Római történetek

(Igazából a címe egy hazugság, mert a rómait át kell húzni. Történetek, maradjunk ennyiben ez a cím. )

Délután ültem az egyik hintánkba igen az egyikbe, mert nekünk két hintánk van. Egy a házfelé néz és nyugati napsugarak sütik a tarkónkat, egy másik, meg délre néz. A délre néző a fontos, mert abban ültem én. És ami Délre néz, abból látom az erdőt. Kezdtem hozzá a monológomhoz, amit jó lett volna leírni, de aztán csak mondtam magamban a gondolatot. Már lecsukódott a szemem is. Kicsit hideg északi szél fújt, azaz a tarkóm kezdett fázni. Fejemre húztam az egyik csuklyámat, abba most nem mennék bele, hogy mennyi csuklyás pulcsi van/volt rajtam, de az egyiket... Aztán valami olyasmire jutottam, hogy az írók, és a költök ruházatukkal is mások, mint a normális ember. Jó...most kérek elnézést, hogy le normálisozom azokat az embereket, akik nem írnak se lapra, se sehova. Szóval gondoljunk bele. Egy bölcsész szakos lány, mondjuk egy irodalom-könyvtár szakos lány, méteres sálat teker a nyaka köré, mégha 39 fok is van kint, így tudod, és ő meg jelzi, hogy BTK-s, ja és a saru nyáron. Aztán vannak a hosszú hajú szakállas emberkék, akikről tudod az egyetemen, hogy töri szakosak, jó, nem 100%osan, de a 80%-a, ja meg a bakancs, ez is 39 fokban is plusz az Erdély imádat mellett a II. világháború összes tankját, puskáját, gránátját, meg ruházatát...mindent tudnak. Aztán vannak az inges, jól öltözött emberek, ők valamilyen menő szakra járnak, Turizmus, Menedzsment meg ilyen valamikre. 

Néha úgy képzelem a távoli jövőt, hogy írni fogok pár könyvet, ami az embereknek baromira tetszeni fog, és nem akarok híres lenni, de tudjanak rólam, valami kis változást hozzak az életükbe, mintha valamilyen jó történés lennék az életükben, vagyis mármint a könyv/ek. De én nem öltözök úgy mint egy költő vagy egy író. Nem hordok sálat nyáron, sem vászon bő gatyát, sem vászon inget. Ha bár visszagondolok a tavalyi nyárra mégis hordtam. Nah mindegy. Nem hordok szandált, és kalapot se, meg...nem tudom.

Leginkább nem hiszek magamban. Hogy képes vagyok elérni dolgokat. Ma délelőtt tűkön ültem, mert rendeltem pár antikvár könyvet. Ez volt a második forduló. Az első fordulóban rendeltem Pavese-t, Moravia-t, Salinger-t. Így végre van saját Pavese könyvem, sőt ami magyarul megjelent, az mind itt van a polcomon, Moravia pedig valami titkos olvasatlan író számomra, de 10 könyve van a polcon. Selejtezés volt a könyvtárba ahol 200 Ft-ért kaptam 4 db Moravia könyvet. Mintha 1986-ban vettem volna őket, kb akkor ennyiért vettem volna meg újonnan. A második fordulóban egy Pavese könyvet nem tudtak szállítani, így azt rendeltem így lett teljes a Pavese gyűjtemény, még egy Moravia-t, mert hát mér is ne, ha Róma város szülötte, és ott is halt meg. Jack Kerouac : Úton című könyve, mert hamarosan film lesz belőle, meg mindenki kedvenc regénye, hát büszkén mondom, hogy én meg még nem is olvastam. Meg két Tisza Kata könyvet. Az erdélyi valamim miatt, mert ugye Marosvásárhelyi. (amit kis M-mel kéne írni.) Tavaly előtti nyáron olvastam tőle, akkor még nem volt ennyire látható ez az erdélyi valamim. Láttam a Transylvania c. filmet, aztán valahogy utána kezdődött minden. Kezdték erdélyből olvasni a blogom, megismertem pár olvasót, akik barátokká váltak, van egy pót emberem is, akit szeretnék minél előbb látni is, meg erdélyi levegőt szívni.  A szomszédom erdélyi, májusban a hosszúhétvégén  megy a családjához vissza, mert a szülei nincsenek jól. Viszi a gyerekeket az asszonyt. Múltkor elmagyarázta, hogy hol nőtt fel, meg fel is írtam egy cetlire, hogy megnézem google maps-on. Meg is néztem, de a cetli elmászott, én meg elfelejtettem mint öreganyám a nevemet. 

...

Be kell szereznem egy vászon bő gatyát, meg egy kalapot, ja meg írnom se ártana valami kibaszott jót, amitől SB. belémszeret. Sokszor írtam már úgy, hogy meg akartam hódítani valakit az írással. Egyszer sikerült is, de E. megijedt. Így eddig csak sikertelen próbálkozások voltak, pedig jó volt amit írtam vagy talán mégse. Túl...sok volt.

Maradok elképzelés nélküli gyerek. Önértékelési problémákkal, alkotási problémákkal, meg azzal a baromságommal, hogy mindig mástól várom, hogy megoldja a dolgaimat. Mindegy. Majd holnap gondolok rá.

Így a fel sem tett kérdés illúzióban tart. 

Valahol máskor

Buona Pasqua a tutti! :)

ui: SZAKDOLGOZAT KÉRDŐÍV, TÖLTSD KI LÉGYSZÍVES. KÖSZI

http://online-kerdoiv.com/index/view/hash/7cec2f1e6460f5f4719a43c87ea8e0e2

Improvised

Még 2008ban láttam egy filmet, ami ha nem is nagy, de hatással volt rám. Mondanom se kell, hogy olyan filmeket választok megnézésre, ami tudom, hogy egy pillangószárny rebbenésnyit hatással lesz rám. Ha nem is 2008ban, de valamikor olyantájt láttam egy Erdélyről szóló filmet. Pár hete néztem újra, és kedvenc filmemnek vallottam, mert az egész úgy ahogy van tetszik. Transylvania 2006os film. Többször láttam a filmet még 08'tól, de a pár hete újra nézett film valahogy egészen más volt. Egy jeleneteiben hasonló filmet láttam, mint akkor, de kiegészítve újabb jelenetekkel, így már érthető volt a film, anno tehát valószínűleg én  egy másik verziót láttam, és nem az eredetit. Aztán amikor még 2008ban vagy valamikor megláttam ezt a filmet, ez egy őszi borús délutánon volt, mint lelkileg, mint időjárásilag, a filmben is hasonló idő lehetett, így már csak azért is no meg a történet miatt is hatással volt rám. 2009 januárjában elkezdtem a blogot. És lassan, de biztosan jött néhány erdélyi ismerős aki olvasott, és mintha valami jel lett volna a film és az erdélyi ismerősök között. Volt még 2006ban vagy előtte egy ismerősöm aki Erdélyért volt megőrülve. Őt mondanom se kell, hogy jól körbe röhögtem. Most meg ott tartok, és bevallom magamnak, hogy amit én most elképzelek, a dohos, málló vakolatú misztikus utcák a szegényes környezet, a por ami a szemedbe kerül, a régi könyvek illata valami ilyesmi amiket én Erdélynek és a nagyobb városainak képzelek, meg a művészet iránti tisztelet a falvak, meg minden... Az emberek írnak verseket, novellákat, mások festenek, de valami művészeti hajlam van bennük. Valahogy bennem ez a kép alakult ki, és ezt a képet akarom valóssá tenni, úgyhogy a távoli jövőben szeretnék egy erdélyi túrát. Meg még sok mindent...

Most kiírom magamból, hogy féléve jókora görcs van bennem, azért nincsen folyamatos blogbejegyzés, és noha jönnének a bejegyzések, valami gátol. Az, hogy ki olvassa, mit gondol róla, miért nem nézik sokan, minden apró hülyeség közreműködik a már meglévő problémáim mellett. Fontosak a számok, fontos, hogy ki olvassa és mit gondol róla, és az még fontosabb, hogy ki tudom-e váltani belőle, azt amit szeretnék, hogy egy picit is úgy érezze az olvasó, szóval te, hogy valami változik. Ha egy pillangószárny rebbenésnyit változik az élet...

Néha irigylem más tulajdonságát, hogy nyitott az újra, tehetséges, számomra úgy tűnik, hogy boldog, életvidám, céltudatos. Aztán ha ilyen emberrel kerülök szembe, akkor elfog az irigység, néha mérges is leszek magamra, hogy te AP - te milyen szerencsétlen vagy, meg tehetségtelen.

Hiába a sok fotó, meg leírt szó, a szobádból nem fogod megváltani a világot. 23 éves koromra szerettem volna egy könyvet írni. De itt van a blog, amit nem is vettem számításba. Ha összesíteni kellene, mert ugye drága AP elfelejtette a blog születésnapját, ami már két hónapja volt (FEBRUÁR 6) közel 600 oldalnyi írást tesz ki a blog, ami egy emberes könyv lenne nyomtatva és javítva persze, mert az ihlet heve, nem enged mindig helyesen és pontosan írni.

Egy ismerősöm Sepsiszentgyörgyből jött át tegnap a másik megyébe, valami furcsa dolgot váltott ki belőlem. Kíváncsi voltam, hogy mivel és mikor jön, képzeletben pedig ott ültem mellette a vonaton. Láttam az utasok elmosódó arcát a peronon, vagy a tájat, ami foltként suhant el a szemünk előtt. Nem számított semmi, csak az, hogy rajta vagyunk a vonaton, és haladunk valahová ahol várnak. Fontos hinni, hogy várnak a végállomáson, fontos, hogy higgyünk az igazságban a leírt szóban. Talán kivált belőlünk egy pozitív jó érzést. Egy könyv, egy érzés, a délről jövő szellő melege, az eső, akármi ami hatással van egy emberre ameddig  tart egy pillangószárny rebbenés, addig, vagy amíg tart kettő vagy több.

"mielőtt el ítélsz,vedd fel a cipőmet és járd végi az utamat, érezd a könnyeimet éld át a fájdalmaimat majd az örömeimet..tedd meg lépéseimet, amelyeket én is meg tettem. botladozzál minden kőben ,amiben én is meg botoltam. és mindegyik botlás után állj fel és menj tovább, úgy ahogy én tettem. csak is ezután ítélkezhetsz rólam , felettem. akkor mondhatod hogy ismersz."

  
zene: http://www.youtube.com/watch?NR=1&feature=endscreen&v=yzOKStTk408

2009.március 27 

Kérdések

Ma elég sokat gondolkoztam, miközben teljesen lefárasztottam a testemet, az izmaimat. Azon tűnődtem miközben segítettem a nagyszüleimnek, hogy ők emlékszenek-e még az első csókjukra? És, hogy bírják egymást ennyi éven, évtizeden keresztül? Voltak álmaik, amiket meg akartak és meg tudtak valósítani? És mi életükben a legeslegjobb dolog? Az, hogy vannak gyerekeik, hogy vannak unokáik? Bizonyára erre a legbüszkébbek. Meg amit elértek.A mai ember, ha ezekbe belegondol, miken is mentek ők keresztül, és mi 20 év körüli emberek mit érhetünk el. Mert akkoriban, amit most teszünk, az még az álmokban sem volt gondolat, most viszont kész tény. Gondolok arra, hogy most a legnagyobb álma az embernek az, hogy külföldön lehessen, hogy megismerje az ismeretlent, hogy magába szívja a világot, az ismeretlen embereket, ismeretlen földrészen. Ők nem ismerik az Internetet, sőt, még a számítógépet sem, ami nem baj, és talán ez így van jól, de talán mégsem. Mert ha elmennénk Hollandiába, vagy valamilyen más országba, amely fejlettebb, mint a miénk, és egy hasonló korú embert összehasonlítanánk a nagyszüleinkkel, igen meglepődnénk. És néha belegondolok, hogyha a történelem nem ilyen velünk, akkor, most a nagyszüleim is a netről rendelnék meg az új mosogatógépet, vagy autót, vagy talán elmennének Rómába egy szent misére, és körbejárnák, ha nem is a világot, de megismernék azt amit szerettek volna.Ők azt hiszem nem voltak külföldön sohasem. Vagyis Mama Erdélyben volt, de mondanom se kell, hogy azt még lehet Magyarországnak nevezni, egy szó, mint száz.Ha lenne sok pénzem, kocsiba ültetném őket, irány Pest, aztán Feri-hegy, és irány Róma repülővel.Csak hogy ne mindig tv-n kelljen nézniük a húsvéti áldást a Szt. Péter térről, és hogy élőben lássák a Pápát.Két órás repülő út, két óra amely egy másik egy teljesen más világba repítené őket, amelyben egyé válhatnának valóban a világgal,a szabadsággal. Rómában galambokat etetnének, sétálnának, leülnének kávézni, fagyit ennének. Azt hiszem, talán pótolná számukra azokat az időket, amelyekben nem lehettek szabadok, hanem is nagyon, de valamit visszaadna az élet, amit akkor elvett.

Ha elűzöd a démonodat az angyalok is tovaszállnak.

Kint eleredt az eső. Sétálás közben észrevettem a villámlásokat is.  Furcsa látvány ilyenkor. Menny és pokol alászáll, dühét a földön veri le, majd megtisztítja a pillekönnyű esővel.

Az emberek nem mernek kimozdulni, félnek, megáznak, megfáznak. Az emberek, a mindig félnek valamitől. Semminek érzem magam. Milyen az hogy semminek érzed magad? Úgy tudnám leírni, hogy az idő halad, s közben semmit nem csináltunk, semmi hasznosat. A semmi, tulajdonképpen valami olyasmi, hogy csak vagyunk. Szabályos a szívverésünk, folynak ereinkben a vér, gondolunk a megoldhatatlan kérdésekre, hiányolunk az életünkből valamit, valakit. Aztán nagy nehezen erőt veszünk magunkon és csinálunk ezt azt.

Néha túl sok mindent, hogy a fáradtság ránk telepedjen, őrült erővel, hogy ne legyen erőnk és időnk elalvás előtt elmondani pár imát. Ismerek ilyen embert, aki ezt csinálja. Jól teszi, ő már megtalálta a módját annak, hogy az agyát ki tudja kapcsolni, és nyugodtan tudjon szépet, és jót álmodni.

Az esőcseppek hangja fokozatosan felerősödik, a szomszéd ház ablakai elsötétülnek, a galambok táncolnak az erkélyen, emberek álmodják meg azt amit már megtehettek volna, emberek gondolják át az életüket, hogy mit csináltak jól, és mit másképpen.

Vannak akik üres tekintettel néznek a semmibe, vannak akik már alszanak, vannak akik most kezdik meg a sokadik műszakjukat, vannak akik álmodnak, vannak akik álmodni hívják a társukat, vannak akik elűzik a démonjaikat, vannak akik hívják az angyalaikat.

Egyszerű este ez is, mindenki saját maga dönt. Egy biztos a remélhetőleg távoli halálon kívül, csupán az, hogy az eső hangja fokozatosan erősödik, s a galambok táncolnak az erkélyen.

Csinálja az ember vagy nem, az mindig a körülményektől függ

Valami csendes dal szólt a szobában. A szoba ablakából látni az sárga eget, felette a szürke egybefüggő felhőt. Lehet, hogy mindjárt esik. Éjjel megnéztem a kedvenc filmemet, nem is tudom hanyadszorra. A képek ismerősek voltak, a feliratot már nem is kellett olvasnom, tudtam mindent, mégis valami késztetést éreztem arra, hogy most meg kell újra néznem. Aztán még ezen az éjjelen valamikor fél 3 körül lapozgattam azokat az írásnak ugyan nem mondható de valaminek mégis kell hívni - szóval azokat a papírosokat amelyeket írtam. Hm. Jó érzés volt látni, hogy mennyi oldal, hol nyomtatott, de főleg kézzel írt papírok szamárfülesen, gyűrődött oldalak, némelyek külön összecsatolva, átlátszó lefűzhető tasakba téve. Ha eljön az idő, majd újra jobban előveszem őket, és kijavítgatom, hogy megfelelő legyen. Egyelőre, csak vannak, de a fontos, hogy vannak. Itt a tavasz illata...mindenki kint van a parkokban, rendbe teszik az udvart, lemetszik a hegyen a szőlőt, kezd visszajönni az embereknek a színük. Én rohadtul utálom a tavaszt és a nyarat. Én így működöm. A nyíló virágok persze csodaszépek, meg az esti sétán cigizni lágy meleg szellőben. Nah mindegy. Pár napja felszántották a falu határában a földeket, trágyázták, és most trágyaszag lengi be a falu pár utcáját. Valamikor még tíz éves koromban Szlovéniában jártam, és olyan úttalan ismeretlen úton jártunk, hogy az út mellett családi gazdaságok mellett mentünk el, mindenkinél két traktor, tucatnyi tehén volt, és persze a trágyaszag. Szóval a trágyaszag, nekem ezt az élményemet hozza vissza, mikor úttalan utakon jártunk. Furcsa volt külföldön lenni, főleg 10 évesen. Vártam, hogy kapjak pecsétet az útlevelembe, mint azt a filmekben láttam, vártunk a sorompónál, és kicsit féltünk az egyenruhásoktól. Aztán minden rendben volt. Pár kilométerre a sorompótól még éreztük a görcsöt a gyomrunkban. A másik országban tudtad, hogy a nyelvet csak csak beszéled, ismeretlen vagy, nem ismersz senkit, amit látsz az megmarad örökre benned. A szűk utcák, amelyekben kopott sárga vagy akármilyen színű helyenként málló vakolatú házak, emberek, amelyekről tudod, hogy sosem fogod őket többé látni. Az ismeretlenség káosza buzdította a lelkemet. Leérve a Szlovén tengerparthoz, akkora csodálkozás. Ez a tenger, és baromi csodálatos, akkor még nem tudtam, hogy létezik olyan dal mint ez : "Autók a tenger felé " Kis Páltól mert csak "Ha az életben" és "Emese" dalokat ismertem, vagy már a fene se tudja. Rá pár évre jött a Kispál örület...szóval nem tudom. Visszatérve, a francia filmekből látott kikötői érzés, amikor akarsz egy kibaszott hajót, hajóskapitánynak képzelve magad, ahogyan szeled a hullámokat a tengeren, csíkos pólóban meg minden. Gazdag emberek rövidgatyákban a belvárosban már a járásukból erre lehet következtetni, hogy ők kérem valakik. Aztán leparkoltunk valahol az utca nevét nem tudom, végig a tengert néztem, a hullámokat a furcsa levegő illatát elraktároztam, kitártam a karomat, az ingemet meg lobogtatta a szél. Itt vagyok, szemben Itália. Először fürödtem a tengerben és pár kilométer választott el...pár kilóméter. Akkor kezdődött minden. A szemembe fújó szél, mézet csepegtet a kaptáromba. 

***

Esőcseppek a szélvédőn, oda akarok menni. Ne felejtsétek el, az embernek nem az az értéke ami maga, hanem amiben hisz.

Anyone who has given love will always live on in another's heart. 

néha

- nincs az az erzesed neha, hogy masok elete sokkal megfoghatobb szamodra, mint a sajatod? - kerdezte Sarah, meg mindig a lepke korozeset figyelve.
- hogy erted?
- neha nem erzem a sajat eletemet

EH

nézd

http://videotar.mtv.hu/Videok/2012/03/10/12/Negy_szellem_2012_marcius_9_.aspx

Semmi sem maradt

Semmi sem maradt

Szertelenszerda esik az eső. Nem vagyok jól, és igazából nem is tudom, hogy mi a baj, vagy, hogy mitől nem vagyok jól. Időhiányra hivatkozom, hogy miért nem csináltam meg a feladataimat, vagy miért nem olvasok sokkal de sokkal többet, vagy miért nem bontom fel a papírcsomagot és írok rá, vagy a füzeteimet miért nem írom tele. Végigsimítanám az üres oldalt, valamelyik kedvenc tollammal írnék bele, és csak írnék és írnék. Mintha megtudnám változtatni az egész életemet. Kedvem lenne leírni az életemet akár ide a blogra is, de abból nem sülne ki semmi jó. Lehet pedig most az segítene. De nem.

Régen minden nap beültem a városfőterén lévő kávéházban, kisebb lelkiismeret furdalással, hogy mi lesz egy hónap múlva, mi lesz egy év múlva. Ki leszek, ki lehet belőlem? Mit szeretek csinálni, mire és kire vágyóm? Mennyi pénz lesz a tárcámba, mik azok az apró hülyeségek, amelyeket meg akarok szerezni. Autó, ház, laptop, fényképező, állvány, vizsla, macska. Emberek nem szerepeltek a listán.

Minden hamis. Apa is. Én csak anyát szeretem.

Nektek akik...milyen, hogy van apátok???

Kezembe fogom a tollat, írok... Valamit... Én vagyok a történet főszereplője, aki egy kiegyensúlyozott, bátor, magabiztos fiú, aki nem öli a lelkét megválaszolatlan kérdésekkel.  Nincs gyomorgörcse, ha hosszú útra indul. Tudja a célját, és azt is, hogy hogyan éri el. Szóval  teljesen ellentétei vagyunk egymásnak. Ő kitalált én valóságos...látod...megmondtam. Ellentétei...

         Aztán kinézek az ablakon, a lapot meg bevágom a kályhába. Kit akarok becsapni? Magamnak írok, nem másnak. Most nem megy, nincs szerelem, nincs semmi motiváció, elhitetés, hogy nagyszerű élet vár, csak még ezt még ezt befejezed, túl éled a napokat, mindent...majd egyszer csak jobb lesz. Az inga is kétfelé leng ki. Mi van ha az a kibaszott inga nem is mozgott soha??? És a "rossz élet" szarságnál akadt ki???

         A vasútnál szeretek legjobban cigizni, mert látom magam előtt a hegyet és a főutat. Autók amikben emberek rohannak valahová. De mégis hová??? Mintha megtudnák változtatni az életüket. 

A lényeges dolgok csendben történnek...

Tetteink meghatározzák az életünket és elindítanak dolgokat.

Dolgokat, amikre képesek vagyunk?

Csak mi tudjuk?

Ez elég valamire?

Vajon mit hoz a holnap fénye? Örömöt és boldogságot? Avagy csalódottságot, fájdalmat?  Valami ilyesmi az élet. Valami jön, és mi elfogadjuk.

Csináljuk az életet, vagy történik velünk?

Középszerű vagyok. 

Remélem, hogy amit most csinálok majd célt tud elősegíteni.

Addig viszont "úgysem tudjuk egymás világait megváltani, még akkor se ha akarnánk. Csak saját magadat tudod meggyógyítani, én egy csésze teát tudok csak főzni neked, esetleg kettőt. " D.Viola. 


A lényeges dolgok meg csendben történnek...

(Egy magánjellegű fecsegés) VIII.

(Egy magánjellegű fecsegés) VIII.

         Reggel elfelejtettem a kávémat. Bár nekem a reggel az +5óra, mint másnak. Nálunk sütött a nap, ahova mentem, meg hullott a hó. Ennyit jelentett 20 percnyi utazás. Aztán végre vettem egy új tollat a már meglévők mellé, hogy majd ezzel...fogok biztosan írni valami szenzációsat. Vettem egy 500 oldalas másolópapírt, ami mellesleg ugyanolyan márkájú mint a fényképezőgépem. A papír már egy hete csak vár, még fel se bontottam. Az új tollam, pedig pihen. Néha bennem és a történeteimmel úgy gondolom, mintha együtt léteznénk. Én ott vagyok, teljesen átélem, ha nem tudom elképzelni, akkor képeket hívok segítségül. Persze a történeteimmel másokra akarok hatni, hogy lássák, hogy itt vagyok, egy fasza személyiség, kisebb hibákkal, lelki sebekkel. Emlékszem, hogy volt egy lány, aki 2-3 hónapnyi találkozás mailezés, chatelés után közölte velem, hogy ő azért lenne nekem, hogy betömködje azokat  lyukakat amelyek vannak a lelkemen, a szívemen. Azt hitte, hogy ezt meg tudja oldani pár sebtapasszal, de rájött szerinte időben, hogy ez lehetetlen. Ha nem lettek volna azok a hegek, akkor most nem lennék ilyen. Sokszor gondolok arra a lányra, hogy mi lehet vele, de megszakított minden kapcsolatot velem, ennek már talán 8 éve is van. Bosszant, hogy nem tudom, mi van vele. Hiába írnék levelet, úgysem válaszolna. És jó pár ember, kit barátomnak gondoltam ugyanezt választja. Lehet, hogy bennem van a hiba, vagy egyszerűen ők változtak, találtak jobbat, más milyet akartak mint én? Közben én meg...

***

M.

Hetente, vagy kéthetente elmegyek egy falu mellett. Ebben a faluban lakik M. Nem igazán ismerem, csak néhány dolgot tudok amit mások beszéltek róla. 50 év körüli pasas, fehér hosszú copfos haja, sosem borostás,  van egy háza tőle jobbra házak, tőle balra egy nagy placc mező [a falu vége]. A ház kívülről elég kicsi, de minek nagyobb. Egyedül van. Nem tudom mivel töltheti a napjait. Annyira egyedül van, hogy nincs senkije. Szülei meghaltak, amikor még ő fiatal volt, 20as éveiben járt. Elég nagy ütés az ilyen a sorstól. Felesége, barátnője nincsen, így gyerekei sem. Mégis mosolyog ha hetente, vagy kéthetente elhaladok a faluban. Ő mindig kint sétál az utcán, vagy fut. Pár hete, emlékszem -8at mutatott a kocsi hőmérője. Ő meg felöltözött a sport felszerelésébe, csukja a fején, pár szál fehér hosszú hajszála kilógott alóla, hideg kék szemei eltakarják a fájdalmait, a szenvedéseit, mintha nem lenne. Napi 7 eszpresszó kávét iszik, valószínűleg az évek alatti megszokás. Ugyanakkor ugyanúgy, mindent ugyanúgy. Éjjelenként olvas. A hajnal első szakaszában pedig lefőzi az első kávét. Üldögél, vár. Várja, hogy a pokoli percek megmozduljanak. Felkeljen a nap, vagy a történet amit olvas teljesen valós legyen, és ne kelljen M.-nek lennie. Hanem valaki teljesen másnak. Aki egy ismeretlen városban lenne, egy ismeretlen emberrel. Senki sem ismerné az életét, hogy miken ment át, senkinek sem kell a szánakozó arcát néznie.  Reggel ha van valami munka a faluban vagy a közelben építkezés, akkor ott segít. Néha elszív egy szál cigit, különösen hidegben és esőben, akkor valahogy elmélyül minden. A madarak ügyetlenül repkednek a hideg szélben. Eközben Ő valahogy még mindig él, így ennyi mindennel. Nem adja fel. Valamiben még mindig hisz, hogy történnie kell valami jónak valami szebbnek. Mindenki ezt teszi nem? Húsz- huszonöt év története.

***

Képzeletbeli én

Én nem vagyok jól, senki sincs jól. Látható, tapasztalható. Néha mikor gyengén szemerkél az eső, sétáim alatt azon gondolkozom, hogy milyen jó lenne egy másik városban lenni, melynek színei bordó és narancssárga. Sétálnék a kopott városban, rágyújtanék, valami halk mély zenét hallgatnék, zongora lenne, mert talán ez az a hangszer, amely a lélekhez szól. Kötődünk egymáshoz is, lehet emiatt van minden. Még kisgyerekként az orosz zongoratanárnőm mondta, hogy öleljük meg a zongorát, és minden óra kezdés előtt ami szombaton reggel 8tól 9ig tartott így indult. Ő mondta, hogy ügyeljek a kezeimre, ha hideg van rögtön húzzak kesztyűt, 12 fok alatt mindenképpen és gyakoroljak, gyakoroljak, mert ha nem gyakorlok, egy bizonyos idő után nem fog úgy mozogni az ujjam, ahogy elvárható lenne egy zongoristától. Sokszor nem is volt télen fűtés a teremben, mert persze szombaton senki nem tanul, csak aki...

Ha zongora dalt hallok, úgy érzem, mintha én játszanék rajta, ő meg a lelkemmel. Egy kopott városban sétálnék, izzó cigivel a számban, fülhallgatómból, pedig zongora dal szólna. Az eső szemerkélne, én meg mennék egyenesen, hogy teljenek a makacs percek s megcsináljam a szokásos kávémat, amelyet az évek alatt megszoktam már. Minden nap más irányba mennék sétálni, de minden hétfőn, a hétfői irányba, minden kedden a keddi irányba...és így tovább. Minden a múltban volt, a jelen a múltba tart, a jövőt pedig csak találgatjuk, majd a múltban. Talán M. is most issza a 6dik kávéját, ahogy én, ezt még az író sem tudja, senki sem tudja.


zene: http://www.youtube.com/watch?v=Uffjii1hXzU&ob=av2n 

BLACK&WHITE (Roedelius/Celletti)

Elképzelés egy majdnem létező kiállításról.

Elképzelés egy majdnem léptező kiállításról.

Február tizenharmadika. Havas a táj, a szemközti diófaágai, a hinta. Minden havas. Hideg van, mintha Svédországban lennénk. Hazafelé tartottam egyik délután, két ismeretlen falu között. A nap már kezdett lemenni, a havas tájon megcsillannak a tompa fények, jobbra mellettem erdő, balra mellettem erdő. Az út havas, átszűrődik az ágak között a narancssárga fény. Olyan érzésem lett, mintha valaki más lennék. Egy Volvo-ban ülnék, tartanék hazafelé a havas úton. A lelkemben pedig érezném, hogy valami hatalmas tettet hajtottam végre. Valami jót, amivel adok az embereknek. Szótlanul, akaratlanul, mégis pár percig kirángatva a lelküket az életszínű jelenből. Egy elképzelt s majdnem létező kiállításról jöttem volna. A pillanat fények melyet kivetítünk egy fehér fényes lapra, amelyből több is létezne. A háttérben pedig mély, de ugyanakkor játékos zene szólna, például olyan, mint Yann zenéje. Az emberek csodálkozva néznék a pillanatokat, kezükben egy pohár vörösborral. Beszélgetnének a pillanatokról a múltból, ahová mindenki vágyakozik, mert a múltban gyökereznek az eleven emlékeink, események melyek súrolták az életünket, néha mások életét súroltuk, néha ütköztek, néha csak belebotlottak abba akibe bele kellett. A kiállításon ismeretlen emberek lennének ismerős tekintettel és érzéssel. Olyan mintha ez az én életemről szólna, úgy éreznék magukat, minta elvettem volna egy darabot az életükből, mint valami könyv, melynek részleteit olvasva rádöbbenünk, az emberek ugyanazokon az érzéseken, problémákon, nehézségeken, örömökön, boldogságon mennek keresztül mint akárcsak saját maguk. Mások olyanok, mint én, ugyanakkor én nem vagyok olyan mint más.

 Szűk úton haladok, mellettem jobbra erdő, mellettem balra erdő. Néha vannak erdei utak, amelyeken rövidíteni lehet, vagy éppen ellenkezőleg. Ezekre az utakra együtt érdemes menni valakivel. Útközben pedig megismerni a másikat. Hisz-e a reinkarnációban? Vagy mi az első szerelmi élménye? Vagy éppen, hogy szeret-e egyedül magányosan sétálgatni, olyankor mire gondol. Szereti-e a jó kávét vagy a jó bort? Szeret-e régi írók könyveibe belelapozni, és visszautazni a múltban, ahol vannak az emlékek, élmények? A pillanat fény megragadása kész, több is, mint lehetne, de vajon hol leszvolt a majdnem létező a kiállítás???

Február 6

Esik a hó. Hétfő van. 1989. február 6-dikán is hétfő volt. Azt nem tudom, hogy esett-e akkor a hó, vagy egyáltalán milyen volt az időjárás. 1989. február 6-dikán születtem este 22óra és 23 óra között. Várnom kellett még pár órát, mire ténylegesen megláttam a napot, a hajnali fényeket...persze ez ilyen túlzás, hogy "láttam".   Nah mindegy. 
Sárgabarackos kekszes boci csokit eszek, épp fázom, pedig nem messze a cserépkályhától ülök és írok. Egy fél óra múlva kisétálunk anyuval a papához a temetőbe. Aztán írok egy levelet, kézzel, de lehet, hogy mégiscsak a nyomtatás mellett maradok. Ma voltam Sáskán, megünnepeltem a születésnapomat a -11,5 fokban. Sétáltam, megnéztem A HÁZAT, a történetembe képzeltem magamat, amit írok, és igazából semmire se jó, de...mégis csak, arra, hogy máshol legyek arra alkalmas. Zitát nem találtam a faluban, akkor egy kicsit összeszorult a szívem és valahogy kezdtem össze szedni magamat egészen mélyről. Ez a tipikus születésnapi rossz kedv. Plusz egy év, átgondolod, hogy jó esetben mennyi van vissza, meg a különböző helyzeteknél hol rontottál, és kívánságod az lenne a születésnapi torta gyertyáinak elfújása előtt, hogy bárcsak vissza mehetnél...csak azt, meg amazt újra, valahogy másképp...de jó is lenne.

Aztán rájössz, hogy jobb esetben két pont maradsz egy festővásznon, amit egy tájképfestő fest. Semmi több, csak két pont, jobb esetben ő és én.

Ez a nap talán arra jó, hogy tudjuk, hogy létezünk. Elgondolkodunk, elvonulunk még jobban a magányba.

Sokat gondolkodom egy ilyen spirituális sétán, mint Coelho aki végig járata a Szent Jakab utat. Nem tudom mit várnék tőle, talán bátorságot és kitartást, meg hogy a bennem létező félelmet le tudjam tompítani, és persze, hogy megtaláljam azt amit eddig még nem találtam meg, vagy félig vagyok a megtalálásával.

Köszönöm aki ma felköszöntött. Szeretnék továbbra is működni, lobbizom még egy szülinapért. Szeretnék írni, olvasni megtalálni a társamat boldognak lenni és a jeleket észrevenni, amelyek utam során velem szembe jönnek.

Záró gondolat:

"Sokáig kerestem az igazságot, és azt kell, mondjam, bármely furcsán hangzik is, hogy mindaddig, amíg a kereső jelen volt, nem találhattam meg az igazságot. És aztán, amikor megtaláltam az igazságot, a kereső már nem volt többé; és amikor a kereső volt, az igazság nem volt sehol."

Zene: http://www.youtube.com/watch?v=it1NaXrIN9I

Sub rosa

Sub Rosa

jelentése: titkon, titokban, bizalmasan; a rómaiaknál ugyanis a rózsa a titok jele volt...

Hülye vagyok, írhatom nyugodtan így. A mesélőt teljesen hatalmába kerítette az előző történet. A piros szövetkabátos lány. Jó lenne újra látni, az azt jelentené , hogy megtaláltam. Vagy ő engem, teljesen mindegy. Más lassan mindenki kérdezi, hogy mi van a "piros kabátos lánnyal" megtaláltad? Ő az a képeken?? Ugyanis a Submarine c. filmben az egyik főszereplő, a lány, egy hasonló piros szövetkabátot visel. Sajnos nem találtam meg, és ő sem engem. Viszont hátrány, hogy ő nem keres engem. Én meg nem tudok róla semmit, és nem tudja, hogy keresem. Plusz senki sem látta csak a mesélő. (?) Jó lenne tudni, hogy hol van az a fogas, ami azt a piros szövetkabátot tartja. 

zene: http://www.youtube.com/watch?v=JXmEYmBAqUg  ( 720p-ben hallgassátok és nézzétek. )

A piros szövetkabátos lány

A piros szövetkabátos lány

  E történet mesélője egyben a főszereplő is lehetne, de NEM. Néha az olvasó gondban van azzal, hogy a történet mesélőjével történnek-e azok a furcsa utazások, csókok, szerelmek vagy éppen csak a mesélő agyából előtörő képzelgések szüleményei. Vagy a valójában meg nem történt cselekedetet ábrázolja a mesélő, mintha már átélte volna. Szóval e történet sorainak írója egyben a főszereplő is lehetne...de NEm [nem biztos]. Azzal is elintézhettem volna, hogy valós eseményeken alapuló rövidke történet elejét kezded olvasni, de NEm ,vagy nem biztos, hogy így van. Csak a mesélő tudja biztosan. 

  Az autóval délfelé tartok, a napszemüvegemet is elő kellett kotornom a kesztyűtartóból, mert elvakított a fény.- Valami helyzet jelentést kellene adnom, hogy az év melyik napja, órája volt, s beinduljon a mesélő, át kell esni ezeken a dolgokon. Azon is, hogy milyen idő volt, az valahogy kezdésnek sosem árt. - Déli napsütés kedves csütörtök délutáni pillanat volt. Már az ébredéskor nyűgösebb voltam az átlagosnál. Gyorsan a mikroba megmelegítettem a hajnalban lefőzött kávé maradványait, hogy újult erővel léphessek ki az utcára, tetetve azt, hogy minden szép és jó. Minden kávé és fahéj illatban úszott. Az ablakon átszűrődő fény miatt az előttem lévő fehér falon láttam az árnyékomat, mintha tükörbe néznék...valahol megtört a fény, és a mellkasomtáján egy pici fény csillant a sötét árnyékban a falon. [A kimetszett lélek helye?] Fekete fehér, fehéren a fekete. Megijedtem. A kávém maradék felét kortyolgattam a teraszon, fáztam, pedig rajtam volt egy hatalmas kötött pulcsi. Néztem a közeli szögletes erdőt, a fák szinte egy magasak, 4-5 nyírfa egész jól kivehető a tömegből. Fehér a távoli sötét törzsű fák között. Feketében a fehér. Gyerekként az udvarunkban két hatalmas lombú nyírfa állt, azóta szeretem a nyírfákat. Különcködnek. A két fa között az árnyékban volt a hintánk. Mindig féltem, hogy kiesek belőle és a földre zuhanok. Nem is a zuhanástól féltem, hanem a fájdalomtól. Aztán később rájön az ember, hogy mind a kettőhöz fokozatosan vagy hirtelen hozzászoktatja az élet.  Pár percem maradt a megbeszélt találkozóig. Elpakoltam a fontos cuccaimat, a már megszokott fényképező és barátait, könyvet, még mindig Pavese-t, füzetet. - Indultunk délnek. Igazából a város megnevezése lényegtelen, így ettől eltekintenék. - Utazunk, van célunk. Süt a nap. Zakatol az agyam, próbálok lassan menni, a rádióból hegedű szól. Pont egy hegedülő lány jut eszembe erről, akit még nem hallottam játszani, de mégis őt képzelem oda, hogyan élvezi a zenét, hogyan érint meg zenéjével másokat, hogyan tud ennyi erőt és örömöt összegyűjteni napról napra. Rágyújtok egy cigire, az autó ablakát kicsit leengedem, hogy a füst kifelé szálljon, azonnal a friss hideg levegő zúdult rám. A szemem a hidegtől mindig kicsit könnyezni szokott, bár a képzelgésnek is betudható. Odaértem az "ismeretlen" városba, leparkoltam, néztem az embereket, vártam. Elolvastam pár cikket egy magazinból. Elővettem a füzeteimet, és a parkolótól nem messze láttam egy papírboltot. Azon gondolkoztam venni kell egy új füzetet. Mondanom se kell, hogy amelyik füzet nálam volt abba sem volt még írva. Az üzletben egy normális füzet nem volt amivel szimpatizáltam volna. Alig írok kézzel, nem hogy füzetbe, lassan elfelejtek betűket formálni. A boltban ahogy elégedetlenkedtem magamban, mellettem megállt egy piros szövetkabátos lány. A haja hosszú sötét barna szög egyenes volt [úgy eddig ért]. A piros szövet kabátja a térdéig ért, olyan szép volt az a lány. Nézegette a füzeteket, de ő sem talált. Aztán én elindultam ki a levegőre, de azért a sor végéről hátra néztem ott van-e még. Rám nézett, arca beleivódott az agyamban. ["Azt hiszem szerelmes vagyok..."] Aztán mondogattam magamba: Te nem szerelmes vagy, hanem hülye. Kisétáltam a boltból, leszegett fejjel. Ott felejtettem a lányt. Úgy éreztem, hogy...tudjátok. Talán ha lett volna bátorságom... Így örökre csak egy piros szövetkabátos lány marad akinek sötétbarna a haja, és a haja eddig ér. Olyan nehéz volt, de valahogy a félelem döngött a szívemben, egyre gyorsabban. Tudtam, hogy "ami elmúlt, nem biztos, hogy visszatér. Ami jön azt fel kell ismerni". Ez az idézet pont eszembe jutott akkor. Félig kiviteleztem a dolgot, itt volt az "AMI JÖN", meg a FEL KELL ISMERNI, eddig minden sikerül, de aztán van a...barom görcs. 

'Mi van, ha ez lett volna az a Nagy találkozás, amiről mindig is beszéltek mások??? Mi van ha...

Mi van, ha holnap újratalálkozunk? Bár úgy képzelem, hogy minden jól fog menni, és találkozunk, mert akiknek találkozniuk kell, azok találkoznak is. - [persze ha ott helyesen döntök, akkor a történet máshogyan íródik, és akkor a "mi van ha" egyszerűen nincs"...ne fokozzuk. A mesélő nem fokozza tovább.] - 

Mi van, ha holnap újratalálkozunk valahol? 

Én majd jól fogok dönteni. Mi leszünk a legboldogabb pár. Én a barna óriás kötött pulcsimban, és ő meg a piros szövegkabátjába sétálunk valahol egészen messze ahol az ilyen történetek boldogan folytatódnak és boldogan végződnek egy kandalló előtti kibaszott nagy hintaszékben egy valamiféle könyvből hasonló történetet olvasva. - A könyv becsukódott, az olvasó meg elaludt. - E történet mesélője egyben a főszereplő is lehetne, de NEM. Néha az olvasó gondban van azzal, hogy a történet mesélőjével történnek-e azok a furcsa utazások, csókok, szerelmek vagy éppen csak a mesélő agyából előtörő képzelgések szüleményei. Vagy a valójában meg nem történt cselekedet ábrázolja a mesélő, mintha már átélte volna. Szóval e történet sorainak írója egyben a főszereplő is lehetne...de NEm [nem biztos]. 

Noelle

Hajnalban, a nap először fénylett hosszú idő után a földre. Az ég pirosban játszott, a maradék madár sereg bágyadtan ült a villanypózna vezetékein. Ezek a percek olyanok voltak számomra, mint régen és olyan pihentető az elmémnek. A gondolatok jöttek, néha maradtak, amelyeket el tudtam kapni még hirtelen, némelyek tovaszálltak, őket csak hagytam, had menjenek, mint a régi szerelmek, a ki nem érdemelt szerelmek.  Azok, akik egyáltalán nem tudtak szeretni, mert nem is akartak. Pedig a boldogság a cselekedetekben van.  Mindjárt éled a város. Emberek árasztják el a parkokat, az utakat, birtokba veszik azokat a dolgokat, amelyek már rég őket birtokolja.  Hamarosan csörög az éjjeliszekrényemen a vekker. Kezdek izgulni, mert össze fog szorulni a szívem. Ki kell kászálódnom az ágyból, pedig semmihez nem volt kedvem. Néztem a fehérre festett falakat, a plafont, a már unalmassá vált festményeket a falon, hallgattam a kintről jövő madárcsicsergést. A gondolatok nem hagytak, azt gondoltam, hogy ha tudnék írni egy könyvet, akkor az mégsem lesz majd vígjáték, sem öldöklő küzdelem, akció dús, vagy a világ megmentője címre pályázó valaki. Az életem drámákkal volt teli, talán ez így is marad. Aztán jön egy személy, aki fel tudja forgatni az életedet. Hasonló szöveget hallottál már, hogy „én nem akarom megváltoztatni a személyiséged” például egy kapcsolatban, és sokszor van az, hogy a barátok pedig látják a változást, hogy ez a lány, vagy fiú, hogy rak rendet az összekuszálódott agyunkban. Nem igaz???  Mert a találkozás egy másik személlyel a legizgalmasabb dolog az életben. Kapcsolatba kerülni, megosztani az élményt, elkapni a másikat. ha csak felszínesen, de meglátni, azt a valamit, ami minden emberben különböző, de azonnal meglátni, és ezt a dolgot megszeretni benne. Ezeket az alkalmakat kell elkapni az életben, mert lehet, hogy azt hiszed, sok ilyen lesz veled, benned, de aztán amikor egyedül sétálsz a munkahelyedre, kezedben egy izzó cigivel, Akkor az élet lesz a legnagyobb ellenfeled.9 óra 5 perc. Lesétálok a Jean Macé utcába a LE PURE CAFE-ba, leülök egy asztalhoz, előkapom a kis füzetemet, beleírok néhány gondolatot, néhány pedig át alakul miközben leírom. A pincérlány  hozza a szokásos kávémat. Megköszönöm, majd mosolyogva elmegy. Nem kérdez semmit, pedig jól ismerjük egymást. Látta, hogy írogatok, így nem zavart. Noelle-re gondolok, mi lehet vele. Mostanában újra róla írok. Nem tudom miért. Lehet, hogy a hiányát akarom kiírni magamból, vagy meg akarom testesíteni újra. (Ebben még én sem vagyok biztos, sőt) Felhívhatnám, majd újra szeretnénk egymást egy darabig, és ennyi. Emlékszem, mikor először megmutattam mit írtam róla, nagy szemekkel nézett rám és próbált nevetni, de nem tudott. Azt mondta, hogy furcsa, így viszont látni saját magát a szememből, és hogy így része valaminek valaki más emlékeinek. A kávém, valamiféle új érzetet hozott. A szívem szorításából kibontakozott, s a pillanatban kezdtem megszeretni a várost, úgy éreztem magam, mint mikor először jártam itt. Mintha levegőhöz, friss levegőhöz jutottam volna, mintha az otthonomhoz közeli hegyen sétálnék. Mondogattam magamban, hogy jó fej vagyok, tehetséges, csak bízzak magamban, mert kibaszott jó vagyok és szerethető. Igen szerethető. Ezeket így elismételgettem magamban. Különc vagyok, mindig is éreztem. Most viszont, hogy nincs Noelle, mert ő olyan, hogy volt viszonya, vagy akár komoly kapcsolata, szakított, aztán mint egy csettintés  és ennyi is volt a fájdalom és az a nagy felejtés. Csak úgy továbblépnek, mintha csak lecserélné a fülbevalóját vagy valamelyik ékszerét. Én úgy érzem, hogy soha nem tudok elfelejteni senkit, akivel együtt voltam. Mindenkinek meg volt a maga sajátos oldala, soha nem cserélhetsz le senkit. Ami elveszett, soha nem jön vissza már. Ami elveszett, az elveszett (vagy csak magunkba él tovább???) Minden kapcsolat, amikor véget ér tönkre tesz, ha szerettél, s ha igazán szerettél. Aztán rájössz, hogy soha sem lehetsz már a régi, a teljesen régi ember, aki voltál. Ezért most már tényleg elég óvatosnak kell lennem, mielőtt belekeveredek valakibe, mert túlságosan is fájdalmas. Egyedül jobb, viszont kevésbé fájdalmas. A szeretett emberekben látni a pici részleteket, amik annyira sajátosak és egyediek mindenkiben, hogy megérintenek és ez az ami hiányozni fog belőlük, mindig is hiányozni fog. Soha nem cserélnék le senkit, mert mindenkiben meg vannak a sajátos és csodálatos részletek. Noelle, szépségem. Amikor bámultalak, mikor aludtál, mikor együtt fürödtünk a napban, majd a tengerben és amikor  szárítottad azt a barna hajadat… hiányzol.Az erkélyen mennyit cigiztünk, és beszélgettünk az élet dolgairól, persze sosem értettünk egyet, de aztán a végén mindig egy ágyban aludtunk el, megbékéltünk egymással, s jó szorosan átöleltük egymást, hogy ne fázzunk.  Most itt vagyok ebben a városban, rád gondolok, viszont rólad alig tudok valamit. Minden egész elveszik, így voltunk mi is egymással. A LE PURE CAFE-ban is mennyit beszélgettünk. A piros bejárati ajtó, és az előtte lévő kis asztalok egyikén mennyit kávéztunk, és süttettük arcunkat a tavaszi nap első sugaraiban. A házak tövében ez volt a menedék, a világ elől, mégis mi innen kukucskáltunk kifelé, mint egy zárt ajtón a kulcslyuk mögül. Én írtam, te nevettél. A galambok ide oda szálldogáltak. Ha meguntuk a bámészkodást, meg sétáltunk felfedezőútra indultunk vidékre. Meglátogattuk a nagyszüleidet, meséltél, én meg csak hallgattam. Túl belém férkőztél és én beléd. Most mi lesz velem??? Azt hiszed, sikerül nekem, az ami neked oly hamar??? Bár meg leszek magam, ne izgulj, tudod jól. Majd kiírom magamból, ahogy szoktam, talán neki állok a drámámnak, lehet, hogy te leszel az egyik főszereplője. Édes Noelle. Ha kiírom is magányos leszek, hiába fogsz létezni. Létezésed kezdetekor fogsz elhalni bennem. A szépség pöttyök arcodon, még szemtelenül szebbé tesznek. Sminked még jobban kiemeli mosolygós szemed, a nagy szempilláid, a mosolyod. Meg akarom örökíteni. A puszta gondolat is rettenetes, hogy ne emlékezhessek rád. Próbáltam vele is felfedezni az élet egyszerűségét, a pillanatot, amely a szemünk előtt hever, miközben mentünk a pillanat felé, azaz mentünk arra felé, ahonnan a naplemente a legjobban látszik a városból. Hány naplementét néztünk meg együtt? Csendben, gondolatok nélkül. A felhők mikor cikáztak az égen s mikor megtört a nap fénye, mikor mint szita átengedte a fényt, s csókolózott a nap és a felhő, s mégis valami egyszerű de megismételhetetlen képet adott, feldíszítve egy pillanatra a régi várost, s a pillanatok ahogy változtak, úgy változott a dísz. Mi pedig ott voltunk és bámultuk. Én meg őt. Vagyis mindkettőt. A szél meg-meg találta a hajkoronáját, csodálatos játékba kezdve ezzel… A legszebb dolgok egyike, mikor egy elbűvölő nő hosszúhaját fújdogálja a szél s a nap fénye meg meg fényesíti. Valami furcsa volt benne. Boldog voltam. Kicsi Noelle.Lebegünk. Együtt, örökre. Hisz az emlékek mindig itt maradnak velem. S cigaretták könnyed füstjébe takarózva várjuk az új hajnali fényeket, amelyek felmelegítik a testünket. Felmelegítik lelkemet?  A LE PURE CAFE-ban várlak, minden áldott délelőtt, hátha újra láthatlak, pedig tudom, hogy sohasem.Itt kezdődött, itt végződik, bűbájos hazugság volt a szerelmünk. 

"nézése hallgatag szobrokénak mása, 

szava messziről jön, komoly, bús, fénytelen: 

mint elnémult drága szavak suhanása." 

"Mindenki fél az ismeretlentől. Az ismeretlen nem több, mint ami... És a tőle való félelem kényszerít mindenkit arra, hogy állandóan körbe-körbe rohanjon, álmokat, ábrándokat, háborúkat, békét, szeretetet, gyűlöletet hajszolva - pedig ez nem csak illúzió. Az ismeretlen nem több, mint ami. Fogadd el, hogy ismeretlen, és zavartalanul fogsz hajózni. Mindent tarts ismeretlennek, és megnyered a játékot. Csupán erről van szó. Nem igaz?"

- john lennon -

Az elmerült nap

Pár órája esik a hó. Milyen jó lett volna ez a pár cm karácsonykor. A reggeli kávét kortyolgatva néztem a pilinkéző havat, majd felbátorodtam, egy kis bringázásra. A falu főútja lesózva, de azon kívül a többi utcában még havasak az utak és látni lehet, hogyan járkáltak az emberek. Boltba, postára, orvoshoz, mindenki valami céllal...kivéve...  

Holnap vennem kell lottot. A szerda az ilyen álmodozós nap. 

 Kinyomtattam még múlt héten pár előző íráskezdeményezést, amit lehetett olvasni a blogon és érdemes lenne javítgatni rajta, de azóta is csak áll. Az asztalomon egy római fotó hever, rajta a Colosseum, egy olasz fa, egy utcalámpa, és a háttérben a fehér, sárga, naracssárga házak. Ha szín lennék akkor narancssárga. (?) De ha ház lennék akkor mindenképpen egy római narancssárga ház. 

 A falu határából néztem a hegyet, milyen szép, ugyanakkor milyen unalmas, mindig ugyanazt látni. A hó beterítette, most úgy néz ki mint egy kalap sok sok pihével. Gondolkodóba estem, hogy fotózok, de tegnap csípték ki belőlem a varratokat, így nem mozoghatok úgy mint régen. Feltámadt a szél, "haza" megyek.

La casa in collina

Mindig az van a fejünkben az az illúzió, hogy megváltoztatjuk a világot, a másik emberben megváltoztatunk valamit, aztán kiderül, hogy még magunkat sem tudjuk pontosan kezelni, változtatni. Nem csak vihart akarok kavarni, hanem ebből a viharból valami maradandót alkotni a másikban. Néha sikerül, néha nem.

 Ma kora reggel pilinkézett a hó. Furcsa is volt a hajnallal való találkozásunk, már megszoktam, hogy ekkor fordulok át a másik felemre az ágyikómban. Aztán egész délelőtt olvastam. Ritka alkalmak egyike. A körülbelül ősszel említett "Ház a domboldalon" c. Cesare Pavese könyvet folytattam. A történet a II. világháború alatt játszódik, én nem az a típus vagyok, aki őrülten tud minden eseményt erről a háborúról, tanktípusok, időpontok, történések. Ez a könyv pont arról íródott amire én kíváncsi vagyok. Azokról az emberekről, akik úgymond szenvedői a háborúnak. A történet Torinóban játszódik, a főszereplő háza, pedig értelemszerűen a domboldalon áll, melyről rálátni egy hatalmas erdőre, és Torinóra. Délelőtt a főszereplő tanít egy iskolában amikor tud, és nincs légiriadó, félelem puskalövés, repülő gépek zaja. Nah igen, ha így folytatom talán jövőre ki tudom olvasni.

Hétvégén pedig az erdőt jártam. Pár hete láttam a Spektrumon a Láthatatlan Madár fotós sorozatát, buzgón indultam ismerősömmel az erdő közepébe fotózni. Első nap 23 km-t bringáztunk össze, lesre másztunk vártunk, figyeltünk. Egy tisztásra kiérve két őzet fotóztunk le, ahogy ettek. Másnap a körülményeket nehezítette az erős szél, a terepet gps segítségével a "kor gyermekei" bemértük, hogy merre kell menni, így már a bringa táv, már csak 17 km-re jött ki. Egy órát fagyoskodtunk az erős nyugatról jövő hideg szélben, az etetőtől kb. 50 méterre lévő lesen, de persze nem jött semmi. Ez ilyen...

Én is szeretnék egy házat a domboldalon, már ki is néztem itt a közeli hegyen. Ez az állandó birtoklási vágy...mi lenne ha...azért vettem egy lottót...nah mégis csak hinni kell az ilyenekben.

Ui.: Meglehetősen sokat gondolok K.-ra. 

zene: http://www.youtube.com/watch?v=tOYAkHiYr18