Teljes motiváció vesztés

Tele vagyok negatív dolgokkal. Teljes motivációvesztés. Semmihez nincs erőm, nem is akarok semmit se csinálni. Elegem van ebből a szakból. Nincs semmi konkrétum amit meg lehetne tanulni. Ma úgy írtam Zh-t, hogy fogalmam se volt arról, hogy miről szól a tantárgy, sőt azt se, hogy a Zh miről szólt. Lemásoltam a mellettem ülőét. Már csak röhögni fogok, ha meghúz, vagy ha kettes is. Mindegy. Mindenképp röhögni fogok.
Tele vagyok görccsel. Nem sokára referálok. Utálok szerepelni, persze mindenki ezt mondja h „én utálok szerepelni”, meg stb, de én náluk is jobban utálok.
Nincs bennem most semmi olyan energia, amit fel tudnék használni.
Egy hete még vidáman jöttem haza, mert ugye volt jó program a múlthéten, és ez nagyon felvidított, másképp láttam a világot. Most meg a torkomban dobog a szívem.
Végre szakad az eső. Olyan az ég alja, hogy kilátszik egy másfajta szürke, szinte fehér csík, valami nagyon jó érzés ezt látni, a felhő mögé látok. És ahogy hallom, az eső hangját, látom a nagy ablakon, ahogy csepeg rá, és le az eső. Bárcsak otthon lehetnék, és bicikliznék a hegyen, ebben az esőben. Sáros úton mennék, minden tócsába belemennék, lábamat széttárnám, hogy a cipőm azért ne ázzon be annyira, az ég felé tekintenék, és arcomba esne az eső. Az eső langyos lenne, vagy jéghideg, csak érezzek már valami kis változást.
Arcomról folyna le a víz és a hajamról is, teljesen átáznék, még az alsó gatyám is.
Ha végeztem ezzel az érzéssel, vizes gatyában, vizes zoknikkal, hazamennék, egy kádforró vízben felmelegednék, megszárítanám a hajam, és a hajszárító búgás előidézné a régi érzést, miszerint libabőrös lennék. Új ruhát vennék fel, takaró alá bújnék, és olvasnék egy könyvet, vagy aludnék. Csak éppen, nem sokára referálok és a testem olyan görcsben van, hogy talán a vonatra sem kiengedek majd ki.



“Eső esik. Fölszárad. Nap süt. Ló nyerít.
Nézd a világ apró rebbenéseit.”

(Radnóti Miklós: Eső esik. Fölszárad)

Fáradt vagyok. (nem tudok címeket adni , ez van)

Fáradt vagyok. Testileg és szellemileg is. A tanárnéni még nem írt vissza. Na mind1. Ennyit a beadandóról, de jobb is h még nem írt semmit, mert kurvára nincs kedvem semmit csinálni.

Tegnap beszélgettem egy csajjal másfél órán át. Lelkiztük. Mi mást. Hülye kérdés.

Az élet dolgai, azok most kezdenek bomlani. Erőteljesen. Lassan 2 éve járok ide, de most is elhatalmasodott az az alapvető kérdés, hogy miért vagyok itt ezen a szakon? Holnap egy olyan zh-t fogunk megírni, amit mondanom se kell senki nem ért. De majd ki fog megbukni??? Én. Jó nincs is anyagom, de másnak se.

Le is szarom. Olyan fáradt vagyok. Két beadandót terveztem mára hogy meg csinálom, erre itt blogozom.

Holnap tartok egy kiselőadást, Pestalozzi-ból. És nem olasz, csak a neve. De még nem tudom az életét. Majd holnap.

Rájöttem hogy itt azért utálok lenni, mert nincsenek barátok. És minden délután azt érzem amikor unatkozom, hogy haza akarok menni. Nehéz ám mulattatni magamat, sőt a nap 24 órájában. Meg magamban beszélni. Meg minden. Tegnap este 2 órát sétáltam, éhes szomjas voltam, vettem pár kiflit, ittam ócska „üdítőt”, meg még vettem pufit.

És az alkoholisták is lehagytak olyan lassan lépdeltem. Nehéz volt a lábam. Kurva nehéz. Még magamban is sokat káromkodom. Pufit ettem sétálgattam ide oda, telefonáltam közben, hogy ne érezzem magamat annyira egyedül, egy szar városban, ahol egy lélek sem járt semerre, pedig nem volt késő. Senki nem sétáltatta a hülye kutyáját, senki nem indította be az autóját. Senki nem akart sehova se menni, furcsa. Már tettem fel magamnak a kérdést, hogy egyáltalán ebbe a megyevárosban lakik valaki? De hát a panelek ablakaiból pislákol a tv fénye, ég a konyhai vagy fürdőszobai lámpa, néhány ablak kinyitva, de ember sehol.

Néha nem is baj, csak unatkoztam, jó lett volna ,egy barát. Vagy egy szerelmes akinek én jelentem a világot, bár nem hiszek ebben, hogy én jelentek valamit is az embereknek.

Na kezd átjárni a pesszimizmusom. Ideje mennem. Végre csepergett az eső. Imádom, ha esik. Ess eső ess!!!

i got...

i got love
i got family
i got friends
i got style
i got body
i got face
i got music
i got soul
i got feelings
i got everything i needed
i'm happy
but i'm careful
if i cock up,i'll lose everything

Szétesve, kapkodás

Este van, 19 óra. Már a jövőhéten gondolkozom, mit , hogyan, mikor, kivel, miért. Sajnos kell ez most, mert eléggé szét vagyok esve. Meg megcsúszva. Beadandók, zh-k, élettervezés, emberré válás, csokoládé. Kávét döntök magamba, és a két hete meg kellett volna csinálni feladat jön. Pedig most van három filmem amit meg akartam nézni, de ha időben megcsinálom, akkor jöhet az egyik, vagy ha félig kész most az is elég, csak legyen valami meg belőle. Az egyetemen alig van órám, nem lehet panaszom arra, hogy nem volt elég időm minden kis baromságra eddig. Csak éppen nem terveztem dolgokat, úgyhogy ami jött váratlanul, annak örültem, és foglalkoztam vele, amit meg tényleg meg kellett volna csinálni halaszottam olyannyira, hogy van 1 hetem, egy powerpaintos előadásra, és egy 6 oldalas referátumra, lenne időrá, ha tudnám hogy mi kell pontosan a feladathoz. Sőt, május elseje is lesz, szóval az mínusz idő. Már most azt érzem hogy ki fogok szaladni az időből. És ha ez nem jön össze, akkor nem is szigorlatozhatok. Még most fogom csak fel a súlyát. Mert ha nem szigorlatozhatok akkor hátrányban leszek, no de ne így álljunk neki. Plusz még amihez most állok neki az a gyakorlaton szerzett óriási tapasztalat leírása. Egy hét volt. Kb. 20 fő jött be a könyvtárba, mert akkor kezdődött a jó idő. De remélem megered az ujjam és jönnek a dolgok. Szorítsatok erre a két hétre még, plusz meg a vizsgaidőszakra. KÖfi.

Szétesve?

A mi nap olyan volt, hogy csak a füvet nyírtam le az udvaron. Semmit nem csináltam. Egész nap fáradtnak és nyűgösnek éreztem magamat. Még világgá menni se volt kedvem( kis mosoly). Remélem a holnapi nap jobb lesz ennél, csak az a baj, hogy minden nap ezt gondolom. Egy hatalmas szerelem kellene, de már azt is túlzottan keresem. Önzőség azt mondani hogy undorodom a kézen fogva sétáló, vagy padon ülő párokból, mert ezt csak azért mondanám, mert nekem most nincs. Jó lenne persze, talán ha lenne valaki és az időmet vele tölteném el, és nem beszélnék az utcán hangosan. Néha amikor észreveszem akkor még káromkodok egyet és szidom magmat. Mostanában sokat beszélek magamban, olyan ez mintha egy könyvet olvasnék, ehez tudom hasonlítani. Mondom mondom a sok okosságot, meg hülyeséget, és persze az utóbbiból van sok. Túlon túl agyalok dolgokon. Az ebédet a Mamámnál töltöttem. Jó volt régen ott lenni, persze most is, de most valahogy más. Más minden. Például nem beszélhetek egy lánnyal anélkül hogy az ő fejébe vagy az enyémbe ne lenne ott az a gondolat hogy többet akar mint ez a beszélgetés, és akkor jaj. Holnap délután felmegyek a hegyre, aztán kiszellőztetem a fejemet. Múltkor az volt a bajom, hogy már sötétedett, és haza kellett jönni. Szeretek hazajönni, mert az jó érzés hogy van ahova még érdemes menni és várják az embert, de most ez nem volt olyan momentum. Egészen máshol akartam lenni, mint ahol voltam. Aztán persze hazaértem, de tudtam, hogy a holnap nem sokára rám nevet, lesz egy új nap, amikor talán lesz egy valami amit jól csinálhatok, vagy lesz ami felvidít, vagy lesz valami egészen jó. Egy film, egy női mosoly, egy fotó, egy email, amit örömmel fogadok, mert nekem van értem van. Most nyílnak az orgona bokrok, nem szeretem az illatukat. Télen vártam hogy tavasz legyen, hogy kinyíljanak a virágok, és lássak sok tulipánt, de mostanra már elvirágoztak , virágoznak, meg a többi virág is, és nem akarok nyarat, nem akarok semmit. Egy kis őszt. Sok esővel, lehulló levelekkel, 15 fokkal, ami jó, sok szürke felhőt, kicsi napsütést, sárga házat, szerelmet, szeretetet, egészséget, ihletet, kitartást, békét.

„Mentsd meg a világot, mentsd meg a pompomlányt?„

Minden napot úgy élünk meg ahogy szeretnénk? Vagy ha ránk szakadna az a szabadság, hogy egy hétig mindent csinálhatnánk, amihez kedvünk van, meg pénzünk meg időnk, mit csinálnánk???  És kiket vinnénk el? Mindenkit, aki kicsit is fontos nekünk? Vagy éppen csak egyedül mennénk? „Mentsd meg a világot, mentsd meg a pompomlányt?„ Én szerintem egyedül mennék világgá, mint nem is olyan rég. Jó elmélkedni úgy magamban, és amikor odaértem az ismeretlenbe az ismeretlenhez, az olyan felfokozott hangulatú érzés. Aztán kiderült persze, hogy az ismeretlen, nem is olyan ismeretlen, hanem szinte már olyan, mint én.  A vele való találkozás, eléggé pozitív élményeim egyike, ami nagy jó. Ha le kéne írnom, akkor a természetes szó sokszor szerepelne, és hogy jó, és lélek gazdagító, és az ismeretlen jó, ami azért van, hogy felfedezzük. Kockáztatás. Azaz megismerjük a világot. Aki nem kockáztat, nem is ismeri a világot. Sok apró dologra figyeltem, ami megszokott nálam, hogy figyelek, bár furcsán. Ez nem az alaposság, ez csak jó megfigyelési készség. Sok dolog volt körülöttem, ami szokatlan, és ezekre figyeltem. Az utazás, ami pluszba hozta azt, hogy azt mondjam magamba te hülye vagy! Hosszadalmas út volt, akár ez idő alatt Rómában is kiköthettem volna, oda- vissza. De az majd egy másik történetem lesz. Sok dolgot kaptam. Főleg azt, hogy felfogjam, van egy életem, én döntök felette, hogy micsoda, kicsoda akarok lenni. És ez egy érték, fel kell fognom ennek a súlyát. Semmivel ,nem vagyok kevesebb, mint más. Talán, mások lelkesebbek néha, mások okosabbak néha, tudorok, a kis magolós tanulással, talán mások találékonyabbak, de ez nem érdekes. Mert másokban senki nem fog engem megtalálni. Talán néhány hasonlóságot, hogy szeretem a filmeket, hogy szeretek esőben sétálni, meg az erkélyen kávézni és figyelni az embereket. Én egy egyéniség vagyok, egy összetett egyéniség. Mások akaratától függetlenül működök. Ez most erősödött fel bennem, hogy higgyek is magamban, ne csak álmodozzak azokról a dolgokról, ami elérhető, és ne mástól várjam, hanem csak saját magamtól. Hány éjszakát voltam már fenn, hogy a végén azt mondtam , hogy ezen a kibaszott napon sem tettem semmit??(Itt a „csinálni”-t akartam de hát a word nem hagyott már…) Hány nappal volt, hogy nem csináltam semmit, és ugyanezt mondtam. Ideje, megtalálni, azt hogy mit akarunk tenni. És ha nekiállunk az idő velünk lesz, és nem ellennünk. Az elkezdés nehéz, lehet hogy elbukunk , de az is lehet ,hogy olyan sikeresek leszünk, mint, hogy azt gondoltuk  gondoljuk az elején. Mindenki menjen ki az erdőbe, vagy parkba és csodálja meg a várost, hogy milyen is tavasszal.  Fedezzük fel újra, azt ahol élünk, próbáljunk a dolgokon elgondolkodni, a madarakat és a felhőket nézni az égen, a földön meg a sokszínű tulipánokat, más virágokat, kinyíló bokrok virágát illatozni, vagy éppen, ha felhős az ég, adjunk hálát, hogy esik az eső, figyeljük meg a felhőket, a felhő mögül kibújni akaró napot, az eső illatot mélyen szívjuk be, gondolkodjuk el azon, hogy ha nem lennének a hozzánk álló emberek, mondjuk akárcsak egy, (barát, vagy családtag), milyenek lennénk nélküle, mit változtatott meg bennünk, ha rájövünk, h sok mindent adott, akkor becsüljük meg. Igen rá kell jönni, ráébredni. Biztos vagyok benne, hogy adott, és lettünk valakik ezáltal. Életem eddigi évei részében sok emléket őrzök magamba, furcsa, ahogy ilyen gyorsan szalad az idő. Nem rég mér óvódás voltam és a torna sor második legmagasabbja voltam, és ez a „második” mindig végig kísért, hogy nem igen volt sikerélményem ezáltal, amolyan magyaros érzés ez ami eddig volt bennem. Nem hiába a kedvenc focicsapatom is örök második. Én bevállalom, hozzá vagyok már szokva, ahhoz, hogy esek, kelek, néha belém rúgnak, amikor a földre esem. De fel tudok kelni, és az öröm jobban esik, mint bárkinek. Valakinek már túl megszokott a győzelem, valakinek a vereség, de meg kell találni, hogy mindegyikből kapjunk, és megosztva. Legyen saját véleményünk, legyen saját stílusunk. Ne érdekeljen a másik véleménye, merjük felvenni a merész cuccokat, ettől vagyunk valakik, kockáztassunk. Keressük az ismeretlent, egy picit, nem túl nagyon, mindent mértékkel, és ésszel. Olvassunk mások gondolatait, ezért van sok író, néhány jelentős, néhány jelentéktelen semmit mondó, de még ezekben is találunk jó gondolatokat. Higgyen mindenki saját istenében, abban, akiben hisz, Istennek ezer neve van, de egy arca. 

Az ismeretlen ismerős. (Fekete fehér kép sajátkezű)

Találkozás

Már két napja náthás vagyok. Nem igen kapok levegőt, olyan ez, mintha víz alatt úsznék és csak időnkét jönnék fel a víz felszínére. Elég kellemetlen. Úszni sem tudok, úgyhogy csoda, hogy ehez hasonlítom, mivel én inkább elmerülök a vízben, és egy kis öröm, hogy nátha közben nem fulladok meg.

Haza utam elég jól sikerült. Egy lánnyal jöttem haza, sőt beszélgettünk is, és röhigcséltünk. 

Azt úgy tudni kell, hogy induláskor, kb 25 ember száll föl, és többen szállnak le hazautamig minthogy felszállnának emberek, azaz senki sem volt a vagonba, rajtunk kívül. 

A vonat ablakán nem lehetett kinézni, mert ha kinéztél csak magadat látod. Úgy hogy beszélgettünk, a suliról, róla, mit szeret csinálni és mit nem. 

Ő egy táncos. No nem ballett táncos, de közel áll ahhoz.

"A táncban megfér egymás mellett a spirituális és a valós élet, konfliktusok nélkül. Azt hiszem, a balett-táncosok azért állnak lábujjhegyre, hogy egyszerre érintsék a földet és az eget." p.c.

Véleményem szerint (Meine májnung ist..) ő is ha táncol ezt érzi, amit az idézet sugall.

Jobb lábán volt egy térdgép, mert már nem igazán bírja a térde a terhelést. Ha sétállt, hallani lehetett, hogy nyikorog. Ezt akkor vettem észre, mikor együtt szálltunk fel a vonatra. A vonatra általában indulás elött 5 perccel szállok fel. Addig ücsörgök a vonat elötti padon, nézem a többi embert ahogy felszáll, és hogy van aki megrögzötten előre megy, valaki középre és van aki hátra. 

Mi előre mentünk. Vagyis ő. Én meg követtem lépteit. Másfél óra múlva, mind a ketten mosolyogva búcsúztunk el. Legközelebbi hazautamkor is várom , hátha jön, de ha nem érkezik meg, az sem baj.

  

 

Április 6-a fél 4, L'Aquila...

Coelho Az ötödik hegy című könyve nem igen ragadta meg a figyelmemet, továbbra is gondolkodom, és nem hagynak el ezek a gondolatok. Hogy miről?
Alig egy hete, földrengés rázta meg Olaszország középső vidékét, Abruzzo régió L'Aquila városát és környékét. Hajnali fél négykor történt a Richter-skála szerint 6, 3-es erősségű rengés tíz kilométeres mélységben.
Amikor látod az élő közvetítést a Rai uno-n (olasz nemzeti TV csatorna), és szörnyülködve látod, hogy az emberek elvesztették, mindazt, amit egy életen át felépítettek, és sátorokba kényszerülnek élni, vagy a kocsijukba aludni, persze ha épségbe maradt.
Amikor látod élő közvetítésben 2009-04-10-én, amint a 209 koporsó egymás mellet, síró emberek mellettük, a kis fehér koporsókat, amikben sorsok váltak semmissé.
Mindegyik koporsó tetején virág, némelyiken fénykép, életvidám mosolyokról tekintenek vissza az áldozatok. Amikor hallod, hogy a pap felolvassa az áldozatok neveit, és amikor hallod, hogy az 5-dik név után neki is megbicsaklik a hangja, amikor látod, hogy az olaszok, most nem mutogatnak, és nem hadonásznak a kezeikkel, hanem guggolnak a macskaköves úton a koporsók mellett, és felteszik a kérdést:
Miért kellett ennek bekövetkeznie?
És sírnak. Ahogy én, mikor ezeket láttam.
Felfoghatatlan. És az is, hogy a miniszterelnök képes ezek után a tragédiák után azt nyilatkozni, hogy „fogják fel úgy, mintha sátortáboroznának”.
Az áldozatok száma, körülbelül 300, köztük sok gyerek, sok életvidám tinédzser, sok nő, és sok férfi.
15 eltűnt.
Összedőlt házak, összeroskadó házak.
Összedőlt lelkek, összeroskadt lelkek, pótolhatatlan emberek, akik már csak a szívükben lesznek.
Ez, ami történt, 2009-04-06 fél 4kor, L’Aquila városban.
Imádkozom értük is este lefekvés előtt.

"A Richter-skála szerint 6,3-as erősségű földrengés sújtotta L’Aquilában kaotikus állapotok uralkodnak. Rengeteg ember lézeng az utcákon, ami lassítja a mentőcsapatok munkáját. A kórházban folyamatosan dolgoznak az orvosok, de olyan sok a sérült, hogy rengeteg embert az utcán látnak el.
A Repubblica beszámolója szerint L’Aquilában volt olyan túlélője a katasztrófának, aki kézzel kezdett ásni a romok között, hogy túlélők után kutasson.
“A negyediken voltunk” - mesélt a lapnak a földrengésről egy 23 éves diák, aki a l’aquilai kollégiumban lakott. “Lerohantunk a lépcsőn, de nem vettünk levegőt, akkora volt a por. Írjátok meg: három órán át egyedül voltunk, mire megjött az első mentőcsapat. Kiakasztó. A telefont nem vették fel, csak a helyiek és a szomszédok segítettek”.
“Három órán keresztül a romok alatt voltam. Nem tudtam kiszabadítani magamat” - mesélt a földrengés utáni helyzetről a Repubblica című napilapnak a 23 éves Guido Mariani. “Három órán át nem jött segítség. Ordítottam és segítségért kiáltoztam. Hallottam, hogy csörög a mobilom, de nem értem el. Egyszer csak kinyílt egy rés, kezek nyúltak be rajta, megragadtam őket és kijöttem” - mondta.
“Menekültünk, ahogy megéreztük az első morajlást” - mondta a 22 éves l’aquilai Antonio D’Ostilio az AP-nek. “Hirtelen mind felébredtünk, és azon nyomban, pizsamában kirohantunk” - tette hozzá.
Az egyik súlyosan megrongálódott kollégiumban lakott a 22 éves Luigi Alfonsi is. “Épp az ágyamban voltam - olyan volt, mintha sosem akarna véget érni, ahogy hallottam, amint darabokban omlik össze az épület körülöttem. Sikerült lejutnunk más diákokkal együtt, de át kellett kúsznunk egy lyukon a lépcsőházban, mivel a teljes padló leszakadt.” - mondta az AP-nek.
“Ez egy apokalipszis volt, a házunk összedőlt. Az egész összeomlott, és nincs, ami pótolhatná.” - panaszkodott a helyi Maria Francesco az AFP-nek.
A brit Sky televíziónak beszélt a hatalmas rengésről Matthew Peacock, aki az umbriai Amelia városában él - közel az epicentrumhoz: “Úgy éreztem, mintha a házat a tetőnél fogva ráznák - az ágyam neki-nekiütődött a falnak, ami halhatóan csikorgott. A kutyák odakint hihetetlen lármát csaptak. Olyan érzésem volt, mintha a föld kocsonyából lenne.” - érzékeltette a rengés erejét a férfi.
Egy l’aquilai lány azt mondta, hogy december óta lehetett kisebb-nagyobb rengéseket érezni a környéken. Vasárnap is volt több kisebb rengés és egy nagyobb. Amikor hajnalban megérezték a legerősebb földmozgást, elkezdtek lerohanni a lépcsőn, ki az utcára. “Átnéztem az út túloldalára és a szemben álló házikó nem állt többé” - mondta.
Hjulia neven egyik olvasónk azt írta: “Én L’Aquilától 60 km-re élek. A földrengés nagyon erős volt és hosszú, de itt nem okozott károkat. Két utórengés volt a következő 3 órában, amit érezni lehetett itt is. Folyamatosan figyelem a híradót, egyszerűen szörnyű… Mára bezárták az iskolákat és lezárták a Teramóba vezető (A24-es) autópályát.”
A Rómától 60 kilométerre északra lakó John Murray telefonon számolt be a rengésről a Sky News hírcsatornának: “A házam elkezdett rázkódni - ez majd fél percig tartott. Kirohantam. A kutyák valami borzasztó hangon nyüszítettek, de ezen kívül minden rendben volt. Visszamentem a házba, ahol volt víz és áram. Utórengéseket nem éreztem” - mondta a férfi."

azon gondolkodom

Azon gondolkodtam, míg a rokonokkal voltam, hogy én is ennyire határozatlan leszek-e ha annyi idős leszek mint ők? Persze ez a jövő zenéje, de ha ezt látom, hogy ők sem határozottak, akkor honnan tanuljam el azt, hogy a különböző helyzetekben mit kell tenni, és helyesen?
Itt az ünnep, ami a keresztény hit alapjai , ez a legfontosabb ünnep, hisz "Feltámadt Krisztus örvendjetek" c. katolikus ének is így kezdődik.
Régen sokkal másabb volt ez az ünnep is. Ahogy kezdek felnőni minden elértéktelenedik, lassan az élet is? Nem értem. Ennek fordítva kellene lennie. Vajon, hogy nem érzem azt az érzést mint régen erről én tehetek? Vagy a külső körülmények? Egy ami régóta velem van, az a RÓMAI szív. 8 éve figyelemmel követem a gladiátorok küzdelmét, AS.Roma fotball club menybemenetelét avagy a pokolban égését.
Az olasz érzést, ami kell, a barna hajú nők, a mamma-k, a grande amore-k, a kávék, a filmek, a capuccino-k, pipacsok, az illat, minden.
Ez megmaradt, remélem meg is fog.

Kedves péntek

Déli napsütés, kedves péntek. (A délit Déli-nek értsd) itt a mediterrán időjárás, egy padon napfényben úszok, élvezem a nap első meleg sugarait, a fekete rigók muzsikáját, mert ebben egyetérthetünk, hogy ez muzsika.

A kisiskolásgyerekek szaladnak haza, kezükben a téli kabát, a lakás kulcs(panel lakás) kulcsa. Néhányan kutyát sétáltatnak, ha hazaérek ,talán nem ennyire fog sütni a nap, mint most ,de én is megszeretgetem a kutyámat, meg lefényképezem a nárciszokat a virágos kertben, közben meg Szabi néni-től várok egy álatla már beharangozott emailt, ami hosszú lesz, aztán mára nem is tervezek mást, a kávémon kívül. Talán olvasok majd az nem árt meg sohasem.

Egy hölgy haladt át a közeli hídon, rajta még a téli kabát, visszafelé azért én is felveszem.

Paris Je'taime filmezenét hallgatok, ez már egy jó alap ehhez az időhöz. Tiszta Római feeling, már csak a kis utcácskák, a kis kávéház hiányzik, kettő ismeretlen utca sarkánál, az olasz emberek, meg a római házak, azon kívül olyan érzésem van mintha ott ülnék, a képzelet határtalan, ott vagyok ahol lenni szeretnék.

Most azért visszatérve a földre, egy Love P.R. + SZ.A feliratú padon ülök, remélhetőleg nem bánják meg ha az emlékekkel gazdagított padjukat kölcsönvettem ebben a szép időben, sőt Noémi is itt volt, de az már a homály fedi h mikor, sajnos azt már nem írta ide. :D (Itt jártam 2008. julius 3. ilyet nem találtam.)

Kapu ház nélkül

A kapu még áll, a ház már nem. A világ közepén, egy eldugott faluban talán több csodát tudunk felfedezni, mint a nagyobb büdös, köszös városokban…
Az élet itt megállt…de néhány dolog mégsem. Ez pedig a természet.
A fa, a fű , a táj, állandóan változik akár az ember. És egy falu sem unalmas, ha mindent másképp figyelünk meg….jobban, jobban belegondolunk hogy a kocsma elött álló férfi miért ihat, és miért munkától koszos a ruhája.
Belegondolunk milyen élete lehet itt, ebben a faluban. Talán itt nőtt fel? Ide kötik a régi emlékek? Vagy már tervezte, hogy elmegy és itt hagy mindent? Talán örökre…talán elhagyja-e a boldogságot…a sok emléket? Már ha boldog, és vannak emlékek.
A férfi tudja, hogy az emlékek emlékek, de a szívünkben őrizzük őket. Velünk vannak akárhova is megyünk, mert az ami fontos, sosem száll el az ember lelkéből.
A férfi a falu közepén lévő házhoz igyekszik. Utoljára. Vagyis a közeljövőbe nem jön ide. Talán karácsonyra, talán húsvétra vagy temetsére, talán egyikre sem, talán mindegyikre. Nem tudja ő sem igazán.
A ház már nem áll…csak a kapuja van meg, és semmi több…
A kertet benőtte a gaz, de időnként így nyár tájékán lenyírják, és újra felfedezi mindenki magának, mert ez a kapu mindig nyitva áll, akárkinek.
A kapun belépve, jobbra és balra szomszédok, belátni a kerítésen túlra, hogyan élnek , mint csinálnak, mint csinálhattak 10 – 15 évvel ezelőtt.
Az egyik szomszédnak még áll a gémes kútja, a másiknak viszont tehenei voltak, vagy juhai lehettek. Még áll a vén pajta, a menedéket adó pajta….
Beljebb lépve, olyan érzés mintha hazaérkezne az ember. Mintha nem is itt élt volna.
Leült és nézte a tájat. A távolban egy hegy magaslott, a nap lemenőben.
Körül nézett, hogy mindent jól a szívébe rejtsen, az érzést, az illatokat.
Távolban egy őz csorda legelt, a férfi figyelte mozdulatlanul, hogy véletlen se ijessze meg a vadakat…s vadak valójában? Innen olyan békésnek tűnnek…
Talán ők is a naplementét nézik? És hallják ezt a gyönyörű hangot, csodálják és ízlelik a napot, míg az nekünk , s velünk?
A csordától nem messze, egy kis tavacska nappal átitatott fénye csillan a férfi elé.
Oly tiszta, titokzatos, mint egy szűzies nő, és csodálatos.
A nap utolsó pirosló fényeit veti a felhőkre, lila, és babarózsaszínnel párosulva eltűnik a nap a horizonton. S a férfi tudta, itt az idő…
A nap behódolt a holdnak.
Felállt a porból, nagy levegőt vett, hogy érezze utoljára ezt az erdő illatot, itt, a falu közepén, hogy ha valahol újra érzi ezt az illatot, erre a helyre tudjon gondolni, s majd lehunyja a szemét, és a naplemente, a tó, a vadak , a táj, ott lesz a szeme előtt.
Földút vezet ki a kapun, a férfi elindult, utoljára és utoljára körbenézett.
Még pár méter és indul Dél-nek. Egy új életért, egy új hazáért, hogy megmutassa a tehetségét, hogy kitárja szívét mindenkiféle, hogy átadja a világnak szeretetét.
Egy rozoga 20 éves kocsija volt. Összespórolt pénzből vette, egy öreg Úrtól, aki féltve őrizte Fiat 1500-as kocsiját. Eddig csak ő volt a gazdája, de már nem használta, így a férfi, rábeszélte az öreget, hogy adja el neki. 1962-es gyártmány volt. Hasonlított a Lada 1500as-ra, halványkékfestése volt, kitűnő állapotban.
Szerda éjszaka, valami véget ért, és valami elkezdődött. A férfi, nevezzük Andrea-nak elindult, hogy az életében kitűzött célt elérje, sikeres legyen, s tudta, hogy ha marad, az álmai elsuhannak, de megpróbál küzdeni, akár egy szerelmes, akár egy álmaiért küzdő ember. Az álom akkor valósulhat, ha merünk kockáztatni, ha felvállaljuk 100%-ban teljes önmagunkat, és kitartóak vagyunk. Van, hogy órákat kell , napokat, heteket dolgozunk azon hogy egy parányit haladjunk, de előbb vagy utóbb sikerülhet, hogy az álomból valóság legyen, és felnézzenek ránk ,a régi osztálytársak, a legjobb barátunkat kicsi irigység töltse el, megmutatni szüleinknek, hogy vagyunk valakik, hogy büszkék lehessenek.
Hasonlóak mint ők, de sokban eltérőek.
A kocsi útra készen. Teli tank, bőröndök, betéve a csomagtartóba, és a hátsó ülésre, pénz, térkép, minden kész.
A házban ahol lakott hagyott egy levelet, melyben csak annyit ír,
„Elmentem , hogy az álmaimat valóssá tegyem”
Andrea beindítottam a Fiat-ot, és elindult a sötétben, dél-re ahol kedvenc város várta és szerelme és az álmai.

Ma

Hm. Ma, amikor buszon utaztam elég szánalmasnak, éreztem a körülöttem lévő embereket. Sokan is voltak, alig volt helyen, és a szag. Jaj. Testszag. Nem bírok én már sok mindent. Ezt sem. Könyvtárban találtam két folyóiratot, amit, majd ha elérem a nyugdíjas kort, akkor a kandallóm előtt elolvasok, persze a netről fogom megrendelni, és akkor már talán euró is lesz itt Magyarországon, bár lehet, hogy nem itt fogok élni, de úgyis itt fogok maradni, és nem a kedvenc városomban.
Kandallómba égni fog a tűz, szerelmes leszek, mint most. Egy barnahajú és barnaszemű lányba, aki olyan okos, és annyira szép, és ő minden(a nedves mezők illata). Nem emelek ki sem tulajdonságokat, hogy mit szeretek benne, sem pedig azt hogy a küllemében mi tetszik, ő így jó, így szeretem egészbe, vagyis szeretném. Ő, hogy mit szeretne, nem tudom még.
No ennyit a szerelemről mára.
Szóval kandallómban égni fog a tűz, sárga emeletes házam lesz, sok könyvel, bolt mellet, 7-es szám alatt, vagy lehet ez 29-es is, vagy 20-as, ezek a favorit számok, esetleg 13, mint mikor ő született.
Aztán olvasgatni fogom a pocsék írásokat, a folyóiratokból… 2006tól, amit a netről rendelek.
Kutyám is lesz, meg macskám is, meg zöld dzsipem, bár ezekről már korábban említettem.
Kár, hogy álmodom ezeket, persze még tehetek érte sok mindent, hogy tényleg sikerüljenek ezek, amiket így 20 évesen kigondolok.
Találtam egy nagyon jó dalt. Andre Gagnon (Endrú Gányon). Az ő lemezeit fogom hallgatni most. Azt hiszem, erre akarok csókolózni vele, az olyan lenne, mint akár a filmekben. Majd imádkozom egy kis esőért is… a piros kocsimból ez szólna, elkezdene esni, és ő azt mondja:
- Most mennem kell, majd látjuk egymást.
- Jól van Nyuszifül, majd látjuk egymást, elengedem a kezét, majd halkan utána kiáltok.:
- Szeretlek.
- Ő visszakiált, megelőztél, én is ezt akartam mondani!!!
Odafutok, az eső elkezd esni…majd megcsókolom, és felemelem, és pörgünk hármat négyet 360 fokba, ahogy a filmekben szokták, amikor már a tv alá egy lavórt kell rakni, mert annyira csöpögős, de leszarom, én így képzelem el ezt a csókot vele, és ez csak az enyém, csak az enyém!!!
Így van ez. Mikor álmodik az ember. Meg szerelmes. Meg hülye. Meg fáradt, csak nem tudni mitől. Vajon a 140-es tempótól a 8-as úton? Piros Seat-tal? Inkább ez volt a nap fénypontja, sötétben száguldani, mintha a kedvenc napsütötte városomba mennék, szaladtam, hogy odaérjek, hogy kávézzam a kedvenc kávézómban, melynek története is van.
A kávé egyszerűen fantasztikus, azok az emberek élnek csak igazán, akik odajárnak, nézik a napsütést, olvassák a helyi újságok, vagy a világ újságot, Times, La gazette, La stampa, kinek mi, néhányan mutogatnak, amolyan olaszosan, elvégre itt vagyunk, mindenkin napszemüveg, a nőknek gyönyörű barna hajuk van, amely lobog a szélben, ez már művészet, nem is lobogás, ez művészet. A festő biztos lefestené ezeket a momentumokat, az író leírná művészien, haja esését, ahogy a szél szépen játszadozik szabadon a nővel, a hajával.
Azt hiszem, amikor átszaladt egy őz előttem az úton, ezek az álom gyorsan elszálltak, meg az is, hogy ott voltam a kedvenc városom, kedvenc kávézójában, azokkal az emberekkel akik részesei ennek a történetnek, amiről még maguk sem fognak tudni, mert csak illúziók, akár a mesék, a királyfival, és király lánnyal, vagy a filmek, az igazi szerelemmel, az igazi happy end-del.

Itt a dal:


vagy ez, még nem eldöntött

vagy

Te nem tudod mi az a szerelem

Te nem tudod mi az a szerelem
Te nem tudod mi az hogy elevenen égsz el
Vajon meddig mész el?
Te nem tudod mi az a magány
Te nem ismered azt a várakozást
Mikor lépésről lépésre ismerem fel
Azt hogy nem te leszel, aki megérkezett.
HA most megfordulok vajon ott fogsz-e állni,
Ha kinyitom a szemem foglak-e látni
És ha
Megérkezünk fogsz-e rám várni
Ha megérkezel?
Te nem tudod mi az a szerelem,
Ha szikrázó nyári esti egeken
Nem érzed úgy hogy az összes kihúnyt csillag
rád nehezül
És ott ül a szíveden.

Már ő jár a fejemben

Azt hiszem, hogy most is ő jár a fejemben. Úgy érzem a gát ami volt, már nincs, nem véd. A folyó útjára kelt, hogy életben tartson. Hinni, hogy valakinek fontos leszek, hogy valaha is kiejti a szót, amit már érzek. Úgy hiszem, itt az ideje, kimondani a nem kimondott szavakat, úgy hiszem, az esőben csak én járok mezítláb, úgy hiszem, hogy itt az ideje…

Én hiszek

"Én hiszek. Nagyfokú érzékenység jellemez, ezért mások érzéseire, gondolataira élénken reagálok. Az élet teljességében szinte feloldódok, és semmilyen anyagi dolog nem tart béklyóban. Ez megnehezíti számomra, hogy felbecsüljem a dolgok valódi értékét. Befelé fordulok és sodródok az élettel. Nehezen hozok döntéseket, kerülöm az összeütközést és gyakran szenvedek az igazságtalanságtól. Mivel álomvilágban élek, néha elvesztem kapcsolatom a valósággal. Jellemző tulajdonság.. Túlzott ragaszkodás, érzékenység, képzelőerő, passzivitás, sznobság. Belső konfliktusok, negativitás, irigység, zavaros érzelmek, gondatlanság. Szeretek visszatérni belső álomvilágomba, ahol én állítom fel a szabályokat, s melynek eredménye egy nem mindennapos kreativitás, élénk képzelet..."

Kérdések

Ma elég sokat gondolkoztam, miközben teljesen lefárasztottam a testemet, az izmaimat. Azon tűnődtem miközben segítettem a nagyszüleimnek, hogy ők emlékszenek-e még az első csókjukra? És, hogy bírják egymást ennyi éven, évtizeden keresztül? Voltak álmaik, amiket meg akartak és meg tudtak valósítani? És mi életükben a legeslegjobb dolog? Az, hogy vannak gyerekeik, hogy vannak unokájuk? Bizonyára erre a legbüszkébbek. Meg amit elértek.A mai ember, ha ezekbe belegondol, miken is mentek ők keresztül, és mi 20 év körüli emberek mit érhetünk el. Mert akkoriban, amit most teszünk, az még az álmokban sem volt gondolat, most viszont kész tény. Gondolok arra, hogy most a legnagyobb álma az embernek az, hogy külföldön lehessen, hogy megismerje az ismeretlent, hogy magába szívja a világot, az ismeretlen embereket, ismeretlen földrészen. Ők nem ismerik az Internetet, sőt, még a számítógépet sem, ami nem baj, és talán ez így van jól, de talán mégsem. Mert ha elmennénk Hollandiába, vagy valamilyen más országba, amely fejlettebb, mint a miénk, és egy hasonló korú embert összehasonlítanánk a nagyszüleinkkel, igen meglepődnénk. És néha belegondolok, hogyha a történelem nem ilyen velünk, akkor, most a nagyszüleim is a netről rendelnék meg az új mosogatógépet, vagy autót, vagy talán elmennének Rómába egy szent misére, és körbejárnák, ha nem is a világot, de megismernék azt amit szerettek volna.Ők azt hiszem nem voltak külföldön sohasem. Vagyis Mama Erdélyben volt, de mondanom se kell, hogy azt még lehet Magyarországnak nevezni, egy szó, mint száz.Ha lenne sok pénzem, kocsiba ültetném őket, irány Pest, aztán Feri-hegy, és irány Róma repülővel.Csak hogy ne mindig tv-n kelljen nézniük a húsvéti áldást a Szt. Péter térről, és hogy élőben lássák a Pápát.Két órás repülő út, két óra amely egy másik egy teljesen más világba repítené őket, amelyben egyé válhatnának valóban a világgal,a szabadsággal. Rómában galambokat etetnének, sétálnának, leülnének kávézni, fagyit ennének. Azt hiszem, talán pótolná számukra azokat az időket, amelyekben nem lehettek szabadok, hanem is nagyon, de valamit visszaadna az élet, amit akkor elvett.

Délutáni programom, hogy a kis erkélyem ücsörgök, várok valakit, vagy valamit. Beleülök piros fotelembe egy jó könyv mellett, jól betakarózom és mindezek mellett még lágy zongora dalokat hallgatok. Most éppen egy olasz tehetséget, Giovanni Allevit. Ő saját maga komponálja a számokat. Csak zongora, de úgy hiszem magában is megállja a helyét, mert szép hangszer.
Egy igen vastag, de tartalmas könyvet olvasok, amolyan önéletrajzi.
Másfél óra múlva megéheztem, és szomjazni kezdtem. Töprengtem, van negyed órát, hogy most lemenjek-e tényleg a tőlem 50-mre lévő CBa-ba vagy Match-nak hívják nem tudom(most már csak a Coop-ot nem említettem és a Plus-t). Match van itt. Cba nem 50-mre van tőlem, hanem sokra.
Mondjuk oda szívesebben járok, mert nagyon kicsi és alig lehet elférni, de nekem tetszik, aranyos.
Elmentem hát, vettem enni, inni. Enni pár kiflit és párizsit, inni meg sio wilmoskörtés lét…
Visszatérve, kávét csináltam. Kimentem az erkélyre és figyeltem az embereket, amíg felforrt a víz. Az utcán nem volt nagy nyüzsgés, a szemközti panelben fellelhető néhány cselekmény, mozgolódás. Némelyik lakásba be lehet látni, mert vagy nincs függöny, vagy igen rövidke.
A két panel között van egy kis tér, amit most nagyzolva parknak nevezek el, de hát inkább csak tér. Van itt 2-3 öreg tölgy fa szintén ennyi fenyőfa, ennél valamivel több bokor ami frissen van vágva, sziklakert, pirosra festett pad, és egy zöld kuka közvetlenül a pad mellett.
Fű itt nem nő, helyette kaviccsal van leszórva ez a hely. Nem valami barátságos. A szemközti panel melletti járdán egy lány sétál. Amolyan modern öltözetű, mondhatom, hogy ez a stílus megszokott most.
Kávém gőzölög, hiszem forró még, és ha valami forró, akkor ez a dolga, hisz még a pokolba is dolga hogy gőzölögjön, azt hiszem. Hideg február vége felei nap volt, sütött a nap, felhők cikáztak az égen. Hol sütött a nap, hol a fény útját állták a felhők. Nyakam köré tekertem hosszú sálamat, és kiflit is viszek magammal a kávém mellé, kávém addig hűlt a teraszon, avagy gőzölgött, szerintem mindkettőt egyszerre.
Nem szeretem az ilyen napokat.
Kortyolgattam a kávét, s ez a lány ebben a nem túl barátságos helyre jött. Hosszú barna haja volt, valószínűleg barna csodálatos szemmel társulva, fekete kabátja lila sálja és lila harisnyája.
Cipője még így télen is a „balettos” kis topánkát viselte. Lapos talpú, szandálszerű, én balett cipőnek hívom. (És kiderítettem, ez az eredeti neve is.)
Rágyújtott egy cigire, leült a hideg padra, és várt. Az erkélyen kortyoltam a kávém, eltelt vagy 5-10 perc eközben nézegette a telefonját, gondolom hívást várt. Táskájában matatott, elnyomta a néhányszor beleszívott cigit amit szinte csak magától izzott a kezében. Zsebéből tic-tac-ot vett ki , hogy enyhítse cigis szájszagát.
Egy idős férfi bukkant fel a szemközti panel mellől és a lány felé tartott.
A lány kb. 18 éves , a férfi pedig a nagyapja lehetne, vagy a tanára.
Vajon a lányhoz jön? A lány az ő hívását várta? Közelít , közelít.
Az idős férfi kezében egy aktatáska, bőrből készület elegáns táska. Fején kalap. Léptei határozottak, közelít a lányhoz.
Valószínűleg most jön munkából, talán ügyvéd. Igen.
A padtól már csak 2-3 méterre van, és hirtelen felgyorsítja járását, és a pad mellett elmegy.
Rápillant a lányra, a lány felnéz a telefonja mellől. Kissé ijedtem, azt hitte ,hogy ő az akit annyira várt, de mégsem.
Visszabújik a telefonjához, aztán a táskájában matat. Egy tükröt vesz elő, belepillant. Majd hirtelen felém, néz, mintha csak most érezte volna, meg hogy valaki figyeli őt.
Felpillant, elmosolyodik, és integet. Kávém gőzölgése mögül kibújva, rámosolyodom és visszaintek.
A következőkben ő már a galambokat figyelte unalmában, én meg tovább őt.
Pár perc múlva jött egy fiú.
Látszott rajta, hogy feszült kissé. Csókkal köszöntötték egymást, nyilván nemrég ismerkedtek meg egymással. Nem volt természetes csók, avagy, nem a világ legszebb csókja csattant el, ott a kis téren.
A fiú nem igazán tudja, hogy mit mondjon, elkezd a táskájában turkálni, majd elővesz belőle egy cérnából font karkötőt a lánynak.
A lány nem annyira örült az ajándéknak, mint azt a fiú várta. Megnézte, megköszönte, majd zavartan a táskájába dobta.
A szél meg-meg találta a lány hajkoronáját, csodálatos játékba kezdve ezzel..
A legszebb dolgok egyike, mikor egy elbűvölő nő hosszúhaját fújdogálja a szél, s a nap fénye meg –meg fényesíti.
A fiú láthatóan most jött valahonnan és sietett, még a kabátját se gombolta össze. Sálját és kesztyűjét a táskából kotorta ismét elő.
Valami furcsa volt benne.
Felöltözött és tovatűntek a panelek között.
Pár hét múlva, talán ugyanazon a napon nem tudom ismét jött a lány, most más kabátban, de haja változatlan sötétbarna s ki volt engedve.
Újra felnézett az erkélyre, most már mielőtt leült ismét intett és elmosolyodott, és én is.
Szokásos kávémat ittam ütemterv szerint és figyeltem az embereket, történeteket kitalálva nekik, amivel szórakoztattam magam.
A lány leült, várt. 16 óra volt, egy hete ilyenkor jött hozzá a fiú, kicsit késve.
Eltelt 5 perc majd 10.
A lány telefonját kereste a táskájában, majd valószínűleg őt hívta fel. Ki volt kapcsolva, vagy foglalt lehetett, de a lányon látszott, hogy valami nincs rendben.
Dühödten beledobta a táskájába a telefont, és még várt 5 percet.
Mi lehetett, hogy a fiú szó nélkül nem jött el a lányhoz a megbeszélt időben és megbeszélt helyen?
Ismét eltelt egy hét. A lány már nem jött a barátságtalan helyre a piros padhoz és nem várta a fiút.
Meglehet, hogy szakítottak, vagy éppen egy másik, de barátságos helyre szöktek együtt. Ez már egy másik történet.

Pár hete nem írtam. Ez előfordul. Az idő hiánya vagy egyszerűen nincs mit, vagyis hogy lenne, miről, de jobbnak látom, hülyeségeket nem leírni, ugyhogy ilyenkor kiszellőztetem agysejtjeimet, azaz friss levegőt adva nekik, regenerálodok a hétre. Néha stresszesen élem meg, hogy az egyik tárgyból mikor kell előadást tartanom. Félek. Nem a tanártól, mert ő egy francia filmekből ide keveredett csendőr hasonmás. Talán a társaktól. De nem tudom miért. Izgulok. Még nem tudom, hogy mikor esek át ezen, de az egy pokoli egy óra lesz félelemmel, és adrenalin túltengéssel. Inkább 5 leugrás egy helokopterről gumikötéllel, ami visszaránt. (Ez csak azért írtam, hogy nemhogy emberek máris fel kapják a fejüket, hogy meg akarok halni, mint Veronika a Coelho-s könyvben. Szó nincs erről).
Szépen süt a nap, amúgy most nem szeretem. Még szokatlan hogy a szemembe süt, napszemüveget, meg csak az olasz maffiózok hordanak, de ők még sötétben is, de nekem még ez is szokatlan. Szél rángatja ide oda a hajamat, olyan mint egy kazal, bár mindig így néz ki, mert kócosan szép az élet. Cappy Ice Fruit-ot iszom, Coldplayt hallgatok, várom hogy múljon az idő, várom hogy történjenek az események, várom hogy az emailjeim közt találjak egy olyat amitől megfordul a világ, várom, hogy néha azért a felhős, esős napokkor is az emberek ugyanolyanok legyenek, mintha sütne a nap.
Várom, hogy megértse ő , hogy "Nem attól félek, hogy elfelejt, hanem hogy azt a lányt felejti el folyton, aki volt!
Várom hogy a Cappy sosem fogyjon el, és hogy a családtagjaim örök életet kapjanak istentől, és azt , hogy ők is megtalálják, az Igazit , azt hogy megtalálják az életük célját, hogy felvegyék a harcot, a megírt, vagy megírtalan Sorssal.
Csak ezt tudom tenni, hogy VÁROM.

ui: Én még egyiket sem találtam meg.

Hegyalja utza...

Borongós esős csütörtök délután volt, amikor azt éreztem, hogy most valamit csinálnom kell magammal. Valami újat akartam keresni. Valaki felhozta, hogy az ismerőse Amerikában a Nyugati-parttól a Keleti-partig átautózott. Elképzeltem, hogy milyen jó is lehet ez. Én nem mentem messze ennyire messze, maradtam az országban, de ez is igen jól esett. Mentem volna tovább is, de jobbnak láttam egyedül nem világgá menni, és nem megismerni a világot.

Nem tudom milyen erő vitt el oda, abba a kis faluba, vagy községbe ahol megfordultam. Nincs is ott semmi ismerősöm, se rokonom, mégis valami odavezetett, hogy látnom kelljen valamit.

Ez a kis valami az öröm volt, hogy mehettem, és hogy láttam egy házat.

De ez a ház nem egy normál ház, és nem is egy igen kirívó mindentudó, és mindentől megóvó ház, nem a remények szigete, ahová a gonoszság, a szomorúság, az eső, a szél, és egyéb dolgok ne jutnának el. Ez csak az én kinevezett házam amelyben lakni szeretnék valakivel. Ennek a valakinek a személyét jobb ha még nem is tudom, de várom mindennap, lehet hogy észreveszi hogy kezd fontossá válni. Noha nem tudhatja, hogy naponta már többször gondolok rá, és vágyom rá, hogy csak ott legyen.

Egy faluban, melynek nevét titkolom a Hegyalja utcában, fogok lakni. Házam mi lehetne más mint sárga. Egyszer apám rám szólt, hogy miért hordok sárga gatyát. Lehet hogy ő már erre rég nem emlékszik, de én bennem még mindig itt van, kis méregként, mert ne mondja meg h most mit lehet és mit nem. Ez a szín lett az egyik kedvencem és azért is csak sárga lett ez a ház.

A többi kedvenc szín, az a fekete, narancssárga, és bordó. A színek, jó lennének, ha csak színek lennének, és nem gondolnánk mást hozzá.

Ez a ház vaskapuval, egy kis dombon áll, egy hegy előtt. Ezen a dombon egyedüli házként áll, feljebb még persze vannak házak, de az már a kanyaron túl, a fák eltakarják.

A dombról ellátni a főútra és a vasúti sínekre, talán még a Balatont is látni vagy visszanézve a Somlót szép időben, igen szép időben.

Mindegy.

A pincében hordók, itt készül az újbor. Van még régi bor is, amit még az előző tulajtól örököltem. Csak vörös van, és lesz.

Téli estéken a félkörös ablakból ezt szürcsölöm, a kandallóból hallom, ahogy pattog a tűz, és ahogy a testemen érzem a tűz melegét, és nézem a lehulló hópelyheket, ahogy mindegyik esése más, mindegyik formája más, de együtt mégis, különös egységet alkotva összekapaszkodnak, és széppé teszik a hegyet, ezt a Hegyalja utcát is.

Most tavaszodni kezd. Az udvar pázsitja eléggé vizes, és jobb, ha nem teszem tönkre, azon hogy minden cm-en megállok és elnézek a messzeségbe.

Emeletes, plusz a pince. Ha a pincében mondom ezt az állításomat, akkor két emeletes, ha viszont a földszintről, akkor csak egy.

Tavasszal, majd sok virágot ületetek, sok-sok levendulát, és más virágot, hogy díszesebbé tegyem a házat, amely befogad, és amely az életem része, amely földi létem helye…

Talán így élek majd ebben a sárga házban, vaskapuval, sok virággal, sövénnyel a kapu mellett, egy emelettel, és félkör alakú ablakokkal, ahol lesz egy kis zongorám is, és lesz egy rajz sarkom is, hogy alkossak és szürcsölhessem a friss kávémat és filozofálhassak, olvassak, írjak.

Talán lesz két kutyám. Gyönyörű szép magyar vizslák, és ha még él Tücsi, akkor őt is oda viszem. Macskám hogy lesz-e? Ha ő szeretne, akkor lesz.

Együtt rajzolgatunk és élünk, ameddig Isten erőt ad, és szeretetet ebbe az igen kicsi Hegyaljai sárga házban, vaskapuval és virágokkal, kutyákkal, élettel, álmokkal, mint ez.

Szar szerda

Szerda

A felhők az égen szaladva haladnak, a madarak a fákon csüngnek. A fák mozognak , az emberek mozognak, a világ mozog, mégis mintha megálltam volna.
Tegnap éjjel fényképeztem. Sétálgattam a szombathelyi városban, ahogy egy idegen tenné. Idegennek képzeltem magam, aki soha , de soha nem járt itt. Lehet hogy a pár sörnek köszönhető mindez, hogy vidám voltam, és mentem, amerre láttam, amerre volt még utca.
A képek szokásosan rosszak és elmosodóttak lettek, de nem igazán érdekelt.
Leöntöttem véletlenül egy könyvtári könyvet...upsz. Málnás lett. Ráraktam a radiátorra, vagy konvektorra, kinek mi. Nekünk otthon kályhánk van az a lényeg.
A málna elöntés az még a sétálás elött volt. :)
Ma végre mehetek haza. Remélhetőleg a 19.58-as vonattal. Ami ripsz ropsz otthon van. Aztán otthon filmezek, meg alszok, meg eszek. Nem mintha itt nem ennék, de mosogatni nem igazán szeretek. Csak ha már tényleg éhes vagyok. Gusztustalan. Ihaj csuhaj.
Nemrég olvastam egy történetet miszerint egy ifjú teenager megkérdezte Kodály Zoltánt, hogy mit jelent a dalában az "... ingyom-bingyom tálibe, tutálibe málibe.." ,erre Kodály Zoltánka visszaválaszolt és az ön dalában a jee jee jee???
Na igen, jókat kuncogtam,mert egyiknek sincs jelentése.
Álmos vagyok. 12- kor keltem. Kinéztem az alblakomon, és szép idő fogadott. Én szeretem a normális emberekkel ellentétben ha szürke az ég, és szeretem azt is amikor esik az eső, és akkor sétálni, mert ha utána hazamegyek, iszom egy bögre forró teát, a hajamat megszárítom, és felmelegetek. Ettől nagyon jól érezem magam. Régen a hajszárító búgása hatott rám, mindig libabőrös lettem tőle, de nem tudom miért, de jó volt.
Régen. De utálom ezt a szót. A régi dolgok, azok azok is maradnak. Az emlékek kinek tüskék, kinek meseszépek. Ki régen köszönt, az mára hátat fordít, ki régen szeretett, mára már ha az utcán sétálok ő átmegy a másik oldara. Ennyire rossz voltam? Ennyire rossz vagyok?