Elindultam, boldogan és kockáztatva. Azon a napon kedd volt. Igen kedd, még emlékszem rá, amikor délután mindent megterveztem egy könyvtárban, hogy mikor és hol kell átszállnom. Előttem, egy barna hajú lány, vékonyka, barnaszemű. Látszott rajta, hogy ő nem az a tucatlány fajta. Ráírtam egy papírra a telefonszámomat, majd odaadtam neki. Ő mosolygott, majd a zsebébe mondta. Elmondtam neki a tervemet, és nagy meglepetésemre azt felelte, hogy : Igen. Még 3 óra volt az indulásig. Én siettem, hogy le ne késsem a vonatomat, amivel indulni fogok. Még haza is kellett mennem a bőr utazótáskámért. Bepakolni és bepakolás közben átgondolni, hogy most valójában egy őrült meggondolatlan ember vagyok, vagy éppen most fogok majd emberré válni, hogy megismerem a világot? Hiszen aki nem kockáztat, az nem is ismeri meg a világot. Pár hasznos cuccot bepakoltam. Olvasni való, egy kis ez, egy kis az. Meg persze a laptopom. Az élet nélküle már szinte elképzelhetetlen.Az eső el kezdett szakadni, nem volt nálam sem esernyő sem az esőkabátom. Esernyőt amúgy sem hordok magammal, nincs három kezem amibe elfér. Tartottam a buszmegállóba, hogy busszal elmegyek a főtérig, majd ott leveszem az összes megtakarított pénzemet, aztán onnan meg majd valahogy a vasútra. Elértem a buszt, senki nem volt rajta. Hát senki nem akar a támaszom lenni? Senkinek nem okozhattam örömet, hogy feltegye magában azt a kérdést, hogy ez a gyerek vajon hova mehet? Egyikőjük sem találta volna el, hogy hova fogok menni, hogy hova tartok. A főtéren vettem le pénz, ugyanis a környékbeli automatákhoz nem jó a kártyám. Meg sem számoltam már, hogy mennyi is az annyi. Belevágtam az utazótáskába, azt remélve, hogy nem igen ázik majd el, mint ahogy én.
A főtértől a buszpályaudvarra tartottam, hátha elérek valamilyen távolsági buszt, ami a vasútfele megy, csak vigyen el gyorsan, mert nem érek oda. Még egy óra volt hátra. Az eső rendíthetetlenül szakadt, és csak szakadt. A farmernadrágom, a melegítő felsőm csurom víz lett, a hajamról is csak csepegett le a víz. A fejemben két dolog mélyen zakatolt. Vajon eljön a barnaszemű lány? Vajon jól döntöttem, hogy útnak indulok az összes megtakarított pénzemmel? Nem volt busz, ami a vasút felé ment volna, taxit meg nem tudtam hívni, mert a telefonom lemerült, apróm meg nem volt. Nem akartam megkérni másokat, hogy segítsenek. Elindultam gyalog. Vizesebb már nem leszek. Erősödött bennem a kétely, hogy a lány ott lesz-e. De hiszen, egyedül akartam indulni. És ha nem jön el, akkor ez az egész „világgá megyek” dolgot eltolja egy negatív irányba? Nem tudtam a kérdéseimre válaszolni, de minden kérdésre van megfelelő válasz. Még pár sarok és ott a vasútállomás. 16 óra elött indul a vont Graz-ba, majd onnan 19 órakor busz Firenzébe. Megvettem a jegyet, feltettem a táskámat a vontra, én a vonat előtt vártam a lányra, egy automatából vett kávét ittam. Azt hiszem ez már a 3-dik kávém. Jó ez nem nevezhető annak, alig gőzölög, meg csak cukros víz, tudom. Még 15 perc. Azon törtem a fejemet, hogy elmondtam-e neki pontosan, hogy Graz, és stb. De igen, elmondtam. Biztos, hogy valaki visszarántja, pedig lehet, hogy ő jönne. Teljes akaratából, szintúgy kockáztatni, és pár napig fittyet hányni akar a világra, mint én.
Egyre több minden járt a fejemben. Eszembe jutott, hogy a másik telefonom valahol, a laptoppal együtt van, vész esetére. Fel kell hívnom egy jó barátot, hogy legalább ő tudja, hogy merre járok, ha esetleg valakinek feltűnne, ha nem látnának. Igen tárcsáztam is. Elmondtam neki, hogy mit csinálok. Nem kérdezett sokat, hogy miért, és kivel. Annyit mondott, hogy vegyek neki egy szurkolói mezt a kedvenc csapatáét természetesen, aztán elköszöntünk, majd még úgyis írok sms-t, vagy email-t, ha tudok. Még 3 perc. Felbukkan a lány. Barna haja összefogva, egy nagy gurulós bőröndöt húz magam mögött. A vállán a laptoptáskája, jobb kezében pedig egy rajzlapokkal megpakolt, óriás mappa. Ekkor valóssá vált a feltételezésem, hogy ő valóban nem egy tucatlány, hanem alkot. Ténylegesen egy kurva nagy rajz mappába rejti kincseit. A lányon lila harisnya, szürke szoknya, és zöld zakóféle. Furcsának tűnhet ez az összeállítás, de rajta tökéletes volt. Ez Ő. Fogtam a táskáját és a mappáját, majd felszállt előttem. Kérdezte, hogy merre ülök, erre halkan mondtam, hogy balra fordulj. Aztán már látta is, hogy hova menjen, hisz a csomagjaim mellett nem ült senki, de azért megkérdezte, hogy biztossá váljon számára, hogy valóban ez a helyünk-e. Felraktam a csomagtartóra a cuccait, és az én cuccomat, majd bemutatkoztam neki. Ő is bemutatkozott, majd rám mosolygott. Elmondtam a pontos útvonalat, és az érkezési időket. Graz-ig beszélgettünk, elmondta az életében történt fontosabb szakaszokat, amit érdemlegesnek gondolta a 21 évében. Közben én is mondtam néhány dolgot. Az utazással kapcsolatban a fő dolgot nem említettem neki, hogy én valójában miért is megyek erre az egy hétre. Van célja, remélem neki is lesz. Alkotni, rajzolni és ebben az egy hétben úgy élni, mint ahogy a régi művészek a 20-dik században. Graz-ig az út 3 óra volt. Innen még 12 óra busszal. Hajnalra már Rómában lehetünk. Nem tudom, hogy bele lehet-e szeretni valakibe 3 óra alatt, csupán 3 óra alatt, de teljesen azt éreztem, hogy ha nem is az a bizonyos nagy Ő. akit sokszor emlegetnek, de egy kisebb vagy nagyobb szerelem ez. A vonaton beszélgettünk, az egész természetes volt, semmi túlzott kíváncsiság, semmi túlzott monológ. Nevettünk, beszélgettünk, ettünk eközben haladtunk valamifelé. Ez volt az első igazi cselekedetem.
----
A római életérzés végre már nem csak illúzió, otthoni álmodozás, hanem már kész tény. Igen. Nem sokára akár a Szt. Péter tér köveit fogom koptatni, vagy a Colosseum előtt pózolhatok, mindezt megörökítve. Vagy ihatok egy kávét, vagy többet a kis kávéházban nem messze a Spanyol lépcsőtől, és sétálhatok az éjjeli római városban. Tudom, hogy még ilyenkor sem lesz kihalt. Ez egy örök város, itt az emberek mindig mozgolódnak, legalább nem egy kihalt város, nem egy olyan város ahonnét eljöttem. A vonaton sokat gondolkoztam, hogy valóban milyen lesz ez. Az álmaimban sosem emlékszem ízekre, színekre, csak emberekre, főleg nőkre, akik nem szeretnek, és még kísértenek. Színekre pedig már túlzás lenne emlékezni. A Termini vasútállomásra, úgy hajnali 6-kor érhettünk oda. Kiérve a hatalmas csarnokból, gyorsan taxiba ültünk és a Paolo Frisi 50 –hez hajtottunk. Mindvégig Róma jobb oldalán, azaz a Tevere jobb oldalán maradtunk. Bal oldalt van a Vatikán és természetesen a Szt. Péter tér is. Mindig úgy élem meg, hogy hazajövök mintha ez már tényleg valóban valóság lenne. A ház, vagyis a házam, hisz a lány még nem tudta, egy fehér modern világos építményt bérlek egy ideje. Az utcáról nem lehet belátni az udvarra és a házat is csak a megfelelő helyekről lehet látni, mert a fal és a magas fák mindent eltakarnak. Nagy területen fekszik. A medencében falevelek, a ház udvarán egy hatalmas Land Rover. A megszokottnál hűvösebb volt ekkor Rómában. Ősz közepe volt. A fákról már lehullottak a levelek, csak a tuják zöldültek, az olasz fák. Megmutattam a házat, mit hol talál, megmutattam a szobáját, lepakolt, lepakoltam, majd megreggelizünk. Reggeli után megmutattam a termet, ahol festeni, alkotni szoktam, megmutattam mit, hol talál, ha netalántán nem hozott volna valamilyen eszközt. Nekem el kellett mennem. A szokásos hazaérkezésemet kellett rituálé szerint megejtenem. Ez, már hagyomány, rítus, megszokás. A városkülönböző helyeit érintem, azokat a helyeket, melyeket még az ideérkezésemkor először láttam, vagy van valamilyen története, amely hozzám kapcsolódik, vagy én hozzá? Például: mindig elmegyek, oda ahol régen laktam. Egy kis bérlakás, sok galamb. A ház egyik ablakából átlátni a szomszédokhoz, a másik ablakból pedig egész Rómát lehet látni, és a napfelkeltét. Szép évek voltak. A másik fontos hely, a Szt.Péter tér. Leparkoltam a közelben, kávét kértem elvitelre a „Via Della Conciliazione” és a „Via Dei Cavalieri Del S. Sepolcro” sarkán lévő Collucini kávézóba. Utána pedig a térre mentem, és a Szt. Péter Bazilikába. Elgondolkoztam, milyen voltam egy évvel ezelőtt, visszaemlékeztem, hogy ezen a jún. 30-dikán mi is történt akkor velem. Kivel voltam. Rossz, nem is kell ehhez visszaemlékezni, hisz, minden 5 percben szerepet kap az agyamban. Ugyanazt a szerepet, amit betöltött, ő volt az, akit szerettem. Most nélküle ülök itt a Bazilika kupolájától nem messze, valahol középen. Emberek mozgolódnak, de nincs tömeg. Valahogy ez a nap, ez az esős őszi nap, nem vonzza a turistákat. Csak apácák, és néhány pap ül a padokban. Mormolják az Imádságokat, némán, mintha jelentene valamit. Aztán pár perc múlva, azon kapom magamat, hogy én is mondom. Kapcsolatot teremtek Istennel, ha létezik, ha nem. Sokszor életem során is feltettem már ezt a kérdést. Amikor bejönnek dolgok, akkor valóban érzem, hogy kapok támogatást tőle, de amikor rossz, akkor felteszem a kérdést, hogy miért akarta, hogy ez legyen. Sőt, már egy éve, amikor ugyanilyen rosszul voltam, mint most, akkor is feltettem ezt a kérdést. Van Isten? Ha van, miért akar rosszat? Aztán rájöttem, hogy Isten nem akar rosszat, csak megmutatja, azt, hogy az életem, nem biztos, hogy jó irányba halad, változtatni kell pár dolgon. Ezeken kell elgondolkodni, hogy melyek is lehetnek ezek. Fél óra múlva, amikor, már hittem abban, hogy Isten meghallgatott, megkönnyebbültem. Már indulni akartam, mikor meghallottam az orgona hangját. Lehunytam a szememet, magam elé képzeltem az orgonistát, hogy mennyire élvezi a játékot. Elkezdett a kezem és a szívem játszani. A mély hangok megrezegtették a padot, éreztem magamon is ennek a hatását. Valamikor még gyerekként én is játszottam, tudtam, hogy a világ legjobb és legcsodálatosabb, sok gyakorlást igénylő hangszere. Lehunytam szemem, az otthonomat, a kistemplomot, és a falu előtt elterülő hegyet hozta vissza emlékezetem, ahol nem is olyan rég jártam. Sok évet töltöttem el itt. Itt kezdődött az első szerelmem, az első csókom. Sokat sírtam, mikor véget ért, de így kellett történnie. A hegyen a kedvenc helyeimre gondoltam, hogy most ebben a pillanatban milyen lehet ott, az agyam valahogy lefényképezett mindent, és emlékezett. A táj ott volt előttem, a fehér kápolna, ahol vártam, hogy az első szerelmem rájön, mit jelentek neki, ott sírdogáltam, ott gondolkoztam el az életemen. Hiányzik, az első szerelmem is, és a fehér kápolna is, és a hegy, a kis templom régi orgonája, amit koptattam. Hoztam egy döntést, amiről mindig is álmodtam. Az álmom pedig az, hogy itt ülök a Bazilikába, és ha haza megyek, vár rám valaki, akit még nem ismerek, akihez nincsenek érzéseim még, csak a puszta szépségét imádom. Amelyben a szépség vakító hatása erőt ad a folytatáshoz. Vajon tudja, hogy mennyire is szép? Amikor a könyvtárban megláttam, hogy mennyire természetes és szép. Arra gondoltam, hogy milyen szörnyű is a szépség. Elnéztem az arcát, a szemét, a szemöldökét, száját, csodaszép volt. Miért pont ő, miért ő ilyen szép, és a többiek miért olyan nem csúnyák, de átlagosak. Van abban valami, hogy a szépség szinte undorít. Rá gondoltam, hogy vajon, mit alkothatott, felálltam, a kupola alatt pontosabban a közepe alatt álltam és feltekintettem. Pár másodpercig néztem milyen hatalmas és csodaszép egy építmény ez. Ez is egy rituálém volt már. 11 óra volt, mire hazaértem. A lány aludt a hatalmas francia ágyon. Nem zavartam, csak néztem néhány percig az ajtóból, majd felmentem a szobámba, bekapcsoltam a Tv-t, megnéztem az emailjeimet. A kávétól nem tudtam aludni, éreztem a hatását, hogy a zongorista kezemen az erek egy kicsit kiduzzadtak, a testem pedig el kezdett egy kicsit remegni. Az ágyban jól betakarózva, néztem egy filmet. Egy drámát. Valahogy ehhez volt hangulatom. Tudtam, hogy a főszereplő vagy meghal, vagy éppen összejön a lánnyal, akit szeret, majd később a lány vagy beteg lesz, vagy elüti valami, de a lényegen nem változtat. Meghal. Másik eset pedig, hogy a férfi betegszik meg, de meghal. Jelezve, hogy az örökszerelem, eddig tartott. S majd csak a síron túl találhatnak újra egymásra. Amit néztem ez valahogy nem a szerelemről szólt, pedig általában a nézettség megköveteli ezt. Egy táncosról szólt, aki szívproblémákkal küszködik, s majd a film végén megműtik. Leleményes rendező úgy alkotta, meg, hogy a néző döntse el, hogy meghal-e, vagy sikeres a műtét. Ugyanis a kórházba vezető úton, véget ér a film. Azaz, nem tudjuk, hogy odaért-e, és nem tudjuk, hogy sikeres-e a műtét. Rajtunk áll. Éppen a belső hangulatunktól függ, hogy meghalatjuk-e, vagy éppen megmentjük. Az első utamon, amely Rómába vezetett, egy ismeretlen lánnyal tettem meg. A mostani lány, viszont csak külsőleg hasonlít arra az első lányra, amely a képzetemben él. A szépség elvakítja az embert.
