Azt mondtad, figyeljek, mert fontos, és nem mondod, csak egyszer.

Ha betartom a szabályokat, mûködik, mert kipróbált a rendszer.

Meggyôzônek hatottál, és gyengéden átkaroltál, és hagytam.

Bólintottam azonnal, csak az a baj, hogy mindent odaadtam.

Kéne még egy tervezet, hogy mit tegyen a szervezet, ha érez,

ha a jól kitalált szabály ellen lázadoz, és áradozva kérdez

és képzeleg, és érzeleg, és felgyûlnek a kételyek, bár szóltál,

és a gyûrôdés a fekhelyen, már égô seb a lelkemen, hisz voltál!

Jól eltoltam, mikor azt gondoltam,

hogy nem olvad a jég, és a gyertya mindig ég,

hogy a szép az marad szép, és nem sárgul a kép,

és minden így marad, ha nálam meghúzod magad.

Nyitva az ajtóm, bármikor bejöhetsz.

Üres az ágyam, bármikor lefekhetsz.

Zárva a szemem, bármikor megüthetsz.

Nyitva az ajtóm, bármikor elmehetsz.

Jól elszúrtam, mikor hozzád bújtam,

és egy édes szó helyett jöttek édes közhelyek,

ami másnap megnyugtat, és elrejt, elbújtat,

bár nincsen veleje, van vége és eleje.

Deus ex machina

Az éjjel nem aludtam egy hunyásnyit sem. A másodpercmutató kattogása olyannyira felidegesített, meg a kint kószáló motorosok zaja, hogy egyszerűen az a könnyed valamit, amit alvásnak nevezünk, nem jött sehogyan, se gyorsan, se nehezen verítékkel. Már 4 felé elhatároztam, hogy a felkelő nap fényében fogok reggelizni a macskák és a kutyám társaságában. Így is volt fél 8 kor. Előtte egy órával kiválogattam az előhívandó képeket, amelynek száma eléri az 52-t. Ebből 3 kép egy huncutszemű lány fényképe lesz. Tudjátok, hogy elő tudjam kapni a fényképét és szokatlan s szokott helyeken meg tudjam nézni. Mostanában sokat gondolok rá, milyen is lehet. Egy elbűvölő lány, AMI elbűvölő az el is bűvöl, nem?

Gondolok rá szokatlan és szokott helyeken, reggelente. Szinte köszöntöm és átölelem, persze a szinte mégsem olyan, mintha valóban átölelném. Álmodni nem álmodom róla, mert ahhoz túl keveset aludtam például ma is, hogy emlékezzek az alvás fázis 5dik szintjén, milyen ál képeket látott az agyam. Talán ha a 2dik fázisig eljutottam ma, a tegnapelőttire meg már nem is emlékszem. Az 5 szakasz van mint tudjuk, és a legutolsóban álmodunk, minő egyszerűség.

Én insomniába szenvedek. Ami ”Insomniának a nem elegendő alvásidővel járó alvászavart nevezzük. Megkülönböztetjük az

elalvással és az átalvással járó nehézségeket.”

Na hát, fogalmam sincs, ne is címkézzünk fel semmit, hogy mi bajom van, kibaszott felesleges szerintem.

Lehet, hogy sosem érem el a REM fázist(?), de jó lenne megálmodni, úgy igazán. Álmodni a lányról, ahogy a széllel birkózunk a réten szalmabálák között, felettünk a tarka felhőkből kovácsolt ég, a madarak meg délre mennek, vagy északra, vagy csak rosszul érzik itt magukat, mint más megannyi ember ebben az országban.

Szóval, a képeket kiválasztottam, amelyből 3 Őt ábrázolja. Jó lesz ez még valamikorra, most ezt súgja a szívem. Bár sokszor átbaszott ez is, no meg a nők. Inkább a szívnek hiszek, mint az agyamnak, hogy ne tedd, mert tudjuk mi lesz a vége, a szívem meg utána akar járni, mi újság ott a másik test uralta szívben. Ő már csak ilyen, mármint a szív, ami addig dobog, amíg Ő akarja.

Kimerültem. Ezt jelzem az agyamnak is. Ezt már a szívem mondja. Fogalmam sincs, hogy honnan ez az üresség, és szorongással teli félelem. Lehet, hogy Ő neki akarok megfelelni, pedig nyugodtan tudom, hogy nincsenek mércék, legalábbis nálam, hogy nála van-e, nem tudom.

Különlegességemmel megfogom az embereket, de általában egy pillanatra, ahhoz, már nincs erőm, hogy két kézzel visszarángassam, hogy  kis és nagy kifli pózban aludjunk tovább, addig, amíg az életünk megállás nélkül azt hajtogatja, én, kedvellek, te pedig nem is szeretsz. Mindegy. Valahogy kacifántos a kacskaringós út.

A lelkem már a megfogantatásnál közbeszólt, hogy kiknél akarok lenni. Íme, hát az ember, lélek ami dönt a test felett, no meg a szív, mikor a lélek és a szív teljesen mást akar. Együtt harcolnak a „jobb ” ért. Jó lenne, tetszik tudni, megmondani, hogy a jobb az valóban jobb, és mitől jobb a rossznál, no meg a rossz miért rossz, és jobbnál miért rosszabb(?)! most hírtelen felindulásból nem tudom, hogy ordítom-e vagy kérdezem magamtól.

Álljanak egymás mellett, igaz mind a kettő harcol egy valami böszme hülyeségért, de hát harcoljanak csak, majd az agyammal kiröhögöm őket, csak kár, hogy az agyam az csak harmadosztályú árú ilyenkor. Szinte olyan, mint egy csapat tartalék játékosa, magyarul kevesebb fizu, no játéklehetőség, csak a mez van, meg az élet, amit ott csinál, pedig ugyanolyan játékos, mint más. Szóval az agy is jó játékos, csak a szív, meg a lélek jobbak, jó valljuk be őszintén, fényévekkel több önbizalmuk van, mint ennek a harmadosztályú agynak, fényévekkel apám.

Szóval sok itt a probléma. Gondolnék rád huncutszemű, ha nem bánod. Nem követlek árnyékként, hisz már van sajátod. Mit akarok tőled(?)

„szerelmet s forró kemencét”  

Mint tudjuk, a víz halad, de a kő marad. A kő mindig marad. Tanuld meg jól.

Aztán ha eljön az ősz, mint a pocsolyába a lehullott falevél úgy csobbanunk egymásba, érintkezve, test a testtel, test a test ellen, lélek a testtel, test a lélekkel, az én testem lelkem a te tested lelkeddel… ellen(?) egymásért (?) lehet semmiért (?)

(Ezt tovább hova bontsam?) Nyitogassam, mint egy könyvet, melyben leírják az emberek, hogy mit akarnak, új cifra történetekkel bombáznak minket, mi befogadjuk. Egyik fülünkön be a másikon ki.

Itt az a kibaszott nagy pillanat, amikor eldöntsük végre, hogy írjuk vagy éljük az életet. A vagy szócska helyett per vonallal lehetne, az hogy : „és”. Lehetne, mondom halkan, de egyik fülünkön be, a másikon ki. Lehet, hogy teljesen mindegy, de ha így van döglött a lelked. Én mit akarok veled? Hát mucikám, hogy együtt írjuk ismeretlen ideig azt az életnek nevezett időt, ami egyenesen halad előre, megállíthatatlanul. Itt a nagy kibontakozás.

Hirtelen nem áll össze egy képpé

Hirtelen nem áll össze egy képpé az élet, sem a tiéd sem az enyém. Dolgozunk az álmok megvalósításán. Ki így, ki úgy. Sajnos múlt héten nem nyertem a lottón, pedig éreztem, hogy nyerni fogok. Azért kegyetlen a lottózás is. Egy 4-es találatért filléreket fizetnek az 5-ös telitalálathoz képest. Persze 4-es az nem teli találatos, de ahhoz képest, hogy az 5-ösért mennyit lehet nyerni, nem ér.

A nyereményemet könnyedén el tudtam volna költeni, nyilván amikor az x-eket huzigáltam a szelvényen eljátszottam a gondolattal, hogy szeretnék egy Volvo V50-es kombi dízelt, ami 100 km-en 3.9 litert fogyaszt.Ülésfűtéssel, meg fabetétekkel, de nem nyertem így ennek megvétele, majd későbbre teszem. Bár jó volt elgondolni, hogy bejárom vele a világot. Esős napokon megyek, amerre akarok, van pénzem. Szerintem mindenki gondolkozik ilyenen, hogy egyszer útnak indul, visz pár göncöt a szekrényből, pár könyvet, térképet, laptopot, fényképezőt, mastercard-ot, aztán útközben lesz, ami lesz, az a leírhatatlan valami, ami miatt elindulunk. Bizsergető érzés, amikor elindulsz az ismeretlenbe.

A lottószelvény megnyerése nem jött össze, majd ezen a héten.

Este elkezdett esni az eső. Örültem neki, el is mentem bicajozni. Bár igazából, az egyik felem a takaró alatt akart maradni és olvasgatni, meg Tv-zni, de aztán kirángattam és mentünk az esőre. A nap lenyugodni készült, szikrázott a narancssárga és vérvörös szín az ég felszínén, szinte lebegett, megállíthatatlanul egyre sötétebb lett. Én pedig mentem a nap felé, hogy tündököljek az utolsó fények cikázásában, ahogy együtt a felhőkkel játszadoztak.

Aztán újra a Volvo-ra gondoltam, mert délután pont egy Volvo mellett parkoltam. A szálak összefutnak. Majd egyszer szeretnék azért egy Volvo-t s egy szép barátnőt, akivel ülésfűtéssel utazunk a hideg őszben valamerre, egy ismeretlen és általunk sem ismert helyre. Az eső szemerkél, a napot nem látni, mindenki fut haza a hideg szél elől, s mi pedig együtt nevetgélünk. Megállunk az ismeretlen város egyetlen kávéházában felmelegedni. Teát szürcsölve könnyedén vesszük az életet. Talán ez egy szép csütörtöki napon lesz, mert a csütörtök az már barátságos, a hét első napjaihoz képest. Nyakunkba vesszük az érzéseket, ölelkezve, csókolózva, boldogan néznénk az akkornapi naplementét.

Most viszont marad, az, hogy a nap felé, egy repülővel egy irányba haladok, amíg sötét nem marad, és arcomba hullnak a felettem elterülő szürke felhőkből az esőcseppek.

Gondolok én, egy lányra kivel szeretnék sok-sok naplementét nézni. 

Az este csendje

Az este csendjének csendjében ülök. Az eső meg meg ered, s lefolyik az ereszen. Az elhaladó autók kerekei sercegnek az út, ahogy felverődik az eső.

Azon gondolkozom, hogy a lelkek, hogyan találkoznak egymással, úgy igazán???

Tudjátok, amikor a sors, szinte már ordít, hogy vegyük észre egymást.

Ha nem is ordít, csak csendben várja, hogy az egyik személy vegye észre a másikat, s beinduljon valami különleges érzésekkel hozott kapcsolat.

Pár évvel ezelőtt kezdődött, s nem most. A sors viszont, most hozta még nagyobb dübörgő erejét, hogy észrevettük egymást.

A szeme mogyoróbarna, a haja épp oly színű, mint az a huncut szempár.

Az este csendjében történik az a már-már elviselhetetlen könnyűség, nehézség.

Párnák között fekszem, írok pár értelmetlen sort, az ujjaim a billentyűkön rakoncátlanul ide-oda mozognak, az az érzésem, hogy nem is én irányítom a kezemet. A mozdulatok ismerősek, a szavak egységet alkotnak egymás mellett, olyan, mintha más működtetné őket nekem csak el kell viselnem, ezt a kialakult helyzetet.

A szavak szinte maguktól jönnek, hirtelen, megállíthatatlanul bontakoznak ki agyam sötét helyeiről.

Az este csendjében történik a megmagyarázhatatlan, régi új ismerős megtalálása, ki huncutul mosolyog mogyoróbarna szemeivel rám az este nyugtató csendjében s leselkedve figyeljük a szív zaját.

Vasárnap délután

A szürke esőfelhőkbe burkolózott látványtól kissé megörültem, amit a szobám ablakán láttam, a narancszínű sötétítők közötti kis résen, ahol a fény ereje esik be.

Ellentétben másokkal, én szeretem az ilyen időt, és késztetést éreztem arra, hogy elinduljak valamerre. Felültem a bicajomra, és a hideg széllel összekarolva elmentem a szokásos kedvenc helyemre, hogy picit elgondolkodjak azokon a dolgokon, amelyek most megállás nélkül zakatolnak a fejemben. Ezt a vonaton, vagy hosszabb utazás közben szoktam elővenni, vagy olvasás közben. Annyira utálom. Engem sosem kapcsol ki az olvasás. Olvasom a szöveget, meg is értem, de közben az a fránya gondolat máshol járkál, és folyamatosan beszél a szöveg mellett. Elég zavaró, de kezdem megszokni. Aztán ha nem beszél az agyam, akkor elkalandozok a főszereplők agyában, és ott vagyok ahol ők. Érzek minden kis szirszart, amit ők.  

A kedvenc helyem a hegyen van. Körülbelül 12 perc alatt érek fel, ha igen igen gyorsan tekerek fel a hegyre, ami a szél mostani erejét tekintve nem fogom tudni megdönteni, meg igazából nem is akarom. Elszököm otthonról pár órát.

A kedvenc helyem, csupán egy hely, amelyhez mindig visszatérek.

Leülök egy sziklára és nézem, amit a természet alkotott, s közben a gondolatok tengerében elveszek, próbálok úszni, fenn maradni a vízen.

A közeli búzamezőket learatták már, az őszre hajaz a sárga szín. Aztán ott vannak a kukorica mezők, amit fújdogál a szél, a közeli erdő, amely kiemelkedik a nagy erőteljes zöldjével.

Három víztorony gömbje ágaskodik ki a falvak előterében, innen olyan szabályos távolságban vannak egymástól. A távolban a Ság hegy magaslik, a napot most eltakarja a szürke felhő, de az igazat megvallva, most nem is hiányzik. Így is tudni kell élni.

A szél egyre hidegebb, a sziklán írok pár sort. Megnéztem a telefonom, nem hívott senki. Bele akarok olvadni a sziklába és örökké ezt a kilátást figyelni.

Emlékszem, mikor először jöttem ide. Menekülés volt a szerelem elől, nyugalom és béke volt itt. Valahogy mindig lenyugodtam, nagy erőfeszítésekbe került, hogy az érzés teljesen ne kerítsen hatalmába, a véget nem érő hosszas várakozás, a haszontalan érzések és gondolatok kiirtása.

 Megtanultam itt írni, megtanultam a szép naplementében gyönyörködni, megtanultam itt, hogy nem kell a villámoktól félni, figyeltem s érezte azt a bizsergető hatást amit a vihar hozott, a kisülés szelét, aztán a dörgés hangzavarát, ahogy erőssége átzuhant a szívemen.

Meg tanultam itt várni. Meg tanultam itt elengedni. Meg tanultam itt szeretni. Meg tanultam figyelni azokra a dolgokra, amelyeket régen nem vettem észre.

Megtanultam itt valamit, és mindig valami újat, amikor idejövök, és csendben ülök pár órát egyedül.

Meg tanultam magamra koncentrálni. Itt vagyok, aki vagyok.

Egy fiú szavai a lányhoz

arcod oly szép, 

mint egy szép táj; 

tiszta égen

játszik úgy a szellő a fényben,

ahogy ajkadon a mosoly.

A szavak mint vasúti sínek futottak a távolba, de sohasem találkoztak

"Testembe kúszott az illat melynek nem volt múltja jelene se jövője lélegzetünk egyre növekvő hullámai beborítottak minket és már nem is léteztünk többé én magam is lélegzetté váltam és megbújtam a szívdobogásunkban mely csókunk másodperceit tagolta...és a másodpercek hónapokká nőttek."


"És a vakáció vége előtt még mielőtt föltámadt volna bennem az a hihetetlen merészség, hogy megcsókoljam mielőtt felmentem volna, hogy becsomagoljak, mielőtt elindultam volna, mielőtt kiolvastam volna a mikiegeres képregényemet, mielőtt felnőttem volna, mielőtt kommunista, vagy kereszténydemokrata lett volna belőlem, mielőtt befejeztem volna az iskolát, mielőtt lefeküdtem volna valakivel, mielőtt a tömérdek igen kirobbant volna belőlem odasúgtam neki: én örök szerelmem."

Ősz íze számon

Ősz íze a számon
bőrömön érzed,fázom,
tervezek, de minden részletben elveszek az idő tengerében, kiszáradt,mint sivatagi folyó,
forró homokot szór szét a szó, elveszek e kettős létezésben, gyermek vagyok, felnőtt énben, fáradt vagyok, pihenek,
de nincs időm, sietek,
csinálnék ezt azt, itt és ott,
de nem maradt más, csak az itt és most, fent itt, lent ott,cseng itt, csend ott.
Szeretek élni velednélküled,
ott lenni messze tőledmelletted,szeretek nézni dohosúj képeket,leporolni újra kopottfriss emlékeket,szeretek képeket festeni szépcsúnyán,hasonulva menni a magam útján,szeretek szólni hangoshalkan,szavakat róni libasorban,szeretek lenni szeretveszertelen,összekavarodni keverve esztelen,s befejezni befejezetlenen...


Csáfordi Orsolya

Valami

"Valami örök tovasuhogás
valami csöndbe, puha végtelenbe,
valami tegnap, mely mintha ma lenne,
valami vízalatti ragyogás,
valami messze, panasznéma gyász,
valami jaj, melynek már nincs keserve,
valami vágy s a vágy tilalma benne,
valami könnyű, szellőhalk varázs,
valami, ami nem is valami,
valami még kevesebb, az, ami
valami tüstént kezd csak sejleni,
valami lassú, árnyhűs rejtelem,
valami, ami újul szüntelen,
valami gyors, lőtt seb a szívemen."

Szabó Lőrincz

Elképzelt csók a hatalom

Július 3- dika. Ez egy elég furcsa nap. A furcsa szót azért használom, mert furcsasága mellett egy kiemelt nap. Nem tudtam a dátumról, de kiemelt nap lett, ezt este már éreztem magamon.

Az autó hátsó ülésén utaztam, ahogy kissrác koromban. Vártam már ezt a nyugalmat amely induláskor elért. Magamban beszéltem, el akartam felejteni dolgokat, persze könnyen, és nem hezitálva hogy mindent megér az a foghatatlan valami, amely két ember között jön létre, de most közte és köztem. Nem írom le a szót, sem, hogy mit érez ilyenkor az ember.[nem tudni]

Mindig megmaradnak bennem [az összes nő], sosem távoznak el, csak lecsendesednek, vagy éppen az érzés átfordul és ellentétesen hat. Ahogy ők jöttek, mindig volt egy bizonyos érzés, egy erős dezsavű. Figyelj, jön valaki. Persze ez az elsőnél gyenge volt, s lassan erősödik bennem, mikor jön a kiemelt nap.

Tehát ez a nap is egy ilyen nap. Amikor elértünk egy poros úthoz, s felmentünk a hegy lábához, ahol a koncert kezdődött, s a hömpölygő tömeg, kaja illat, még több ember, zene. Ahogy a dombról elnéztem a messzeségben, a hegyeket, a tavat, az egyetlen tavat, tudtam ez egy kiemelt nap. Sosem láttam onnan arról a helyről, mégis ismerős volt, sőt, tudtam, hogy itt lesz valami, vagy valaki aki[???]. Ezt sosem tudja az ember. Döntések kellenek mindenhez.

Ahogy ott ültem, észrevettem egy vajszínű szoknyás lányt. Hosszú haja vállát verdeste, barna volt, s egy csattal eltűzte haját jobb oldal irányba, csak éppen azt a hajtincset, amely zavarta volna. Szoknyája térdéig ért, a szellő meglebegtette, s tudtam, hogy az a valami, amire itt, ezen, vagyis azon a helyen, a dombon ülve s a koncertre várva, az emlékeztető dolgok, ismerős hely, ezért volt[és az a csendes pánik, hogy most mi fog kövezketni ez után? meghalok? ezért emlékeztet Isten erre a pillanatra?].

 Ott volt. Egyszerűen kitűnt a tömegből. Nem tehettem semmit. A dezsavű érzés ezért volt.

A félelem belém szállt. Nem szabad elmennem innen, amíg nem látom közelről, amíg nem látom szemében a fényt, amely a szerelmet tükrözi vissza abba a szempárba, amely megilleti.

Gyönyörű pillanat volt, amelyet felismertem. Döntöttem, akarom közelről látni, nem tudom hogy a hirtelen szerelem meddig tart és mitől lobban lángra. Egyáltalán szerelem már? Persze, hogy nem. De több mint tetszés. Itt helyben van a megmagyarázhatatlanság, mely azonnali vonzással párosul. Azoknál az embereknél éreztem ezt eddig, akik vagy fontosak lesznek az életemben, vagy éppen a vonzás erejétől nem fogok tudni tőlük szabadulni.

Ezek a fránya helyzetek, lelkek amelyek az előző életünkben valószínüleg kapcsolódtak, s a kijelőlt nap, ezért van, mert újra akarnak egyesülni a jelenben. A fájdalommal, az örömmel mindennel párosulva, várnak egymásra, a megfelelő pillanatra, hogy bekövetkezhessen az ölelés az érintkezés.

A zene hangereje a lelkemet zörgette, gondolatom a lányon járt. Nem fontos tudnom róla semmit, hiszen ismerem a múltból, viszont a jelenben nem tudok róla semmit. Miért alakul ki a vonzás? Miért van a hirtelen szerelem? Aztán meg miért volt a megmagyarázhatatlan érzés akkor abban a pillanatban, amikor a hegyet néztem, s a felkelő csillagokat a domboldalról?

Akarva akaratlan tudtam, hogy ez nem a szokványos pillanat.

A tudományos válasz : „A dezsavű egy korábban látott álomkép egyes részleteinek a reál életben való megélése. Előre megálmodtuk a dolgot, amit az ember elfelejt később, de mégis megtörténnek a pillanatok.”

A véletleneknek soha sincsen vége.

Miért álmodtam erről a lányról, amikor nem is tudom. Nem tudom a nevét, hogy hol lakik, hogy hány éves, nem tudok róla semmit. Hacsaknem jön az a valós [valótlan], hogy előző életemben fontos ember volt számomra.

[???]

Álomképen szúr, szép ez a világ.

Az idő majd meghozza a válaszokat. Szemében láttam szerelmet, de egy másik férfi iránt. Talán nem ő az, de az érzésnek utána kell járni. Minden valamiért történik. Ez most ki tudja, hogy micsoda, és miért van. Ismernem kell őt a jelenben. 

  Elképzelt csók a hatalom
Ez a világ másolt papiron
Lázadtól hűt a nyugalom
S a vérem maga-magamon.

Húnyd le most lassan a szemed
Holnap történt meg, mi lepereg
Hozzád ért az órám, s leszakadt
Sírásod mega-megakadt.

Nincs álmunk könnyű idején
Nincs kastélyunk hűs kockakövén
Alszik most kényes bizalom,
Akarod s aka-akarom.

Új toll

Egy francia városban járt egyik barátom. Az elutazása előtt pár nappal mondta el nekem, amolyan utolsó találkozás a nagy és hosszú útja előtt. Kicsit be volt sózva, hogy mi lesz ott vele, de aztán mondtam neki, hogy sorsod elől nem futhatsz el, csak azon változtathatsz, hogy teljes békében várod azt az újat, vagy túlságosan is félve. Minden féléről beszélgettünk, a közeli tó mellett, ami a város ékessége, igazából ez sem az, a beton dzsungelben, mégis ez az a hely ahol sokan sétálnak futnak a beton árnyékában. Megkértem, mit általában mindenkit aki külföldre, különutakon jár, hogy hozzon valamit, hogy tudjam lesz miért elmennem oda. Hozott két tollat, amelyet kértem. Most ezzel írok, már rég vártam rá. A mamám udvarán ülök, a nagyalmafa alatt. Van egy nagy asztal hozzá egy pad, kröülötte még annyi szék amennyien a családban vagyunk. Kávét csináltam, mama pedig öreg örökmozgóként újabb feladatot talál ki magának, persze az én segítségem nem kell.

A macsaka és kutya felugrik a padra, simogatom őket, közben írok, felhők kúsznak az égen. Minden jó így? [Nem.]
Egyedül érzem magam, csak kapálózom és irigykedem, hogy más, biztos jól csinálja az életét. Hiányzik Ő is, de aztán, nem akarom erőltetni. "Arca oly szép, mint egy szép táj, tiszta égen játszik úgy a szellő a fényben, ahogy ajkán a mosoly". A vele töltött percek még közelebb hoztak a szívéhez, és én oly könnyedén zártam be őt, oda, ahova sokan életükben sem zárnak senkit. Folyton azt kérdezgette, hogy mit szeretek benne. Maga sem hitte el, hogy van egy ember, aki jött, és szereti. Ez az ember én vagyok. Hatalmas szívvel, kevés kitartással, célok nélkül, út kereséssel. Sokat gondolkodom, sokat agyalok mások életét szeretném élni, mert az tetszetősebb, mint az enyém. 
Apámmal való beszélgetést is nem rég valamelyes formába öntöttem itt, jól meg vagyunk, de persze nincs az a tipikus apa-fia szerep. Néha iszonyatosan nehéz. Sokat agyalok ezen. Most, hogy egyedül vagyok tudatomba is beleépült, hogy most már az a fontos sem olyan annyira fontos, most már nem vagyok levegővétel, mindinkább levegőkifújás, de ez hülye hasonlat, vagy ilyesmi.
Ludvico Einaudi albumot hallgatok. Visszatér újra és újra a belémivódott dallam. Elképzelem, ahogy egy gyertyafényénél zongorázom, egyedül, s a dallamra ide-oda mozdulok, s mozdulatom jelentené az életet, a dal, a végtelen ábrándozást.

"Létem ha végleg lemerűlt,
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantú mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra?" 


[most következik egy szünet, amely határozatlan ideig szól]

[ S ki viszi át fogában tartva

a Szerelmet a túlsó partra?]

Álmatlan

olyan korán jött az éj ma,
minden altatóan néma
csak én virrasztok éberen
félek, még elaludna a szerelem, nem
ma még maradj fenn velem




figyelj!
lenne itt valami!
talán, ha a gondolatokat lehetne hallani,
nem is kéne szerelmet vallani
másodpercenként,
és térdre rogyva esketni a hűséget,
meséket mondhatnál,
amikből megtudnám
ki vagy- te
aki mindig itt vagy
de valahogy mégis- folyton hiányzol,
mint a légszomj- fojtón hiányzol!
csak most, most el ne aludj!


figyelj!
játszunk szerelmest!
tudod, olyan veszedelmest!
gyújtsunk fel minden lomot,
családi házat, iskolát, templomot
nézni ahogy a tűz lobog
nézd a porrá izzott romokon
két szökött rab baktat
az aranyló homokon
a szerelmen innen
minden törvényen túl:
te meg én, csak most,
most most el ne aludj!


figyelj!
én egy kicsit most meghaltam...
na, ne ijedj meg,
én azt, nem akartam,
csak látni téged félni,
engem élve remélni,
örülni, hogy nem kell
megőrülni a nincs-en...
tudod, te vagy a világon
az egyetlen kincsem.
látom fáradt vagy,
te csak menj,
én majd virrasztok
menj, aludj...

Short Story

Egy fekete kocsiban ülök. Tűz a nap, nem rég múlt el 15 óra, inkább van már 16 óra, de ezt most hagyjuk. Elküldtem pár haszontalan smst, hogy kifejezzem az akarásomat, az emberek felé. Az emberek viszont egy cseppet sem érnek rá. Jó, ha ők sem érnek rá, jobb lenne kikapcsolni ezt a vacak telefont, vagy jó messzire elhajítani, hiszen minek már. Semmi értelme.

A rádióból Opera szól, azt hiszem el kellene indulni és ha útelágazódáshoz érek hirtelen dönteni, merre is van az az arra. Szép is lenne így élni, vagy akárhogy csak élni. Tudjátok gond, meg ilyen alapvető szarságok nélkül, mint…de persze nem ez áll fennt.

Most azért „pihenek”, mert nem találtam egyik első festményemet. Isten nem áldott meg annyira ügyes tehetséges kézzel, de ez a kitartás és gyakorlat hiánya. Mint tudjuk, 20-% tehetség, 80-% meg a többi. Anyag, pénz, kitartás, szorgalom stb. Az első kép megléte számomra olyan, mint az első szerelem, volt, de mindig álmodunk az újabbról.

A képet letettem egy olyan személynél, aki tudtam, hogy csak bizonyos ideig tölti be azt a szerepet, amit be kellett töltenie, és utána teljesen más lesz, sosem ugyan az, vagy hasonló. Szóval, elmentem, hogy megkeressem. A találkozás ennek értelmében nem volt az a „Helló örülök, hogy látlak”. Papa mindig azt mondta, hogy bejelentkezés nélkül is lehet menni akárhová, hisz kiderül, hogy örömmel várnak-e minekt vagy sem. Ez egy „mit keresel itt” nézésbe fulladt. Vannak azok a pillanatok, amikor nem kell a szó.

Most már Grieg szenzációs zongora darabjai szólnak a rádióba.

Egy órán át ez fog. Azt hiszem itt az idő felnőni, felnőttként viselkedni. Lemondani a szerelemről[a haszontalanokról] az álmokról[a haszontalanokról] vágyakról[haszontalanokról]. Sokszor úgyis rájöttem, azokban az élethozta szituációkban, hogy hanem is felesleges, haszontalan de sokszor viszont mégis. Mindenki felveszi a szerepét. Egy nap, több szerepbe bújunk, ráadásul úgy, hogy ezt észre sem vesszük.

Céltalanul csináljak valamit? Ez vakmerőség, vak buzgóság, de csinálni kell, mert soha nem tudhatjuk, hogy 1.: Mikor halunk meg, és mi marad belőlünk. 2.: Az életnek ,sohasem fogjuk megtudni, hogy mi volt az értelme, maximum amikor halálos ágyunkon fekszünk és összegzünk, de az is csak találgatás lesz, hiszen senki nem fogja megmondani, hogy igen, valóban lehet, hogy ez amaz volt az.

A biztos, hogy két állapot van. A szeretet és a rá való vágyakozás, s utóbbi kívánja meg a leginkább azt a valamit, amit bátorságnak nevezünk. Vágyakozom, vagy szeretek [haszontalan?], mikor hogy, jön a diplomatikus válasz belőlem. Ez a valami nincs bennem, a bátorságra gondolok, halvány ködfátylak  vannak, de az igazi, ihaj csuhaj, talán még alszik, ehhez kevés a reggeli kávé, vagy az esti vörösboros kóla. (Hirtelen nem tudom, hogy cola, vagy kóla. Fránya átvett dolgok más nyelvekből, már mindent keverünk.)

Valamiben jó vagyok, gondolom te is aki ott olvasol a soraim között, te is jó vagy valamiben.

…

S legyek szálltak a kürtöskalácsra jelképezendő a bajt. Igazam van, s nem hiszem, hanem tudom. New York-i idő szerint élek, de így csak a kötözni való bolond művészek élnek. ÉN csak az egyiknek megfelelője vagyok.  

Lassan elindulok. Unok egyhelyben lenni. 

Igazából van, de még sincs.

 főcím: [Szomorú s keserű dél] 

alcím: [Igazából van, de még sincs.]

Néha tétovázva teszem meg a gondolatot felé, most valami más történt. A hirtelen elhatározások ellen, a tétovázásnak nincsen otthona, így ez a gondolat, és így ez a cselekedet sem amolyan megfontolandó.

Megálltam a poros út mellett, amelyet kavargatott a meg-megerősödő szél, a nap éppen déli megszokott szögében sütötte a földet. Leállítottam a kocsit, majd a pince felé néztem, ahol a falnak támasztott biciklije jelezte, hogy ott van valahol. A szőlő mellett hosszú út vezet a pincéhez. A fű alig van lenyírva, a szőlő között alig található gaz, nagy figyelemmel van ápolva a majdani savanyú nedűt adó fürtök környezete.

Aztán a biciklijéhez közeledve éreztem magamon, hogy kissé kétségbeesve, felteszem magamban a kérdést, hogy miért vagyok itt? Hiányzik? Vagy valami ilyesmi. Be kell tapasztanom valamit, ami már régóta nincsen, és ennyi idő elteltével rá is jön az ember, hogy ha nem volt eddig, akkor már minek. Megoldom az életem könnyűségét és nehézségét, ahogy eddig. Magamban őrölve a kérdéseket irányába. Sosem tudtam feltenni a kérdéseimet eddig, és valóban most sem alkalmas a pillanat. Feltenni a kérdéseimet, amire szerintem még ő sem tud válaszolni sem hirtelen, sem pedig átgondolva, hogy összességében kielégítő választ adjon cselekedeteire, és arra, hogy tisztában van-e azzal, hogy a cselekedetei megváltoztattak három életet, amelyért fontos volt.

Tisztában van szerintetek vele?

Aztán meglátom. Legutóbb is így nézett ki, ahogy most. Szarul. Ha nem is a lelkét érő furdalások miatt. Olyanná teszik amilyen. Arca borostás, igénytelen. Kezet fogunk, majd elkezdünk beszélgetni.

-          Hogy vagy fiam?

-          Jól. – Felelem, kissé idegesen.

Rágyújt egy cigire, majd a lényegtelen dolgokról kezdünk beszélgetni.

-          Barátnőd? Suli? Tényleg jól vagy? Aztán otthon mi a helyzet?

A választ hamar össze tudnám foglalni, de próbálom kibontani eme kérdés halmazt. Még most sem tudom, hogy miért vagyok itt. Be kell tapasztanom valamit? De hiszen, ha nem is gyűlölöm, azért sokszor morgom a tehetetlensége és meg nem fejtése miatt, amiről ő tehet. Adna válaszokat, hogy megértsem.

- Barátnőm jól van. A suli elmegy, már kevesebb van kifelé, de nem igazán élvezem. Otthon meg semmi. Élünk, ahogy eddig. Hál Isten mindenki jól van, csak papa nincs jól, de benne van a korban.

Aztán még beszélgettünk a Foci Vb-ről, csak, hogy ne üljünk a csendben. Azt hiszem erről is kell beszélgetni apának és fiának. Egyáltalán miről szoktak? (Furcsa egy helyzet.)

Valahogy már úgy vagyok vele, hogy teljesen mindegy is. Élek és ritka alkalom, hogy így egyedül rászántam magam a találkozásra. Régen minden héten mentem hozzá, sakkoztunk, foci meccset néztünk a Tv-be, bár emlékszem, hogy mindig a Német Bajnokságot néztük, mert akkor még nem voltak olyan vevők, hogy minden féle sport csatornát lehetett volna nézni, mint most.

Aztán német kommentárral néztük a Bayern meccseket, vagy éppen azt, ami volt.

Most ahogy írom ezt, nem tudok visszaemlékezni a régi beszélgetéseinkre. Nem hiszem, hogy az iskolai dolgokról beszélgettünk vagy ilyesmi, lehet, hogy a fociról, hogy mikor megyek a falusi csapatba játszani, hogy tudják a faluban élők, hogy jól focizom ilyesmi. Aztán meg vékonyságom…

 és akkor is már elég érzékeny lelkemből hiányzott mindig egy darab, amit nem igazán tudtam semmivel sem pótolni. Rájöttem a dologra, hogy mi az a darab. Néha nem foglalkoztam vele, megpróbáltam úgy élni, mint a többi számomra normális ember. Sosem tartottam akkor normálisnak magamat, mivel tudtam, hogy nem vagyok. Ez a normalitás, nem a cselekedeteimet jelenti, tehát  azt, hogy furcsán viselkedem, vagy azt hogy nem vagyok olyan okos, mint a többi ember. Ez nem az a fajta dolog. Az életem, amely nem normális. Hisz nem hiába csapkodják az ilyen családokra rá, hogy csonka. Gyerekként sem könnyű kezelni az ilyen szituációkat, ami másnak normális, az számomra éppen fordítva volt, és most ennyi idős fejjel sem lettek könnyebbek ezek a  dolgok. Nem én teszem nehézzé őket, bár rajtam múlna minden. Néha félek, hogy lehet, hogy ugyanolyanná válok, persze nem akarok.

Aztán rájövök amikor beszélgetünk már fél órája, hogy nem is ismerem annyira, ahogy akarom. A kisebb gyűlölet átcsap egyfajta érzelem gazdag valamibe, ahol a lelkem hol megkönnyebbül, hol pedig iszonyatosan súlyossá válik, akár az életem különböző szituációiban, ahogy meg kell küzdeni ezzel a valamivel, hogy van is, de ugyanakkor meg nincs. Ez a helyzet nem olyan, mint másé, hiszen minden ember élete más, maximum hasonló, de ugyanaz sosem lehet.

Beszélni nehezen beszélek róla, hiszen ki lenne rá kíváncsi? Normál esetben más, ha igen hangsúlyos az egymás iránt érzett szeretet, akkor azonnal beszélnek róla, én nem. Én csak azt szoktam elmondani, hogy mióta és mitől nincs, de persze mégis van.

Talán sosem fogom feldolgozni, vagy ha igen, akkor is még rengetek időre, és persze a kérdések megválaszolására van szükség, hogy megértsem a miérteket.

Kikísért a szőlő folyosón a poros úthoz, ahol a kocsi állt, még beszélgettünk pár percet, mit hogyan, a szokásos mindig elbúcsúzós. Más nem teszi ezt minden találkozásnál, elég furcsa is lenne, de MI, ezt szoktuk, és ilyenkor mindig egy darab a szívből elvész valamerre, ki tudja hova. A van is, nincs is dolog miatt. Igazából van, de még sincs. 

Az édes hajnal délelőttje

Az eső sóhajtozik a felsorakozott felhők a határon túlról most betörnek, esővel lepik el a földön lévő embereket. Millió csepp zuhanva keresi, a helyét ahova megérkezik. A hajnal, ugyanolyan, mint máskor, álmos csendes jó kedv. Az otthon feltűnő csendje, ami körülvesz átölel. Itt állok, kávét készítek. A konyhaasztalon a fekete bögrém várja a forró nedűt, hogy felmelegítse magát, és begyorsítson engem.

Autóba pattanok, vár rám a csendes felismerés, igen, valamit most tenni kell. A kocsi csomagtartójában az elromlott fűvágó szerszám. Elromlott. Akár megannyi ember élete a földön. Igaz?

Az eső úgy rendesen ki tesz magáért, és továbbra sem kristálytiszta az ég színe. A felhő felett kék az ég, bár jelen állás szerint ki tudja, mi van a felhő felett.

A fűvágó szerszámot leteszem a szervizbe, aztán indulok tovább.

A kocsi ablaktörlője megállás nélkül takarítja az üvegről a cseppeket, amelyek összeálltak, kistestvérek egyesülnek egymással, fogják egymás apró picinyke kezecskéiket.

A rádiót nem hallom az autó hangos zajától, előttem egy kamion, hátam mögött egy feldühödött BMW-s dzsip. Aztán azon jár az eszem, hogy ebben az esőben mi lehet annyira fontos? Élni s élve hagyni. Ennyi. Veszélyes így közlekedni, mint felbőszült csorda, úgy rohan el mellettem, négy keréken gurulva. A tempó pont elég arra, hogy észrevegyem a szembe jövő németjuhász kutyust. Kikerülöm, aztán mérgelődök, hogy a gazdája hol van ennek a szép kutyának? Lehet, hogy csak egyedül érezte magát, ázott fázott, és elindult megkeresni a gazdáját, hogy minél előbb megsimogattassa magát vele. Merész vagy kis kutyus, csak ne legyen semmi baj.

Valamilyen ismeretlen faluba tévedtem, magyar zászló lengedezett az erős szélben a posta bejárati ajtaja felett tartóba helyezve. Senki sehol, bár egy nénike, esernyővel kint áll, és vár valamit. Rám néz erőteljesen, hogy hátha én vagyok-e az, akit vár, aztán látja, hogy nem, elfordul, és vár tovább. Remélem nem a falu forgalmát számolja ebben a kisebbnagyobb esőben. A faluból kiérve már csak azt veszem észre, hogy elhagyom a megyét. Akkora sebességgel suhan el mellettem a kiírt megye táblája, amennyit mutatott a kilométeróra. Telefonom nyekkent egyet. Nincs térerő. Másik megye, más szabályok, gondoltam. Aztán amikor a harmadik ismeretlen egy utcás falut hagytam el, kezdem félni. Mi van, ha egy végtelen csak egy, legfeljebb háromutcás falvakba vezet ez az út, és itt ragadok, s csak a zászlók vad táncát figyelem minden kis faluban.

A rádióban lassú zongora dal szólt, ütemre vert kicsi szívem, gondoltam a szerelmemre, hogy biztos átkozza az esőt, kezében az esernyőt tartja, cipője, már otthon induláskor beázott és lélekben készül az éneklésre, mely megnyitja titkos helyeit a lelkében, s betódul megannyi sok-kis boldogság, melyet örökre bezár a dal végeztével.

A fák lombkoronája rútul elázva várja a napot, a madarakat, hogy búvóhelye lehessen vagy megpihenhessen az elkóborolt kicsi fiókák.

Végre kiértem a falvakból. Meglepetésre egy főút. Sosem jártam itt. Ez a mai délelőtt, mert már lassan a közepén járok, pillekönnyen elrobogott a zongora dallal, a gondolatokkal, az esővel, mindennel.

A főúton jobbra kanyarodom, nem kerülök, lassan már tudom hol járok. Pár percet haladva sorompó gátolja utamat. Pihenek, felhangosítom a zongora szót, a szívem még mindig az ütemekre dobog. Elhalad a „piroska” alig voltak rajta páran. A piros sorompó felengedi karját, fehér jelzést mutat a többieknek, mehettek. Mögöttem egy piros kamion, fát hozott az erdőből, vagy fene tudja honnan. Azon az úton haladok haza, amelyen jöttem. A szemből jövő kamionok a kocsi szélvédőjére verik az esővizet, néha másodpercekre nem látok ki semmit, csak az előttem lévő kocsi féklámpáit, de olyan halványan, hogy megindul bennem a halálfélelem. Nem tudom, hogy a következő másodperc mit hoz, de megyek valamennyi sebességgel előre, bízok az előttem lévőbe.

Már csak pár perc, 5 falu mellett haladok el, talán azok mellett van az az út, ahol jártam. Valószínű most is üresen áznak, az út pocsolyái megtelten várják a szelet, a napot ahogy az emberek.

Az előttem lévő autó hirtelen előz valamit.

Emlékszel még arra az édes aranyos németjuhász kutyára? Valahol itt haladtam el mellette alig egy fél órája. Elindult megkeresni a gazdáját, hogy meleg keze végigsimítsa fejét, megcirógassa hátát.

Amikor az autó előzött, láttam eme szép aranyos kutyát, ott feküdt a főút egyik pocsolyája mellett, kihűlt testtel, egyedül. Ő csak gazdáját kereste mindhiába. Hosszú szőre vízben ázik az úton s várja gazdáját, miközben az esőcseppek a magasból rázúdulnak s Ő árván mozdulatlanul fekszik , szíve már nem verdes ütemre, nem keresi gazdáját, csak vigyázza majd továbbra is gazdája házát onnan, amit senki sem tud, s ha tudja valaki is, már nem jöhet onnan vissza.   
Így telt el az édes hajnal délelőttje.

Magamról

Néha sokszor érzem azt, hogy egyedül hagynak, egyedül hagytak, rendszeresen egyedül hagynak a még nem is létező barátok és haverok is. A fontos ebből, a tudatos egyedül hagyás, és a tudatos egyedül. Sokszor a hirtelen és megfoghatatlan egyedül léttel, még annyira nincs is bajom, inkább az eltöltéssel van, amit helyes kellene eltölteni. Egy kis móka, egy kis olvasás, egy kis írás, egy kis ez meg amaz. Aztán ha az amaz-on lenne a hangsúly rájössz, hogy senki sincs aki elmenne veled, mert ugye egyedül hagytak. Aztán amikor erre rájövök, akkor nincs móka sem kacagás. Kérdés talán a következő, hogy hol vannak a többiek, és miért hagynak egyedül? Igaz, nincsenek többiek. Mindenki csinálja az életét, egy embert kivéve. Engem.

Azzal bátorítom magamat, hogy majd az én időm is eljön egyszer, remélem nem suhantam át rajta.

Irány előre!

Ugyanaz másképp

Tegnap éjjel, és ma éjjel is ugyanazon az úton mentem végig a falumon. Igaz, amióta élek, és rákaptam arra, hogy tudok biciklizni, azóta ha egyedül megyek, akkor ugyanazon megyek végig. Sokszor vagyok egyedül, nem is tudom miért írtam az előbb ha egyedül megyek.

A templomnál balra a Mamám és a Papám felé. Az út közben figyeltem a házakat, kinél ég még a lámpa fénye, ki alszik, ki tvzik, figyeltem az fák lombkoronájának árnyékát, ahogy a kapukon játszadozott, vagy a házon, a ház cserepein, az ablakokon. Tegnap más volt, mint ma. Megmagyarázhatatlan, hiszen az út ugyanaz volt, de a bennem lévő érzések mások.

Egész nap harcoltam magammal, és semmire nem jutottam. A hangulatom eléggé csökkent. Egy órakor vagy dél körül, nem is tudom már, lejött egy film, amit már vártam, hogy láthassak, és nem egyből, hanem 21 óra felé néztem meg. Addig dolgozott bennem a titokzatos várakozás a film iránt, felmotiváltam magamban az egész történést, hogy jó lesz, és jó lett. Szép film volt. Mostanában nem tudtam végignézni egy filmet, anélkül, hogy ne tekernék bele, ezt a filmet még sokáig elnéztem volna, de vége lett, ahogy az átlagemberekből egyszerre lesz valaki, és a valakikből, pedig átlagemberek.

Jó lenne, ha most megmondaná valaki, hogy mit kellene tenni, de nem fogja senki.

Nem akarok el kallódni megint, nem akarok átlagember lenni, és nem akarok ismét lezuhanni, ahogy régen.

Most innom kellene egy forró teát és könyvet olvasni az ágyamban.

Ezt fogom tenni.

Védőangyal

Szombat délután volt, a nap az égen nemsokára nyugovóra tér. Itt van valaminek az ideje, tudjuk jól. Nem válogat perc és perc között, élet és élet között, ember és ember között. Gyönyörű halál volt azon a délutánon. Szinte harapni lehetett a finom sütik mellett azt a bizsergést, amit a halál szele jelzett, tudni lehetett, hogy egyszer Őt is el fogja érni. A halál kiválasztotta ezt a közép tavaszi, se meleg, se hűvös időt, ha mondanám, nem választhatott volna szebbet. A felhők alacsonyan szálltak, a nap sugarai cikáztak a tarka felhőkön, a madarak föl le repkedtek, gyűjtötték a legyeket, az emberek pihentek, örültek, mosolyogtak, minden szinte tökéletes volt.

Ő nem várta a halált, s nem is tervezte, sem részleteit, semmit. Csak úgy megtörtént, ahogy a váratlan szerelmek az életében, vagy, ahogyan beleüvöltöttek a fentről a fülébe, hogy most kezd újra az életedet, mert valami nem jó, vedd észre.

Szombat délután volt, mikor a halál kiválasztotta a percet, a pillanatot, a helyet, a történést. Nem érdekelte birtokosa kora, vagyona, szerelmi élete, sőt azzal sem törődött, hogy adott-e valamit az emberiségnek, mert valami ilyesmi a célunk a földön. Sokat boncolt, értelmetlenérdemes kérdés, de feltesszük, válaszolunk rá, elmélkedünk rajta, hol sokat, hol még többet. Adunk, elveszünk, hozzáteszünk mások életéhez. Rombolunk, építünk, az élet pillanataiban.

Azon a pillanaton, amikor békésen elmélkedett valami kis semmiségen, hirtelen ráeszmélt, hogy a halál ölelésében van, érezte a szorítást, a hidegmeleget, szervesszervetlent, érezte, hogy oly tehetetlenné válik (mindannyiszor azok vagyunk) , ha élete nem is pörgött le előtte, tudta, hogy itt van élete utolsó perce, vagyis másodperce. Nincsenek kiskorából hirtelen előjött képek, sem felnőtt korából, sem viszonzatlan szerelmei, meglévő szerelmei, sem szülei képe nem jelent meg előtte, sem végtelennek tűnő folyosó melynek végén a fényárad be, s látszik, hogy rohanunk valahová, nem jelent meg semmi, pedig várta.

Talán nem így képzelte, de már mindegy is. Ennek az inkarnációnak vége, kezdődhet az új. Ha nem is halunk meg, hiszen hitt ebben, tudta, hogy van következő élet. Ha emberek között hal meg, újra emberek közé születik, valahová a világba, lehet, oda ahova mindig is vágyott, vagy egészen máshová. Ha pedig valamilyen állat vagy élőlény van hozzá legközelebb, akkor akként születik újra.

Emlékszik, hogy kedvenc kutyája, ősszel, az ő kezeiben halt meg. Tudta, hogy kutyája emberként fog újra születni a földre, hiszen emberek között halt meg. Kíváncsi volt, hogy milyen ember válik belőle, elképzelte, s szeretett volna találkozni vele.

Milyen meghalni? Kérdezte saját magát. Aztán elmosolyodott, hiszen tudta, hogy ha most meg is hal, ki tudja hanyadszorra, nem ér véget semmi, hanem csupán valami befejeződik, a lelke megmarad, csak egy másik testbe vándorol át.

Ez volt utolsó kérdése saját magában, mielőtt belecsapódott az előtte vészfékező kocsiba, s látta a gumifüstöt, ami beterítette a szakaszt, s ködként cikázott előtte, s nem látott semmit.

Aztán már kívülről látta a történéseket, látta a kocsit, amely az árokba fordult ezért fékezett le az előtte lévő kocsi, s látta saját kocsiját is, hogy annyira nem tört össze, hogy halálát okozza. De akkor mi lehet ez?

Azt érezte, hogy másodpercről másodpercre távolodik a helytől. A hátán szárnyak nőttek, olyanok voltak, mintha egy angyaltól kapta volna őket. A lapockacsontjából nőttek ki. A repülés olyan volt, mintha már azelőtt, hogy élt volna, használta volna őket, nem okozott újdonságot, viszont a magasságot, még mindig nem bírta megszokni, hiszen szokatlan volt, de ezt is másodpercről másodpercre szokta meg, hiszen átalakult valamivé.

Angyal. Ő, most már azzá vált. Itt lesz közöttünk. Védelmezője lesz valakinek, kire Ő felel, segítenie kell a Földön ért fájdalmak enyhítésében, örömök feldolgozásában, s Története helyes megírásában.

Az őrangyalok, akik az egyes ember vezetéséért, támogatásáért felelnek a születésétől a haláláig.
Ők nem egyszerűen őrangyalok, hanem egyben szellemi vezetők, tanítók, társalkodók, segítők is.

Ha védelmezettje „meghal”, tovább kíséri az útján egy újabb inkarnációba,  újraszületik a Földre. Követnek több inkarnáción át, hogy mi, védelmezettek, megtaláljuk az élet alapvető kérdéseire a választ, átéljünk különböző érzéseket, birtokoljuk, átalakítsuk, s ha kell, örüljünk, vagy szomorkodjunk. Ők mindig velünk lesznek, így tudni fogod, hogy utadon sosem vagy egyedül, látszatra egyedül mész végig az Úton, amit életnek nevezünk, de mindvégig az árnyékod lesz Ő, ki védelmez.

Ők angyalok, s nem emberi tulajdonságokkal rendelkeznek.

Ime hát, egy ember, ki angyallá válik, s feladatát végzi majd, s később újraszületik, hogy újra felfedezze az ízeket, az illatokat, örömökben és csalódásokban legyen része, felfedezze a rá hatással lévő erőket, a szerelmet, az elmúlást, átélje a „Halál” erejét, az elvesztést, s mindent, mi Evilági.

Hogy most a Védőangyalom hol kószál s pihen, nem tudom, de ha baj van velem, tudom, hogy ő ott terem és vigyáz rám. Hogy a te védőangyalod hol hagytad, azt neked kell tudnod.

Isten majd megvéd és megbocsájt, hisz ez a mestersége.

 

Hallgasd