Védőangyal

[írtam: 2010. jún. 6.]

Szombat délután volt, a nap az égen nyugovóra tért. Itt volt valaminek az ideje, tudjuk jól. Nem válogat perc és perc között, élet és élet között, ember és ember között. Gyönyörű halál volt azon a délutánon. Szinte harapni lehetett a finom sütik mellett azt a bizsergést, amit a halál szele jelzett. Tudni lehetett, hogy egyszer Őt is el fogja érni. A halál kiválasztotta ezt a közép tavaszi, se meleg, se hűvös időt, ha mondanám, nem választhatott volna szebbet. A felhők alacsonyan szálltak, a nap sugarai cikáztak a tarka felhőkön, a madarak föl le repkedtek, gyűjtötték a legyeket, az emberek pihentek, örültek, mosolyogtak, minden szinte tökéletes volt.

Ő nem várta a halált, s nem is tervezte, sem részleteit, semmit. Csak úgy megtörtént, ahogy a váratlan szerelmek az életében, vagy, ahogyan beleüvöltöttek a fentről a fülébe, hogy most kezd újra az életedet, mert valami nem jó, vedd észre.

Szombat délután volt, mikor a halál kiválasztotta a percet, a pillanatot, a helyet, a állapotot. Nem érdekelte birtokosa kora, vagyona, szerelmi élete, sőt azzal sem törődött, hogy adott-e valamit az emberiségnek, mert valami ilyesmi a célunk a földön. Sokat boncolt, értelmetlenérdemes kérdés, de feltesszük, válaszolunk rá, elmélkedünk rajta, hol sokat, hol még többet. Adunk, elveszünk, hozzáteszünk mások életéhez. Rombolunk, építünk az élet pillanataiban.

Abban a pillanatban, amikor békésen elmélkedett valami kis semmiségen, hirtelen ráeszmélt, hogy a halál ölelésében van, érezte a szorítást, a hidegmeleget, szervesszervetlent, érezte, hogy oly tehetetlenné válik (mindannyiszor azok vagyunk) , ha élete nem is pörgött le előtte, tudta, hogy itt van élete utolsó perce, vagyis másodperce. Nincsenek kiskorából hirtelen előjött képek, sem felnőtt korából, sem viszonzatlan szerelmei, meglévő szerelmei, sem szülei képe nem jelent meg előtte, sem végtelennek tűnő folyosó melynek végén a fényárad be, s látszik, hogy rohanunk valahová. Nem jelent meg semmi, pedig várta.

Talán nem így képzelte, de már mindegy is. Ennek az inkarnációnak vége, kezdődhet az új minden, persze erről csak mi tudunk, ő nem. Ha nem is halunk meg, hitt ebben, tudta, hogy van következő élet. Ha emberek között hal meg, újra emberek közé születik, valahová a világba. Lehet oda, ahova mindig is vágyott vagy egészen máshová. Ha pedig valamilyen állat vagy élőlény van hozzá legközelebb, akkor akként születik újra.

Emlékszik, hogy kedvenc kutyája, ősszel az ő kezeiben halt meg. Tudta, hogy kutyája emberként fog újra születni a földre, emberek között halt meg. Kíváncsi volt, hogy milyen ember válik belőle. Elképzelte, s szeretett volna találkozni vele.

Milyen meghalni? Kérdezte saját magát. Aztán elmosolyodott, hiszen tudta, hogy ha most meg is hal, ki tudja hanyadszorra, nem ér véget semmi, hanem csupán valami befejeződik, a lelke megmarad, csak egy másik testbe vándorol át.

Ez volt utolsó kérdése saját magában, mielőtt belecsapódott az előtte vészfékező kocsiba, s látta a gumifüstöt, ami beterítette a szakaszt, s ködként cikázott előtte s nem volt ideje cselekedni.

Aztán már kívülről látta a történéseket, látta a kocsit, amely az árokba fordult ezért fékezett le az előtte lévő kocsi, s látta saját kocsiját is, hogy annyira nem tört össze, hogy halálát okozza. De akkor mi lehet ez?

Azt érezte, hogy másodpercről másodpercre távolodik a helytől. A hátán szárnyak nőttek, olyanok voltak, mintha egy angyaltól kapta volna őket. A lapockacsontjából nőttek ki. A repülés olyan volt, mintha már azelőtt, hogy élt volna, használta volna őket, nem okozott újdonságot, viszont a magasságot, még mindig nem bírta megszokni. Szokatlan volt, de ezt is másodpercről másodpercre szokta meg. Átalakult valamivé.

Angyal. Ő, most már azzá vált. Itt lesz közöttünk. Védelmezője lesz valakinek, kire Ő felel, segítenie kell a Földön ért fájdalmak enyhítésében, örömök feldolgozásában s Története helyes megírásában.

Az őrangyalok, akik az egyes ember vezetéséért, támogatásáért felelnek a születésétől a halálunkig.
Ők nem egyszerűen őrangyalok, hanem egyben szellemi vezetők, tanítók, társalkodók, segítők is.

Ha védelmezettje „meghal”, tovább kíséri az útján egy újabb inkarnációba, ahol újraszületik a Földre. Követnek több inkarnáción át, hogy mi, védelmezettek, megtaláljuk az élet alapvető kérdéseire a választ, átéljünk különböző érzéseket, birtokoljuk, átalakítsuk, s ha kell, örüljünk, vagy szomorkodjunk. Ők mindig velünk lesznek, így tudni fogod, hogy utadon sosem vagy egyedül, látszatra egyedül mész végig az Úton, amit életnek nevezünk, de mindvégig az árnyékod lesz Ő, ki védelmez.

Ime hát, egy ember, ki angyallá válik, s feladatát végzi majd, s később újraszületik, hogy újra felfedezze az ízeket, az illatokat, örömökben és csalódásokban legyen része. Felfedezze a rá hatással lévő erőket, a szerelmet, az elmúlást, átélje a „Halál” erejét, az elvesztést, s mindent, mi Evilági.

Most, hogy a Védőangyalom hol kószál s pihen, nem tudom, de ha baj van velem, tudom, hogy ő ott terem és vigyáz rám. Hogy a te védőangyalod hol hagytad, azt neked kell tudnod.

„Isten majd megvéd és megbocsájt, hisz ez a mestersége.”

A keddi képzelgés

Elindultam, boldogan és kockáztatva. Azon a napon kedd volt. Igen kedd, még emlékszem rá, amikor délután mindent megterveztem egy könyvtárban, hogy mikor és hol kell átszállnom. Előttem, egy barna hajú lány, vékonyka, barnaszemű. Látszott rajta, hogy ő nem az a tucatlány fajta. Ráírtam egy papírra a telefonszámomat, majd odaadtam neki. Ő mosolygott, majd a zsebébe mondta. Elmondtam neki a tervemet, és nagy meglepetésemre azt felelte, hogy : Igen. Még 3 óra volt az indulásig. Én siettem, hogy le ne késsem a vonatomat, amivel indulni fogok. Még haza is kellett mennem a bőr utazótáskámért. Bepakolni és bepakolás közben átgondolni, hogy most valójában egy őrült meggondolatlan ember vagyok, vagy éppen most fogok majd emberré válni, hogy megismerem a világot? Hiszen aki nem kockáztat, az nem is ismeri meg a világot. Pár hasznos cuccot bepakoltam. Olvasni való, egy kis ez, egy kis az. Meg persze a laptopom. Az élet nélküle már szinte elképzelhetetlen.Az eső el kezdett szakadni, nem volt nálam sem esernyő sem az esőkabátom. Esernyőt amúgy sem hordok magammal, nincs három kezem amibe elfér. Tartottam a buszmegállóba, hogy busszal elmegyek a főtérig, majd ott leveszem az összes megtakarított pénzemet, aztán onnan meg majd valahogy a vasútra. Elértem a buszt, senki nem volt rajta. Hát senki nem akar a támaszom lenni? Senkinek nem okozhattam örömet, hogy feltegye magában azt a kérdést, hogy ez a gyerek vajon hova mehet? Egyikőjük sem találta volna el, hogy hova fogok menni, hogy hova tartok. A főtéren vettem le pénz, ugyanis a környékbeli automatákhoz nem jó a kártyám. Meg sem számoltam már, hogy mennyi is az annyi. Belevágtam az utazótáskába, azt remélve, hogy nem igen ázik majd el, mint ahogy én.

A főtértől a buszpályaudvarra tartottam, hátha elérek valamilyen távolsági buszt, ami a vasútfele megy, csak vigyen el gyorsan, mert nem érek oda. Még egy óra volt hátra. Az eső rendíthetetlenül szakadt, és csak szakadt. A farmernadrágom, a melegítő felsőm csurom víz lett, a hajamról is csak csepegett le a víz. A fejemben két dolog mélyen zakatolt. Vajon eljön a barnaszemű lány? Vajon jól döntöttem, hogy útnak indulok az összes megtakarított pénzemmel? Nem volt busz, ami a vasút felé ment volna, taxit meg nem tudtam hívni, mert a telefonom lemerült, apróm meg nem volt. Nem akartam megkérni másokat, hogy segítsenek. Elindultam gyalog. Vizesebb már nem leszek. Erősödött bennem a kétely, hogy a lány ott lesz-e. De hiszen, egyedül akartam indulni. És ha nem jön el, akkor ez az egész „világgá megyek” dolgot eltolja egy negatív irányba? Nem tudtam a kérdéseimre válaszolni, de minden kérdésre van megfelelő válasz. Még pár sarok és ott a vasútállomás. 16 óra elött indul a vont Graz-ba, majd onnan 19 órakor busz Firenzébe. Megvettem a jegyet, feltettem a táskámat a vontra, én a vonat előtt vártam a lányra, egy automatából vett kávét ittam. Azt hiszem ez már a 3-dik kávém. Jó ez nem nevezhető annak, alig gőzölög, meg csak cukros víz, tudom. Még 15 perc. Azon törtem a fejemet, hogy elmondtam-e neki pontosan, hogy Graz, és stb. De igen, elmondtam. Biztos, hogy valaki visszarántja, pedig lehet, hogy ő jönne. Teljes akaratából, szintúgy kockáztatni, és pár napig fittyet hányni akar a világra, mint én.

Egyre több minden járt a fejemben. Eszembe jutott, hogy a másik telefonom valahol, a laptoppal együtt van, vész esetére. Fel kell hívnom egy jó barátot, hogy legalább ő tudja, hogy merre járok, ha esetleg valakinek feltűnne, ha nem látnának. Igen tárcsáztam is. Elmondtam neki, hogy mit csinálok. Nem kérdezett sokat, hogy miért, és kivel. Annyit mondott, hogy vegyek neki egy szurkolói mezt a kedvenc csapatáét természetesen, aztán elköszöntünk, majd még úgyis írok sms-t, vagy email-t, ha tudok. Még 3 perc. Felbukkan a lány. Barna haja összefogva, egy nagy gurulós bőröndöt húz magam mögött. A vállán a laptoptáskája, jobb kezében pedig egy rajzlapokkal megpakolt, óriás mappa. Ekkor valóssá vált a feltételezésem, hogy ő valóban nem egy tucatlány, hanem alkot. Ténylegesen egy kurva nagy rajz mappába rejti kincseit. A lányon lila harisnya, szürke szoknya, és zöld zakóféle. Furcsának tűnhet ez az összeállítás, de rajta tökéletes volt. Ez Ő. Fogtam a táskáját és a mappáját, majd felszállt előttem. Kérdezte, hogy merre ülök, erre halkan mondtam, hogy balra fordulj. Aztán már látta is, hogy hova menjen, hisz a csomagjaim mellett nem ült senki, de azért megkérdezte, hogy biztossá váljon számára, hogy valóban ez a helyünk-e. Felraktam a csomagtartóra a cuccait, és az én cuccomat, majd bemutatkoztam neki. Ő is bemutatkozott, majd rám mosolygott. Elmondtam a pontos útvonalat, és az érkezési időket. Graz-ig beszélgettünk, elmondta az életében történt fontosabb szakaszokat, amit érdemlegesnek gondolta a 21 évében. Közben én is mondtam néhány dolgot. Az utazással kapcsolatban a fő dolgot nem említettem neki, hogy én valójában miért is megyek erre az egy hétre. Van célja, remélem neki is lesz. Alkotni, rajzolni és ebben az egy hétben úgy élni, mint ahogy a régi művészek a 20-dik században. Graz-ig az út 3 óra volt. Innen még 12 óra busszal. Hajnalra már Rómában lehetünk. Nem tudom, hogy bele lehet-e szeretni valakibe 3 óra alatt, csupán 3 óra alatt, de teljesen azt éreztem, hogy ha nem is az a bizonyos nagy Ő. akit sokszor emlegetnek, de egy kisebb vagy nagyobb szerelem ez. A vonaton beszélgettünk, az egész természetes volt, semmi túlzott kíváncsiság, semmi túlzott monológ. Nevettünk, beszélgettünk, ettünk eközben haladtunk valamifelé. Ez volt az első igazi cselekedetem.

----

A római életérzés végre már nem csak illúzió, otthoni álmodozás, hanem már kész tény. Igen. Nem sokára akár a Szt. Péter tér köveit fogom koptatni, vagy a Colosseum előtt pózolhatok, mindezt megörökítve. Vagy ihatok egy kávét, vagy többet a kis kávéházban nem messze a Spanyol lépcsőtől, és sétálhatok az éjjeli római városban. Tudom, hogy még ilyenkor sem lesz kihalt. Ez egy örök város, itt az emberek mindig mozgolódnak, legalább nem egy kihalt város, nem egy olyan város ahonnét eljöttem. A vonaton sokat gondolkoztam, hogy valóban milyen lesz ez. Az álmaimban sosem emlékszem ízekre, színekre, csak emberekre, főleg nőkre, akik nem szeretnek, és még kísértenek. Színekre pedig már túlzás lenne emlékezni. A Termini vasútállomásra, úgy hajnali 6-kor érhettünk oda. Kiérve a hatalmas csarnokból, gyorsan taxiba ültünk és a Paolo Frisi 50 –hez hajtottunk. Mindvégig Róma jobb oldalán, azaz a Tevere jobb oldalán maradtunk. Bal oldalt van a Vatikán és természetesen a Szt. Péter tér is. Mindig úgy élem meg, hogy hazajövök mintha ez már tényleg valóban valóság lenne. A ház, vagyis a házam, hisz a lány még nem tudta, egy fehér modern világos építményt bérlek egy ideje. Az utcáról nem lehet belátni az udvarra és a házat is csak a megfelelő helyekről lehet látni, mert a fal és a magas fák mindent eltakarnak. Nagy területen fekszik. A medencében falevelek, a ház udvarán egy hatalmas Land Rover. A megszokottnál hűvösebb volt ekkor Rómában. Ősz közepe volt. A fákról már lehullottak a levelek, csak a tuják zöldültek, az olasz fák. Megmutattam a házat, mit hol talál, megmutattam a szobáját, lepakolt, lepakoltam, majd megreggelizünk. Reggeli után megmutattam a termet, ahol festeni, alkotni szoktam, megmutattam mit, hol talál, ha netalántán nem hozott volna valamilyen eszközt. Nekem el kellett mennem. A szokásos hazaérkezésemet kellett rituálé szerint megejtenem. Ez, már hagyomány, rítus, megszokás. A városkülönböző helyeit érintem, azokat a helyeket, melyeket még az ideérkezésemkor először láttam, vagy van valamilyen története, amely hozzám kapcsolódik, vagy én hozzá? Például: mindig elmegyek, oda ahol régen laktam. Egy kis bérlakás, sok galamb. A ház egyik ablakából átlátni a szomszédokhoz, a másik ablakból pedig egész Rómát lehet látni, és a napfelkeltét. Szép évek voltak. A másik fontos hely, a Szt.Péter tér. Leparkoltam a közelben, kávét kértem elvitelre a „Via Della Conciliazione” és a „Via Dei Cavalieri Del S. Sepolcro” sarkán lévő Collucini kávézóba. Utána pedig a térre mentem, és a Szt. Péter Bazilikába. Elgondolkoztam, milyen voltam egy évvel ezelőtt, visszaemlékeztem, hogy ezen a jún. 30-dikán mi is történt akkor velem. Kivel voltam. Rossz, nem is kell ehhez visszaemlékezni, hisz, minden 5 percben szerepet kap az agyamban. Ugyanazt a szerepet, amit betöltött, ő volt az, akit szerettem. Most nélküle ülök itt a Bazilika kupolájától nem messze, valahol középen. Emberek mozgolódnak, de nincs tömeg. Valahogy ez a nap, ez az esős őszi nap, nem vonzza a turistákat. Csak apácák, és néhány pap ül a padokban. Mormolják az Imádságokat, némán, mintha jelentene valamit. Aztán pár perc múlva, azon kapom magamat, hogy én is mondom. Kapcsolatot teremtek Istennel, ha létezik, ha nem. Sokszor életem során is feltettem már ezt a kérdést. Amikor bejönnek dolgok, akkor valóban érzem, hogy kapok támogatást tőle, de amikor rossz, akkor felteszem a kérdést, hogy miért akarta, hogy ez legyen. Sőt, már egy éve, amikor ugyanilyen rosszul voltam, mint most, akkor is feltettem ezt a kérdést. Van Isten? Ha van, miért akar rosszat? Aztán rájöttem, hogy Isten nem akar rosszat, csak megmutatja, azt, hogy az életem, nem biztos, hogy jó irányba halad, változtatni kell pár dolgon. Ezeken kell elgondolkodni, hogy melyek is lehetnek ezek. Fél óra múlva, amikor, már hittem abban, hogy Isten meghallgatott, megkönnyebbültem. Már indulni akartam, mikor meghallottam az orgona hangját. Lehunytam a szememet, magam elé képzeltem az orgonistát, hogy mennyire élvezi a játékot. Elkezdett a kezem és a szívem játszani. A mély hangok megrezegtették a padot, éreztem magamon is ennek a hatását. Valamikor még gyerekként én is játszottam, tudtam, hogy a világ legjobb és legcsodálatosabb, sok gyakorlást igénylő hangszere. Lehunytam szemem, az otthonomat, a kistemplomot, és a falu előtt elterülő hegyet hozta vissza emlékezetem, ahol nem is olyan rég jártam. Sok évet töltöttem el itt. Itt kezdődött az első szerelmem, az első csókom. Sokat sírtam, mikor véget ért, de így kellett történnie. A hegyen a kedvenc helyeimre gondoltam, hogy most ebben a pillanatban milyen lehet ott, az agyam valahogy lefényképezett mindent, és emlékezett. A táj ott volt előttem, a fehér kápolna, ahol vártam, hogy az első szerelmem rájön, mit jelentek neki, ott sírdogáltam, ott gondolkoztam el az életemen. Hiányzik, az első szerelmem is, és a fehér kápolna is, és a hegy, a kis templom régi orgonája, amit koptattam. Hoztam egy döntést, amiről mindig is álmodtam. Az álmom pedig az, hogy itt ülök a Bazilikába, és ha haza megyek, vár rám valaki, akit még nem ismerek, akihez nincsenek érzéseim még, csak a puszta szépségét imádom. Amelyben a szépség vakító hatása erőt ad a folytatáshoz. Vajon tudja, hogy mennyire is szép? Amikor a könyvtárban megláttam, hogy mennyire természetes és szép. Arra gondoltam, hogy milyen szörnyű is a szépség. Elnéztem az arcát, a szemét, a szemöldökét, száját, csodaszép volt. Miért pont ő, miért ő ilyen szép, és a többiek miért olyan nem csúnyák, de átlagosak. Van abban valami, hogy a szépség szinte undorít. Rá gondoltam, hogy vajon, mit alkothatott, felálltam, a kupola alatt pontosabban a közepe alatt álltam és feltekintettem. Pár másodpercig néztem milyen hatalmas és csodaszép egy építmény ez. Ez is egy rituálém volt már. 11 óra volt, mire hazaértem. A lány aludt a hatalmas francia ágyon. Nem zavartam, csak néztem néhány percig az ajtóból, majd felmentem a szobámba, bekapcsoltam a Tv-t, megnéztem az emailjeimet. A kávétól nem tudtam aludni, éreztem a hatását, hogy a zongorista kezemen az erek egy kicsit kiduzzadtak, a testem pedig el kezdett egy kicsit remegni. Az ágyban jól betakarózva, néztem egy filmet. Egy drámát. Valahogy ehhez volt hangulatom. Tudtam, hogy a főszereplő vagy meghal, vagy éppen összejön a lánnyal, akit szeret, majd később a lány vagy beteg lesz, vagy elüti valami, de a lényegen nem változtat. Meghal. Másik eset pedig, hogy a férfi betegszik meg, de meghal. Jelezve, hogy az örökszerelem, eddig tartott. S majd csak a síron túl találhatnak újra egymásra. Amit néztem ez valahogy nem a szerelemről szólt, pedig általában a nézettség megköveteli ezt. Egy táncosról szólt, aki szívproblémákkal küszködik, s majd a film végén megműtik. Leleményes rendező úgy alkotta, meg, hogy a néző döntse el, hogy meghal-e, vagy sikeres a műtét. Ugyanis a kórházba vezető úton, véget ér a film. Azaz, nem tudjuk, hogy odaért-e, és nem tudjuk, hogy sikeres-e a műtét. Rajtunk áll. Éppen a belső hangulatunktól függ, hogy meghalatjuk-e, vagy éppen megmentjük.                                                                          Az első utamon, amely Rómába vezetett, egy ismeretlen lánnyal tettem meg. A mostani lány, viszont csak külsőleg hasonlít arra az első lányra, amely a képzetemben él. A szépség elvakítja az embert.

Az elképzelt szempárhoz

Hétfő. Parkoló. Ugyanott, talán egy hellyel arrébb, vagy pontosan úgy, ahogy szoktam, nem tudom. Hideg Pepsi. Baconos kifli. Percek múlása. Rádió interjú hallgatása. Emberek figyelése. Görcs. Lüktetés. Füst. Szellő.

Pár napja folyamatosan egy szempár lebeg előttem. Miatta vagyok vidám. A szépség néha elvakítja az embert. Azt, akié a szépség, és azt aki látja. Arra gondoltam, hogy milyen szörnyű is a szépség.

Elnéztem az arcát, a szemét, a szemöldökét, száját, csodaszép volt. Miért pont ő,

miért ő ilyen szép, és a többiek miért olyan nem csúnyák, de átlagosak. Van abban valami, hogy a szépség szinte undorít. A mostani elképzelt szempárom valós. Egy pillanatra azt hittem, hogy szerethetem is, mert a szépsége elvakított, de rájöttem, hogy a szépség csak kívülről valós. Viszont a lelke nincs párhuzamban a szépségével. Nem tanult meg együtt élni vele. Azt hiszem, hogy a lelket félretolom, bántsa csak csúnya képzetemet. Szeretnem kell, nincs semmi fölösleges kérdés. Elvesztem a szemekben, pedig létezésem sem érdekli. Amíg a nagymutató a huszonötöshöz ér, addig nincs ő, nem nem akarom, hogy legyen. Semmi értelme. Viszont akarom, enyhe hullámos hajtól végig simítani, azt a körte formájú csípőjét, lágyan belecsókolni nedves ajkába, és érezni, hogy a szépség igenis párosul lélekkel és szenvedéllyel. Ő lesz a valameddig tartó elképzelt csókkal suhanó ölelés. Kérlek maradj még egy kicsikét. Szerethetnél egy ilyen fiút…

(Egy magánjellegű fecsegés)

Ma folytatni akartam a Vágyak nélküli meztelen magány-t, ami régi nevén Sáskának hívok még magamban még mindig.  Eddig nem írtam még regényt, meg ezen is rengeteg változtatás kell majd véghez vinnem. Ami itt van fent blogon egy vázlat, az esetleges regényhez. Még nem írtam regényt, sem öt oldalnál hosszabb írást a szakdolgozatomon kívül, amit sikerült leadni és remélem megfelelő lesz. Szóval ez az álmom, hogy egy és/vagy több könyvet írjak, ami tényleg úgy tetszik. Csak a blogbejegyzéseknél is görcs fog el, hogy tetszik-e valakinek, mert én csak a blog statisztikáját látom, meg a bejegyzéseknél lévő kis „elolvastam” gombot, de azt is sokan elhagyják, így nem tudom megállapítani, hogy mi van. Pedig az fontos lenne nekem. Persze lehet, hogy egy bejegyzéshez nincs mit írni, mert a szavak, ahogy egyik olvasóm írta, „de nem mernek írni hozzád, mert nem tudnak méltóan.” Pedig jól esne. Tényleg. A fotós felvételim meg nem készült el képek hiánya miatt. A téma nem indította be a fantáziámat, így ennyi. De a fotózás számomra nem az iskolát jelenti, hanem a pillanat megragadását. Sok szempontból jó lett volna a suli, hogy hogyan hívják elő a képeket stb stb… De ennyi. Úgyhogy ma nem tudok koncentrálni semmire. Délután leültem a diófa alá írni, de aztán program volt, fel kellett állni, így írtam 3 sort a vonalas lapokra, a töltő tollam is kifogyott, szóval ez már nem koincidencia volt, hanem Isten csapása. A farmerom zsebébe szokott lenni két kavics olaszországból, őket most kitettem, a fiókomban gyűjtik be nekem az energiát, remélem újra tölthetőek.  Azt hiszem itt abbahagyom, mert most átcsapok ilyen magánjellegű bloggá, hogy mit ettem, és mikor csípett meg egy vöröshangya az udvaron délután fél kettőkor és nagyon fájt típusba. Szóval elnézést, hogy kések csúszok. Persze a fent említettekből nem tudom, hogy hányan ültök tűkön, és várjátok és hogy az egészről mi a véleményetek, mert ezt nem tudom. Még mit szerettem volna???

Ja igen, nyugodtan írhattok emailet facebook oldal elérhető, illetve ugyanezen a néven a személyes profilom is fent van.

Egy idézettel zárok, bár nem tudom kinyitottam-e valamit.

Revelációkat akarok papírra vetni, és nem ostoba sztorikat írni, pusztán a pénzért. A lehető legmélyebben le akarok ásni a saját tudatalattimba, mert hiszem, ha ez sikerül, mindenki meg fogja érteni azt, amit mondok, hiszen ott legbelül minden ember egyforma. Jack Kerouac

Telihold

Teliholdat nézem a kocsiból. A kocsi ablaka résnyire lehúzva, árad be az éjjel illata, a fű illata, az erdő illata a frissen nyíllott akácosok illata. Lassan megyek, hogy mély levegőket vehessek a szűk kis erdőt kettévágó úton. Haladok a Telihold felé. Megállíthatatlanul zakatol a fejem.

Az emberek minél ostobábbak annál kevésbé hagynak boldogulni. S majd senki nem hisz az álmokban, nem szeretik ha valaki álmodozik. Ha azt akarjuk, hogy az álmunk valósággá váljon, álmodni kell. Elhitetni, hogy az a lány el fog jönni. Meg lát majd egy ismeretlen városban, belém szeret. Vörös haja lesz, arcán apró szeplők, az ölelésének ereje nyomot hagy a hátamon, mert annyira hiányzom majd neki.

S a fátyolos messziség csendjében az ég fénylő teliholdjával együtt sétálunk összebújva nedves ajka az enyémhez ér, s szeplői szeplőimmel barátkoznak majd.  

Coincidence

alcím :Utazás

Az utazás mindig jó dolog, főleg, ha nincs semmi tétje, meg célja, avagy a cél elhanyagolható, görcsmentes, boldog napsütéses mindent megfigyelős. Ritkán szoktam fent lenni hajnalba, pedig finomak az illatok, és a fények is szépek, de valamikor aludni is kell. Bár már kezdem lecsökkenteni az eddigi 5-6 órámat, mert kell a fenének az alvás, minek az??? Időpocsékolás. Sőt ha belegondolok, hogy nem tudni meddig élünk, annak a 45%-át végigalszom, meg ha az idős kort is megérem, akkor meg elbutulok, magamról tudni fogok, de írni, fotózni nem hiszem.

A nap még tompán vakított csippás szemebe. A főútnál vártam a buszt, elszívtam egy fél cigit, mert többet nem tudtam. Persze aki nem bírja minek…

Aztán a buszon sok öreg néni, bácsi, én se most fogok összefutni életem szerelmével, akivel ásó kapa nagyharang. Bár itt jegyezném meg, hogy nem hiszem, hogy ilyen apró részletek is le lennének írva abba a bizonyos sors meg Isten keze féle papírosra. Nem is hiszek ilyenekbe már. Nekem nincs olyan, de tényleg. Hinnék benne, de…

Fáj ha mindig otthagynak. Vannak velem problémák, miért ne lennének, nem vagyok az az átlagos srác, és talán az átlagos és nem átlagos azaz az összes csaj számára ez így nem, nem állapot. Össze kellene szedni a darabokat, ők meg ezt köszönik szépen nem. Mert ők nem érnek erre rá. Így még várni kell, míg én összeszedem, nem mintha ők össze tudták volna helyettem, csak segíthettek volna…

Például: E. De vele nem is tudom mi a helyzet. Emailek sorára nem válaszolt egy ideje. K. meg mindennap eszembe jut. Hiányzik, és nem csak a szerelem. Örök boldog mosoly volt az arcán, és a lelke, meg az ének hangja. Így mindennap boldog vagyok egy picit, ha újra elképzelem a mosolyát.

Odaértem. A sok embertől megijedtem kicsit. Siettem is. Arra még volt időm, hogy elidőzzek a szembejövők szemének színeibe. Leadtam a little boy-okat, szakdolgozatnak hívják.

Aztán megakartam inni egy kávét a kedvenc helyemen, de valahogy az élet közbe szólt. Lekéstem az ismerősömet, aki épp hazafelé indult. Láttam is őt. Olyan volt, mint egy rossza amerikai dráma egy mozifilmben. Bár itt nem esett az eső hirtelen, csak a sarkon láttam, hogy befordult a kocsi, én meg állok, közben a kamera meg távolodik és kirajzolódik a New York-i téglával burkolt, tűzlétrás sorházak tömkelege. Az állandó sziréna, nyüzsgő emberek, akiket szinte már nem is látszódnak, mint valamiféle hangyaboly, sárga taxik, bár itt nincs sárga, sőt taxi is csak a vasutállomáson.

A fejembe volt, hogy a koffein adagomat befecskendezem magamba, ott a kedvenc helyemen, a kedvenc székembe, és előveszem az vázlat füzetemet, de mondom nem vagyok én ilyen bátor, meg úgyis csak a pincércsajokat nézegetném, hogy de szép alakja van stb.

Megszólítani úgyse merném, főleg, hogy idősebb, és az idősebb nők idős palikra buknak, fiatalabbnak, majd csak ha 50 éves lesz akkor jöhet szóba. Így K- val a fejemben, amikor még egymás kezét fogva mentünk pont egy éve ilyenkor itt végig a négy sávos út melletti járdán, meg a szűk kis utcákba. Esténként az út közepén, utcai lámpák sárgás fénye mellett, röhögve.

A vasútállomás felé az árnyékos oldalon haladtam véletlenül, csak egyszer fordult elő velem, hogy ott mentem. Először K-val mentem az árnyékos oldalon, ő ment Bécsbe, én meg odaadtam a karórámat, hogy tudja mennyi az idő. De inkább azért, hogy ott legyek vele, valamilyen formában. Amikor hazajött, akkor mondta, hogy nem fogok neki örülni, de elhagyta, pontosabban otthagyta, az órámat. Végül postán megérkezett az órám, rá 1 hétre. Mert akinél éjszakázott elküldte Bécsből. Az órám meglehetősen össze zavarodott. Nem a gazdája aurája lengte be, így lemerült. Lemerült, hittük, de aztán nem. Felvettem magamon hagytam, két nap múlva mutatta az atomrobbanásoknál használt pontos időt. Szóval mentem az utca árnyékos oldalán, a járda púpjaiba majdnem elestem. Közben Pepsin és napfényen éltem. Jegy megvéve, amit valami hiperaktív nő adott. Aztán jött a 2 és fél órás hazaút, amiből 40 perc az álló várakozás, plusz az út. Repülővel ennyi idő alatt Londonba vagyok, vagy Rómába. Becsekkolással együtt. Igaz a repülő és a vonat nem összehasonlítható. A hazaúton volt egy szőkehajú lány, akit csak egyszer fogok látni, pedig jó lenne ha megbökne, vagy a véletlen véletlenjeként pont olvasna. Vagy K. újraszeretne, ami lehetetlen, mert újra már nem lehet.  

Képzeletbeli világomban (...) még mindig a társam volt, és szerelme erőt adott, hogy tovább menjek, hogy kitágítsam a határaimat. A valóságban viszont a rögeszmém volt. Leszívta minden energiámat, kiszorított mindent az agyamból, és kényszerített, hogy óriási erőfeszítések árán folytassam az életemet, a munkámat./paulo coelho

Képzeletbeli világomban (...) még mindig a társam volt, és szerelme erőt adott, hogy tovább menjek, hogy kitágítsam a határaimat. A valóságban viszont a rögeszmém volt. Leszívta minden energiámat, kiszorított mindent az agyamból, és kényszerített, hogy óriási erőfeszítések árán folytassam az életemet, a munkámat.

a zongora próbára teszi a lelket

Éjjel 1 óra. A laptopom fénye borít be engem, s a mögöttem lévő fehér falat. Scarlatti-t hallgatok, kint a kutyám ugatja az udvar sötét árnyait, mert azt hiszi, hogy…

Én meg itt próbára teszem a lelkemet, mert a zongora próbára teszi a lelket. Ma próbáltam elhitetni magammal, hogy szerelmes vagyok az életbe, de aztán eszembe jutott, hogy hülyeséget csinálok, minek hitetek el olyat, ami nincs? Mi lesz ha később már azt fogom hinni, hogy tényleg van???

Pár napja rátaláltam egy hajcsatra, amit egy zsebben találtam meg. Ez K. hajcsatja. Sőt a fésűje is nálam van, mert odaadta, hogy ez neki nem kell. Aztán újra K.-ra gondoltam, azokra a napokra, azokra a napokra amikor a boldogság mint fogalom, jelen volt, átölelt. Most pedig megszállottként kutatom, keresem, hogy hadd függjek tőle, és had érezzem ugyanazt, vagy hasonlót. Hetente- kéthetente meglátom a szépséget, amelybe beleszeretek. Aztán a szépség, nem jelenti a lélek szépségét. Talán engem senki nem gondol szépnek, engem senki sem akar, engem senki sem hív fel, hogy hogy vagy, és mennyit gondol rám, és szeret.

Azzal hitegetem magam, hogy a hosszútávú egyedüllét után, még boldogabb leszek azzal a valakivel akit nekem szánt az ég.

Pár napja vagy a múlt héten nem is tudom már, mert a napok úgy összefolynak, mint a folyók a tengerekbe,  nem tudok különbséget tenni szerda, és csütörtök között, sem a többi nap között. Szóval autózgattam, meleg volt, meglógtam az emberek elől egy rövidke időre. Megnéztem a Művészetek Völgyét, milyen akkor amikor csak Völgy, és nem Művészetek. Az üres utcákon semmi sátor, embertömeg, csupán egy mozgó postás autó, néni veszi fel a nyugdíját. A művházon lobog a nemzeti lobogó, az úniós már nincs kint talán kiszívta a nap a színeket, mint a trikolór buzgón lobogó zászlóból. Kutyák szabadon hűsölnek az utcán lévő pad árnyékában. Traktorok pihennek néhány udvaron. Aztán néha bevillan, hogy hol milyen sátor szokott állni, és mit árulnak benne. Ott a drága gyertyás ahol csak nézelődni szoktunk, aztán ott milyen finom illatok szoktak lenni, mert húst sütöttek, a patak mellett ahol a színpadhoz jutsz. Aztán a számtalan pöttyös bögre. Most meg nincs itt semmi. Csak az üresség. Meleg. Fényképezek párat, nénik furcsán néznek, biztos azt hiszik, hogy betörő vagyok vagy valami rabló. Akkor is Scarlatti-t hallgattam és most is. Úgy tűnik, hogy  a lelkem nagyon is igényli, hogy próbára tegyem, mert a zongora próbára teszi a lelket. 

hogy a szívem saját magamért dobog, és nem másért

Az eső pillekönnyű cseppjei zuhannak a háztetőkre s kopognak, mint valami hívatlan idegen vendég. Hallgatom őket. Kiülök a teraszra, körbecsavarom magamat egy pokróccal, és olvasok. Már csak pár oldal és vége a könyvnek, amit olvasok. Coelho: Alef. Egy újabb történet a szerelemről, könnyedségéről a nehézségek is olyan könnyűek, a felejtés.

 Szerelmes akarok lenni. A lány olyan legyen, mint Hilal. Hegedüljön s a legfőbb, hogy annak ellenére, hogy a jelenben nem ismerjük egymást, ismétlem a jelenben, viszont a múltban ismertük egymást, egy másik életből. Mi lehettem előző életemben? Te mi lehettél előző életedben?  Sejtéseim vannak. Valószínű, hogy az ókori görög időkben Athén városában lantoltam és írtam, az ókori rómaiaknál Rómában élhettem, mint valami vers író. Aztán később valami francia orgonista. De villanásaim a múltban nem voltak sikeresek. Sosem találtam meg az igazi boldogságot, azt, hogy a szívem saját magamért dobog, és nem másért.

Képes leszek szeretni minden szeretetlenség fölött,
Adni akkor is, ha mindentől megfosztanak;
Örömmel dolgozni minden akadály ellenére;
Kinyújtani a kezem még a legnagyobb magányban és elhagyatottságban is;
Felszárítani a könnyeimet akkor is, ha zokogok;
És hinni akkor is, ha nem hisznek bennem.p.c. alef

A.

A.

Keresem a szavakat, amik megfelelőek lennének arra, ami van. Ez a van, hamar elmegy, mert hagyom, hogy elmenjen, de most ez a van, van. Kiérti ezt igaz? Mindenesetre én értem. A van van, és ez óriási boldogsággal tölt el. Tetszik is. A lelke, amilyet elképzeltem neki, s teste pedig felöltöztette. Tetszik, a teste is, persze nem az egész teste, nem a vonzó csípője íve, mindinkább az arca. Simogatnám haját, és azt gondoltam, hogy egy ölelés kell, most tőle, mert az ölelés sokkal de sokkal többet jelent, mint az ő és az én testem szorítása. Egy ölelés azt jeleni: nem vagy fenyegőtő, nem félek ennyire közel kerülni hozzád, el tudok lazulni, otthon érzem magam, védett helyen, ahol megértenek. Ha szívből átölelünk valakit, egy nappal meghosszabbodik az életünk.

valaki egyszer azt mondta, hogy kezdjek el írni, de a leírt szavak nem egyenlőek az átélt szavakkal, a cselekedetekkel. viszont ha cselekszünk, úgy születik a történet, amelyet később leírhatunk. A valóság és a képzelet határán borotva élen táncolok. Akkor az igazi, amikor érzem a bőrömön a fájdalmat szinte.

Honnan vagy biztos a dolgodba?

Sosem voltam biztos semmiben. Az érzések és örömök jönnek és mennek, jöttek és mentek.

Egy elvirágzott gyümölcsfa alatt ülök, lában az előttem lévő asztalon, én pedig egy kertiszékben fura pózban olvasok, a szél a szívembe fúj, a gyümölcsfa hullajtja még a maradék elszáradt virágait. A. vörös haja és szemlői vannak előttem. Az amit olvasok zajlik bennem, de mindenhol ott van az a vöröshaj, a szempár, az illat. A kezemet már már perzseli a tavaszi nap. Olyan nyugodt minden. Kocsiba akarok ülni, és elmenni a világból, hogy az új és régi szerelmek örömei újra és újra jöjjenek belém. A szomorúságuk nem kell, de most, most mindegyik külön él bennem. Feledni nem tudom őket.

Ez az érzés estig kihatott, beleszerettem, belé, és abba a pillanatban, amikor rámtalált, amikor egy ponton haladt át a sorsunk. Beleborzongtam, látván, hogy Ő az, ki volt és lesz velem.

Kezdetben

Kezdetben történt a nagy semmi. Nem volt semmi öröm, semmi megállíthatatlan vágy, féltékenység, duzzadó vénákban szaporázó naplementés vörös vér. Volt tiszta lélegzet, megállítható folyó, parányi élet mező.

   Volt egy fiú. Esős vasárnap délután vágyott egy valakire, aki szeretheti őt. Tudta, hogy kint járkál az utcán, csupán a megfelelő időben és helyen kell lennie, hogy megtörténjen az a csoda, amelyet akar. 

  Volt egy lány, aki esős vasárnap délután vágyott egy valakire, aki szeretheti őt. Tudta, hogy kint járkál valahol, ő azt is tudta, hogy pontosan hol, de mégse…mert kezdetben történik az a nagy semmi.

Mindeketten tudták, hogy találkozni fognak, ha felnéztek a tompán vakító Holdra, tudták, hogy mind a ketten látják, és egyszer majd együtt fogják nézni a Holdat, örömittasan, duzzadó vénák szaporázó ölelésében szaporázó szívverés, és heves levegővételek szüntelen szünetei között.

A fiú vékonyka, semmi önbizalma és célja. Csinál ezt azt, de nem tudja, hogy miben a legjobb, így többféle dolgot csinál egyszerre. Bontogatja megtépázott szürke fényes tollait. Verseket ír, mint minden kamasz, aki átéli első szerelmét, meg meg találja a Plátói Múzsáját, kit álmában össze vissza csókolgat, össze vissza ölelgeti. Az álom a legjobb hely ahol jól érzi magát. A saját álomtengere.

Aztán van a lány. Aki vidám mindig, megjelenésekor, megáll a levegő, minden fiú számára. Ő az a tökéletes lány, aki szépségével bűntudatot gerjeszt a férfiakban. Barna haja egyenes mint a szög, barna szeme, olyan, mint valamiféle bogárnak. A fények visszaverődnek írisz szeméről, csillogva türköződik vissza rajta a világ csúnyaság, és rothadása. A lány szerelmes. Mindig a volt szerelmeket követeli újra magának, nem hagyva utat az új fiúnak, annak akiről mégis álmodozik, viszont mivel kiléte bizonytalan, ezért bezár ajtót ablakot.

Már mind a ketten tudják, hogy kezdetben volt a nagy semmi.

A lány ott állt a faluja templomától nem messze, ahol meg volt beszélve a találkozó.

Valami fiú jön, nem ismeri, de nem is akar semmit se tőle, mert úgysem fogja szeretni.  

A fiú, már azt hiszi szerelmes, mivel már egy éve kinézte ezt a lány. Volt egy közös órájuk, ahol együtt tanultak. Belépett a terembe, mikor meglátta a lányt. Ez volt az a pillanat, amikor megindult a naplementés vörös vér, a szűk ereken, hogy beindítsa a puha lüktető szívet. Ez volt a megvilágosodás, az Ég Jele számára. Ő az. Nem is kell tudnia a lánynak, hogy mi van. Már az boldoggá tette, ha mindig látta.

A lány, már nem hiszi, hogy szerelmes, mert olyat kezd látni a fiúban, amit elképzelt. Nem ismeri, nem is bízik benne, de az álomkép amit az agya kreált, az annyira tetszett neki, meg a fiú írásai, és fotói, hogy szinte kidíszítené a szobáját ezekkel. Szerette azt, hogy valaki vére megmondja neki, hogy mit szeret benne, szép díszes szavakkal ki tudja fejezni a lelkét. Ez a szerelem végre…Persze kezdetben volt a nagy semmi. A Hold hiába vakít, meg hiába néz fel egyedül az égre azt gondolva, hogy a világban kint szaladgál a párja, és ő is felnéz a Holdra…

A találkozáskor, közös lélegzettel, közös mosollyal állnak egymás előtt. Az ölelésben kevesebb mint 42 gramm örül, hogy együtt vannak, végre, fele fele, az egésze.

A lány hosszú szögegyenes hajával játszadozik a déli szél, a fiú megszeppenten a szerelemtől nem tud semmit se mondani. Sétálnak lehullott falevelekre taposnak rá, zizegve, recsegve keresik a…

a másikat, akit otthon és idejövet mélyen elképzeltek magukban.

Amikor végre megtalálják, már elég sötét volt a kövéren világító utcalámpák sárgás fényében. Egy tisztáson voltak, a falu szélén. Az ég felhőbe öltözött, néha a hold meg meg világította a tájat. A közeli tavon látszott a déli szél edzette vízfodrozódás.   

Elkezdődött a megismételhetetlen páros szökkenés. Mert kezdetben történt az a nagy semmi.

Parkolói feljegyzés IX.

Az éj színe

2010. július 6., 18:59

Kristályos éjszaka. A levegőt faljuk, habzsoljuk ebben a lágy délről jövő szellővel együtt a fekete térben s elveszünk ebben a halmazban. Talán mi leszünk akik kikerülnek, így üres halmazt alkotva nem tartozunk sehova sem, de kit érdekel. Kétes sötétben nézem, ahogy harcolnak egymással az ezüstös csillagok, harcuk nem tart soká, de bámuljuk, mivel minden halad, ők is, mi is.Itt ülsz mellettem, édesen átkarollak, közös levegővétellel, közös dallal, közös szívritmussal.Órák telnek el, órák vesznek el, órák közös kattogásában figyelünk, pislogunk, figyelünk, álmodozunk.
A sötétbe burkolózva nézzük a távoli hegyeket, titkokat akarunk felderíteni, mélyen átélni a pillanatokat.
A nap lenyugodott már rég, a felhőkön utolsó vöröses narancssárga fényei cikáztak, repülők szálltak a nap felé ki tudja hány ezer méter magasan, mentek valahová, egyenesen neki a napnak őrült nagy sebességgel.
Madarak játszadoztak a lágy széllel. Azt játszották, hogy ki tud magasabbra, és magasabbra repülni, s onnan a magasból ki mer mélyebbre és mélyebbre zuhanni a közeli tó tükör felszínét ki érinti csőrével először.
Különleges pillanat ez, ezernyi apró élet bolyong most mindenütt, elhanyagolva ezt az adott pillanatot amely már múló pillanat. 
A hegyről nézve, mindenki siet valahová, csak mi maradunk mozdulatlanok és mi maradunk egy helyben (?).
Csak mi vagyunk egyedül. Gondolnék a szerelemre, milyen lehet?
„Találkoztam tán vele messze-messze, valahol Andersen meséiben? Komoly és barna kis lány lesz. Merengő. A lelke párna, puha semlyemkendő. És míg a többiek bután nevetnek, virágokat hoz majd a kis betegnek. ...
Halkan beszél, csak nékem, soha másnak."
Gondoltam mindenre, álmodoztam mindenről, de a pillanatot nem akartam bezárni, és itt hagyni.
Tehetetlenül nézzük, hogy félelme testén felül kerekedik, s lelke felszáll arra a hajóra, amire mindenkinek fel kell szállnia. Félve alszom el, s ő is. Csendben várjuk, hogy történjen valami.
Várom, hogy a halál elkerülje, s ő várja, hogy a halál elérje.
Milyen meghalni? Mi van utána? Persze csak az számít, hogy a lelkünk él, örökké.
Testben, akármilyen testben, de a lelked örökké él, akárhol, bármikor bármiért. Hányszor halunk meg? Milyen meghalni kérdezi tőlem?
Tudta, hogy nem tudom a válasz, s a sötét perzselő hold csendjében ültünk a hegyen, figyelve közös lélegzésünk súlyát.
Ugyanolyan éjszaka volt, mint a többi. Belevilágított a hold a szememben, arcomon fénylettek a cseppek, amelyek meg meg környékeztek. Hiszen sok-sok éjen át gondolunk már rá, mi lenne ha…
Lebegünk.
Együtt, örökre.
S cigaretták könnyed füstjébe takarózva vártuk a hajnal fényeit, amely felmelegíti testünk s lelkünk.
Eltévedve ülünk, egy hegy tetején melyet Ismeretlen Hegynek neveztünk el, itt a fehér kápolnától nem messze. Kétségbeesésünk rég elhagyott minket, örültünk, hogy itt, és most vagyunk. Az éj, vagy este puha színében, zajtalanul élünk pár óráig, kérdéseket teszünk fel, futunk egyhelyben a válaszok ért, várjuk, hogy a falu felett felkeljen a nap, ez a falu, amely a távolban az otthonunk. Csendességbe gyömöszölve megannyi kis élet, emlékkép öröme és bánata.
Lebegünk.
Együtt, örökre.

Erik Truffaz - Dirge (Feat. Sophie Hunger):

http://www.youtube.com/watch?v=-9ADWqoVYdI&feature=related 

Parkolói feljegyzés VIII.

Talán nem is voltam olyan messze

2010. július 11., 23:35
"Minden tökéletesnek hatott.Nem mintha valami más lett volna,mint azelött...Csak olyan dolgok értek egybe ugyanabban az érezhetö pillanatban,melyek megadták az alkalmat a változásnak.Tisztán emlékszem minden egyes lépésre.Ha másért nem,az az egy nap megérte,amikor végre beléphettem az ajtón.Talán nem is voltam olyan messze.Talán mindvégig a küszöbön álltam.Túl sokat állunk a küszöbön.A valóság nem a mi valóságunk.Egy biztos,ha visszafordulunk minden addigi kárba vész.Összezsugorodik egy dobozba aminek tudsz a létezésérök,a hatalmáról,de sohasem nyithatod ki." 

Parkolói feljegyzés VII.

Ő és én
2010. szeptember 5., 10:43
A napok közel hoznak egymáshoz minket. Napot egyújabb nap követve válunk egymás számára biztos ponttá egymás életében,mint vasuti sínek párhuzamossága haladunk egymás mellett, mint egy szerelmespár,kéz a kézben. Egymás szemében tükrözödik az egyszer 
lesz szerelem.


Erik Truffaz 

Let Me Go / feat Sophie Hunger http://www.youtube.com/watch?v=cPv9lH_23FU

Parkolói feljegyzés V-VI.

V.

9.10

2010. augusztus 26., 9:18

már Sárvár.babos szendvics.elötte kevés alvás.gonosz buszsoför.aztán 1 jó nö.kávé és alváshiány.a buszon enyhe trágyaszag.James Holden. Napsütés. Vidámság,de ez kéccer nem,háromszor áthúzva. Unokatesóm pólója wan rajtam,frissen mosott,energia maradékokkal. Via Della Chesanova Szia.

VI.

10.40

2010. augusztus 26., 11:02

Indulás van megint.A vonat nem vár,csak késik,de azt mindig.Via Apphia szia!Most már egy hiánnyal kevesebb,ittam kávét,de alváshiány még mindig,igaz 4napja csak órákra dölök le,aztán ennyi.Soha többé nem alszom el!Fellépett kávézás és az új jegy után,az egy újabb hiány,ez pediglen a pénz hiány.Mastercard egyenlege vészesen a 0 felé döl.James Holdenböl még van vissza 29perc,utána Jonsi-t hallgatok a Sigur Rós-os énekesével.Útközbe gondolok az izlandi felhökre,a volvo v50-esemre.Nagyokat harapok a babos fasírtos szenyából,az agyam hullámait a minimumra tekerem."az elsö vágányon személyvonat áll ki" mondja a néni. Pár óra és Via Paolo Frisi szia."A csinos nöket hagyjuk a fantáziátlan férfiaknak" ennyi. "ha nem hagyod azt sem,hogy hozzád szóljak csakengedd,hogynéha kicsit rád gondoljak.had üljek csöndben az ablakod alatt.engedd h elrejtselek az írásba,de ne engedd,hogy elfelejtselek" Rájöttem hogy olyan vagyok,mint bárki más és mégis olyan,mint senki más.mosolygós napsütötte délutánt!:)

Parkolói feljegyzés IV.

Ha...

2011. február 5., 3:32

Ha van egy lány aki tetszik,az egyetlen tennivalód,hogy megkérdezed.Ez a legfélelmetesebb dolog,amit valaha teszel.Bátornak kell lenned.A legrosszabb ami történhet,hogy nemet mond.És akkor?Vagy újra próbálkozol vagy hagyod a francba."

Parkolói feljegyzés III.

hajnal felé

2010. szeptember 2.

a napok sosem mondják,hogy jó vagy rossz lesz az adott nap.a folyton rossz ,hoz magával egy érzést.az emberek sosem értik,hogy a rossz dolgok maradandóak,a jó dolgok múlandóak.aki csak az egyik kehelyböl eszik (a rosszból)és a másikból ritkán wagy sohasem kap az nem boldog.a hitegetés nagymesterei vagyunk.amit kapunk elhagyjuk,amit akarunk sosem kapjuk. Kockáztatunk,hirtelen felnövünk,mert fel kelĺ.A konyha már üres,csak a szekrény az ami utal hogy,ez a konyha.elökerültek a soha nemlátott szép tányérok amiböl sosem volt semmi.még húsleves se vasárnap.a többi dolgaink még szanaszét.a könyvek,ruhák,plüsmacik.Ja és bársonydobozba találtam egy szívet. kell valakinek??nagyon tud dobogni,föleg péntekenként.a vasárnapokat szorongással tölti,hétfön szabad,de csak azért mert ekkor kezdett kalimpálni.Névnélküli rajongás. vérvörös bársonydobozba zárt szív.hol a párja??kell lennie,igaz?(megint csak hitegetés) Hajnalban más az elképzelt ölelés azzal a lánnyal,akinek illatával alszom el.bár itt lennél.talán itt is vagy!ugye?

Parkolói feljegyzés II.

12.32

 2010. október 30., 12:33

a mai adag kávémat napsütésben,déli szellő társaságában ittam meg a régi hintában csücsülve.Szívemben egy apró görcs amit próbálok kimaszírozni,de nem megy.Délután a levenduláimmal foglalkozom.Hangosan elmondom nekik,hogy nem érzem jól magam.Folyton vasárnapot akarok,és azokat az órákat!Újra el akarok veszni ölelésében,hogy tudjam rám talált.

A tegnap és a reggel karöltő tánca

Tegnap éjjel összeütöttem a szakdolgozat tartalomjegyzékét, aztán eme örömmámorban úszva, hogy mégiscsak csináltam valami hasznosat a társadalomnak, meg magamnak persze, belebújtam a takaróim alá, szám szerint három, és olvastam. Kint kövér szél fújt, és esett az eső, de ahogy én szeretem úgy. Szemerkélt. Imádom, mert olyan időben még sétálni is lehet, ezt meg is tettem. Már kezdek ellustulni, és kihagyom az esti sétáimat, úgyhogy be kell iktatni, mint ősszel, csak hát az emberek…

Most jó volt, mert ha esik normális ember nem tartózkodik az utcán, csak ha muszáj, főleg nem sétál ilyen időben.

Olvastam egy jó könyvet, éjfél után, aztán éjjel kettőóranégyperckor csak azt veszem észre, hogy hú mennyit olvastam, és hogy mennyi is az idő. Holnap én könyvtárba akarok menni, mert itthon nem tudok írni, főleg nem ahova tényleg kell agy is. Persze lehet, hogy ott is elvonja valami a figyelmemet, és történeteket fogok írni a blogba, mert az annyira jó és szép, vagy elkalandozok a polcok között, hogy még még ezt a könyvet tessék nekem odaadni, nem baj, hogy így is limiten túl vannak nálam könyvek, amelyeket ki se olvasok százszázalékosan, de nem baj. Azzal hitegetem magam, hogy ha beleolvasok tényleg olyan művelt és okos leszek, hogy mint…nah ,szóval…azok akik…

Reggel, pirítóst csináltam magamnak, amit vajjal kentem meg, és mamma lekvárral, és mellé kávé. Ez azért fontos, mert én egyáltalán nem szoktam reggelizni, sőt a reggellel valahogy sosem vagyok jóba, és ugrom egy időintervallumot.  Most így jött, jól esett, már csak narancslét akarok inni, hogy teljes legyen a reggelim. Majd iszom kúti forrás vizet. Álmos vagyok, aludtam öt órát. Ugyanabban a pózban ébredtem ahogy éjjel  lefeküdtem. Bámulatos.

http://www.youtube.com/watch?v=mmlhCC2VAXo

keserű hétfő

 Ismét egy parkolóban ülök, a szokásos rádióállomást hallgatom, mert csak itt tudom fogni. Hétfőnként általában új vagy érdekes könyveket mutatnak be, és beszélnek róla. Rájövök arra, hogy a nem hivatásos, azaz nem ez volt az eredeti foglalkozása, hanem leleményesen talált valamit amiből pénz tud csinálni, ők minden kérdésre olyan összetetten tudnak válaszolni, hogy el tudja magát adni. Míg vannak a hivatásos írok, akik egyáltalán nem tudnak beszélni, vagy csak némelyik, de meglátásom szerint, nem tudnak. Nem tudják kifejezni élőszóba magukat. Talán átállt az agyuk az írásra, ahol tényleg ki tudnak bontakozni?

Néha már én sem tudok beszélni, beszélgetni, csak egy üres fehér lapon találom meg önmagamat.

Most gondolkodom további életemen, hogy is lesz, mert azok amelyek lappangnak bennem nem biztos, hogy be fog következni.

         Egy örökké tartó szerelem, az egyetlen megtalálása, ami örökké tart, megmozgat bennem minden egészen különleges eddig rejtett dolgokat. Motivál. Jobbá tesz. Megölel. Szeret. Mosolyog. Mosolygok. Örökké boldogság. Mennyire nyálas és érzelgős. De itt ez a fehér papír, ahol az van, és lehet, amit akarok.

Függőség? Betegség? Vagy a képzelet leképezése? A gondolatok örökké ( vagy amíg a papír bírja) megragadása?

Amikor 4 éves voltam, és nőttem nőttem, azon gondolkoztam, hogy a függőség miért túl emberi betegség??? A sok miért-re való nem tudás megfejtése. Alkohol vagy gyerekek. [többesszám]

Az életben ez a legcsodálatosabb dolgok egyike, ha van gyereked nem? Elég közhelyes, hogy legcsodálatosabb , de a gyerek mégis valami.

Öregen majd ő vigyáz rád, és nem fog rád nehezedni a magány őrületes súlya, s nem fog bezárni, mint valami börtön.

Alkohol vagy gyerekek. (többesszám)

Alkohol.

A döntést akkor se értettem, és máig sem értem. Szikráját se látni a változásnak.

Az évek szállnak.

A változás szikráját, és az akarást se látom.

Nem tudok a miértekre választ találni.

Alkohol gyerekek. (többesszám)

Alkohol.

Nem tudok, nem akarok megbocsájtani, nem vagyok Isten, aki megbocsájt, neki ez a mestersége, de nekem…

Három betűs szó, ami zavart okoz ha leírom. Ha kiejtik zavart okoz bennem. Soha nem szólítottam így, soha nem írtam le. Ez a három betű összerakva belőlem hiányzik.

Ne haragudj, nem tudok, nem akarok… meg…bocsájtani…

Tönkretettél minket.

Alkohol vagy gyerekek. (többesszám.)

Alkohol. Neked mindig ez.

 Bekötött szemmel kelünk át a jelenen. (...) Csak később, amikor a kötést levesszük, és szemügyre vesszük a múltat, csak akkor eszmélünk rá, mit éltünk át valójában, és akkor értjük meg a történtek jelentését. /milan kundera