Egy fiú, és egy döntés

Annyira lusta vagyok mostanság, hogy beszkenneltem amit írtam. Ez van. Akit érdekel, megnyitja és a szép eredeti írásomon olvassa. és egy szép zene, hallgasd...meg kommentelj :D

Ez a 101-dik....

"Életünkben meghatározó az a felismerés, hogy a többi lénnyel közösen átélt, feltételekhez kötött boldogság mulandó, és hogy legkésőbb a halállal minden párkapcsolat véget ér. Ezért fontos, hogy minél kevesebb elvárásunk legyen, ne éljünk a múltban vagy a jövőben, hanem minden porcikánkkal élvezzük a jelen pillanatot. Aki elég érett, belátja ezt, és nem fogja többé játszmákra pazarolni idejét, hiszen tudja, hogy minden pillanat az utolsó lehet. Őszintének kell lennünk, mert a dolgok mulandósága nem egy elvont elképzelés, hanem olyasvalami, ami folyamatosan, minden percben megtörténik."

Ole Nydahl ( dán származású tibeti buddhista meditációs mester és láma 1941. március 19. — )

glaminside

Vannak titkok, melyek egy nap belevilágítanak a szemünkbe, és megváltoztatnak mindent.
Nem tervezted. Ugyanolyan nap volt mint a többi. Csak egy pillanaton múlt az egész.
Hihetetlen,hogy egy pillanat volt az egész. Egyáltalán hogyan történt?
Hiszen milyen sok éjjel,eszedbe jut a "mi lenne ha".
Vízszintben veszélyes vizekre evezel, végül megadod magad az álmoknak.
Sok olyan nyári éjjel, mikor nyitott ablaknál szenvedélyesen írtad a szavakat.
A füzet hátuljára lapoztál, ahol ott a kérdés:Mi akadályoz? Mi? Mi?

Minden tökéletesnek hatott. Nem mintha valami más lett volna, mint azelőtt...
Csak olyan dolgok értek egybe ugyanabban az érezhető pillanatban,
melyek megadták az alkalmat a változásnak.
Tisztán emlékszem minden egyes lépésre. Ha másért nem, az az egy nap megérte,
amikor végre beléphettem az ajtón. Talán nem is voltam olyan
messze. Talán mindvégig a küszöbön álltam.Túl sokat állunk a küszöbön.
A valóság nem a mi valóságunk. Egy biztos, ha visszafordulunk minden addigi kárba vész.
Összezsugorodik egy dobozba aminek tudsz a létezéséről, a hatalmáról, de sohasem
nyithatod ki.
Hazafelé. Sötétben. Hidegben.
A Holdtól akaratlanul magasba szökik a tekintet. A tündöklésbe.
Kanyar.
Nyár: fülledt éjjeli ragyogás.
Kiskert homályban. Odaléptem ahová a lámpafények is elértek.
Apró rovarok a levegőben. Földközelben lebegtek törékenyen. Óvatosan. Pihegve.
A lámpa fénye fémes csillámokat reszelt szárnyaikra.
Megbabonázta őket, hogy a sötétben is ott a szikra.
Hirtelen minden pillanattal együtt peregtek. Peregtem velük én is.

Ugyanott, a tegnap téli éjjelén, hazafelé. Sötétben. Hidegben.
A Hold körül fehérnek tetsző füst gomolygott. Habként érte el az eget. A végtelenbe olvadt.
Győzelem rózsa. Elindultam hát újra.
Maradhattam volna örökre. De láttam mennyi mindent kihagytam az életből.
A föld fagyos hópelyhekben csillogott. Szemembe pattant minden tűszúrásnyi báj.
A lámpák narancsfénye szétterült, rejtélyesen ködösödött.
Magamban éreztem a világ összes rezzenését. Ahogyan a pillák a bőrhöz feszülnek,
ahogyan visszaesnek medrükbe. Ahogyan lépteimet valami magasabb rend irányítja.
Így szeretnék én érezni mindig.
Lefaragni a nagykerékből.
Mindig


az író glaminside álnevű

SLUTT

Lebegsz

lebegsz, szíved a franc tudja merre van.

ellopták,

megkötötték,

megkínozták

lelked harcol pokollal és mennyel

tested vérvörös színben úszik a tengeren

lelked pokol és menny között lebeg

ott valahol, testek kínlódnak,

a fájdalomba zárva

elfelejtetetted már rég a múltat

csak lebegsz üresen, kihalt lélekkel és szívvel

vérVÖRÖS testünk úszik a tengeren

merre nem jár sem madár sem boldogság.

8 óra 29 perc

Hajnal van. Sohasem szoktam fent lenni ilyenkor, de most minden más. Most le kell foglalnom a gondolataimat. Csinálnom kell valamit. Nekiálltam gondosan, aprólékosan, precízen megszerkeszteni a nyomtatásban is talán létező blogot.
A kávém már hat, kezdek kicsit remegni tőle, de így érzem jól magam.
Kész az első oldal. Az első történetemet olvasva, amely itt történt a blogon, álomszép még most is számomra. Feltettem magamban a kérdést, hogy hogyan tudok ilyen szépet írni.
Igen, kedves olvasó, ez így van. Azokat a pillanatokat te nem is tudod, hogy amikor írok, azok az élet legmagányosabb pillanatai. Amikor kész a mű, persze sosincs kész, de ha már „publikálható” akkor már te is olvasod, de tudnod kell, hogy a szöveg bármikor megváltoztatható, átírható, kitörölhető. Amikor olvasod azt, amit írok, nem is tudom, hogy olvasod, és nem is tudom, hogy milyen gondolatok járhatnak vajon az agyadban. Amikor kész a szöveg, de ezt már megbeszéltük, hogy soha sincs kész, több szóval, félek amikor publikálom, hogy megfeleljek, neked, és hogy hozzam azt a színvonalat, amelyet megszoktál már, és mindig ugyanazok a gondolatok járják át az okos fejedet, mint mikor az első oldalt olvastad el.
Most már 89 oldalon. Hitted volna? Hitted volna, hogy már ennyi? Hitted volna, hogy az író, aki jelen esetben, ha nem is 100%os lefedettséggel, de az én szövegem, én írtam, hogy teljesítem közben az egyik őrült álmomat?
Ha kétségbe esek, mindig megnézem a Harry Potter írójának dokumentum filmjét.
Címe: Aki megteremtette a Harry Pottert. Tudja mindenki hogy J.K.Rowling-ról van szó.
Nem fogok Harry Pottert olvasni, de mivel azok a nők vonzanak, akiknek van kisugárzásuk, ezért valamelyest, ad nekem is valami megmagyarázhatatlan titkos erőt.
Ez a dokumentum film, emlékeztet arra, hogy ne adjam fel az írást, mert kedves olvasó, nem tudok mindennap olyan színvonalat hozni, mint az első bejegyzés, vagy a közepén található írások, vagy történések. Lehet, hogy egyszer eljön az az idő, amikor már a szöveg, nem lesz olyan, amit vársz, nem lesznek a pillanatok olyanok amelyekre vágysz.
Megkönnyeztem, azt, ahogy a nyomtató szépen kiköhögte, ezt az első oldalt. A lehető legfurcsább érzés. Az üres fehér lapot teleírtam szavakkal, melyek mondatokká váltak. A mondatok pedig egy szép történetté.
A testemben lüktető vér, gyorsabban halad. És nem csak ezt az egy lapot írtam tele szavakkal, nem csak ezt az oldalt, hanem többet. Lehet, hogy te is képes vagy arra, hogy írj, lehet, hogy a szomszéd, jobban ír, mint én, lehet, hogy ez a csúcs, amelyet kihoztam magamból, lehet, hogy ez a kezdete, egy ígéretes regénynek vagy egy pocséknak, de akkor is az enyém lesz.
A döntés az bennem rejlik. És benned rejlik, igen, benned is kedves olvasó. Mert nincs annál jobb dolog, mikor olvasom a kommentjeidet, hogy „erre vártál”, „tetszik”, „elgondolkodtat”, „írjál, hogy átgondoljam a világ pár apró dolgát.”
Néha telhetetlen vagyok, és persze kevesen kommentezik az egyes bejegyzéseket, de ahogy naponta én is eltévedek a blogomban, rábukkanok azokra a kommentekre, és jó érzés tölt el. Néha szeretném, hogy mindenki kommentezné, hogy tudjam, kik olvasnak, és hányan, de lehet, hogy annyira mégsem jó. Most nem vagyok válságos helyzetbe, hogy nem hiszek magamban. Hiszek, csak kíváncsi természetű vagyok.
Én most tovább dolgozom. Vár rám, hogy újra felfedezzem az első oldalakat, és újra átéljem, amit írtam. Ha teheted, tedd te is ezt. Szép napot.

Édes Október

"Valahová nagyon messzire szeretnék veled menni- mondta a lánynak. Jobb kezével átfogta a lány vállát, ballal a kormányt tartotta. - Valahová messze, délre. A hosszú országútakon, melyek a tengerparton kanyarognak. Voltál már Olaszországban??
-Nem voltam.
-Akkor ígérd meg, hogy eljössz velem.
-Nem viszed egy kicsit túlzásba?
AP. kicsit megijedt, hogy ez a "Nem viszed egy kicsit túlzásba?" egész demagógiájára vonatkozik, melyet a lány ezennel leleplezett. De most már nem hátrálhatott:
- De túlzásba viszem. Mindig őrült ötleteim vannak. Én már ilyen vagyok. De másoktól eltérően legalábbis megpróbálom, hogy ezeket az őrült ötleteimet meg is valósítsam. hidd el, nincs szebb a világon, mint valóra váltani egy őrült ötletet. Azt szeretném, ha az egész életem egyetlen örült ötlet lenne. Azt szeretném, ha többé vissza sem térnénk. Azt szeretném, ha csak mennénk, egyre messzebb és messzebb, míg el nem érjük a tengert.
Vándorolnánk az egyik tengerparti városból a másikba.
AP. még mindig átölelve tartotta a lány vállát, és egyszerre szomorú hangon megszólalt:
- Mindenki azt hiszi, hogy őrületesen szomorú az életem. Így van! Valójában nagyon boldogtalan vagyok. S nemcsak az utóbbi hónapokban, hanem már sok éve. És jöttél, minden megváltozott.

Még van egy hét, és november.

Because i want u

Ülsz egy padon aztán eltervezed, aztán megvalósítod. Hogy mit? Ha nem is az életedet, mert annak semmi értelme nem lenne, ha nem a szél vinne, ha most egy üres fehér lapra felfirkálnád, ha csak halványan is az életedet, hogy hogyan is csináld, butaság lenne. Elég pár napot megszerkeszteni, és teljesíteni az őrült álmot. Nekem így sikerült és teljesült.

Mellettem állt, csodáltam, pillanatokra elöntött a semmihez nem fogható érzés, aztán ismét csak bámultam, figyeltem.

Mellettem állt, néhányszor szorosan akartam ölelni, harcolni érte, meghódítani, s eközben nem tettem semmit, csak álltam mellette, és mentünk azokra a helyekre, amelyet ebben a nagyvárosban szeret, és itt tölt el időt és szabadságot.

Mellettem volt, hallottam heves szívverését, hallottam, éreztem. Csupán a gondolatok tengerét nem tudtam.

Annyit érzek, hogy valami van. Nem tudok normálisan írni, nem tudok semmit sem tenni.

Progetti per il futuro: non sottovalutare le conseguenze dell'amore

Bolyonsz

Bolyongsz a szél irányába, aztán azt veszed észre, hogy hülye vagy, és állsz a mező közepén a semmit ölelve. Körbenézel, egyedül érzed magadat. Leülsz. Lefekszel a pár fokos földre, az égfelé nézel, és felteszed azokat a kérdéseket, amik mélyen a szívedben vannak, és nem tudod rá a választ.

Nem mondom el az én megválaszolatlan kérdéseimet, nem tudom a te megválaszoltan kérdéseidre a választ.

Onnan fentről sem kapsz választ, miért kapnál.

El kezdesz fázni, meg a madarak sem kötnek le már az égen, amelyek körbe körbe köröznek feletted. Vészjósló madarak? A fenéket, csak épp arra szálltak.

Beszállsz a kocsiba, visszahajtasz. Otthon a meleg cserépkályha mellé ülsz, csak üresen nézel előre a szobába valamerre, a kezedben egy sör, aztán csak vagy. Nem történik semmi akárcsak az orosz írók drámáiban.

Még az eső is hangtalanul csepereg, nem zörgeti meg a redőnyt, se a párkányt, a szél se fúj, a macska sem dorombol.

Egyszer az ismeretlenben fogunk élni, megígérem. És boldog leszel valakivel.

Aztán már nem vakon mész

Ha nem tudsz fejlődni, találnod kell egy pótszert, ami növekedhet helyetted. osho

G.R. tegnap visszajelölt facebookon. Végre ismét sokadszorra. Valahogy kötődöm G.R.-hez. Meglehet azért, mert úgy akarok élni, mint ő, és vágyom rá. Vagyis egy ilyen testre amilyen neki van, hogy birtokolhassam őt és lelkét egy ideig. Hogy ez az idő meddig és hogyan, nem érdekelne. Csak birtokolhassam. G.R. Milánó gazdag negyedében lakik. Valamit tanul, főiskolán, de valahogy nem igazán érdekli az egész. Mindennap más férfiakkal fekszik le, de csak azért, hogy ne teljen egyetlen este sem unalmasan. És legfőképpen, ne kelljen a szerelmére gondolni, aki elhagyta.
Én, mint kezdetleges emberi gondolatait leíró valaki, sosem tudtam megérteni, hogy a magamfajták miért vágynak „bombacsajokra”, hisz tudjuk jól, hogy velük, semmiben nem egyezünk, de valahogy vonz az egész dolog. És, ha G.R.-t birtokolta a pasija, miért dobott el egy bomba csajt? Ami a másiknak megadatik, egyszer eljön, hozzánk is. Reménykedjünk ebben. G.R. lehet, hogy nem is tudja, hogy vonz, de nem baj. A sorsunk meg van írva előre, és amíg termeli nekem a boldogságot, addig jó nekem. Akár egy végtelenített torta, amelyet mindig eszik az ember és soha nem unja meg. Ha megunod, az jelenti a végét, akkor váltani kell. Az ilyen szerelmekben az a jó, hogy nem én váltok tudatosan, hanem az agyam a tudatalattim. Végigfuttatja a dolgokat, anélkül, hogy akaratommal befolyásolni tudnám. Aztán jön egy új valami. Szerelemnek nevezzem? Inkább csak ilyen boldogság, van élni valamiért, hátha bejön dolog. Aztán egy hét múlva újra ez az érzés, egy újabb lélek és test.
De G.R. esete, egészen más. Ő vonz, akár a mágnes a fémport, hogy ne romantikus elemekkel tarkítsam már ezt az érzelem gazdag dolgot.
Ma délben G.R. ki tudja mit csinált, nem is érdekel. Lehet, hogy épp józanodott a péntek esti bulizás után és egy ismeretlen helyen ébredt fel, egy ismeretlen pasi ágyában. Én bizonyára kávémegvonási tüneteimet akartam ellen orvosolni, de megoldották a körülmények a beavatkozásom nélkül, így valahogy leküzdöttem. A hideg időben 10 kmt, kerékpároztam(falusi nyelven felpattantam a bringára), hogy az egyhetes munkahelyemre beérjek és a késésem ne haladja meg a 2 órát. Nem csak G.R- nek sikerült jól az éjszakája.
Nah igen. A munkába a szokásos motivációt vesztett emberek, akár csak jó magam.
Bár néha még felötlik bennem az álmodozás kora, megjelenik és ott is marad. Ami, jó dolog, de amikor már meg is akarod valósítani, hogy beülsz egy piros Seatba és mennél a végtelenség felé.
Hideg van, a mostani kocsikban az a jó, hogy nem kell 20 km-t várni amíg bemelegszik a motor, és termeli a meleget, nem mint a régi szép időkben a Trabant. Ebben már elég szépen lehet melegedni. És akkor már azért jó autózni. Figyelni a lehulló leveleket, meg az út menti dolgokat . Figyelni a természetet, az őzeket.
Nem hiszem el, hogy sohasem volt ehhez hasonló érzésed, kedves olvasóm. Ugye volt.
Szerda, amely nemsokára itt lesz, utazok. G.R. tudja-e hogy utazom, nem tudom. Még nem mondtam neki, de nem is kérdezte. Beszélhetnék vele azonnal itt facebookon, de mit mondjak neki??? Nem is hallottam a hangját. Csupán annyit tudok, hogy a lelkem sokszor elképzeli vele az életet, és attól boldog vagyok, valamiért. Amíg álmodozol, addig van lelked, attól vagy különlegesebb a másiknál, hogy vannak álmaid, és megpróbálod megvalósítani. Ha egy motorra vágysz, és csak menni akarsz a szomszéd lánnyal, valamerre, hát tedd meg. Amerre fúj a szél, arra haladj, ha nem tudod merre is mennél. Aztán már nem vakon mész, hanem egy tudatos irányba haladsz, amerre mozog a természet, amerre mozog a világ.

képek: Helen Edvardsdotter

Minden másképpen történik

"Az igazi művész első fontos feladata saját lelkének megerősítése." Luigi Guarnieri

Szerda délelőtt, minden másképpen történik, mint azt elképzeltem tegnap. Lehet, hogy ennek így kell történnie persze. Lehetett, volna úgy is, ahogy elképzeli az ember, de az már egy átélt esemény, a lelkedben végig zajlott.

Pár nap múlva kirándulni fogok, egymagam. Párszor átgondoltam, hogy hogyan is fog történni, de valójában, abban a percben, amikor felszállok majd a vonatra, akkor fog az álom valósággá válni. Vajon mi lesz az álom után, ha teljesül???

Amikor teljesül, ott vagyok a vonaton, útban Délnek, útban oda, ahol tavasszal voltam, ugyancsak egy barátot megismerni. Igen. Így ismeretlenül is el tudom, dönteni, hogy ő az.

Szerda délelőtt a lelkek pihennek, vagy éppen fagyoskodnak valahol az utcán, mert a hideg szél a közepéig hatol.

Egyszer egy aranyos lány, azt mondta, hogy ha teát iszik, akkor felmelegíti a fagyos lelkét.

Nagyon tetszett abban a pillanatban ez a mondata. Lehet, ha hazaérek ma, én is iszom egy teát, hátha megindul valami ott a szívem és a tüdőm között valahol, azon a részen amelyet léleknek hívunk.

Egy kávéházban ülök egy baráttal. Kávézunk, beszélgetünk. Ő cigizik, én írok. Mellettünk németek, olyan mintha nem is ebben a lepukkant vidéki városban lennénk, hanem valamelyik szakadt német városban. A németek söröznek. Mi mást, talán egy ember, ha kávét iszik, de ő csak azért, mert tegnap bizonyára túl sok sört ivott. Idősek. Olyan nyugdíjas félék. A mamámra és a papámra gondoltam, hogy ők, talán ha fiatalkorukban ültek be a barátaikkal kávéházba, és most otthon ülnek. Mama főz, papa talán a kertben ás. Elém képzeltem a vasárnapi ebédet múlt hétről. Papa misén volt, mert az Istenben fontos hinni. Azt hiszem én is hiszek Istenben és abban, hogy ha igazán bajban vagyunk, segít. És bizonyára a haláltól is félek, nem tudom, hogy miért és hogyan alakultak ki a vallások, de hinni abban, hogy nem fogunk meghalni, hinni, hogy Isten létezik és talán hozzá kerülünk.

Mama pedig szorgosan nyújtja a húsleves tésztát, meg mindent csinál egyszerre.

Amire felkelek, a szombat éjjeli írás mögül, mely azzal záródott, hogy elfelejtek hinni magamban , hogy jó amit csinálok, és azon gondolkozom, hogy a főiskola éveit rosszul használtam fel, és több tudásom kárba veszett, mint hasznot hozott.

Régi középiskolás tanárom mondogatta, hogy most tanulják meg itt középiskolába a történelmet, mert a főiskolán nem lesz oktatás. Hát nem hittem neki, és amit nem hiszünk el, azt megtapasztaljuk, hogy fiam, az valóban így van. Ha nincs normális oktatás, akkor butulsz.

Így van ez most. Az írás ebben a században, nem nagy cucc. Nem kedvez sem a verseknek, az irodalmi folyóiratoknak, az újságoknak, és a regényeknek sem. Mondhatom azt is, hogy egy jó történetű könyvvel is ugyanúgy munkanélküli leszel, hacsak nincsenek gazdag befolyásos rokonaid, akik benyomnak valahova. Az ilyen embereket senki sem szereti, de mindenki nyalja. Nem szeretem a vezér típusú embereket, akik túlzottan egoisták, és túlzottan hisznek a sikerükben, és amit csinálnak az úgy jó, ahogy van, és a többi ember véleménye, és érzései semmit sem érnek.

Szerdán délelőtt, erős szélben, amikor a lelked és lelked össze vissza fagy a hideg 3 fokos utcán, akkor van az, hogy teát kell inni, otthon, nyugodt környezetben, és eltervezni az életet. Forró kályha mellett, fehér papíron ceruzával teleírni, hogy mihez van kedvem, és azt csinálni. Figyeld meg, kevés dolgot fogsz leírni, de azt a keveset legalább szívesen fogod csinálni nem? És ha lehet, kezdj is el úgy élni, ahogy a szíved diktál. Megtanultam egy szobrász lánytól, hogy aki a szívét elrejti, az az agyával nem vészeli át az életet.

Sok mindenen keresztülmegy mindenki, ő is. Rájött arra, hogy ne az agya döntsön, hanem a szíve, mert a szív szeretetből él, és ha nincs kielégítve, megfagy, akárcsak a lelked a hideg 3 fokos utcán. Szerdán, délelőtt, amikor semmi sem úgy alakul, ahogy azt elképzelted. Hiszen, nem vagy Isten, te ember vagy. Ha van Istened, imádkozz hozzá, mert van. Hinni kell benne, ha nem így teszed, a te döntésed. Én hiszek. Hiszek benne, és magamban. Azt hiszem…

A vonatra nem fogok felszállni, és így nem fogom tudni, hogy milyen a teljesült álom. Így marad minden álom….

A világegyetem pillekönnyű súlya

Ahogy a világegyetem pillekönnyű súlya rám nehezedik, képtelen vagyok elfogadni, azt, ami vagyok és azt az állapotot, amiben most vagyok. Az állapotomból ki akarok lépni , jobban akarom érezni magamat, hogy az életet élvezzem, és megbocsássak azoknak akikről azt hiszem, hogy rosszat tettek velem. Csupán jobban akarok lenni. Tovább lépni, a sebeket elégetni.
Amikor a világegyetem pillekönnyű súlya testemben meghatározhatatlan helyre nehezedik, oda, ahol a szívem és a tüdőm között valami apró, ám de fontos dolog van, helyét pontosan senki nem tudja, sem méretét, de mindenki tudja, hogy van ott valami, amit léleknek nevezünk.
Amikor a világegyetem pillekönnyű súlya testemet és lelkemet nyomja, nem fogadtam el azt, hogy a jobbá válásomat nem szolgálja az, hogy az emberek után kapaszkodok, nyúlok, nem ők fognak segíteni a problémáim leküzdésében. Az ember saját maga teszi ezt meg. Saját magát gyógyítja meg, a saját lelkét, saját magának kell feldolgozni azokat a dolgokat, amelyek régen történtek, amelyek rosszak voltak számára, és csupán el kell fogadnia azt, hogy: meg kell bocsátani azoknak az embereknek, akikről azt hisszük, hogy rosszat tettek, pedig jelen esetemben ellenkező ez a dolog.
Nem kell leterhelni másokat a problémáinkkal, meg kell saját magunkban oldani. Építs egy falat magad köré, addig amíg letisztázod magadban a problémákat, és a rá azokat a dolgokat, amik megoldják.
Nem kell smst- írni több embernek, azért, mert egyedül vagy, találd fel magadat. Nem lesz jobb attól, hogy valaki is visszaír, attól a probléma még ott lesz a lelkedbe, amit most a világegyetem pillekönnyű súlya nyom.
Félelmeidet alakítsd át, ezt csak te tudod, nincs rá recept, gyógyszer, sem drog, hogy leküzdje helyetted. Mert úgyis visszatér, ha ezekkel élsz.
A félelmeim nem visznek előre, bele kell vágni abba, amit szívem szerint nem csinálnék, ha ugyanaz az ember akarnék maradni.
A félelmeim közül az egyik, hogy a világegyetemben, nem találok olyan embert, akiben igazán meg tudok bízni, és „szívet tudnék cserélni”. Félelmem az, hogy az álmomat nem tudom megvalósítani, ehhez kell erő, kitartás, szorgalom, akarat.
Akarat.
Sok energiám kárba veszett már évek, hónapok, esős őszi napok, nyári fürdőzések, szilveszterek, karácsonyok, születésnapok, amelyek olyanok miatt volt szomorú, és depis mert az agyamban csupán egyetlen cél volt, és nem engedtem be mást, nem hagytam, hogy több célom legyen. Ennek most vége.

Pillekönnyű

Azt mondtam magamban, ha már egyedül vagyok, gondozzam saját magam lelkét. Nem választottam, hogy egyedül legyek, így van és kész. Az egyedüllét, az annyit jelent, hogy a világmindenség a tiéd, rajtad múlik, mit kezdesz vele. Az egyedüllétemben, azt csinálom, amit akarok, amit a szívem diktál. Rájöttem, hogy az életnek nincsen célja, minden tett, és nem tett, egy olyan dolog, amely nem fontos. A fontos az, hogy élvezzük az életet, és szíved szerint úgy dönts, ahogy az neked jó. „Az élet élvezetéhez el kell fogadni, hogy az életnek nincs értelme.”

Pár nap múlva jönnek emberek Osloból ide Szombathelyre. Ők is annak tanulnak, mint én. Pompás. Norvégiában még olvasnak az emberek, írnak, mondhatom, hogy élnek. Sajnos le vagyunk maradva, és ezt nem fogjuk sohasem bepótolni, azokat az elveszett évtizedeket, amelyek odavesztek. Mamám mindig azt mondta, hogy itt születtünk, ennek oka van, amit ki kell derítenünk.

Sokan elhagyjuk a hazánkat, sokan ott maradunk a választott hazában, van, aki visszajön, de ez már árulás, mivel van is hazája, meg nincs is már.

Pillekönnyű hétfő éjjel, amikor a szíved dideregni kezd, álmos vagy, de nincs kedved aludni. Zenét hallgatsz. Aztán gyújtasz egy hatalmas gyertyát, valahonnan a szobából előkerül. Meggyújtod, leteszed a polcra, vagy az asztalra. A fénye beteríti a szobát.

El kezdesz írni, valami kis apró hülyeséget. A szavak jönnek mennek az agyadban. Van, amelyik megtapad a fehér lapon, testet ölt a gondolat, s el kell fogadni, szívünk szerint döntsünk, megfelelően éljünk és szeressünk.

Időhiányban küszködök, valahogy sohase tudok fontossági sorrendet tartani az életemben, így olyan mintha nem is csinálnék semmit. Az órák teljesen felcserélődtek, eltolódtak. Most aludnom kellene, akár a normál emberek. Sajnos, ez majd pár óra múlva fog teljesülni. Te is szenvedsz ebben? Amikor tudod, hogy mit kellene csinálnod, még sem azt teszed, mert ott ragadsz a TV-nél, vagy még megnézed ezt a weblapot az interneten, meg a mailjeidet, meg akármit, aztán észre se veszed, hogy az idő elillan pille könnyen, akár az őszi szélben a felkapott tarka levelek.

Az egyedüllét felkészít a boldog életre, és felkészít annak a személy az érkezésére akit vársz. Legyen az egy nő, legyen az egy férfi.

Mindennap találkozok olyan nővel, akivel lelkem elképzeli az életem, de ez így van rendjén. Sok nővel éltem már így, és még sokkal fogok. Remélhetőleg jönni fog az, akire várok. Most így az éjjeli órákban legszívesebben találkoznék egy olyan személlyel , akit nem régóta ismerek, a véletlennek köszönhetően, talán beszélgetnénk egy csendes út melletti padon, nézve a lehulló faleveleket, vagy talán nem is beszélnénk, csak ülnénk csendesen. Lehet, hogy először és utoljára találkoznánk, de sora, sorsommal érintkezik. Az sorsunk érintését még nem tudni, valóságos lesz-e, mert a döntések, azok a jelenben zajlanak, ezt nem tudja senki se meghatározni, hogy valóban mi is fog történni.

Elfújom a gyertyát, és ne feledd. Az emberek olyanok akár csak te, és mindenki annyi terhet és boldogságot kap, amennyit el tud viselni.

Ikea, Az utcán, Szívből cselekedni, Autóval

"Tervezd meg a jövődet, de csak ceruzával"
"Kerestem őt, akinek ékszere és sebe van." Pollágh

Ikea

Szóval. Ki kell tűzni egy életcélt, mert mégiscsak élünk, meg valószínű, hogy meghalunk. Az a biztos, hogy meghalunk. Sokan, úgy gondolják, hogy én is megszeretnék. Ez nem így van. Én örülök, hogy élek, meg szeretek embereket, csak nem tudom kifejezni. Szóval így ősszel, amikor a természet meghal, kezd lehülni az idő, gyorsabban sötétedik, a misztikus köd előtőr a semmiből, és a vonaton azon gondolkodom, hogy valami célt mégis ki kell tűzni ebben az életben. Mit szeretek??? Ikea. Hát még takarító is szeretnék ott lenni, csak ott legyek, aztán ha már ott vagyok ráérek gondolkodni, hogy hogyan török fel. A 2010es katalógust megrendeltem, és ellentétben a magyar mentalitással, meg fogsz lepődni azon, hogy ingyenes. Elméletileg, de majd a héten ez kiderül. Svéd az ikea, sok szép színes cuccal ,apró és nagy dolgokkal. Ikea dolgozó akarok lenni. Így vasárnap délután, mikor a szíved megremeg, és már azon a fránya holnapon töröd az agyadat, hogy milyen óráid lesznek, vagy hogy a munkába kikkel kell lenned, vagy valami biztosan foglalkoztat. Engem ez, hogy mi leszek. Vasárnap délután, amikor a szíved megremeg.

Az utcán

Az utcán megannyi kósza történet szaladgál. Te is egy történet vagy a sok közül, hogy kósza-e, azt nem tudom. Alig egy hete láttam egy lányt, 20 évesnek néztem, de olyan kisugárzása volt, mint a körülötte lévő egyik embernek sem. Szőke hosszú hajú vékony lány, piros tűsarokkal, szoknyával.
Ez az érzés estig kitartott, hogy láttam őt, talán bele is szerettem abban a pillanatban amikor átlebegett kecsesen a zebrán. „És beleborzongok, látván, hogy nélküled éltem.”

Szívből cselekedni

Az életedben bizonyára voltak, és lesznek olyan pillanatok, amikor a szíved helyett az eszedre hallgatsz, vagy fordítva. A fő az, hogy mindig a szívedre hallgass, mert ha nem így teszel, szenvedni fogsz

Autóval

A szavak nem jönnek, mint régen. Tele vagyok olyan dolgokkal, amelyeket nem mondok ki, nem zártam le. Küzdök ellenük, de mindig visszatérnek. Visszatérnek a volt szerelmek , visszatérnek az érzések, visszatérnek az illatok, abban az időben amikor történtek, amikor történtek talán már az illatok is kísértenek. Ma éppen csak elmentem valamerre autóval. Nem élveztem úgy ahogy régen, pedig ezt az utat sem terveztem meg mint ahogy a többit sem. Nem volt jó a hangulatom ehez.
Az agyamban járnak olyan dolgok amelyeknek nem kellene ott kószlálniuk, mert csak az energiámat veszik el. Olyan emberek járnak a gondolataimban, akiknek meg se fordul a fejükben, hogy én fontosnak gondolom őket , és hogy szeretném az életüket jobbá tenni, valamelyest felvidítani, vagy hozzátenni ahoz a kupachoz amit már összehordott.
Olyan emberek járnak a gondolataimban, akik nem is gondolják, hogy gondolok rájuk.
A fejemben jár a volt barátnőm, akin segíteni akarok, de tudom, hogy az, ami vele történt, arról nem tehetek, nem tudom siettetni az időt, hogy ne legyen depis, és beszéljen róla, és hogy sírjon. Régen azt mondta, hogy a sírás nem jó megoldás. De amikor már nem tudsz semmit csinálni, akkor kell, hogy felszabadítsd az energiákat, csak így élheted túl. Amikor valami annyira fáj, hogy levegőt se tudsz venni, csak így élheted túl.
Autóztam. Most a változatosság kedvéért északra mentem, és nem délnek. Északon még sosem jártam, de olyan volt, mint délen. Ugyanaz a miért itt autózok és miért nem máshol és valakivel érzés.
Miért egyedül? Ennyire rossz vagyok, hogy mindenki taszít. Akkor a mások az Észak, és én a Dél, de ez rossz példa, mert vonzzák egymást nem igaz??? Csak az egy pólusúak taszítják egymást. És az, hogy meg akarom oldani a barátaim problémáját, azoknak a barátaimnak a problémáját, akik nem is gondolnak arra, hogy velem mi lehet, nem akarják jobbá tenni az én kupacomat, amit eddig összeszedtem ebben az életben, meg akarom oldani a problémájukat, hogy őket boldognak lássam, és hogy jó legyen nekik. Miközben azon kéne dolgoznom, hogy ne legyek egyedül, ne egyedül sétáljak a gázszagú, és csatornaszagú kihalt városban ott, Szombathelyen. Nyitott vagyok, de ez is hangulatomtól függ, hogy éppen ki és mennyire jár a gondolataimban. A legutóbbi vörös hajú lány is jár a gondolataimban, és azon töröm a fejemet, hogy miért hittem el minden egyes szavát amit mondott, és rávett arra, hogy kimondjam azt a kibaszott szót, amit megfogadtam magamban, hogy ebben az életben többet senkinek sem fogok kimondani, elmondani hangosan, sem leírni, sem pedig sehogysem.
Az autóban, ahogy északra mentem, lágy zene szólt. A lágy, csupán egy jelző, annyit jelent hogy max. hangerőn hallgatom a zenét, és csak azt figyelem, hogy az út menti fákról a levelek hogyan hullnak a kocsi felé, milyen az út melletti kis falu, milyen a temploma, és milyen fák vannak körülötte. Milyen az erdő, és abban milyen fák vannak, milyen utak vezetnek le erről az útról, milyen földutak vannak még, és azok vajon hová vezetnek. Mindenre figyelek, miközben megyek az ismeretlen Észak felé, ahol sosem jártam még. „Akik haldokolnak, északra mennek, akik élni akarnak azok délre” valahogy így hangzik az egyik Kis Pál számban ez a mondat. Ez is járt a fejemben. Akkor most haldoklom, ahogy a felém hulló sárga, barna tarka falevelek 135 km/óránál úgymond „lezuhannak” , ahogy szívemről a kövek és a gondok. Kizárom az összes volt szerelmemet az életemből, nem járnak a fejemben, nem akarok már senkinek se jót, se rosszat, nem akarok tudni róluk semmit. Nem akarok senkitől semmit.
Esetleg, ha jönne egy lány, aki szeretne, az jól esne. De nem kellene ilyen szavakat használni, hogy együtt járunk, és stb. Együtt ütnénk el a felesleges időnket, és kész. Semmi extra gondolkodás.
És akkor már ketten sétálnánk a gázszagú, csatornaszagú kihalt vidéki nagyvárosban. Ahol semmi sem történik soha, csak az én szívem köré font kötél egyre jobban és jobban szorosodik, és fojtogat.
A félelem birodalma, amely az életemtől, és a bizonytalanságba taszít. Megpróbálok örülni, hogy talán jövő héten történik valami nagyszerű velem. Talán találkozok a közértbe a Nagy Ő-vel, vagy az utcán kutyasétáltatás közben, (persze ez is megtörténhetne, ha lenne ott kutyám) vagy csak egyszerűen valahol ebben a kibaszott üres és történés mentes városban.
Ahol a fákról lehullnak a falevelek, mint ahogy máshol. Ahol esik az eső, mint most.
Ahol üresnek érzem magamat, akár egy akváriumba zárt aranyhal.

egy kevés... vers.

...mit tegyek,
mert elbújtál képtelen valómban
elbújtál szemtelen minden hajlatomban
ott vagy az agyamnak kusza folyamában
ott vagy az utcának kavargó sarában
pohárban, kabátban, villogó lámpában
ott vagy a jelekben, vágyakban, szobákban
ott vagy minden könyvben, minden gondolatban
elbújsz egy mosolyban, a néma szavakban
vibráló, szédítő, erős akaratban
ott vagy a falakban, a pusztító haragban

itt vagy mindig bennem
akarva
akaratlan.

[bálint ágnes.]

0914

Egy szép délután volt, mikor az emberek a nap utolsó óráját dolgozzák le, amikor a napköziből kiengedik a gyerekeket, amikor a családok újra egyé válnak, ekkor valaki várt.
Az erkélyen, egy fiú ácsorgott, kezében egy kávésbögre, mely fekete volt. Kávét ivott, és láthatóan várt valakit. Unalmában, vagy a folyamat közben, nézte, a galambokat, ahogy ide-oda szállnak a panelházak között. Nézte a fa mozgását, a szél zúgását s eközben megtanult várni. „Várni a legnehezebb a világon” és a megfelelő pillanatban cselekedni. Ebben a fiúban most talán az zajlik le, hogy várja azt a személyt, abból az irányból, amelyből ez a valaki már egyszer jött s el is ment. Vár, egy vörös hajú, zöldes-kékszemű lányt, aki mosolyog, aki boldog, aki boldoggá teszi, és inspirálja. A fiú vágyik arra a boldogságra, melyet a lány magából áraszt. A hihetetlen mágikus érzést, mely szíve közepéig hatol, amely harcol, aggyal, lélekkel egyaránt. Ezen a szép délutánon elkezdődött az a folyamat, melyben már csak a lelkek táncolhatnak egymással, a testek messze kerültek egymástól, s éppen ezért a lelkek még közelebb, még közelebb akarnak kerülni.
A közeli buszmegállóból hallatszik, ahogy megáll a busz, emberek szállnak le róla. A fiú figyeli, hogy jön-e Ő. Az agyában tudja, hogy a lány, abból az irányból, sőt semmilyen irányból nem fog jönni már. De ő csak várja. Várja, mert ha lelke a földre kerül, megfagy, mint az őszi rózsa az első fagyban. A fehérsége, átalakul a rózsának, elkezd rohadni, és az addigi szépség, elhervad. Ezzel a lélekkel is ez fog történni? Vagy egy csoda folytán mégis jönni fog a várva várt lány??? Megtanulta a fiú, hogy másokra ne alapozza az életét, mert mindenkitől csak a csalódást kapta. Sok közeli ismerősében csalódott, még az egészen közeliekben is.
A kávéja gőzölök, a szél játszadozik vele, a fiú, hírtelen lehunyta szemét, és a korlátnak dől. Ebben a pillanatban elképzelte a lányt, a mosolyát, a szeretetéhségét, a szemei ragyogását. Elképzelte a lányt, ahogy jön felé, azon az úton, ahol utoljára látta elmenni.
Csengettek. A fiú feltette magában a kérdést. Ki lehet ilyenkor? Az ajtó felé ment, és kinyitotta az ajtót. Egy levél volt az ajtó postaládájában. Valószínű a postás csengetett, csak sietnie kellett.
Bevitte a levelet. Odadobta a többi közé. Nem neki volt címezve, hanem annak akitől a bérli a lakást. Kiment ismét az erkélyre, kávéja még gőzölgött, és belekortyolt. A távolban látott egy lányt vörös hajjal. A szíve el kezdett hevesen dobogni, hogy hátha ő az. Furcsa gondolatok keringtek az agyában , de főleg a szívében „és háborogván emlékezett
az elcsöndesült szerelemre.

Nem választott akarat

Egy meggyújtatlan cigi lóg a számból, a kávém még csak csak gőzölög, a szívem már nem tudom, hogy dobog-e. A fő kérdésem, hogy tudom miért dobog?

Tegnap, egyedül éreztem magam. Egyszerűen szörnyű volt, hogy csak ültem a piros fotelemben, ami végeredményében nem is az enyém, hallgattam számomra ismeretlen ismerős zenéket, amit találtam a gépemen. Egy lányra gondoltam csak, aki iránt nem érezhetek semmit, aki iránt a szívem nem doboghat, aki ért, nem szólhat a lelkem.

„ Azt mondtad, menjek, ha vársz, és jössz, hogyha várlak, mert minket összekötnek fényes, kis szálak. Emlékszel, nevettünk, sírtunk, csak most volt ez, nem rég. Egy kis zugban meglapul ezernyi, színes emlék. Ha nem simulhat bőrömhöz a bőröd, Csak vigyázok rád, hadd legyek az őröd. Ha nem hagyod azt sem, hogy hozzád szóljak, csak engedd, hogy néha kicsit rád gondoljak. Ha a fényes szálakból semmi sem maradt, csak hadd üljek csöndben az ablakod alatt. Engedd, hogy egy dalban elrejtselek, de ne engedd, hogy elfelejtselek! Most meg kell, hogy mondjam, és erről beszélni kényes, az a sok kis szál már nem olyan fényes, pedig még megyek, ha vársz rám, hisz most volt ez nem rég. Egy kis zugban meglapul ezernyi színes emlék.”

A legnehezebb amellett, hogy vársz valakire, az az, hogy elfogadod a döntését, azt, hogy elfogadod, hogy az életben, nem te leszel a középpontja, azt, hogy nem Ő lesz az inspirálód. Pedig nekem Ő. Volt. Amikor már a világ nem értékeli az értéket, nem tudja egyáltalán az értéket, amikor a léptek már zajmentesek, amikor az érzések teljesen feleslegesek, amikor a lassúság, már bosszantó, amikor a kávé cukormentes, amikor a vihar, az esőcseppek felbosszantanak, ez a valós élet most. De kinek lelke hatalmas, annak nem ez az élet, a világ.

Én még sajnos hiszek olyan értékekben,mint a szeretet meg a hűség,de majd kinövöm.

Most egy fehér bárány felhőt nézek, ahogy terebélyesedik és egyre hal el, mert minél nagyobb lesz, annál jobban foszladozik.

Utazni szeretnék. Egy hosszú ideig tartó vonatozással hozzá menni, vele lenni, és még jobban megismerni, és csak vele lenni. Nem akarom megpecsételni egy vagy több érzéssel azt, amit nem kell , nem szabad érezni, felesleges lenne. Egy szóba nem akarok beletömni oly sok apró dolgot. Érzést, félelmet, boldogságot, örömöt, bánatot, azt, amikor kilépsz önmagadból, amikor valóban felszabadultan te lehetsz. Meginnék vele egy édes teát, majd órákat beszélgetnénk, sétálnánk.

Már régóta a szívemben van, féltem kinyitni azt, amit érzek, féltem attól, hogy valóban nem is kellek, féltem, mert jobb reményben tartani az érzéseket, mint tudni, hogy talán örökre nem lesz részed, nem leszel része.

Bekapcsoltam a Tv-t, és az otthonom volt benne. Az otthon, a kedvenc helyem is szerepelt rajta, a hegyen. Emlékszem, mennyit ültem ott, és még akarok ott ülni. Csak egyedül, néha feltölt, néha csak gondolkodok az életen, hogy másoknak látszatra sokkal jobb, persze tudom, hogy mindenkinek más, nekem is sok előnyöm van, másoknak is más, lehet, hogy vegyítve lenne igazán jó, másokból elvenni, másokhoz hozzá tenni.

A legnehezebb, hogy nem tudjuk, hogyan is kell élni. Valaki nyitott mindenre, és mindenkire, valaki elfogad egy ölelést, valaki minden embertől fél, valaki már egy érintéstől is zavarban van, mert nem befogadó. Sok félék vagyunk, de mégis néha ugyanazokon megyünk keresztül. Az élet főbb lépésein. Születés, Születés megünneplése, a különleges alkalmak, dezsavű, egy fontos személy elvesztése: halál, egy fontos ember elveszítése mely nem örökké tartó, de nem is jelenti azt, hogy ugyanaz lesz a helyzet, mint volt. Egy fontos barát elvesztése, melyet a km- okoz és az idő, egy fontos hely elvesztése, egy fontos számunkra fontos tárgy, melyet ölelgetünk, védünk, s a másnap nélküle szokatlan, és nehéz lenne.

Amikor elvesztettél egy Apát vagy egy Anyát. Rájössz, hogy az élet, egy igen elbaszott dolog. Felteszed a kérdést, milyen volt az utolsó találkozásotok, miről beszélgettél utoljára, mikor hívtad fel telefonon, és miért nem beszélgettél vele többet és többet. Mondtad, hogy szereted? És hogy vigyázzon?

Minden álmodban este, vagy amikor alszol, és álmodsz, megjelenik. Elképzeled, átöleled, amikor felébredsz, azt érzed, hogy sírtál, mert nem hittél a lelkednek,. Az ölelés, mely összeroppantotta a szívedet, s a lelked mely fennt volt ott ahol egyé váltatok, újra.

Amikor felébredsz, újra rád zúdul a világ, a hiány. Rádöbbensz, hogy minden csak a te képzeletedben zajlott le. Az élet változatlan, ugyanúgy fáj. Aztán lejössz az emeletről a szobádból, ami lila színben pompázik, mert ezt a kedvenc színed, a szobádban belenézel a tükörben, látsz egy elmosódott alakot, látsz, egy szomorú embert, látod magad, homályosnak. Lemész a konyhába, egy nagy üres asztalon ott hever a szürke szemüveged, melyet alig hordasz, a bögréd, melybe forró vizet akarsz önteni, de be kell rakni a mikróba. Körül nézel, elönti a testedet azaz érzés, amikor a mellkasod szétrobban, és legszívesebben megölelnéd Őt, vagy futnál egy kört, futnál addig, amíg a tested össze nem csuklana.

De te csak ülsz némán a konyhában a bazi nagy asztalnál egyedül. Testvéred már elment dolgozni, anyád a kisöcsédet viszi valamerre, te pedig ülsz némán. Nem tudod, hogy mit érzel, üres vagy, elvesztél. Nem választott akarat, melyben elfogadod, az élet néha ad, sokszor elvesz. A lakásban az összes dolog rá emlékeztet. A tárgyai mozdulatlanok, ugyanúgy van minden, ahogy akkor aznap volt, mikor elment. Felöltözöl, összepakolsz pár cuccot, és a lehető legtávolabb mész, el mész az érzés elöl mely fojtogat. A kezed remeg, annyira nem tudod, hogy ki vagy és mit akarsz. A szemed tiszta piros, kisírt, már a valaha kékes-zöld szép szemed nem csillog.

A mosolyod pedig mintha sosem létezett volna. Azaz életvidám ember elszállt belőled, azon a 22dikei napon, amelyben megtört a szív és lélek.

Az elmúlt 5 hónap melyet reményben és hitben éltél, elszívta valami, mert vége volt azon a szerdai napon. Amelybe nem volt csoda csak hazugság.

Ez a mondat tombol benned:

„A magánytól kell megóvnod. Ne harcolj értem, hanem légy velem. Erre van szükségem.”

Halálos szívdobbanás

„A szíved elől sosem menekülsz el. Ezért jobb hallgatni rá, hogy sose kapjál váratlan sebet.” P.c.

Szeptember 12-e. A reggel valószínüleg felhőkkel és gondokkal teli volt, a madarak sem ébresztettek fel a csiripelésükkel. Azt gondoltam ki , hogy. Igen. Azt. Jól gondoltad ki.

Meg még emezt. Csináltam ma pár jó képet. Magamról készült a legjobb, de azt nem teszek közzé.

Az életben tovább keressük azt a megfelelő embert. Ma voltam templomban is. Régen voltam utoljára már. Csak imádkoztam, elmondtam a jót, hogy mi történt velem, elmondtam a rosszat, amin szeretnék javítani ha lehet, a jövőben. Gyújtottam egy gyertyát ezt magamért családomért és azokért akiket közel tartok a szívemhez, és gyújtottam még egyet, az ismeretlennek, akivel már találkoztam, tudom, hogy létezik, tudom, hogy Ő az. Érte is gyújtottam egy gyertyát. Ha pedig nem Ő, az, akkor másért gyújtottam gyertyát, aki majd eljő.

Kb. Ennyi volt a mai nap. Az éjjelt olvasással töltöm, már második napja, most lesz a harmadik. Nem sokára a könyvvégére érek.

A tenger parton

Franciaország tengerpartján voltam, Párizshoz közel. Élveztem a nyár utolsó sugarait a tengerparton. Színes kis tengerparti kunyhók, nagyvárosi lakók mindenhol. Ezt onnan állapítottam meg, hogy az emberek bőrszíne általában falfehér, és az ingben lévő apukák futkároztak gyerekeik után, sárkányt eregettek, az anyukák, meg a kezükben tartott fonott táskájukkal és szalmakalapjukkal csak mosolyogva nézték gyerekeiket és szerelmüket. A tengerben néhány hullámlovas, élvezték, hogy nincs sok fürdőző, sőt senki, alig van 20 fok, a víz is kb. ennyi lehet. Hogyan bírják? Magam sem tudom. Elővettem pár üres papírt amit a kocsiba találtam, persze Citroen, ha már egyszer itt járok. Beálltam egy Peugeot és egy Renault közé, csak a mihez tartás kép. Az asszony elment valamerre, én meg itt élvezem a napsütést, de ezt már írtam. A kutyám is szaladgál valamerre, majd visszajön. Ő is egy hűséges dög, angolul dog. Innen azt hiszem nem akarok hazamenni. Valahogy ha találkozok egy külföldivel, a lelkem lejátsza, hogy milyen Ő neki lenni, mit érezhet itt, és milyen neki ott. Volt már szerencsém, egy ismerősömmel szimuláltam azt az esetet, hogy egy hétre Ő jött a házunkba, aztán egy hét múlva, mi mentünk hozzájuk. Persze ők külföldiek, vagyis magyarok, de kint  élnek. Ez a barátomat még az ősidőkből ismerem. Pár sarokra lakott tőlem, jó barátok voltunk. Együtt ökörködtünk, együtt ittunk, együtt rúgtuk azt a fránya bőrt. Szóval, hogy milyen is az ott? Érdekes. Mindig is az. Az első pár nap jó, az fantasztikus, de utána az emberre rátapad az a hangulat, ami mégis hiányzik. „Honvágy.”? Vagy ehez fogható érzés. Nem tudja, hogy kicsoda, és hogy ha jönnek vele szemben az utcán azok az ismeretlen emberek, hirtelen nem tudja magát hova rakni.

A lélekben, hogy játszódik le??? Olyan, mint most, hogy nem tud hazamenni az ember, mert jó itt. Végülis minden meg van. És még egy csomó helyen nem voltam még, ebben a Bretagne (Brötány) megyében. Azt se tudtam, hogy 96 megyéből áll Franciaország, de hát...Minden egy pillanat alatt.Egy lánynak összetört a sárkánya, most sír. Azt hiszem, odamegyek segítek neki.

Minden jót.

Ui: Franciaország helyett, az ágyamban élveztem a 39.5 fokos lázat. :)