Rövid bejegyzés III.

Félek! Nagyon...

Ha félsz, mondj el egy imát, de menj tovább. / pc

Rövid bejegyzés II.

A hajnali álmomban álmodtam a festőművész lányáról. Elmondta, hogy mi volt a baja. Szerelmesen nézett, mosolygón, mint aki kicsit zavarban van, és fél a visszautasítástól, de megfogta a kezemet, én meg magamhoz öleltem. Már aztán nincs zavarban, de látszik rajta, hogy valamit akar mondani, de csendre intem. Itt vagy, ez a lényeg. Én meg azt vettem észre magamon, hogy örülök. Hogy tudatosítsam magamban, hogy ez nem álom, megcsókoltam, de még ez is sikerült az álmomban, így újra. Az ízére nem emlékszem. Száraz volt az ajka, csók közben alsó ajkát megharapdáltam.
    Valahogy beférkőkött az álmomban. Jó volt újra látni, és jó volt azért, hogy itt volt. Aztán amikor felébredtem, akkor jöttem rá...hogy az agyam szórakozik velem. Sajnos nem beszélünk már a festőművész lányával, és nem miattam ő miatta. Zavar, duruzsol az agyamba, tetszik, tetszett, vagy annál több...most már nem, most még mindig...

Rövid bejegyzés

Hm. Szerettem ezeket a hűvös napokat. Egyre jobban azt veszem észre magamon, hogy a meleget baromira nem bírom. Egyik kedvenc színésznőm interjújában olvastam, hogy Ő Skóciába vágyódik, a hideg és szeles Skóciába. Ezt a cikket olvasva tudatosul bennem, hogy én az a típus vagyok aki az esőt a hideget és a szelet szeretem. A következő napoktól nagyon félek. És még az időjárás sem nekem kedvez mert vagy 38 fok lesz.  Azért a horoszkópom árulkodó. Azt írja: "Vígaszra lelhet szerelménél,aki tartja önben a lelket. És akivel talán azon tanakodnak, hogy el kellene szökni, jó messzire..."
Szóval szökjünk!!! :) De legyen hideg és eső és szél!!!

Egy magánjellegű fecsegés X

Az esti sétámon vagyok most túl. Jól esett. Mindennap, ha tehetem sétálok egyet. Sötétben, szélben, esőben. Nem történt semmi. A töredezett járdán sétáltam, néha-néha visszafordultam, nem-e követ valaki. Az idő kissé hűvösebb volt, eső közeleg. Ezt a pillanatot meg főleg szeretem az időjárásban. Mert minden olyan más. A szél felerősödik, illatokat hoz a mezőkről, vagy a hegy felől. Aztán az is furcsa, hogy minden utca más illatú, attól függ milyen fákkal van tele ültetve az utca, vagy melyik háznál tartanak állatokat. Jó volt. Tegnap is sétáltam, de akkor hatalmas görcs volt rajtam, nem értettem az okát én sem. Jó nem mondanám, hogy a jelenlegi életem, olyan pompás, és nem tudom én...de nem tudtam megfejteni, de még kbre se, hogy mi lehet a baj. Bár nincs baj, csak a tehetetlenség. Nah mindegy.

Múltkor kinevettek többen is, mert nekem az az álmom, hogy egy tanyán vagy egy nem olyan sűrűn lakott hegyen szeretnék lakni. Múltkor olvastam egy cikket, amelyben egy 60 m²-es házban laknak, emelettel. Nekem nagyon tetszett az a ház. A külseje bontott téglából volt mert több rétegű a fal, a ház belseje meg teljes mértékben minimál skandináv stílusú. Kicsi ház, de ennél nagyobb nem is kéne. Szerdán feladtam a lottóm, s azon töprengtem, hogy ennyi pénzzel mihez is kezdenék. Aznap este barátaimnál voltam bent a városban, épp cigiztünk a majdnem erkélyükön és néztük az 50 ezres várost, a lemenő napot, aztán a tompa utcai lámpák fényeit, a kivilágított templomot, a kocka betonházat amely kimagaslik a város közepén. Szóval beszélgettünk, hogy ők mihez kezdenének ennyi pénzzel. Én persze egyből mondtam a vagy tanya, vagy kisház álmomat egy hegyen. Ők hirtelen nem is tudtak semmit se mondani. Csak annyit, hogy a kamatokból elélnének, meg hogy utaznának sokat sokat. Jó de ha túl vagytok az utazáson akkor kell egy ház. -mondom nekik. De hol vennétek házat??? Jó persze, hülyeségeket kérdeztem, mivel nem nyerték még meg a lottó fődíjat, utána lehet tervezni... Abban megegyeztünk, ha én megnyerem, akkor adok nekik utazásra. Nagy a szívem.

Én a hegyen amely nem annyira sűrűn lakott, de lakott, vagy a tanyán az erdő közepében laknék. A kicsi házban lenne helye egy zongorának. Meg vennék a szenvedélyemhez szükséges dolgokat. Azt hiszem, hogy egyszer csak sikerül az álmokból valami kézzel foghatót csinálni nem? Épp tegnap hajnalban néztem a kedvenc New York-i fotósom blogját. A blogján new yorki embereket fotóz, főként az öltözködési stílusuk miatt, akik kicsit is abnormálisabban öltözködnek, persze megy a világ nagyvárosaiba is fotózni divatbemutatókat, sokat utazik. Azt gondolom, hogy az ötlete az baromi jó volt, a többi meg jött magától...Körbenéztem a neten, hogy ő milyen géppel fotózgat, mivel szerkesztgeti a fotóit. Aztán leragadtam a youtube-n ahol apple-s cuccok unboxing videó-t nézegettem. Az árakat nem is írom le, mert teljesen felesleges. Mindig is álmom egy apple gép, és nem azért mert világít az alma jel a laptop hátulján, meg mert a sznobok ezt használják, hanem ezek azok a cuccok amellyel a fotó szerkesztés vagy épp videó szerkesztés szinte gyerekjáték, mert bírja a gép, nem akad, mintha teljesen ezekre a gépekre szabták volna a programokat. 

A héten csináltam pár jó fotót, szerkesztettem és úgy látom, hogy egyre jobban fejlődöm, és rengeteg mások által készített képet nézek és elgondolkozom azon, hogy én hogy csináltam volna máshogy, vagy épp ugyanígy. Nem tudom, hogy lesz-e valami haszna ennek az egésznek. Mert a tehetség az sok mindentől függ. Nem elég csak tehetségesnek lenni, és jót csinálni. Vagy igen? Vagy most nem tom...

FOTÓK: http://andreapiovanni.tumblr.com/

UNBOXING VIDEO (ilyenkéne, majd ha nyersz a lottón küldj, köszi, persze a legújabbat és a legdrágábbat ) :http://www.youtube.com/watch?v=IsOabdAkyog

Egy magánjellegű fecsegés IX.

Én fekszem itt a kihűlt földön:
Eleven kincse még a nyárnak,
Vétkek s rossz jelek rohamozva
Édes húsomra idejárnak.

Igazán s végleg téged várlak.
Érdes tüllben gyere lassúdan,
Horzsolj végig, s hagyj itt örökre
Izzó kikerics-koszorúmon.

Nagy László

Az elmúlt pár hónapban valahonnan jött az a gondolat, hogy hová vezet az írás, meg úgy egyébként. Jó terápia, baromi sok megválaszolatlan és csak úgy hagyott kérdés dolgozik bennem, a sok-sok "Miért?". Megnéztem a szokásos filmemet, amiből erőt merítek, persze ez nem túl gyakran történik, hogy megnézem, mert akkor elveszíti a varázsát. Jött a gondolat, hogy forgatókönyv. Néha filmszerűen írok ezt össze kellene kapcsolni. Aztán most fentről küldtek egy embert, aki ezzel is foglalkozik. Kaptam tőle forgatókönyvet, egy eredetit, meg tanácsokat, viszont nem úgy meg az, hogy csak írok. Most egyáltalán nincs miről, hanem csak kiről, azt meg nem szeretném leírni. Vagyis mégis. Szóval most itt ellent mondok magamnak, meg az ördögnek. Az elmúlt hónapban, találkoztam valakivel, és beleszerettem. Furcsa dolog ez, nem számítottam rá, tudtam, hogy ez lesz, mert a történések szokás szerint úgy épültek fel, hogy magával ragadott az egész. Én meg mintha egy filmet néznék otthon a barna fotelemben, közben pedig a macskám mellettem dorombolna, úgy figyeltem az eseményeket. Tavaly nyáron láttam meg először barna göndör haját, piros felsőjét. Rengeteg ember volt jelen. Miért pont Ő??? Miért nem pedig más??? Az nap éjjel emlékszem, baromi sokáig fent voltam. Hajnalban pedig a gőzölgő kávém és egy kellemes vihar társaságában írtam róla. Ha én valakiről írok, ott valami történik. Az ismeretlen utáni sóvárgás, elképzelés, hogy milyen ő. Láttad külsőleg, de milyen belsőleg? Milyen a lelke? Milyen lehet?  Mi a kedvenc színe? Valójában milyen színű a szeme, akkor amikor látod benne magad? Milyen érzés érinteni a haját? Elbűvölt, s elhitettem magammal, hogy ő az. Úgy éreztem, mintha már ismertem volna, tudtam volna mindent. Az érintését, az illatát, a csókját, s láttam volna már magam a szemében. Amikor először megláttam, teljesen hatása alatt voltam, lúdbőr, a szívem pedig úgy kalimpált, mint még eddig sose. (Ez valóban így volt.)

Úgy próbáltam írni, hogy majd talán ő is elfogja olvasni egyszer, és belém szeret. Egy pár oldalas történet leszek számára, melyről sosem tudott, de volt.  Persze ez sosem történt meg, hogy az írás miatt belém szeressen valaki, meghassam. Reménykedtem a szinte lehetetlenben, hogy majd egyszer meglátom, talán egy viharos délutánon, ki tudja. Jöttek és mentek a szürkehétköznapok. Míg, egy pénteki napon újra láttam. A macskaköves úton tompán tükröződött a nap fénye, s nem hittem a szememnek.  Amit akkor írtam róla valóság lett. Egy héttel később találkoztunk. Újra elvarázsolt, a hatása alatt vagyok. Szerelmes vagyok.

"Csupán egy fontos: A Találkozás Törölhetetlen Ténye." 
Mi lesz az érzésekkel? Hova rakjam őket? Nem kell az neki, én nem kellek neki.  

Pablo Neruda : XLIV

Hol van a kisgyerek, ki voltam,

itt van még bennem, vagy sehol sincs?

Tudja-e, hogy sosem szerettem

s hogy ő se szeretett soha?

Mért nőttünk együtt annyi évig,

hogy aztán elváljunk örökre?

Mért nem haltunk meg mindeaketten,

mikor meghalt gyermekkorom?

És ha a lélek elhagyott,

miért követ tovább a csontváz?

A festőművész lánya

2011. nyár

Július első hétvégéje volt. A lány, apja képeit árulta egy fesztiválon. A lány barna enyhén göndör haja összetűzve, hogy vállai megpirulhassanak a nyár első igazán forró napsütésétől. Rajta piros vászon ing, piros gyűrű az ujján, piros karkötő. Piros a kedvenc színe...

 Apja a kiállított képek mellett bő csíkos gatyában és valami furcsa pólóban várta az érdeklődőket. Ha az utcán találkoznánk vele biztosan sokan megnéznék, és mindegyik egy közös helyet mondana, hogy hová is való. "Őrült" vagy "bolond", de a képei kiválóak.

A képek arról árulkodnak, hogy a festő igen hullámzó érzelmekkel rendelkezik. Egyszer szárnyal, mikor intenzíven használja a piros és sárga színeket, és van mikor depresszióba esik, ekkor gyakran a méreg zöld és sötétkék színeket dobja egymásra. Valahogy így megy ez.

A lány mosolyog. Magasra nőtt fenyőfa árnyékában nézi a tömeget, és azokat az embereket, akik fintorogva nézik a képekre írt árat. Ennyit ér a művészet hölgyeim és uraim!!! Senki nem hajlandó pénzt áldozni rá. Senki.

Apja képei záráskor ugyanannyi darabot számláltak, mint nyitáskor. Nem volt elkeseredve egyikőjük sem. Tudták, hogy a fentről kapott ajándékot ők eljuttatták az emberekhez, adtak, s cserébe, ha egyik nap nem kapnak semmit, hát akkor annak úgy kell lenni. Ha viszont eljön egy következő nap, lehet, hogy fáradozásukért, majd kapnak. Viszont nem várhatják el, hogy ha adnak, mindig kapnak is.

A nyáron többet adtak lelkileg másoknak, mint kaptak.

A lány, L. tanulni ment. Kollégiumban lakott. Apja, pedig a ház mögött lévő pajtából kialakított díszes, sárga, vörös,  teremben dolgozott a képein. Nem élt semmi szerrel. Nem ivott, nem cigizett. Csak alkotott. Élt azzal a fentről kapott ajándékkal amit ő kapott. Hagyta kibontakozni, ahogy a kezében lévő ecset íveket és formákat alkotott és élvezte  ennek minden egyes percét. Mindig kellett alkotnia valamit. Egy új festményt, egy új verset. S a végtelen utazások...

L. kitűnően tanult hétköznap az egyházi iskolában, még nem tudja mi szeretne lenni, talán író, vagy újságíró, mert szeret írni. Hétvégente , pedig a hegy tövében ahol laktak, magas fenyőfák árnyékában lévő tégla házukban melynek utcára néző ablakai száma négy, míg másik felől egy, s kéményeik száma kettő, emeleti ablakából nézte az eléje nyíló tájat. Az idő itt mindig hűvösebb volt, mint máshol. Egy kis völgy, melyben megváltozik minden, s ettől különlegessé válik minden. L. ezekből a hétvégékből merített erőt, a hétköznapokra. És abból, hogyha valami ismeretlen idegen jött hozzájuk vendégségbe. Mind azt az ismeretlent, amit meséltek neki elraktározta, és álmában ugyanazon a helyen járt, amit az ismeretlen idegen mesélt neki. A boldogság gondtalanul átáramlott a testében.

A gondolatait papírra vetette, egy elég vastag fekete füzetbe, amit benyomott a könyves polc könyvei közé így nem tudta senki megkülönböztetni, hogy az egy régi könyv-e, vagy valami agyonolvasott könyv. L. gondolatai így csak számára voltak ismertek.  A falu csendjét hallgatta, a levegőben tavasszal akácfa illat úszott, nyugalom, boldogság és remény. Esténként utcalámpák tompa fényében sétáltatta kutyáit, s a hideg friss levegőt mélyen tüdejébe szívta boldognak érezte magát. Lecsukta szemét, s egy ismeretlen fiúra gondolt akinek arcát, nevét nem tudja, csupán annyit tud róla, hogy vonzza a fiú a boldogságát. Szeretnélek megismerni. Beszélgetnek a végtelenségig, s tavasszal akácfa illatt mellett a szerelem is belengi az utcákat, amelyeken járnak. A szűk csörgedező patak part melletti ösvényt, a kis hidat, a tompa fényekkel teli utcákat. Újra akarja érezni az illatot az érzést. Ezek azok a felek, amelyek a viharban találkoztak!

Ősszel, egy szeles októberi napon, viszont úgy érezte, hogy a boldogság már csak akadozva jön. Élvezte, hogy hétvégente, pénteken az „édespénteken”, mert mindig így hívta, amikor hazamehet emeleti kis szobájába, és magára zárhatja az ajtó.

Ismeretlen ismerősök jönnek, vagy ő megy az apjával, kiállítás megnyitókra, vagy csak úgy mennek. Ez volt a hobbijuk. Sokszor úgy volt, hogy L.-ért pénteken kettőkor elment a festőművész apja a sulijához kocsival, hogy hazavigye, de aztán néha vasárnap délelőtt értek haza. Addig mentek az ismeretlenbe. A kocsiba aludtak. A festmények ide-oda szállításához egy nagyobb autóra volt szükség. Egy fekete dzsipjük volt nem egy kis busz, melyből kivehették volna a hátsó üléseket, így a nagy térben tudtak volna aludni. Ha ősszel az idő elég hűvös volt, akkor is a kocsiba aludtak, a kocsiba volt fűtés, így az akadályokat könnyen át rúgták vagy éjjel is utaztak. Betakaróztak több takaróba vagy hálózsákba. Út közben olyan dalokat hallgattak, amelyben nem volt ének, csak dallam. Többnyire olyan zenét hallgattak, például amiben csak zongora szólt, mert a zongora megérinti a lelket. S a zene mely egyben inspirálta is mindkettejüket, fontos volt, hogy a lélekig hasson. L. írt vagy olvasott míg apja pedig beszívta az ismeretlen levegőjét amely sok inspirációt boldogságot tartogatott. Kis falvakba megálltak enni, teázni,  fotózni, ha végeztek meg mentek tovább egy újabb városba egy újabb faluba. 

Így teltek a hétvégék. Míg L. szerelmes nem lett. Legalábbis valamit érzett. Egy fiú tetszett neki és mindig figyelte a távolból. Megfigyelte, hogy a fiú a  buszpályaudvaron milyen buszra száll, melyik nap hány órakor, és képes volt mindig kiszaladni a pályaudvarra, persze csak ha ráért, de általában igen, mert vitte előre a szíve, hogy láthassa a fiút.

Volt egy másik szerelme is, róla nem tudott semmit, de mégis mindent. Egy ismeretlen fiú írásait olvasta a neten, s titkon tudta, hogy egyszer úgyis találkozni fognak, kinyomozza, hogy a történeteket, melyek álmodozásra ösztönzik a képzelet és a valóság határán táncolnak, ki írhatja. Azt tudta csak, hogy fiú, mert mindig a szerelemről írt, vagy arról, hogy szerelmes akar lenni, vagy arról, hogy a lelkén újabb seb keletkezett, vagy csupán arról, hogy az elképzeltvalós életben milyen jó is létezni. L. akart lenni a fiú mindent elsöprő szerelme.

Késő őszi nap volt, mikor a köd betemette az elképzeltvalós életet, L. örökre elvesztette a szerelmét. Péntek van, ma van szerda és hétfő. A tompa fények sírnak az éjszakában, a lelkek dideregve mosolyognak a testekbe zárva.

Aztán a fiú aki a történeteket írta,  évekkel később volt neki egy új története. Egy barna göndör hajú lányról, piros ruhában, melyről mindig is álmodott s aki egy festőművész lánya volt. Később a történet valóság lett.

Ezek azok a felek, melyek a viharban találkoztak. 

"Mondd azt, hogy vársz, míg megtalállak."

Oslo, August 31st (filmből részletek)

Oslo, August 31st


Norway

2011, 95 min.

Director

Joachim Trier

Scenario

Eskil Vogt, Joachim Trier

Operator

Jakob Ihre

Montage: 

Olivier Bugge Coutté, Gisle Tveito

Music

Ola Fløttum

Actors: 

Anders Danielsen Lie, Hans Olav Brenner, Ingrid Olava, Tone Beate Mostraum

- Szerinted melyik nagyobb móka? A palacsintát enni, vagy gondolkodni róla?

***

- Apa kitöltött egy tesztet, és azzal büszkélkedett, hogy e szerint művészi személyisége van. Úgy tartotta, hogy azok az emberek akik a katonai emlékeiket mesélgetik, unalmasak.

***

- Tiszteletben tartották a magán szférámat, talán túlságosan is. Azt tanították nekem, hogy a vallás gyengeség. Nem tudom, hogy ezzel egyet értek-e. Sose tanítottak főzni vagy emberi kapcsolatokat kiépíteni, de ők boldognak tűntek. Sosem mondták, hogy a barátság felold amikor idegenből barátok leszünk. Engedték, hogy válogatós legyek az étellel. Anya azt mondta, azt csinálhatok, amit szeretnék. Eldönthetem, mi akarok lenni, kit akarok szeretni, hol akarok élni.

***

- Nem tudom, mit tegyek. Alig tudtam beszélni, amikor ő szerette volna.

- És ezt csak így mondta?

- Tegnap, amikor fogat mostunk, ő kiment...nem direkt nekem mondta. Elkezdett arról beszélni, hogy nem biztos abban, hogyan érez velünk kapcsolatban. Vagy, hogy ha majd velem akar lenni akkor szól majd...

- de aztán

- aztán úgy fogytatta...

- hogy nem tudja, hogy mit érez???

- igen, vagy...Miről? Rólad?

- Rólam és...

***

Meg akarok házasodni, gyerekeket szeretnék. Beutazni a világot. Venni egy házat. Egy romantikus nyaralást. Mindennap fagylaltot enni. Külföldön élni...Elérni és megtartani az ideális súlyom. Írni egy nagyszerű novellát. Kapcsolatban maradni a régi barátokkal. Ültetni akarok egy fát. Készíteni egy finom vacsorát csak úgy. Érezni a teljes siker ízét. Jégfürdőzni, delfinekkel úszni. Egy születésnapi partit rendezni, egy megfelelőt. Száz évig élni. Mindhalálig házasság. Küldeni egy üzenetet egy palackban és kapni egy hasonlóan érdekes választ. Legyőzni minden félelmemet és fóbiáimat. Egész nap a fellegeket bámulva feküdni. Egy régi ház virágos kerttel. Lefutni a maratont. Olvasni egy könyvet, amely olyan jó, hogy egész életemben emlékezni fogok az idézeteire. Lenyűgöző képeket festeni, melyek megmutatják hogyan érzek. Egy falat befedni mondásokkal, szavakkal melyek közel állnak hozzám. A kedvenc műsoraimnak minden részét birtokolni. Ráirányítani a figyelmet egy érdekes problémára, amit miatt minden ember rám figyel. Ejtőernyőzni, helikopterrel szállni. Egy jó munkám lenne, amit mindennap lelkesen végeznék. Szeretnék egy romantikus , egyedi ajánlatot. Aludni a csillagos ég alatt. Szerepelni egy filmben vagy játszani a Nemzeti Színházban. Nyerni egy vagyont a lottón. Hasznossá tenni minden napomat. És szeretve lenni.

***

Ha valaki el akarja pusztítani magát, akkor a társadalomnak meg kell engedni, hogy azt megtegye. 

Eltakarom érzéseim

Kora hajnal van. Még nincsen madárcsicsergés, viszont kezd világosodni. Küzdök magammal. Nem bírom leírni az érzéseimet, kimondani meg végképp nem tudom. Ez zavar és dühít. 

Félek tőlük.

 Már nem vagyok bátor, nem tudok fejetlenül rohanni, nem tudok küzdeni csak úgy a semmiért, várni arra, hogy mégis megfogja a kezemet, megcsókol, szorosan átölel. Csak túl akarom élni a holnapot, meg az azutánt, hogy nem Ő tölti be a gondolataimat.

Próbálom visszarángatni az embereket, mert mindig elmennek,  itt hagynak egyedül, eltűnnek előlem.

Csak tudni akarom, miért hagynak el!!! Mi nincs rendben velem???

Itt ez a "valaki" ami nem hagy békén. Van neve, szép barna szeme, göndör haja, azt hiszem szeretem.

Belülről rombol. Néha megadom magam, de akkor nagyon s menekülök magam elől.

"Nem jössz vissza ide Többé már ezután??? "

***a fel sem tett kérdés illúziókban tart.

Rájöttem, egyik napsütéses délutánon, a nagy diófa alatt az udvarunkba, hogy valamit kezdenem kell az életemmel. Mindenkinek van, használja, jó kis móka ez, gondolom.

A levegő elveszethette azon szükségszerűségét már számomra, hogy létezzen, csak úgy. A fény kihunyt a szobából, mikor csendes léptekkel megrezegtette a függönyt s távozott.

Lélegezz, mást úgysem tehetsz. – felelte egy mélyről jövő hang, ahol még létezett a levegő s talán más is.

Talán egy-kétszer még meg fog ölni idebent, a hangőrjöngő kavargása, és az a valami, amit tudunk, hogy van, csak nem tudjuk, hogy hol pontosan. Talán a szívhez közel? Hol vagy lélek?

Behunyt szemen át a nap dühös erőteljes puha fénye pillekönnyen zuhan felém, van helye a bizonytalanságnak, ha feltűnik hófehér bárányfelhő s eltakarja a napot, csak, hogy jászon a közeli búzamezővel, a folyóval s megijedjek a pillanat egy tört részében. Az árnyék csillogón táncolt, pompa fényében kajla állatok küzdöttek az életért.

Emlékszel még…

Mikor…

Itt a mezőn…

Úgy ölelj, mint mikor test zuhan a fényen át.

Bár újra csinálni tudnánk. - mondogatta újra és újra.

Hogyan lehet ennyi mindent kérdezni, érezni, átélni, felépíteni?

Lelked lassan kilép belőlem, szívet hiába cserélnél, dobhatod a kukába, s majd legyek köröznek fölötte, tudván, valami értékes még mindig akad valaki számára, annak nem kinek akartad, s annak igen, kinek soha nem. Az érték a kukába landol. [Érték.(?)]

" szombat van, ma van kedd és hétfő."  A levegőben friss akácfa illat úszott. Ezen a helyen történt meg, hogy az egészből fél lett, s ezek azok a felek, amelyek soha nem találkozhatnak már, kettészakadtak. A fiú lehunyta szemeit, képzeletében pedig a ház lakattal zárt vesszőkből készített kapuján kilépett a lány, mely cseppet sem változott azóta,,,

A lány göndör hajával a kavargó szél játszadozott.  

A ház melletti szűk ösvényen indult el, a patak mellett, s közeledett a fiúhoz. Ezek azok a felek...

A fiú újraakartaérezni a lány illatát, a csókja körte ízét. Ezek azok a felek...

A távoli domboldal felett a kis ház felől kúsznak a sötét szürkés lila felhők. "szombat van, ma van kedd és hétfő"

Az akácfa illat mellett szerelem száll a levegőben.

A fiúnak tetszik a lány. A lánynak tetszik a fiú?

A lány arcát a szél simítja, mely nem más mint a fiú keze.

Imádtad a fájdalmat, mintha ez lett volna éltető erőd, most fájdalmak között elhagyod magad, s engem. Cigaretták könnyed füstjében a lelked párja talán mással táncol a tavaszi délutánon, gesztenyefák árnyékéban a közeli patak partján ülnek, csókolóznak, s csak ketten léteznek egymás számára. Képzeleted belső elvárása, most ez. Te lenni az a másik, ki újra lehetnél vele. Meglátod az arcán ugyanazt az érzést mikor van kiért lenni. Mintha más lenne csak éppen ugyanaz.
Lassan máshol leszel, az ismeretlenbe. Nézz át a lelkeden, lépj át önmagadon. Itt az utolsó erőteljes zuhanás.

Tökéletes lüktetés kezdett kimerülni. Az élet kezdett átnézni rajtad, mint a hajnali ködön a fény puha teste.  

Itt a délutáni kibontakozás. Az hintaágyból kikelve láttam a szürke felhőt, és azt, hogy nincs semmi féle diófa az udvaron.

A kép, ami bennem élet, csupán látszólag pontosan az, mint amiben élek, de a valóságban nem. Van egy magunkban hordott kép, és a van a valóság, e kettő csak vizuálisan fedi egymást.  ***A képzeletedben több voltam, mint a valóságban.

Látod te képzeleted belső elvárását?

***a fel sem tett kérdés illúziókban tart.

Soha többet nem alszom el. Utállak, főként péntekenként, mikor kezed máskezében táncolt tovább. Hogy én voltam a másik, felejtsük el. Hogy enyém voltál vagy csak egy múló ábránd.(?)

Soha többet nem alszom el.

Szédülj csak.

***a fel sem tett kérdés illúziókban tart.

A messziről jött lány története.

A messziről jött lány története.

"Csinálja az ember vagy nem,

az mindig a körülményektől függ"

Cesare Pavese/:  Ház a domboldalon

A jegyzetfüzetemet körülbelül egy hónapja nem nyitottam ki. Általában néhány szót, pár mondatot leírok, és ha írni támad kedvem,  - de igazából nem kedv kérdése, - hanem tudod, hogy most le kell ülnöd, mert van valami megmagyarázhatatlan kapocs te és egy ismeretlen erő között. Az üres jegyzetfüzet vonalkái megtelnek az útközben szerzett látvány, vagy  tátott szájjal állva a mező közepén arcba fújó széllel az erdőn csodálkozva - a buszon, eszedbe jutnak olyan gondolatok amelyek fontosak, azokat pedig leírod. Valójában nincs haszontalan gondolat, mert mindig gondolsz valamire, vagy valakire. Nem?  A jegyzetfüzetemben lévő gondolatok most hiányoznak. Aköré írok. Igaz ezek a szavak, mondatok valami hatással vannak rám, leírom őket, de ha elszáll a pillanat, hogy nem tudom leírni, mert elfelejtődik, vagy ha írás közben mégis eszembe jut, de nem az eredeti gondolatot tudom leírni, hanem csak megközelíteni, az teljesen rossz belül. Elveszett...mint a szerelem. De mégis hová??? De mégis miért???

***

Elegendő könyvet olvasunk-e? Életünkben elolvastunk-e már tíz azaz 10 darab könyvet??? Elég ez? Meg vagyunk elégedve??? Elég volt-e ez a 10 könyv vagy hiányt érzünk belül?

Sokszor van úgy velem, hogy olvasok, de közben egészen másra gondolok, mint amiről szól a könyv. Máson jár a gondolatom, néha visszatérek a könyvben leírt cselekvésre, néha pedig a saját gondolatomhoz. Ott és akkor miért cselekedtem azt, miért nem máshogyan, de ha máshogyan cselekszem, az újabb dolgot szül, és az mit hozott volna ... és így tovább.  A sors elénk dob valamit, mi cselekszünk vagy mégsem.

Múlt hónapban egy messziről jött lánnyal találkoztam volna. Tűkön ültem, hogy találkozzunk. Chateltünk, emaileztünk. Megnéztem, hogy milyen vonattal jön, pontosan mikor indul, hol áll meg, mikor áll meg. Hol fog átszállni. Teljesen belém szállt az utazási vágy. Én itthon ültem a fotelembe Sigur Ros-t hallgattam vagy akármit, de 22.47-kor tudtam, hogy hol van a lány. Most áll a vonat. Aztán hajnalig olvasgattam, mintha a vonaton utaznék én is éjjel. Régebben, amikor a főiskoláról este hazaindultam akkor is olvasni szoktam a vonaton.  Persze ez attól is függött, hogy volt-e ismeretlen utazótárs az egybenyitott vagonba.  Egy lecsípett beszélgetés, egy kicsiny élettörténet, beteljesületlen szerelmek utáni gyötrelmek, munkahelyi kínlódás melynek fő kérdése: "Értékes munkát végzem-e? "                                             

     Sosem beszélgettem senkivel a vonaton, valahogy én nem vagyok az az emberbarát, nyitott típus mint sokan. Nekem sosem ment. Nem igazán tudok bánni az emberekkel. Akire kíváncsi vagyok, viszont ott megnyílok és begyűjtöm a lelkét, hogy amit az első másodpercekben felépítettem róla a képzeletemben, az a valóságban is egyenlő-e? Ki kell deríteni. Az általam elképzelt személyiség és a valóság nagyjából 70%-ban ugyanaz. Ilyenkor örülök, hogy nyitott szemmel járok és sokszor észreveszek olyan dolgokat, amit más tuti nem. Amikor elmondom a másiknak, pedig ijedt arcot vág és furcsállja a dolgot "Honnan tudod? Honnan ismersz ennyire?".

     Visszatérve a lányra. Négy napra jött egy kötött programra. Az első találkozás mindig fontos. Vagy 125-ször lejátszottam a fejembe.: Hogyan köszönök, mi legyen az a vész téma amit akkor veszek elő, ha van az az 1 perces őrjítő csend, vagy mi az a második vész téma, ha nem nyitott, vagy ha én nem leszek nyitott formában, mert a körülmények, nem úgy alakultak és így tovább. Aztán első nap egy sms, hogy majd holnap. A második nap azaz a holnapon vártam, hogy találkozunk...semmi. Harmadik nap tudtam, hogy valószínű, hogy nem fog sehogy jelezni, így délután a kívül fekete, belül fehér bögrémből szürcsöltem a kávémat. Néztem a közeli erdőt, a 4-5 db nyírfát, amely fehér fatörzsétől elkülönül a többi fától, eldöntöttem, hogy elmegyek a városba és majd ha találkoznunk kell, akkor úgyis találkozunk.

Elindultam. Zuhogott az eső, így az otthon lejátszott történet, miszerint egy padon ülök és majd találkozunk megbukni látszott. Beértem a városba szakadt az eső. Egyik ismerősöm a várostól 6 km-re lakik, gondoltam megnézem, beköszönök. Felhívom, mondja, hogy fél óra múlva buszra száll és bemegy a városba. Persze nem abba ahol a lány van.( Ez egy távolabbi város. )

Elviszlek. A kocsma előtt találkozunk. Általában ilyenkor a templomot szoktam említeni mint gps koordinátát, mivel az autóból az tökéletesen látszik, de most máshogyan történt. Ismerősöm beült a kocsiba, beszélgettünk. Fél óra múlva beérünk a városba, elállt az eső. A jelzőlámpák két utcánként narancssárgán villogtak a négysávos úton. Olyan kihalt a város. Utcalámpák tompa fényénél haladtunk. A belváros egyik kávézójának parkolójába leállítottam a kocsit. Elszívtunk egy cigit, sétáltunk a főutcán, néztük a kirakatokat. Majd elbúcsúztunk.

      A visszautamban érintettem a várost, ahol a  messziről jött lány ideiglenesen tartózkodott. A belvárosnál egy üres parkolóban leállítottam a kocsit, egy üres busz halad el a parkoló előtti úton, a járdán egy kutyát sétáltató férfin kívül nem láttam senkit.  Üres volt minden. Elővettem a fényképezőgépemet, lefotóztam a barokk templomot a főtéren. Pár ember jött a főtéren át. Egyből beugrott, hogy a messziről jött lány is hátha közöttük lesz, de nem így történt. Jött egy újabb csoport. Elég messze voltak még, arcuk nem látszódott  a sötétben viszont volt egy amelyiknek ismerős volt a járása, kalap volt rajta. Ez Ő...felelem magamban. De honnan tudod, hogy milyen a járása??? Nem is láttad. Sőt azt sem tudod, hogy kalapot hord.

Aztán valóban Ő volt az. Ismerem a járását. De honnan? Hirtelen kérdéseket tettem fel magamba. 5 perc telt el azóta, hogy megérkeztem. Fentről így megírtak volna mindent? Mindennek így kellett történnie? Én itt fotózgatok és ő csak úgy elém sétál és találkozunk? Aztán kérdéseket tettem fel. Örülni fog-e nekem? Egyáltalán szereti-e az ilyen hirtelen találkozásokat? Lehet, hogy őrültnek fog hinni? Lehet, hogy megijed tőlem,  azt hiheti, hogy figyelem, követem.

Hirtelen elkanyarodnak, nem arra mennek, mint az előző csoport. Valaki a csoportból kíváncsi egy kirakatban lévő könyvre. Ő is megy. Távolodunk. Eközben nem csináltam semmit, csak néztem. Távolodunk.  Meg volt írva minden. Eközben nem ordítottam, nem csináltam semmit. Vele utaztam, ott voltam végig mellette.  Egy pocsolyákkal teli kis macskaköves utcán távozott, átlépkedve próbálta kikerülni őket.  Eközben távolodtunk.  Egy kis történetből, melléktörténet lett. Nem történt semmi, miközben minden. Ott ültem mellette a hazafelé vezető vonatúton, miközben a leszálló utasok elmosódó alakjai pontként homályosultak el. Azon gondolkoztam : Miért nem cselekedtem? Miért nem csináltam másképp??? Minden meg volt írva, hogy találkozunk, véletlenül és hirtelen, mint a szerelem. Álmatlan éjszakák álmai maradsz tovább s lehet, hogy ami lényeges, sosem derül ki. Ez a meg nem valósult messziről jött lány története.

Római történetek

(Igazából a címe egy hazugság, mert a rómait át kell húzni. Történetek, maradjunk ennyiben ez a cím. )

Délután ültem az egyik hintánkba igen az egyikbe, mert nekünk két hintánk van. Egy a házfelé néz és nyugati napsugarak sütik a tarkónkat, egy másik, meg délre néz. A délre néző a fontos, mert abban ültem én. És ami Délre néz, abból látom az erdőt. Kezdtem hozzá a monológomhoz, amit jó lett volna leírni, de aztán csak mondtam magamban a gondolatot. Már lecsukódott a szemem is. Kicsit hideg északi szél fújt, azaz a tarkóm kezdett fázni. Fejemre húztam az egyik csuklyámat, abba most nem mennék bele, hogy mennyi csuklyás pulcsi van/volt rajtam, de az egyiket... Aztán valami olyasmire jutottam, hogy az írók, és a költök ruházatukkal is mások, mint a normális ember. Jó...most kérek elnézést, hogy le normálisozom azokat az embereket, akik nem írnak se lapra, se sehova. Szóval gondoljunk bele. Egy bölcsész szakos lány, mondjuk egy irodalom-könyvtár szakos lány, méteres sálat teker a nyaka köré, mégha 39 fok is van kint, így tudod, és ő meg jelzi, hogy BTK-s, ja és a saru nyáron. Aztán vannak a hosszú hajú szakállas emberkék, akikről tudod az egyetemen, hogy töri szakosak, jó, nem 100%osan, de a 80%-a, ja meg a bakancs, ez is 39 fokban is plusz az Erdély imádat mellett a II. világháború összes tankját, puskáját, gránátját, meg ruházatát...mindent tudnak. Aztán vannak az inges, jól öltözött emberek, ők valamilyen menő szakra járnak, Turizmus, Menedzsment meg ilyen valamikre. 

Néha úgy képzelem a távoli jövőt, hogy írni fogok pár könyvet, ami az embereknek baromira tetszeni fog, és nem akarok híres lenni, de tudjanak rólam, valami kis változást hozzak az életükbe, mintha valamilyen jó történés lennék az életükben, vagyis mármint a könyv/ek. De én nem öltözök úgy mint egy költő vagy egy író. Nem hordok sálat nyáron, sem vászon bő gatyát, sem vászon inget. Ha bár visszagondolok a tavalyi nyárra mégis hordtam. Nah mindegy. Nem hordok szandált, és kalapot se, meg...nem tudom.

Leginkább nem hiszek magamban. Hogy képes vagyok elérni dolgokat. Ma délelőtt tűkön ültem, mert rendeltem pár antikvár könyvet. Ez volt a második forduló. Az első fordulóban rendeltem Pavese-t, Moravia-t, Salinger-t. Így végre van saját Pavese könyvem, sőt ami magyarul megjelent, az mind itt van a polcomon, Moravia pedig valami titkos olvasatlan író számomra, de 10 könyve van a polcon. Selejtezés volt a könyvtárba ahol 200 Ft-ért kaptam 4 db Moravia könyvet. Mintha 1986-ban vettem volna őket, kb akkor ennyiért vettem volna meg újonnan. A második fordulóban egy Pavese könyvet nem tudtak szállítani, így azt rendeltem így lett teljes a Pavese gyűjtemény, még egy Moravia-t, mert hát mér is ne, ha Róma város szülötte, és ott is halt meg. Jack Kerouac : Úton című könyve, mert hamarosan film lesz belőle, meg mindenki kedvenc regénye, hát büszkén mondom, hogy én meg még nem is olvastam. Meg két Tisza Kata könyvet. Az erdélyi valamim miatt, mert ugye Marosvásárhelyi. (amit kis M-mel kéne írni.) Tavaly előtti nyáron olvastam tőle, akkor még nem volt ennyire látható ez az erdélyi valamim. Láttam a Transylvania c. filmet, aztán valahogy utána kezdődött minden. Kezdték erdélyből olvasni a blogom, megismertem pár olvasót, akik barátokká váltak, van egy pót emberem is, akit szeretnék minél előbb látni is, meg erdélyi levegőt szívni.  A szomszédom erdélyi, májusban a hosszúhétvégén  megy a családjához vissza, mert a szülei nincsenek jól. Viszi a gyerekeket az asszonyt. Múltkor elmagyarázta, hogy hol nőtt fel, meg fel is írtam egy cetlire, hogy megnézem google maps-on. Meg is néztem, de a cetli elmászott, én meg elfelejtettem mint öreganyám a nevemet. 

...

Be kell szereznem egy vászon bő gatyát, meg egy kalapot, ja meg írnom se ártana valami kibaszott jót, amitől SB. belémszeret. Sokszor írtam már úgy, hogy meg akartam hódítani valakit az írással. Egyszer sikerült is, de E. megijedt. Így eddig csak sikertelen próbálkozások voltak, pedig jó volt amit írtam vagy talán mégse. Túl...sok volt.

Maradok elképzelés nélküli gyerek. Önértékelési problémákkal, alkotási problémákkal, meg azzal a baromságommal, hogy mindig mástól várom, hogy megoldja a dolgaimat. Mindegy. Majd holnap gondolok rá.

Így a fel sem tett kérdés illúzióban tart. 

Valahol máskor

Buona Pasqua a tutti! :)

ui: SZAKDOLGOZAT KÉRDŐÍV, TÖLTSD KI LÉGYSZÍVES. KÖSZI

http://online-kerdoiv.com/index/view/hash/7cec2f1e6460f5f4719a43c87ea8e0e2

Improvised

Még 2008ban láttam egy filmet, ami ha nem is nagy, de hatással volt rám. Mondanom se kell, hogy olyan filmeket választok megnézésre, ami tudom, hogy egy pillangószárny rebbenésnyit hatással lesz rám. Ha nem is 2008ban, de valamikor olyantájt láttam egy Erdélyről szóló filmet. Pár hete néztem újra, és kedvenc filmemnek vallottam, mert az egész úgy ahogy van tetszik. Transylvania 2006os film. Többször láttam a filmet még 08'tól, de a pár hete újra nézett film valahogy egészen más volt. Egy jeleneteiben hasonló filmet láttam, mint akkor, de kiegészítve újabb jelenetekkel, így már érthető volt a film, anno tehát valószínűleg én  egy másik verziót láttam, és nem az eredetit. Aztán amikor még 2008ban vagy valamikor megláttam ezt a filmet, ez egy őszi borús délutánon volt, mint lelkileg, mint időjárásilag, a filmben is hasonló idő lehetett, így már csak azért is no meg a történet miatt is hatással volt rám. 2009 januárjában elkezdtem a blogot. És lassan, de biztosan jött néhány erdélyi ismerős aki olvasott, és mintha valami jel lett volna a film és az erdélyi ismerősök között. Volt még 2006ban vagy előtte egy ismerősöm aki Erdélyért volt megőrülve. Őt mondanom se kell, hogy jól körbe röhögtem. Most meg ott tartok, és bevallom magamnak, hogy amit én most elképzelek, a dohos, málló vakolatú misztikus utcák a szegényes környezet, a por ami a szemedbe kerül, a régi könyvek illata valami ilyesmi amiket én Erdélynek és a nagyobb városainak képzelek, meg a művészet iránti tisztelet a falvak, meg minden... Az emberek írnak verseket, novellákat, mások festenek, de valami művészeti hajlam van bennük. Valahogy bennem ez a kép alakult ki, és ezt a képet akarom valóssá tenni, úgyhogy a távoli jövőben szeretnék egy erdélyi túrát. Meg még sok mindent...

Most kiírom magamból, hogy féléve jókora görcs van bennem, azért nincsen folyamatos blogbejegyzés, és noha jönnének a bejegyzések, valami gátol. Az, hogy ki olvassa, mit gondol róla, miért nem nézik sokan, minden apró hülyeség közreműködik a már meglévő problémáim mellett. Fontosak a számok, fontos, hogy ki olvassa és mit gondol róla, és az még fontosabb, hogy ki tudom-e váltani belőle, azt amit szeretnék, hogy egy picit is úgy érezze az olvasó, szóval te, hogy valami változik. Ha egy pillangószárny rebbenésnyit változik az élet...

Néha irigylem más tulajdonságát, hogy nyitott az újra, tehetséges, számomra úgy tűnik, hogy boldog, életvidám, céltudatos. Aztán ha ilyen emberrel kerülök szembe, akkor elfog az irigység, néha mérges is leszek magamra, hogy te AP - te milyen szerencsétlen vagy, meg tehetségtelen.

Hiába a sok fotó, meg leírt szó, a szobádból nem fogod megváltani a világot. 23 éves koromra szerettem volna egy könyvet írni. De itt van a blog, amit nem is vettem számításba. Ha összesíteni kellene, mert ugye drága AP elfelejtette a blog születésnapját, ami már két hónapja volt (FEBRUÁR 6) közel 600 oldalnyi írást tesz ki a blog, ami egy emberes könyv lenne nyomtatva és javítva persze, mert az ihlet heve, nem enged mindig helyesen és pontosan írni.

Egy ismerősöm Sepsiszentgyörgyből jött át tegnap a másik megyébe, valami furcsa dolgot váltott ki belőlem. Kíváncsi voltam, hogy mivel és mikor jön, képzeletben pedig ott ültem mellette a vonaton. Láttam az utasok elmosódó arcát a peronon, vagy a tájat, ami foltként suhant el a szemünk előtt. Nem számított semmi, csak az, hogy rajta vagyunk a vonaton, és haladunk valahová ahol várnak. Fontos hinni, hogy várnak a végállomáson, fontos, hogy higgyünk az igazságban a leírt szóban. Talán kivált belőlünk egy pozitív jó érzést. Egy könyv, egy érzés, a délről jövő szellő melege, az eső, akármi ami hatással van egy emberre ameddig  tart egy pillangószárny rebbenés, addig, vagy amíg tart kettő vagy több.

"mielőtt el ítélsz,vedd fel a cipőmet és járd végi az utamat, érezd a könnyeimet éld át a fájdalmaimat majd az örömeimet..tedd meg lépéseimet, amelyeket én is meg tettem. botladozzál minden kőben ,amiben én is meg botoltam. és mindegyik botlás után állj fel és menj tovább, úgy ahogy én tettem. csak is ezután ítélkezhetsz rólam , felettem. akkor mondhatod hogy ismersz."

  
zene: http://www.youtube.com/watch?NR=1&feature=endscreen&v=yzOKStTk408

2009.március 27 

Kérdések

Ma elég sokat gondolkoztam, miközben teljesen lefárasztottam a testemet, az izmaimat. Azon tűnődtem miközben segítettem a nagyszüleimnek, hogy ők emlékszenek-e még az első csókjukra? És, hogy bírják egymást ennyi éven, évtizeden keresztül? Voltak álmaik, amiket meg akartak és meg tudtak valósítani? És mi életükben a legeslegjobb dolog? Az, hogy vannak gyerekeik, hogy vannak unokáik? Bizonyára erre a legbüszkébbek. Meg amit elértek.A mai ember, ha ezekbe belegondol, miken is mentek ők keresztül, és mi 20 év körüli emberek mit érhetünk el. Mert akkoriban, amit most teszünk, az még az álmokban sem volt gondolat, most viszont kész tény. Gondolok arra, hogy most a legnagyobb álma az embernek az, hogy külföldön lehessen, hogy megismerje az ismeretlent, hogy magába szívja a világot, az ismeretlen embereket, ismeretlen földrészen. Ők nem ismerik az Internetet, sőt, még a számítógépet sem, ami nem baj, és talán ez így van jól, de talán mégsem. Mert ha elmennénk Hollandiába, vagy valamilyen más országba, amely fejlettebb, mint a miénk, és egy hasonló korú embert összehasonlítanánk a nagyszüleinkkel, igen meglepődnénk. És néha belegondolok, hogyha a történelem nem ilyen velünk, akkor, most a nagyszüleim is a netről rendelnék meg az új mosogatógépet, vagy autót, vagy talán elmennének Rómába egy szent misére, és körbejárnák, ha nem is a világot, de megismernék azt amit szerettek volna.Ők azt hiszem nem voltak külföldön sohasem. Vagyis Mama Erdélyben volt, de mondanom se kell, hogy azt még lehet Magyarországnak nevezni, egy szó, mint száz.Ha lenne sok pénzem, kocsiba ültetném őket, irány Pest, aztán Feri-hegy, és irány Róma repülővel.Csak hogy ne mindig tv-n kelljen nézniük a húsvéti áldást a Szt. Péter térről, és hogy élőben lássák a Pápát.Két órás repülő út, két óra amely egy másik egy teljesen más világba repítené őket, amelyben egyé válhatnának valóban a világgal,a szabadsággal. Rómában galambokat etetnének, sétálnának, leülnének kávézni, fagyit ennének. Azt hiszem, talán pótolná számukra azokat az időket, amelyekben nem lehettek szabadok, hanem is nagyon, de valamit visszaadna az élet, amit akkor elvett.

Ha elűzöd a démonodat az angyalok is tovaszállnak.

Kint eleredt az eső. Sétálás közben észrevettem a villámlásokat is.  Furcsa látvány ilyenkor. Menny és pokol alászáll, dühét a földön veri le, majd megtisztítja a pillekönnyű esővel.

Az emberek nem mernek kimozdulni, félnek, megáznak, megfáznak. Az emberek, a mindig félnek valamitől. Semminek érzem magam. Milyen az hogy semminek érzed magad? Úgy tudnám leírni, hogy az idő halad, s közben semmit nem csináltunk, semmi hasznosat. A semmi, tulajdonképpen valami olyasmi, hogy csak vagyunk. Szabályos a szívverésünk, folynak ereinkben a vér, gondolunk a megoldhatatlan kérdésekre, hiányolunk az életünkből valamit, valakit. Aztán nagy nehezen erőt veszünk magunkon és csinálunk ezt azt.

Néha túl sok mindent, hogy a fáradtság ránk telepedjen, őrült erővel, hogy ne legyen erőnk és időnk elalvás előtt elmondani pár imát. Ismerek ilyen embert, aki ezt csinálja. Jól teszi, ő már megtalálta a módját annak, hogy az agyát ki tudja kapcsolni, és nyugodtan tudjon szépet, és jót álmodni.

Az esőcseppek hangja fokozatosan felerősödik, a szomszéd ház ablakai elsötétülnek, a galambok táncolnak az erkélyen, emberek álmodják meg azt amit már megtehettek volna, emberek gondolják át az életüket, hogy mit csináltak jól, és mit másképpen.

Vannak akik üres tekintettel néznek a semmibe, vannak akik már alszanak, vannak akik most kezdik meg a sokadik műszakjukat, vannak akik álmodnak, vannak akik álmodni hívják a társukat, vannak akik elűzik a démonjaikat, vannak akik hívják az angyalaikat.

Egyszerű este ez is, mindenki saját maga dönt. Egy biztos a remélhetőleg távoli halálon kívül, csupán az, hogy az eső hangja fokozatosan erősödik, s a galambok táncolnak az erkélyen.

Csinálja az ember vagy nem, az mindig a körülményektől függ

Valami csendes dal szólt a szobában. A szoba ablakából látni az sárga eget, felette a szürke egybefüggő felhőt. Lehet, hogy mindjárt esik. Éjjel megnéztem a kedvenc filmemet, nem is tudom hanyadszorra. A képek ismerősek voltak, a feliratot már nem is kellett olvasnom, tudtam mindent, mégis valami késztetést éreztem arra, hogy most meg kell újra néznem. Aztán még ezen az éjjelen valamikor fél 3 körül lapozgattam azokat az írásnak ugyan nem mondható de valaminek mégis kell hívni - szóval azokat a papírosokat amelyeket írtam. Hm. Jó érzés volt látni, hogy mennyi oldal, hol nyomtatott, de főleg kézzel írt papírok szamárfülesen, gyűrődött oldalak, némelyek külön összecsatolva, átlátszó lefűzhető tasakba téve. Ha eljön az idő, majd újra jobban előveszem őket, és kijavítgatom, hogy megfelelő legyen. Egyelőre, csak vannak, de a fontos, hogy vannak. Itt a tavasz illata...mindenki kint van a parkokban, rendbe teszik az udvart, lemetszik a hegyen a szőlőt, kezd visszajönni az embereknek a színük. Én rohadtul utálom a tavaszt és a nyarat. Én így működöm. A nyíló virágok persze csodaszépek, meg az esti sétán cigizni lágy meleg szellőben. Nah mindegy. Pár napja felszántották a falu határában a földeket, trágyázták, és most trágyaszag lengi be a falu pár utcáját. Valamikor még tíz éves koromban Szlovéniában jártam, és olyan úttalan ismeretlen úton jártunk, hogy az út mellett családi gazdaságok mellett mentünk el, mindenkinél két traktor, tucatnyi tehén volt, és persze a trágyaszag. Szóval a trágyaszag, nekem ezt az élményemet hozza vissza, mikor úttalan utakon jártunk. Furcsa volt külföldön lenni, főleg 10 évesen. Vártam, hogy kapjak pecsétet az útlevelembe, mint azt a filmekben láttam, vártunk a sorompónál, és kicsit féltünk az egyenruhásoktól. Aztán minden rendben volt. Pár kilométerre a sorompótól még éreztük a görcsöt a gyomrunkban. A másik országban tudtad, hogy a nyelvet csak csak beszéled, ismeretlen vagy, nem ismersz senkit, amit látsz az megmarad örökre benned. A szűk utcák, amelyekben kopott sárga vagy akármilyen színű helyenként málló vakolatú házak, emberek, amelyekről tudod, hogy sosem fogod őket többé látni. Az ismeretlenség káosza buzdította a lelkemet. Leérve a Szlovén tengerparthoz, akkora csodálkozás. Ez a tenger, és baromi csodálatos, akkor még nem tudtam, hogy létezik olyan dal mint ez : "Autók a tenger felé " Kis Páltól mert csak "Ha az életben" és "Emese" dalokat ismertem, vagy már a fene se tudja. Rá pár évre jött a Kispál örület...szóval nem tudom. Visszatérve, a francia filmekből látott kikötői érzés, amikor akarsz egy kibaszott hajót, hajóskapitánynak képzelve magad, ahogyan szeled a hullámokat a tengeren, csíkos pólóban meg minden. Gazdag emberek rövidgatyákban a belvárosban már a járásukból erre lehet következtetni, hogy ők kérem valakik. Aztán leparkoltunk valahol az utca nevét nem tudom, végig a tengert néztem, a hullámokat a furcsa levegő illatát elraktároztam, kitártam a karomat, az ingemet meg lobogtatta a szél. Itt vagyok, szemben Itália. Először fürödtem a tengerben és pár kilométer választott el...pár kilóméter. Akkor kezdődött minden. A szemembe fújó szél, mézet csepegtet a kaptáromba. 

***

Esőcseppek a szélvédőn, oda akarok menni. Ne felejtsétek el, az embernek nem az az értéke ami maga, hanem amiben hisz.

Anyone who has given love will always live on in another's heart. 

néha

- nincs az az erzesed neha, hogy masok elete sokkal megfoghatobb szamodra, mint a sajatod? - kerdezte Sarah, meg mindig a lepke korozeset figyelve.
- hogy erted?
- neha nem erzem a sajat eletemet

EH

nézd

http://videotar.mtv.hu/Videok/2012/03/10/12/Negy_szellem_2012_marcius_9_.aspx