230dik bejegyzés

A hét tele volt szenvedéssel, eddig át nem élt érzésekkel, megkönnyebbüléssel, aztán izgalmakkal, sok történéssel.

Haladok a történéssel.

Papám már jó ideje beteg. Márciustól kezdődött nála egy betegség, a kórházból haza küldték, majd ismét kórház ismét haza.

Tudtuk, hogy ez egy súlyos, nehéz betegség lesz és ha papival vagyunk, ezek az utolsó hónapok, órák amíg együtt lehetünk.

A halál persze nem válogat. Te is ki olvasol, vagy az ki nem olvas, őt is utoléri bármikor, csendesen kimarkolja belőlünk az életet, kinek így kinek úgy.

Hétfőn este hat és hét óra között fél tájban Papi már nem küzdött. Levegővétele egyre lassabb és lassabb lett. Hol mélyeket, hol pedig egészen kicsiket lélegezett.

Háromnegyed hét előtt, Papi elköltözött a mennyországban, hogy találkozhasson a szüleivel, a testvéreivel, és azokkal, akik számára fontosak voltak itt a földön és már ők felköltöztek oda, ott ahol nincs idő, s egy szívdobbanás egy pillanat.

A betegsége ideje alatt összekovácsolta a családot és most nincs.

Ahogy Papi felköltözött, eddig ismeretlen érzések törték fel a szív és lélek bugyrait bennem.

Ahogy csendben feküdt az ágyán, olyan volt, mintha aludna, az agyam ezt mondta, „csak alszik Papi”.

Sírtunk, de közben tudtuk, hogy Papi már jó helyen van és vigyáz ránk. Fáj, hogy elmentél Papi.

Nem is tudom melyik nap köszöntem el tőle. Észrevett kék szemeivel, tudta, hogy én vagyok a legfiatalabb unokája.

Átöleltem sovány erőtlen testét, tartottam magamat előtte, hogy ne sírjak, próbáltam, de nagyon nehéz volt.

Amikor Papi felköltözött, azon az éjjelen nem aludtam semmit.

Végig Papival töltött idők jutottak az eszembe. Amikor kissrácként elvitt a hegyre a biciklije csomagtartóján, vagy amikor misére mentünk és a leghátsó padsorban hallgattuk a papot, az orgona szót, amely ha Ő nem ismertet meg velem, akkor nem kezdek el zongorázni tanulni, aztán a zongora elhagyása után előtérbe került az a hangszer amelyen mindig is játszani akartam : az orgona, amely nagy hatással van rám.

A történetek ide-oda jártak a fejembe, közben tudtam, hogy Papi már tudja, hogy milyen ott fent és ez örömmel töltött el, hogy boldog és nem szenved többet.

Kedden dél körül megszólalt a lélekharang. Ez a harangszó Papiért szól, a legkisebb harang a szív dobbanásra zúg, kétszeri megszakítása jelzi, hogy elvesztettük. Aztán a lélekharang megszólalása után, az összes harang ereje teljében öt percet zúg, s majd minden további órában megszólal, Papiért.

A harangzúgás ide-oda cikázott a faluba.

Szerdán eltemettük Papit. A temetési misén, ahogy négyszer elmondták a nevét, jelen volt. Neki szólt az orgona és az ének, a harangok.

A temetőben a koporsója előtt állva, az élet szomorú és örömteli pillanatai jutottak az eszembe a potyogó könnyek társaságában, ahogy arcomról ölelve zuhantak a mélybe.

Sok ember eljött elbúcsúzni utoljára Papitól.

Feketébe öltözött a szív.

Papit, utolsó útjára kísértük.

A koporsó mellett álltunk, Papi szemben állt velünk, Ő látott minekt, mi viszont Őt nem. Figyelt minket, majd mindenkihez odament megcirógatta a feje búbján újra utoljára: a lányának, a fiának, a feleségének, és a négy unokájának, majd felköltözött a Mennyországba, hogy találkozzon azokkal akikkel régen találkozott már és várják Őt.

Ezen a szerdán más volt a naplemente, más volt a felhők kuszasága az égen, más volt a szél illata, más volt a szél íze, más volt a szél szorítása, más volt a szél színe.

Ezen a pár napon, más volt minden.

Édes barátaim, olyan ez éppen, mint az az ember ottan a mesében. Az élet egyszer csak őrája gondolt, mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt...", majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt, s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt... " Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra, mint önmagának dermedt-néma szobra. Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer. Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.
	Kosztolányi Dezső

Egyszer volt, hol nem volt...

Egyszer volt, hol nem volt…

Volt Candy és Dan.

Éppen tombolt a forróság.

A gyanta is leolvadt a fákról.

A fiú bárhová felmászott, erkélyre kúszott, bármit megtett volna.

Ó édes Danny…

Ezernyi apró madár fésülte a lány haját…

Minden arany színben játszott.

Egy éjjel az ágy tüzet fogott.

A fiú helyes volt és sok trükköt ismert.

Napfényen és csokin éltünk.

Egy különleges élmény délutánja volt.

Danny a fenegyerek.

Candy eltűnt.

A nap utolsó sugarai cápaként cikáztak

„Most úgy akarom, hogy te.”

Sebtében robbantál bele az életembe, és ez tetszett.

Az öröm tócsájában gázoltunk.
Combig merültem benne.

Aztán rés támadt a dolgok között

És az egész föld megbillent.

Erre vártunk…

Mindig ezt akartuk…

Ha bennem vagy…

a gyász nász, akár egy életre…

Soha többé nem alszom el

     NEM ALSZOM EL

A szörny a medencében.

A kutya természete, hogy megugassa a macskát, a csirkéket és a futóbabot.

Bármerre nézem…

Néha gyűlöllek…

Péntekenként…

Nem akartam a szemedre hányni

Soha nem akartam elmondani

Soha nem akartam, hogy kijöjjön belőlem

Semmi baj

Minden jóra fordul…

Röhögnöm kell, micsoda tréfamester lettél.

Virággal telt váza az ágy mellett

Virágok…

Betörtem a fejed

Az ágy hátsó részén…

A baba reggel halt meg…

Nevet adtunk neki.

Thomasnak hívták

Szegény pici Isten

A szíve úgy vert, mintha woodoo dobok volnának. 

Candy

Once upon a time, there was Candy and Dan.
Things were very hot that year.
All the wax was melting in the trees.
He would climb balconies, climb everywhere, do anything for her, oh Danny boy.
Thousands of birds, the tiniest birds, adorned her hair.
Everything was gold.
One night the bed caught fire.
He was handsome and a very good criminal.
We lived on sunlight and chocolate bars.
It was the afternoon of extravagant delight.
Danny the daredevil.
Candy went missing.
The days last rays of sunshine cruise like sharks.
I want to try it your way this time.
You came into my life really fast and I liked it.
We squelched in the mud of our joy.
I was wet-thighed with surrender.
Then there was a gap in things and the whole earth tilted.
This is the business.
This, is what we're after.
With you inside me comes the hatch of death.
And perhaps I'll simply never sleep again.
The monster in the pool.
We are a proper family now with cats and chickens and runner beans.
Everywhere I looked.
And sometimes I hate you.
Friday -- I didn't mean that, mother of the blueness.
Angel of the storm.
Remember me in my opaqueness.
You pointed at the sky, that one called Sirius or dog star, but on here on earth.
Fly away sun.
Ha ha fuck ha you are so funny Dan.
A vase of flowers by the bed.
My bare blue knees at dawn.
These ruffled sheets and you are gone and I am going too.
I broke your head on the back of the bed but the baby he died in the morning.
I gave him a name.
His name was Thomas.
Poor little god.
His heart pounds like a voodoo drum.

Én és én

Rendet kellene raknom a szobában. Minden össze-vissza, szanaszét, hol nagy kupacban, hol kicsiben, hol pedig egészen nagyban.

A régi gépemnél ülök, már elszokott tőlem, teljesen. Talán egy órája vagyok itt, és érzi, hogy gazdája ül előtte, vagy lehet, hogy csak elérte az üzemi hőmérsékletet, és azért zakatol "normálisan".

Csörög a vezetékes telefon, a szomszéd zenét hallgat, de úgy, hogy mindenki hallja csukott ablaknál. Ha rá szólna valaki az jól esne mindenkinek, de mindenki vár a valakire, hogy mindenki jól érezze magát, a csukott ablakon belül is.(tucc-tucc)

Délelőtt valaki füvet nyírt, aztán jött a kukásautó, és pont egy időben szólt a wekkerrel, ideje, hogy felkeljek.

Aludtam volna, de felesleges. Szüntelen szörnyűt álmodom, ha tudnék, de rövid alvásom alatt sosem álmodom, így aludni is rosszul alszom.

Ittam kávét, miután felkeltem, de semmi sem hat. Blogokat olvasok, mintha mindenki megváltaná ezzel a világot, és tagja vagyok én is ennek. Meg akarjuk váltani a világot a szobánkból. Jönni fog valaki, olvassa, és azt mondja, ez érdekes. Felkér, hogy írjak neki valamit, kiadja, egy lap közli, aztán a lapból valaki ismét olvassa, és ismét felkér, és így tovább.

De persze a valaki sosem jön. Csak azt hisszük.

Pár napja kiköltöztem az albérletemből. Nincs több piros fotelben ülés, sem piros kanapén tvzés, nincs több kávézás az erkélyen, nincs több galamb turbékolásra kelés, nincs több járókelők figyelése az erkélyről, nincs több cigi az erkélyen, és nincs több semmi.

Nincs többé hova menekülni. Nincs több egyszer volt szerelem. 

Cold water

Pár hete jött egy lány. Tudjátok. Nem jelezte jöttét, csak úgy jött. Aztán kiderültek dolgok, hogy nekünk elméletileg már rég ismernünk kellene egymást, a gyakorlatban, pedig most jött el az alkalom.

Mindenkihez társítok egy dalt. Még nem hallottam a hangját, az igazi valós hangját.

Az agyamban a róla összeállított pár pillanatfelvétel alapján készítettem egy elképzelt életet, amely valójában szinte tükrözi a valós életét, amelyet most is él, jól eltaláltam a képzeletemmel az igazi életét. Ahogy kezdem megismerni, lehull a lepel, a sok egyezés, képzelet a valósággal.

Épp álmodik, én meg róla ébren. A hangja, olyan, mint a dal női előadója. Nemhiába párosítottam őket egymáshoz.

Én ilyen vagyok. Társítós.

Ha élőben látom, talán nemsokára, ha őis, meg fent is engedik, akkor azt a dalból vett lányhangot fogom elővenni, és mikor megszólal, akkor rádöbbenek, hogy az ébren álmodott lánynak a hangja más, mint az álombelié. Ez így van rendjén, igaz?

A tengernyi boldogság egy kis akváriumba zárva. Nyissunk. Nyitok. Akarom. Akar?

Itt a dal. Cold Water. A lány, hangja…

Ülök a konyhába

Ülök a konyhába, feltettem a kávét főni. Leülök, aztán ránézek az órára, hogy már megint dél múlt. Nem jó ez így. Tudom jól. Gyorsan átszaladok a szobámba, bevetem az ágyat, bekapcsolom a laptopom, felhúzom a redőnyt.

Megnézem a telefonom, normál esetben sem hív senki, de most az ébresztő sem jelzett, bár lehet, hogy félálmomba kinyomtam a picsába, szokott ilyen lenni, és mikor felkelek mérgelődök, hogy miért nem ébresztettél???

A kávé kezdte kiköhögni a barna nedűt. Futottam a konyhába, mert tudtam, hogy a kis tartóedény eldőlt, ha nem érek oda időben, akkor a egész kárba vész.

Kiöntöttem a mikró előtti bögrémbe a kávét, amibe már korábban egy kis tejet csempésztem, és három kockacukrot. A fekete bögrémet ami belül fehér az első barátnőmnek vettem, de rejtélyes módon még nálam van. (Lehet, hogy nem adtam oda?)

Elmegyem a fürdőbe, megmosom a pofámat, belenézek a tükörbe, a szemem fehérjéje ismét sárga, ami esetemben már megszokott, más esetekben pedig fogalmam sincs, hogy ez miért van.

Emlékszem még 10 éves lehettem, amikor szemvizsgálaton a doki a macska szőrére fogta a dolgot, vagy a májamra. Akkor még nem ittam, igaz most sem(?), de ez a szemem sárgasága nem tudni, hogy honnan jön. Lehet, hogy valami betegség?

Megnézem az ágyamra feküdve az emaileket, felnézek 3 közösségi portálra, megnézem a blogom írt-e valaki kommentet, megnézem a fényképeimet, hogy mi az az apró változás, amit észreveszek, mivel állandó vendég vagyok a saját képmegosztómon, csak, hogy még nézze valaki a képeket.

Semmi. Ez itt a helyzet. A mai mérleg, avagy a hajnali, nem is tudom, hogy írjam. Szóval a hajnalimai mérleg az egy lájkolás.

Anyám hív a telefonomon. Meg is ijedtem, hogy már mi van, lehet hogy ál hívás, vagy valami, de nem. Anyám képe jött elő a hívásra. De rég hallgattam már a csengőhangomat.

Megiszom közbe kortyolgatva a kávét.

Anyám nem adja fel, tovább hívogat.

Nem szeretek telefonon beszélgetni.

Az sms, igaz 5 percbe is telik, ha ügyesek és fürgék az ujjak akkor kevesebb időbe, de azalatt a pár perc alatt, az sms címzettjére gondolunk, ami egy jó érzés.

A kimondott szavak meg elvesznek, nem állítja meg őket semmi sem betonfal, sem pedig üvegablak.

Töri tanárom mesélte egyszer, vagy már nem is tudom, hogy kicsoda, hogy az indiánok, amikor megjelent arrafelé a vasút, ami közel 30 km/h-val közlekedett, felültek rá, a másik állomáson pedig azt mondták, hogy leszállnak, mert be kell várniuk a lelküket is. Szóval ha 30 km/h- val „száguldozunk” akkor elvesztjük a lelkünket? Persze ha indiánok vagyunk.

Vagy csak a halálkor vesztjük el a lelkünket?

Vagy egyáltalán elvesztjük valamikor?

Azt mondtad, figyeljek, mert fontos, és nem mondod, csak egyszer.

Ha betartom a szabályokat, mûködik, mert kipróbált a rendszer.

Meggyôzônek hatottál, és gyengéden átkaroltál, és hagytam.

Bólintottam azonnal, csak az a baj, hogy mindent odaadtam.

Kéne még egy tervezet, hogy mit tegyen a szervezet, ha érez,

ha a jól kitalált szabály ellen lázadoz, és áradozva kérdez

és képzeleg, és érzeleg, és felgyûlnek a kételyek, bár szóltál,

és a gyûrôdés a fekhelyen, már égô seb a lelkemen, hisz voltál!

Jól eltoltam, mikor azt gondoltam,

hogy nem olvad a jég, és a gyertya mindig ég,

hogy a szép az marad szép, és nem sárgul a kép,

és minden így marad, ha nálam meghúzod magad.

Nyitva az ajtóm, bármikor bejöhetsz.

Üres az ágyam, bármikor lefekhetsz.

Zárva a szemem, bármikor megüthetsz.

Nyitva az ajtóm, bármikor elmehetsz.

Jól elszúrtam, mikor hozzád bújtam,

és egy édes szó helyett jöttek édes közhelyek,

ami másnap megnyugtat, és elrejt, elbújtat,

bár nincsen veleje, van vége és eleje.

Deus ex machina

Az éjjel nem aludtam egy hunyásnyit sem. A másodpercmutató kattogása olyannyira felidegesített, meg a kint kószáló motorosok zaja, hogy egyszerűen az a könnyed valamit, amit alvásnak nevezünk, nem jött sehogyan, se gyorsan, se nehezen verítékkel. Már 4 felé elhatároztam, hogy a felkelő nap fényében fogok reggelizni a macskák és a kutyám társaságában. Így is volt fél 8 kor. Előtte egy órával kiválogattam az előhívandó képeket, amelynek száma eléri az 52-t. Ebből 3 kép egy huncutszemű lány fényképe lesz. Tudjátok, hogy elő tudjam kapni a fényképét és szokatlan s szokott helyeken meg tudjam nézni. Mostanában sokat gondolok rá, milyen is lehet. Egy elbűvölő lány, AMI elbűvölő az el is bűvöl, nem?

Gondolok rá szokatlan és szokott helyeken, reggelente. Szinte köszöntöm és átölelem, persze a szinte mégsem olyan, mintha valóban átölelném. Álmodni nem álmodom róla, mert ahhoz túl keveset aludtam például ma is, hogy emlékezzek az alvás fázis 5dik szintjén, milyen ál képeket látott az agyam. Talán ha a 2dik fázisig eljutottam ma, a tegnapelőttire meg már nem is emlékszem. Az 5 szakasz van mint tudjuk, és a legutolsóban álmodunk, minő egyszerűség.

Én insomniába szenvedek. Ami ”Insomniának a nem elegendő alvásidővel járó alvászavart nevezzük. Megkülönböztetjük az

elalvással és az átalvással járó nehézségeket.”

Na hát, fogalmam sincs, ne is címkézzünk fel semmit, hogy mi bajom van, kibaszott felesleges szerintem.

Lehet, hogy sosem érem el a REM fázist(?), de jó lenne megálmodni, úgy igazán. Álmodni a lányról, ahogy a széllel birkózunk a réten szalmabálák között, felettünk a tarka felhőkből kovácsolt ég, a madarak meg délre mennek, vagy északra, vagy csak rosszul érzik itt magukat, mint más megannyi ember ebben az országban.

Szóval, a képeket kiválasztottam, amelyből 3 Őt ábrázolja. Jó lesz ez még valamikorra, most ezt súgja a szívem. Bár sokszor átbaszott ez is, no meg a nők. Inkább a szívnek hiszek, mint az agyamnak, hogy ne tedd, mert tudjuk mi lesz a vége, a szívem meg utána akar járni, mi újság ott a másik test uralta szívben. Ő már csak ilyen, mármint a szív, ami addig dobog, amíg Ő akarja.

Kimerültem. Ezt jelzem az agyamnak is. Ezt már a szívem mondja. Fogalmam sincs, hogy honnan ez az üresség, és szorongással teli félelem. Lehet, hogy Ő neki akarok megfelelni, pedig nyugodtan tudom, hogy nincsenek mércék, legalábbis nálam, hogy nála van-e, nem tudom.

Különlegességemmel megfogom az embereket, de általában egy pillanatra, ahhoz, már nincs erőm, hogy két kézzel visszarángassam, hogy  kis és nagy kifli pózban aludjunk tovább, addig, amíg az életünk megállás nélkül azt hajtogatja, én, kedvellek, te pedig nem is szeretsz. Mindegy. Valahogy kacifántos a kacskaringós út.

A lelkem már a megfogantatásnál közbeszólt, hogy kiknél akarok lenni. Íme, hát az ember, lélek ami dönt a test felett, no meg a szív, mikor a lélek és a szív teljesen mást akar. Együtt harcolnak a „jobb ” ért. Jó lenne, tetszik tudni, megmondani, hogy a jobb az valóban jobb, és mitől jobb a rossznál, no meg a rossz miért rossz, és jobbnál miért rosszabb(?)! most hírtelen felindulásból nem tudom, hogy ordítom-e vagy kérdezem magamtól.

Álljanak egymás mellett, igaz mind a kettő harcol egy valami böszme hülyeségért, de hát harcoljanak csak, majd az agyammal kiröhögöm őket, csak kár, hogy az agyam az csak harmadosztályú árú ilyenkor. Szinte olyan, mint egy csapat tartalék játékosa, magyarul kevesebb fizu, no játéklehetőség, csak a mez van, meg az élet, amit ott csinál, pedig ugyanolyan játékos, mint más. Szóval az agy is jó játékos, csak a szív, meg a lélek jobbak, jó valljuk be őszintén, fényévekkel több önbizalmuk van, mint ennek a harmadosztályú agynak, fényévekkel apám.

Szóval sok itt a probléma. Gondolnék rád huncutszemű, ha nem bánod. Nem követlek árnyékként, hisz már van sajátod. Mit akarok tőled(?)

„szerelmet s forró kemencét”  

Mint tudjuk, a víz halad, de a kő marad. A kő mindig marad. Tanuld meg jól.

Aztán ha eljön az ősz, mint a pocsolyába a lehullott falevél úgy csobbanunk egymásba, érintkezve, test a testtel, test a test ellen, lélek a testtel, test a lélekkel, az én testem lelkem a te tested lelkeddel… ellen(?) egymásért (?) lehet semmiért (?)

(Ezt tovább hova bontsam?) Nyitogassam, mint egy könyvet, melyben leírják az emberek, hogy mit akarnak, új cifra történetekkel bombáznak minket, mi befogadjuk. Egyik fülünkön be a másikon ki.

Itt az a kibaszott nagy pillanat, amikor eldöntsük végre, hogy írjuk vagy éljük az életet. A vagy szócska helyett per vonallal lehetne, az hogy : „és”. Lehetne, mondom halkan, de egyik fülünkön be, a másikon ki. Lehet, hogy teljesen mindegy, de ha így van döglött a lelked. Én mit akarok veled? Hát mucikám, hogy együtt írjuk ismeretlen ideig azt az életnek nevezett időt, ami egyenesen halad előre, megállíthatatlanul. Itt a nagy kibontakozás.

Hirtelen nem áll össze egy képpé

Hirtelen nem áll össze egy képpé az élet, sem a tiéd sem az enyém. Dolgozunk az álmok megvalósításán. Ki így, ki úgy. Sajnos múlt héten nem nyertem a lottón, pedig éreztem, hogy nyerni fogok. Azért kegyetlen a lottózás is. Egy 4-es találatért filléreket fizetnek az 5-ös telitalálathoz képest. Persze 4-es az nem teli találatos, de ahhoz képest, hogy az 5-ösért mennyit lehet nyerni, nem ér.

A nyereményemet könnyedén el tudtam volna költeni, nyilván amikor az x-eket huzigáltam a szelvényen eljátszottam a gondolattal, hogy szeretnék egy Volvo V50-es kombi dízelt, ami 100 km-en 3.9 litert fogyaszt.Ülésfűtéssel, meg fabetétekkel, de nem nyertem így ennek megvétele, majd későbbre teszem. Bár jó volt elgondolni, hogy bejárom vele a világot. Esős napokon megyek, amerre akarok, van pénzem. Szerintem mindenki gondolkozik ilyenen, hogy egyszer útnak indul, visz pár göncöt a szekrényből, pár könyvet, térképet, laptopot, fényképezőt, mastercard-ot, aztán útközben lesz, ami lesz, az a leírhatatlan valami, ami miatt elindulunk. Bizsergető érzés, amikor elindulsz az ismeretlenbe.

A lottószelvény megnyerése nem jött össze, majd ezen a héten.

Este elkezdett esni az eső. Örültem neki, el is mentem bicajozni. Bár igazából, az egyik felem a takaró alatt akart maradni és olvasgatni, meg Tv-zni, de aztán kirángattam és mentünk az esőre. A nap lenyugodni készült, szikrázott a narancssárga és vérvörös szín az ég felszínén, szinte lebegett, megállíthatatlanul egyre sötétebb lett. Én pedig mentem a nap felé, hogy tündököljek az utolsó fények cikázásában, ahogy együtt a felhőkkel játszadoztak.

Aztán újra a Volvo-ra gondoltam, mert délután pont egy Volvo mellett parkoltam. A szálak összefutnak. Majd egyszer szeretnék azért egy Volvo-t s egy szép barátnőt, akivel ülésfűtéssel utazunk a hideg őszben valamerre, egy ismeretlen és általunk sem ismert helyre. Az eső szemerkél, a napot nem látni, mindenki fut haza a hideg szél elől, s mi pedig együtt nevetgélünk. Megállunk az ismeretlen város egyetlen kávéházában felmelegedni. Teát szürcsölve könnyedén vesszük az életet. Talán ez egy szép csütörtöki napon lesz, mert a csütörtök az már barátságos, a hét első napjaihoz képest. Nyakunkba vesszük az érzéseket, ölelkezve, csókolózva, boldogan néznénk az akkornapi naplementét.

Most viszont marad, az, hogy a nap felé, egy repülővel egy irányba haladok, amíg sötét nem marad, és arcomba hullnak a felettem elterülő szürke felhőkből az esőcseppek.

Gondolok én, egy lányra kivel szeretnék sok-sok naplementét nézni. 

Az este csendje

Az este csendjének csendjében ülök. Az eső meg meg ered, s lefolyik az ereszen. Az elhaladó autók kerekei sercegnek az út, ahogy felverődik az eső.

Azon gondolkozom, hogy a lelkek, hogyan találkoznak egymással, úgy igazán???

Tudjátok, amikor a sors, szinte már ordít, hogy vegyük észre egymást.

Ha nem is ordít, csak csendben várja, hogy az egyik személy vegye észre a másikat, s beinduljon valami különleges érzésekkel hozott kapcsolat.

Pár évvel ezelőtt kezdődött, s nem most. A sors viszont, most hozta még nagyobb dübörgő erejét, hogy észrevettük egymást.

A szeme mogyoróbarna, a haja épp oly színű, mint az a huncut szempár.

Az este csendjében történik az a már-már elviselhetetlen könnyűség, nehézség.

Párnák között fekszem, írok pár értelmetlen sort, az ujjaim a billentyűkön rakoncátlanul ide-oda mozognak, az az érzésem, hogy nem is én irányítom a kezemet. A mozdulatok ismerősek, a szavak egységet alkotnak egymás mellett, olyan, mintha más működtetné őket nekem csak el kell viselnem, ezt a kialakult helyzetet.

A szavak szinte maguktól jönnek, hirtelen, megállíthatatlanul bontakoznak ki agyam sötét helyeiről.

Az este csendjében történik a megmagyarázhatatlan, régi új ismerős megtalálása, ki huncutul mosolyog mogyoróbarna szemeivel rám az este nyugtató csendjében s leselkedve figyeljük a szív zaját.

Vasárnap délután

A szürke esőfelhőkbe burkolózott látványtól kissé megörültem, amit a szobám ablakán láttam, a narancszínű sötétítők közötti kis résen, ahol a fény ereje esik be.

Ellentétben másokkal, én szeretem az ilyen időt, és késztetést éreztem arra, hogy elinduljak valamerre. Felültem a bicajomra, és a hideg széllel összekarolva elmentem a szokásos kedvenc helyemre, hogy picit elgondolkodjak azokon a dolgokon, amelyek most megállás nélkül zakatolnak a fejemben. Ezt a vonaton, vagy hosszabb utazás közben szoktam elővenni, vagy olvasás közben. Annyira utálom. Engem sosem kapcsol ki az olvasás. Olvasom a szöveget, meg is értem, de közben az a fránya gondolat máshol járkál, és folyamatosan beszél a szöveg mellett. Elég zavaró, de kezdem megszokni. Aztán ha nem beszél az agyam, akkor elkalandozok a főszereplők agyában, és ott vagyok ahol ők. Érzek minden kis szirszart, amit ők.  

A kedvenc helyem a hegyen van. Körülbelül 12 perc alatt érek fel, ha igen igen gyorsan tekerek fel a hegyre, ami a szél mostani erejét tekintve nem fogom tudni megdönteni, meg igazából nem is akarom. Elszököm otthonról pár órát.

A kedvenc helyem, csupán egy hely, amelyhez mindig visszatérek.

Leülök egy sziklára és nézem, amit a természet alkotott, s közben a gondolatok tengerében elveszek, próbálok úszni, fenn maradni a vízen.

A közeli búzamezőket learatták már, az őszre hajaz a sárga szín. Aztán ott vannak a kukorica mezők, amit fújdogál a szél, a közeli erdő, amely kiemelkedik a nagy erőteljes zöldjével.

Három víztorony gömbje ágaskodik ki a falvak előterében, innen olyan szabályos távolságban vannak egymástól. A távolban a Ság hegy magaslik, a napot most eltakarja a szürke felhő, de az igazat megvallva, most nem is hiányzik. Így is tudni kell élni.

A szél egyre hidegebb, a sziklán írok pár sort. Megnéztem a telefonom, nem hívott senki. Bele akarok olvadni a sziklába és örökké ezt a kilátást figyelni.

Emlékszem, mikor először jöttem ide. Menekülés volt a szerelem elől, nyugalom és béke volt itt. Valahogy mindig lenyugodtam, nagy erőfeszítésekbe került, hogy az érzés teljesen ne kerítsen hatalmába, a véget nem érő hosszas várakozás, a haszontalan érzések és gondolatok kiirtása.

 Megtanultam itt írni, megtanultam a szép naplementében gyönyörködni, megtanultam itt, hogy nem kell a villámoktól félni, figyeltem s érezte azt a bizsergető hatást amit a vihar hozott, a kisülés szelét, aztán a dörgés hangzavarát, ahogy erőssége átzuhant a szívemen.

Meg tanultam itt várni. Meg tanultam itt elengedni. Meg tanultam itt szeretni. Meg tanultam figyelni azokra a dolgokra, amelyeket régen nem vettem észre.

Megtanultam itt valamit, és mindig valami újat, amikor idejövök, és csendben ülök pár órát egyedül.

Meg tanultam magamra koncentrálni. Itt vagyok, aki vagyok.

Egy fiú szavai a lányhoz

arcod oly szép, 

mint egy szép táj; 

tiszta égen

játszik úgy a szellő a fényben,

ahogy ajkadon a mosoly.

A szavak mint vasúti sínek futottak a távolba, de sohasem találkoztak

"Testembe kúszott az illat melynek nem volt múltja jelene se jövője lélegzetünk egyre növekvő hullámai beborítottak minket és már nem is léteztünk többé én magam is lélegzetté váltam és megbújtam a szívdobogásunkban mely csókunk másodperceit tagolta...és a másodpercek hónapokká nőttek."


"És a vakáció vége előtt még mielőtt föltámadt volna bennem az a hihetetlen merészség, hogy megcsókoljam mielőtt felmentem volna, hogy becsomagoljak, mielőtt elindultam volna, mielőtt kiolvastam volna a mikiegeres képregényemet, mielőtt felnőttem volna, mielőtt kommunista, vagy kereszténydemokrata lett volna belőlem, mielőtt befejeztem volna az iskolát, mielőtt lefeküdtem volna valakivel, mielőtt a tömérdek igen kirobbant volna belőlem odasúgtam neki: én örök szerelmem."

Ősz íze számon

Ősz íze a számon
bőrömön érzed,fázom,
tervezek, de minden részletben elveszek az idő tengerében, kiszáradt,mint sivatagi folyó,
forró homokot szór szét a szó, elveszek e kettős létezésben, gyermek vagyok, felnőtt énben, fáradt vagyok, pihenek,
de nincs időm, sietek,
csinálnék ezt azt, itt és ott,
de nem maradt más, csak az itt és most, fent itt, lent ott,cseng itt, csend ott.
Szeretek élni velednélküled,
ott lenni messze tőledmelletted,szeretek nézni dohosúj képeket,leporolni újra kopottfriss emlékeket,szeretek képeket festeni szépcsúnyán,hasonulva menni a magam útján,szeretek szólni hangoshalkan,szavakat róni libasorban,szeretek lenni szeretveszertelen,összekavarodni keverve esztelen,s befejezni befejezetlenen...


Csáfordi Orsolya

Valami

"Valami örök tovasuhogás
valami csöndbe, puha végtelenbe,
valami tegnap, mely mintha ma lenne,
valami vízalatti ragyogás,
valami messze, panasznéma gyász,
valami jaj, melynek már nincs keserve,
valami vágy s a vágy tilalma benne,
valami könnyű, szellőhalk varázs,
valami, ami nem is valami,
valami még kevesebb, az, ami
valami tüstént kezd csak sejleni,
valami lassú, árnyhűs rejtelem,
valami, ami újul szüntelen,
valami gyors, lőtt seb a szívemen."

Szabó Lőrincz

Elképzelt csók a hatalom

Július 3- dika. Ez egy elég furcsa nap. A furcsa szót azért használom, mert furcsasága mellett egy kiemelt nap. Nem tudtam a dátumról, de kiemelt nap lett, ezt este már éreztem magamon.

Az autó hátsó ülésén utaztam, ahogy kissrác koromban. Vártam már ezt a nyugalmat amely induláskor elért. Magamban beszéltem, el akartam felejteni dolgokat, persze könnyen, és nem hezitálva hogy mindent megér az a foghatatlan valami, amely két ember között jön létre, de most közte és köztem. Nem írom le a szót, sem, hogy mit érez ilyenkor az ember.[nem tudni]

Mindig megmaradnak bennem [az összes nő], sosem távoznak el, csak lecsendesednek, vagy éppen az érzés átfordul és ellentétesen hat. Ahogy ők jöttek, mindig volt egy bizonyos érzés, egy erős dezsavű. Figyelj, jön valaki. Persze ez az elsőnél gyenge volt, s lassan erősödik bennem, mikor jön a kiemelt nap.

Tehát ez a nap is egy ilyen nap. Amikor elértünk egy poros úthoz, s felmentünk a hegy lábához, ahol a koncert kezdődött, s a hömpölygő tömeg, kaja illat, még több ember, zene. Ahogy a dombról elnéztem a messzeségben, a hegyeket, a tavat, az egyetlen tavat, tudtam ez egy kiemelt nap. Sosem láttam onnan arról a helyről, mégis ismerős volt, sőt, tudtam, hogy itt lesz valami, vagy valaki aki[???]. Ezt sosem tudja az ember. Döntések kellenek mindenhez.

Ahogy ott ültem, észrevettem egy vajszínű szoknyás lányt. Hosszú haja vállát verdeste, barna volt, s egy csattal eltűzte haját jobb oldal irányba, csak éppen azt a hajtincset, amely zavarta volna. Szoknyája térdéig ért, a szellő meglebegtette, s tudtam, hogy az a valami, amire itt, ezen, vagyis azon a helyen, a dombon ülve s a koncertre várva, az emlékeztető dolgok, ismerős hely, ezért volt[és az a csendes pánik, hogy most mi fog kövezketni ez után? meghalok? ezért emlékeztet Isten erre a pillanatra?].

 Ott volt. Egyszerűen kitűnt a tömegből. Nem tehettem semmit. A dezsavű érzés ezért volt.

A félelem belém szállt. Nem szabad elmennem innen, amíg nem látom közelről, amíg nem látom szemében a fényt, amely a szerelmet tükrözi vissza abba a szempárba, amely megilleti.

Gyönyörű pillanat volt, amelyet felismertem. Döntöttem, akarom közelről látni, nem tudom hogy a hirtelen szerelem meddig tart és mitől lobban lángra. Egyáltalán szerelem már? Persze, hogy nem. De több mint tetszés. Itt helyben van a megmagyarázhatatlanság, mely azonnali vonzással párosul. Azoknál az embereknél éreztem ezt eddig, akik vagy fontosak lesznek az életemben, vagy éppen a vonzás erejétől nem fogok tudni tőlük szabadulni.

Ezek a fránya helyzetek, lelkek amelyek az előző életünkben valószínüleg kapcsolódtak, s a kijelőlt nap, ezért van, mert újra akarnak egyesülni a jelenben. A fájdalommal, az örömmel mindennel párosulva, várnak egymásra, a megfelelő pillanatra, hogy bekövetkezhessen az ölelés az érintkezés.

A zene hangereje a lelkemet zörgette, gondolatom a lányon járt. Nem fontos tudnom róla semmit, hiszen ismerem a múltból, viszont a jelenben nem tudok róla semmit. Miért alakul ki a vonzás? Miért van a hirtelen szerelem? Aztán meg miért volt a megmagyarázhatatlan érzés akkor abban a pillanatban, amikor a hegyet néztem, s a felkelő csillagokat a domboldalról?

Akarva akaratlan tudtam, hogy ez nem a szokványos pillanat.

A tudományos válasz : „A dezsavű egy korábban látott álomkép egyes részleteinek a reál életben való megélése. Előre megálmodtuk a dolgot, amit az ember elfelejt később, de mégis megtörténnek a pillanatok.”

A véletleneknek soha sincsen vége.

Miért álmodtam erről a lányról, amikor nem is tudom. Nem tudom a nevét, hogy hol lakik, hogy hány éves, nem tudok róla semmit. Hacsaknem jön az a valós [valótlan], hogy előző életemben fontos ember volt számomra.

[???]

Álomképen szúr, szép ez a világ.

Az idő majd meghozza a válaszokat. Szemében láttam szerelmet, de egy másik férfi iránt. Talán nem ő az, de az érzésnek utána kell járni. Minden valamiért történik. Ez most ki tudja, hogy micsoda, és miért van. Ismernem kell őt a jelenben. 

  Elképzelt csók a hatalom
Ez a világ másolt papiron
Lázadtól hűt a nyugalom
S a vérem maga-magamon.

Húnyd le most lassan a szemed
Holnap történt meg, mi lepereg
Hozzád ért az órám, s leszakadt
Sírásod mega-megakadt.

Nincs álmunk könnyű idején
Nincs kastélyunk hűs kockakövén
Alszik most kényes bizalom,
Akarod s aka-akarom.

Új toll

Egy francia városban járt egyik barátom. Az elutazása előtt pár nappal mondta el nekem, amolyan utolsó találkozás a nagy és hosszú útja előtt. Kicsit be volt sózva, hogy mi lesz ott vele, de aztán mondtam neki, hogy sorsod elől nem futhatsz el, csak azon változtathatsz, hogy teljes békében várod azt az újat, vagy túlságosan is félve. Minden féléről beszélgettünk, a közeli tó mellett, ami a város ékessége, igazából ez sem az, a beton dzsungelben, mégis ez az a hely ahol sokan sétálnak futnak a beton árnyékában. Megkértem, mit általában mindenkit aki külföldre, különutakon jár, hogy hozzon valamit, hogy tudjam lesz miért elmennem oda. Hozott két tollat, amelyet kértem. Most ezzel írok, már rég vártam rá. A mamám udvarán ülök, a nagyalmafa alatt. Van egy nagy asztal hozzá egy pad, kröülötte még annyi szék amennyien a családban vagyunk. Kávét csináltam, mama pedig öreg örökmozgóként újabb feladatot talál ki magának, persze az én segítségem nem kell.

A macsaka és kutya felugrik a padra, simogatom őket, közben írok, felhők kúsznak az égen. Minden jó így? [Nem.]
Egyedül érzem magam, csak kapálózom és irigykedem, hogy más, biztos jól csinálja az életét. Hiányzik Ő is, de aztán, nem akarom erőltetni. "Arca oly szép, mint egy szép táj, tiszta égen játszik úgy a szellő a fényben, ahogy ajkán a mosoly". A vele töltött percek még közelebb hoztak a szívéhez, és én oly könnyedén zártam be őt, oda, ahova sokan életükben sem zárnak senkit. Folyton azt kérdezgette, hogy mit szeretek benne. Maga sem hitte el, hogy van egy ember, aki jött, és szereti. Ez az ember én vagyok. Hatalmas szívvel, kevés kitartással, célok nélkül, út kereséssel. Sokat gondolkodom, sokat agyalok mások életét szeretném élni, mert az tetszetősebb, mint az enyém. 
Apámmal való beszélgetést is nem rég valamelyes formába öntöttem itt, jól meg vagyunk, de persze nincs az a tipikus apa-fia szerep. Néha iszonyatosan nehéz. Sokat agyalok ezen. Most, hogy egyedül vagyok tudatomba is beleépült, hogy most már az a fontos sem olyan annyira fontos, most már nem vagyok levegővétel, mindinkább levegőkifújás, de ez hülye hasonlat, vagy ilyesmi.
Ludvico Einaudi albumot hallgatok. Visszatér újra és újra a belémivódott dallam. Elképzelem, ahogy egy gyertyafényénél zongorázom, egyedül, s a dallamra ide-oda mozdulok, s mozdulatom jelentené az életet, a dal, a végtelen ábrándozást.

"Létem ha végleg lemerűlt,
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantú mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra?" 


[most következik egy szünet, amely határozatlan ideig szól]

[ S ki viszi át fogában tartva

a Szerelmet a túlsó partra?]