Steinway & Sons

[…] Ha egy

"[…] a nap nap után elém kerülő dolgok egymásutánjából próbálom kiolvasni a világ velem kapcsolatos szándékait, jól tudva, hogy olyan szótár nem létezik, mely szavakra fordítaná a dolgokban megbúvó sötét, fenyegető célzásokat. "


"De életem minden perce új események halmazát, s annak következményeit hozza magával, így minél inkább törekszem visszatérni a nulla perchez, amelyből elindultam, annál távolabb kerülök tőle; noha valamennyi cselekvésem előző cselekvések eltörlésére irányul, és sikerül is méltányolható eredményekre jutnom törlésekkel, olyannyira, hogy fel-felcsillan lelkemben a közeli megkönnyebbülés reménye, számításba kell vennem, hogy minden előző eseményt törlő lépésem új eseményeket zúdít a nyakamba, s ezek még az előzőknél is jobban bonyolítják a helyzetet – szintúgy nekiveselkedhetem hát majd a törlésüknek. Vagyis jól ki kell számítanom minden lépésemet, ha a lehető legkevesebb bonyodalom árán akarom a lehető legtöbb törlést                                                                                                                                                      végrehajtani."  
                                             
                                                                                       Italo Calvino : Ha egy téli éjszakán egy utazó

zene: http://www.youtube.com/watch?v=9lmqDOjHx70

Ráadásnap

Vasárnap :

        Elgondolkodtató, hogy az ember miért pont vasárnap 12:00-kor dönt úgy, hogy füvet nyír? Sosem jön rá normális válasz. A motor zaja keveredik a PB-gáz szállítós kocsi "zenéjével" aztán sokkal később megérkezik a sárgaszínű fagylaltos kocsi hangos dallamával majd tovább áll, de most sincs csend, továbbra is zúg a motoros kasza a kertekből, épp mikor húsleves és rántott hús illata lengi be a falu utcácskáit. Az ebéd után szigorúan csak espresso kávét fogyasztva, teraszon kiülős nyugodt délután lehetne, de mégsem...

Szombat éjjel:   

        A legutolsó álmom amire emlékszem éjjelről, hogy Rómában vagyok. Az eső is esett, K-val alig értük el a vonatot, amely fogalmam sincs, hogy honnan indult, de Roma volt végsőpontként feltüntetve. Láttam a vonaton kiírva krétával. Az ablakon becsepegett az eső, sokan voltunk a vonaton. Mindenki télikabátban, aztán néztük az utasokat, ők meg minket. Ordítozva beszéltek, mi meg erőltetetten mosolyogtunk, és próbáltuk nézni az ablakon át az olasz hegyeket. Igaz sok sok esőcsepp nem engedett tiszta kilátást az ablakból. Aztán megérkeztünk, újra... Éreztem az első érkezésünk illatát, a fákat, az enyhén fújó langyos szelet, és azt az érzést, hogy végre, ennyi idő után hazataláltam. Pontosan szavakban nem tudom leírni, milyen is ez az érzés, csupán azt, hogy megszűnt minden addigi görcs és csak szívtam újra magamba ezt az olasz és római érzést másodszorra, pedig valójában csak aludtam. Az emberek arcai hasonlók voltak, mint az első utazáskor, a repülőn olvasgató őszes férfi, aki valamilyen könyvről készített fotót az instagramra, vagy csak a feleségének. Valamilyen kerek szemüvegkeret volt a fején, várta, hogy végre landoljunk. Ő talán valóban római gondoltam... talán van egy piros Vespája amilyet szeretnék, vagy egy Fiat 500-a, hogy a kanyargó szűk utcában tudjon közlekedni, s pont olyan amilyet szeretnék. Ő már ki sem néz a repülő ablakából, nem nézi a narancssárga utcai lámpák fényében pompázó Rómát. Talán túl unalmas? Talán a sok ingázás miatt megszokott?   

        Éjszakák, álmok, újra átélt római utazás melyet "kénytelen" voltam újra átélni, s talán akartam is újra átélni. Már várom a következő hajnalt Rómában, hogy újra lássam és érezzem azt, amit pontosan de még hiányosan sem tudok megfogalmazni...valami olyasmit, mintha hazaérkeztem volna s ne csak álmodjam. Átölelni végleg. A keddi szemerkélő esőt, a szelet magaménak érezni... a cappuccino-t az ókort, a jelent, a kedvenc csapatomat. A találkozások pedig előre meg vannak írva, s ezek talán csak akkor jönnek létre, ha már kiérdemeltük őket.

Most éjjeli 1 óra van, ki-ki nyugalomban álmodik, vagy épp tervezi a jövőt. Én talán Rómáról álmodom újra...mindig. 

Hétfő - csütörtök

Visszatérek a hétfő-i és csütörtök-i napokhoz, ekkor lesz fent új poszt a blogon...remélhetőleg...:)

addig zene: http://www.youtube.com/watch?v=ABwiDjh4X1o

szerda

Tegnap... az ember valahogy mindig a tegnapról akar mesélni... szóval tegnap megpróbálkoztam a levenduláim szaporításával. Kíváncsi vagyok mi lesz belőlük. Egyáltalán túl élik-e? Jövő ilyenkor kellene majd kiültetni...azt mondták a Kertész kertje című műsorban...

Ma pedig szerda van. A szokásos lottó kitöltés. Meghatározott procedúra alapján. Most várok, és reménykedek. Eljátszok a gondolattal, milyen jó lenne ha... és ezt meg azt szeretnék venni a nyereményből. Bár még nincs listám...s ide sem sorolom fel őket.

ui: Szombaton május 25-én 17 órakor Veszprémben megnyílt a fotóimból álló kiállítás. Köszönöm mindenkinek aki ott volt. Aki pedig nem tudott, még három hétig megnézheti. :)

Boldogan mentem a ködben

Sétálgattam szombat estefelé az esőben. Fejben tervezgetem a május 25-ei kiállításomat. Kicsit izgulok, mégiscsak ez az első. Az eső szemerkél, picit fúj a szél, imádom. Olyan elgondolkodtató. A közeli hegy tetejét beborítja a felhő, a szél által mindig más formájú. Mint egy igazán magas hegy...talán hó takarhatja? Persze nem... Hoztam esernyőt is, de aztán mégsem használom, mint az öreg urak erre támaszkodom, lépésenként leteszem a hegyét a földre, és bámészkodom. Az utcán nem jár senki sem ilyen időben. Ezt szeretem a legjobban. A főúton autók száguldanak el mindkét irányba. Vajon merre mehet az a szürke vagy fekete autó? Márai Négy évszak című könyvét olvasgatom, már itthon. Néha néha kinézek az ablakon, nézem az üvegen a vízcseppeket, ahogy a diófát fújja a szél, vagy a közeli réten hogyan mozog a búzamező. Mint valami dühöngő tenger. Felvehettem az új téli pulcsimat, a citromfáim nőnek, de még korántsem olyanok, mint a római...a via antonelli-n ... az még jó pár év...
Szóval így telik ez a szürke szombat délután...

..." Boldogan mentem a ködben, és ezt gondoltam: végre! Végre egyszer lehet cél és irány nélkül haladni néhány lépést e civilizált életben is, mely máskülönben amúgy is aggasztóan célirányos. Végre néhány perc, egy nagyváros életében, mikor ismeretlen erő felold mindent, ami anyagszerű, s a város átadja magát e különös játéknak, mely kissé félelmes és veszélyes is. Túl szabályosan élünk.
Az embereket meg kell tanítani arra, hogy merjék szeretni és vállalni a veszélyt és a rendkívülit.
Néhány veszélyes lépés a ködben különb életérzést ad, mint ezer és ezer biztos, céltudatos lépés a napvilágban. Ilyen pillanatokban, mikor senkivel nem lehet találkozni az utcán, mert az emberek elvesztették a ködsapka alatt személyiségük ismertetőjeleit, végre találkozunk önmagunkkal."

zene: http://www.youtube.com/watch?v=ibgqFaQoNfU

Egy átlagos szerda. (?)

Az udvaron ülök egy kerti széken. A nap végre kisütött, ezt vártuk már régóta. Nézem az erdőt, olyan szép és csendes. És megnyugtató. Hatással van rám, ahogy a bárányfelhők, a nap, a folyó, a meleg déli szellő. Csend van. A fekete kávémat iszom a csehszlovák bögrémből, most már nem a mikróban melegítem fel. Szerda van. Lottót veszek a postán. Képzeletben már a főnyereményen jár az eszem. Mi lenne ha...

Persze nincs ha, de mégis ha, ha...

Vennék egy kicsike házikót Kingával, valahol egy szép környéken. Talán egy kis domboldalon, ahonnan gyönyörködve lehet figyelni különösen hajnalban a természetet, az erdőt, vagy ilyesmi. Lenne kert, benne minden jó, vetemény. Pár gyümölcsfa, szőlő. Amiért most különösen megőrülök, a Pinus pinea, és a Himalája nyírfa. A kertben két német vizsla szaladgálna, Pál és Modi. A Pál nevet nem kell különösen ecsetelni, de a Modit, már inkább. Modi, mint Modigliani olasz festő, szobrászról nevezvén el. Szeretnék még egy kis autót, egy kis Fiat 500-ast. Csupán azért, mert olasz, és nem azért mert napjainkban ez a divat. Megelégednék bármiféle más, de csak olasz autóval is. Igazából a formája tetsszen  és ne fogyasszon sokat...Persze fontos a szín, amit sosem tudnék eldönteni 100%-osan. A fekete túl komor, és hamar karcolódik, a piros túl rikító, a fehér túl hamar koszolódik, a sárga még rikítóbb, mint a piros, a szürke(???), szürke autót, meg nem akar senki, de az se tetszik, kék??? hm az se szép szín főleg autón...szóval ez egy fontos kérdés.

Aztán a fotósfelszerelésemet szeretném feljavítani, és megörökíteni minden szép pillanatot az életemből vagy mások életéből. Alkotni új írásokat, megismerni új és ismeretlen helyeket embereket, néha csak inkább helyeket. Vagy visszajárni olyan helyekre ahol már jártam, de lenni szeretnék még. Múlt hétvégén szépen eltévedtünk Ausztriába Kingával. Igazából jó volt. Én, azért elég ritkán lépem át a határt, de mindig a Moszkva tér című film jut eszembe, amikor vonatjegyeket hamisítottak, és a két főszereplő Bécsben jár, ahol az újgazdag fiú mondja a csórónak (tehát itt magamra ismertem), hogy "sosem voltál még külföldön?" Szóval amikor átléptük együtt a határt, akkor is pont ez fogalmazódott bennem....megfogalmazhatatlan bizsergető érzés mindig amikor átlépjük azt a határvonalat. Újdonság, mely újat és szépet hoz, szépet hozott számunkra azon a délutánon. Átléptünk, a levegő másabb. Gyorsan lehúztam a kocsi ablakát, és beszippantottam mélyen a tavaszi friss osztrák illatot. Aztán mint jó turistához híven eltévedtünk, ahogy szokott lenni, persze térképünk az nem volt. Nem is terveztük, hogy átlépünk, spontán volt minden, ugye érted??? Ez a legjobb utazás. Hirtelen és spontán semmi tervezés.  

A szerdai kávézás közben ezt az esetet is megmosolyogtam, meg a római utunkat is. Meg, hogy annyira visszavágyódom. Róma az a hely, ahova hazaérkezhetek. Talán jövőre újra valamikor...

Délben zár a posta, előtte oda kell érnem kitölteni a lottót, hogy mégis megmaradjon az álmodozás estig. Mit, hogyan, merre...

Aztán hazaérek, nagyanyó nincs itthon...nincs a konyhában, nincs a szobájában se. Nincs a kályha melletti székében sem, ahol olvasgatni szokott az utóbbi időkben. Nincs a kertben se, ahol veteményezni szokott ilyenkor. Üres a lakás. Olyan szokatlan és fura még ez. Elment. Mindenkit itt hagyott. Papám már régóta várta őt. Most kézen fogva sétálgatnak, beszélgetnek egymással, bepótolják az időt, elmesélik milyen dolgok történtek a másikkal. Egy szép parkban ülnek egy padon valami tó előtt, a nap szépen süt,  mosolyognak egymásra csillogó szemekkel , mintha most látnák először egymást hosszú idő után. 

S nézik a bárányfelhőket a tó tükrében, én pedig a bárányfelhőket az égen. 

Ciao Mami! Ciao Papi!

(Hiányoztok!!!)

"Apránként halunk meg, aki szeretett bennünket és elmegy, az mind elvisz belőlünk egy darabot." / Bertók László

zene: Brian Crain - Voice From The Past

http://www.youtube.com/watch?v=QJStD9v4Uaw

Szomorúan zuhog a húsvét vasárnapi eső

. Van egy idézet, melyet nem tudok pontosan idézni : "ahova születtél, ott van dolgod is." Vagy sorsod. Ezeket a hegyeket látod meg először, ha elindulsz, és hosszú útra mész, ez az a hely, amely el kezd hiányozni. A fák, a szél, a levegő, a dohos pesti utcák, a Balaton esti illata, a szőlő a hegyen, a vidéki kirándulások, talán az emberek is.  Vagy a római macskaköves sikátoros utcák, a barack színű házak, méregzöld spalettával, a kajaillat, a sok fiat 500-as, a mandulafenyők, a napsütés. Itt szomorúan zuhog a húsvét vasárnapi eső a világra. A virágok még pihennek, a tavasz nehezebben érkezik, mint eddig, de el fog jönni. Egy mag is nehezen csírázik ki, de idővel megindul, kitör a földből, és életre kel. Ez a sorsa, s a mag amelyet elültettél a te felelősséged megfelelően nevelni. Élhetünk máshol, de tudjuk, hogy a máshol nem a haza s majd egyszer egyedül fogjuk magunkat érezni. Mint mikor hazafelé jövet egy nagy útról, utoljára pillantunk a tengerre, s magunkban azt gondoljuk, valamikor látni szeretném még újra a tengert, legalább egyszer...valami ilyesmi érzés...vágyakozni..aztán tovább rohanunk, de mégis hová??? 

ha szép idő lesz, szeretném az udvaron a füvet rendbe hozni, a levenduláim új hajtásából, újakat dugványozni. Aztán tovább figyelni a citromfáim növekedését. Még narancsban is gondolkodom. És szeretném idehozni Rómát: Mandulafenyőt is szeretnék. 
És szeretnék újra Rómába menni, a sikátoros barack színű házak között sétálni Kingával!!!
Többre nem vágyom. Csak mehessek újra, tudjam, hogy mehetek és ő is jöhet velem. Azt hiszem, nekem mégis Róma AZ a hely...tudjátok....mégsem ott születtem. 


"Ott vagy otthon, ahol a szíved lakozik."
Audrey Niffenegger

Róma az örök város

A teraszon ültem, a fehér padon, amelyet évekkel ezelőtt festettem le újra. Néztem az udvar virágait, hogyan kelnek életre. A fű, napról napra egyre zöldebb. A gyümölcsfákon kezdetleges rügyek nőnek. A szél még hidegen fúj, még a déli szél is, pedig mindig melegen szokott fújni. A nap ragyogóan süt. A madarak kezdenek újra játszadozni a bokrok, fák felhők között. A távolban a mezőn egy traktor egyengeti a földet. Tegnap ugyanekkor szántott. Most elmunkálja a szántást, ellazítja a telet, hogy új erőre kapjon a föld tavasszal. A mezőn túl, az erdő fái magasodnak. Az én nyírfáim fehér törzsei. Néha látok egy-egy őzet, ahogy riadtan futnak valamerre, vagy csak úgy. Ez a szél ne fújna ilyen hidegen. Olyan az idő, mint egy hónapja Rómában. Istenem. Szerettem ott lenni. Levetkőztem a félelmeimet, magamba szívtam amit tudtam, megérintettem amit lehetett, fákat, a Fiat 500-asokat, lepukkadt ókori építmények maradványait, a római levegőt. Ott más a levegő, szinte kapkodtam, hogy ereim ezt szállítsák az agyam felé és elhiggyem, ott vagyok. Római szél fúj, római szemerkélő eső, római felhők, római Fiat 500-ok, római emberek, római kutyák és macskák. Római madarak. Római cappuccino, római paradicsomos tészta, római második cappuccino, de teljesen más ízzel. Római sör ami persze nem Rómában gyártott, de olasz! (peroni)]. Sosem gondoltam, hogy minden teljesülni fog. A szerelmemmel Rómában születésnapomkor. Együtt kávézni a Colosseum tövénél, nézni ahogy feléled a város. A szemerkélő esőt nézni a szállodaablakból. A hosszú séták a szűk utcákban az eltévedések örök pillanatai, a teljese káosz vespák és fiat 500asok között a nedves macskaköves úton. Utcáról utcára "megismerni", befogadni, átölelni együtt. A római fák, imádom (Pinus pinea). A Szt. Péter tér a tv-ből nagyobbnak tűnik, de persze ott állva is elég hatalmas. [A Szt. Péter bazilikát jövőre nézzük meg.] 
Valahogy minden nagyobban hat a fotókról, valami hatalmas valami pedig mégsem. Pl a Viktor Emánuel-emlékmű baromi hatalmas. Egy hátizsák az összes terhünk. Betérünk egy szűk utcába(Vicolo Scavolino,) a Trevi-kút-tól nem messze, rátalálunk egy kis hangulatos étteremre. Egy pohár vörösbor, paradicsomos tésztára, bolognai spagettire. Aztán megyünk tovább, felvesszük a hátizsákunkat. A nap süt, kellemes tavaszi idő februárban. Olyan hihetetlen, de úgy megszoknám. Metrora fel, metroról le, majd a 2-es villamosra szállunk. A biglietto-nk még épp, hogy jó. Haladunk a Stadio Olimpico és a Via Paolo Frisi felé. A második célpont az érdekesebb. Ezt a címet még baromi régen rögzítettem magamban. Közel van az utcához a Svájci követség, az utca egyirányú, kacskaringós, a fák pinea fenyők, méregzöld színű spletták a barackszínű házakon, minimum négy emeletes, erkélyes. Az erkélyen citromfa vagy narancsfa rajtuk a gyümölcs. Olyan furcsa volt ott állni az utcában, megérinteni a narancsszínű falat, amire Io e te felirat és egyéb olasz firkálásokkal volt tele. Az utca egyik oldalán egy irányban autók, épp csak annyi hely, hogy a forgalom tudjon haladni. Ó ott egy új fiat 500as. Hoztunk egy lakatot, egy szerelem-lakatot. "Egy ősi Kínai hagyomány szerint, ha a szerelmesek lakatot helyeznek el egy véget nem érő láncon vagy kerítésen, szerelmük örrökké tart." Azt hiszem, ennél alkalmasabb helyet nem is találhattunk volna. Itt kezdődik az örökké itt a Via Paolo Frisi-n.

Egy magánjellegű fecsegés XIII.

Egy magánjellegű fecsegés XIII.

"Most, hogy megtaláltam az utamat,

nincsenek már nehéz pillanatok. Hiszem,

hogy küldetésem van, amit teljesítenem kell."

       / Paulo Coelho : A portobellói boszorkány

szinopszis

       A tavalyi összegzésemet, hamar megtudtam írni, szinte átgondolás nélkül. Viszont ez az év olyan gyorsan eltelt, hogy szinte csak képekre emlékszem, amelyeket a fényképezőgépemmel csináltam. Vagy olyan hosszú és fárasztó volt ez az év, hogy azért nem emlékszem?    

Ez a nap volt a legjobb az évben:

        Június 15. amikor Kingával elkezdtünk ismerkedni,

        Június 19. Végeztem a Főiskolával,  

        Július 3., mert találkoztam élőben a szerelmemmel akivel azóta is együtt vagyunk.

        Július 29. <3

Az év legborzalmasabb napja : Január hónap, és Tücsi elvesztése. 

When we meet someone and fall in love, we have a sense that the whole universe is on our side. I saw this happen today as the sun went down./ paulo coelho/

Több kép: http://andreapiovanni.tumblr.com/

zene: http://www.youtube.com/watch?v=Jjgtug98Hnw

Egy szép délután leírása

Talán úgy kellene kezdenem, hogy - "Mióta nem???..." - mint a barátok akik régóta nem találkoztak.

     Most épp áramszünet van egy óráig. Macskáim a kályha mellett pihennek, melegednek. A beígért hó lassacskán meg érkezik. A kertet is eltéliesítettem már, felástam. Tavasszal folytathatjuk a munkát. Tegnap egész este esett. Szokásos sétámon sem voltam. Egyszerűen nem volt kedvem. Most épp a megmaradt délelőtti kávémat szürcsölgetem a Csehszlovák bögrémből -  igaz hideg, mert ugye nincs áram, nincs mikró. Hatvan valahány nap múlva Kingával indulunk Rómába. Pontosan hatvanhat. Már mind a ketten nagyon várjuk. Én közel 15 éve. Végre hazaérhetek. Már mióta várok egy finom paradicsomos tésztára sajttal, meg egy igazi cappucino-ra, macchiato-ra vagy ristretto-ra, este egy kis pizza és vörösbor a Spanyol lépcsőnél vagy valamelyik híres szökőkútnál. A kútba meg beledobni egy számomra értékes érmét, - van egypár - aztán kívánni egyet, kettőt meg hármat. Szóval most Kingával követjük az út fehér vonalát. Tervezünk, álmodozunk. Várjuk, hogy együtt felfedezzük a kis sikátorokat, a piros Vespák szülőhazáját, a régiúj Fiat 500-asokat, a Szt. Péter téri galambokat, az Castel Sant' Angelo hídján lévő angyalokat a Colosseumot meg még egy csomó helyet, (igen a Termini pályaudvart is). Csinálunk olyan fotókat - hasonló szögekből mint ahogy a képeslapokon láttuk már. És majd mindenre azt mondjuk, hogy "magnifico". Próbálunk majd olaszul beszélni , ciao-val, Buongiorno-val ráköszönni ismeretlenekre.  Próbáljuk tervezni mit fogunk megnézni, de a legvalószínűbb dolog, az az, hogy spontán fogunk sétálni Rómában épp a születésnapomkor. Megszületésem pillanatában Rómában leszek ami hihetetlen és felfoghatatlan egyelőre, de ami ennél is fontosabb, az, hogy Kingával. 

ui: Elsétálunk a Via Paolo Frisi-hez is, megnézzük, hogy tényleg szép utcában fogunk-e lakni Kingával meg ilyenek. 

<3 

66 nap múlva Róma

1994. október 23, vasárnap (








                                                                                                                                                                   )!!!

Egy magánjellegű fecsegés XII.

Álmodunk-e szép feleséget, házat, benne szép családot??? Saját kocsit. Szép kertet. Jó barátokat, akik átjönnek szombatonként, vagy péntekenként? Az udvaron grillezett húst vagy valami kaját ennének ezek az emberek, vörösbort innának, nevetgélnének. A gyerekek ha vannak már a kertben játszanának, önfeledten rohangálnának. S amikor a nap fénye elragyog, gyerekek lefektetve. Mindenki a megszokottól eltérő helyen álmodna, valami ilyesmit. 

           De néhasokszor félünk az álmoktól. Félünk a kimondott szavaktól, az érintésektől, a haláltól. Rettegünk a holnaptól és a le nem győzött fóbiáinktól.  Félünk az alagútban, félünk a liftben. Félünk a mellettünk lévő embertől a metrón, hátha megtámad és kirabol vagy betörnek a házunkba. Annyi mindentől félünk. Igaz, túl egyszerű lenne, ha nem félnénk semmitől. "A bátor ember csak egyszer hal meg, a gyáva sokszor." - írja Shakespeare. Félünk, hogy a boldogság, a boldogtalanság megpecsétel bennünket. És jönnek a közhelyek, az elcsépelt szavak, amelyben gyorsan élünk. Rohanva kiutat sem keresünk csak nekirohanunk a falnak. Remélve, hogy egyszer majd álmodunk szép feleséget, házat s benne szép családot.

        Milyen a félelem illata? Talán úgy tudnám leírni, mint a zápor előtti kavargó szél illata.  Mindenhol más, de mindenhol gyönyörű és hátborzongató.  A félelem olyan, mint a lesújtott hamis hang a zongorán. Háborítatlan térben egyszercsak bumm...és félünk s olyanok leszünk, mint egy elképzelés nélküli gyerek.  

Most nagyon is boldog vagyok. Sosem voltam ennyire. 

zene elalváshoz. : http://www.youtube.com/watch?v=a3tgumBPjQs&feature=related

Egy magánjellegű fecsegés XI.

Egy magánjellegű fecsegés XI.

                               "Azt mondják egészségesen élni tartósabb
De manapság a halál egyre kapósabb
Ősz van a szél az arcomat karistolja
Könnyedén süllyed el a papírcsónak
Már vetkőznek a fák olyan közel a tél
Szeretni valakit valamiért."

Aztán az ajtón bekopogtat hirtelen a szerelem a délután harmadik negyedében.

"a szerelem az éjszakán 
keresztül rohanó fény" C.B.

Reggeli: Fonott kalács vajjal és anya idei kajszi lekvárjával. Kávé, de ez már a második. Vilmoskörte gyümölcslé. Ma van szerda. 2012. szeptember 5. Pontos helymeghatározás: 56-s szám alatt.

***

Aztán szeptember 6. Tücsi 13 év után délelőtt meghalt.

***

Az őszi édes péntek.

Azt vettem észre, hogy az út melletti fák tarka színekbe öltöztek. Hol voltam én eddig? Olyan gyorsan telnek a napok. Csak ülök egy padon, miközben az évszakok pörögnek. Mintha tekerve néznék egy régi filmet egy VHS kazettáról. Egy férfi (én) ülök a padon, miközben a levelek hullnak, aztán a leveleket felváltja a hópelyhek kuszasága, miközben főhősünk azaz én, még mindig mozdulatlanul ül a padon. A kamera kicsit közelít rá, de szinte csak pár centit. Aztán a fa kizöldül, kicsit fújdogálja a szél, főhősünk még mindig ott ül ugyanott, egyedül. Aztán eljön a nyár, és valaki mellé ül. Megfogja a kezét, és együtt telik az idő a gyorsított film. Arcukon látszik a szerelem. Felállnak és elsétálnak. És a nyárból ősz lett. A fák újra levetkőznek, mezítelenre.

A nyárősz utolsó szelei az arcomat csókolják az Ő hajával pedig csak játszadozik. Én meg nézem, aztán a lábunkat a tóba mártjuk. A nyárőszi fények tompábbak, este gyorsabban sötétedik, hirtelen árnyékba borul minden. Aztán a csillagokat nézzük egy nagy erkélyről. Közös lélegzet, közös hullócsillag most időben és térben együtt, eddig külön álmodoztunk egymásról, hogy aki jön, talán ő is épp most nézi az eget, ahogy én.

***
Szeptember 9. :   Az esti sétámon a kellemes hűvös, fázom, mint általában szoktam. Gondolkodom, aztán utca utcát követ, a hely s minden ugyanaz, jó magam is. Mélyet szívok az utolsó-utolsó cigimből, ez a búcsú izzó dohányfüst csókja. Aztán a csendben szinte semmi nem történik, ugyanakkor mégis minden mikor meglátok egy hullócsillagot.

                                               "Azoknak az elveszett lelkeknek, akik elfelejtenek hinni a szerelem nagyságában"

Vonaton felejtett szerelem

2009. MÁJUS 3., VASÁRNAP

Vonaton felejtett szerelem

A fiú, nevezzük P.-nek, éppen hazafelé tartott vonattal. Oda ahol felnőtt, ahol megtanulta, hogy mit is jelent igazi, becsületes embernek lenni. Végtelenül egyszerű, ám igen intelligens, olvasott neves íróktól, tudott a világ dolgairól, és erről meg volt a saját véleménye. P. napja eléggé rosszul kezdődött, de már úgy kelt fel, hogy este végre hazautazhat. Ez sokban befolyásolta az egész napját. Valami furcsa kis öröm fogta el, mely egész nap benne duruzsolt. Délelőtt az egyetemen volt, majd rájött, hogy ez csak egy állomás az életében, semmi több. Ha befejezi az egyetemet, diplomás lesz. Most félúton van a diplomától, de valójában nem igen tudja eldönteni, hogy mihez is akar kezdeni. A szak, amire jelentkezett, nem tetszik neki, nem annyira, hogy valóban így tudná elképzelni az életét. Többet szeretne. Valami olyat szeretne csinálni, amitől az emberek kicsit is jobban képzelik el a saját életüket, valamit adni akar nekik. Valami pluszt. Furcsa előadáson ült, de valamit egészen mást kezdett írogatni a füzetébe. Egy rövidke vázlatot egy történethez, ami járt a fejében. Nem csodálkozott ezen, hisz régebben is másabbnak érezte magát, mint a normálisok. De szerintem mindenki így van ezzel. A történetét nem tudom, mit írhatott. Még benne sem állhatott össze. Talán majd a vonaton, vagy majd otthon, vagy majd csak a fiókjában fog heverni és egy szép napon befejezi. Délután, viharfelhők gyülekeztek, az eső el kezdett szakadni, a szél ide-oda mozgatta a fákat, megtáncoltatta őket, s ők eközben örömüket lelték az életnek. A vonat nem sokára indul. Egy utolsó egyetemi óra, és indulás. Nagy táskával beért az órára, leült, de úgy érzi mindig, mintha nem vennék észre. Jobb is talán, vagy mégsem? Az óra, P. számára gyorsan eltűnt, és kisétált az esőben a vasútállomásra. Fél órás séta. Ő szeret az esőben lenni, bőrig ázni, valahogy sosem értette ő sem ezt, de élvezte. A vonat, késéssel indult. Ez már körülbelül egy hónapja követi. Amire felszáll, az késik mindig. Így volt ez, pár héttel előbb is, amikor 1 órát késett a vonata, amivel az iskolába akart beérni időben, aztán rá egy hétre, pedig megpróbálta a buszt, de ez is késett úgy fél órát.  Az ilyeneken már nem igen lepődik meg. Pár üléssel P. előtt ült egy lány. Nagy táskával a lábai között. Az indulásig P. előtt 3-4 alkalommal is elhaladt, majd ránézett, vagy visszanézett. Bizonytalan volt, hogy jó vonaton lehet-e, ezért leszállt és megkérdezte a kalauzt, hogy valóban jó vonatra szállt-e fel, majd nyugodtabb arccal szállt vissza, és most már nyugodtabban mosolygott P-re. Az út általában eléggé unalmas P. számára, hiszen egyedül utazik, nincs vele senki. Általában olvasni szokott, közben pedig zenét hallgat, és várja, hogy végre hazaérjen. Így volt ez most is. Kundera: Azonosság c. könyvét olvasgatta, és zenét hallgatott. Majd valahogy azt érezte, hogy figyelik. Különös érzése volt ehhez, és valóban. A lány figyelte P.-t. P. ránézett a lányra, a lány pedig ijedtében hirtelen leejtette a jegyét, aztán felvette, de P. elmosolyodott s visszabújt a könyve mögé. Fél óra múlva, P. elaludt. A könyv az ölében nyitva volt, éppen ott ahol tartott. A lány odalépett hozzá halkan, majd szájon csókolta. P. nem merte kinyitni a szemét. Feltette a kérdést, hogy ki merte a semmiből szájon csókolni csak úgy? És miért? Egyre több kérdés fogta el, amellett, hogy félt a valóságtól, hogy ki is lehet az idegen. Na, amikor rávette magát, hogy kinyitja  szemét, persze ez csak pár másodperc volt míg hezitált, látta, hogy az előtte ülő lány most már előtte áll, és ő csókolta meg. P. nem tudta hírtelen, hogy mint mondjon. Csak annyit tudott nyögni hogy: Hmm. Aztán feltette a lánynak a kérdést, hogy ezt miért csinálta? Erre a lány azt kérdezi vissza: - Miért, ennyire rossz volt?  - Nem erről van szó válaszolt P. - Akkor miről? - Arról, hogy nem is ismerjük egymást, még a nevedet sem tudom. - A nevemet mástól kaptam, miért lenne érdekes? P. egyre érdekesebbnek gondolta a lány, persze az is volt.- Valóban a nevet kapjuk, de az életünket, és a lelkünket, mi alakítjuk. Erre lennék kíváncsi akkor. Mondja P. A lány mosolyogva válaszol. - Túl kíváncsi vagy. E. vagyok, épp hazafele tartok. - És az hol van? - Amerre te mész. Mondja a lány. P. ismét megijedt. Ezt most, miért mondja neki a lány? Nem érti. - Nem értem.  Mondja P. - Nem kell érteni a dolgokat, sem a szerelmet. Valami olyasmit érzek, amit azelőttig nem amíg meg nem láttalak. Furcsa, hogy ennyire merész vagyok , és ezt tettem, de már nem is akarom máshogy csinálni. Sosem találkoztunk ezelőtt, pedig mindig ezzel a vonattal megyek haza, és te is. Mert láttam. Régóta figyeltelek, hogy mikor jössz, mit csinálsz. Megfigyeltem, hogy nem szállsz fel a vonatra, csak az indulás előtt 5 perccel. Addig nézed az érkező vonatokat, és az azokról leszálló embereket. Gondolom történeteket találsz ki magadban, hogy hol voltak, és merre tartanak.  P. eléggé meglepetten nézett a lányra. De nem félt, valahogy természetesnek érezte, ezt az egészet. Az ismeretlen lánytól kapott csókot, azt, hogy most beszélgetnek. A szemébe mer nézni, és nem az van, hogy 2-3 másodperc után elnéz messzeségbe, hanem igenis mer a szemébe nézni. Kevés embernél van ez így, akivel találkozik. Úgy érzi P., hogy a lelkébe látnak, de úgy, hogy ő nincs felkészülve erre, és nem is akarja vendégül látni őket. Mindenki maradjon ott, ahol van. Nem ad erőt, nem ad szeretetet, csak úgy. Nem is akar erőt, sem szeretetet. Azoktól, akik közel állnak hozzá, azoktól persze igen. P. és a lány el kezdett beszélgetni. 10 perc múlva a lány készülődni kezdett, mire P. csak annyit mondott: - Hát mégsem ott szállsz le ahol én? Nem rég azt mondtad, hogy ott élsz ahol én. - Ez így is van. Ott élek a szívedbe, vagy akár a lelkedben. Ez rajtad múlik befogadsz-e. E. eddigre tudta már P. telefonszámát, fogta a nagy bőr utazótáskáját, és leszállt, egy kicsi, és ismeretlen megállónál. Ahol a sínek nem vízszintesek, hanem kicsit dőlnek. Olyan, mintha a vonat el akarna dőlni, pedig mégsem. E. leszállt, majd elindult a vonat mellet, 4 métert, ha haladt, majd visszament az ajtóhoz, de csak azért, mert az ajtó mellett második ablaknyira ült P. és csak így tudta, hogy körülbelül, hol ültek együtt a vonaton. Ránézett P-re, mosolygott egyet, zavartan intett, és a haját tűrte el a kezével, mert a szemébe lógott. P. azonnal fel akarta hívni E-t, hogy még beszéljenek. De tudta, hogy ez túlzás lenne. 

Rövid történet: A megtalálni a megfelelő szavakat

   A szél zaja behallatszik kintről a szobába, néha- néha az esőcseppek is kopogtatják a párkányt és a redőnyt. Teljesen őszi hangulatom van. A kávém gőzölög, a bögre belseje hófehér külseje fekete s benne a kedvenc kiskanalam. Most szél fúj a szívemben. Próbálok valami valós képet festeni amelyből egy valós test születik. Talán ezek az utolsó idők, amelyek a saját határozatlanságomról szól. Ez ma már nem játék, mondom magamban, miközben az idő pörög, az utolsó képek valamiről, valakiről.... az emlékezés. A papírlapokra írt létezés. Megtalálni a megfelelő szavakat. Megtalálni a megfelelő szavakat, hogy rám találjanak. Magamba szívni a szavakat, a mondatokat. Elbambulsz, kinézel az emeleti hatalmas ablakon, ahol beáramlik a  tompa narancssárga felkelő nap fénye. Madarak rajokban alakzatokkal játszadoznak a levegőben a panelházak között, rengetegen vannak, talán ezren is. Mi irányítja őket? Hogyan tudnak együtt mozogni? Miért nem repülnek egymásnak? Tovább bambulok, nézem a polc könyveit, megvakarom a fejemet, szürcsölök a kávémból, épp a balkezemnél helyezkedik el. Mindig balkezes akartam lenni. Persze a világ a balkezesekkel elutasító, mivel csupán 7-% tartozik ebbe a körbe, de ezt sosem tudtam.

   Kisétálok az erkélyre, a hatalmas város elém tárul, egy enyhe dübörgést hallok, felkelt a város...Próbálom figyelni, valamilyen magyarázatot találni a madarak számomra össze-vissza repdesésében, ugyanakkor mégis valami meghökkentő formát és csavart visznek bele repülésükbe. Rövid gyors szárnycsapkodásokkal. Élvezik. Hullámokat rajzolnak az égre, szárnyaik csapkodása, heves csiripelésük hallatszik. Néha elvakítja szememet a felkelő nap fénye. 

- Mire gondolsz most? jön a kérdés. Leírom a papírlapra, de annyira személyes, hogy félek leírni magam számára is.  Újra és újra próbálom, zörög a félig felhúzott redőny, friss levegő árad be a szobába, a csíkos lapra csak ennyit írok: "megtalálni a megfelelő szavakat". A személyes szavak, amelyek nem csak szavak. Jóformán a szavaim mégsem személyes szavak, mert félek tőlük, néha magam sem értem, hogy én hol vagyok köztük.  S rájövök, hogy nem köztük, hanem bennük vagyok. Mert ahogy itt ülök írom ezt, nem tudom, hogy érdemese-e olvasni. Elsődleges cél : Megtalálni a megfelelő szavakat. Azt hiszem megyek, és most feladom a szavak keresését. Végtére is nincs mitmondanom, mert félek a szavak erejétől. Bízom a szemedben. A kezeidben. A tekintedben, amikor a szél csókolja arcod, vagy bármikor. Pár hónap alatt sikerült csak szavak újra Megtalálni a megfelelő szavakat, de ez csak a kezdetek kezdete. Talán most  ott ülsz valahol, és te is a kávédat kortyolod egyedül, de csak az ízéért, akkor gondolkodj el azon, hogy mi az életed súlya? Mit csinálsz egy nap alatt, mik azok a dolgok amelyeket belezsúfolsz, vagy kihagysz, vagy felhagysz valamivel, ami hiányozni fog esetleg, olykor olykor. A döntés amit ma hoztál, biztos jó döntés? 

Hajnaltól hajnalig tartó keretben. Gondold végig: mi az életes súlya azon a napon! Volt-e pótolhatatlan pillanat amely boldoggá tett?

Hosszú néma csend cikázik végig a madarak között. Hosszú csend cikázik végig a szobán, amelyet a szél fúj a szívembe. "Hol van az a határ, ahol a szabadság már teher? Amikor annyira szabad vagy, hogy nincs senkid?" és semmid. Mint a madaraknak. 

video :http://www.youtube.com/watch?v=V-mCuFYfJdI&feature=related

Ami belül történik

Vannak emberek akik képtelenek a boldogságra, én is hozzájuk tartozom. 


Vannak akik felcserélik a nappalt az éjszakával, mert ott érzik jól magukat. Bele kerülünk egy spirálba és csak lejjebb és lejjebb esünk a pokol felé.


 Vannak akik képtelenek valamit alkotni - legyen az kicsi, vagy nagy dolog az életben - örökké fent maradni a föld színén. 


 Nem tudok írni. Fáradt vagyok mindig.

hajnalnégyórakilencperc

Beginners

Most eltűnök még egy hétre, aztán jönnek majd a szokásos hétfői és csütörtöki bejegyzések, ahogy ősszel jöttek. Időközben sikeresen lediplomáztam, írni lett volna kedvem, meg időm is lett volna hozzá, de valahogy nem tudtam megmutatni nektek. Belefogtam a forgatókönyv írásba, igaz még sehol sem tartok, csak próbálgatom magamat, de majd idővel csak sikerül valami elfogadhatót alkotni ebbe a nagy melegbe. Már várom az őszt, a pulcsit, meleg teát, a 10-15 vagy kevesebb fokot. A szerelmet. 


ui: a levenduláimat learattam, most még száradnak itt a szobámba, aztán majd átkerülnek kis párnákba amelyben illatozni fognak. imádom. Az elmúlt egy hétben többet jöttem- mentem mint az egész hónapban szoktam. Imádom. Koncertről koncertre, fotózásról fáradtan, esti baráti beszélgetésre menni, vagy egymagamba vörösborozgatás olvasás. Picit fáradt vagyok, de aztán még egy oldal, még egy oldal.

Legyetek jók!!!
Jövő héttől, meg berendszerezzük a blogbejegyzéseket. HÉTFŐ, CSÜTÖRTÖK, ahogy eddig!!!
Vettem pár könyvet a nyárra, remélem el leszek velük egy darabig.



Sokáig volt Trabant 601-esünk, és pár napja épp néztem egy használt autós weboldalt, ahol ilyen kocsira kerestem rá, és  találtam egy 1989-es februári gyártmányút. Akár csak én 1989. februári...:)
Jó lenne birtokolni ezt a Trabantot, aki akkor született mint én. :)))

Az év mottója : Nem tudom, hogy mit akarok, csak azt tudom, hogy mit nem!!!