Mi van ha...

Mert mi van, ha csak adott mennyiségű érzelmi mindentragasztója van mindenkinek, és én már elhasználtam az enyémet? Akkor hogyan ragasztgatom össze megint a szívemet a sok törmelékből?

Zakatolt bennem az előbb olvasott gondolat. Egyáltalán össze kell-e ragasztanom amit „más” összetört bennem? Vagy, a gondolatok a megérzések, és megélt érzések, csak miért bennem alakulnak ki, és a másik félben, pedig idő előtt elhal, noha ő akart jobban, sem mint én őt.

Aztán jön az unalmas depresszió, a szürke magányos hétköznap, amikor csak erről áradozok a barátoknak, akik már kissé unalmasnak látják a dolgot, hogy a sokadik lány nem akart elfogadni így egészen szépen. Sokan voltunk már így, és sokan leszünk így. Hogy hogyan? Hát szeretve, de valahogy mégsem. Nincs az a lebegő várakozás.... Hogy aztán nekifújjon valakinek az őszi szél, vagy a nyári, vagy a tavaszi ,téli, bánom is én, hogy melyik, csak fújjon. Kezdem megszokni azt, hogy azoknak az embereknek nyílok meg, úgy igazán őszintén, akik hamar elszakadnak tőlem. Most igazán erre,  ne mondjuk azt, hogy ez van, mert azzal senkinek se jó. Az élet sokszor kibasz velünk, mi meg őrülünk ennek, hogy azért mégse unalmas az életünk.

Vágyunk a boldogságra, mint minden ember a földön, de ha körbenézel egy tömött pályaudvaron, ez legyen akármilyen pályaudvar, a lényeg hogy sokan legyenek, akkor rájössz, hogy csak te állsz egyedül, te veled nem beszélget senki, neked nem kacsint senki. Csak állsz, és akkor tudatosul benned, az, hogy magányos vagy és mindenki más, valakivel van. Párok szaladnak el előtted, galambok szarnak le a tetőről, persze párosával majd két perccel később, párok csókolóznak, édesen, mert az ő szerelmük szép, és kedves. Na jó, ezt a tvből hallottam. Egy srác mondta, hogy az ő szerelme a lánnyal, szép és kedves. Én inkább azt mondtam volna, hogy szenvedélyes és titokzatos akár azok az elveszett lelkek, akik nem hisznek semmiben, majd egy csoda hatására, mégis. Ez azoknak a lelkeknek szól, akik elfelejtenek hinni a szerelem nagyságában, és ennek létezésében. Ne álljunk meg, haladjunk tovább. Az élet arról szól, mit és hogyan teszünk le valamit arra a bizonyos asztalra, ami utánunk marad. Van akié hamar elkorhad, van akié meg nem is fából készült, hanem vasból, de persze azt tudjuk, hogy elrozsdásodik, de ez már több időt áll, mint a fa, ha megtámadja a szú. És vannak a márványból készült asztalok. Ekkor rájövünk, hogy hol is vagyunk.  
 Egy idézettel zárnék, a szokásos Coelho előtt.

Bohumil Hrabal (1914. március 28. — 1997. február 3. ) 

Édesjóistenem, ez az élet mégiscsak bolondulásig gyönyörű!

--

„Minden percben, minden pillanatban egyre nőtt bennem ez az érzés, és folyamatosan alakított. Ismét hinni kezdtem a jövőben, és – lassacskán- ismét hinni kezdtem Istenben” A Piedra folyó partján ültem és sírtam Paulo Coelho  

Egy szokványos estének indult,

Egy szokványos estének indult, semmi izgalommal, és előre eltervezett dologgal. Spontán tv-zés, valami ismeretlen francia drámát, majd olvasás és alvás. Persze ezt a spontán dolgot is meg lehet másítani, éppen egy spontán de igen fontos telefonhívással. Testvérem nem érzi jól magát, ezért az ügyeletre megy. Jó. Fél óra múlva pedig újabb hívás, hogy a kórházba kell mennie. Úgyhogy anyám hamar cuccot pakolt, kijártam a garázsból, aztán mentünk mi is a kórház sűrgősségi osztályára. Az oda útnál,  a halálcsend uralkodott a kocsiba, 120 feletti sebességnél, pedig csak a menetszelet lehetett hallani. A Hold tüzesen világított, néhány kósza fekete felhő kóborolt  az égen. A csillagok ma nem akarták mutogatni magukat,  de azért néhány pár világított, éppen azok akik esti szolgálatukat tartották.

Körülbelül az áltagos 20 perc helyett, sikerült X perc alatt odaérnem.

22 óra után járhatott az idő. Az utakon senki, talán a kórházban azért dolgoznak még, hogy ne legyen baj, hogy ne legyen nagyon nagy baj. Aztán beléptünk a kórház kapuján, ahol a portás nézte a Tv2-t, mi  anyámmal beosontunk a nyitott kapun, ahol Látogatási Tilalom feliratú táblával is találkoztunk. Ez sürgős.

Tesó ott feküdt a sürgősségi osztály tömött ágyakkal megpakolt kórtermében. Infúziót kapott, és már kezdett újra belé szállni az élet, de persze nem a sós víztől, hanem úgy, az oda felé vezető úton elmondott imáknak köszönhetően. Csend volt akkor a kocsiban, de lelkemben és magamban pedig imádkoztam. Fogtam remegő kezemben a a tömött táskát, amit vittünk, hogy hátha kell, aztán 5 percet beszélgettünk, utána jött egy újabb beteg az osztályra, és ki kellett jönni a kórteremből. A folyósón vártunk 20-30 percet, nézegettem az órám lapját, és ahogy a másodperc mutató mozog. Vártunk. Aztán az elöbb leírt percek elteltek, mire megjelent egy orvos, és újabb 20 perc múlva végzett a betegek vizsgálatával. Erre az estére, a maradék időre bennt kell maradnia, kap infúziót, és reggel további vizsgálatok lesznek hajnali 7kor. Igen hajnali, a délutáni keléshez képes.  Reggel kiderül, hogy jobban lesz-e, illetve haza jöhet-e már onnan, a sűrgősségi osztályról, mert minden volt ott. Száradt vér a kis széken, vérnek tűnő folt az éjjeli szekrényen, illetve már a huzatokat sem cserélik, mert az ágyneműre terített papíron feküdt a testvérem, álmosan és fáradtan. Most alszik, a többit meg meglátjuk.

A hazafelé vezető úton majdnem elütöttem egy nyulat. Aki nem érzékelte a pillanat súlyát, mert elkezdett cikázva futni, és elég nehéz így bármit is csinálni, mert nem volt hajlandó lefutni az útról, hanem azon cikk-cakkba futott, azaz mégiscsak érezte a pillanat súlyát, hogy veszélybe van. De aztán pillanatok alatt leugrott az útról, közben, pedig én is ügyeltem arra, hogy ne most legyen az utolsó hazafutása.

„Engem az életben a kíváncsiság, a kihívások érdekelnek, és a jó harc győzelmei és vereségei. Sok sebet hordozok, de hordozok magamban olyan pillanatokat is, amelyek soha nem történtek volna meg, ha nem merészkedek túl a saját határaimon” Nem vagyok boldog Paulo Coelho

Egy éves a blog!

A mai napon, a blog elérte egy éves születésnapját. Most egyfajta összefoglalást kellene alkotnom arról, hogy mi volt eddig, és mi lesz később, de csak a múltat tudom és a jelent, a jövőt nem. Ami eddig volt, az belőlem egy darab. Remélem, hogy sokak számára gondolkodtató dolgokat írtam, hogy ezzel mit okoztam a lelketekben nem tudom. Nem emelek ki semmilyen bejegyzést, mert mindegyik fontos része, hisz ezalatt az egy év alatt, - kimondani is furcsa nem, hogy leírni- szóval ezalatt az egy év alatt sok minden történt és mégis szinte semmi. A változás éve volt ez, ismét sok hasznos dolgot tanultam másoktól, másokból, és az élettől. Vannak dolgok, amiket lehet, hogy másképpen tennék most, mint akkor, de ezt nevezem annak, hogy sikeres volt a megtanult lecke. Az egy év alatt találkoztam sok emberrel, és váltam el emberektől. Csináltam a saját magam számára izgalmas és őrült dolgokat ezeket az időket sosem fogom elfelejteni, mert jól esett kicsit másképpen hozzáállni a dolgokhoz. Most főként áprilisi időre gondolok, amikor leutaztam Pécsre, és ott voltam 2-3 napot, majd ezt rá félévre megismételtem, de már egy másik ismeretlen-ismerős miatt. Sok új és a lelkem számára fontos filmeket néztem és zenéket hallgattam.
Alkottam. Amit kicsit nagy szónak tartok, mert valóban a semmiből hoztam egy különleges dolgot elő mindig, és persze ezt nevezik a nagyok alkotásnak, de sosem voltam elégedett a produktummal. Ez persze a művész harca, mert egy mű soha sincs befejezve. Voltak szép és voltak a semmitől fáradt kávé mellett töltött napok. Voltak örömök, és voltak depressziós hetek, és voltak a megmagyarázhatatlan hetek, amelyeket csak én tudok produkálni.
Változás éve volt, persze még nincsen vége, de formálódok, ahogy mindenki más, például: 
a környezettől, a barátoktól, haveroktól, szerelmektől, majdnem szerelmektől, az emberektől, könyvektől, filmektől, zenéktől. Egy fontos dolgot megtanultam, hogy szívem szerint kell élni, és őszintének kell lenni, de lehet, hogy ez más embereknek fáj, megbántok másokat ezzel, de így kell élni, őszintén szívből élni.
Az év első felében össze kellett szednem magam, hogy a darabjaimból egészet csináljak. Aztán volt egy fontos találkozásom egy lánnyal, akivel a megmagyarázhatatlan első látásra szerelembe esés volt . Aztán ez is hamar véget ért, ahogy minden.
Később találtam egy falut, ahol jó lenne lakni, néha odajárok álmodni. Az egy év alatt, volt minden, az életemben. A jövőben amellett, hogy bizonytalanság, és egy nem tervezett költözés várható, illetve az utolsó félévem a főiskolán- azt hiszem ez sem lesz egy könnyű év, de melyik volt az? Boldog születésnapot!

J.D. Salinger

Semmi nem változik; ami változik: az ember saját maga. Nem az, hogy idősebb lesz, vagy ilyesmi. Nem éppen azért. Csak éppen megváltozik. Mondjuk, most kabátban megy. Vagy az, aki legutóbb a párja volt, skarlátot kapott, és most más a párja…

…Vagy az ember hallotta, hogy a szülei reggel állati nagy parádét rendeztek a fürdőszobában. Vagy az ember csak elment az utcán egy pocsolya mellett, amin szivárványszínű benzinfoltok úsznak. Úgy értem, az ember kicsit mindig más, nem tudom ezt pontosan megmagyarázni. És még ha tudnám is, nem biztos, hogy akarnám.

Jerome David Salinger (1919 január 1. -2010 január 27.)

Valaha

Valaha sejtettem, hogy van az az időszak, amikor nem akarok több lenni, mint aki vagyok. Rájössz, hogy az álmok végesek. Álmodozni nem felesleges, ez egy mozgató rugó ahhoz, hogy elviseljük az élet megannyi szürke napját. De ha mégis kifogunk egy csodálatos napot, akkor ha már kicsit le vagyunk nyugodva tudjuk, hogy holnap ez a szint már nem lesz, és kicsit elfog minket az a bizonyos rossz érzés.
Az ég alja vérvörös, a testünk megfagy, de megyünk, élünk tovább.
A falu egyetlen templomában megszólalt halkan a lélekharang. Mindenki szíve megremeg, mindenkiben átfutnak a rossz gondolatok, átfut az a legfőbb dolog, hogy a halál, mint olyan, igen is van. Tudjuk jól, hogy elkerülhetetlen, és ez a legbiztosabb az életben, csak nem tudjuk mikor következik be. A legkisebb harang szólalt meg, amikor végig jöttem a falun. Három rövidke megszakítással, hosszan lüktetett, ahogy a szívverésem sétálás közben. A fagyos levegő a torkomba zuhant, az agyam azokra a fontos emberekre gondolt, akik segítenek abban, hogy azzá váljak aki vagyok.
Minden ember jelenléte az életemben fontos, hogy olyan lettem, mint aki most vagyok. Akár egyetlen ember is ha nem változtat rajtam, akkor nem az vagyok most, mint aki. Szülők, nagyszülők, unokatestvérek, nagybácsik, és nagynénik, nagy szerelmek, fellángolások. Mind mind fontos személyeket jelölnek.

"Az út nem tart örökké.
Áldás, hogy egy ideig haladunk rajta,
de egy napon véget ér. Ezért állj mindig készen arra, 
hogy bármikor búcsút tudj mondani." 
Az utak megőrzésének kézikönyve   
Paulo Coelho

Behunyod a szemedet

           ...nem látsz semmit, csak egy fekete, vagy szürke háttérszínt. Kortyolgatod a kávédat, ülsz a közeli ablak előtt, és figyeled az embereket akik elmennek a ház előtt. Semmi változás már 3 napja. Nincs kedved emberek közé menni. Falat húztál magad köré, egy picit, hogy most így az ünneped közeledtével ne kelljen őket látnod, hallanod, érzékelned. Elektronikusan még kommunikálsz, de ez már megszokás. Mailek, email halmazok, chatre bejelentkezés, néhány jó barát ír, kérdezget, aztán jön a semmi. Este olvasol egy írót, akit nem rég ismertél meg. Ő Boris Vian.         És ahogy lenni szokott, ezt a könyvet is egy emberhez kötöd, aki jelen helyzetben jó, hogy van. Azt gondolom, hogy Isten mindig küld nekünk egy embert, aki fontos lesz az életünkben, hogy támaszunk legyen, és fordítva.

Este azaz ötletem támadt, hogy a világ rosszaságán nem igen lehet javítani, sőt a magyarságon sem lehet már javítani. Példa, hogy ülsz hazafelé egy buszon, és hallod a buszsofőrt, hogy szidja a politikusokat, mert sokat keresnek, és alig dolgoznak, aztán jöttek a nyugdíjasok, valahogy felvontatják a buszra őket, a mamák sosem veszik le a kalapjukat, ezt már megfigyeltem, és papákat sosem lehet látni a buszon. Vajon ennyire nincs kedvük utazni? Nah persze annyi évi házasság után kell egy kis szünet, amíg az asszony elmegy vásárolni a nagyvárosba, vagy a kórházba kivizsgálásra. Aztán ha hazamegy, mert hazamegy, akkor újra egymásra találnak, mert hiányoznak egymásnak.

Este, ahogy a laptop előtt ültem, azon gondolkoztam, hogy most kell valami szokatlant csinálnom. És igen megtettem. Hogy mit? A térképen egy közeli falura tettem az egerem mutatóját, és odamentem. Nem volt ez messze. Egy órás út mindössze, oda vissza. Aztán az elindulás, az izgalmas, az odavezető út is, főként, hogy esett a hó, az utakon nemhogy autó, de hókotró sem járt. Szerencse, hogy nem volt hóátfúvás, bár megjegyzem, hogy ezek a telek, nem olyanok, mint gyerekkorunkba. Nem igaz? Egyik nap esik a hó, átázik a cipőd hólével, másik nap, meg minden felszárad, szinte ki lehet ülni az udvarra napozni, hogy hassanak ránk a Nap fénysugarai. Aztán másnap, esik az eső, harmadnap a hó, és kezdődik elölről minden. Hőingadozás, időjárás-változás. Közben napra nap, éjre éj, s távolodik a jelen, ami múlttá kovácsolódik,  és megyünk vakon a jövő felé, mindenki bízik magában a lehetőségeiben, a sorsban, hogy meghozza számára azt amit elérni kíván. Azaz lényegében nincs semmi. 
Boris Vian idézettel zárnék: "Élni annyi, mint röhögni a halálon, és belehalni a röhögésbe." vagy "Olyan jól állt neki a jópofizás, mint szarszippantó tömlőn a kamásli"
 vagy "Az arca olyan mogorva volt, mint egy kőszentnek bombázás után".

E. E. Cummings : Kötődés

i carry your heart with me by E. E. Cummings  

i carry your heart with me(i carry it in
my heart)i am never without it(anywhere
i go you go,my dear; and whatever is done
by only me is your doing,my darling)
i fear
no fate(for you are my fate,my sweet)i want
no world(for beautiful you are my world,my true)
and it's you are whatever a moon has always meant
and whatever a sun will always sing is you

here is the deepest secret nobody knows
(here is the root of the root and the bud of the bud
and the sky of the sky of a tree called life;which grows
higher than the soul can hope or mind can hide)
and this is the wonder that's keeping the stars apart

i carry your heart(i carry it in my heart)

 Kötődés

Magamban hordom a szívedet,
a szívemben hordom.
Mindig itt van velem.
Bárhová megyek, mindig kell nekem.
És akármit teszek, bármi lesz,
Te ott leszel kedvesem.
A sors nem riaszt,
mert Te vagy a sors nekem.
Nem kell világ ennél szebb,
mert Te vagy a világ, igen.
Íme a titkok titka,
mit senki se tud:
gyökere minden gyökérnek,
rügye minden rügynek,
egek feletti ég a fán,
mely maga az élet.
Mely magasabbra nő,
mit a lélek remélhet,
vagy elme megérthet,
mint az alá nem hulló csillagok csodája.
A szívemben őrizlek.
Ott őrizlek a szívemben 

Holnap

Holnap visszamegyek Szhelyre, ami jó is, meg rossz is. A jó, az h egy kicsit szabad lehetek, szabadabb. Ügyelhetek magamra, meg hasonlók. No meg a barátommal is már régen beszéltem. Kíváncsi vagyok, hogy hogy van, és mi történt eddig vele, ebben a 2 hétben.
A rossz az, hogy 2 vizsgám lesz. Egy írásbeli, majd másnap egy szóbeli, amire persze öltönybe kell menni. Szeretem az öltönyt, de pont nem vizsgakor. Beleizzadni, meg ott félni benne, nincs az a nyugalom, mint a rendes-ruhába vagy azok az illatok amik már megszokottak. Egy öltönybe általában hányszor búj az ember??? Meg sem tudja szokni a testünket, a testünk meg az öltönyt. A másik ,hogy úgy nézek ki benne, mintha egy vállfán lógnék. Az öltönyöm 20 éves, lehet h több, még apám is ebben vizsgázott, akkor már több mint 20. Elég durva. Az öltöny lassan túl él bennünket, és a kis rohadéknak semmi baja. Még a molyok is kerülik. Nem is értem.
Ma éjjel lesz Vészhelyzet, de persze ismétlés. Nekem tanulnom kéne, de lehet, hogy megnézem miközbe tanulok. A Vészhelyzet az egy olyan dolog, hogy amikor kicsiként felfogod, hogy életben vagy, azaz kb. 5 éves vagy. Akkor kezdődik egy jó sorozat. Ez volt a Vészhelyzet. Számtalan évad, mindig ugyanabban az időpontban, várod, azt a hatást amit ad, várod , átéled. Ha fáradt vagy rájössz hogy más emberek is fáradtak, és ha zuhanyzol, eszedbe jut, hogy a Vészehelyzetbe is volt pár ilyen rész, amikor lassú zenére zuhanyzott valaki egy fáradt húzós nap után.
Jó sorozat. A felnövéssel, pedig figyelmeztetést kaptál a sorozat által, hogy egy életed van, mik mennek a világba, hogy, egymást öldöklik, vagy csupán Isten beleavatkozik a dolgokba és magához rendeli az embert ott az asztalon.
És amikor kimondják a halál idejét, mindannyian meghalunk, majd a következő résszel újraéledünk. Sorsok, életek szaladtak velünk, ahogy az életben is a mellettünk lévő emberek.
Szhelyre valahogy most jó lesz visszamenni, annak ellenére, hogy vizsgák, és még pár értelmetlen beadandó van előttem.
Legyetek jók, és ügyeljetek, hogy a mellettetek lévő emberek csak siessenek ahogy akarnak, ti viszont ügyeljetek magatokra, hogy normál tempótokba sétáljatok az utcán, vagy normál tempóba egyetek, vagy éppen csináljatok valami hozzátok elég szokatlan dolgot. Ciao

Csak a lelkiismeret

“Csak a lelkiismeret lehet bírád, hóhérod vagy pártfogód, senki más! Ha írsz, csak a lelkiismeretnek tartozol számadással, senki másnak. Mindegy, mit várnak tőled, mindegy az is, mivel büntetnek, ha nem azt adod nekik, amit remélnek tőled, vagy amit hallani szeretnek! A börtön és a szégyen, a pellengér és a meghurcoltatás, a hamis vád és a nyelvelő megalázás, a szegénység és a nyomorúság, mindez nem érint igazán. Csak lelkiismereted tud büntetni, csak ez a titkos hang mondhatja: „Vétkeztél.” Vagy: „Jól van.” A többi köd, füst, semmiség.” (Márai Sándor: Füves könyv – A lelkiismeretről)

És akinek meg van ez a könyv, lapozza fel a 122-dik oldalt, 174-es számú bejegyzés melynek címe: Arról, hogy sokat kell sétálni 


Moddi vs. Kråkesølv - "Magpie Eggs" (Moddi) from byLarm on Vimeo.

Kimaradt beszélgetés

Valljuk be, elég egy trehány idő van. Akárhány centis hó, plusz ömlik az eső. Jah és két fok van. Bár most kinézek az ablakon, és látom, hogy már csak szemerkél. A cinkék itt eszik a kirakott magokat, lassan már ők is bejönnek az ablakon, de úgy hogy betörik az üveget és közbe pedig megtalálják a mosogató szekrényébe zárva a többi magot. Csak úgy szag után lecsapnak a zacskó magra, amely napraforgó mag, és fél kiló, vagy egy. És olyan kövérek lesznek, hogy nem tudnak felkelni, és a macska pedig ott jár, és megeszi őket. Így megy ez.
Most jól vagyok, ami jó hír. Csupán az az egy gond van, hogy nincs blog bejegyzés, mert mint tudjuk a művészet akkor jó, ha szenvedünk. A szenvedésből születnek a legjobb művek, vagy kibaszott nagy érzelmek mellett, vagy után, halál, szerelem, szakítás, stb. Tudjuk, hogy működik ez. Ámbár, ha nincs sem szerelem, sem szakítás, csak vagyunk mint kocsi a garázsban.
Nincs bánat, sírás, szorongás. Halál pedig ne legyen. Kár lenne a jó emberekért.
Ma csendben a kályha mellett ülök, és hallgatom ahogy pattog a tűz a kályhában. Ma már neki kell állni dolgozni, hogy legyünk valakik. Ha nincs munka a dolgok mögött, nem ér semmit. Az persze más kérdés, hogy ma hajnali 5kor is hallottam a harangok hangját a közeli templom tornyából. A vallásos emberek tudják, hogy ilyenkor kell elmondani a "Az úr angyalát", délben, és lefekvéskor. 5 óra, 12 óra, és 19 órakor. Nyáron ez változik, mert több a napfény, azaz, tovább marad fennt a nap, mint így télen.
Visszatérve az alkotásra. Vannak örömből készült alkotások, műalkotások, csak, hogy erősítsem, hogy nem minden az. Ez szubjektív.
Az örömből készített alkotások, nem olyanok, mint a szenvedésből születettek, nincsen mögötte a felgyülemlett érzelmek sora, a bánat, a kínlódás, a szenvedés.
Ma gondoltam így leülök a kályha mellé, és írogatok, de most nincs semmi szenvedés. Lilly Allentől hallgatom a Smile-t, csak azért mert sírni és szenvedni tök felesleges. Ha már itt tartunk, szeretni is, és meghatározni, azt, hogy te a barátnőm vagy-e, illetve azt ,hogy egyáltalán ha az életünkbe csatlakozik egy valaki(mindenki a hozzá illő , nemű egyént gondol ide), nő vagy férfi, akkor fel kell ismerni, hogy ő egy külön álló személyiség. Nem kell féltékenynek lenni, csak szeretni kell addig amíg ő boldog, és hogy te az vagy-e. Én így gondolom. Aztán ha elmegy, helyet nem szabad engedni a szomorúságnak. Lesz másik, és tudjuk, hogy egyetlen ember mennyit változtat rajtunk, mennyi szépséget ad, kicsit megformál mineket, hogy a következő személlyel jobb legyen az életünk. Tudom, hogy van szenvedés, akkor ha elmegy. De ezt a felgyülemlett energiát át kell alakítani, valamiféle alkotó energiává, csináljuk azt, amik igazán akarunk lenni. HA valaki késztetést érez, hogy írjon , akkor álljon neki írja ki magából, ha valaki zenét tanul, gyakoroljon egy zongora előtt, addig amíg a kezei bírják, és a kezén láthatóak az erek, amelyek kidagadnak a megerőltetéstől, vagy fessen, rajzoljon, vagy a megfelelő képzettségének csinálja azt amit akar. Tervezzen házakat, sétáltassa a kutyáját, ahogy jól érzi magát, csak vésse az eszébe, emberek jönnek, emberek mennek az életünkben, és ezt nevezzük igazán úgy hogy : ÉLET.
És vannak évszakok, amelyeket kevésbé szeretjük, és vannak amelyek erőteljesen befolyásolják a közérzetünket. Ilyen az ősz, a tavasz, és a nyár, és a tél. Mindegyik szép, mert ősszel a fák leveleiben gyönyörködhetünk, tavasszal a fák virágaiban, nyáron a hullócsillagokban, télen pedig a felhőből lezuhanó pillekönnyű hópelyekben.
Éld a napot, éld az életedet. És ne akard az érzéseidet bezárni saját magadba, illetve az érzéseidet, ne nevezd nevükön, hogy fogalmak legyenek, hanem maradjanak érzések, igazi érzések.

Smile

Aki egyszer már veszített, úgy igazán, vérre menően, az nem könnyen kockáztat újra. Aki egyszer már adott, mindenestül, önmagából egy jókora darabot, az nem tékozol újra. Ha gyengülsz, magadra maradsz. Erőd még inkább elhagy. Erőddel pedig mosolyod, lényed. Lassan a többiek is. Mindenki a jóhoz tapadna. Félelmed pedig rád, az arcodra. Az utat mind egyedül járjuk. Legyünk páratlanul vagy párban: egyedül. Tudom, hogy fáj az egyedül. Fáj az együtt, mégis egyedül. Fáj az egyedül is együtt. Záródsz és záródsz, szorongásod a pajzsod, fegyvered. S ha szemed csukva, füled mellett megy el a dal is. Nem látsz színeket, nem érzel ízeket. Ott állsz magaddal szemben, és nem tudod, ki néz a tükörben. Ha elmentél már a legmélyebb mélységbe, rá kell jönnöd, hogy hit nélkül nem térhetsz vissza. Visszatalálhatsz magadhoz, önmagadon keresztül, de egy másik útvonalon, mint addig. Utólag hálás lehetsz veszteségeidért, hogy eljuttattak egy kevésbé szemfényvesztő valósághoz, azaz "a valósághoz". Igen, igen, sorsunk van, feladatunk van. A bánattal is. Tisza Kata

Az év harmadik napja

Most eléggé aggódok és szorongok. A kutyám a nagy szilveszteri petárdázásban eltünt. Igen, tehetek róla, tehetünk róla, hogy nem volt elzárva, annak ellenére, hogy ő, Tücsi, minden szilveszterkor útnak indul. Be volt zárva, de csak egy darabig. Tücsi, 10 éves kb. Sosem tudtam, hogy mikor ünnepli a születésnapját, nem mondta. Most lehet, hogy egy mezőn van, és ahogy 2 bejegyzéssel ezelött írtam, vigyáz egy lélekre a mező közepén. Őt gondoltam akkor mellém, mert a lélek, persze én vagyok. MOst ott van mellettem és vigyáz rám. Az elmúlt 3 nap arról szólt, hogy a család tagjai bicajra pattantak és mindenfelé kerestük. Semmi nyoma. Számomra a 2010-es év első elhagyása, ez most olyan mint egy szakítás, hallkan jegyzem meg, hogy az is.
Nincs étvágyam, este pedig alig tudok aludni. Hajnalban is kinéztem a hószálingózásban, hogy hátha itt van a kapu elött, mert persze nem tudni, hogy ha hazajön, akkor mégis hova. Mamáékhoz-e, vagy ide le a falu végére.

Kb. ennyit az új évre.
" A következő esztendőben rejtsen el Benneteket a Mindenható a Gonosz elől. Legyetek boldogok, vagy legalábbis elégedettek, amely érzés némiképpen enyhít majd az élettől oly annyira elválaszthatatlan szenvedések súlyán."

Hush,hush,hush

Azt hiszem

Azt hiszem, hogy most is ő jár a fejemben. Úgy érzem a gát ami volt, már nincs, nem véd. A folyó útjára kelt, hogy életben tartson. Hinni, hogy valakinek fontos leszek, hogy valaha is kiejti a szót, amit már érzek. Úgy hiszem, itt az ideje, kimondani a ki nem mondott szavakat, úgy hiszem, az esőben csak én járok mezítláb, úgy hiszem, hogy itt az ideje...


ui: Búék olvasóimnak, csak azért nekik, mert akik nem olvasnak azok azt sem fogják elolvasni amit kívánok. :)

Benjamin Biolay - La superbe

 Marie Agnes Gillot

A napok

A napok szürkék, színtelenek, íztelenek. Álmosak, fáradtak, álmatlanok, ijesztőek.
Érzelmekben gazdag, mégis üres, felesleges. Teljes mértékben vele van a szívem, s ő megannyiszor visszaküldi bársony dobozba, ahogy becsomagoltam, és átadtam neki, hogy vigyázzon rá, hogy vigyázzon rám.
Talán, most ha olvassa ezt a sort, én ott lehetek vele, szorosan átölelhetem, karjában aludhatok el, újra, mint nem is oly régen, érezhetem illatát, s várhatok rá.
A ölelésemben benne lenne létezésem értelme, ereje, egyszerűsége.
Majd a csókban a szenvedély, az utolsó csók szenvedélye, majd az utolsó ölelése, és gyönyörű kék szemeiben merengés.
Te vagy az, kék szemű lány, kire vártam, s kire rátaláltam. De menned kell, hisz tudjuk mi van, és mi nincs.
...............
A „Te vagy az”, elhagyása, mely a pokolba hív, egyenes úton, s táncolhatunk a romokon, melyek örökké megépítetlenek maradnak már.

Táncolunk esőben, hegedű szóra, üres mosolygós tekintettel, s bámuljuk a semmit, az üres csillagos eget, megfáradtan, kihűlve, mint a test, melynek már mindegy.
A mezőn egyedül, a táncot abbahagyva örökké ottmarad a lélek, egy kutya ül mellette és vigyáz rá, hogy ne legyen egyedül.
Ott ülnek csendben, a messzi patak hallatszik csak, meg a táj zaja, a nagy semmi közepén.

A „Te vagy az” pedig él, s valahol énekel, talán egy kórusban, igen, egy kórusban, egy nagy tó alatt.
És hol lesz akkor már a test?

Békés Boldog Karácsonyt
minden kedves olvasómnak .
love, andrea piovanni

A gyertya pislákoló fénye

Azt hiszem boldog vagyok. Elhitetem magammal, hogy pár hét múlva is az leszek. Jó lenne, ha vele.

Amikor felült a buszra, éreztem, hogy ott áll, annál a megállónál, elképzeltem, szinte láttam, szinte vele utaztam együtt, haza.

Délután az órámra pillantva kb. tudtam, hogy most merre jár a busz, amelyen hazafelé zötyög.

Bonyolult ez. Ahogy az élet is néha, pedig aztán élni a legegyszerűbb dolgok egyike.

Két állapot létezik.  A szeretet, és a rá való vágyakozás. Ez utóbbi kívánja meg leginkább a bátorságot.

Elég bátor vagyok. Harcolok. Egy olyan erővel, melynek nincsen értelme. Egy olyan harc melyet nem is én vívok, de a tehetetlenségben harcolnom kell. Bonyolult ez.

...

...

Édesen ragyogó Hold, féltékeny rád a szívem, mert látod azt , amit én nem látok, és ami tőlem oly távol van. 

Parov Stelar - Powder

Az életünk olyan...

Az életünk olyan, mintha egy tóban eveznénk, vagy egy tengeren. Ülünk a csónakban, és a szárazföld felé haladunk. Nem állhatunk meg, nem szállhatunk ki a közepén, sem az elején.
Ma elmondtam egy lánynak, hogy szerelmes vagyok belé. Nem csak így gondolom, hanem így is érzem. Sokszor átgondoltam, és az élet, rámutatott arra, hogy igen, ő lenne az, akivel ha nem is örökké, de valameddig…
Aztán, pár óra múlva, azon gondolkoztam, hogy én sem tudtam kezelni azt, ha a valaki azt mondja nekem, hogy szerelmes vagyok beléd, te jelented a napot, a holdat a csillagokat. De persze ez egy életben maximum háromszor fordul elő. De valójában, ha nem rendelkezel az érzéssel, nem akarsz rendelkezni, nem akarsz az ember maszkja mögé nézni, hogy ki is valójában, addig nem tudsz semmit.
És ilyekor nem válaszolsz semmit. Vagy rámondod hírtelen: Nem.
A nem, a legkönnyebb válasz. A nem megfelelő számomra, úgy hogy nem is néztünk a maszk mögé. A könnyebb utat választjuk, mert azt hisszük, hogy örökké élünk, és ez az ember aki a szemünkbe mondja, hogy szeret, ő most mindegy. Nem érek rá szerelmesnek lenni, majd akkor amikor én akarom. De ez nem így van. Nem foglalkoztatna az a kérdése, hogy mi lett volna ha jobban a maszk mögé nézek? Lehet, hogy ő az igazi, csak nem úgy álltam a dolgokhoz.
Aztán persze mindig lesz valaki az ember életében, de az az ember, akit „kihagytam” az életemből, mert nem úgy álltam hozzá, hogy akarok, és igen ő egy kérdőjel marad.
Az embernek azt kellene megbecsülni-e, hogy van egy ember aki most akar, és ez a fontos, hogy most. Mert nem élünk örökké, és ezt is a fejünkbe kell vésni. Boldognak kell lennünk. Ahogy egy dal szól: „ott van a boldogság, úgy odavitorláznék”. Mi lesz, ha később nem leszek igazán boldog, nem fogok örülni semminek, nem lesz időm saját magamra, csak arra hogy fenntartsam magamat.
Carpe diem. Azaz éld a napot. Ha normális vagyok, így élek, ha depressziós, más dönti el helyettem a hangulatomat, az már betegség.
És az a lány, kinek szerelmemet elmondtam, ő hatással van a napjaimra, és hatással van arra, hogy hogyan is vagyok.
Csomó van az életem fonalán, már jó pár ideje. Igaz.
Az a legnagyobb igazságom saját magam számára, hogy nem mástól kellene várnom, hogy ezt feloldja, így igaz. Nekem kellene erről tennem, hogy feloldjam. De aztán ha feloldom, ugyanott vagyok, hogy beleszeretek egy lányba, és elölről elindul minden. Aki nem akar boldog lenni, sosem lesz boldog, és aki boldog akar lenni, az sokszor érzi magát, hogy a pokolban áll, egyedül.
Valahogy így van. A napok és az éjjelek most ugyanolyan hosszúak. Itt ülök egy széken, az ő képét nézem a monitoron, hátha észheztér, hátha észhez térek, hogy aki elmegy, az már nem fog visszajönni, és aki eldönt valamit, az már nem biztos, hogy meg akarja változtatni a döntését, és hogy ha én érzek valamilyen érzést, attól még neki, nem kell ugyanazt érezni, sem hasonlót.

„Leesett az első, hó”

Az általános iskolába mindig kellett írni különböző fogalmazásokat. Tudjátok szerintem ti is. Most a téma, a „Leesett az első, hó” címmel írj valami szépet, másfél oldalba dolog.

Így nem maradhat ki ez sem az írások közül, és így mostani fejjel írok egyet.

Leesett az első hó

Elkezdődött a tél. Itt az első, hó. Az emberek újra el kezdtek fázni, és készülni a karácsonyra. Az idei első hó, későn érkezett, ugyanakkor éppen jókor, hisz mindenkiben kezd beindulni a karácsony érzése. Rég volt már fehér és nagy hóval borított karácsony. Csak fázni szoktunk mostanában a mediterránra sikeredett övezetben, mert lassan már ott tartunk.

Advent harmadik gyertyájánál imádkozunk az asztal körül, Mama, Papa, anya, én.

Mindig szoktunk gyertyát gyújtani, és ebéd után elmondani pár imát, és várni a Kis Jézust, hogy hozzánk is látogasson be. Emlékszem régen mama mindig mondta, hogy a „kertek alatt van már a kis jézus.” Mindig elképzeltem, de már nem is tudom, hogy hogyan.

Jó volt kicsinek lenni, és hinni a karácsony üzenetében, várni azt a szép pillanatot, ami betölti a család lelkét. Ez a karácsony. S itt az új hó, vártuk már.

A harmadik gyertyánál hóesésben bentről nézzük a szén cinegéket, hogyan eszik a tökmagot az ablak párkányáról. Alig vannak 5-6an. Mindig többen szoktak lenni, de most ennyinek is örülünk.

Karácsonyfát is néztünk már, hogy időben elkapjuk azt a fát, ami nekünk lesz, és a miénk lesz. Szépnek kell lennie, szépen kell végig ünnepelnie velünk az utolsó karácsonyt itt.

Minden fán, ott az új hó, a hópelyhek pillekönnyű súlya nyomja az ágakat. Ma nem találtuk meg a fánkat, majd ha hoznak többet. Anya félve hagyta ott az egyiket, mert tetszett neki, és már nagyon várja, hogy meglegyen, és karácsonyig az udvaron pihenhessen, a nagy napig.

Az első hó egész nap esik. A mennyisége nem sok, alig marad meg, de ez az első hó. És a somló már felvette a téli köntösét, angyalbőrbe bújt a hegy.

A fenyőfákon ott pihen , a házak tetején, a zöld fűben.

A mezőn a szántáson, a learatott kukorica földön, mindenhol.

Az első hó, ilyen. Várjuk hogy fehér karácsonyunk legyen. Ha hinni lehet a meteorológusoknak 50-80 % esélye van ennek. Ami elég magas.

A karácsony, általában szomorúra sikeredik, mert nálunk ilyen a karácsony és mindig megjelenik az arcunkon pár könnycsepp mikor kibontjuk az ajándékokat, akár régen. Ez az egy sosem fog változni, az öröm, és a boldogság könnycseppek karácsonykor.
December 25dikén nézzük az élő kapcsolást, Rómából. Urbiet Orbi. Pápai jókíváncságok a világnak. Mindig megeredt a könnyem, amikor II. János Pál felolvasta a jókívánságait. Így van ez most is.
Régi álmom az, hogy ott lehessek egy magyar zászlóval a kezembe Rómába ekkor, és ott legyek a téren, és élőbe hallgassam  a karácsonyi üzenetet, és mama és papa észrevenne a tömegben...
...

 Forralt borozás, hógolyócsata, hóemberkészítés, könyörtelen szánkózás a 12%-os lejtőn a Somlón, vagy a szőlő tőkék között a meredek úton, ahol senki sem jár télen, ha leesik az első hó, vagy a sokadik.

Várjuk a fehér karácsonyt, az örömöt, az örömteli boldogságot, könnycseppeket az arcokon, a régi történeteket Mamától és Papától, milyen volt az ő karácsonyuk régen. Esszük a bejglit, amit mama csinál, és mákosat, diósat, mellette még sok süti.

Aztán álmodozunk a fát bámulva, gondolunk a meghalt szeretteinkre, azokra az emberekre akik hatással lesznek ránk a jövőbe, akikkel élni akarunk majd, a feladatokra amelyek néha nehezebbé teszik a karácsony utáni napokat.

Nézzük a fényeket, élvezzük a sok sütit.

Válogatás

Lassan...

Lassan itt az éjjel közepe. Némán és álmosan nézek magam elé. Fázom. Unott vagyok. Szeretek valakit. Legőszintébben írom le a dolgokat. Tele vagyok megemésztetlen érzelmekkel. S mégis egyedül vagyok, én ezt választottam. Néha egyedül hagynak, néha van velem valaki, néha elmélkedek, néha hülyeségeken töröm az agyamat, néha szeretnék valakit. Most őt akarom teljes egészében.
Alig pár órája váltunk el. 5 percet láttam ma, és beszélgettük.
Szép, mint álmaimban a nő, szép, mint írásaimban a megformált nő.
„Azt hiszem szeretlek.” Mondhatom, szeretnélek. Hisz tudjuk ami van, s ami nincs.
Mostanában egyre többet imádkozom. Szeretném ha oda fent meghallgatna Isten, és megmutatná az utat amelyen járnom kell, mutatna jeleket, melyen érdemes menni, érdemes elkezdeni. Egyre többet kérem, hogy a magányból mentsen ki. Tudom, hogy a magány azért van, hogy felkészüljünk az együttlétre, hogy felismerjük azt a pillanatot, hogy együtt jobb, mint egyedül.
Egyre többet kérem, hogy szenvedést úgy éljem meg akár a boldogságot.
Egyre többet kérem, hogy mindennap legyen velem.
Egyre többet kérem, hogy legyen velem a lány, akit szeretek, aki a szívembe költöztettem.
Az utcát jártam vagy két óráig. Csak némán sétáltam, hallgattam a város zaját, hallgattam a levegővételem súlyát, mentem céltalanul, mentem céllal. Végig ő volt a gondolataimban. Látni akartam. Úgy éreztem magam, mint egy drogos, aki nem kapja meg az adagját.
Ezt nevezik szerelemnek.
Tele vagyok érzelmekkel, mellyel nem tudok mit kezdeni, mert felesleges, akár csak levegőt venni hobbyból.
Hideg fagyos levegő járta át a testemet, de már semmit nem éreztem abból aki vagyok, csak ő járt az agyamban, hangtalanul, gyönyörű képet festve.
A lélegzetvételével akarok összeolvadni, az örökkévalóságig, hogy ne engedjen el. Ő a nedves
mezők illata....
Egy darabig hagyom had maradjon…

Kovács Ákos : Te vagy

te vagy a tavasz bennem
te vagy akinek énekeltem
tüzes borom vagy
talizmánom
kardom vagy és növő virágom
arcodra roppant láng tapad
nem csitítod a vágyadat
tollamban tinta vagy
fekete-kék
karmod éjente rongyosra tép
hűséged örök
így másé lehet
szép neved
és lágy mindened

öled habja elborít
asszonykarod megszorít
csak álmodtam hogy halott vagyok
hogy rabló szívem kővé fagyott

te vagy a tavasz bennem
veled tovább kell mennem

Sokat gondolkozom

Sokat szoktam gondolkodni, fő emberi tulajdonságok egyike. Például, rájöttem arra, hogy én mindent megteszek a szerelemért, cserébe sosem azt az embert kapom akit talán megérdemelnék egy rövidebb hosszabb ideig, aki értékel. Most kicsit bosszant ezt az állapot, hogy ismét nem rajtam múlott a szerelem, és persze nem is a lányon, hanem ott fennt döntetett ez az egész. Nem ekkor kellett volna találkoznunk talán, de mivel előre halad az idő nekem is előre kell haladni.

Olyan jó lenne messzebb lakni a sulitól, és élvezni azt az érzést ahogy haza érkezem. Jó így is másfél órát utazom, szó se róla, de valaki 3 órát, és az egy értékelendő jelenség, ha hazamész, és vissza a suliba. Mert én úgy képzelem ez a 3 óra egy ajándék, hogy új embereket lássá, és ha úgy van akkor meg is ismered, de ez nem feltétlen kell. Mondjuk én félek az emberektől és jobb csak elképzelni, hogy milyen,  számomra tényleg olyan is egy ember amilyennek elképzelem persze nem feltétlenül van ez így, hogy olyan is.

Jó lenne az adott szerelmünk  városában lakni, addig amíg tart az érzés, hogy átérezd azt amit ő átérezhet.  Ha fújja a szél téged is, ha esik az eső rád is hulljon, s ha kisüt a nap, a te arcodat is süsse a nap. Lásd néha s ne csak „de jó lenne ha most itt lennél elöttem” képzetek.

Ma igen költekezős kedvembe voltam, mert fel kellett vidítanom magamat. A nők ezért vesznek ruhát, meg cipőt, mert ez egy öröm, de ezt mindenki tudja ,hogy miről beszélek.

Én most könyvet vettem, kettőt. Az egyiket olvastam, ezt csak azért vettem meg mert egy szívemhez közel álló író írta, és eddig minden könyve amit lefordítottak magyarra meg van. Jó egy kivételével nincs, mert azt ma már nem akartam megvenni. A másik meg a szokásos bestseller. Persze nálam nem szokásos, hogy bestssellereket olvasok, de most normális emberként viselkedem és így muszáj.

Jó lenne, most Somogy megyébe lenni, egy nagyvárosba ahol van színház, és érezni amit ő. De persze semmit nem kell már. Mert véget kell vetni az érzésnek. Sajnos.

http://www.flickr.com/photos/andreapiovanni

Sáska

Van egy falu. Sáska. Igen így hívják. Hogy keveredtem oda? Csupán a főútról kanyarodtam le, amolyan „mi lehet ott” kérdést tettem fel magamban, aztán az ilyen kérdéseknek utána kell járni. Így tettem. Sáska már elég régóta áll. Ennyit a történelméről. Van egy középkori temploma, és körülbelül 5 darab utcája. Ottjártamkor ebből 3 fel volt túrva. Valamit vezettek a föld alatt. Nem tudom mit, de az utca közepe fel volt túra, ettől jobbra meg aszfalt se igen volt, úgyh a járdán kellett menni kocsival. Körbe mentem, aztán megláttam a templomtól nem messzi házat. Kőből volt. Mint a várak. Szerintem régen malom lehetett, én így képzelem el. Van egy nagy kapuja fából, baromi jól nézett ki. Közvetlen a ház mellett egy kis patak. Szóval nem véletlen az elméletem, hogy ez régen malom lehetett, de persze ki tudja.

Ennek a kőből álló háznak van egy emelete, egy icike picike szoba, s ennek az icike picike szobának egy nagyon nagy ablaka. Csoda szép lehet ott fennt lenni. El is gondolkoztam azon, hogy de jó lenne onnan kinézni, és abban az icike- picike szobából nézni a nagy ablakon át. És élvezni ezt a csendet, a nagy udvart, és ha kedvem szottyanna átmennék a főházba, a nagy udvaron és a fák mellett, egy pohár kakaóra, vagy egy kis uzsonnára.

Lenne pár lovam, csak mert az olyan jó. És lenne két vagy négy magyar vizslám, Ők az udvaron jáccadoznának vigyáznának rám, s ha kedvem lenne sétálni, akkor a nagyudvaron át, ahol nincsen semmi csak egy nagy mező, sétálnánk, és szaladgálnának a réten át. Felmennénk a közeli hegyre, s tiszta időben látnánk a balatont. Onnan letekintenék a kis kőből rakott házra, a nagy udvarra, a kicsi szobára, és a nagy ablakra. Élvezném a csendet, ahogy itt írom ezt a sort, te ott vagy velem.

Ha tél lenne, mert az évszakok úgy váltják egymást mostanában mint ember az alsó gatyát, úgy szalad el az idő, s ha tél lenne, akkor begyújtanák ebbe a kis szobába, mely alatt egy kis konyha van, és ahol a kutyák aludnak, de csak télen, hogy ne kelljen félniük és megfagyniuk.

Hétvégén jönnének vendégek, akik a nagyházban aludnának, barangolnánk az erdőben, ott ahol nincs térerő, csak Tér erő, és sétálnánk, tüdőnket tisztítanánk, testünket pusztítanánk pár kupica pálinkával.

Várnánk a megfelelő pillanatot jókedvben és egyszerűségben.

Felfognánk, hogy az idő mely egyenes vonalban halad a semmibe, úgy haladunk mi is vele együtt a végtelen egyenesen át, holdfénnyel, és napsütéssel, köddel, esővel együtt.

Régen mikor még nem hittél dolgokban, nem néztél időjárást, sem híreket, örömmel kémlelted a szükre felhőt, és vártad, hogy legyen hó.

Itt a hó, olyan akár a mesékben. Ha leesik senki nem siet eltakarítani, mivel természetes télen ez a jelenség. Mindenki bentről kémleli a felhőket, akár gyerekkorodba, itt az emberek hisznek, és minden napot csodaként élnek meg, mert nincsen egyforma nap.

Nem kell rohanni, az idő és a munka is megvár, s ha van, pedig csináljuk végtelen odaadással.

Éppen pattog a tűz a kályhába. Hallom, pedig lentről jön. A kutyák már kezdenek aludni, és kezd sötétedni a táj. Leszáll a köd, s homály fedi ezt a falut, míg az idő egyenes vonalban előrehalad, de ne felejdsd el, valaki ott lakik a régi malomnál, kődőbl rakott házban, egy icike-picike szobában, melynek az ablaka nagyon nagy, s onnan figyel valaki, ott ír, ott él, s boldog, míg a világ pillekönnyű súlya el nem ér oda.