Eszedbe jut?

Eszedbe jut valaki, aki összetörte a szíved, és azt gondolod magadban, Ó igen, emlékszem.
Ó, persze, talán emlékszel, hogy zenét hallgattál a szobádban, vagy egymagadban sétáltál a rakparton, téli kabátba burkolózva, és magányosnak és bátornak érezted magad. De emlékszel arra, hogy minden falat étel olyan volt, mintha a saját gyomrodba harapnál bele? Emlékszel a vörösbor ízére, amikor visszajött és fröcsögött bele a vécékagylóba? Emlékszel arra, hogy minden éjszaka azt álmodtad, hogy még együtt vagytok, hogy Ő becézget és simogat, úgyhogy minden reggel amikor felébredtél, újra át kellett élned az egészet? Emlékszel, hogy egészen közel álltál a peron széléhez a metróban? Nem?

American Beauty

???

Olyan szar az idő, hogy már elővettem az őszi hosszúszárú tornacipő féle lábbelimet, aztán azt hordom mivel megfagyok. De jó is megfagyni. Szeretem az őszt. Most tök jó hangulatom is van. Bár ez egyáltalán nem látszik. Nem igen beszélek mostanság. Lassan olyan vagyok, mint egy néma. Most szeretnék olvasni, sok sok könyvem van, de különböző okok miatt nem tudok még ráérni. Kávé helyett sört iszom, a macskám az ágyam közepén alszik, én itt ülök kicsit fáradtan, kicsit így és kicsit úgy. Az alkonyat c. könyvet akarom olvasni majd, mert meg van a folytatása a New moon, aztán könyvtári, mi más. Jó lenne, ha már kirobbanna ez a hétvége, mert annyit pecsételtem, meg ragasztottam már, hogy egy életre megutálom hogy ,hova kell rakni azt a kurva könyvtári pecsétet, és a vonalkódot, és stb.
Közben az 500-dik könyv után szól a néni , hogy nem jól pecsételek. Mondom magamban te jézus. Nem mindegy ,hogy hogy van abba a kurva könyvbe pecsételve??? De ő kitartóan mondta: Középre. Aztán tudta hogy mérgesen nézek, és elmondta hangosan hogy mit gondolok most róla. Nem mondtam neki hogy így van, de ő is sejtette.
Hétvégén fényképezni is szeretnék. Már rég voltam el. Lesz egy randim is szombaton remélhetőleg. A lány régi osztálytárs. Beszélgetünk mit élt át ebben a félévben, meg én, meg minden ilyesmi. Nagyszerű lány. Tudja mit akar. Nyáron Norvégiába megy, amit külön szeretekbenne, mondta hogy nem akar menni, de ez van. Azaz nem az érzéseit teszi előtérbe, hanem az ami jó lesz késöbb, azaz a agyára hallgat.
Régen szerelmes is voltam belé. Bár lassan eléggé felértékelődik bennem ez az érzés. Hiába vagyok én szerelmes, vagy tetszik valaki, az a valaki vagy foglalt, vagy nem én vagyok neki a Nagy Ő. Persze ez általában így szokott lenni. Most, hogy nincs senkim akit szerethetnék az rossz persze, meg hogy nem érzem, hogy valaki szeret, de ez van. A magány megtanít az együttélésre.
De megint hülye vagyok, mert régóta myspacen láttam egy olasz lányt. Ő nagyon gyönyörű. Az életben nem fogok vele találkozni személyesen, de valahogy jó nézegetni a frissen feltöltött képeit, elképzelni, hogy milyen vad, vagy milyen érzékeny. Lehet hogy szeretem? Áhh, nem, csak valahogy hatással van rám. De ez már valami. Bár tudnék olaszul. De tanulok. Akarok. Tényleg. Mondommm
.

Esős napok

Esős őszi naphoz hasonlított a mai nap. Én remekül érzem ilyenkor magamat. Lehet hogy ilyen, londoni időjárás jön be inkább, mint az olasz napfényes 50 fok. 20 perces biciklizés meg volt. A-ból B-be. Ez jelenit a gyakorlatot. Most így este 22 órakor szürcsölgetem a kihűlt kávémat, ami valljuk be, így szar. Olvasni akarok már pár napja, de a sok könyv miatt már egyfajta fóbiám van, amit könyvfóbiának hívok. Google nem dob ki egy latin megfelelőt sem, így tehát eltekintek az okoskodástól. Lényegében, írni sem tudok, meg nem is akarok, mert kijövök onnan leszívott aggyal és belezuhannék az ágyamba, de hát olyan szépen esik az eső.
Néhány napja, vagy fél hete, nem tudom már. Voltam egy családnál. Na nem ilyen családlátogatás volt, a barátnőmnél, semmiféle ilyesmi. Egyik jó ismerősömnél voltam. Ritkán jutok el oda, pedig a falu másik végén van. Négy testvér közül a második legfiatalabbnál voltam. Katalin. Szeretem ezt a mentalitást ami érzékelhető rajta, meg a házán is. Olaszos. Levendulák, leanderek, virágok tucatjai. Rózsák. Azok nagyon fontosak. A májusi rózsánál nincs szebb. Jó volt ott lenni. Természetes volt az egész. Harmónia, vidámság.

ui: Azt hittem ,hogy ennek hatására majd valahogy megered az egész írási folyamat, de úgy tűnik nem.

A hetekben...

A hetekben nem jelentkeztem. Többnyire csak netezem céltalanul. Youtube megszállottság, meg olvasás, pocsék m1-es filmek nézésével töltöm a napokat. Meg persze vizsgákra tanulás volt. Most már nem. Vége. 4-esre szigorlatoztam. Remélhetőleg nyáron jó messzire elkerülöm VAS megyét amennyire csak tehetem. Nemrég befejeztem Milan Kundera: Azonosság c. könyvét, amit már lassan 2 hónapja olvasok, nincs 120 oldal sem, én úgy vagyok vele, hogy hagyom magamban érlelődni a történetet. Most is három , vagy négy könyvet olvasok egyszerre. Ha kedvem van akkor előkapom az egyiket és folytatom, ha nincs kedvem, akkor meg a másikat, és így tovább. Rászoktam az éjjeli olvasásra. Volt egy könyvolvasólámpám, aminek annyi a jelentősége, hogy a volt barátnőmtől kaptam és ezzel szoktam olvasni. Nem kell a lámpát feloltani, hanem ez az elemes kis lámpával olvastam. Sajnos, ez két napja elromlott. Vettem bele, elemet, de nem emiatt nem működik,hanem mert a vezeték ami vinné az elem erejét a lámpához, elszakadt. Úgyhogy, hogy vennem kellene, egy ilyen kis könyvolvasólámpát. Hogy miket olvasok most? Paulo Coelho: A győztes egyedül van; Gerlóczi Márton: Váróterem; Milan Kundera : Lassúság; Peter Mayle: Bor, mámor Provance; sőt még várakozó állásponton van Tisza Kata: Dr. Kleopátra, Milan Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége; Frances Mayes : Egy év a világban, Édes élet Itáliába; Coelhoról szóló Mágus c. könyv, ezt nem tudom kiírta, lehet , hogy nem fogom elolvasni. Ennyire nem akarom tudni az életét, hogy valójában kicsoda, és az életének 22 évében június 14dikén hol volt, milyen nővel, vagy férfival, vagy éppen melyik buszra szállt fel és bizonyítékul hogy ott volt azon és akkor, fotóval bizonyítják. Nekem elég ,hogy egy nagyszerű író. A könyvei adnak egy olyan világot, amire vágyunk, adnak sokféle tanítást, amelyből talán könnyebben fordulunk meg a hétköznapokban, vagy ilyesmi.

Olvasás mellett, pedig tervezgetem az életemet. Sokszor feltettem a kérdést, hogy azokkal a lányokkal akikkel jártam, ők mellettem is nagyon jól bele tudtak illeszteni az életükben. Racionálisan tudtak dönteni, tudták, hogy mi a fontos, néha még nálam is fontosabb volt némelyik dolguk, én meg elvakultan csak szerettem, miközben, haladt mellettem az élet. A fontos dolgoknak a lányt gondoltam, majd késöbb persze kiderült, hogy ebben nagyot , de nagyot tévedtem, és amit talán a lány miatt el szalasztottam, mert őt gondoltam a fontosabbnak és nem azt amit tennem kellett volna. Így van ez. A lányok jobban döntenek, meg cselekednek.

De ezt persze mindeki tudja. Most pedig egy hónapig foci (Konföderációs kupa), gyakorlatra járás, aztán nyaralás. Utána meg valami munkát kellene keresni a nyárra. Vagy pihenek, mert megnyertem az 5-ös lottót, vagy a Skandinávot, vagy a 6-os lottót.

Boldog vasárnapok

Tegnap és ma két kávé sem volt képes beindítani a szívemet. Fáradt vagyok. Szétesem. Be vagyok lassulva. Álmos vagyok. Ha alszom rémálmok gyötörnek. Rosszak. Milyenek lehetnének a rémálmok? Így kóboroltam. Lassan mondhatom, hogy minden vasárnap kirándulok a hegyen, ez így volt ma is. Szerettem a mai napot. Az ég felhős volt. Nem sütött a nap, csak a távolban. A hegyről látni lehetett a Balatont is. Ez eszembe juttatta azt, hogy rég voltam ott, és hogy nem tudok úszni. Az eső csepergett, szemerkélt, de sosem eredt meg, és nem voltam csurom vizes. Leültem a kápolnához, és néztem a felhőket, hogy jó lenne most lefényképezni, de csak néztem. Ők az enyémek most. A pillanatot nem akartam megörökíteni, nem akartam hogy emlékezzek erre a boldog vasárnapra. Vagy félórát ülhettem ott. Utána elmentem egy sárga házhoz, mellyel terveim vannak. Van egy kicsi terasza, leültem egy fehér fonott székre, melyből ezen kívül még három volt, s egy fehér asztalt vigyázták. Kíhúztam az egyiket, majd egyenesen szembehelyeztem a kilátással. Farkasszemet néztünk. Én és a világ. Itt már nem tudom, hogy mennyi időt töltöttem el. Lehet, hogy a szívem ott maradt még álmodni? Ki tudja, ha én sem? Boldog bolond vasárnap, esővel széllel táncoló madarakkal, szürke színekkel, vérvörös naplementével.

p.c.

Ha olyan a múltad, hogy elégedetlen vagy vele, most rögtön felejtsd el. Képzelj más történetet az életednek és higgy benne. Csak azokra a pillanatokra gondolj, amikor sikerült a terved, és az erő majd segíteni fog, hogy elérd, amit akarsz. Paulo Coelho

Érzéki képletek

Eltelt egy év , mire újra találkoztak egymással. Az életükben gyökeres változás nem volt, illetve a fiú másképpen gondolkodott, másképp értékelte a lányt, akit egy év eltelte után is szeretett. Valóban szerette? Kedd volt ismét. A fejében már egy hete ott motoszkált, hogy meglátogassa a lányt, de ezen a kedden érezte azt a megmagyarázhatatlant, hogy mennie kell, semmi veszteni valója nincsen. Beült a kocsiba, utazott 20 Km-t majd bekopogtatott az ajtón. A lány csodálkozva, és mosolyogva fogadta a fiút, akár csak régen. Zavarban voltak ez első percekben. A lány megkínálta almás lével, majd leültek beszélgetni. A fiú mesélt magáról, a lány hallgatta, majd a lány mesélt, és a fiú hallgatta. Valahogy tudták mind a ketten, hogy valami hiányzik az életükből, csak nem jönnek rá hogy micsoda. A fiú mesélt pár kockáztatásáról, hogy mit csinált, de aki nem kockáztat, az nem ismeri meg a világot. A lány is mesélt ugyanerről. Egyikük sem talált párt magának ebben az évben. Hogy a lány mit érzett, és mit gondolt nem tudom. A fiú, pedig legalább napjában gondolt a lányra, hogy mit csinálhat. Hiányzott. Igen. Hiányzott a lány. Hiányzott az ölelése, a puszija, az hogy ott van, a legfontosabb dolog, hogy a lányban bízott meg a legjobban és tudta, hogyha a világ rossz is, a lány ott van mellette, ami megcáfolja azt, hogy a világ ilyen. Amikor hallgatta a lány szavait, felállt, és szó nélkül megölelte a lányt, majd a lány is hatalmas szorítással jelezte, hogy ő is hasonlóan érzett idáig, csak félt beismerni magának azt, hogy valaki hiányzik neki, félt felemelni a telefont és a legnehezebb időkben felhívni a másikat, amikor a legfontosabb lett volna ha mellette van a fiú. Az ölelésük hosszú volt, majd a lány folytatta a történeteit. Ebben az érzéki órában valami elindult a fiúba. A lányon is látszott, ahogyan viselkedett, hogy a fiú az, akit várt, tudta, hogy amikor meghallotta a kopogást az ajtón, hogy a fiú az. Megérezte. A lelkük és testük is külön jár, de gyakran a lelkek jelzést adnak gazdájuknak, hogy várják a másik lélek érkezését, mert hiányzik.

Titokzatosságok napja

Lesznek folytatások persze, csak még nem tudom mikor. A napokban több hullámban érkezett a boldogság, ami tudjuk valami rossz fog követni (bukás- bukások). Na mind1.
A napokban Paulo Coelho: A győztes egyedül van c. könyvét keresgettem itt-ott. Május 25dikétől kapható, de én már csütörtökön megláttam a boltba, könyvesboltba, de nem volt elég pénzem, így csak pénteken vettem meg. Keveset olvastam még belőle, mert tuti jó, és hamar véget fog érni, és akkor ez egy kisebb halál lesz, amelyet, egy új könyv tud majd orvosolni, talán. Szóval a kezemben tartottam és átfutott az agyamon az, hogy ha leülnék, meglennének az eszközök, meglenne az idő rá, meglenne a téma, akkor a saját könyvemet is tarthatnám így a kezemben. Ez a célom. Amikor átfutott az agyamon ez a valami, egy "kisebb hideg végigfut a hátamon", vagy "kiráz a hideg" kísérte.
Még ezen a napon, pedig fényképeztem. Soha nemlátott fények voltak az égen. A nap lemenőben azaz nagyon narancssárga, felette pedig még a viharfelhők, és ahogy a nap megvilágította a felhőket, és tükrözte a narancssárga fényt. Hm. Az egész narancssárgában tündökölt. Félelmetes volt.
Képek a http://www.flickr.com/photos/andreapiovanni/ -n.

Egy hét, sötét ősz

Nincs mit mondanom. Elindultam. Eszetlenül, boldogan kockáztatva. Kedd volt. Igen kedd, még emlékszem rá, amikor délután mindent megterveztem egy könyvtárban, hogy mikor és hol kell átszállnom. Előttem, egy barna hajúlány, vékonyka, barnaszemű. Látszott rajta, hogy ő nem az a tucatlány fajta. Ráírtam egy papírra a telefonszámomat, majd odaadtam neki. Ő mosolygott, majd a zsebébe mondta.
Elmondtam neki a tervemet, és nagy meglepetésemre azt felete, hogy igen.
Még 3 óra volt az indulásig.
Én siettem, hogy le ne késsem a vonatomat, amivel indulni fogok. Még haza is kellett mennem a bőr utazótáskámért. Bepakolni és bepakolás közben átgondolni, hogy most valójában egy őrült meggondolatlan ember vagyok, vagy éppen most fogok majd emberré válni, hogy megismerem a világot? Hiszen aki nem kockáztat, az nem is ismeri meg a világot. Pár hasznos cuccot bepakoltam. Olvasni való, egy kis ez, egy kis az. Meg persze a laptopom. Az élet nélküle már szinte elképzelhetetlen.
Az eső el kezdett szakadni, nem volt nálam az England felirattal ellátott esőkabátom. Esernyőt meg nem hordok magammal, nincs három kezem amibe elfér.
Tartottam a buszmegállóba, hogy busszal elmegyek a főtérig, majd ott leveszem az összes megtakarított pénzemet, aztán onnan meg majd valahogy a vasútra.
Elértem a buszt, senki nem volt rajta. Hát senki nem akar a támaszom lenni? Senkinek nem okozhattam örömet, hogy feltegye magában azt a kérdést, hogy ez a gyerek vajon hova mehet? Egyikőjük sem találta volna el, hogy hova fogok menni, hogy hova tartok.
A főtéren vettem le pénz, ugyanis a környékbeli automatákhoz nem jó a kártyám. Meg sem számoltam már, hogy mennyi is az annyi. Belevágtam az utazótáskába, azt remélve, hogy nem igen ázik majd el, mint ahogy én.
A főtértől a buszpályaudvarra tartottam, hátha elérek valamilyen távolsági buszt, ami a vasútfele megy, csak vigyen el gyorsan, mert nem érek oda. Még egy óra volt hátra. Az eső rendíthetetlenül szakadt, és csak szakadt. A farmernadrágom, a melegítő felsőm, csurom víz lett, a hajamról is csak csepegett le a víz.
A fejemben két dolog mélyen zakatolt bennem. Vajon eljön a kékszemű lány? Vajon jól döntöttem, hogy útnak indulok az összes megtakarított pénzemmel?
Nem volt busz, ami a vasútfelé ment volna, taxit meg nem tudtam hívni, mert a telefonom lemerült, apróm meg nem volt. Nem akartam megkérni másokat,hogy segítsenek. Elindultam gyalog. Vizesebb már nem leszek. Erősödött bennem a kétely, hogy a lány ott lesz-e. De hiszen, egyedül akartam indulni. És ha nem jön el, akkor ez az egész világgá megyek dolgot eltolja egy negatív irányba? Nem tudtam a kérdéseimre válaszolni, de minden kérdésre van megfelelő válasz.
Még pár sarok és ott a vasútállomás.
16 óra elött indul a vont Graz-ba, majd onnan 19 órakor busz Firenzébe.
Megvettem a jegyet, feltettem a táskámat a vontra, én a vonat előtt vártam a lányra, egy automatából vett kávét ittam. Azt hiszem ez már a 3-dik kávém. Jó ez nem nevezhető annak, alig gőzölög, meg csak cukros víz, tudom.
Még 15 perc. Azon törtem a fejemet, hogy elmondtam-e neki pontosan, hogy Graz, és stb. De igen, elmondtam. Biztos, hogy valaki visszarántja, pedig lehet , hogy ő jönne. Teljes akaratából, szintúgy kockáztatni, és pár napig fittyet hányni akar a világra, mint én.
Egyre több minden járt a fejemben. Eszembe jutott, hogy a másik telefonom valahol, a laptoppal együtt van, vész esetére. Fel kell hívnom egy jóbarátot, hogy legalább ő tudja, hogy merre járok, ha esetleg valakinek feltűnne, ha nem látnának.
Igen tárcsáztam is. Elmondtam neki, hogy mit csinálok. Nem kérdezett sokat, hogy miért, és kivel. Annyit mondott, hogy vegyek neki egy szurkolói mezt a kedvenc csapatáét természetesen.
Még 3 perc. Felbukkan a lány. Barna haja összefogva, egy nagy gurulós bőröndöt húz magam mögött, vállán a laptopja, jobb kezében pedig egy rajzlapokkal megpakolt, óriás mappa. Ekkor valóssá vált a feltételezésem, hogy ő valóban nem egy tucatlány, hanem alkot. Egy kurva nagy rajz mappa. Zöld színben pompázott.
A lányon lila harisnya, szürke szoknya, és zöld zakóféle. Furcsának tűnhet ez az összeállítás, de rajta tökéletes volt. Ez Ő.
Fogtam a táskáját és a mappáját, majd felszállt előttem. Kérdezte, hogy merre ülök, erre halkan mondtam, hogy balra fordulj.
Aztán már látta is, hogy hova menjen, hisz a csomagjaim mellett nem ült senki, de azért megkérdezte, hogy biztossá váljon számára, hogy valóban ez a helyünk-e.
Felraktam a csomagtartóra a cuccait, és az én cuccomat, majd bemutatkoztam neki.
Ő is bemutatkozott, majd rám mosolygott. Elmondtam a pontos útvonalat, és az érkezési időket. Graz-ig beszélgettünk, elmondta az életében történt fontosabb szakaszokat, amit érdemlegesnek gondolta a 21 évében. Közben én is mondtam néhány dolgot.
Az utazással kapcsolatban a fő dolgot nem említettem neki, hogy én valójában miért is megyek erre az egy hétre. Van célja, remélem neki is lesz. Alkotni, rajzolni és ebben az egy hétben úgy élni, mint ahogy a régi művészek a 20-dik században.
Graz-ig az út 3 óra volt. Innen még 12 óra busszal. Hajnalra már Rómában lehetünk.
Nem tudom, hogy bele lehet-e szeretni valakibe 3 óra alatt, csupán 3 óra alatt, de teljesen azt éreztem, hogy ha nem is az a bizonyos nagy ő , de egy kisebb vagy nagyobb szerelem ez.
A vonaton beszélgettünk, az egész természetes volt, semmi túlzott kíváncsiság, semmi túlzott monológ. Nevettünk, beszélgettünk, ettünk eközben haladtunk valamifelé.
folyatás.

Szürke nap

Ahogy az életemben sincs semmi érdekes, úgy ebben a napban sem. Jó volt egy pillanat amikor szép is volt a mai nap, főleg, hogy beragyogja a napomat. Igen ő. Különös és furcsa.
Elég életvidám dalokat hallgatok. Mozart, Requiem , Moonline szonáta, és egyéb.
Ő is itt van. Jelen van. Testileg is. Hogy merre jár a lelke azt nem tudom, de különleges, nem tucatlány féle, amit nagyon szeretek. Imádok.
"A szerelem az elveszett felünk keresése" ezt mondja Kundera. Valóban így van. Egyetértek.
Ő teljesen különleges. Nem tudom leírni.
Vágyom rá. Lehet hogy szeretem is, de lépni, nem mertem.
Elment.
Borús nap ez.

A folytatás nemsokára elkövetkezik a "Vonaton felejtett szerelem" , de most eléggé kaotikus az életem, úgyhogy még pihen az agyamban a folytatás. Plusz van új is. "Az ukrán balerina" címmel.

Hétfőn, már lassan egy hete, láttam egy lányt. Gyönyörű kék szemei vannak, szőke haja, szép keze. Azt hiszem, hogy belé szerettem. 

"Nem a szükségszerűség, hanem a véletlen van teli varázzsal. Ahhoz, hogy a szerelem felejthetetlen legyen, úgy kell röpködnie körülötte az első pillanattól a véletleneknek, mint a madaraknak assisi Szent Ferenc vállánál." Kundrea

Ma már nem írok többet. 

Jó éjt!

menny és pokol között

-Pokoli hőség

-lelkünk mélyén

-szeretünk

-szétválunk

-pokoli hőség aztán ébredéskor megyek a saját utamon

... menny és pokol között

Vonaton felejtett szerelem

A fiú, nevezzük P.-nek, éppen hazafelé tartott vonattal. Oda ahol felnőtt, ahol megtanulta, hogy mit is jelent igazi, becsületes embernek lenni. Végtelenül egyszerű, ám igen intelligens, olvasott neves íróktól, tudott a világ dolgairól, és erről meg volt a saját véleménye. P. napja eléggé rosszul kezdődött, de már úgy kelt fel, hogy este végre hazautazhat. Ez sokban befolyásolta az egész napját. Valami furcsa kis öröm fogta el, mely egész nap benne duruzsolt. Délelőtt az egyetemen volt, majd rájött, hogy ez csak egy állomás az életében, semmi több. Ha befejezi az egyetemet, diplomás lesz. Most félúton van a diplomától, de valójában nem igen tudja eldönteni, hogy mihez is akar kezdeni. A szak, amire jelentkezett, nem tetszik neki, nem annyira, hogy valóban így tudná elképzelni az életét. Többet szeretne. Valami olyat szeretne csinálni, amitől az emberek kicsit is jobban képzelik el a saját életüket, valamit adni akar nekik. Valami pluszt. Furcsa előadáson ült, de valamit egészen mást kezdett írogatni a füzetébe. Egy rövidke vázlatot egy történethez, ami járt a fejében. Nem csodálkozott ezen, hisz régebben is másabbnak érezte magát, mint a normális korbeli gyerekek. De szerintem mindenki így van ezzel. A történetét nem tudom, hogy mit írhatott. Még benne sem állhatott össze. Talán majd a vonaton, vagy majd otthon, vagy majd csak a fiókjában fog heverni és egy szép napon befejezi. Délután, viharfelhők gyülekeztek, az eső el kezdett szakadni, a szél ide-oda mozgatta a fákat, megtáncoltatta őket, s ők eközben örömét lelték az életnek. A vonat nem sokára indul. Egy utolsó egyetemi óra, és indulás. Nagy táskával beért az órára, leült, de úgy érzi mindig, mintha nem vennék észre. Jobb is talán, vagy mégsem? Az óra, P. számára gyorsan eltűnt, és sétált az esőben a vasútállomásra. Fél órás séta. Ő szeret az esőben lenni, bőrig ázni, valahogy sosem értette ő sem ezt, de élvezte. A vonat, késéssel indult. Ez már körülbelül egy hónapja követi. Amire felszáll, az késik mindig. Így volt ez, pár héttel előbb is, amikor 1 órát késett a vonata, amivel az iskolába akart beérni időben, aztán rá egy hétre, pedig megpróbálta a buszt, de ez is késett úgy fél órát.  Az ilyeneken már nem igen lepődik meg. Pár üléssel P. előtt ült egy lány. Nagy táskával a lábai között. Az indulásig P. előtt 3-4 alkalommal is elhaladt, majd ránézett, vagy visszanézett. Bizonytalan volt, hogy jó vonaton lehet-e, ezért leszállt és megkérdezte a kalauzt, hogy valóban jó vonatra szállt-e fel, majd nyugodtabb arccal szállt vissza, és most már nyugodtabban mosolygott P-re. Az út általában eléggé unalmas P. számára, hiszen egyedül utazik, nincs vele senki. Általában olvasni szokott, közben pedig zenét hallgat, és várja, hogy végre hazaérjen. Így volt ez most is. Kundera: Azonosság c. könyvét olvasgatta, és zenét hallgatott. Majd valahogy azt érezte, hogy figyelik. Különös érzése volt ehez, és valóban. A lány figyelte P.-t. P. ránézett a lányra, a lány pedig ijedtében hirtelen leejtette a jegyét, aztán felvette, de P. visszabújt a könyve mögé. Fél óra múlva, P. elaludt. A könyv az ölében nyitva volt, éppen ott ahol tartott. A lány odalépett hozzá halkan, majd szájon csókolta. P. nem merte kinyitni a szemét. Feltette a kérdést, hogy ki merte a semmiből szájon csókolni csak úgy? És miért? Egyre több kérdés fogta el, amellett, hogy félt a valóságtól, hogy ki is lehet az idegen. Na, amikor rávette magát, hogy kinyitja  szemét, persze ez csak pár másodperc volt míg hezitált, látta, hogy az előtte ülő lány most már előtte áll, és ő csókolta meg. P. nem tudta hírtelen, hogy mint mondjon. Csak annyit tudott nyögni hogy: Hmm.Aztán feltette a lánynak a kérdést, hogy ezt miért csinálta? Erre a lány azt kérdezi vissza: - Miért, ennyire rossz volt?  - Nem erről van szó válaszolt P. - Akkor miről? - Arról, hogy nem is ismerjük egymást, még a nevedet sem tudom. - A nevemet mástól kaptam, miért lenne érdekes? P. egyre érdekesebbnek gondolta a lány, persze az is volt.- Valóban a nevet kapjuk, de az életünket, és a lelkünket, mi alakítjuk. Erre lennék kíváncsi akkor. Mondja P. A lány mosolyogva válaszol. - Túl kíváncsi vagy. E. vagyok, épp hazafele tartok. - És az hol van? - Amerre te mész. Mondja a lány. P. ismét megijedt. Ezt most, miért mondja neki a lány? Nem érti. - Nem értem.  Mondja P. - Nem kell érteni a dolgokat, sem a szerelmet. Valami olyasmit érzek, amit azelőttig nem amíg meg nem láttalak. Furcsa, hogy ennyire merész vagyok , és ezt tettem, de már nem is akarom máshogy csinálni. Sosem találkoztunk ezelőtt, pedig mindig ezzel a vonattal megyek haza, és te is. Mert láttam. Régóta figyeltelek, hogy mikor jössz, mit csinálsz. Megfigyeltem, hogy nem szállsz fel a vonatra, csak az indulás előtt 5 perccel. Addig nézed az érkező vonatokat, és az azokról leszálló embereket. Gondolom történeteket találsz ki magadban, hogy hol voltak, és merre tartanak.  P. eléggé meglepetten nézett a lányra. De nem félt, valahogy természetesnek érezte, ezt az egészet. Az ismeretlen lánytól kapott csókot, azt, hogy most beszélgetnek. A szemébe mer nézni, és nem az van, hogy 2-3 másodperc után elnéz messzeségbe, hanem igenis mer a szemébe nézni. Kevés embernél van ez így, akivel találkozik. Úgy érzi P., hogy a lelkébe látnak, de úgy, hogy ő nincs felkészülve erre, és nem is akarja vendégül látni őket. Mindenki maradjon ott, ahol van. Nem ad erőt, nem ad szeretetet, csak úgy. Nem is akar erőt, sem szeretetet. Azoktól, akik közel állnak hozzá, azoktól persze igen. P. és a lány el kezdett beszélgetni. 10 perc múlva a lány készülődni kezdett, mire P. csak annyit mondott: - Hát mégsem ott szállsz le ahol én? Nem rég azt mondtad, hogy ott élsz ahol én. - Ez így is van. Ott élek a szívedbe, vagy akár a lelkedben. Ez rajtad múlik befogadsz-e. E. eddigre tudta már P. telefonszámát, fogta a nagy bőr utazótáskáját, és leszállt, egy kicsi, és ismeretlen megállónál. Ahol a sínek nem vízszintesek, hanem kicsit dőlnek. Olyan, mintha a vonat el akarna dőlni, pedig mégsem. E. leszállt, majd elindult a vonat mellet, 4 métert, ha haladt, majd visszament az ajtóhoz, de csak azért, mert az ajtó mellett 2 ablaknyira ült P. és csak így tudta, hogy körülbelül, hol ültek együtt a vonaton. Ránézett P-re, mosolygott egyet, zavartan intett, és a haját tűrte el a kezével, mert a szemébe lógott. P. azonnal fel akarta hívni E-t, hogy még beszéljenek. De tudta, hogy ez túlzás lenne. Várnia kell egy picit, egy fél napot, egy napot, vagy többet. 

ui: lesz folytatása. De hogyan? kommenteljétek meg! :)

Teljes motiváció vesztés

Tele vagyok negatív dolgokkal. Teljes motivációvesztés. Semmihez nincs erőm, nem is akarok semmit se csinálni. Elegem van ebből a szakból. Nincs semmi konkrétum amit meg lehetne tanulni. Ma úgy írtam Zh-t, hogy fogalmam se volt arról, hogy miről szól a tantárgy, sőt azt se, hogy a Zh miről szólt. Lemásoltam a mellettem ülőét. Már csak röhögni fogok, ha meghúz, vagy ha kettes is. Mindegy. Mindenképp röhögni fogok.
Tele vagyok görccsel. Nem sokára referálok. Utálok szerepelni, persze mindenki ezt mondja h „én utálok szerepelni”, meg stb, de én náluk is jobban utálok.
Nincs bennem most semmi olyan energia, amit fel tudnék használni.
Egy hete még vidáman jöttem haza, mert ugye volt jó program a múlthéten, és ez nagyon felvidított, másképp láttam a világot. Most meg a torkomban dobog a szívem.
Végre szakad az eső. Olyan az ég alja, hogy kilátszik egy másfajta szürke, szinte fehér csík, valami nagyon jó érzés ezt látni, a felhő mögé látok. És ahogy hallom, az eső hangját, látom a nagy ablakon, ahogy csepeg rá, és le az eső. Bárcsak otthon lehetnék, és bicikliznék a hegyen, ebben az esőben. Sáros úton mennék, minden tócsába belemennék, lábamat széttárnám, hogy a cipőm azért ne ázzon be annyira, az ég felé tekintenék, és arcomba esne az eső. Az eső langyos lenne, vagy jéghideg, csak érezzek már valami kis változást.
Arcomról folyna le a víz és a hajamról is, teljesen átáznék, még az alsó gatyám is.
Ha végeztem ezzel az érzéssel, vizes gatyában, vizes zoknikkal, hazamennék, egy kádforró vízben felmelegednék, megszárítanám a hajam, és a hajszárító búgás előidézné a régi érzést, miszerint libabőrös lennék. Új ruhát vennék fel, takaró alá bújnék, és olvasnék egy könyvet, vagy aludnék. Csak éppen, nem sokára referálok és a testem olyan görcsben van, hogy talán a vonatra sem kiengedek majd ki.



“Eső esik. Fölszárad. Nap süt. Ló nyerít.
Nézd a világ apró rebbenéseit.”

(Radnóti Miklós: Eső esik. Fölszárad)

Fáradt vagyok. (nem tudok címeket adni , ez van)

Fáradt vagyok. Testileg és szellemileg is. A tanárnéni még nem írt vissza. Na mind1. Ennyit a beadandóról, de jobb is h még nem írt semmit, mert kurvára nincs kedvem semmit csinálni.

Tegnap beszélgettem egy csajjal másfél órán át. Lelkiztük. Mi mást. Hülye kérdés.

Az élet dolgai, azok most kezdenek bomlani. Erőteljesen. Lassan 2 éve járok ide, de most is elhatalmasodott az az alapvető kérdés, hogy miért vagyok itt ezen a szakon? Holnap egy olyan zh-t fogunk megírni, amit mondanom se kell senki nem ért. De majd ki fog megbukni??? Én. Jó nincs is anyagom, de másnak se.

Le is szarom. Olyan fáradt vagyok. Két beadandót terveztem mára hogy meg csinálom, erre itt blogozom.

Holnap tartok egy kiselőadást, Pestalozzi-ból. És nem olasz, csak a neve. De még nem tudom az életét. Majd holnap.

Rájöttem hogy itt azért utálok lenni, mert nincsenek barátok. És minden délután azt érzem amikor unatkozom, hogy haza akarok menni. Nehéz ám mulattatni magamat, sőt a nap 24 órájában. Meg magamban beszélni. Meg minden. Tegnap este 2 órát sétáltam, éhes szomjas voltam, vettem pár kiflit, ittam ócska „üdítőt”, meg még vettem pufit.

És az alkoholisták is lehagytak olyan lassan lépdeltem. Nehéz volt a lábam. Kurva nehéz. Még magamban is sokat káromkodom. Pufit ettem sétálgattam ide oda, telefonáltam közben, hogy ne érezzem magamat annyira egyedül, egy szar városban, ahol egy lélek sem járt semerre, pedig nem volt késő. Senki nem sétáltatta a hülye kutyáját, senki nem indította be az autóját. Senki nem akart sehova se menni, furcsa. Már tettem fel magamnak a kérdést, hogy egyáltalán ebbe a megyevárosban lakik valaki? De hát a panelek ablakaiból pislákol a tv fénye, ég a konyhai vagy fürdőszobai lámpa, néhány ablak kinyitva, de ember sehol.

Néha nem is baj, csak unatkoztam, jó lett volna ,egy barát. Vagy egy szerelmes akinek én jelentem a világot, bár nem hiszek ebben, hogy én jelentek valamit is az embereknek.

Na kezd átjárni a pesszimizmusom. Ideje mennem. Végre csepergett az eső. Imádom, ha esik. Ess eső ess!!!

i got...

i got love
i got family
i got friends
i got style
i got body
i got face
i got music
i got soul
i got feelings
i got everything i needed
i'm happy
but i'm careful
if i cock up,i'll lose everything

Szétesve, kapkodás

Este van, 19 óra. Már a jövőhéten gondolkozom, mit , hogyan, mikor, kivel, miért. Sajnos kell ez most, mert eléggé szét vagyok esve. Meg megcsúszva. Beadandók, zh-k, élettervezés, emberré válás, csokoládé. Kávét döntök magamba, és a két hete meg kellett volna csinálni feladat jön. Pedig most van három filmem amit meg akartam nézni, de ha időben megcsinálom, akkor jöhet az egyik, vagy ha félig kész most az is elég, csak legyen valami meg belőle. Az egyetemen alig van órám, nem lehet panaszom arra, hogy nem volt elég időm minden kis baromságra eddig. Csak éppen nem terveztem dolgokat, úgyhogy ami jött váratlanul, annak örültem, és foglalkoztam vele, amit meg tényleg meg kellett volna csinálni halaszottam olyannyira, hogy van 1 hetem, egy powerpaintos előadásra, és egy 6 oldalas referátumra, lenne időrá, ha tudnám hogy mi kell pontosan a feladathoz. Sőt, május elseje is lesz, szóval az mínusz idő. Már most azt érzem hogy ki fogok szaladni az időből. És ha ez nem jön össze, akkor nem is szigorlatozhatok. Még most fogom csak fel a súlyát. Mert ha nem szigorlatozhatok akkor hátrányban leszek, no de ne így álljunk neki. Plusz még amihez most állok neki az a gyakorlaton szerzett óriási tapasztalat leírása. Egy hét volt. Kb. 20 fő jött be a könyvtárba, mert akkor kezdődött a jó idő. De remélem megered az ujjam és jönnek a dolgok. Szorítsatok erre a két hétre még, plusz meg a vizsgaidőszakra. KÖfi.

Szétesve?

A mi nap olyan volt, hogy csak a füvet nyírtam le az udvaron. Semmit nem csináltam. Egész nap fáradtnak és nyűgösnek éreztem magamat. Még világgá menni se volt kedvem( kis mosoly). Remélem a holnapi nap jobb lesz ennél, csak az a baj, hogy minden nap ezt gondolom. Egy hatalmas szerelem kellene, de már azt is túlzottan keresem. Önzőség azt mondani hogy undorodom a kézen fogva sétáló, vagy padon ülő párokból, mert ezt csak azért mondanám, mert nekem most nincs. Jó lenne persze, talán ha lenne valaki és az időmet vele tölteném el, és nem beszélnék az utcán hangosan. Néha amikor észreveszem akkor még káromkodok egyet és szidom magmat. Mostanában sokat beszélek magamban, olyan ez mintha egy könyvet olvasnék, ehez tudom hasonlítani. Mondom mondom a sok okosságot, meg hülyeséget, és persze az utóbbiból van sok. Túlon túl agyalok dolgokon. Az ebédet a Mamámnál töltöttem. Jó volt régen ott lenni, persze most is, de most valahogy más. Más minden. Például nem beszélhetek egy lánnyal anélkül hogy az ő fejébe vagy az enyémbe ne lenne ott az a gondolat hogy többet akar mint ez a beszélgetés, és akkor jaj. Holnap délután felmegyek a hegyre, aztán kiszellőztetem a fejemet. Múltkor az volt a bajom, hogy már sötétedett, és haza kellett jönni. Szeretek hazajönni, mert az jó érzés hogy van ahova még érdemes menni és várják az embert, de most ez nem volt olyan momentum. Egészen máshol akartam lenni, mint ahol voltam. Aztán persze hazaértem, de tudtam, hogy a holnap nem sokára rám nevet, lesz egy új nap, amikor talán lesz egy valami amit jól csinálhatok, vagy lesz ami felvidít, vagy lesz valami egészen jó. Egy film, egy női mosoly, egy fotó, egy email, amit örömmel fogadok, mert nekem van értem van. Most nyílnak az orgona bokrok, nem szeretem az illatukat. Télen vártam hogy tavasz legyen, hogy kinyíljanak a virágok, és lássak sok tulipánt, de mostanra már elvirágoztak , virágoznak, meg a többi virág is, és nem akarok nyarat, nem akarok semmit. Egy kis őszt. Sok esővel, lehulló levelekkel, 15 fokkal, ami jó, sok szürke felhőt, kicsi napsütést, sárga házat, szerelmet, szeretetet, egészséget, ihletet, kitartást, békét.

„Mentsd meg a világot, mentsd meg a pompomlányt?„

Minden napot úgy élünk meg ahogy szeretnénk? Vagy ha ránk szakadna az a szabadság, hogy egy hétig mindent csinálhatnánk, amihez kedvünk van, meg pénzünk meg időnk, mit csinálnánk???  És kiket vinnénk el? Mindenkit, aki kicsit is fontos nekünk? Vagy éppen csak egyedül mennénk? „Mentsd meg a világot, mentsd meg a pompomlányt?„ Én szerintem egyedül mennék világgá, mint nem is olyan rég. Jó elmélkedni úgy magamban, és amikor odaértem az ismeretlenbe az ismeretlenhez, az olyan felfokozott hangulatú érzés. Aztán kiderült persze, hogy az ismeretlen, nem is olyan ismeretlen, hanem szinte már olyan, mint én.  A vele való találkozás, eléggé pozitív élményeim egyike, ami nagy jó. Ha le kéne írnom, akkor a természetes szó sokszor szerepelne, és hogy jó, és lélek gazdagító, és az ismeretlen jó, ami azért van, hogy felfedezzük. Kockáztatás. Azaz megismerjük a világot. Aki nem kockáztat, nem is ismeri a világot. Sok apró dologra figyeltem, ami megszokott nálam, hogy figyelek, bár furcsán. Ez nem az alaposság, ez csak jó megfigyelési készség. Sok dolog volt körülöttem, ami szokatlan, és ezekre figyeltem. Az utazás, ami pluszba hozta azt, hogy azt mondjam magamba te hülye vagy! Hosszadalmas út volt, akár ez idő alatt Rómában is kiköthettem volna, oda- vissza. De az majd egy másik történetem lesz. Sok dolgot kaptam. Főleg azt, hogy felfogjam, van egy életem, én döntök felette, hogy micsoda, kicsoda akarok lenni. És ez egy érték, fel kell fognom ennek a súlyát. Semmivel ,nem vagyok kevesebb, mint más. Talán, mások lelkesebbek néha, mások okosabbak néha, tudorok, a kis magolós tanulással, talán mások találékonyabbak, de ez nem érdekes. Mert másokban senki nem fog engem megtalálni. Talán néhány hasonlóságot, hogy szeretem a filmeket, hogy szeretek esőben sétálni, meg az erkélyen kávézni és figyelni az embereket. Én egy egyéniség vagyok, egy összetett egyéniség. Mások akaratától függetlenül működök. Ez most erősödött fel bennem, hogy higgyek is magamban, ne csak álmodozzak azokról a dolgokról, ami elérhető, és ne mástól várjam, hanem csak saját magamtól. Hány éjszakát voltam már fenn, hogy a végén azt mondtam , hogy ezen a kibaszott napon sem tettem semmit??(Itt a „csinálni”-t akartam de hát a word nem hagyott már…) Hány nappal volt, hogy nem csináltam semmit, és ugyanezt mondtam. Ideje, megtalálni, azt hogy mit akarunk tenni. És ha nekiállunk az idő velünk lesz, és nem ellennünk. Az elkezdés nehéz, lehet hogy elbukunk , de az is lehet ,hogy olyan sikeresek leszünk, mint, hogy azt gondoltuk  gondoljuk az elején. Mindenki menjen ki az erdőbe, vagy parkba és csodálja meg a várost, hogy milyen is tavasszal.  Fedezzük fel újra, azt ahol élünk, próbáljunk a dolgokon elgondolkodni, a madarakat és a felhőket nézni az égen, a földön meg a sokszínű tulipánokat, más virágokat, kinyíló bokrok virágát illatozni, vagy éppen, ha felhős az ég, adjunk hálát, hogy esik az eső, figyeljük meg a felhőket, a felhő mögül kibújni akaró napot, az eső illatot mélyen szívjuk be, gondolkodjuk el azon, hogy ha nem lennének a hozzánk álló emberek, mondjuk akárcsak egy, (barát, vagy családtag), milyenek lennénk nélküle, mit változtatott meg bennünk, ha rájövünk, h sok mindent adott, akkor becsüljük meg. Igen rá kell jönni, ráébredni. Biztos vagyok benne, hogy adott, és lettünk valakik ezáltal. Életem eddigi évei részében sok emléket őrzök magamba, furcsa, ahogy ilyen gyorsan szalad az idő. Nem rég mér óvódás voltam és a torna sor második legmagasabbja voltam, és ez a „második” mindig végig kísért, hogy nem igen volt sikerélményem ezáltal, amolyan magyaros érzés ez ami eddig volt bennem. Nem hiába a kedvenc focicsapatom is örök második. Én bevállalom, hozzá vagyok már szokva, ahhoz, hogy esek, kelek, néha belém rúgnak, amikor a földre esem. De fel tudok kelni, és az öröm jobban esik, mint bárkinek. Valakinek már túl megszokott a győzelem, valakinek a vereség, de meg kell találni, hogy mindegyikből kapjunk, és megosztva. Legyen saját véleményünk, legyen saját stílusunk. Ne érdekeljen a másik véleménye, merjük felvenni a merész cuccokat, ettől vagyunk valakik, kockáztassunk. Keressük az ismeretlent, egy picit, nem túl nagyon, mindent mértékkel, és ésszel. Olvassunk mások gondolatait, ezért van sok író, néhány jelentős, néhány jelentéktelen semmit mondó, de még ezekben is találunk jó gondolatokat. Higgyen mindenki saját istenében, abban, akiben hisz, Istennek ezer neve van, de egy arca. 

Az ismeretlen ismerős. (Fekete fehér kép sajátkezű)

Találkozás

Már két napja náthás vagyok. Nem igen kapok levegőt, olyan ez, mintha víz alatt úsznék és csak időnkét jönnék fel a víz felszínére. Elég kellemetlen. Úszni sem tudok, úgyhogy csoda, hogy ehez hasonlítom, mivel én inkább elmerülök a vízben, és egy kis öröm, hogy nátha közben nem fulladok meg.

Haza utam elég jól sikerült. Egy lánnyal jöttem haza, sőt beszélgettünk is, és röhigcséltünk. 

Azt úgy tudni kell, hogy induláskor, kb 25 ember száll föl, és többen szállnak le hazautamig minthogy felszállnának emberek, azaz senki sem volt a vagonba, rajtunk kívül. 

A vonat ablakán nem lehetett kinézni, mert ha kinéztél csak magadat látod. Úgy hogy beszélgettünk, a suliról, róla, mit szeret csinálni és mit nem. 

Ő egy táncos. No nem ballett táncos, de közel áll ahhoz.

"A táncban megfér egymás mellett a spirituális és a valós élet, konfliktusok nélkül. Azt hiszem, a balett-táncosok azért állnak lábujjhegyre, hogy egyszerre érintsék a földet és az eget." p.c.

Véleményem szerint (Meine májnung ist..) ő is ha táncol ezt érzi, amit az idézet sugall.

Jobb lábán volt egy térdgép, mert már nem igazán bírja a térde a terhelést. Ha sétállt, hallani lehetett, hogy nyikorog. Ezt akkor vettem észre, mikor együtt szálltunk fel a vonatra. A vonatra általában indulás elött 5 perccel szállok fel. Addig ücsörgök a vonat elötti padon, nézem a többi embert ahogy felszáll, és hogy van aki megrögzötten előre megy, valaki középre és van aki hátra. 

Mi előre mentünk. Vagyis ő. Én meg követtem lépteit. Másfél óra múlva, mind a ketten mosolyogva búcsúztunk el. Legközelebbi hazautamkor is várom , hátha jön, de ha nem érkezik meg, az sem baj.

  

 

Április 6-a fél 4, L'Aquila...

Coelho Az ötödik hegy című könyve nem igen ragadta meg a figyelmemet, továbbra is gondolkodom, és nem hagynak el ezek a gondolatok. Hogy miről?
Alig egy hete, földrengés rázta meg Olaszország középső vidékét, Abruzzo régió L'Aquila városát és környékét. Hajnali fél négykor történt a Richter-skála szerint 6, 3-es erősségű rengés tíz kilométeres mélységben.
Amikor látod az élő közvetítést a Rai uno-n (olasz nemzeti TV csatorna), és szörnyülködve látod, hogy az emberek elvesztették, mindazt, amit egy életen át felépítettek, és sátorokba kényszerülnek élni, vagy a kocsijukba aludni, persze ha épségbe maradt.
Amikor látod élő közvetítésben 2009-04-10-én, amint a 209 koporsó egymás mellet, síró emberek mellettük, a kis fehér koporsókat, amikben sorsok váltak semmissé.
Mindegyik koporsó tetején virág, némelyiken fénykép, életvidám mosolyokról tekintenek vissza az áldozatok. Amikor hallod, hogy a pap felolvassa az áldozatok neveit, és amikor hallod, hogy az 5-dik név után neki is megbicsaklik a hangja, amikor látod, hogy az olaszok, most nem mutogatnak, és nem hadonásznak a kezeikkel, hanem guggolnak a macskaköves úton a koporsók mellett, és felteszik a kérdést:
Miért kellett ennek bekövetkeznie?
És sírnak. Ahogy én, mikor ezeket láttam.
Felfoghatatlan. És az is, hogy a miniszterelnök képes ezek után a tragédiák után azt nyilatkozni, hogy „fogják fel úgy, mintha sátortáboroznának”.
Az áldozatok száma, körülbelül 300, köztük sok gyerek, sok életvidám tinédzser, sok nő, és sok férfi.
15 eltűnt.
Összedőlt házak, összeroskadó házak.
Összedőlt lelkek, összeroskadt lelkek, pótolhatatlan emberek, akik már csak a szívükben lesznek.
Ez, ami történt, 2009-04-06 fél 4kor, L’Aquila városban.
Imádkozom értük is este lefekvés előtt.

"A Richter-skála szerint 6,3-as erősségű földrengés sújtotta L’Aquilában kaotikus állapotok uralkodnak. Rengeteg ember lézeng az utcákon, ami lassítja a mentőcsapatok munkáját. A kórházban folyamatosan dolgoznak az orvosok, de olyan sok a sérült, hogy rengeteg embert az utcán látnak el.
A Repubblica beszámolója szerint L’Aquilában volt olyan túlélője a katasztrófának, aki kézzel kezdett ásni a romok között, hogy túlélők után kutasson.
“A negyediken voltunk” - mesélt a lapnak a földrengésről egy 23 éves diák, aki a l’aquilai kollégiumban lakott. “Lerohantunk a lépcsőn, de nem vettünk levegőt, akkora volt a por. Írjátok meg: három órán át egyedül voltunk, mire megjött az első mentőcsapat. Kiakasztó. A telefont nem vették fel, csak a helyiek és a szomszédok segítettek”.
“Három órán keresztül a romok alatt voltam. Nem tudtam kiszabadítani magamat” - mesélt a földrengés utáni helyzetről a Repubblica című napilapnak a 23 éves Guido Mariani. “Három órán át nem jött segítség. Ordítottam és segítségért kiáltoztam. Hallottam, hogy csörög a mobilom, de nem értem el. Egyszer csak kinyílt egy rés, kezek nyúltak be rajta, megragadtam őket és kijöttem” - mondta.
“Menekültünk, ahogy megéreztük az első morajlást” - mondta a 22 éves l’aquilai Antonio D’Ostilio az AP-nek. “Hirtelen mind felébredtünk, és azon nyomban, pizsamában kirohantunk” - tette hozzá.
Az egyik súlyosan megrongálódott kollégiumban lakott a 22 éves Luigi Alfonsi is. “Épp az ágyamban voltam - olyan volt, mintha sosem akarna véget érni, ahogy hallottam, amint darabokban omlik össze az épület körülöttem. Sikerült lejutnunk más diákokkal együtt, de át kellett kúsznunk egy lyukon a lépcsőházban, mivel a teljes padló leszakadt.” - mondta az AP-nek.
“Ez egy apokalipszis volt, a házunk összedőlt. Az egész összeomlott, és nincs, ami pótolhatná.” - panaszkodott a helyi Maria Francesco az AFP-nek.
A brit Sky televíziónak beszélt a hatalmas rengésről Matthew Peacock, aki az umbriai Amelia városában él - közel az epicentrumhoz: “Úgy éreztem, mintha a házat a tetőnél fogva ráznák - az ágyam neki-nekiütődött a falnak, ami halhatóan csikorgott. A kutyák odakint hihetetlen lármát csaptak. Olyan érzésem volt, mintha a föld kocsonyából lenne.” - érzékeltette a rengés erejét a férfi.
Egy l’aquilai lány azt mondta, hogy december óta lehetett kisebb-nagyobb rengéseket érezni a környéken. Vasárnap is volt több kisebb rengés és egy nagyobb. Amikor hajnalban megérezték a legerősebb földmozgást, elkezdtek lerohanni a lépcsőn, ki az utcára. “Átnéztem az út túloldalára és a szemben álló házikó nem állt többé” - mondta.
Hjulia neven egyik olvasónk azt írta: “Én L’Aquilától 60 km-re élek. A földrengés nagyon erős volt és hosszú, de itt nem okozott károkat. Két utórengés volt a következő 3 órában, amit érezni lehetett itt is. Folyamatosan figyelem a híradót, egyszerűen szörnyű… Mára bezárták az iskolákat és lezárták a Teramóba vezető (A24-es) autópályát.”
A Rómától 60 kilométerre északra lakó John Murray telefonon számolt be a rengésről a Sky News hírcsatornának: “A házam elkezdett rázkódni - ez majd fél percig tartott. Kirohantam. A kutyák valami borzasztó hangon nyüszítettek, de ezen kívül minden rendben volt. Visszamentem a házba, ahol volt víz és áram. Utórengéseket nem éreztem” - mondta a férfi."

azon gondolkodom

Azon gondolkodtam, míg a rokonokkal voltam, hogy én is ennyire határozatlan leszek-e ha annyi idős leszek mint ők? Persze ez a jövő zenéje, de ha ezt látom, hogy ők sem határozottak, akkor honnan tanuljam el azt, hogy a különböző helyzetekben mit kell tenni, és helyesen?
Itt az ünnep, ami a keresztény hit alapjai , ez a legfontosabb ünnep, hisz "Feltámadt Krisztus örvendjetek" c. katolikus ének is így kezdődik.
Régen sokkal másabb volt ez az ünnep is. Ahogy kezdek felnőni minden elértéktelenedik, lassan az élet is? Nem értem. Ennek fordítva kellene lennie. Vajon, hogy nem érzem azt az érzést mint régen erről én tehetek? Vagy a külső körülmények? Egy ami régóta velem van, az a RÓMAI szív. 8 éve figyelemmel követem a gladiátorok küzdelmét, AS.Roma fotball club menybemenetelét avagy a pokolban égését.
Az olasz érzést, ami kell, a barna hajú nők, a mamma-k, a grande amore-k, a kávék, a filmek, a capuccino-k, pipacsok, az illat, minden.
Ez megmaradt, remélem meg is fog.

Kedves péntek

Déli napsütés, kedves péntek. (A délit Déli-nek értsd) itt a mediterrán időjárás, egy padon napfényben úszok, élvezem a nap első meleg sugarait, a fekete rigók muzsikáját, mert ebben egyetérthetünk, hogy ez muzsika.

A kisiskolásgyerekek szaladnak haza, kezükben a téli kabát, a lakás kulcs(panel lakás) kulcsa. Néhányan kutyát sétáltatnak, ha hazaérek ,talán nem ennyire fog sütni a nap, mint most ,de én is megszeretgetem a kutyámat, meg lefényképezem a nárciszokat a virágos kertben, közben meg Szabi néni-től várok egy álatla már beharangozott emailt, ami hosszú lesz, aztán mára nem is tervezek mást, a kávémon kívül. Talán olvasok majd az nem árt meg sohasem.

Egy hölgy haladt át a közeli hídon, rajta még a téli kabát, visszafelé azért én is felveszem.

Paris Je'taime filmezenét hallgatok, ez már egy jó alap ehhez az időhöz. Tiszta Római feeling, már csak a kis utcácskák, a kis kávéház hiányzik, kettő ismeretlen utca sarkánál, az olasz emberek, meg a római házak, azon kívül olyan érzésem van mintha ott ülnék, a képzelet határtalan, ott vagyok ahol lenni szeretnék.

Most azért visszatérve a földre, egy Love P.R. + SZ.A feliratú padon ülök, remélhetőleg nem bánják meg ha az emlékekkel gazdagított padjukat kölcsönvettem ebben a szép időben, sőt Noémi is itt volt, de az már a homály fedi h mikor, sajnos azt már nem írta ide. :D (Itt jártam 2008. julius 3. ilyet nem találtam.)

Kapu ház nélkül

A kapu még áll, a ház már nem. A világ közepén, egy eldugott faluban talán több csodát tudunk felfedezni, mint a nagyobb büdös, köszös városokban…
Az élet itt megállt…de néhány dolog mégsem. Ez pedig a természet.
A fa, a fű , a táj, állandóan változik akár az ember. És egy falu sem unalmas, ha mindent másképp figyelünk meg….jobban, jobban belegondolunk hogy a kocsma elött álló férfi miért ihat, és miért munkától koszos a ruhája.
Belegondolunk milyen élete lehet itt, ebben a faluban. Talán itt nőtt fel? Ide kötik a régi emlékek? Vagy már tervezte, hogy elmegy és itt hagy mindent? Talán örökre…talán elhagyja-e a boldogságot…a sok emléket? Már ha boldog, és vannak emlékek.
A férfi tudja, hogy az emlékek emlékek, de a szívünkben őrizzük őket. Velünk vannak akárhova is megyünk, mert az ami fontos, sosem száll el az ember lelkéből.
A férfi a falu közepén lévő házhoz igyekszik. Utoljára. Vagyis a közeljövőbe nem jön ide. Talán karácsonyra, talán húsvétra vagy temetsére, talán egyikre sem, talán mindegyikre. Nem tudja ő sem igazán.
A ház már nem áll…csak a kapuja van meg, és semmi több…
A kertet benőtte a gaz, de időnként így nyár tájékán lenyírják, és újra felfedezi mindenki magának, mert ez a kapu mindig nyitva áll, akárkinek.
A kapun belépve, jobbra és balra szomszédok, belátni a kerítésen túlra, hogyan élnek , mint csinálnak, mint csinálhattak 10 – 15 évvel ezelőtt.
Az egyik szomszédnak még áll a gémes kútja, a másiknak viszont tehenei voltak, vagy juhai lehettek. Még áll a vén pajta, a menedéket adó pajta….
Beljebb lépve, olyan érzés mintha hazaérkezne az ember. Mintha nem is itt élt volna.
Leült és nézte a tájat. A távolban egy hegy magaslott, a nap lemenőben.
Körül nézett, hogy mindent jól a szívébe rejtsen, az érzést, az illatokat.
Távolban egy őz csorda legelt, a férfi figyelte mozdulatlanul, hogy véletlen se ijessze meg a vadakat…s vadak valójában? Innen olyan békésnek tűnnek…
Talán ők is a naplementét nézik? És hallják ezt a gyönyörű hangot, csodálják és ízlelik a napot, míg az nekünk , s velünk?
A csordától nem messze, egy kis tavacska nappal átitatott fénye csillan a férfi elé.
Oly tiszta, titokzatos, mint egy szűzies nő, és csodálatos.
A nap utolsó pirosló fényeit veti a felhőkre, lila, és babarózsaszínnel párosulva eltűnik a nap a horizonton. S a férfi tudta, itt az idő…
A nap behódolt a holdnak.
Felállt a porból, nagy levegőt vett, hogy érezze utoljára ezt az erdő illatot, itt, a falu közepén, hogy ha valahol újra érzi ezt az illatot, erre a helyre tudjon gondolni, s majd lehunyja a szemét, és a naplemente, a tó, a vadak , a táj, ott lesz a szeme előtt.
Földút vezet ki a kapun, a férfi elindult, utoljára és utoljára körbenézett.
Még pár méter és indul Dél-nek. Egy új életért, egy új hazáért, hogy megmutassa a tehetségét, hogy kitárja szívét mindenkiféle, hogy átadja a világnak szeretetét.
Egy rozoga 20 éves kocsija volt. Összespórolt pénzből vette, egy öreg Úrtól, aki féltve őrizte Fiat 1500-as kocsiját. Eddig csak ő volt a gazdája, de már nem használta, így a férfi, rábeszélte az öreget, hogy adja el neki. 1962-es gyártmány volt. Hasonlított a Lada 1500as-ra, halványkékfestése volt, kitűnő állapotban.
Szerda éjszaka, valami véget ért, és valami elkezdődött. A férfi, nevezzük Andrea-nak elindult, hogy az életében kitűzött célt elérje, sikeres legyen, s tudta, hogy ha marad, az álmai elsuhannak, de megpróbál küzdeni, akár egy szerelmes, akár egy álmaiért küzdő ember. Az álom akkor valósulhat, ha merünk kockáztatni, ha felvállaljuk 100%-ban teljes önmagunkat, és kitartóak vagyunk. Van, hogy órákat kell , napokat, heteket dolgozunk azon hogy egy parányit haladjunk, de előbb vagy utóbb sikerülhet, hogy az álomból valóság legyen, és felnézzenek ránk ,a régi osztálytársak, a legjobb barátunkat kicsi irigység töltse el, megmutatni szüleinknek, hogy vagyunk valakik, hogy büszkék lehessenek.
Hasonlóak mint ők, de sokban eltérőek.
A kocsi útra készen. Teli tank, bőröndök, betéve a csomagtartóba, és a hátsó ülésre, pénz, térkép, minden kész.
A házban ahol lakott hagyott egy levelet, melyben csak annyit ír,
„Elmentem , hogy az álmaimat valóssá tegyem”
Andrea beindítottam a Fiat-ot, és elindult a sötétben, dél-re ahol kedvenc város várta és szerelme és az álmai.

Ma

Hm. Ma, amikor buszon utaztam elég szánalmasnak, éreztem a körülöttem lévő embereket. Sokan is voltak, alig volt helyen, és a szag. Jaj. Testszag. Nem bírok én már sok mindent. Ezt sem. Könyvtárban találtam két folyóiratot, amit, majd ha elérem a nyugdíjas kort, akkor a kandallóm előtt elolvasok, persze a netről fogom megrendelni, és akkor már talán euró is lesz itt Magyarországon, bár lehet, hogy nem itt fogok élni, de úgyis itt fogok maradni, és nem a kedvenc városomban.
Kandallómba égni fog a tűz, szerelmes leszek, mint most. Egy barnahajú és barnaszemű lányba, aki olyan okos, és annyira szép, és ő minden(a nedves mezők illata). Nem emelek ki sem tulajdonságokat, hogy mit szeretek benne, sem pedig azt hogy a küllemében mi tetszik, ő így jó, így szeretem egészbe, vagyis szeretném. Ő, hogy mit szeretne, nem tudom még.
No ennyit a szerelemről mára.
Szóval kandallómban égni fog a tűz, sárga emeletes házam lesz, sok könyvel, bolt mellet, 7-es szám alatt, vagy lehet ez 29-es is, vagy 20-as, ezek a favorit számok, esetleg 13, mint mikor ő született.
Aztán olvasgatni fogom a pocsék írásokat, a folyóiratokból… 2006tól, amit a netről rendelek.
Kutyám is lesz, meg macskám is, meg zöld dzsipem, bár ezekről már korábban említettem.
Kár, hogy álmodom ezeket, persze még tehetek érte sok mindent, hogy tényleg sikerüljenek ezek, amiket így 20 évesen kigondolok.
Találtam egy nagyon jó dalt. Andre Gagnon (Endrú Gányon). Az ő lemezeit fogom hallgatni most. Azt hiszem, erre akarok csókolózni vele, az olyan lenne, mint akár a filmekben. Majd imádkozom egy kis esőért is… a piros kocsimból ez szólna, elkezdene esni, és ő azt mondja:
- Most mennem kell, majd látjuk egymást.
- Jól van Nyuszifül, majd látjuk egymást, elengedem a kezét, majd halkan utána kiáltok.:
- Szeretlek.
- Ő visszakiált, megelőztél, én is ezt akartam mondani!!!
Odafutok, az eső elkezd esni…majd megcsókolom, és felemelem, és pörgünk hármat négyet 360 fokba, ahogy a filmekben szokták, amikor már a tv alá egy lavórt kell rakni, mert annyira csöpögős, de leszarom, én így képzelem el ezt a csókot vele, és ez csak az enyém, csak az enyém!!!
Így van ez. Mikor álmodik az ember. Meg szerelmes. Meg hülye. Meg fáradt, csak nem tudni mitől. Vajon a 140-es tempótól a 8-as úton? Piros Seat-tal? Inkább ez volt a nap fénypontja, sötétben száguldani, mintha a kedvenc napsütötte városomba mennék, szaladtam, hogy odaérjek, hogy kávézzam a kedvenc kávézómban, melynek története is van.
A kávé egyszerűen fantasztikus, azok az emberek élnek csak igazán, akik odajárnak, nézik a napsütést, olvassák a helyi újságok, vagy a világ újságot, Times, La gazette, La stampa, kinek mi, néhányan mutogatnak, amolyan olaszosan, elvégre itt vagyunk, mindenkin napszemüveg, a nőknek gyönyörű barna hajuk van, amely lobog a szélben, ez már művészet, nem is lobogás, ez művészet. A festő biztos lefestené ezeket a momentumokat, az író leírná művészien, haja esését, ahogy a szél szépen játszadozik szabadon a nővel, a hajával.
Azt hiszem, amikor átszaladt egy őz előttem az úton, ezek az álom gyorsan elszálltak, meg az is, hogy ott voltam a kedvenc városom, kedvenc kávézójában, azokkal az emberekkel akik részesei ennek a történetnek, amiről még maguk sem fognak tudni, mert csak illúziók, akár a mesék, a királyfival, és király lánnyal, vagy a filmek, az igazi szerelemmel, az igazi happy end-del.

Itt a dal:


vagy ez, még nem eldöntött

vagy