon bor, nézed az utcák fényében a milliárd hópelyhet, ahogy zuhan a felhőkből az úttestre, a fákra, a kocsidra, mindenhová. Boldog vagy és épp ezt a boldogság érzést jó lenne átadni, de hogyan, lehet?

Pár nappal és éjjel később van.

Rendeltem egy könyvet, Knausgaard legújabb esszégyűjteményét, az angol könyves oldalról nem lehet rendelni a Brexit és az új legújabb vírus miatt, így maradt a magyar oldal, 1500 Ft-tal többe kerül, kíváncsian várom, hogy be tudják-e tényleg szerezni. Az tény, hogy elsők között rendelhettem meg, vagy épp legelsőnek. Bizonyára vannak rajtam kívül is Knausgaard magyar tifozik, de nálam az összes kötet meg van, angolul, magyarul, illetve egy oltári nagy poszter róla a falamon, így úgy gondolom és érzem, hogy kimaxoltam a dolgokat, ja lassan már vallás, mint szimpla szimpátia, inkább ilyen apakép keresés (de erről nem most). 

Befejeztem két könyvet és alig telt el az évből egy hét. Továbbiakban is legyen így. Én nem vagyok ez az exel táblázatba felírós, mit olvastam, mit vettem, vagy épp a fekete füzetembe, mert beköszönt a február, aztán elfelejtem folytatni a táblázatkitöltést. Ez épp olyan felesleges, mint január elsején elkezdeni -3 fokba futni, mert az izmok a mínusz fokokban nem éppen jól reagálnak, főleg, hogy be sincs melegítve a futáshoz rendesen, és csodálkozunk azon, hogy egy hét után fáj minden, a térd, a boka, szar a futócipő, folyik a takony, mert nem öltöztél fel normálisan. Nem ekkor kell eltervezni az egészségesen élek című dolgokat, hanem amikor kitavaszodik és minimum 10 fok van. De hagyjuk is ezt, mindenki azt csinál amit akar.

Folytatom a Brunella Gasperini: Ő és mi c. könyvet, imádom, a szerző 1961-ben írta meg, magyarul 1985-ben lett lefordítva, azóta meg eltelt több évtized, de mégis érthető, átélhető, és akármi, őszinte és jó olvasni. 

Más nincs igazából. A benzinkúton a benzinkút csövével megnyomtam valami fekete gombot a tankbetöltőnél, így a max 45 liter helyett többet tudtam tölteni a kocsiba, így kevesebbszer kell tankolnom a hónapban, az a fekete kis pöcök valami szelep, ne kérdezd, 600 kmt mentem és még fél tankot mutatott a műszerfalon a mérő, így inkább rátankoltam, mert azt gondoltam, hogy kiakadt a benzinpumpa kis jelző pöcökje, aztán hogy ez igaz volt-e amit a művszerfalon láttam, vagy valós azt nem tudom, de így is elnyelt még 30 litert, így a 45 literes tankban közel 55 liter benzin van. Így legalább kevesebb tírpák emberrel találkozok a kúton, úgye alig egy hónapja az a vagy berúgott, vagy más anyag miatt más állapotban lévő emberrel való szóváltás, meg a pénztáros miatti hajcihő volt. De aztán azóta is voltak kacifántos és érdekes dolgok, de most ezt hagyjuk is.

Pár napja az egyik nagy kereszteződésben baleset volt, amit láttam a kanyarból kijövet, senki nem állt az úton mármint rendőr, de persze lelassítottam 80-ról, aztán 20-al döcögök, erre egy katonai egyenruhában lévő emberke szól valamit. Megállok. Mondom mi van?

Azt mondja mehet, de lassan, hogy nehogy újabb baleset legyen.

Kérdem én, miért nem áll fixen a baleset előtt 50 méterrel valaki fényvisszaverő kis pálcával, meg egyenruhába, vagy akármi. Balesetnél katona fogad. Ennyire elfogytak az emberek?

Szóval a helyzet ezek szerint tragikus, ennyire nagy oltári nagy lenne a fertőzöttség, vagy én már nem tudom.

Persze mint a kisangyal gyök öttel jöttem el, épp homokkal szórták fel az olajnyomokat, gyenge pilinkézett a hó, sötét volt, koromsötét,  közben a fűtés hármason, néha már én is fulldokoltam a melegtől, de néha meg fáztam még amiatt, hogy a munkahelyemen nincs megfelelő fűtés, de az előzőekből rájöhettél, hogy én bármikor halálra tudok fagyni, évszaktól, napszaktól függetlenül is. Márképpen vagyok bekötve, emiatt ne haragudj. +10 fok alatt, az nálam hideg. Ilyenkor bármi tevékenység az egyenlő a péppéfagyással.

Bár ahogy ünnepek között hoztam haza fejér megyéből az Olivetti írógépet, valami porbafingó faluból, akkor is hazafelé másfél órát álltam a dugóban, már már úgy éreztem magam, mintha pesten lennék, a Keletitől araszolnék az Astoriáig, ahonnan meg mintha semmi dugó nem lett volna, csúcs elvesztegetett időm ott kettő és fél óra, azon az alig 4 km-es szakaszon. Egy keményen átdolgozott pénteki délutánt, másképp és máshogyan is el tudna képzelni az ember, így akkor és ott megfogadtam, hogy nem fél 5- 5 kor kell onnan elindulni, hanem inkább két órával később, de ugyanez a helyzet a Hungária körúton is, totál felesleges ekkor elindulni, mert a birka, ekkor indul meg vidékre, mint ahogy én is akkor. De megfogadtam ezt, és zöldlámpás hullámmal, szinte röpülve átszeltem a fehér Twingo-val a várost, persze nem is 45-tel hasítva...adatokat nem írhatok, de hát zöld volt mindenhol...így képzelheted a hasítást, a tempóm, egy francia autóval. 

Én mondjuk élveztem olasz pop slágerek között. 

Január első napjaiban a két házzal alrébb lévő szomszéd egy cirka 5 méterig lángcsóvájú „tábortüzet rakott” melynek tompa narancssárga fényei pislákoltak cigarettázásaim közepedte az udvar feketségébe burkolózva. Az idei évtől bármifajta lomégetés tilos, kivéve ha grillparty. Az eset után pár nappal újabb lángok fényei, és a műanyag 50 árnyalatának szagai voltak érezhetőek, de most nem onnan, hanem a szorosból áradóan. Ennyit a szabályokról, hát nem Svácjban élünk. Tegnap kaptam egy hírt, ami megrázott, újra átéltem, amit szinte napra pontosan hat évvel ezelőtt (leírni is fura, hogy már ennyi idő eltelt) aztán másnap egy másik hírt, ami új volt. Mind a kettő eléggé megrázott, sokként ért. Ezekről nem szeretnék írni, vagyis írni szeretnék, de majd a fekete vonalas füzetembe, hogy kiírjam magamból, de itt nem. 

Netflixen befejeztem egy 3 évados olasz sorozatot: Suburra, jó volt, kihasználom az ingyen 30-nap adta lehetőségeket, egy dokumentum film miatt regisztráltam amit újév napjától lehetett megnézni, Minimalisták: A kevesebb több címmel, talán erről már írtam és linkeltem is az elérhetőségét. Alig várom, hogy lemondhassam, mert számomra nem ez a platform jelenti A filmnézést, igen nagy A-val írva. Szeretek én felfedezni új filmeket, és nekem egy algoritmus ne találja ki az ízlésemet, egy az, hogy úgyse fogja, kettő, nyilván nem a világ összes filmje található meg ebben az adatbázisban, majd én eldöntöm mit szeretnék nézni és mikor. És dönteni, nah azt a legjobb az életben. Igazam van?

Kezdem unni Max Richter új albumát, viszont levélíráskor még mindig ezt az albumot használom. Fejembe vettem, hogy a hozzám közel állóknak írok írógépes levelet postai feladással, így minden este más barátommal vagyok a lockdown alatt, ami számomra jólesik, kiírhatni magamból dolgokat, persze eltelt egy hét, és egyik levélet sem tudtam befejezni, húzom, hozzáírok, így váltakozva egyikkel másikkal vagyok, gondolati síkon, és fizikálisan majd akkor ha a postás is lesz olyh kegyes kivinni a levelet a megfelelő címre, és bedobni a festéktől málló, rozstától díszes dobozba, remélve azt, hogy az időjárás is kegyes, nem ázik totálisan szarrá a levél épp emiatt.

Pár napja a kedvenc faluba is ellátogattam. Időm és pénzem volt elég, hisz hónap eleje, itt utóbbira gondolok. Köd takarta a tájat, amit amúgyis tudok becsukott szemmel lerajzolni is, de még különlegesebb volt így látni, bár valószínű a 10 év „lejárás” alatt láthattam már így is. 

Utána bevásároltam a közeli hiperszuper áruházban, a parkolóban elszívtam egy cigarettát, a mögöttem lévő parkoló autók között Bmw, Volkswagen típusú autók max 2-3 darab. Járó motornál barátok haverok összegyűlve,  energiaitalt és cigarettát fogyasztva a -2 fokban. Ezeket sosem értettem, mi értelme, és hogy őszinték legyünk totál nem is érdekel, inkább csak irritál, hogy a mögöttünk lévő generáció, fabatkát sem ért még az életből, csöppnyit sem, amennyit ép ésszel lehetne.

Hazafelé besötétedett, így szinte ha lehúztam volna az ablakot és bicskámat kinyújtottam volna vághattam is volna a megfoghatatlant, nem úgy, mint a házi szalonnát otthon, vagy sonkát.

Féltem is, mivel ha az ember elütött már valamit autóval, a félelem mindig is benne lesz, így óvatosabban meg, kivéve persze a rally pilótáknak gondolt friss jogosítványos, apa megvette a TDI-t suhancokat leszámítva, mert a köd az csak egy elfuserált időjárási tényező a sok közül.

Jó, abban egyetértek, hogy sok autós, ha esik az eső, átlagban úgy 20 km/h sebességgel visszavesz addigi megszokott tempójából, havazásban ez még több, az engem is irritál, de mégse kapcsolok vissza kettőt és padlógáz...

Megjött pár antikvár könyvrendelésem, a másik cégtől rendeltem, két nap alatt megjött, átvettem, mondjuk a kiszolgálás olyan is volt... vagy 5 percig álltam a pultnál, mire végre odajött valaki, hogy mégis mi a fészkes fenét akarok. Itt poénkodhattam volna, hogy Pasolini könyv érdekelne, vagy Thomas Bernhard-tól valami, az eladó megnézett volna üveges szemekkel maga elé, mert fogalmas se lenne, hogy kik ezek, míg meg nem nyitja az adatbázist, vagy a google-t, de a google-ben utánanézni úgyis lemarad mindig, ha az adatbázisban nincs készleten, mert rohadtul nem érdekli, nem akar tájékozódni arról, hogy kik lehetnek ezek az írók, már ha írok, ugye, de számára az sem lényeges, mert nincs sajnos. 

Én viszont egy általam 6 éve keresett könyvet találtam meg, átvettem, kifizettem, aláírtam, volt öröm is. Főleg úgy, hogy egy Alfa Romeo 159-es és egy fekete Renault Twingo között találtam csak parkolóhelyet a hamis Ferrari Rosso Seattal. Ha eddig nem jöttél volna rá, kedvenc két autómat jelenti az Alfa Romeo 159 és a Reanult Twingo. Elég szűkös volt a hely, a kocsi ajtaját is alig tudtam kinyitni, bár nem is akartam lekaristolni a metálfestéket az Alfáról, de azért beálltam. Az egész parkoló olyan volt, mint a mostani világunk, hogy „Keep safe distance”, minden parkoló autó mellett egy üres hely, utána újabb parkoló autó. Aztán rögvest szemet szúrt az Alfa Romeo 159 kombi bordó metálfényezésben, mellette az üres hely, az üres hely mellett egy Twingo, hát mondom akkor ezt nekem szánta a sors. Seatot itt hagyom, melyikkel mennék el inkább? Tettem fel magamnak a költői kérdést. Bármelyikkel...nah jó, az Alfa az Alfa, mégha valószínűleg dízel is, mondjuk az isten káromlás autóba (dízel) ilyet venni, mert Alfát csak benzinesbe, de mégiscsak meg van a formája és a belseje tervezve, nem olyan puritán sallangmentes, mint egy Volkswagen, stílustalan és egyszerű. Ha már ültél ilyenben, akkor mindben ültél. 

A bevásárló központ parkolójából alig találtam ki, mert a főútra vezető utat lezárták építkezés miatt, a „terelésnél” meg sosincs kiírva semmi, ez ilyen magyar sajátosság, dönts magadról, jobbra, balra, hát mindig persze lebaszom és eltévedek a megyevárosban. Még jó, hogy itt tanultam meg vezetni az oktatómmal, így a néptelen utcára emlékezek, így tudom, ha túl ismerős, akkor most rossz helyen vagyok.

Hideg van, megjön a kocsi fűtése, innentől fogva nem érdekel ha el is tévedtem, majd kikötök valahol. Könyvek megvannak, 100-adjára járok erre, ez az én szerénységi bizonyítványom, hogy agyam olyan, mint egy tésztaszűrő, de azért örülnék egy centrum táblának nah. 

Aztán persze negyed órával később, már az általam ismert környéken vagyok onnan elevickélek, olyan útszakaszhoz amit felismerek és tudom a dörgést.

A hirtelen kivágódó helyijáratos buszokat még mindig gyűlölöm, főleg ha kivág elém és 35-tel döcögve tarja a meneti dejét, illetve tartalékolja a leszívni való plusz gázolajat a buszból a sofőr, mindenesetre azért dudálok is rá hosszú minimum 5 másodpercig, hogy a taknyos nyákás, csúszos úton lefékeztetett és még az indexét se szúrta ki, hogy ezzel tudjak arra számítani mit akart a „költő”.

Az egyik autókereskedésben áll egy királykék Fiat 500-as, nem nem az új, hanem az 1960-as években gyártott példány, esőben, szélben, hóesésben, mint egy királyi ékszer ki van állítva a kereskedés előtt kivilágítva. Munka felvétele előtt, és munka leadása után mindig látom a kis szépségét, a belőle áradó vidámságot, még a 10 cm-es friss hó alatt is, inkább tető alatt lenne, mint, hogy itt rohadjon kint az időjárás viszontagságait elszenvedve így ennyi idősen, megőrizve az utókornak. Jó látni, ugyanakkor nehéz a szívem is. 

Ja megvenni nem tudnám, ahhoz cirka számításaim szerint  2 és fél évet kellene dolgoznom, úgy hogy nem iszom, nem eszem semmit ez idő alatt, konkrétan annyiba kerül mint egy új Fiat 500-as kicsi extrákkal, mondjuk elektromos üvegtetővel ami nyitható.

Ja ha részvényes lennék egy cégnél, vagy valami biszembaszom manager, akkor ja gondolkodás nélkül megvenném és megmenteném, bár a használata is lelkiismeret-furdalással töltene el, de mégis csak egy tárgy, de olyan tárgy, ami 60 éves. Azoknak meg már mégiscsak lelkük van nem(?), nem csak történetük. Legalábbis én így gondolom és érzem.

Sanyargatni úgyis a Seatot használnám, a napi 100-km-re, hóban sós úton, fagyban – 8 fokban és nyáron 45 fok között ingadozva.

Nap zárásaként, így éjfélhez közeledtén egy frissen vásárolt kenyeret vágok fel, házikolbásszal, sajttal. Szegény nagyapám, szerintem sírna ha ezt a kenyeret látná, Ő molnár volt, hogy milyen rossz minőségi a kenyér és a liszt, amelyből készült, a sajtról nem is beszélve.

Igen régen minden jobb volt, és ez nem nosztalgia, hanem igaz, a szaktudás hiánya miatt és a fogyasztói társadalom miatt, rohadtul minden rosszabb, csak inkább ezzel élünk, mint teszünk ellene. Eleve többe kerülne, egy normális kenyér ezer forint lenne minimum, ez meg, a legalja. Így rövidítjük meg az életünket az étkezésünkkel, a rossz minőséggel, amely nem hirtelen következik majd be, hanem évekkel, évtizedekkel később, amit észre se veszünk igazán, majd másra fogjuk, hogy másvolt a hülye, mi soha. 

Azt észrevehetetted, hogy kissé elveszettem a fonalamat, és más fonalakat vettem fel, rajta vagyok, hogy az eredetit vegyem fel.

***

  

             Több kell, mint puszta véletlen, valami erős, de mégis lágy meleg, olyan mint a tavaszi első meleg fuvallat egy elhúzódó tél után és ez pont véletlenszerűen jön, és véletlenszerűen is távozik. 

Eltelt a hónap itt a február.

Megint hol voltam? – kérdezem magamat.

Hol voltam ez idő alatt?

A comoi tó körül, Szent Mamete-n, Milanóban, Rómában.

Három vagy négy könyvet olvastam ki, ezek itt játszódtak, illetve a két netflixes sorozat is Rómában másik New Yorkban.. Kiléptem a halványan megvilágított udvari lámpa pislákoló fényébe (izzót kellene cserélni), pár sorozatrész után már szinte éreztem újra a római levegőt, mint pár éve ilyenkor. Jó persze azért túlzásokba nem kell esnem.

            Rendeltem könyvet Londonból, az előző magyar rendelést lemondtam ugyanezzel a könyvvel, ( mert így olcsóbb,) ez se most volt hanem három hete, talán a születésnapomra megérkezik, Knausgaard: In the Land of the Cyclops, nem mintha ez rajtam kívül aki olvassa érdekel is.

Sigur Rós-t hallgatok, mint a gimiben, bár már akkor is mindenki furának tartott, most sem vagyok különb. 

Bár már legalább találkozok olyan emberekkel, akik nem tartanak annak, tiszteletbeli olasznak minősítenek a puszta 18 Olivetti írógép miatt.

Egy római poéta nicoladalfalco. Stb

Megosztok egy szöveget :

Mattia Torre

Da "In mezzo al mare"

A tenger közepén

Én még azt sem tudom, hogy ki vagyok, vagy inkább csak úgy többé kevésbé tudom, hogy ki vagyok. De valahogy nem bírom azokat az embereket, akik mindenkit ismernek és azt állítják, hogy önmagukkal is teljesen tisztába vannak vagy éppen olyan mondatokkal illetik magukat mint, hogy „én ilyen vagyok”, „ilyen lettem”, „ez/az az oka, hogy így viselkedem és amaz, hogy így reagálok dolgokra”. Ez ennek a korszaknak a betegsége, hogy mindent olyan tökéletesen meg tudunk magyarázni? Nem tudjuk, nem ismerhetjük magunkat ennyire. Mindenesetre ebben a mostani világban az emberek imádják a következők szerint jellemezni magukat: „azok közé tartozom, akik”, „én ha valaki azt mondja nekem…akkor én vagyok az, aki nem habozik neked választ adni, hogy”, „én mindig ugyanígy reagálok erre a dologra”, vagy ezt fokozva „aki ismer az tudja”.

Mindenki ismer mindenkit és mindenki teljesen tisztába van önmagával és a képességeivel. Ennek ellenére nekem fogalmam sincs se önmagammról sem a körülöttem lévőkről vagy az ő dolgairól. Olyan jó tudni kimondani, hogy én nem értek semmit. Persze szükség van jó adag bátorságra, tudásra és önbecsülésre, hogy az ember ki tudja mondani „emberek én tényleg szart sem értek ebből az egészből”. Nem értek én az egész világból semmit nehogy magamat, aki csupán egy porszem a szerkezetben. Így a politikát sem a maga összes részletével és működésével. Nem értem a barátokat, akiket habár szeretek de teljesen máshogy tudnám elképzelni. Nem értem mások munkáját, nem tudom mit jelent bankban dolgozni, nem tudom mit jelent extrém sportot űzni, nem tudom mit jelent ha van egy tipikus római jégkásaárusító bódéd a Tevere partján. Nem értem pontosan mi is történik Borsa-ban, nem tudom, hogy mi járhat annak a gyönyörű bőrű szépséges pénztáróslánynak a fejében a szupermarketből, ahol a dobozos tortát vettem. Nem tudom mi járhat a fejében amikor olyan magabiztosan nyomkodja a pénztárgép billentyűit, amikor minden vevőt mosolyogva üdvözöl, amikor a körmeit vizslatja…én nem tudom, én nem értem. Akkor sem érteném ha órákig csak őt nézném. Nem tudom, hogy egyáltalán érdekli-e, hogy miért veszek tortát és leginkább azt nem értem, hogy egyáltalán gondolt-e már arra, hogy nem tud semmit arról a több száz emberről akivel nap mint nap találkozik és akiket magától értetődően ő sem ért, ebben biztos vagyok.