Karanténnapló 2.6

 2020. november 17.

         Jó ne gondold, hogy mindennap írok. Nem mintha nem telne ki az időmből, főleg úgy, hogy a héten szabadnapon vagyok, szabadságon, és csak hétvégén megyek dolgozni, amikor te vásárolsz. Minden fontosnak gondolt felesleges dolgot a háztartásban, de inkább fogalmazok erősebben, ami neked kell, és amitől boldognak  hiszed majd magad (ez van a fejedben), pedig nem leszel.

         Autóm még mindig „romokban”, de azt hiszem innentől fel kell adnom, check engine felirattal járok kelek majd. A hibakód más 9 esetleges hibára vezethető vissza, aminek átvizsgálása és esetleges alkatrész kicserélése, a kocsi értékét már rég nem tükrözi vissza. Amúgy is már az eredeti árának duplája van anyagilag beleölve. Hibakód 16555, vagy p0171 Volkswagen csoport. De ezt hagyjuk is el.

         A könyvem Londonból már 12 napja nem érkezett meg (Knausgaard: Autumn). Naponta megyek be a falu postájára, megkérdezem, jött-e csomagom, nem nem jött, csak az unokatesóm nevére, aki nő. Felolvassa a nevet. Mondom nőnek tűnők? Az ő csomagját nem veszem át, mert nem vagyunk túlzottan rosszban, de jóban sem. 

Megyek az autóval egy 120km-es kört. A kedvenc falumat is érintem a kőházzal, ami számomra az igazi otthon (elképzelt hülyeség), persze sose láttam belülről, csak kívülről. Egy zsákfalu, a Balaton felett. Közel 12 éve járok oda, bármiféle indok és előjel nélkül, ott kötök ki, ha baj van magammal. Aztán a 3-dik év telik el rendszeres oda járogatás és fotózás után, egyik este itthon a családi albumokat nézve, egy fekete-fehér kendővel átkötött idős néni fotója került a kezembe. Anyát kérdeztem, ki ez a néni?

A nagypapám anyukája. – feleli. A fotó hátulján 1957 és a falu neve, ahová úton útfélen kilyukadtam az addigi három évben. Nem tudtam erről. Dédi? A gerincem mentén kirázott a hideg, lúdbőr a kezemen. A pulzusom kissé kihagyott, nem tudtam hová tenni ezt az egészet. Ez lenne a Secret – A titok, mint a filmben? Vagy hol a kandikamera? Rajtam és a csajomon kívül senki más nem tudott róla, hogy én ebben a faluban kötök ki olykor, bár szerintem amikor először jártam ott, még nem is tudtam a csajom létezéséről, csak vágytam rá, hogy majd egyszer elmesélhessem és bemutathassam neki ezt a zsákfalut, a fotó akkor még nem került elő, a magányommal töltött időkben,  amikor elkötöm a kocsit gyakorta, és fotózgatok , feltérképezem a megyét a fényképezőgép tulajdonságait, a szabadság déli szele az arcomon, a saját pénzemből megvett első igazi fényképezőgépemmel, minden olyan romantikus, mint egy B kategóriás amerikai romi filmben ugye? 

Aztán erről az egész sztoriról írtam egy alig 180 oldalas történetet, amivel mára megakadtam, pedig jónak gondolom most is, de félek a saját gondolataimtól, attól, amit leírtam benne a közel x év alatt. Átolvasni sem merem, viszont tudom, hogy hol hagytam abba a sztorit, elég az utolsó bekezdést elolvasnom, és már ott is vagyok a szövegben. A faluban, a kitalált karakterekben, a kitalált szituációban, a kitalált kőházammal ami nagyon is valódi, autómmal, a vendégemmel aki Erdélyből jött (a szerelmemmel, aki nem erdélyi lett végül, de már el is ment az életemből )  és csellózik Bécsben, a magyarvizsláimmal, mert kettő van, nevük is van/lesz, az autómmal ami egy Volvo V70 a régebbi koporsó formájú, sötétzöldmetál színben (ami a kedvenc norvég filmemben is – Szerzők címmel .- pár másodpercre látható ). 

  Jap, szóval a könyvem a Knausgaard: Autumn kötött verzióban, mert olyan egy igazi könyv még nem érkezett meg, pedig kártyával fizettem ki. Most vagy buktam 6 ezret, vagy nem. Azért szomorítja a lelket ez a bizonytalanság, no meg a kocsi check engine-je, de ez van, 17 évig nem láttam, érhető a félelem, meg nem is. Két közeli barátom is ezzel jár kel és volkswagen márka alá tartozó autót használ, sőt a harmadik is. Én próbálom megoldani a problémát, félsüketekkel, és egyéb, de most ez nem. Feladom, de hullámokba rám jön, mint hozzá nem értő, hogy feltárjam a hibát, de rájövök, hogy ehhez nincs elegendő pénzem és idegzetem már.

Befejeztem pár könyvet a hat nap alatt. Mussotól a legújabbat: A párizsi apartman-t. Folyamatban van Knausgard: The End c. könyve, ami jövőre jelenik meg magyarul, bár ez covid függő, elkezdtem Umberto Eco: Miben hisz, aki nem hisz című könyvét, amit egy milánói bíborossal levelezgetett és ezt tette közzé egy népszerű olasz napilap, valószínüleg a hétvégi mellékleteiben. Jó közben utána néztem a google-on hogy „Ez ​a kötet Milánó érseke, Carlo Maria Martini és Umberto Eco egymásnak írott és a liberal című folyóirat lapjain 1995/96-ban publikált nyílt leveleit tartalmazza stb” Szóval nem bíboros, hanem érsek. Izgalmas könyvnek tűnik, főleg az ateistáknak ,akik nem hisznek, akiknek bizonyíték kell, vagy olyan válasz várnak, ami kielégíti őket. Aztán folyamatban olvasom a Berta Isla-t Javier Marías-tól(spanyol kortárs író), és ez a Minimalisták minden, ami igazán fontos c. könyv beszerzése illetve elolvasása miatt tolódott. Keszthelyen vettem meg, épp arra jártam a zsákfalut is érintve (pár hónapja), egy darabot írt a webáruház, eladó kb 1 perc után feladta, mondván készlethibás a rendszer, de én 2 perc után megtaláltam, miután magamra hagyott. Így nagy hévvel ennek a könyvnek az elolvasását szorgalmaztam, és 90%ban egyet is értek ezzel a felfogással, így ajánlom neked is elolvasásra. Márai 1958-1967 közötti naplóbejegyzéseit is olvasom, igaz ez nem a teljes kiadás, hanem abból szemelvények. Rajta vagyok, hogy a teljes naplóit beszerezzem, de ez olyan mint tűt a szénakazalba, hiába foglalkozom könyvekkel már 5 éve. Jap. Aztán ott a fő könyv, amit most olvasok Halász Rita: mélylevegő címmel.

   Délelőtt sétálok a közeli hegyen minimum egy órát, már napok óta tervezgetem, hogy a negyvenéves analóggépemet is viszem, befűzöm a legolcsóbb 35mm-es filmet, fotózom, elkattintom, ahol már közel egy hónapja folyamatosan látom a természet változásait, a falevelek sárgaságát, vörösességét, és egyéb, de a gyenge idegzetem miatt, mindig otthon felejtem a negyven éves Canon gépemet.  Művészi faszságok, mondhatod magadba, de jól gondolod, talán.

Manapság mindenki a legmenőbb legtöbb pixeles gépekkel fotózgatnak, és ettől menőnek gondolják magukat, hát tegyék, attól függetlenül a látásmód, ami számít, és nem a fényképezőgép. Egyből lehet látni, a fotókról, hogy az adott „fotósnak” van-e igazán látásmódja, vagy csak a divatnak és a pénznek hódol be. De ezt most hagyjuk. Akinek megfelelnek az ótvar esküvői fotók, élete legfontosabb napjáról, és megelégszik az olcsóval, és szarral, mert a jó sokba kerül hát legyen. Mindenki másképp működik és gondolkodik.

Aztán az elmúlt hat napban ez a délelőtti séta, inkább idegből volt, mint másból. Csak menni akartam, érezni a percek és másodpercek múlását, hogy még én is benne vagyok, haladok vele, együtt. A szívem dobbanásait hallani a testemben, visszhangként, a levegővételeimre összpontosítani, nézni a felettem sólymok repülését, a délről jövő vadkacsa flottát, közel 300-an voltak és északra repültek. Itt mindenki megőrült, mondom magamban, miközben talán már én is.  Persze pörögtem a problémákon, kivel oldjam meg, de ilyen az élet.

A hegyen a megsárgult szőlőlevelek, néhány tűkén óvatlanul otthagyott szőlőfürtök, (a madaraknak is kell eleség a télre) vagy egyszerű figyelmetlenségből adódóan. A fák ritkuló kopársága, a hideg, amelyet nem éreztem, mert felkészültem felöltöztem meleg ruhába, és a fülemben lévő headset ahol a barátomnak mondtam el hangfelvételben a bajaimat, azt ami bennem van, azt amit látok, a szőlőtőkék leveleinek sárgaságát, a madarakat, a sáros talajt a talpam alatt, a szellő érintésének nedvességét, bármit ami hat rám és bennem van. Sosem éreztem még ilyet, hogy van egy ember a földön, akinek bármit, de bármit elmondhatok, és ő nem néz komplett hülyének, nem minősít, nem mondja azt, hogy pszichiátriai kezelésre szorulsz, hanem végig hallgat, minden álló nap. Szinte függünk is egymástól, ha kimarad egy hangüzenet kérdezi, hogy mi történt és felhív, így telefonon folytatjuk azt, ami kimaradt. Igen soulmate. Erről most a Placebo zenekar száma jutott eszembe. Be is teszem youtube-ról. Soulmates never die. Nincs is mit ezen mondani, benne van a szavakban. „I believe that there are those souls which we have encountered before. And they leave a mark on ours. We long to find them again, and when we do, we know something important has taken place. We just don’t know why.” -  ( Hiszem, hogy vannak olyan lelkek, akikkel korábban találkoztunk. És nyomot hagynak bennünk. Vágyakozunk arra, hogy újra megtaláljuk őket, és amikor megtaláljuk, tudjuk, hogy valami fontos dolog történt. Csak nem tudjuk miért.)

         A covid miatt gyakorta eszembe jut a halál, miközben tudjuk „porból lettél s porrá válasz” ergo megszületsz, s idővel meghalsz. A köztes idő, ami számít és a tettek. 

Emlékszem, mikor 25 éves koromban épp születésnapomon Rómában jártam a macskaköves ezer éves utcákat róttam, néztem az ismeretlen házakat amelyek közel tizenöt évig a fejemben voltak, hát íme, ilyen a képzelet és ilyen a valóság és ez merőben eléggé, megközelítően hasonló, a terrakotta stílusú házak, a szűk utcák, a levegő illata, s magamba szívtam a római illatokat amelyek igaziak voltak, nem csak képzelődés, a római szellőt éreztem az arcomon, a római platánfák lehulló leveleit láttam februárban (igen Vízöntő vagyok), mindent, ami azelőtt csak illúzió volt, akkor és ott, teljes boldogságban és szerelemben Rómában talán a csúcspont az életemben. Akkor döntöttem el, hogy a „porból lettél és porrá válasz” a porrá váláskor ezt szeretném érezni. Ott szeretnék porrá válni, ott szórjon szét a lelkitársam vagy bárki Rómában. Minden apró poromat a város, különböző részein. Az ott tartózkodásom négy napja alatt úgy éreztem, hogy a 25 évem alatt most érzem igazán jól a bőrömben. Olyan, mintha az előző életem kapcsolódna ehhez a városhoz. Sosem hittem ebben, most sem, viszont abban a négy napban mégis megfordult a fejemben, hogy igaz lehet (igaz is).

Nem is tudom leírni ezt az egészet neked, felfokozott állapotban voltam. Mintha egy gyerek belekerül egy mesébe, és ha nem is főszereplő, egy mellékszereplő, ami fontos.

    A digitális fényképezőgépem itthon volt a szerkényembe, mert bedöglött, így a negyvenéves analóg gépemet vittem csak 4 tekercs filmmel, ami 4x36 fotót jelentett. A második utcán lefordulva betelt volna a digitálisfényképező memóriakártyája, viszont így figyelni kellett a 4 tekercs film, amit magammal vittem, aztán ráeszmél az ember, hogy ez csak az első 10 perc, nem örökíthetsz meg mindent marad még 142 kocka kép. Itt van előttem az esti római első levegő párája, ami a tüdőmbe érkezett, sokkal másabb, itt, és ez sem tudom kifejezi, amit akkor éreztem. A pinus pineák alatt, az esti római metro alagút alatt vele a hátizsákunkkal a vállunkon, a késői óra miatt az utolsó metrót értük el, hogy a hotelhez érkezzünk amit lefoglaltunk a via Laurentinán. Ott állok a metró felirat alatt, Ő csinál rólam egy fotót, ami itt van előttem meg is keresem majd a Macbookomon. A buszpályaudvar a metró feljáróból. Római buszok, szürke bordó színben, közel 400 méter a hotel.

Annyi fény kiszűrődik a házak ablakain, be akarok lesi mindegyikbe, ismeretlen ismerősként, láthatatlanul, milyen egy igazi római lakás(?), és a benne élők milyenek(?). A föld nedves volt, fél órája hagyhatta abba az eső, minden vizes, de már szárad, a cseppek a pinus pineáról cseppennek az arcomra. Féktelen boldogság.

         A recepciónál elkérik a személyinket, a vörös szeplős csaj, azt mondja: buon compleanno- válaszolom Grazie mille. Csajom rám néz, kérdi mit mondott, de tudja, hogy semmit nem beszélek olaszul. Azt mondta boldog születésnapot, mert ma van. Aztán a kiscsaj levágja, hogy csajom nem értette, így elismételi angolul, majd visszaadja a személyinket. Honnan tudsz, te olaszul kérdezi? 

 

 

Hotel American Palace Eur valahányadik szintjén kapunk egy normál hotelszobát. A turisták, mint mi, elég, ha van fedél a fejünk felett éjjel, nincsen különösebb igényünk, bár én mindenhol fázom, így reggel ugyancsak a vörös szeplős kiscsajnak a recepción elmakogom angolul, hogy nagyon fáztam, - mondja, hogy kapcsoljuk be a fűtést, ott van az ablak alatt. Bekapcsoltuk, de fázom - mondom. Küld fel a szobába 4 db extra vastag takarót, és hangosan rómain nevet, - majd én is magamon. Indulunk a metrohoz, napsütésben, 16 fok, februárban, Rayban napszemüvegben igazi olasznak érzem magam, már csak egy espressora van szükségem (innen 20 perc metróval) a Colosseumnál, (és csak után) felfedezhetjük a várost a szerelmemmel, immáron 25 évesen, az ezeréves épületeket, bárcsak mesélni tudnának, elmondanák az apró cseprő sztorikat, Mussolinit, Pasolini-t, Mamma Rómát, A nagy szépséget, Amerigo Tot-ot bármit, hogyan élték túl.

A napfény csodálatos, igazi római, az illatok igazi római, élőben vagyok az álmomban, de ne ne most csípj meg légyszíves. Aztán a csajom megcsíp, ez igazi fájdalom. Nem hiszem el. Megcsókolom, igazi francia csókkal, és magamhoz szorítom. Érzem a nedves csókját, a parfűmjét amit imádok rajta, a barna szemeit, a barna haját, olyan tökéletes minden. Köszi, mondom neki.

Magadnak köszönd. Te voltál spontán. Ja eszembe jut, hogy épp pont annyi pénz volt a bankkártyámon novemberben, amennyibe a kettőnk repjegyére futotta, 28 ezer forint oda vissza. A szállást meg az útiköltséget megoldjuk mondta K. szeretlek, te hülye. A jegy már az emali fiókban volt, megvettük. Én meg nem hittem el igazán a 13.kerületben ülve a Pannónia utcában, hogy ha elérem a 25-dik évemet, római levegőt fogok szívni, de így lett. 

És amikor a Colosseo-nal leszállsz a Metro B-ről a földalatti kocsiból, milyen látvány fog fogadni a pinus pineák alatt. (Requiem for Hell)