Belépve egy másik országba, el kap az a fajta irigység plusz motiváció, hogy egyszer, a másik ország, jelenesetben Ausztria, egyszer nem csak egy másik ország lesz, hanem az ahova hazaérkezem. Tudjuk jól, hogy itthon a helyzet sosem lesz már jó. Egy szarkupacon sok-sok ember, várjuk, hogy a szarból arany legyen, kis idő alatt, és semmittevés nélkül. Mondhatom, hogy ez, lehetetlen. Innen már csak elvenni lehet. A sikkasztások, és csalások nagymértékben a legjobbak itt, ennek a büntetése sem jelent semmit. Hol a bűntudat?
Az kis emberekben van. De most felejtsük el, mindazt, amit az előbb írtam.
Ausztira, egy más világ, másnak, pedig a mi világunk más, és a külföldinek szép, nekünk talán már unalmas.
Hajnalban átkelve a határon, ami létezik is, meg nem is, köszöni szépen magát, jól van. Tudjuk, hogy máshol vagyunk.
Az autóút, olyan tükörsima, hogy az addig remegő és hullámzó kocsi, mintha megnyugodott volna, a vadló megszelídül.
A szél máshogyan fúj, nincsenek egyhangú autók, mint itthon, látszik a gazdagság, a kis falukból kiáramló dinamika. A sok virág, a színes házak, a színes házak tetőcserepei, lehet, hogy minden háztetőről látszódik a nap fénye, itt boldogságot áraszt minden. Mamák mennek a boltba friss kenyérért, egy üzletember önbizalommal vág át a forgalmas úton, közben a bal kezével elnézést kér és már-már nagyképűen a jobb kezével a hajába túr csíkos ingében.
A piros lámpa puha fényében várakozom, előttem egy magyar autós, a GPS, néha megszólal, arra megyek, amerre mondja. Figyelem a kocsiból az embereket, álmos vagyok, de próbálom bezárni az illatokat, a színeket, az érzésemet. Milyen lenne nap mint nap itt élni? Ölellek ismeretlen nagyváros.
A vezetés eddigi félelmeket okozott bennem. Mi lesz ha belém jön valaki, és én belemegyek valakibe?
A reptéren annyi nemzet gyűlt össze, hogy elment az összes addigi kis önbizalmam is. Repülők 5 percenként szálltak le, azokról még több ember. Néhányan kávéztak, cigiztek kint a terminál előtt. Rá akartam én is gyújtani, vagy kávézni, hogy beleolvadjak a tömegbe, de aztán nem csináltam semmit.
Magyarosan a zebra kellős közepén megálltam, míg az utazás főcéljai beszálltak a kocsiba, és indultunk vissza, ha nem is csikorgó kerekekkel, mint a filmekben, de indultunk. Egy buszt követtem hazafelé. Majd az elágazónál, ahol Loretto felirat ékeskedik egy barackvirág színű ház oldalán, indexemet kitéve a nyíl irányába elfordultam, s mentünk a pici volt olasz falucskához, felfedezni. Letérésünk 2 kmes útját, ahogy volt belezsúfoltam az agyamban. A kocsma melletti parkolóban beállva, az utazás fő céljai ettek, míg én elindultam bátor lépésekkel, felfedezni, átölelni, magamba szívni a Loretto-i szelet, barátkozni a hellyel, ami persze könnyedén ment.
Beálltam a buszmegállóba, elképzeltem, hogy reggelente itt állok. A parkban a fűre léptem, puhaságában csodálkoztam. A frissen vágott fű illata is más itt. A park tele sorba ültetett fákkal, amelyek egyfajta szép egységet adnak ennek a parknak. Diófák. Három darab Loretto-i diót belecsúsztattam barnakockás ingem zsebébe. Loretto ismeretlen utcájában a diófák árnyékában leültem a néhány napja festett sárga padra meg pihenni. Egy mama indult a bolt felé, a falu talán egyetlen boltjához. Egy traktoros körözött a környéken. Alig lézengtek emberek. Az utcalámpák díszítettségében csodálkoztam a padon ülve, a fák mozogtak, ahogy a szél átkarolta mindegyiket.
A közeli templom lágy harang hangja jelezte az idő múlását. Színes házak között eljutottam a kicsinek igazán nem mondható templomhoz. Messziről látszódott a két tornya, amikor beléptünk a faluban és a lejtőn csak gurultunk a kocsival.
A fehér templom ajtaja koromfekete, a díszes virágai fehérre festettek. Egy olyan szépséget, és nem mindennapi látványt ad az egésznek, melyben órákat lehetne csodálkozni. Minden egyes virágon eltölteni valamennyi időt. A templom kertjében egy szobor. Az itt szolgáló olasz pap szobra. P. Pio Bruno Lanteri. (1759-1830)
A templom belsejében azt veszem észre, hogy az eddig megszokott templom illata itt valahogy más. Persze rájön az ember, hogy itt minden más. A szél íze, a szél ölelése, minden más. Gazdag díszítés jellemzi a templomot, minden felülete, több mellékoltár, több régi festmény, amelynek a színei már olyan sötétek, hogy a kép alig-alig mutatja magát, látszódik rajta az idő pora. Pár néni beszélget a padok között, én fényképezek, nem bámulnak, nem kérdeznek semmit, eltűrik a csipogást, amit a fényképező ad. Itt is elraktározom az illatokat. Felnézek a kicsi orgonára, elképzelem, a hangját, amely betölti a templomot, sípjain látszik, hogy pár regiszteres barokk orgona, lehet, hogy nem gyakran használják. Angyalkák és arany színben pompázik.
Belemártom az ujjam végét a szentelt vízbe, keresztet vetek, letérdelek. A főoltár festményét nézem, mint utolsó valamit.
A templomból kilépve elképzelem, milyen lenne, ha mindennap itt lennék orgonista vagy valami normális ember, de ITT Lorettoban.
Valami történt itt. Elhagyva a Loretto piros átlóban áthúzott táblát, kis csalódottság fogott el. Azt hiszem megtaláltam az otthonom.
Hazafelé, egy női sofőr nem adott elsőbbséget, de még idejében észrevettem a szituációt. Blokkoló kerekek égett gumi fütsjében visszarángattam magamat a valóságba. Igaz volt, minden amit láttam, igaz volt minden amit képzeltem magamban.
Heves szívdobbanásom lüktetésére észhez térített az élet.
Ez az utazás egy nagy képzelgés, lassan visszarángatom magamat a földre, lassan átérünk a határon, és vége mindennek. Vége mindennek, vagy éppen most kezdődik minden?
