Most épp Garamond betűtípusra váltottam a jól megszokottól eltérően. De oda se neki, a blog nem képes ezeket kezelni, így ez csak nekem öröm, te nem fogod látni.
Vége a karácsony előtti időszaknak, húzós volt a könyvesboltban, de egyfajta öröm is.
Itthon minden rendben zajlott. Ezt tudnám fokozni, az otthon felejtett ajándékkal, a kocsiban nincs elég benzinnel, így a kehes Seat vérvörösszínben pompázóval kellett korrigálni a hibákat, a felnőttek összenézéseit, a gyerekek szemében pedig az izgalmat és az igazi örömteli kacarászásukat hallani a karácsonyi dallamok alatt, ami szigorúan a pakelit lemez „Csendes éj” című, mint amióta az eszemet és létezésemet tudom.
Névnapomon nem köszöntött fel anyámon kívül senki, mondjuk az excsajom ezért is rakta át augusztus 20-ára az egészet, de jól is tette.
Check engine lámpa pont szenteste délelőtt kihunyt, mint érzékeltetve, hogy ez a szeretet ünnepe, bár tudtam, hogy kihunyás után 200 km-rel újra felfog gyulladni. Oda se neki.
Magamnak az ajándékokat már megvettem, így minden mástól kapott egyfajta tényleg öröm és meglepettség.
Klimt csók című börgre, Klimt naptár, bár itt jegyzem meg, hogy Klimt február 6-án halt meg, 1918-ban, így némiképp kötődünk egymáshoz. Ez egyfajta tradíció, már lassan 8 éve, hogy Klimtes falinaptáram van, lesz.
Az új Max Richter albumot hallgatom, csodálatos. Karácsonyi szekciót szeretném folytatni, de az tényleg magánjellegű, így áttérek a mai napra.
Mai nap egy 1933-as Olivetti Ico MP1 típúsú írógépet vettem, 87 éves. Kicsi törődésre vágyódik, és az idők alatt meg is fogja kapni, illetve egy alkatrésze hiányzik, ez is tervben van, mert egy oldalon van egy teljesen haszontalan szétmállott ilyen írógép, de pont az az alkatrész ami ép, az ebbe az írógépbe jó lenne. Ezen még gondolkodni kell, megéri-e. Ami persze, hogy megéri, mégiscsak 87 éves. Felújításra vár, illetve a múltkori metódusokat végig zongorázva, megtisztítani a 87 év gondatlanságától.
Itt is jelen van, a tipikus Olivetti illat. Van ilyen írógépem, de ez más, több szempontból eltérnek egymástól, kinézetben nem. Festésben. A billentyűk színében, amim van azon fekete alapon fehérrel vannak a betűk, itt ellentétes itt fehér alapú és fekete a billentyű karaktere. Az enyémnek érdes a festése, az újnak sima fekete. Illetve a gyártási száma 8294, mindez 130 ezer közül, szóval a leglegelső széria. Ja ez nem jelent számodra semmit, másnak se valószínűleg, nekem a múltat.
Sajnos, és bajos, hogy nem tudnak ezek a tárgyak beszélni. Mit láttak, kié volt, ki bírtokolta, miket írtak rajtuk, milyen titkos és életmentő leveleket? 1933-ban született a nagymamám.
Furcsa, hogy épp ez az írógép is annyi idős, mint ő lenne most ebben a hirtelen helyzetű évben, de ő már nincs.
Ma, ahogy indultam az Olivetti írógépért szakadt a hó, karácsonyi hangulatom támadt, pedig pár napja volt. Furcsa érzések ezek. Szinte alig tudtam a kocsit az úton tartani, mert annyira csúszott. Pár hete plusz fokokba szarrá sózták a főutat, ma meg leesik 2mm hó, és jégpáncél volt minden. Sehol egy útsószóró autó, semmi. Érdekes. Hála én megúsztam az árokba csúszást, másik 8-9 autóstársam nem.
Hazafelé dugóban álltam vagy másfél órát, a csomagtartóban az írógép, akkor még nem tudtam hány éves, de sejtettem, hogy minimum 80 éves, mivel a másik ilyen típusú is annyi. Nem kellene fejreállni, persze a Seat többet ér stb.
Apropó, van vakcina már, oltják az embereket, ami jó hír. Erre vártuk március óta, amikor minden héten ezzel hitegettek minket.
Csak legyen vége ennek a hirtelen helyzetnek. Lehessen újra színházba, moziba, koncertekre járni. És amit írtam a comói tó körüli túra, nos azt a Seattal teljesíteni. Nem lenne ugyanolyan élmény, mint egy vérvörös Alfával, de hát a Seat is piros, meg amúgyis csak 40-el lehet körbemenni, mert annyi látnivaló van ott...gondolom én. Bár valószínűleg ott lehelné ki a lelkét, de jó lenne ha már ilyesmi dolgokat is lehetne egy kicsit tervezni, ha kicsit is olyan lenne az élet és a tervezés, mint régen. De tudni kell mértéket tartani. A repjegyek biztos, hogy a csillagászati árakat fogják nyaldosni ha kezdünk visszaállni, hogy a profit és a tökömtudja mi meglegyen, mint ahogy régen, az olcsóság valószínű el fog veszni, így pl a norvég házaspár hétvégét nem Thaiföldön fogja tölteni, mint pár évvel ezelőtt, hogy hétfőn mind a ketten a munkahelyükön dicsekedjenek, hogy ők a hétvégét hol töltötték stb, de a sok észnélküli utazás talán lecsitul, és megpróbálunk arra fókuszálni, ami fontos.
Az igazi életre.
Jó lenne ezzel a reménnyel nyitni az évet, és zárni ezt a rosszat, de persze a dátum új lesz, ez a hirtelen rossz világ, még nem ér véget koránt sem.
Törekedünk arra, hogy felfogjuk ezt a rossz évet, és még fél évig biztosan kitart, ez sok mindentől függ, meglátjuk, remélem, hogy meglátjuk.
Holnap (dec.-27) megyek utoljára munkába, már várom az 5 nap szabadnapot.
Anyával megyünk ide oda, nem nem vásárolni, olyan helyekre amelyek nekünk fontosak, megemlékezni, újra átélni, újra a múltban és jelenben lenni, talán köszönetet mondani, és tudni, hogy ha a múlt véget ért, mi itt vagyunk, tesszük amit teszünk, építkezünk, mégha nem is látványosan.
„Álmod úgy valósul meg, ha apránként építesz. Ne tégy sokat, de azt jól, öröm lesz a bére. Életed éld szabadon, szánj időt a szépre, kőre követ nap mint nap, titkod lassan érik. Így növekszel nap mint nap, míg felérsz az égig” Napfivér, Holdnővér c. filmből.
Horoszkópom azt írja, hogy anyagi ügyeim jól alakulhatnak. Itt a hangsúly a hatnak, momentám kettő éve nem úgy alakulnak, sőt a szerelme se jött be, amit félévente ígérgetnek, nem is tudom minek olvasom. Egyfajta motiváció, ha bejön, tudom azt mondani, hogy hoppszálá és tényleg bejött, amit írtak.
Max Richter: Voices az új albumának címe. Közel fél éves, de nekem új. A lelkem bugyraiba ér le, és ez jó. Hazafelé úton a sírás kerülgetett, amikor hallgattam közel egy órán, annyira mély. Nem is tudok jobb és szebb szavakkal élni. Egyszerűen spectacular jó ez mutatós, látványost jelent angolul. Magnificent Magnifico – káprázatos, angolul és olaszul, ja meg magyarul.
Ma volt az utolsó munkanapom az évben. Öt nap szabadnapom lesz, próbálok nem minden este berúgni, és arra gondolni, hogy az új dátum, csak sokkal jobbat hozhat, mert az egyfajta önbecsapás, önámítás, az első napokban ez kitart, aztán elillan, akárcsak a szerelem, mihelyst megérinti a hajnal első narancssárga fénye a ködön át, persze ezt Bukowski jobban elmondta, de ez van. Minden csak illúzió, a szerelem is, meg az önámítás is, ha becsapjuk magunkat az hamar arcul csap, és így tovább.
Keressük azt aki szeret, akitől szeretet kapunk, mintha a világ csak ezen állna és bukna. Visszacsatolást igazolva, arra, hogy mégsem vagyunk annyira balfaszok, mint amennyire vagyunk.
Én vállalok mindent.
Semmihez nem értek, kevés a fizetésem, mindig túlköltekezem, amit főleg könyvekre költök, amelyekről úgy gondolkozom, hogy majd után múlva szerint elolvasok, és porosodik a polcon, vagy Olivetti írógépeket veszek, azzal a célzattal, hogy majd leveleket írok rajtuk- köztük szerelmes leveleket a szerelmemnek, mint 1960-ban, aztán a szerelmem visszaír, és két dimenzióban beszélgetünk, élőben fizikálisan, oltáriakat beszélgetve egy mezőn naplementét néve, vagy kávézás közben, vagy a comó-i tó körül járva autóval, vagy szeretkezés után, előtt, közben, folyamatosan beszélgetnék, és én akkor érezném azt ,hogy nah ő az, ez a szerelem. Meg ilyen hülyeségek, amelyekről neked nem is kellene tudnod, de én ebben a bezártságban mégis leírom Max Richtert hallgatva, mert megnyílt a lelkem, és a szívem, meg ami bennem van. A megfestett hangokkal amelyben a hegedű húrjainak rezdülései, az én rezdülésem lesz, az én szívritmusom, az én pulzusom, levegővételem, amely megmelengetve lelkem megmaradt ruhafoszlányait, mint tavaszi meleg szellőben a frissen kiteregetett fehér lepedő a kora naplementei fényekben, s a fehér lepedő sarkain összegyűlölt zuhanásban igyekvő cseppeken áthaladó, tompa, narancssárga napsugarak átcsillannak, mint egy prizmán, amely megtörik millió irányban , az a tompa de mégis élénk meleg fény, ez a pillanat volnék én, most...
Csak jönne már ez a szerelem, a mélybarna szemeivel, a szépségpöttyeivel a testén, amelyekből a kisgöncölt, meg a nagygöncölt össze tudom egy fekete golyóstollal kötni a bőrén, amin kacarásznánk, mert persze nem olyan lenne, mint az eredeti, hanem csak hasonló. Végig simítanám a kezemet a világon a legszebb íven, egy nő, az én nőm csípője vonalán, melytől libabőrözbe a gerincén végig, s karjain apró pihepuha szőrei az égig mocorognának, karacásznánk közben, hogy milyen érzékeny, de mindketten tudnánk, hogy ez korántsem az érzékenység, mert én még érzékenyebb vagyok, viszont nem testileg, hanem lelkileg. Ő ezt tudná.
Comói tó körül szürcsölnénk egy eszpresszót, a világ legjobb és legfinomabb eszpresszója lenne, de csak miattunk. Néznénk a körülöttünk lévő víz tükrének csillanását, a kávéillatban, a mostban, a forró kávébolt előtti széken ülve, elgondolnánk, melyik villában élnénk úgy istenigazán, és itt tennénk a szépet, ha...
A választék rengeteg. A közelben azért legyen egy könyvesbolt, a forgalom eldugott legyen, egy zsákutcaszerű, posta, hogy feladjuk a leveleket írógéppel, egy Olivetti írógéppel, 1933-ból, lenne egy 80’-as évekbeli türkiz színű Fiat Pandánk, a mindenhol kihelyezett max 40 km/h-s korlátozó sebességtábla mellett egy vérvörös Ferrari nem lelné örömét ebben a szűkös, sziklákkal melyek tetején egy villa található, vagy egy szalagkorlát minimális „két”sávú főút szakasznak, amely a végtelenbe ér. Túl hivalkodó lenne és pukkasztó. Mi nem akarnánk senkit megpukkasztani, mi csak csodálni szeretnénk a tájat, és élni az életet, ami még lenne együtt, a három év gyorsan és szorgosan letelik, és puff...
Persze ez csak álom, mint amilyen egy erdő közepén fekvő kis kuckó, az első három hónapban emberek, rendes víz, rendes térerő, rendes internet nélkül. Felromanticizáljuk, a semmit, meg azt is, hogy ezek nélkül képesek vagyunk a rendes életre. Mindenkinek más a rendes élet. De ha nem látsz embert, nem tudod elmondani a dolgaidat, csak a fenyőfák mély és bizarr zúgását hallod esténként a teraszon ülve a hintaszékben...idővel rájössz. Az ember az emberért van, tárgy az emberért, és nem fordítva.
Itt írom a hülyeségeket igaz, mintha valami couch lennék, vagy hogy hívják közben figom sincs az életről. Se a mélységekről (bár volt benne részem) se a magasságokból (ebben is volt részem) viszont csak a mélységet tudtam észlelni, amely fizikálisan is jelen volt.
Elfelejtünk az örömről? Az öröm nem az amivel megleped magad, hanem amit adsz, ezt sose felejtsd el. Az vagy, amit másoknak adtál/adsz csupasz jelenléteddel, tetteiddel, mondataiddal, fotóiddal, mert erre fognak emlékezni mások, ez fog visszacsillanni mások szemeiből tekinteteikből, mégha nem is mondják ki, de te látod, hallod és érzed, hogy jót cselekedtél.
Van erre is egy sztorim. Születésnapom volt, sétáltam az exszerelmemmel Budapesten a Bazilika körül, egy kendős néni térdelt, egy felirat volt csupán előtte, mozdulatlan volt, mintha imádkozna egy templomban, a születésnapom előtti időkben is többször láttam ugyanazon a helyen, le szerettem volna fotózni, de ez olyan, ez már túl sok volt nekem, az emberi szenvedést lefotózni, mert nem vagyunk egyenlők. Mindig valakinek jobb, és szebb az élete stb. Nem voltam bátor, hogy ezt a pillanatot megörökítsem, mely mégicsak az igazi életet jelentette volna, s talán életem képe. Életem képe, más szenvedése? Nah itt...ez megint egy jókora kérdés. Másból hasznot...
A negyvenéves fényképezőt nem kattintottam el, kéz a kézben haladtunk sétálva a hideg téli szélben, hópelyhek sokaságában, kivilágított karácsonyi fényekben az ünnepre hangolódva. Boldog voltam, csak épp nem vettem észre, hogy exszerelmemmel (első és talán utolsó) sétáltam kéz a kézben, s a fagyos téli szélben mégis meleg volt csupasz kezünk, egymást melegítettük egymással, egymás lelkét és szívét. Szembesülve, hogy mindenki élete fontos, és nem elhanyagolható. Valakinek jó, valakinek jobb, valakinek épp fordítva.
A tavasz kezdett kibontakozni, mert globális felmelegedés, eljött a születésnapom, valamilyen oknál fogva újra a Bazilika körül sétáltunk, az öreghölgy, kendővel a fején ugyazon a helyen térdepelt, mintha templomban imádkozna. Mellbevágó volt. A kezeink melegítették egymást, boldog voltam, miközben nem vettem észre. A fényképezőgépem a nyakamban lógott, ugyaz a kérdés fordult meg a fejemben. Klassz fotó lenne, de mégis más szenvedéséből csikarnék magamnak hasznot? A fotó újra nem készült el. Ő nem az utca tartozéka, nem egy tárgy, egyenlők az egyenlőtlenebbek között. A pénztárcámban kutattam. Az összes fémpénzemet, kivettem belőle, és a kendős néni előtti papír kávésbödönbe tettem. Beleértve a féltett és több éve őrzött a római útra emlékeztető eurókat, eurócenteket, valamelyik hátoldalán a Colosseum is látható, fogtam mindet és a kendős néni elé helyeztem gondolkodás nélkül.
25 évesen voltam először Rómában, a kedvenc városomban a szerelmemmel, azóta két év telt el, és most nem lehetek Rómában, de akkor a meleg szinte mediterrán budapesti napfényes sétakor ismét a szerelmemmel voltam, meleg két kéz a kézben, boldogságban, egy irányban haladtunk miközben az élet körülöttünk... (fejezd be a mondatot)
Befejezem én: szétesik. Minden régi, szétesik, és emlék marad. (Jó vagy rossz?)
Ki tudja. Ez az élet.
ui.: A fotocellás ajtón újra belépett Ő, nevét is tudom már, telefonszámát is. A kérdés a hogyan, illetve...
de a partitúra véges, az ajtó bezárult először (miattam), és most kaptam egy újat is (az is) végleg, új partitúra készül mással és várom, hogy rám találjon, egymásra találjunk, Ő is rám vár most épp, én is rá, s ezt a szikrát lilaködben, amelyet szerelemnek hívunk, úgyis csak három évig tart.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése