Oslo, August 31st (filmből részletek)

Oslo, August 31st


Norway

2011, 95 min.

Director

Joachim Trier

Scenario

Eskil Vogt, Joachim Trier

Operator

Jakob Ihre

Montage: 

Olivier Bugge Coutté, Gisle Tveito

Music

Ola Fløttum

Actors: 

Anders Danielsen Lie, Hans Olav Brenner, Ingrid Olava, Tone Beate Mostraum

- Szerinted melyik nagyobb móka? A palacsintát enni, vagy gondolkodni róla?

***

- Apa kitöltött egy tesztet, és azzal büszkélkedett, hogy e szerint művészi személyisége van. Úgy tartotta, hogy azok az emberek akik a katonai emlékeiket mesélgetik, unalmasak.

***

- Tiszteletben tartották a magán szférámat, talán túlságosan is. Azt tanították nekem, hogy a vallás gyengeség. Nem tudom, hogy ezzel egyet értek-e. Sose tanítottak főzni vagy emberi kapcsolatokat kiépíteni, de ők boldognak tűntek. Sosem mondták, hogy a barátság felold amikor idegenből barátok leszünk. Engedték, hogy válogatós legyek az étellel. Anya azt mondta, azt csinálhatok, amit szeretnék. Eldönthetem, mi akarok lenni, kit akarok szeretni, hol akarok élni.

***

- Nem tudom, mit tegyek. Alig tudtam beszélni, amikor ő szerette volna.

- És ezt csak így mondta?

- Tegnap, amikor fogat mostunk, ő kiment...nem direkt nekem mondta. Elkezdett arról beszélni, hogy nem biztos abban, hogyan érez velünk kapcsolatban. Vagy, hogy ha majd velem akar lenni akkor szól majd...

- de aztán

- aztán úgy fogytatta...

- hogy nem tudja, hogy mit érez???

- igen, vagy...Miről? Rólad?

- Rólam és...

***

Meg akarok házasodni, gyerekeket szeretnék. Beutazni a világot. Venni egy házat. Egy romantikus nyaralást. Mindennap fagylaltot enni. Külföldön élni...Elérni és megtartani az ideális súlyom. Írni egy nagyszerű novellát. Kapcsolatban maradni a régi barátokkal. Ültetni akarok egy fát. Készíteni egy finom vacsorát csak úgy. Érezni a teljes siker ízét. Jégfürdőzni, delfinekkel úszni. Egy születésnapi partit rendezni, egy megfelelőt. Száz évig élni. Mindhalálig házasság. Küldeni egy üzenetet egy palackban és kapni egy hasonlóan érdekes választ. Legyőzni minden félelmemet és fóbiáimat. Egész nap a fellegeket bámulva feküdni. Egy régi ház virágos kerttel. Lefutni a maratont. Olvasni egy könyvet, amely olyan jó, hogy egész életemben emlékezni fogok az idézeteire. Lenyűgöző képeket festeni, melyek megmutatják hogyan érzek. Egy falat befedni mondásokkal, szavakkal melyek közel állnak hozzám. A kedvenc műsoraimnak minden részét birtokolni. Ráirányítani a figyelmet egy érdekes problémára, amit miatt minden ember rám figyel. Ejtőernyőzni, helikopterrel szállni. Egy jó munkám lenne, amit mindennap lelkesen végeznék. Szeretnék egy romantikus , egyedi ajánlatot. Aludni a csillagos ég alatt. Szerepelni egy filmben vagy játszani a Nemzeti Színházban. Nyerni egy vagyont a lottón. Hasznossá tenni minden napomat. És szeretve lenni.

***

Ha valaki el akarja pusztítani magát, akkor a társadalomnak meg kell engedni, hogy azt megtegye. 

Eltakarom érzéseim

Kora hajnal van. Még nincsen madárcsicsergés, viszont kezd világosodni. Küzdök magammal. Nem bírom leírni az érzéseimet, kimondani meg végképp nem tudom. Ez zavar és dühít. 

Félek tőlük.

 Már nem vagyok bátor, nem tudok fejetlenül rohanni, nem tudok küzdeni csak úgy a semmiért, várni arra, hogy mégis megfogja a kezemet, megcsókol, szorosan átölel. Csak túl akarom élni a holnapot, meg az azutánt, hogy nem Ő tölti be a gondolataimat.

Próbálom visszarángatni az embereket, mert mindig elmennek,  itt hagynak egyedül, eltűnnek előlem.

Csak tudni akarom, miért hagynak el!!! Mi nincs rendben velem???

Itt ez a "valaki" ami nem hagy békén. Van neve, szép barna szeme, göndör haja, azt hiszem szeretem.

Belülről rombol. Néha megadom magam, de akkor nagyon s menekülök magam elől.

"Nem jössz vissza ide Többé már ezután??? "

***a fel sem tett kérdés illúziókban tart.

Rájöttem, egyik napsütéses délutánon, a nagy diófa alatt az udvarunkba, hogy valamit kezdenem kell az életemmel. Mindenkinek van, használja, jó kis móka ez, gondolom.

A levegő elveszethette azon szükségszerűségét már számomra, hogy létezzen, csak úgy. A fény kihunyt a szobából, mikor csendes léptekkel megrezegtette a függönyt s távozott.

Lélegezz, mást úgysem tehetsz. – felelte egy mélyről jövő hang, ahol még létezett a levegő s talán más is.

Talán egy-kétszer még meg fog ölni idebent, a hangőrjöngő kavargása, és az a valami, amit tudunk, hogy van, csak nem tudjuk, hogy hol pontosan. Talán a szívhez közel? Hol vagy lélek?

Behunyt szemen át a nap dühös erőteljes puha fénye pillekönnyen zuhan felém, van helye a bizonytalanságnak, ha feltűnik hófehér bárányfelhő s eltakarja a napot, csak, hogy jászon a közeli búzamezővel, a folyóval s megijedjek a pillanat egy tört részében. Az árnyék csillogón táncolt, pompa fényében kajla állatok küzdöttek az életért.

Emlékszel még…

Mikor…

Itt a mezőn…

Úgy ölelj, mint mikor test zuhan a fényen át.

Bár újra csinálni tudnánk. - mondogatta újra és újra.

Hogyan lehet ennyi mindent kérdezni, érezni, átélni, felépíteni?

Lelked lassan kilép belőlem, szívet hiába cserélnél, dobhatod a kukába, s majd legyek köröznek fölötte, tudván, valami értékes még mindig akad valaki számára, annak nem kinek akartad, s annak igen, kinek soha nem. Az érték a kukába landol. [Érték.(?)]

" szombat van, ma van kedd és hétfő."  A levegőben friss akácfa illat úszott. Ezen a helyen történt meg, hogy az egészből fél lett, s ezek azok a felek, amelyek soha nem találkozhatnak már, kettészakadtak. A fiú lehunyta szemeit, képzeletében pedig a ház lakattal zárt vesszőkből készített kapuján kilépett a lány, mely cseppet sem változott azóta,,,

A lány göndör hajával a kavargó szél játszadozott.  

A ház melletti szűk ösvényen indult el, a patak mellett, s közeledett a fiúhoz. Ezek azok a felek...

A fiú újraakartaérezni a lány illatát, a csókja körte ízét. Ezek azok a felek...

A távoli domboldal felett a kis ház felől kúsznak a sötét szürkés lila felhők. "szombat van, ma van kedd és hétfő"

Az akácfa illat mellett szerelem száll a levegőben.

A fiúnak tetszik a lány. A lánynak tetszik a fiú?

A lány arcát a szél simítja, mely nem más mint a fiú keze.

Imádtad a fájdalmat, mintha ez lett volna éltető erőd, most fájdalmak között elhagyod magad, s engem. Cigaretták könnyed füstjében a lelked párja talán mással táncol a tavaszi délutánon, gesztenyefák árnyékéban a közeli patak partján ülnek, csókolóznak, s csak ketten léteznek egymás számára. Képzeleted belső elvárása, most ez. Te lenni az a másik, ki újra lehetnél vele. Meglátod az arcán ugyanazt az érzést mikor van kiért lenni. Mintha más lenne csak éppen ugyanaz.
Lassan máshol leszel, az ismeretlenbe. Nézz át a lelkeden, lépj át önmagadon. Itt az utolsó erőteljes zuhanás.

Tökéletes lüktetés kezdett kimerülni. Az élet kezdett átnézni rajtad, mint a hajnali ködön a fény puha teste.  

Itt a délutáni kibontakozás. Az hintaágyból kikelve láttam a szürke felhőt, és azt, hogy nincs semmi féle diófa az udvaron.

A kép, ami bennem élet, csupán látszólag pontosan az, mint amiben élek, de a valóságban nem. Van egy magunkban hordott kép, és a van a valóság, e kettő csak vizuálisan fedi egymást.  ***A képzeletedben több voltam, mint a valóságban.

Látod te képzeleted belső elvárását?

***a fel sem tett kérdés illúziókban tart.

Soha többet nem alszom el. Utállak, főként péntekenként, mikor kezed máskezében táncolt tovább. Hogy én voltam a másik, felejtsük el. Hogy enyém voltál vagy csak egy múló ábránd.(?)

Soha többet nem alszom el.

Szédülj csak.

***a fel sem tett kérdés illúziókban tart.

A messziről jött lány története.

A messziről jött lány története.

"Csinálja az ember vagy nem,

az mindig a körülményektől függ"

Cesare Pavese/:  Ház a domboldalon

A jegyzetfüzetemet körülbelül egy hónapja nem nyitottam ki. Általában néhány szót, pár mondatot leírok, és ha írni támad kedvem,  - de igazából nem kedv kérdése, - hanem tudod, hogy most le kell ülnöd, mert van valami megmagyarázhatatlan kapocs te és egy ismeretlen erő között. Az üres jegyzetfüzet vonalkái megtelnek az útközben szerzett látvány, vagy  tátott szájjal állva a mező közepén arcba fújó széllel az erdőn csodálkozva - a buszon, eszedbe jutnak olyan gondolatok amelyek fontosak, azokat pedig leírod. Valójában nincs haszontalan gondolat, mert mindig gondolsz valamire, vagy valakire. Nem?  A jegyzetfüzetemben lévő gondolatok most hiányoznak. Aköré írok. Igaz ezek a szavak, mondatok valami hatással vannak rám, leírom őket, de ha elszáll a pillanat, hogy nem tudom leírni, mert elfelejtődik, vagy ha írás közben mégis eszembe jut, de nem az eredeti gondolatot tudom leírni, hanem csak megközelíteni, az teljesen rossz belül. Elveszett...mint a szerelem. De mégis hová??? De mégis miért???

***

Elegendő könyvet olvasunk-e? Életünkben elolvastunk-e már tíz azaz 10 darab könyvet??? Elég ez? Meg vagyunk elégedve??? Elég volt-e ez a 10 könyv vagy hiányt érzünk belül?

Sokszor van úgy velem, hogy olvasok, de közben egészen másra gondolok, mint amiről szól a könyv. Máson jár a gondolatom, néha visszatérek a könyvben leírt cselekvésre, néha pedig a saját gondolatomhoz. Ott és akkor miért cselekedtem azt, miért nem máshogyan, de ha máshogyan cselekszem, az újabb dolgot szül, és az mit hozott volna ... és így tovább.  A sors elénk dob valamit, mi cselekszünk vagy mégsem.

Múlt hónapban egy messziről jött lánnyal találkoztam volna. Tűkön ültem, hogy találkozzunk. Chateltünk, emaileztünk. Megnéztem, hogy milyen vonattal jön, pontosan mikor indul, hol áll meg, mikor áll meg. Hol fog átszállni. Teljesen belém szállt az utazási vágy. Én itthon ültem a fotelembe Sigur Ros-t hallgattam vagy akármit, de 22.47-kor tudtam, hogy hol van a lány. Most áll a vonat. Aztán hajnalig olvasgattam, mintha a vonaton utaznék én is éjjel. Régebben, amikor a főiskoláról este hazaindultam akkor is olvasni szoktam a vonaton.  Persze ez attól is függött, hogy volt-e ismeretlen utazótárs az egybenyitott vagonba.  Egy lecsípett beszélgetés, egy kicsiny élettörténet, beteljesületlen szerelmek utáni gyötrelmek, munkahelyi kínlódás melynek fő kérdése: "Értékes munkát végzem-e? "                                             

     Sosem beszélgettem senkivel a vonaton, valahogy én nem vagyok az az emberbarát, nyitott típus mint sokan. Nekem sosem ment. Nem igazán tudok bánni az emberekkel. Akire kíváncsi vagyok, viszont ott megnyílok és begyűjtöm a lelkét, hogy amit az első másodpercekben felépítettem róla a képzeletemben, az a valóságban is egyenlő-e? Ki kell deríteni. Az általam elképzelt személyiség és a valóság nagyjából 70%-ban ugyanaz. Ilyenkor örülök, hogy nyitott szemmel járok és sokszor észreveszek olyan dolgokat, amit más tuti nem. Amikor elmondom a másiknak, pedig ijedt arcot vág és furcsállja a dolgot "Honnan tudod? Honnan ismersz ennyire?".

     Visszatérve a lányra. Négy napra jött egy kötött programra. Az első találkozás mindig fontos. Vagy 125-ször lejátszottam a fejembe.: Hogyan köszönök, mi legyen az a vész téma amit akkor veszek elő, ha van az az 1 perces őrjítő csend, vagy mi az a második vész téma, ha nem nyitott, vagy ha én nem leszek nyitott formában, mert a körülmények, nem úgy alakultak és így tovább. Aztán első nap egy sms, hogy majd holnap. A második nap azaz a holnapon vártam, hogy találkozunk...semmi. Harmadik nap tudtam, hogy valószínű, hogy nem fog sehogy jelezni, így délután a kívül fekete, belül fehér bögrémből szürcsöltem a kávémat. Néztem a közeli erdőt, a 4-5 db nyírfát, amely fehér fatörzsétől elkülönül a többi fától, eldöntöttem, hogy elmegyek a városba és majd ha találkoznunk kell, akkor úgyis találkozunk.

Elindultam. Zuhogott az eső, így az otthon lejátszott történet, miszerint egy padon ülök és majd találkozunk megbukni látszott. Beértem a városba szakadt az eső. Egyik ismerősöm a várostól 6 km-re lakik, gondoltam megnézem, beköszönök. Felhívom, mondja, hogy fél óra múlva buszra száll és bemegy a városba. Persze nem abba ahol a lány van.( Ez egy távolabbi város. )

Elviszlek. A kocsma előtt találkozunk. Általában ilyenkor a templomot szoktam említeni mint gps koordinátát, mivel az autóból az tökéletesen látszik, de most máshogyan történt. Ismerősöm beült a kocsiba, beszélgettünk. Fél óra múlva beérünk a városba, elállt az eső. A jelzőlámpák két utcánként narancssárgán villogtak a négysávos úton. Olyan kihalt a város. Utcalámpák tompa fényénél haladtunk. A belváros egyik kávézójának parkolójába leállítottam a kocsit. Elszívtunk egy cigit, sétáltunk a főutcán, néztük a kirakatokat. Majd elbúcsúztunk.

      A visszautamban érintettem a várost, ahol a  messziről jött lány ideiglenesen tartózkodott. A belvárosnál egy üres parkolóban leállítottam a kocsit, egy üres busz halad el a parkoló előtti úton, a járdán egy kutyát sétáltató férfin kívül nem láttam senkit.  Üres volt minden. Elővettem a fényképezőgépemet, lefotóztam a barokk templomot a főtéren. Pár ember jött a főtéren át. Egyből beugrott, hogy a messziről jött lány is hátha közöttük lesz, de nem így történt. Jött egy újabb csoport. Elég messze voltak még, arcuk nem látszódott  a sötétben viszont volt egy amelyiknek ismerős volt a járása, kalap volt rajta. Ez Ő...felelem magamban. De honnan tudod, hogy milyen a járása??? Nem is láttad. Sőt azt sem tudod, hogy kalapot hord.

Aztán valóban Ő volt az. Ismerem a járását. De honnan? Hirtelen kérdéseket tettem fel magamba. 5 perc telt el azóta, hogy megérkeztem. Fentről így megírtak volna mindent? Mindennek így kellett történnie? Én itt fotózgatok és ő csak úgy elém sétál és találkozunk? Aztán kérdéseket tettem fel. Örülni fog-e nekem? Egyáltalán szereti-e az ilyen hirtelen találkozásokat? Lehet, hogy őrültnek fog hinni? Lehet, hogy megijed tőlem,  azt hiheti, hogy figyelem, követem.

Hirtelen elkanyarodnak, nem arra mennek, mint az előző csoport. Valaki a csoportból kíváncsi egy kirakatban lévő könyvre. Ő is megy. Távolodunk. Eközben nem csináltam semmit, csak néztem. Távolodunk.  Meg volt írva minden. Eközben nem ordítottam, nem csináltam semmit. Vele utaztam, ott voltam végig mellette.  Egy pocsolyákkal teli kis macskaköves utcán távozott, átlépkedve próbálta kikerülni őket.  Eközben távolodtunk.  Egy kis történetből, melléktörténet lett. Nem történt semmi, miközben minden. Ott ültem mellette a hazafelé vezető vonatúton, miközben a leszálló utasok elmosódó alakjai pontként homályosultak el. Azon gondolkoztam : Miért nem cselekedtem? Miért nem csináltam másképp??? Minden meg volt írva, hogy találkozunk, véletlenül és hirtelen, mint a szerelem. Álmatlan éjszakák álmai maradsz tovább s lehet, hogy ami lényeges, sosem derül ki. Ez a meg nem valósult messziről jött lány története.

Római történetek

(Igazából a címe egy hazugság, mert a rómait át kell húzni. Történetek, maradjunk ennyiben ez a cím. )

Délután ültem az egyik hintánkba igen az egyikbe, mert nekünk két hintánk van. Egy a házfelé néz és nyugati napsugarak sütik a tarkónkat, egy másik, meg délre néz. A délre néző a fontos, mert abban ültem én. És ami Délre néz, abból látom az erdőt. Kezdtem hozzá a monológomhoz, amit jó lett volna leírni, de aztán csak mondtam magamban a gondolatot. Már lecsukódott a szemem is. Kicsit hideg északi szél fújt, azaz a tarkóm kezdett fázni. Fejemre húztam az egyik csuklyámat, abba most nem mennék bele, hogy mennyi csuklyás pulcsi van/volt rajtam, de az egyiket... Aztán valami olyasmire jutottam, hogy az írók, és a költök ruházatukkal is mások, mint a normális ember. Jó...most kérek elnézést, hogy le normálisozom azokat az embereket, akik nem írnak se lapra, se sehova. Szóval gondoljunk bele. Egy bölcsész szakos lány, mondjuk egy irodalom-könyvtár szakos lány, méteres sálat teker a nyaka köré, mégha 39 fok is van kint, így tudod, és ő meg jelzi, hogy BTK-s, ja és a saru nyáron. Aztán vannak a hosszú hajú szakállas emberkék, akikről tudod az egyetemen, hogy töri szakosak, jó, nem 100%osan, de a 80%-a, ja meg a bakancs, ez is 39 fokban is plusz az Erdély imádat mellett a II. világháború összes tankját, puskáját, gránátját, meg ruházatát...mindent tudnak. Aztán vannak az inges, jól öltözött emberek, ők valamilyen menő szakra járnak, Turizmus, Menedzsment meg ilyen valamikre. 

Néha úgy képzelem a távoli jövőt, hogy írni fogok pár könyvet, ami az embereknek baromira tetszeni fog, és nem akarok híres lenni, de tudjanak rólam, valami kis változást hozzak az életükbe, mintha valamilyen jó történés lennék az életükben, vagyis mármint a könyv/ek. De én nem öltözök úgy mint egy költő vagy egy író. Nem hordok sálat nyáron, sem vászon bő gatyát, sem vászon inget. Ha bár visszagondolok a tavalyi nyárra mégis hordtam. Nah mindegy. Nem hordok szandált, és kalapot se, meg...nem tudom.

Leginkább nem hiszek magamban. Hogy képes vagyok elérni dolgokat. Ma délelőtt tűkön ültem, mert rendeltem pár antikvár könyvet. Ez volt a második forduló. Az első fordulóban rendeltem Pavese-t, Moravia-t, Salinger-t. Így végre van saját Pavese könyvem, sőt ami magyarul megjelent, az mind itt van a polcomon, Moravia pedig valami titkos olvasatlan író számomra, de 10 könyve van a polcon. Selejtezés volt a könyvtárba ahol 200 Ft-ért kaptam 4 db Moravia könyvet. Mintha 1986-ban vettem volna őket, kb akkor ennyiért vettem volna meg újonnan. A második fordulóban egy Pavese könyvet nem tudtak szállítani, így azt rendeltem így lett teljes a Pavese gyűjtemény, még egy Moravia-t, mert hát mér is ne, ha Róma város szülötte, és ott is halt meg. Jack Kerouac : Úton című könyve, mert hamarosan film lesz belőle, meg mindenki kedvenc regénye, hát büszkén mondom, hogy én meg még nem is olvastam. Meg két Tisza Kata könyvet. Az erdélyi valamim miatt, mert ugye Marosvásárhelyi. (amit kis M-mel kéne írni.) Tavaly előtti nyáron olvastam tőle, akkor még nem volt ennyire látható ez az erdélyi valamim. Láttam a Transylvania c. filmet, aztán valahogy utána kezdődött minden. Kezdték erdélyből olvasni a blogom, megismertem pár olvasót, akik barátokká váltak, van egy pót emberem is, akit szeretnék minél előbb látni is, meg erdélyi levegőt szívni.  A szomszédom erdélyi, májusban a hosszúhétvégén  megy a családjához vissza, mert a szülei nincsenek jól. Viszi a gyerekeket az asszonyt. Múltkor elmagyarázta, hogy hol nőtt fel, meg fel is írtam egy cetlire, hogy megnézem google maps-on. Meg is néztem, de a cetli elmászott, én meg elfelejtettem mint öreganyám a nevemet. 

...

Be kell szereznem egy vászon bő gatyát, meg egy kalapot, ja meg írnom se ártana valami kibaszott jót, amitől SB. belémszeret. Sokszor írtam már úgy, hogy meg akartam hódítani valakit az írással. Egyszer sikerült is, de E. megijedt. Így eddig csak sikertelen próbálkozások voltak, pedig jó volt amit írtam vagy talán mégse. Túl...sok volt.

Maradok elképzelés nélküli gyerek. Önértékelési problémákkal, alkotási problémákkal, meg azzal a baromságommal, hogy mindig mástól várom, hogy megoldja a dolgaimat. Mindegy. Majd holnap gondolok rá.

Így a fel sem tett kérdés illúzióban tart. 

Valahol máskor

Buona Pasqua a tutti! :)

ui: SZAKDOLGOZAT KÉRDŐÍV, TÖLTSD KI LÉGYSZÍVES. KÖSZI

http://online-kerdoiv.com/index/view/hash/7cec2f1e6460f5f4719a43c87ea8e0e2

Improvised

Még 2008ban láttam egy filmet, ami ha nem is nagy, de hatással volt rám. Mondanom se kell, hogy olyan filmeket választok megnézésre, ami tudom, hogy egy pillangószárny rebbenésnyit hatással lesz rám. Ha nem is 2008ban, de valamikor olyantájt láttam egy Erdélyről szóló filmet. Pár hete néztem újra, és kedvenc filmemnek vallottam, mert az egész úgy ahogy van tetszik. Transylvania 2006os film. Többször láttam a filmet még 08'tól, de a pár hete újra nézett film valahogy egészen más volt. Egy jeleneteiben hasonló filmet láttam, mint akkor, de kiegészítve újabb jelenetekkel, így már érthető volt a film, anno tehát valószínűleg én  egy másik verziót láttam, és nem az eredetit. Aztán amikor még 2008ban vagy valamikor megláttam ezt a filmet, ez egy őszi borús délutánon volt, mint lelkileg, mint időjárásilag, a filmben is hasonló idő lehetett, így már csak azért is no meg a történet miatt is hatással volt rám. 2009 januárjában elkezdtem a blogot. És lassan, de biztosan jött néhány erdélyi ismerős aki olvasott, és mintha valami jel lett volna a film és az erdélyi ismerősök között. Volt még 2006ban vagy előtte egy ismerősöm aki Erdélyért volt megőrülve. Őt mondanom se kell, hogy jól körbe röhögtem. Most meg ott tartok, és bevallom magamnak, hogy amit én most elképzelek, a dohos, málló vakolatú misztikus utcák a szegényes környezet, a por ami a szemedbe kerül, a régi könyvek illata valami ilyesmi amiket én Erdélynek és a nagyobb városainak képzelek, meg a művészet iránti tisztelet a falvak, meg minden... Az emberek írnak verseket, novellákat, mások festenek, de valami művészeti hajlam van bennük. Valahogy bennem ez a kép alakult ki, és ezt a képet akarom valóssá tenni, úgyhogy a távoli jövőben szeretnék egy erdélyi túrát. Meg még sok mindent...

Most kiírom magamból, hogy féléve jókora görcs van bennem, azért nincsen folyamatos blogbejegyzés, és noha jönnének a bejegyzések, valami gátol. Az, hogy ki olvassa, mit gondol róla, miért nem nézik sokan, minden apró hülyeség közreműködik a már meglévő problémáim mellett. Fontosak a számok, fontos, hogy ki olvassa és mit gondol róla, és az még fontosabb, hogy ki tudom-e váltani belőle, azt amit szeretnék, hogy egy picit is úgy érezze az olvasó, szóval te, hogy valami változik. Ha egy pillangószárny rebbenésnyit változik az élet...

Néha irigylem más tulajdonságát, hogy nyitott az újra, tehetséges, számomra úgy tűnik, hogy boldog, életvidám, céltudatos. Aztán ha ilyen emberrel kerülök szembe, akkor elfog az irigység, néha mérges is leszek magamra, hogy te AP - te milyen szerencsétlen vagy, meg tehetségtelen.

Hiába a sok fotó, meg leírt szó, a szobádból nem fogod megváltani a világot. 23 éves koromra szerettem volna egy könyvet írni. De itt van a blog, amit nem is vettem számításba. Ha összesíteni kellene, mert ugye drága AP elfelejtette a blog születésnapját, ami már két hónapja volt (FEBRUÁR 6) közel 600 oldalnyi írást tesz ki a blog, ami egy emberes könyv lenne nyomtatva és javítva persze, mert az ihlet heve, nem enged mindig helyesen és pontosan írni.

Egy ismerősöm Sepsiszentgyörgyből jött át tegnap a másik megyébe, valami furcsa dolgot váltott ki belőlem. Kíváncsi voltam, hogy mivel és mikor jön, képzeletben pedig ott ültem mellette a vonaton. Láttam az utasok elmosódó arcát a peronon, vagy a tájat, ami foltként suhant el a szemünk előtt. Nem számított semmi, csak az, hogy rajta vagyunk a vonaton, és haladunk valahová ahol várnak. Fontos hinni, hogy várnak a végállomáson, fontos, hogy higgyünk az igazságban a leírt szóban. Talán kivált belőlünk egy pozitív jó érzést. Egy könyv, egy érzés, a délről jövő szellő melege, az eső, akármi ami hatással van egy emberre ameddig  tart egy pillangószárny rebbenés, addig, vagy amíg tart kettő vagy több.

"mielőtt el ítélsz,vedd fel a cipőmet és járd végi az utamat, érezd a könnyeimet éld át a fájdalmaimat majd az örömeimet..tedd meg lépéseimet, amelyeket én is meg tettem. botladozzál minden kőben ,amiben én is meg botoltam. és mindegyik botlás után állj fel és menj tovább, úgy ahogy én tettem. csak is ezután ítélkezhetsz rólam , felettem. akkor mondhatod hogy ismersz."

  
zene: http://www.youtube.com/watch?NR=1&feature=endscreen&v=yzOKStTk408

2009.március 27 

Kérdések

Ma elég sokat gondolkoztam, miközben teljesen lefárasztottam a testemet, az izmaimat. Azon tűnődtem miközben segítettem a nagyszüleimnek, hogy ők emlékszenek-e még az első csókjukra? És, hogy bírják egymást ennyi éven, évtizeden keresztül? Voltak álmaik, amiket meg akartak és meg tudtak valósítani? És mi életükben a legeslegjobb dolog? Az, hogy vannak gyerekeik, hogy vannak unokáik? Bizonyára erre a legbüszkébbek. Meg amit elértek.A mai ember, ha ezekbe belegondol, miken is mentek ők keresztül, és mi 20 év körüli emberek mit érhetünk el. Mert akkoriban, amit most teszünk, az még az álmokban sem volt gondolat, most viszont kész tény. Gondolok arra, hogy most a legnagyobb álma az embernek az, hogy külföldön lehessen, hogy megismerje az ismeretlent, hogy magába szívja a világot, az ismeretlen embereket, ismeretlen földrészen. Ők nem ismerik az Internetet, sőt, még a számítógépet sem, ami nem baj, és talán ez így van jól, de talán mégsem. Mert ha elmennénk Hollandiába, vagy valamilyen más országba, amely fejlettebb, mint a miénk, és egy hasonló korú embert összehasonlítanánk a nagyszüleinkkel, igen meglepődnénk. És néha belegondolok, hogyha a történelem nem ilyen velünk, akkor, most a nagyszüleim is a netről rendelnék meg az új mosogatógépet, vagy autót, vagy talán elmennének Rómába egy szent misére, és körbejárnák, ha nem is a világot, de megismernék azt amit szerettek volna.Ők azt hiszem nem voltak külföldön sohasem. Vagyis Mama Erdélyben volt, de mondanom se kell, hogy azt még lehet Magyarországnak nevezni, egy szó, mint száz.Ha lenne sok pénzem, kocsiba ültetném őket, irány Pest, aztán Feri-hegy, és irány Róma repülővel.Csak hogy ne mindig tv-n kelljen nézniük a húsvéti áldást a Szt. Péter térről, és hogy élőben lássák a Pápát.Két órás repülő út, két óra amely egy másik egy teljesen más világba repítené őket, amelyben egyé válhatnának valóban a világgal,a szabadsággal. Rómában galambokat etetnének, sétálnának, leülnének kávézni, fagyit ennének. Azt hiszem, talán pótolná számukra azokat az időket, amelyekben nem lehettek szabadok, hanem is nagyon, de valamit visszaadna az élet, amit akkor elvett.

Ha elűzöd a démonodat az angyalok is tovaszállnak.

Kint eleredt az eső. Sétálás közben észrevettem a villámlásokat is.  Furcsa látvány ilyenkor. Menny és pokol alászáll, dühét a földön veri le, majd megtisztítja a pillekönnyű esővel.

Az emberek nem mernek kimozdulni, félnek, megáznak, megfáznak. Az emberek, a mindig félnek valamitől. Semminek érzem magam. Milyen az hogy semminek érzed magad? Úgy tudnám leírni, hogy az idő halad, s közben semmit nem csináltunk, semmi hasznosat. A semmi, tulajdonképpen valami olyasmi, hogy csak vagyunk. Szabályos a szívverésünk, folynak ereinkben a vér, gondolunk a megoldhatatlan kérdésekre, hiányolunk az életünkből valamit, valakit. Aztán nagy nehezen erőt veszünk magunkon és csinálunk ezt azt.

Néha túl sok mindent, hogy a fáradtság ránk telepedjen, őrült erővel, hogy ne legyen erőnk és időnk elalvás előtt elmondani pár imát. Ismerek ilyen embert, aki ezt csinálja. Jól teszi, ő már megtalálta a módját annak, hogy az agyát ki tudja kapcsolni, és nyugodtan tudjon szépet, és jót álmodni.

Az esőcseppek hangja fokozatosan felerősödik, a szomszéd ház ablakai elsötétülnek, a galambok táncolnak az erkélyen, emberek álmodják meg azt amit már megtehettek volna, emberek gondolják át az életüket, hogy mit csináltak jól, és mit másképpen.

Vannak akik üres tekintettel néznek a semmibe, vannak akik már alszanak, vannak akik most kezdik meg a sokadik műszakjukat, vannak akik álmodnak, vannak akik álmodni hívják a társukat, vannak akik elűzik a démonjaikat, vannak akik hívják az angyalaikat.

Egyszerű este ez is, mindenki saját maga dönt. Egy biztos a remélhetőleg távoli halálon kívül, csupán az, hogy az eső hangja fokozatosan erősödik, s a galambok táncolnak az erkélyen.

Csinálja az ember vagy nem, az mindig a körülményektől függ

Valami csendes dal szólt a szobában. A szoba ablakából látni az sárga eget, felette a szürke egybefüggő felhőt. Lehet, hogy mindjárt esik. Éjjel megnéztem a kedvenc filmemet, nem is tudom hanyadszorra. A képek ismerősek voltak, a feliratot már nem is kellett olvasnom, tudtam mindent, mégis valami késztetést éreztem arra, hogy most meg kell újra néznem. Aztán még ezen az éjjelen valamikor fél 3 körül lapozgattam azokat az írásnak ugyan nem mondható de valaminek mégis kell hívni - szóval azokat a papírosokat amelyeket írtam. Hm. Jó érzés volt látni, hogy mennyi oldal, hol nyomtatott, de főleg kézzel írt papírok szamárfülesen, gyűrődött oldalak, némelyek külön összecsatolva, átlátszó lefűzhető tasakba téve. Ha eljön az idő, majd újra jobban előveszem őket, és kijavítgatom, hogy megfelelő legyen. Egyelőre, csak vannak, de a fontos, hogy vannak. Itt a tavasz illata...mindenki kint van a parkokban, rendbe teszik az udvart, lemetszik a hegyen a szőlőt, kezd visszajönni az embereknek a színük. Én rohadtul utálom a tavaszt és a nyarat. Én így működöm. A nyíló virágok persze csodaszépek, meg az esti sétán cigizni lágy meleg szellőben. Nah mindegy. Pár napja felszántották a falu határában a földeket, trágyázták, és most trágyaszag lengi be a falu pár utcáját. Valamikor még tíz éves koromban Szlovéniában jártam, és olyan úttalan ismeretlen úton jártunk, hogy az út mellett családi gazdaságok mellett mentünk el, mindenkinél két traktor, tucatnyi tehén volt, és persze a trágyaszag. Szóval a trágyaszag, nekem ezt az élményemet hozza vissza, mikor úttalan utakon jártunk. Furcsa volt külföldön lenni, főleg 10 évesen. Vártam, hogy kapjak pecsétet az útlevelembe, mint azt a filmekben láttam, vártunk a sorompónál, és kicsit féltünk az egyenruhásoktól. Aztán minden rendben volt. Pár kilométerre a sorompótól még éreztük a görcsöt a gyomrunkban. A másik országban tudtad, hogy a nyelvet csak csak beszéled, ismeretlen vagy, nem ismersz senkit, amit látsz az megmarad örökre benned. A szűk utcák, amelyekben kopott sárga vagy akármilyen színű helyenként málló vakolatú házak, emberek, amelyekről tudod, hogy sosem fogod őket többé látni. Az ismeretlenség káosza buzdította a lelkemet. Leérve a Szlovén tengerparthoz, akkora csodálkozás. Ez a tenger, és baromi csodálatos, akkor még nem tudtam, hogy létezik olyan dal mint ez : "Autók a tenger felé " Kis Páltól mert csak "Ha az életben" és "Emese" dalokat ismertem, vagy már a fene se tudja. Rá pár évre jött a Kispál örület...szóval nem tudom. Visszatérve, a francia filmekből látott kikötői érzés, amikor akarsz egy kibaszott hajót, hajóskapitánynak képzelve magad, ahogyan szeled a hullámokat a tengeren, csíkos pólóban meg minden. Gazdag emberek rövidgatyákban a belvárosban már a járásukból erre lehet következtetni, hogy ők kérem valakik. Aztán leparkoltunk valahol az utca nevét nem tudom, végig a tengert néztem, a hullámokat a furcsa levegő illatát elraktároztam, kitártam a karomat, az ingemet meg lobogtatta a szél. Itt vagyok, szemben Itália. Először fürödtem a tengerben és pár kilométer választott el...pár kilóméter. Akkor kezdődött minden. A szemembe fújó szél, mézet csepegtet a kaptáromba. 

***

Esőcseppek a szélvédőn, oda akarok menni. Ne felejtsétek el, az embernek nem az az értéke ami maga, hanem amiben hisz.

Anyone who has given love will always live on in another's heart. 

néha

- nincs az az erzesed neha, hogy masok elete sokkal megfoghatobb szamodra, mint a sajatod? - kerdezte Sarah, meg mindig a lepke korozeset figyelve.
- hogy erted?
- neha nem erzem a sajat eletemet

EH

nézd

http://videotar.mtv.hu/Videok/2012/03/10/12/Negy_szellem_2012_marcius_9_.aspx

Semmi sem maradt

Semmi sem maradt

Szertelenszerda esik az eső. Nem vagyok jól, és igazából nem is tudom, hogy mi a baj, vagy, hogy mitől nem vagyok jól. Időhiányra hivatkozom, hogy miért nem csináltam meg a feladataimat, vagy miért nem olvasok sokkal de sokkal többet, vagy miért nem bontom fel a papírcsomagot és írok rá, vagy a füzeteimet miért nem írom tele. Végigsimítanám az üres oldalt, valamelyik kedvenc tollammal írnék bele, és csak írnék és írnék. Mintha megtudnám változtatni az egész életemet. Kedvem lenne leírni az életemet akár ide a blogra is, de abból nem sülne ki semmi jó. Lehet pedig most az segítene. De nem.

Régen minden nap beültem a városfőterén lévő kávéházban, kisebb lelkiismeret furdalással, hogy mi lesz egy hónap múlva, mi lesz egy év múlva. Ki leszek, ki lehet belőlem? Mit szeretek csinálni, mire és kire vágyóm? Mennyi pénz lesz a tárcámba, mik azok az apró hülyeségek, amelyeket meg akarok szerezni. Autó, ház, laptop, fényképező, állvány, vizsla, macska. Emberek nem szerepeltek a listán.

Minden hamis. Apa is. Én csak anyát szeretem.

Nektek akik...milyen, hogy van apátok???

Kezembe fogom a tollat, írok... Valamit... Én vagyok a történet főszereplője, aki egy kiegyensúlyozott, bátor, magabiztos fiú, aki nem öli a lelkét megválaszolatlan kérdésekkel.  Nincs gyomorgörcse, ha hosszú útra indul. Tudja a célját, és azt is, hogy hogyan éri el. Szóval  teljesen ellentétei vagyunk egymásnak. Ő kitalált én valóságos...látod...megmondtam. Ellentétei...

         Aztán kinézek az ablakon, a lapot meg bevágom a kályhába. Kit akarok becsapni? Magamnak írok, nem másnak. Most nem megy, nincs szerelem, nincs semmi motiváció, elhitetés, hogy nagyszerű élet vár, csak még ezt még ezt befejezed, túl éled a napokat, mindent...majd egyszer csak jobb lesz. Az inga is kétfelé leng ki. Mi van ha az a kibaszott inga nem is mozgott soha??? És a "rossz élet" szarságnál akadt ki???

         A vasútnál szeretek legjobban cigizni, mert látom magam előtt a hegyet és a főutat. Autók amikben emberek rohannak valahová. De mégis hová??? Mintha megtudnák változtatni az életüket. 

A lényeges dolgok csendben történnek...

Tetteink meghatározzák az életünket és elindítanak dolgokat.

Dolgokat, amikre képesek vagyunk?

Csak mi tudjuk?

Ez elég valamire?

Vajon mit hoz a holnap fénye? Örömöt és boldogságot? Avagy csalódottságot, fájdalmat?  Valami ilyesmi az élet. Valami jön, és mi elfogadjuk.

Csináljuk az életet, vagy történik velünk?

Középszerű vagyok. 

Remélem, hogy amit most csinálok majd célt tud elősegíteni.

Addig viszont "úgysem tudjuk egymás világait megváltani, még akkor se ha akarnánk. Csak saját magadat tudod meggyógyítani, én egy csésze teát tudok csak főzni neked, esetleg kettőt. " D.Viola. 


A lényeges dolgok meg csendben történnek...

(Egy magánjellegű fecsegés) VIII.

(Egy magánjellegű fecsegés) VIII.

         Reggel elfelejtettem a kávémat. Bár nekem a reggel az +5óra, mint másnak. Nálunk sütött a nap, ahova mentem, meg hullott a hó. Ennyit jelentett 20 percnyi utazás. Aztán végre vettem egy új tollat a már meglévők mellé, hogy majd ezzel...fogok biztosan írni valami szenzációsat. Vettem egy 500 oldalas másolópapírt, ami mellesleg ugyanolyan márkájú mint a fényképezőgépem. A papír már egy hete csak vár, még fel se bontottam. Az új tollam, pedig pihen. Néha bennem és a történeteimmel úgy gondolom, mintha együtt léteznénk. Én ott vagyok, teljesen átélem, ha nem tudom elképzelni, akkor képeket hívok segítségül. Persze a történeteimmel másokra akarok hatni, hogy lássák, hogy itt vagyok, egy fasza személyiség, kisebb hibákkal, lelki sebekkel. Emlékszem, hogy volt egy lány, aki 2-3 hónapnyi találkozás mailezés, chatelés után közölte velem, hogy ő azért lenne nekem, hogy betömködje azokat  lyukakat amelyek vannak a lelkemen, a szívemen. Azt hitte, hogy ezt meg tudja oldani pár sebtapasszal, de rájött szerinte időben, hogy ez lehetetlen. Ha nem lettek volna azok a hegek, akkor most nem lennék ilyen. Sokszor gondolok arra a lányra, hogy mi lehet vele, de megszakított minden kapcsolatot velem, ennek már talán 8 éve is van. Bosszant, hogy nem tudom, mi van vele. Hiába írnék levelet, úgysem válaszolna. És jó pár ember, kit barátomnak gondoltam ugyanezt választja. Lehet, hogy bennem van a hiba, vagy egyszerűen ők változtak, találtak jobbat, más milyet akartak mint én? Közben én meg...

***

M.

Hetente, vagy kéthetente elmegyek egy falu mellett. Ebben a faluban lakik M. Nem igazán ismerem, csak néhány dolgot tudok amit mások beszéltek róla. 50 év körüli pasas, fehér hosszú copfos haja, sosem borostás,  van egy háza tőle jobbra házak, tőle balra egy nagy placc mező [a falu vége]. A ház kívülről elég kicsi, de minek nagyobb. Egyedül van. Nem tudom mivel töltheti a napjait. Annyira egyedül van, hogy nincs senkije. Szülei meghaltak, amikor még ő fiatal volt, 20as éveiben járt. Elég nagy ütés az ilyen a sorstól. Felesége, barátnője nincsen, így gyerekei sem. Mégis mosolyog ha hetente, vagy kéthetente elhaladok a faluban. Ő mindig kint sétál az utcán, vagy fut. Pár hete, emlékszem -8at mutatott a kocsi hőmérője. Ő meg felöltözött a sport felszerelésébe, csukja a fején, pár szál fehér hosszú hajszála kilógott alóla, hideg kék szemei eltakarják a fájdalmait, a szenvedéseit, mintha nem lenne. Napi 7 eszpresszó kávét iszik, valószínűleg az évek alatti megszokás. Ugyanakkor ugyanúgy, mindent ugyanúgy. Éjjelenként olvas. A hajnal első szakaszában pedig lefőzi az első kávét. Üldögél, vár. Várja, hogy a pokoli percek megmozduljanak. Felkeljen a nap, vagy a történet amit olvas teljesen valós legyen, és ne kelljen M.-nek lennie. Hanem valaki teljesen másnak. Aki egy ismeretlen városban lenne, egy ismeretlen emberrel. Senki sem ismerné az életét, hogy miken ment át, senkinek sem kell a szánakozó arcát néznie.  Reggel ha van valami munka a faluban vagy a közelben építkezés, akkor ott segít. Néha elszív egy szál cigit, különösen hidegben és esőben, akkor valahogy elmélyül minden. A madarak ügyetlenül repkednek a hideg szélben. Eközben Ő valahogy még mindig él, így ennyi mindennel. Nem adja fel. Valamiben még mindig hisz, hogy történnie kell valami jónak valami szebbnek. Mindenki ezt teszi nem? Húsz- huszonöt év története.

***

Képzeletbeli én

Én nem vagyok jól, senki sincs jól. Látható, tapasztalható. Néha mikor gyengén szemerkél az eső, sétáim alatt azon gondolkozom, hogy milyen jó lenne egy másik városban lenni, melynek színei bordó és narancssárga. Sétálnék a kopott városban, rágyújtanék, valami halk mély zenét hallgatnék, zongora lenne, mert talán ez az a hangszer, amely a lélekhez szól. Kötődünk egymáshoz is, lehet emiatt van minden. Még kisgyerekként az orosz zongoratanárnőm mondta, hogy öleljük meg a zongorát, és minden óra kezdés előtt ami szombaton reggel 8tól 9ig tartott így indult. Ő mondta, hogy ügyeljek a kezeimre, ha hideg van rögtön húzzak kesztyűt, 12 fok alatt mindenképpen és gyakoroljak, gyakoroljak, mert ha nem gyakorlok, egy bizonyos idő után nem fog úgy mozogni az ujjam, ahogy elvárható lenne egy zongoristától. Sokszor nem is volt télen fűtés a teremben, mert persze szombaton senki nem tanul, csak aki...

Ha zongora dalt hallok, úgy érzem, mintha én játszanék rajta, ő meg a lelkemmel. Egy kopott városban sétálnék, izzó cigivel a számban, fülhallgatómból, pedig zongora dal szólna. Az eső szemerkélne, én meg mennék egyenesen, hogy teljenek a makacs percek s megcsináljam a szokásos kávémat, amelyet az évek alatt megszoktam már. Minden nap más irányba mennék sétálni, de minden hétfőn, a hétfői irányba, minden kedden a keddi irányba...és így tovább. Minden a múltban volt, a jelen a múltba tart, a jövőt pedig csak találgatjuk, majd a múltban. Talán M. is most issza a 6dik kávéját, ahogy én, ezt még az író sem tudja, senki sem tudja.


zene: http://www.youtube.com/watch?v=Uffjii1hXzU&ob=av2n 

BLACK&WHITE (Roedelius/Celletti)

Elképzelés egy majdnem létező kiállításról.

Elképzelés egy majdnem léptező kiállításról.

Február tizenharmadika. Havas a táj, a szemközti diófaágai, a hinta. Minden havas. Hideg van, mintha Svédországban lennénk. Hazafelé tartottam egyik délután, két ismeretlen falu között. A nap már kezdett lemenni, a havas tájon megcsillannak a tompa fények, jobbra mellettem erdő, balra mellettem erdő. Az út havas, átszűrődik az ágak között a narancssárga fény. Olyan érzésem lett, mintha valaki más lennék. Egy Volvo-ban ülnék, tartanék hazafelé a havas úton. A lelkemben pedig érezném, hogy valami hatalmas tettet hajtottam végre. Valami jót, amivel adok az embereknek. Szótlanul, akaratlanul, mégis pár percig kirángatva a lelküket az életszínű jelenből. Egy elképzelt s majdnem létező kiállításról jöttem volna. A pillanat fények melyet kivetítünk egy fehér fényes lapra, amelyből több is létezne. A háttérben pedig mély, de ugyanakkor játékos zene szólna, például olyan, mint Yann zenéje. Az emberek csodálkozva néznék a pillanatokat, kezükben egy pohár vörösborral. Beszélgetnének a pillanatokról a múltból, ahová mindenki vágyakozik, mert a múltban gyökereznek az eleven emlékeink, események melyek súrolták az életünket, néha mások életét súroltuk, néha ütköztek, néha csak belebotlottak abba akibe bele kellett. A kiállításon ismeretlen emberek lennének ismerős tekintettel és érzéssel. Olyan mintha ez az én életemről szólna, úgy éreznék magukat, minta elvettem volna egy darabot az életükből, mint valami könyv, melynek részleteit olvasva rádöbbenünk, az emberek ugyanazokon az érzéseken, problémákon, nehézségeken, örömökön, boldogságon mennek keresztül mint akárcsak saját maguk. Mások olyanok, mint én, ugyanakkor én nem vagyok olyan mint más.

 Szűk úton haladok, mellettem jobbra erdő, mellettem balra erdő. Néha vannak erdei utak, amelyeken rövidíteni lehet, vagy éppen ellenkezőleg. Ezekre az utakra együtt érdemes menni valakivel. Útközben pedig megismerni a másikat. Hisz-e a reinkarnációban? Vagy mi az első szerelmi élménye? Vagy éppen, hogy szeret-e egyedül magányosan sétálgatni, olyankor mire gondol. Szereti-e a jó kávét vagy a jó bort? Szeret-e régi írók könyveibe belelapozni, és visszautazni a múltban, ahol vannak az emlékek, élmények? A pillanat fény megragadása kész, több is, mint lehetne, de vajon hol leszvolt a majdnem létező a kiállítás???

Február 6

Esik a hó. Hétfő van. 1989. február 6-dikán is hétfő volt. Azt nem tudom, hogy esett-e akkor a hó, vagy egyáltalán milyen volt az időjárás. 1989. február 6-dikán születtem este 22óra és 23 óra között. Várnom kellett még pár órát, mire ténylegesen megláttam a napot, a hajnali fényeket...persze ez ilyen túlzás, hogy "láttam".   Nah mindegy. 
Sárgabarackos kekszes boci csokit eszek, épp fázom, pedig nem messze a cserépkályhától ülök és írok. Egy fél óra múlva kisétálunk anyuval a papához a temetőbe. Aztán írok egy levelet, kézzel, de lehet, hogy mégiscsak a nyomtatás mellett maradok. Ma voltam Sáskán, megünnepeltem a születésnapomat a -11,5 fokban. Sétáltam, megnéztem A HÁZAT, a történetembe képzeltem magamat, amit írok, és igazából semmire se jó, de...mégis csak, arra, hogy máshol legyek arra alkalmas. Zitát nem találtam a faluban, akkor egy kicsit összeszorult a szívem és valahogy kezdtem össze szedni magamat egészen mélyről. Ez a tipikus születésnapi rossz kedv. Plusz egy év, átgondolod, hogy jó esetben mennyi van vissza, meg a különböző helyzeteknél hol rontottál, és kívánságod az lenne a születésnapi torta gyertyáinak elfújása előtt, hogy bárcsak vissza mehetnél...csak azt, meg amazt újra, valahogy másképp...de jó is lenne.

Aztán rájössz, hogy jobb esetben két pont maradsz egy festővásznon, amit egy tájképfestő fest. Semmi több, csak két pont, jobb esetben ő és én.

Ez a nap talán arra jó, hogy tudjuk, hogy létezünk. Elgondolkodunk, elvonulunk még jobban a magányba.

Sokat gondolkodom egy ilyen spirituális sétán, mint Coelho aki végig járata a Szent Jakab utat. Nem tudom mit várnék tőle, talán bátorságot és kitartást, meg hogy a bennem létező félelmet le tudjam tompítani, és persze, hogy megtaláljam azt amit eddig még nem találtam meg, vagy félig vagyok a megtalálásával.

Köszönöm aki ma felköszöntött. Szeretnék továbbra is működni, lobbizom még egy szülinapért. Szeretnék írni, olvasni megtalálni a társamat boldognak lenni és a jeleket észrevenni, amelyek utam során velem szembe jönnek.

Záró gondolat:

"Sokáig kerestem az igazságot, és azt kell, mondjam, bármely furcsán hangzik is, hogy mindaddig, amíg a kereső jelen volt, nem találhattam meg az igazságot. És aztán, amikor megtaláltam az igazságot, a kereső már nem volt többé; és amikor a kereső volt, az igazság nem volt sehol."

Zene: http://www.youtube.com/watch?v=it1NaXrIN9I