Itt múlik, lassan.

Itt múlik, lassan a szívemben. Éjjel, vagyis kora hajnalba, nem tudom minek nevezzem a fél 5-öt. Könyvet olvastam. Hallgattam az eső cseppek zuhanását, a szívem ritmusát a lélegzésem számát. Ez a könyv, az életről szól, ha elolvasod épp oly okos leszel, mint nélküle.
Nincs kedvem itthon lenni. Lehet, hogy jövőhéten teszek egy ottalvós túrát zombeehelyen. Sör, sétálás, bámulás, fotózás, alvás, meg evés. Hamburgerre vágyom, de már mióta. Valaki hozhatna. VALAKI.

Volt egyszer...

Volt egyszer valami. Elég régen volt, de még mindig emlékszem. Volt egy ingem. Egy szép piros ingem. Ez volt az első. Kis kockás, imádtam. Ez volt a művész ingem. Ezt vettem fel, amikor "alkottam." Most már elveszek mindenben. A gondolataimban, a mások gondolataiban, fájdalmaiban. Ismerem az én fájdalmaimat, ismerem a saját gondolataimat, ismerem az ő gondolatait, nem tudom az ő fájdalmát. Meghasadt szívvel, nem lehet élni, de tudni kell tovább menni, tovább ízlelni az életet.
Várom az esőt. Hiányoznak, hiányoznak az esőcseppek az arcomon, hiányzik a hideg, hiányzik az eső illat, hiányzik...

-Nézitek a csillagokat?

-Nem, a felhőket nézzük.

-És melyik tetszik?

-Amelyik eltakarja a napot.

Igen, Nem. Fekete, Fehér. Helyes, Helytelen. Jing, Jang. Agyag, Antiagyag. Isten, Lucifer. Angyal, Démon. Nappal, Éjjel. Napsütés, ESŐ.

Eső esik, csodaszép. Szemerkél. Ahogy kiléptem, egyből éreztem az apró cseppeket az arcomon, és a hideg nedves betont és füvet a talpamon. Mezítláb futottam a sötét udvaron, aztán vártam pár percet, hátha meg jön Ő. Léte biztos bizonytalan, de felfokozott érzelemmel és szívvel, energiával várom. Az író füzetem, most nincs nálam. Azt hiszem hiányzik. De ha itt heverne a fiókomban , nem érezném ezt , hogy írnom kéne. Most érzem, de mivel nincs itt, nem írok. Egyébként ez a füzet, mondhatni, hogy üres. Ezen álláspont miatt. Nehéz elviselni, hogy teleírom a gondolataimmal. Ha leírom, az már nem titok, bárki elolvashatja. Titok elvész, nincs varázs, ez olyan, mintha a szivárvány kezdő és végpontjánál állnál egyszerre, és rájönnél, hogy nem mindenkinek színes. Lehet, hogy másnak feketében fuldokló szivárvány. A boldogság, lehet, hogy egy éve elindult megkeresni engem, de még nem ért ide. Meglehet, hogy én késleltetem ennek az időszakát, de már megszoktam azt az embert, aki vagyok. Egyedül, ábrándosan, néha, pedig követi az álmait, megvalósítja, amit a szíve diktál. Keresem azokat a pillanatokat, amikor meggyalázhatom féltett füzeteim lapjait, várom azt a „Tudom, hogy jössz majd.
Úgy esel belém, mint szép, szikrázó mennykő a tóba!” Pillanatot, és várom azt a pillanatot, amikor az erkélyen elszívhatok egy szál cigarettát, szeretkezés után, és megihatom a legféltettebb boromat. Villámlani fog, zuhogni, mint mennyből az ítélet, mely családokat, és szíveket tör ketté. Porból lettél, s porrá válsz.

Az élet nem azt jelenti, hogy túléljünk egy vihart, hanem hogy tudjunk táncolni az esőben.

Démonok nélkül, az angyalok is eltűnnek!!!

A démonok, a mitológiákban az istenek és az emberek között állnak és lehetnek jószándékúak, vagy akár gonoszak is.Azonban legyen akármilyen jellemű is, a legtöbb démon képes a tudat befolyásolására, mások megszállására.

A jó angyalok Isten akaratát adják hírül az embereknek és segítenek rajtuk. A Biblia szerint Isten teremtményei az angyalok, tiszteletüket nem szabad eltúlozni. Az angyalok erejükre és hatalmukra nézve magasabbrendűek az embernél.

Bodorfa, avagy mégiscsak van valami Káptalanfán

Az idő gyorsan pereg, ismét sofőrködöm. Az autóban 40 fok, a kocsin kívül, csak 29, valószínűleg árnyékban. Piros autó, mutter, én, kiscica, éneklés, falunap. Légkondibe, mégis jobb -10 fokban menni valahová, és megfázni. A menni valahová, az Bodorfa, kis falunapi mulatság. Ez ha nem is a világ végén van, de innen már teljesen látni. Éneklés szépen hamiskásan meg volt, persze nem tőlem. Aztán közben újra felfedeztem magamban, azt amit jó Kundrea mármegírt saját könyvében, hogy állandóan a szerelmet és a nőket hajtja. Most nálam is így van. De, nem testi kielégülést akarok és nem ez hajt, hanem lelkit, azaz a bolond boldogság és önfeledt kacagás korszakát akarom bevezetni váram birodalmába, csak hogy egy kicsit íróféle legyen ez a mondat. Ismét megláttam, egy szerelmet. Most ez dolgozik bennem. Káptalanfai, ő is, valami van ebben a faluban, ami vonz. Vagy engem akar bevonzani, vagy én vonzom őt??? Inkább csak az első. Sosem hallott lágy hangját akarom, sosem látott arcát újra akarom. Elég volt egy pillantás, hogy felfedjem lelkemet lelke előtt. Ő is művész. "Amikor a szív szól, az észnek nem illik akadékoskodnia." Így tettem én is. Tegyem? Ismét el fogok botlani, de leszarom. Most legalább jól érzem magamat. Szerelmesen.
Vagyis a szerelem túlzás szó, inkább, öröm, nagy öröm, amit remélem holnap is meg lesz.

Panaszkodni épp oly felesleges, mint reménykedni.

Az ember sohasem tudhatja, mit akarjon, mert csak egy élete van, s azt semmiképp sem tudja összehasonlítani az előző életeivel, vagy megjavítani az elkövetkező életei során. Milan Kundera

A napi déli felébredés jelzi, hogy reggelire ebéddel kezdeni, nem olyan jó. Az aktív állapotom, éjjelre esik, ezt már valahogy megtapasztaltam. Csend van, nincsenek autók, nincsenek mozgolódások, nincsenek ismeretlen ismerős zajok az utcában, nincsen élet, mert nyugszik, talán ezért.
A kávémat 23 órakor elfogyasztom, aztán valameddig elvagyok egy kis zongoraszó mellett. A délután nekem a hajnal és a délelött, az éjjel a nappal , és a hajnal az éjjel. Megállíthatatlanul és néha megállítva dolgozok a nagy semmin, néha valóban csak lófrálok az interneten, néha Hollandiában vagyok ,néha pedig a szomszéd város könyvtárában, vagyis csak a katalógusában. Néha teleírkálok egy üres lapot, aztán másnap megnézve, aggódva olvasom vissza, hogy valóban üres-e, de ez már a tartalmára vonatkozóan, és nem a lap kinézetére vonatkozóan.
Döcögve, lassan, eljutok valahova. Vagyis el kéne jutni, vagy beindítani, meggyújtani.
A kávé illata ugyanaz, mint régen, amikor elkezdtem valamit. A napoknak viszont más illata van. Néha eszembe jut, egy szorongással eltöltött vasárnap délután, mikor sok cuccal, és egy nagyszerű lánnyal, akit szerettem álltunk egy kereszteződésben, lágyan sütött a nap, mi meg vártuk, hogy hétfőn belecsöppenjünk az életbe. Ma ilyen illatot éreztem, ami szorongással töltött el, és szív dobogással, mivel ő már nincs, a szorognás, meg a hülye embereknek való, mint én, mint te.
"Ami elmúlt, nem biztos, hogy visszatér. Ami jön, azt föl kell ismerni."
Most a sorozataimat nézem, megállás nélkül, újra átélem, másodszorra, újra feltárom azokat a dolgokat, amiket vagy észrevette vagy nem. Aztán lobbizom, még egy szülinapért.

Az emberi idő nem körben forog, hanem egyenes vonalban fut előre. Ez az oka, hogy az ember nem lehet boldog, mert a boldogság az ismétlődés utáni vágy. Milan Kundera

Koincidencia

Koincidencia: Jelenségek, hatások egyidejű fellépése.

Tér- v. időbeli; egyezés, egybeesés.

Két v. több impulzus egyidejűsége esetén jelentkező kimenő jel.

Január

Ghymes: Január

Szépen fekszel a havon,
Fest a jég alakodon,
nincs pára az ajkadon,
Meghalt az alkalom.

Szemedet gondolom,
Mosolyod gondolom,
Csontszínű liliom,
Leomló hajadon.

Erősödik január,
Leesik a madár,
Szépen fekszik a havon,
Kezednek odaadom.

Sebesség gondolom,
Magasság gondolom,
Az az ég van-e még,
Túl a tél falakon.

Issza a szemem az út,
Te-te-te, tengerbe fut.

Ül a világ ujjadon,
Tőle volt a fájdalom,
Látnád, hogyan vezekel,
Nevetnél magatokon.

Hol a hő, hol a hő,
Az a fényszerető,
Látom, ott menetel,
Aki én megyek el.

Halálfélelem

Néhány napja, elfogott a haláltól való félelem. Az a tudat, hogy egyszer meghalok, eléggé megijesztette, a szívemet, és a lelkemet. Az a tudat, hogy valaki, akit szeretek, meghalhat. Holnap, holnapután, vagy amikor jön a halál. Kinek mennyi idő jut, mit csinált azalatt az idő alatt. Félek.
Én a fél életemet végig alszom. Ezen mostantól változtatok. Tudom őrültség ez, de gondolkodhatok ezen is, hogy vajon mikor fogok meghalni, vagy más.
Persze kár, olyan dolgon gondolkodni, amiről nem tudunk semmit, hiszen még nem haltunk meg, és nem is látunk a jövőbe. Ha előző életünkben emberek voltunk, akkor biztos, hogy meghaltunk, és megszülettünk újra, de ezek csak olyan furcsa dolgok ismét, amiről az ember nem tud semmit.
Az alapvető kérdésekre, sosem kapunk választ.
A mai késő éjjeli mottó, vagy idézet ez : "

Az élet csak arra vár, hogy megnyíljunk csodái előtt, hogy érdemesnek érezzük magunkat mindarra a jóra, amelyet számunkra tartogat.
	Louise L. Hay

Ismét leszállt

Sosem fogom igazán megérteni, hogyan is működik ez a reakció. Furcsa érzés, ismét. Mondhatni, azt is mondhatnám magamnak, hogy "Üdv újra a klubba". Nem akarom. De érzem az ereimben, hogy megint nem lesznek rendben a dolgok, ha ez így folytatódik. Az idő, Londonra emlékeztet, szemerkélős, borongós. Az érzés csak egyre-egyre halad az agyamtól lefelé, de ha nem tetszik neki így, akkor csak állandósul az agyamban. Ott már szerintem az orvosok sem tudják megmondani, hogy melyik terület, ez, amelyik ilyenkor reakcióba lép, és hogy mitől is lép reakcióba. És főként azt nem tudni, hogyan kapcsolható le, mert néha jó lenne, csak úgy lekapcsolni, vagy újraéleszteni.
Egy mozi film zenéjét, hallgatom. Emlékszem arra a napra, talán még az órára is, hogy mikor néztem ezt a filmet. Az első percben végigszaladt a hátamon a hideg, a karom libabőrös lett, és lehunytam a szememet, mert ez a zene, igazi . Az volt az első mondat, amit magamban, mondtam, hogy tudni akarom, hogy ki írta ezt, és meg akarom szerezni. Persze a filmet mégsem nézhettem, így, valamikor kinyitottam a szememet, de közben szálltam a dallal. Nagyszerű hatás volt, akkor. Most, már csak a zenét hallgatom, néha, és a további 8-9 albumát az alkotónak.
Elgondolkodtató, valahogy beindítja az agyamat, arra a szintre, amire vágyom. megihletődöm. Vagyis inkább, attól tudok írni. A megihletődés, az egy furcsa dolog. Eddig, olyan nagy eszeveszett ihlet elkapás, egy szerda esti vonaton történt. Vagyis általában a szerda esti vonaton hazafelé, de nem minden alkalommal. Vagyis meglehet, hogy minden alkalommal. Úton vagyok akkor valamiből, valami felé, és ez is egy jó érzés.
Ahogy ez az érzés, ez a megmagyarázható, valójában mégsem megmagyarázható, ha megmagyarázható, akkor felvállalom, hogy én nem értem, igazából nem is kell érteni. Van, aztán kész. Örülök neki, mert ad valami plusz erőt, de ennél sokkal, de sokkal többet vesz el. És ez, most egyáltalán nem kell. Sőt. Csak a hegyen akarok kóborolni, és ne lenne ennyire meleg. Sőt, egyáltalán ne legyen meleg. Valójában ő is ott lehetne velem , ha egyszer már megígérte.
Ha megígérte, tartsa is be.

A délután sötét pillanatai

A délután nekiláttam annak, hogy az összes papírfecnit, amire pár szónál többet írtam valaha, azt összegyűjtsem egy kupacba. Persze őrültségnek tűnhet ez, de most ezt teszem. Azért is teszem, hogy valami kiindulás legyen valamihez. Addig jutottam csak, hogy most egy halomba van minden, majd egy másik "tudni akarom mit írtam" napomon lehet eljutok oda is hogy kiválogatom, de ehhez főleg egy másik napra van szükség. Azt hiszem, 6 óra múlva kelnem kell, munka. Fél 4 felé szoktam elaludni, azaz fél 5, fél 6, fél 7. Azaz 3és fél órát fogok aludni??? Oha. Pompás.
Azt hiszem, megyek, bevágok 3 amerikai fánkot, rá 2 hamburgert, és persze hozzá colát.

Tehetetlenség

Tegnap voltam szhelyen. Mondogatom magamban, hogy nagyon jó lesz visszamenni, suli, emberek stb, de nah jó, ez hazugság. Ha már rá gondolok, görcsbe rándul a gyomrom. Ráadásul, sajnos, még hatással van rám egy személy. Van pár ismerősöm, aki most lép rá erre az útra, amin én már 2 éve járok, szóval most vették fel, most kezdi a hercehurcát. Pécs, Pest, kb, ez a két fő hely, s ha megkérdezik, hogy én miért és hogyan döntöttem, hogy ez és amaz legyek, ismét hazudnom kell. Főként azért, mert nem tudom, hogy mi leszek, sőt, nem tudom, hogy miért ide járok, és miért pont azt tanulom. Valószínüleg Istennek van valami célja ezzel, bár bevallom őszintén, mióta elment az a személy aki még hatással van rám, de én már nem vagyok hatással rá, nem igazán vagyok tudatában, hogy miért is jó, miért is szépek a körülöttem lévő dolgok.
Ahogy kiskoromtól sem volt könnyű az élet, amikor láttam, hogy a fiú osztálytársaim az apjukkal eltöltött időről beszéltek hétfőn az iskolában, vagy különböző dolgokat csináltak az apjukkal, míg én keresetem azt a személyt, akit apai szintre emelhetek magamban, kerestem kerestem, de nem találtam. A gyökerekhez kell visszamenni, hogy az életet, a saját életedet tudd élni, legyél valaki, valaki akire hasonlíthatsz, akitől várhatsz valamiféle segítséget. Anyum igyekszik, tényleg, de ő mégsem helyettesítheti azt.
Középiskolában ,amikor értelmetlenül beleszerettem egy két évvel idősebb lányba, akkor figyelmeztetnie kellett volna, hogy ne kergessem illúziókba magamat, és legyek férfi a talpamon, aki elfogadja a lány döntését. Persze évek múlva, rájött az ember, erre saját maga. Amihez belefogtam, az azért volt, mert a gondolatokat akartam kiűzni a fejemből, néha sikerült, néha pedig addig gyakoroltam a templomi orgonán, míg elfelejtettem, hogy ki is vagyok valójában, és mi gyötör. Általában, a szerelem, amelyet jobb lett volna, ha számomra nem találnak fel. Amióta belekóstoltam ebbe az egészbe, kergetem az illuziót, azt a valamit, amire akkor talál rá az ember, amikor igen szerencsés állapotba kerül. A szerelem örök dolog, de az, hogy ha valaki neked mondja, hogy szeretlek és veled van, átölel, megcsókol, azt hiszem az minden. Meglehet, hogy a összes ember erre vár, ezt akarja elérni az életében. Én itt, most, ezt így gondolom. Én ezt szeretném. Örökké boldog lenni, egy olyan emberrel, aki hasonlóan érez mint én iránta, én ezért élek, hogy megtaláljam, hogy boldog lehessek.
Középiskolába becsuktam a szememet, és nem érdekelt, hogy ki, és mi akarok lenni.
Még most sem nyitottam ki a szememet. Néha irigykedem az olyan embereken, akik tudják, hogy kik, és mit akarnak ebben a világban.
Tehát, amikor azt mondom, hogy mindig is ide akartam járni, erre, amit tanulok, akkor hazudok. És hazudok, amikor azt mondom, hogy nagyszerűen érzem magamat, és nem bántam meg semmit.
Az úton vagyok, most ezt csinálom. Csak annyit szeretnék az élettől, hogy írjak egy nagyszerű könyvet, a családom legyen egészséges és boldog. A könyvem megjelenhessen, s legyen véleménye másoknak a könyvről.
A következő egy év, iszonyúan pokoli lesz. Azt hiszem lesznek kis örömök az életben, vagyis nekem sajnos, csak ezek jutnak. Például kis öröm, az, hogy a moziba megnézek egy régen várt filmet, vagy éppen hétről hétre követhetek néhány sorozatot, vagy éppen olvashatok egy nagyszerű ember által írt blogot. Vagy csak sétálgathatok éjjel, ott ahol nem éppen szeretek lenni, a sétálás közben gondolkozhatok, ha felérek az albérletbe, akkor jól betakarózhatok majd, és elaludhatok, mélyen, hogy ne emlékezzek a rémálmaimra, hogy egyáltalán ne is emlékezzek az álmaimra.
Valószínű szerelmes is leszek, lehet mint a múlt évben, minden héten más lány tetszik majd meg, persze, ők erről mit sem sejtenek, mint sem éreznek. Lágy zongora dallam száll a fülembe az mp3-as lejátszómról, a kanapémon otthon, elképzelem, hogy egy sötét teremben én játszom, lágy világítás mellett, s én már nem is az vagyok aki voltam. Én vagyok a dallam, a hang, a zaj, az elhalkuló zörej, az elnémuló leütött hang az újra megszólaló dallam.

Csillaghullás

Nehezen léptem ki az ajtómon. Egy baráti meghívást mégsem utasíthattam vissza, sőt, megjegyzem egy olyan legjobb barát meghívását, akit érdekel is, hogy mi van velem. Ő türelmes, türelmesen végig hallgatja a sok hülyeségemet, minden kicsi apró dolognak örül, vittem neki megkésve születésnapi ajándékot. Június 13dikán volt, de olyan elfoglalt, hogy csak most július végén tudtam meglepni. Jó volt vele, mert mindig jó vele lenni, olyan megmagyarázhatatlan hatással van rám, amit szeretek is. Lényegében már amikor felkeltem 13:10 kor erre az esti beszélgetésre gondoltam, hogy milyen is lesz, és miről meséljek.
Olyan furcsa vagyok, akárcsak a volt barátnőm. Most én félek, én vagyok zárkózott, én nem akarok menni az emberek közé, én vagyok olyan mint ő akkor, amikor elkezdtünk járni, és ez most olyan furcsa. Persze a tegnapi bejegyzésben is ezeket írtam le. Bár igazából, ilyen vagyok, nem tudom min lepődök meg, hogy csak pár embert érdekel az , hogy mi van velem. Nem kapok 10 emailt egynap és nem tudom azzal kezdeni az email visszaírást, hogy "bocs, de annyi dolgom volt" stb. Persze, hogy nem írnak az annak is köszönhető, hogy én nem írok, vagy nincs is annyi ember akinek fontos lennék. Meg az is lehet, hogy nincs is annyi barátom. Ez amolyan pesszimista felfogású eszmefuttatás lett, mivel, ha nem nyitok, akkor nincsenek is barátaim, de én már csak ilyen vagyok. Ki kell érdemelni a furcsa társaságomat, és türelmesen kell fogadni. Már változnék, csak annyira görcsösen akarok mindent, hogy egyszerűen nem megy semmi sem.
Zongorázni akarnék valahol, egy üres szobában, rendszeresen, csak úgy a semmi célból, vagy gyönyörű fényképeket csinálni, és kapjak érte dícsérő szavakat. Most nincsen önbizalmam, sem olyan motivációm, mint más korombelinek. Elveszettnek érzem magamat, a karommal ölelem magamat és kémlelem a rózsaszínszűrke égboltot, vagy a csillagokkal díszített esti égboltot, és gondolkozom, hogy valahol, valamerre, valamikor, megtalálom, azt a személyt akit keresek, és elfogad.
Éjjeli holdnál zongoráznék neki, a nagy ablakon bevilágítana a Hold fénye, merlot vörösbort innánk, és megcsókolna és átölelne a mikor befejezem a dalt, melyet én írtam, vagy ha nem is én, legalább tetszene neki.



A dal ez lenne.

július 26dika. második fele

A pár nap, meglehetősen egyhangúan a technika szerkesztésével telik. Már kezdem unni. Mostanra már talán jók lettek a dolgok. Ittbent bazi meleg van, kint meg hideg. Kimegyek majd csillagokat nézni. Meg fáradt is vagyok megint. Nem érzem azt, hogy most írnom kellene, ezért gyatra ez a bejegyzés is, mint az elmúlt bár hónapban. Fáradt vagyok, de nem tudom megmondani hogy mitől. Pihenek. Lehet, hogy hülyeségeket csinálok, hülyeségek a döntéseim. Egy focicsapatban játszhatnék, de annyi kifogást találtam, hogy nem akarok focizni, hogy az csak csuda. Egyik felem játszana, a másik viszont nem. Úgyhogy úgy döntöttem, hogy az egyiknek engedek, mivel azért kell, és több ellenérvet találtam, mint a focizás mellett, ezért nem is vágtam bele az egészbe, de már lassan 5 éve ez megy, minden szezon kezdet előtt, hogy akarok-e, nem akarok.
Most nem írom le ennek a folyamatnak a dolgait. Meglehet félek is, és meglehet, hogy régen én mondtam egy lánynak h nyiljon meg nyugodtan nekem, mivel nem fogom bántani, erre most én vagyok abban az állapotban , hogy engem kell felfeszíteni. Türelmesnek kell lenni velem, és megértőnek. És persze nem úgy kezelni, mint egy normális embert. Nem tudom, hogy miért viselkedem másképpen, de ez nyilván látszik is.
Nem képzelem, hogy más vagyok, ez van. Már belefáradtam mindenkinek köszöngetni az utcán, elvagyok magamban, ez másnak nem igen tetszik, tetszhet, mivel ha végig megyek az utcán, valaki mindig beszól hogy miért nem köszönök, de már megszoktam. Ez vagyok én. Nem tudom, ki lesz az az ember aki kinyit, és türelmes lesz hozzám, és feloldja a mostanra rengeteg feszültséget felhalmozó énemet. Boldogság keresése???
Nem tudom már én sem.

július 26dika.

Ma úgy éreztem magam, mintha, szeptember közepe lenne, vagy október eleje, de mindenesetre ősz. Furcsa lelkiismeret-furdalást éreztem a lelkem közepén, akár csak akkor. Nincs se suli, nincs semmi amiatt ezt kellett volna éreznem. Olyan volt, mint suli időben vasárnaponként. Az a feszült várakozás.
Délután lenyírtam a füvet, eltört a fűnyíró kereke, már au utolsó két alkalommal is készült kitörni, mivel müanyag a fűnyíró alapja. Ez az idő most következett el.
Estefelé, pedig fényképezni akartam, de visszafordultam 15 perc után. Nem éreztem annak szükségességét, hogy végig menjek. Álmos vagyok, akár mikor kelek fel, és fekszem le. Ezt magam sem értem, hogy hogyan lehet ez. Nincs megterhelés, csak vagyok, és ebben az állapotban is csak álmos vagyok. A torkom a sok sörtől fáj, hideg volt.
Van egy Merlot nevű olasz borom, amely vörös. Abban már korántsem vagyok meggyőződve, hogy tényleg olasz. Lila címkéje van, nincs ráírva, hogy honnan való, lényegében semmilyen lényeges adat nincs rajt. Hogy mikor fogom meginni? Az rejtély, mert nem igazán szeretem a bort. Egy szép pillanat lesz, amikor ki fogom nyitni.
Bécsből való, úgyhogy ezért is elég különleges.
Hétfőn a Vienna-i reptérről én vezettem haza. Gps-t használtam, és most jól működött, mert jól beállítottam. Most nem hagyatkoztam másra, csak magamra.
Szép nap volt. Lényegében ennél, hogy nem csinálok semmit, és senkivel, annál jobb volt, és vezethettem.

júliús. huszonháróm

Kotyogós kávé. Váltottam, Cappuccinoról. 40 fok, hosszúnadrágban ülök és TV-zek. Ki nem igen megyek, mert nagy a sugárzás. Tegnap egy új filmet néztem meg, Képlet címmel, amiben a végén az Ufok megmentik az emberiséget, és egy új bolygóra viszik őket, ezzel újra elkezdődik az Ádám és Éva korszak. Meg persze a legfontosabb hogy amiután elvisznek pár embert az UFO-k napkitörés elpusztít minden élőlényt ezen a bolygón.

Éjjel olvasgatok, fél 4 kor kapcsoltam le a lámpámat, addig zajlott a Bella kontra Edward, azaz a New Moon, c. könyv. Az új Coelho könyvet, meg a felénél abbahagytam. Ez azért jelenthet valamit. Letöltöttem, a J.K. Rowling egy évéről szóló dokumentumfilmet. Nagyon megtetszett ez a nő, ahogy él, meg gondolkodik. Megjegyzem, egy sort nem olvastam még a Harry Potterből. Csak két filmet láttam idáig. Meg az Emma Watson-t. Ami még jobban vonz.

Múltkor felvetődött bennem az a kérdés, hogy hányan is olvasnak engem, aztán arra jutottam, hogy nem igen sokan, de sebaj, ez egy ilyen magányos műfaj írni, olvasni is az, szóval majd lehet, ha hírtelen meghalok, akkor mindenki felfedezi, és mindent belegondol a saját gondolatomba. Van egy norvég fotós ismerősöm. Egy nagy Jézus arc van a karjára tetoválva, a jobb kezén. Gyönyörű képeket csinál, de valahogy már mindenki nagyon jó képeket csinál, és ez lassan, már túl felesleget is jelent. Nincs értéke, annak hiába kurva jó egy kép, más meg még jobbat csinál, vagy éppen rosszabbat és a rosszabbul sikerült is remek, mivel egyedi.

Az írásban sincs már semmi élmény, egy az, hogy az emberek nem érnek rá olvasni, kettő, a könyvhöz is kell egyfajta megszállottság, hogy olvasson az ember, ha ez régebbről nem alakul ki, mint most sok teenagerben akkor cseszheti az ember. Ha blogra írkálgat valaki, akkor meg felvetődhet, hogy elveszti a címet, amit nézegetett, meg lassan, minden második ember blogozik, leírja a gondolatát így ahogy én. Vagy elolvassák vagy nem. Úgyhogy, szerintem ez nagy hátrány, hogy van blog, és mindenki kifejtheti gondolatát, vagy annak csíráját. Jó ha jobban belegondolok azért jó is lehet, mert vannak értékesek, csak rengeteg van, az a baj. Nincs szelektálás, nekem kell szelektálnom. Ami időt vesz el.

Sőt eddig sem tudtam beosztani az időmet, de most már azon leszek. Foci, már csak ritkán. Meleg is van, nincs is kedvem.

Este fényképeznem kéne, de olyan egyhangúak ezek a nyári esték, hogy egy kibaszott felhő sincs az égen, ami érdekesebbé tenné a naplementét. Most meglátjuk mi lesz este. Körbebicajozom a hegyet, 10 km kb. Aztán ha lesz valami akció, akkor lekapom. Holnap lehet, hogy megjön a csomagom, annak nagyon örülnék, bár inkább hétfőn. Várom már.

Az előző

Az előző bejegyzésem nem volt valami jó, de nem akartam már javítgatni. Ez az idézet egy könyvből való, honnan máshonnan. :)


"Az idő múlik. Még ha lehetetlennek tűnik is. Még akkor is, ha a másodpercmutató minden egyes kattanása olyan fájdalmas, mint a vér lüktetése a felsebzett bőr alatt. Nem egyenletesen múlik, hanem furcsa megiramodások és hosszan tartó, üres ácsorgások követik egymást, de mégiscsak múlik. Még számomra is. "

Vienna, azaz Bécs

Kávéval borzoltam a gyomromat, felfrissítettem magamat. Most nincs új történet, meg általában véve semmi, csak meleg. Olvadnak a tükrök, izzadnak az emberek, fesztiválra járnak, hegyet másznak, de általában a normális emberek nem is tudom, mit csinálnak. Én alszom, éjjel meg olvasok és izzadok. Holnap jön egy hurrikán és 10 fokkal hidegebb lesz. Akkor meg az lesz a baj sok embernek, hogy esik az eső. Lehet fel kéne találni egy olyan műszert, mint a kocsikba, hogy be tudod állítani a hőmérsékletet, amikor kilépsz az utcára, és akkor örülne mindenki. A mezőgazdasági ember, esténként locsolóra állítaná a masináját, mások meg ahogy akarják. De ő tuti ügyelne a termésre, és boldog lenne. A ragadást nem is mondtam. Izzadás, ragadás. Újság? Ja igen. Vienna. Hát valahogy nem szeret az a táj, vagy igen szélsőséges vagyok. Novemberben voltam ugyanitt, esett a hó, néha az eső, és kibaszott hideg volt, és megismertem egy lányt, persze a csoportból. Piros villamos, hópelyhek, forraltbor, felhők. Most pár napja, meleg, nap, július, Vienna.
A Viennai Airportra kellett menni, Gps-sel, semmi probléma, de vissza, amikor hagyatkoztam unokatesómra aki Barcelonából látogatott haza, hogy az ő Gps-es telefonja jó, nekem csak az irányt kell mondanom, amúgy halkan jegyzem meg, ott is izzadtam és ott is ragadtam, de a sok fotózás, új élményáradat mellett ,csak amikor kiszálltam a parkolóba a reptéren, persze az odáig vezető út sem volt egyszerű hogy megtaláljuk, akkor éreztem kisebb nedvességet mindenhol. Most a word jelzett hogy túl hosszú a mondatom, de mivel leszarom, ezért nem javítom ki. Tegyél pontot ott ahol kellene, meg vesszőt kedves olvasó, és akkor se ijedj meg amikor nem találsz állítmányt, vagy tárgyat, esetleg, valami mást ,ami írtóan fontos a mondathoz. Rakd hozzá. Ügyes vagy.
Szóval jó volt az Airporton. Minden féle ember, járat, főleg az itáliai járatokat néztem, és figyeltem, hogy ki lehet olasz, vagy ki jöhet arról. Odamehettem volna egy taxi-s hoz is aki táblát tartott fel, Alex névvel. Csak annyit kellett volna mondanom, hogy I am Alex. Aztán csak menni vele. Persze hülye álmodozás. Unokatesóm leszállt boldogan a gépről, vártuk mekkora csomaggal jön, de csak egy utazótáskával jött, mintha nem repülte volna át fél Európát. Kb, én nehezebb táskával vágtam neki a 186 Km-nek Vienna-ba, mint ő haza. Lehet hogy a fényképező teszi? Vagy az 1 literes Coca? 22:22 kor landolt a gépe, 22:42 kor, már osztoztunk a parkolóba vele. Azt hiszem, hoztuk a magyar mentalitást. Az utána következő egy órában dél Viennaba körözgettünk Gps, és az újratervezéssel 5 percenként. A hangulat, mondhatni őrült volt. Két Gps-sel a kezemben, csak mondtam hogy 500m- és jobbra, miközben a másik mást mondott angolul, persze rosszul, ámbár ákombákom jó utcanevet írt ki mindig, Margareten Strasse, és stb. Egy óra múlva a harmadik segítséghez fordultam. Gps kikapcs, táblák figyelése, és térkép. Ez után 5 perccel már a helyes úton tartottunk haza. Csak mindenki osztott mindenkit, szép magyarosan. Hazafelé úton unokatesómmal cseréltünk eszmét, azt hiszem sosem beszélgettünk ennyit, mint abban a 2 és fél órában hazafelé. Ez csak azért volt mert össze voltunk zárva. És ennyire jó a viszony közöttünk. Mondhatni, megismertük jobban egymást. Viennában, még a rendőrök is megállítottak minket, éjfélkor. Személyit megnézték, lehet hogy ők azt hitték hogy az útlevelünket adjuk oda, mert mondja angolul, hogy thanks passport. Ez már az ő dolguk. Aztán azt hittem ezután már tényleg megállás nélkül jöhetünk haza, de persze korántsem így történt. Az egyik körforgalomba felébredt nagybátyám, és ő mindent jobban tud mindenkinél, és mondta indulatosan, hogy rossz felé mész fiam. Persze ezt csúnya szavakkal mondta. Jó. Megfordultunk, persze jó felé mentünk, de a fiúnak szót kell fogadni, mindig az apjának. Nekem van, vagyis mégsincs ezért nem fogadok szót. Tehát tettünk egy nagyobb kört, mire hazaértünk. Jánosházánál, ismét rendőri ellenőrzés, de most szigorúan magyar részről, éjjeli fél 3 kor vagy kicsivel utána. Innen már csak 20 km. Ekkor is azt hittem, hogy innen már tényleg hazaérünk, nem nem defekt, tyúkot szállító kamion. Bűz és szag, tyúk szar szag, és tyúk szag, 10 kmen keresztül. Kacskaringós volt az út, nem lehetett előzni. Szép szó ez a kacskaringós.

Menetszélben pihenés

Megyek ide és megyek oda,
lassan eljutok valahova,
de ha nem, hát az sem érdekel.
Üres a szív és üres a fej..

Egy hét, sötét ősz 2

Egy hét, sötét ősz 1

folytatás:

A római életérzés végre már nem csak illúzió, otthoni álmodozás, hanem már kész tény. Igen. Nem sokára akár a Szt. Péter tér köveit fogom koptatni, vagy a Colosseum előtt pózolhatok, mindezt megörökítve. Vagy ihatok egy kávét, vagy többet a kis kávéházban nem messze a Spanyol lépcsőtől, és sétálhatok az éjjeli római városban. Tudom, hogy még ilyenkor sem lesz kihalt. Ez egy örök város, itt az emberek mindig mozgolódnak, legalább nem egy kihalt város, nem egy olyan város ahonnét eljöttem.

A vonaton sokat gondolkoztam, hogy valóban milyen lesz ez. Az álmaimban sosem emlékszem ízekre, színekre, csak emberekre, főleg nőkre, akik nem szeretnek, és még kísértenek. Színekre pedig már túlzás lenne emlékezni.

A Termini vasútállomásra, úgy hajnali 6-kor érhettünk oda. Kiérve a hatalmas csarnokból, gyorsan taxiba ültünk és a Paolo Frisi 50 –hez hajtottunk. Mindvégig Róma jobb oldalán, azaz a Tevere jobb oldalán maradtunk. Bal oldalt van a Vatikán és természetesen a Szt. Péter tér is. Mindig úgy élem meg, hogy hazajövök mintha nem lenne már valóban valóság. Néha még álmodozom, mintha először jönnék ide, pedig ez mára az otthonom. A ház, vagyis a házam, hisz a lány még nem tudta, egy fehér modern világos építmény. Az utcáról nem lehet belátni az udvarra és a házat is csak a megfelelő helyekről lehet látni, mert a fal és a magas fák mindent eltakarnak. Nagy területen fekszik. A medencében falevelek, a ház udvarán egy hatalmas Land Rower. A megszokottnál hűvösebb volt ekkor Rómában. Ősz közepe volt. A fákról már lehullottak a levelek, csak a tuják zöldültek, az olasz fák. Megmutattam a házat, mit hol talál, megmutattam a szobáját, lepakolt, lepakoltam, majd megreggelizünk. Reggeli után megmutattam a termet, ahol festeni, alkotni szoktam, megmutattam mit, hol talál, ha netalántán nem hozott volna valamilyen eszközt. Nekem el kellett mennem. A szokásos hazaérkezésemet kellett rituálé szerint megejtenem, elvégeznem. Ez, már hagyomány, rítus, megszokás. A város különböző helyeit érintem, azokat a helyeket, melyeket még az ideérkezésemkor először láttam, vagy van valamilyen története, amely hozzám kapcsolódik, vagy én hozzá? Például : mindig elmegyek, oda ahol régen laktam. Egy kis bérlakás, sok galamb. A ház egyik ablakából átlátni a szomszédokhoz, a másik ablakból pedig egész Rómát lehet látni, és a napfelkeltét. Szép évek voltak. A másik fontos hely, a Szt.Péter tér. Leparkoltam a közelben, kávét kértem elvitelre a „Via Della Conciliazione” és a „Via Dei Cavalieri Del S. Sepolcro” sarkán lévő Collucini kávézóba. Utána pedig a térre mentem, és a Szt. Péter Bazilikába. Elgondolkoztam, milyen voltam egy évvel ezelőtt, visszaemlékeztem, hogy ezen a jún. 30-dikán mi is történt akkor velem. Kivel voltam. Rossz, nem is kell ehez visszaemlékezni, hisz, minden 5 percben szerepet kap az agyamban. Ugyanazt a szerepet, amit betöltött, ő volt az, akit szerettem. Most nélküle ülök itt a Bazilika kupolájától nem messze, valahol közében. Emberek mozgolódnak, de nincs tömeg. Valahogy ez a nap, ez az esős őszi nap, nem vonzza a turistákat. Csak apácák, és néhány pap ül a padokban.

Mormolják az Imádságokat, némán, mintha jelentene valamit. Aztán pár perc múlva, azon kapom magamat, hogy én is mondom. Kapcsolatot teremtek Istennel, ha létezik, ha nem. Sokszor életem során is feltettem már ezt a kérdést. Amikor bejönnek dolgok, akkor valóban érzem, hogy kapok támogatást tőle, de amikor rossz, akkor felteszem a kérdést, hogy miért akarta, hogy ez legyen. Sőt, már egy éve, amikor ugyanilyen rosszul voltam, mint most, akkor is feltettem ezt a kérdést. Van Isten? Ha van, miért akar rosszat? Aztán rájöttem, hogy Isten nem akar rosszat, csak megmutatja, azt, hogy az életem, nem biztos, hogy jó irányba halad, változtatni kell pár dolgon. Ezeken kell elgondolkodni, hogy melyek is lehetnek ezek.

Fél óra múlva, amikor, már hittem abban, hogy Isten meghallgatott, megkönnyebbültem. Már indulni akartam, mikor meghallottam az orgona hangját. Lehunytam a szememet, magam elé képzeltem az orgonistát, hogy mennyire élvezi a játékot. Elkezdett a kezem és a szívem játszani. A mély hangok megrezegtették a padot, éreztem magamon is ezeknek a hatását. Valamikor még gyerekként én is játszottam, tudtam, hogy a világ legjobb és legcsodálatosabb, sok gyakorlást igénylő hangszere. A lehunytam szemem, az otthonomat a kistemplomot, és a falu előtt elterülő hegyet hozta vissza emlékezetem, ahol nem is olyan rég jártam. Sok évet töltöttem el itt. Itt kezdődött az első szerelmem, az első csókom. Sokat sírtam, mikor véget ért, de így kellett történnie. A hegyen a kedvenc helyeimre gondoltam, hogy most ebben a pillanatban milyen lehet ott, az agyam valahogy lefényképezett mindent, és emlékezett. A táj ott volt előttem, a fehér kápolna, ahol vártam, hogy az első szerelmem rájön, mit jelentek neki, ott sírdogáltam, ott gondolkoztam el az életemen. Hiányzik, az első szerelmem is, és a fehér kápolna is, és a hegy, a kis templom régi orgonája, amit koptattam. Hoztam egy döntést, amiről mindig is álmodtam. Az álmom pedig az, hogy itt ülök a Bazilikába, és ha haza megyek, vár rám valaki, akit még nem ismerek, akihez nincsenek érzéseim még, csak a puszta szépségét imádom.

Vajon tudja, hogy mennyire is szép? Amikor a könyvtárban megláttam, hogy mennyire természetes és szép. Arra gondoltam, hogy milyen szörnyű is a szépség. Elnéztem az arcát, a szemét, a szemöldökét, száját, csodaszép volt. Miért pont ő, miért ő ilyen szép, és a többiek miért olyan nem csúnyák, de átlagosak. Van abban valami, hogy a szépség szinte undorít. Rá gondoltam, hogy vajon, mit alkothatott, felálltam, a kupola alatt pontosabban a közepe alatt álltam és feltekintettem. Pár másodpercig néztem milyen hatalmas és csodaszép egy építmény ez. Ez is egy rituálém volt már. 11 óra volt, mire hazaértem. A lány aludt a hatalmas francia ágyon. Nem zavartam, csak néztem néhány percig az ajtóból, majd felmentem a szobámba, bekapcsoltam a Tv-t, megnéztem az emailjeimet. A kávétól nem tudtam aludni, éreztem a hatását, hogy a zongorista kezemen az erek egy kicsit kiduzzadtak, a testem pedig el kezdett egy kicsit remegni. Az ágyban jól betakarózva, néztem egy filmet. Egy drámát. Valahogy ehhez volt hangulatom. Tudtam, hogy a főszereplő vagy meghal, vagy éppen összejön a lánnyal, akit szeret, majd késöbb a lány vagy beteg lesz, vagy elüti valami, de a lényegen nem változtat. Meghal. Másik eset pedig, hogy a férfi betegszik meg, de meghal. Jelezve, hogy az örökszerelem, eddig tartott. S majd csak a síron túl találhatnak újra egymásra. Amit néztem ez valahogy nem a szerelemről szólt, pedig általában a nézettség megköveteli ezt. Egy táncosról szólt, aki szívproblémákkal küszködik, s majd a film végén megműtik. Leleményes rendező úgy alkotta, meg, hogy a néző döntse el, hogy meghal-e, vagy sikeres a műtét. Ugyanis a kórházba vezető úton, véget ér a film. Azaz, nem tudjuk, hogy odaért-e, és nem tudjuk, hogy sikeres-e a műtét. Rajtunk áll. Éppen a belső hangulatunktól függ, hogy meghalatjuk-e, vagy éppen megmentjük.

/folytatás lesz/

Eszedbe jut?

Eszedbe jut valaki, aki összetörte a szíved, és azt gondolod magadban, Ó igen, emlékszem.
Ó, persze, talán emlékszel, hogy zenét hallgattál a szobádban, vagy egymagadban sétáltál a rakparton, téli kabátba burkolózva, és magányosnak és bátornak érezted magad. De emlékszel arra, hogy minden falat étel olyan volt, mintha a saját gyomrodba harapnál bele? Emlékszel a vörösbor ízére, amikor visszajött és fröcsögött bele a vécékagylóba? Emlékszel arra, hogy minden éjszaka azt álmodtad, hogy még együtt vagytok, hogy Ő becézget és simogat, úgyhogy minden reggel amikor felébredtél, újra át kellett élned az egészet? Emlékszel, hogy egészen közel álltál a peron széléhez a metróban? Nem?