Az este csendjének csendjében ülök. Az eső meg meg ered, s lefolyik az ereszen. Az elhaladó autók kerekei sercegnek az út, ahogy felverődik az eső.
Azon gondolkozom, hogy a lelkek, hogyan találkoznak egymással, úgy igazán???
Tudjátok, amikor a sors, szinte már ordít, hogy vegyük észre egymást.
Ha nem is ordít, csak csendben várja, hogy az egyik személy vegye észre a másikat, s beinduljon valami különleges érzésekkel hozott kapcsolat.
Pár évvel ezelőtt kezdődött, s nem most. A sors viszont, most hozta még nagyobb dübörgő erejét, hogy észrevettük egymást.
A szeme mogyoróbarna, a haja épp oly színű, mint az a huncut szempár.
Az este csendjében történik az a már-már elviselhetetlen könnyűség, nehézség.
Párnák között fekszem, írok pár értelmetlen sort, az ujjaim a billentyűkön rakoncátlanul ide-oda mozognak, az az érzésem, hogy nem is én irányítom a kezemet. A mozdulatok ismerősek, a szavak egységet alkotnak egymás mellett, olyan, mintha más működtetné őket nekem csak el kell viselnem, ezt a kialakult helyzetet.
A szavak szinte maguktól jönnek, hirtelen, megállíthatatlanul bontakoznak ki agyam sötét helyeiről.
Az este csendjében történik a megmagyarázhatatlan, régi új ismerős megtalálása, ki huncutul mosolyog mogyoróbarna szemeivel rám az este nyugtató csendjében s leselkedve figyeljük a szív zaját.
A szürke esőfelhőkbe burkolózott látványtól kissé megörültem, amit a szobám ablakán láttam, a narancszínű sötétítők közötti kis résen, ahol a fény ereje esik be.
Ellentétben másokkal, én szeretem az ilyen időt, és késztetést éreztem arra, hogy elinduljak valamerre. Felültem a bicajomra, és a hideg széllel összekarolva elmentem a szokásos kedvenc helyemre, hogy picit elgondolkodjak azokon a dolgokon, amelyek most megállás nélkül zakatolnak a fejemben. Ezt a vonaton, vagy hosszabb utazás közben szoktam elővenni, vagy olvasás közben. Annyira utálom. Engem sosem kapcsol ki az olvasás. Olvasom a szöveget, meg is értem, de közben az a fránya gondolat máshol járkál, és folyamatosan beszél a szöveg mellett. Elég zavaró, de kezdem megszokni. Aztán ha nem beszél az agyam, akkor elkalandozok a főszereplők agyában, és ott vagyok ahol ők. Érzek minden kis szirszart, amit ők.
A kedvenc helyem a hegyen van. Körülbelül 12 perc alatt érek fel, ha igen igen gyorsan tekerek fel a hegyre, ami a szél mostani erejét tekintve nem fogom tudni megdönteni, meg igazából nem is akarom. Elszököm otthonról pár órát.
A kedvenc helyem, csupán egy hely, amelyhez mindig visszatérek.
Leülök egy sziklára és nézem, amit a természet alkotott, s közben a gondolatok tengerében elveszek, próbálok úszni, fenn maradni a vízen.
A közeli búzamezőket learatták már, az őszre hajaz a sárga szín. Aztán ott vannak a kukorica mezők, amit fújdogál a szél, a közeli erdő, amely kiemelkedik a nagy erőteljes zöldjével.
Három víztorony gömbje ágaskodik ki a falvak előterében, innen olyan szabályos távolságban vannak egymástól. A távolban a Ság hegy magaslik, a napot most eltakarja a szürke felhő, de az igazat megvallva, most nem is hiányzik. Így is tudni kell élni.
A szél egyre hidegebb, a sziklán írok pár sort. Megnéztem a telefonom, nem hívott senki. Bele akarok olvadni a sziklába és örökké ezt a kilátást figyelni.
Emlékszem, mikor először jöttem ide. Menekülés volt a szerelem elől, nyugalom és béke volt itt. Valahogy mindig lenyugodtam, nagy erőfeszítésekbe került, hogy az érzés teljesen ne kerítsen hatalmába, a véget nem érő hosszas várakozás, a haszontalan érzések és gondolatok kiirtása.
Megtanultam itt írni, megtanultam a szép naplementében gyönyörködni, megtanultam itt, hogy nem kell a villámoktól félni, figyeltem s érezte azt a bizsergető hatást amit a vihar hozott, a kisülés szelét, aztán a dörgés hangzavarát, ahogy erőssége átzuhant a szívemen.
Meg tanultam itt várni. Meg tanultam itt elengedni. Meg tanultam itt szeretni. Meg tanultam figyelni azokra a dolgokra, amelyeket régen nem vettem észre.
Megtanultam itt valamit, és mindig valami újat, amikor idejövök, és csendben ülök pár órát egyedül.
Meg tanultam magamra koncentrálni. Itt vagyok, aki vagyok.
"Testembe kúszott az illat melynek nem volt múltja jelene se jövője lélegzetünk egyre növekvő hullámai beborítottak minket és már nem is léteztünk többé én magam is lélegzetté váltam és megbújtam a szívdobogásunkban mely csókunk másodperceit tagolta...és a másodpercek hónapokká nőttek."
"És a vakáció vége előtt még mielőtt föltámadt volna bennem az a hihetetlen merészség, hogy megcsókoljam mielőtt felmentem volna, hogy becsomagoljak, mielőtt elindultam volna, mielőtt kiolvastam volna a mikiegeres képregényemet, mielőtt felnőttem volna, mielőtt kommunista, vagy kereszténydemokrata lett volna belőlem, mielőtt befejeztem volna az iskolát, mielőtt lefeküdtem volna valakivel, mielőtt a tömérdek igen kirobbant volna belőlem odasúgtam neki: én örök szerelmem."
Ősz íze a számon bőrömön érzed,fázom, tervezek, de minden részletben elveszek az idő tengerében, kiszáradt,mint sivatagi folyó, forró homokot szór szét a szó, elveszek e kettős létezésben, gyermek vagyok, felnőtt énben, fáradt vagyok, pihenek, de nincs időm, sietek, csinálnék ezt azt, itt és ott, de nem maradt más, csak az itt és most, fent itt, lent ott,cseng itt, csend ott. Szeretek élni velednélküled, ott lenni messze tőledmelletted,szeretek nézni dohosúj képeket,leporolni újra kopottfriss emlékeket,szeretek képeket festeni szépcsúnyán,hasonulva menni a magam útján,szeretek szólni hangoshalkan,szavakat róni libasorban,szeretek lenni szeretveszertelen,összekavarodni keverve esztelen,s befejezni befejezetlenen...
"Valami örök tovasuhogás
valami csöndbe, puha végtelenbe,
valami tegnap, mely mintha ma lenne,
valami vízalatti ragyogás,
valami messze, panasznéma gyász,
valami jaj, melynek már nincs keserve,
valami vágy s a vágy tilalma benne,
valami könnyű, szellőhalk varázs,
valami, ami nem is valami,
valami még kevesebb, az, ami
valami tüstént kezd csak sejleni,
valami lassú, árnyhűs rejtelem,
valami, ami újul szüntelen,
valami gyors, lőtt seb a szívemen."
Július 3- dika. Ez egy elég furcsa nap. A furcsa szót azért használom, mert furcsasága mellett egy kiemelt nap. Nem tudtam a dátumról, de kiemelt nap lett, ezt este már éreztem magamon.
Az autó hátsó ülésén utaztam, ahogy kissrác koromban. Vártam már ezt a nyugalmat amely induláskor elért. Magamban beszéltem, el akartam felejteni dolgokat, persze könnyen, és nem hezitálva hogy mindent megér az a foghatatlan valami, amely két ember között jön létre, de most közte és köztem. Nem írom le a szót, sem, hogy mit érez ilyenkor az ember.[nem tudni]
Mindig megmaradnak bennem [az összes nő], sosem távoznak el, csak lecsendesednek, vagy éppen az érzés átfordul és ellentétesen hat. Ahogy ők jöttek, mindig volt egy bizonyos érzés, egy erős dezsavű. Figyelj, jön valaki. Persze ez az elsőnél gyenge volt, s lassan erősödik bennem, mikor jön a kiemelt nap.
Tehát ez a nap is egy ilyen nap. Amikor elértünk egy poros úthoz, s felmentünk a hegy lábához, ahol a koncert kezdődött, s a hömpölygő tömeg, kaja illat, még több ember, zene. Ahogy a dombról elnéztem a messzeségben, a hegyeket, a tavat, az egyetlen tavat, tudtam ez egy kiemelt nap. Sosem láttam onnan arról a helyről, mégis ismerős volt, sőt, tudtam, hogy itt lesz valami, vagy valaki aki[???]. Ezt sosem tudja az ember. Döntések kellenek mindenhez.
Ahogy ott ültem, észrevettem egy vajszínű szoknyás lányt. Hosszú haja vállát verdeste, barna volt, s egy csattal eltűzte haját jobb oldal irányba, csak éppen azt a hajtincset, amely zavarta volna. Szoknyája térdéig ért, a szellő meglebegtette, s tudtam, hogy az a valami, amire itt, ezen, vagyis azon a helyen, a dombon ülve s a koncertre várva, az emlékeztető dolgok, ismerős hely, ezért volt[és az a csendes pánik, hogy most mi fog kövezketni ez után? meghalok? ezért emlékeztet Isten erre a pillanatra?].
Ott volt. Egyszerűen kitűnt a tömegből. Nem tehettem semmit. A dezsavű érzés ezért volt.
A félelem belém szállt. Nem szabad elmennem innen, amíg nem látom közelről, amíg nem látom szemében a fényt, amely a szerelmet tükrözi vissza abba a szempárba, amely megilleti.
Gyönyörű pillanat volt, amelyet felismertem. Döntöttem, akarom közelről látni, nem tudom hogy a hirtelen szerelem meddig tart és mitől lobban lángra. Egyáltalán szerelem már? Persze, hogy nem. De több mint tetszés. Itt helyben van a megmagyarázhatatlanság, mely azonnali vonzással párosul. Azoknál az embereknél éreztem ezt eddig, akik vagy fontosak lesznek az életemben, vagy éppen a vonzás erejétől nem fogok tudni tőlük szabadulni.
Ezek a fránya helyzetek, lelkek amelyek az előző életünkben valószínüleg kapcsolódtak, s a kijelőlt nap, ezért van, mert újra akarnak egyesülni a jelenben. A fájdalommal, az örömmel mindennel párosulva, várnak egymásra, a megfelelő pillanatra, hogy bekövetkezhessen az ölelés az érintkezés.
A zene hangereje a lelkemet zörgette, gondolatom a lányon járt. Nem fontos tudnom róla semmit, hiszen ismerem a múltból, viszont a jelenben nem tudok róla semmit. Miért alakul ki a vonzás? Miért van a hirtelen szerelem? Aztán meg miért volt a megmagyarázhatatlan érzés akkor abban a pillanatban, amikor a hegyet néztem, s a felkelő csillagokat a domboldalról?
Akarva akaratlan tudtam, hogy ez nem a szokványos pillanat.
A tudományos válasz : „A dezsavű egy korábban látott álomkép egyes részleteinek a reál életben való megélése. Előre megálmodtuk a dolgot, amit az ember elfelejt később, de mégis megtörténnek a pillanatok.”
A véletleneknek soha sincsen vége.
Miért álmodtam erről a lányról, amikor nem is tudom. Nem tudom a nevét, hogy hol lakik, hogy hány éves, nem tudok róla semmit. Hacsaknem jön az a valós [valótlan], hogy előző életemben fontos ember volt számomra.
[???]
Álomképen szúr, szép ez a világ.
Az idő majd meghozza a válaszokat. Szemében láttam szerelmet, de egy másik férfi iránt. Talán nem ő az, de az érzésnek utána kell járni. Minden valamiért történik. Ez most ki tudja, hogy micsoda, és miért van. Ismernem kell őt a jelenben.
Elképzelt csók a hatalom Ez a világ másolt papiron Lázadtól hűt a nyugalom S a vérem maga-magamon.
Húnyd le most lassan a szemed Holnap történt meg, mi lepereg Hozzád ért az órám, s leszakadt Sírásod mega-megakadt.
Nincs álmunk könnyű idején Nincs kastélyunk hűs kockakövén Alszik most kényes bizalom, Akarod s aka-akarom.
Egy francia városban járt egyik barátom. Az elutazása előtt pár nappal mondta el nekem, amolyan utolsó találkozás a nagy és hosszú útja előtt. Kicsit be volt sózva, hogy mi lesz ott vele, de aztán mondtam neki, hogy sorsod elől nem futhatsz el, csak azon változtathatsz, hogy teljes békében várod azt az újat, vagy túlságosan is félve. Minden féléről beszélgettünk, a közeli tó mellett, ami a város ékessége, igazából ez sem az, a beton dzsungelben, mégis ez az a hely ahol sokan sétálnak futnak a beton árnyékában. Megkértem, mit általában mindenkit aki külföldre, különutakon jár, hogy hozzon valamit, hogy tudjam lesz miért elmennem oda. Hozott két tollat, amelyet kértem. Most ezzel írok, már rég vártam rá. A mamám udvarán ülök, a nagyalmafa alatt. Van egy nagy asztal hozzá egy pad, kröülötte még annyi szék amennyien a családban vagyunk. Kávét csináltam, mama pedig öreg örökmozgóként újabb feladatot talál ki magának, persze az én segítségem nem kell.
A macsaka és kutya felugrik a padra, simogatom őket, közben írok, felhők kúsznak az égen. Minden jó így? [Nem.] Egyedül érzem magam, csak kapálózom és irigykedem, hogy más, biztos jól csinálja az életét. Hiányzik Ő is, de aztán, nem akarom erőltetni. "Arca oly szép, mint egy szép táj, tiszta égen játszik úgy a szellő a fényben, ahogy ajkán a mosoly". A vele töltött percek még közelebb hoztak a szívéhez, és én oly könnyedén zártam be őt, oda, ahova sokan életükben sem zárnak senkit. Folyton azt kérdezgette, hogy mit szeretek benne. Maga sem hitte el, hogy van egy ember, aki jött, és szereti. Ez az ember én vagyok. Hatalmas szívvel, kevés kitartással, célok nélkül, út kereséssel. Sokat gondolkodom, sokat agyalok mások életét szeretném élni, mert az tetszetősebb, mint az enyém. Apámmal való beszélgetést is nem rég valamelyes formába öntöttem itt, jól meg vagyunk, de persze nincs az a tipikus apa-fia szerep. Néha iszonyatosan nehéz. Sokat agyalok ezen. Most, hogy egyedül vagyok tudatomba is beleépült, hogy most már az a fontos sem olyan annyira fontos, most már nem vagyok levegővétel, mindinkább levegőkifújás, de ez hülye hasonlat, vagy ilyesmi. Ludvico Einaudi albumot hallgatok. Visszatér újra és újra a belémivódott dallam. Elképzelem, ahogy egy gyertyafényénél zongorázom, egyedül, s a dallamra ide-oda mozdulok, s mozdulatom jelentené az életet, a dal, a végtelen ábrándozást.
"Létem ha végleg lemerűlt, ki imád tücsök-hegedűt? Lángot ki lehel deres ágra? Ki feszül föl a szivárványra? Lágy hantú mezővé a szikla- csípőket ki öleli sírva? Ki becéz falban megeredt hajakat, verőereket? S dúlt hiteknek kicsoda állít káromkodásból katedrálist? Létem ha végleg lemerűlt, ki rettenti a keselyűt! S ki viszi át fogában tartva a Szerelmet a túlsó partra?"
[most következik egy szünet, amely határozatlan ideig szól]
olyan korán jött az éj ma, minden altatóan néma csak én virrasztok éberen félek, még elaludna a szerelem, nem ma még maradj fenn velem
figyelj!
lenne itt valami!
talán, ha a gondolatokat lehetne hallani,
nem is kéne szerelmet vallani
másodpercenként,
és térdre rogyva esketni a hűséget,
meséket mondhatnál,
amikből megtudnám
ki vagy- te
aki mindig itt vagy
de valahogy mégis- folyton hiányzol,
mint a légszomj- fojtón hiányzol!
csak most, most el ne aludj!
figyelj!
játszunk szerelmest!
tudod, olyan veszedelmest!
gyújtsunk fel minden lomot,
családi házat, iskolát, templomot
nézni ahogy a tűz lobog
nézd a porrá izzott romokon
két szökött rab baktat
az aranyló homokon
a szerelmen innen
minden törvényen túl:
te meg én, csak most,
most most el ne aludj!
figyelj!
én egy kicsit most meghaltam...
na, ne ijedj meg,
én azt, nem akartam,
csak látni téged félni,
engem élve remélni,
örülni, hogy nem kell
megőrülni a nincs-en...
tudod, te vagy a világon
az egyetlen kincsem.
látom fáradt vagy,
te csak menj,
én majd virrasztok
menj, aludj...
Egy fekete kocsiban ülök. Tűz a nap, nem rég múlt el 15 óra, inkább van már 16 óra, de ezt most hagyjuk. Elküldtem pár haszontalan smst, hogy kifejezzem az akarásomat, az emberek felé. Az emberek viszont egy cseppet sem érnek rá. Jó, ha ők sem érnek rá, jobb lenne kikapcsolni ezt a vacak telefont, vagy jó messzire elhajítani, hiszen minek már. Semmi értelme.
A rádióból Opera szól, azt hiszem el kellene indulni és ha útelágazódáshoz érek hirtelen dönteni, merre is van az az arra. Szép is lenne így élni, vagy akárhogy csak élni. Tudjátok gond, meg ilyen alapvető szarságok nélkül, mint…de persze nem ez áll fennt.
Most azért „pihenek”, mert nem találtam egyik első festményemet. Isten nem áldott meg annyira ügyes tehetséges kézzel, de ez a kitartás és gyakorlat hiánya. Mint tudjuk, 20-% tehetség, 80-% meg a többi. Anyag, pénz, kitartás, szorgalom stb. Az első kép megléte számomra olyan, mint az első szerelem, volt, de mindig álmodunk az újabbról.
A képet letettem egy olyan személynél, aki tudtam, hogy csak bizonyos ideig tölti be azt a szerepet, amit be kellett töltenie, és utána teljesen más lesz, sosem ugyan az, vagy hasonló. Szóval, elmentem, hogy megkeressem. A találkozás ennek értelmében nem volt az a „Helló örülök, hogy látlak”. Papa mindig azt mondta, hogy bejelentkezés nélkül is lehet menni akárhová, hisz kiderül, hogy örömmel várnak-e minekt vagy sem. Ez egy „mit keresel itt” nézésbe fulladt. Vannak azok a pillanatok, amikor nem kell a szó.
Most már Grieg szenzációs zongora darabjai szólnak a rádióba.
Egy órán át ez fog. Azt hiszem itt az idő felnőni, felnőttként viselkedni. Lemondani a szerelemről[a haszontalanokról] az álmokról[a haszontalanokról] vágyakról[haszontalanokról]. Sokszor úgyis rájöttem, azokban az élethozta szituációkban, hogy hanem is felesleges, haszontalan de sokszor viszont mégis. Mindenki felveszi a szerepét. Egy nap, több szerepbe bújunk, ráadásul úgy, hogy ezt észre sem vesszük.
Céltalanul csináljak valamit? Ez vakmerőség, vak buzgóság, de csinálni kell, mert soha nem tudhatjuk, hogy 1.: Mikor halunk meg, és mi marad belőlünk. 2.: Az életnek ,sohasem fogjuk megtudni, hogy mi volt az értelme, maximum amikor halálos ágyunkon fekszünk és összegzünk, de az is csak találgatás lesz, hiszen senki nem fogja megmondani, hogy igen, valóban lehet, hogy ez amaz volt az.
A biztos, hogy két állapot van. A szeretet és a rá való vágyakozás, s utóbbi kívánja meg a leginkább azt a valamit, amit bátorságnak nevezünk. Vágyakozom, vagy szeretek [haszontalan?], mikor hogy, jön a diplomatikus válasz belőlem. Ez a valami nincs bennem, a bátorságra gondolok, halvány ködfátylak vannak, de az igazi, ihaj csuhaj, talán még alszik, ehhez kevés a reggeli kávé, vagy az esti vörösboros kóla. (Hirtelen nem tudom, hogy cola, vagy kóla. Fránya átvett dolgok más nyelvekből, már mindent keverünk.)
Valamiben jó vagyok, gondolom te is aki ott olvasol a soraim között, te is jó vagy valamiben.
…
S legyek szálltak a kürtöskalácsra jelképezendő a bajt. Igazam van, s nem hiszem, hanem tudom. New York-i idő szerint élek, de így csak a kötözni való bolond művészek élnek. ÉN csak az egyiknek megfelelője vagyok.
Néha tétovázva teszem meg a gondolatot felé, most valami más történt. A hirtelen elhatározások ellen, a tétovázásnak nincsen otthona, így ez a gondolat, és így ez a cselekedet sem amolyan megfontolandó.
Megálltam a poros út mellett, amelyet kavargatott a meg-megerősödő szél, a nap éppen déli megszokott szögében sütötte a földet. Leállítottam a kocsit, majd a pince felé néztem, ahol a falnak támasztott biciklije jelezte, hogy ott van valahol. A szőlő mellett hosszú út vezet a pincéhez. A fű alig van lenyírva, a szőlő között alig található gaz, nagy figyelemmel van ápolva a majdani savanyú nedűt adó fürtök környezete.
Aztán a biciklijéhez közeledve éreztem magamon, hogy kissé kétségbeesve, felteszem magamban a kérdést, hogy miért vagyok itt? Hiányzik? Vagy valami ilyesmi. Be kell tapasztanom valamit, ami már régóta nincsen, és ennyi idő elteltével rá is jön az ember, hogy ha nem volt eddig, akkor már minek. Megoldom az életem könnyűségét és nehézségét, ahogy eddig. Magamban őrölve a kérdéseket irányába. Sosem tudtam feltenni a kérdéseimet eddig, és valóban most sem alkalmas a pillanat. Feltenni a kérdéseimet, amire szerintem még ő sem tud válaszolni sem hirtelen, sem pedig átgondolva, hogy összességében kielégítő választ adjon cselekedeteire, és arra, hogy tisztában van-e azzal, hogy a cselekedetei megváltoztattak három életet, amelyért fontos volt.
Tisztában van szerintetek vele?
Aztán meglátom. Legutóbb is így nézett ki, ahogy most. Szarul. Ha nem is a lelkét érő furdalások miatt. Olyanná teszik amilyen. Arca borostás, igénytelen. Kezet fogunk, majd elkezdünk beszélgetni.
-Hogy vagy fiam?
-Jól. – Felelem, kissé idegesen.
Rágyújt egy cigire, majd a lényegtelen dolgokról kezdünk beszélgetni.
-Barátnőd? Suli? Tényleg jól vagy? Aztán otthon mi a helyzet?
A választ hamar össze tudnám foglalni, de próbálom kibontani eme kérdés halmazt. Még most sem tudom, hogy miért vagyok itt. Be kell tapasztanom valamit? De hiszen, ha nem is gyűlölöm, azért sokszor morgom a tehetetlensége és meg nem fejtése miatt, amiről ő tehet. Adna válaszokat, hogy megértsem.
- Barátnőm jól van. A suli elmegy, már kevesebb van kifelé, de nem igazán élvezem. Otthon meg semmi. Élünk, ahogy eddig. Hál Isten mindenki jól van, csak papa nincs jól, de benne van a korban.
Aztán még beszélgettünk a Foci Vb-ről, csak, hogy ne üljünk a csendben. Azt hiszem erről is kell beszélgetni apának és fiának. Egyáltalán miről szoktak? (Furcsa egy helyzet.)
Valahogy már úgy vagyok vele, hogy teljesen mindegy is. Élek és ritka alkalom, hogy így egyedül rászántam magam a találkozásra. Régen minden héten mentem hozzá, sakkoztunk, foci meccset néztünk a Tv-be, bár emlékszem, hogy mindig a Német Bajnokságot néztük, mert akkor még nem voltak olyan vevők, hogy minden féle sport csatornát lehetett volna nézni, mint most.
Aztán német kommentárral néztük a Bayern meccseket, vagy éppen azt, ami volt.
Most ahogy írom ezt, nem tudok visszaemlékezni a régi beszélgetéseinkre. Nem hiszem, hogy az iskolai dolgokról beszélgettünk vagy ilyesmi, lehet, hogy a fociról, hogy mikor megyek a falusi csapatba játszani, hogy tudják a faluban élők, hogy jól focizom ilyesmi. Aztán meg vékonyságom…
és akkor is már elég érzékeny lelkemből hiányzott mindig egy darab, amit nem igazán tudtam semmivel sem pótolni. Rájöttem a dologra, hogy mi az a darab. Néha nem foglalkoztam vele, megpróbáltam úgy élni, mint a többi számomra normális ember. Sosem tartottam akkor normálisnak magamat, mivel tudtam, hogy nem vagyok. Ez a normalitás, nem a cselekedeteimet jelenti, tehát azt, hogy furcsán viselkedem, vagy azt hogy nem vagyok olyan okos, mint a többi ember. Ez nem az a fajta dolog. Az életem, amely nem normális. Hisz nem hiába csapkodják az ilyen családokra rá, hogy csonka. Gyerekként sem könnyű kezelni az ilyen szituációkat, ami másnak normális, az számomra éppen fordítva volt, és most ennyi idős fejjel sem lettek könnyebbek ezek a dolgok. Nem én teszem nehézzé őket, bár rajtam múlna minden. Néha félek, hogy lehet, hogy ugyanolyanná válok, persze nem akarok.
Aztán rájövök amikor beszélgetünk már fél órája, hogy nem is ismerem annyira, ahogy akarom. A kisebb gyűlölet átcsap egyfajta érzelem gazdag valamibe, ahol a lelkem hol megkönnyebbül, hol pedig iszonyatosan súlyossá válik, akár az életem különböző szituációiban, ahogy meg kell küzdeni ezzel a valamivel, hogy van is, de ugyanakkor meg nincs. Ez a helyzet nem olyan, mint másé, hiszen minden ember élete más, maximum hasonló, de ugyanaz sosem lehet.
Beszélni nehezen beszélek róla, hiszen ki lenne rá kíváncsi? Normál esetben más, ha igen hangsúlyos az egymás iránt érzett szeretet, akkor azonnal beszélnek róla, én nem. Én csak azt szoktam elmondani, hogy mióta és mitől nincs, de persze mégis van.
Talán sosem fogom feldolgozni, vagy ha igen, akkor is még rengetek időre, és persze a kérdések megválaszolására van szükség, hogy megértsem a miérteket.
Kikísért a szőlő folyosón a poros úthoz, ahol a kocsi állt, még beszélgettünk pár percet, mit hogyan, a szokásos mindig elbúcsúzós. Más nem teszi ezt minden találkozásnál, elég furcsa is lenne, de MI, ezt szoktuk, és ilyenkor mindig egy darab a szívből elvész valamerre, ki tudja hova. A van is, nincs is dolog miatt. Igazából van, de még sincs.
Az eső sóhajtozik a felsorakozott felhők a határon túlról most betörnek, esővel lepik el a földön lévő embereket. Millió csepp zuhanva keresi, a helyét ahova megérkezik. A hajnal, ugyanolyan, mint máskor, álmos csendes jó kedv. Az otthon feltűnő csendje, ami körülvesz átölel. Itt állok, kávét készítek. A konyhaasztalon a fekete bögrém várja a forró nedűt, hogy felmelegítse magát, és begyorsítson engem.
Autóba pattanok, vár rám a csendes felismerés, igen, valamit most tenni kell. A kocsi csomagtartójában az elromlott fűvágó szerszám. Elromlott. Akár megannyi ember élete a földön. Igaz?
Az eső úgy rendesen ki tesz magáért, és továbbra sem kristálytiszta az ég színe. A felhő felett kék az ég, bár jelen állás szerint ki tudja, mi van a felhő felett.
A fűvágó szerszámot leteszem a szervizbe, aztán indulok tovább.
A kocsi ablaktörlője megállás nélkül takarítja az üvegről a cseppeket, amelyek összeálltak, kistestvérek egyesülnek egymással, fogják egymás apró picinyke kezecskéiket.
A rádiót nem hallom az autó hangos zajától, előttem egy kamion, hátam mögött egy feldühödött BMW-s dzsip. Aztán azon jár az eszem, hogy ebben az esőben mi lehet annyira fontos? Élni s élve hagyni. Ennyi. Veszélyes így közlekedni, mint felbőszült csorda, úgy rohan el mellettem, négy keréken gurulva. A tempó pont elég arra, hogy észrevegyem a szembe jövő németjuhász kutyust. Kikerülöm, aztán mérgelődök, hogy a gazdája hol van ennek a szép kutyának? Lehet, hogy csak egyedül érezte magát, ázott fázott, és elindult megkeresni a gazdáját, hogy minél előbb megsimogattassa magát vele. Merész vagy kis kutyus, csak ne legyen semmi baj.
Valamilyen ismeretlen faluba tévedtem, magyar zászló lengedezett az erős szélben a posta bejárati ajtaja felett tartóba helyezve. Senki sehol, bár egy nénike, esernyővel kint áll, és vár valamit. Rám néz erőteljesen, hogy hátha én vagyok-e az, akit vár, aztán látja, hogy nem, elfordul, és vár tovább. Remélem nem a falu forgalmát számolja ebben a kisebbnagyobb esőben. A faluból kiérve már csak azt veszem észre, hogy elhagyom a megyét. Akkora sebességgel suhan el mellettem a kiírt megye táblája, amennyit mutatott a kilométeróra. Telefonom nyekkent egyet. Nincs térerő. Másik megye, más szabályok, gondoltam. Aztán amikor a harmadik ismeretlen egy utcás falut hagytam el, kezdem félni. Mi van, ha egy végtelen csak egy, legfeljebb háromutcás falvakba vezet ez az út, és itt ragadok, s csak a zászlók vad táncát figyelem minden kis faluban.
A rádióban lassú zongora dal szólt, ütemre vert kicsi szívem, gondoltam a szerelmemre, hogy biztos átkozza az esőt, kezében az esernyőt tartja, cipője, már otthon induláskor beázott és lélekben készül az éneklésre, mely megnyitja titkos helyeit a lelkében, s betódul megannyi sok-kis boldogság, melyet örökre bezár a dal végeztével.
A fák lombkoronája rútul elázva várja a napot, a madarakat, hogy búvóhelye lehessen vagy megpihenhessen az elkóborolt kicsi fiókák.
Végre kiértem a falvakból. Meglepetésre egy főút. Sosem jártam itt. Ez a mai délelőtt, mert már lassan a közepén járok, pillekönnyen elrobogott a zongora dallal, a gondolatokkal, az esővel, mindennel.
A főúton jobbra kanyarodom, nem kerülök, lassan már tudom hol járok. Pár percet haladva sorompó gátolja utamat. Pihenek, felhangosítom a zongora szót, a szívem még mindig az ütemekre dobog. Elhalad a „piroska” alig voltak rajta páran. A piros sorompó felengedi karját, fehér jelzést mutat a többieknek, mehettek. Mögöttem egy piros kamion, fát hozott az erdőből, vagy fene tudja honnan. Azon az úton haladok haza, amelyen jöttem. A szemből jövő kamionok a kocsi szélvédőjére verik az esővizet, néha másodpercekre nem látok ki semmit, csak az előttem lévő kocsi féklámpáit, de olyan halványan, hogy megindul bennem a halálfélelem. Nem tudom, hogy a következő másodperc mit hoz, de megyek valamennyi sebességgel előre, bízok az előttem lévőbe.
Már csak pár perc, 5 falu mellett haladok el, talán azok mellett van az az út, ahol jártam. Valószínű most is üresen áznak, az út pocsolyái megtelten várják a szelet, a napot ahogy az emberek.
Az előttem lévő autó hirtelen előz valamit.
Emlékszel még arra az édes aranyos németjuhász kutyára? Valahol itt haladtam el mellette alig egy fél órája. Elindult megkeresni a gazdáját, hogy meleg keze végigsimítsa fejét, megcirógassa hátát.
Amikor az autó előzött, láttam eme szép aranyos kutyát, ott feküdt a főút egyik pocsolyája mellett, kihűlt testtel, egyedül. Ő csak gazdáját kereste mindhiába. Hosszú szőre vízben ázik az úton s várja gazdáját, miközben az esőcseppek a magasból rázúdulnak s Ő árván mozdulatlanul fekszik , szíve már nem verdes ütemre, nem keresi gazdáját, csak vigyázza majd továbbra is gazdája házát onnan, amit senki sem tud, s ha tudja valaki is, már nem jöhet onnan vissza. Így telt el az édes hajnal délelőttje.
Néha sokszor érzem azt, hogy egyedül hagynak, egyedül hagytak, rendszeresen egyedül hagynak a még nem is létező barátok és haverok is. A fontos ebből, a tudatos egyedül hagyás, és a tudatos egyedül. Sokszor a hirtelen és megfoghatatlan egyedül léttel, még annyira nincs is bajom, inkább az eltöltéssel van, amit helyes kellene eltölteni. Egy kis móka, egy kis olvasás, egy kis írás, egy kis ez meg amaz. Aztán ha az amaz-on lenne a hangsúly rájössz, hogy senki sincs aki elmenne veled, mert ugye egyedül hagytak. Aztán amikor erre rájövök, akkor nincs móka sem kacagás. Kérdés talán a következő, hogy hol vannak a többiek, és miért hagynak egyedül? Igaz, nincsenek többiek. Mindenki csinálja az életét, egy embert kivéve. Engem.
Azzal bátorítom magamat, hogy majd az én időm is eljön egyszer, remélem nem suhantam át rajta.
Tegnap éjjel, és ma éjjel is ugyanazon az úton mentem végig a falumon. Igaz, amióta élek, és rákaptam arra, hogy tudok biciklizni, azóta ha egyedül megyek, akkor ugyanazon megyek végig. Sokszor vagyok egyedül, nem is tudom miért írtam az előbb ha egyedül megyek.
A templomnál balra a Mamám és a Papám felé. Az út közben figyeltem a házakat, kinél ég még a lámpa fénye, ki alszik, ki tvzik, figyeltem az fák lombkoronájának árnyékát, ahogy a kapukon játszadozott, vagy a házon, a ház cserepein, az ablakokon. Tegnap más volt, mint ma. Megmagyarázhatatlan, hiszen az út ugyanaz volt, de a bennem lévő érzések mások.
Egész nap harcoltam magammal, és semmire nem jutottam. A hangulatom eléggé csökkent. Egy órakor vagy dél körül, nem is tudom már, lejött egy film, amit már vártam, hogy láthassak, és nem egyből, hanem 21 óra felé néztem meg. Addig dolgozott bennem a titokzatos várakozás a film iránt, felmotiváltam magamban az egész történést, hogy jó lesz, és jó lett. Szép film volt. Mostanában nem tudtam végignézni egy filmet, anélkül, hogy ne tekernék bele, ezt a filmet még sokáig elnéztem volna, de vége lett, ahogy az átlagemberekből egyszerre lesz valaki, és a valakikből, pedig átlagemberek.
Jó lenne, ha most megmondaná valaki, hogy mit kellene tenni, de nem fogja senki.
Nem akarok el kallódni megint, nem akarok átlagember lenni, és nem akarok ismét lezuhanni, ahogy régen.
Most innom kellene egy forró teát és könyvet olvasni az ágyamban.
Szombat délután volt, a nap az égen nemsokára nyugovóra tér. Itt van valaminek az ideje, tudjuk jól. Nem válogat perc és perc között, élet és élet között, ember és ember között. Gyönyörű halál volt azon a délutánon. Szinte harapni lehetett a finom sütik mellett azt a bizsergést, amit a halál szele jelzett, tudni lehetett, hogy egyszer Őt is el fogja érni. A halál kiválasztotta ezt a közép tavaszi, se meleg, se hűvös időt, ha mondanám, nem választhatott volna szebbet. A felhők alacsonyan szálltak, a nap sugarai cikáztak a tarka felhőkön, a madarak föl le repkedtek, gyűjtötték a legyeket, az emberek pihentek, örültek, mosolyogtak, minden szinte tökéletes volt.
Ő nem várta a halált, s nem is tervezte, sem részleteit, semmit. Csak úgy megtörtént, ahogy a váratlan szerelmek az életében, vagy, ahogyan beleüvöltöttek a fentről a fülébe, hogy most kezd újra az életedet, mert valami nem jó, vedd észre.
Szombat délután volt, mikor a halál kiválasztotta a percet, a pillanatot, a helyet, a történést. Nem érdekelte birtokosa kora, vagyona, szerelmi élete, sőt azzal sem törődött, hogy adott-e valamit az emberiségnek, mert valami ilyesmi a célunk a földön. Sokat boncolt, értelmetlenérdemes kérdés, de feltesszük, válaszolunk rá, elmélkedünk rajta, hol sokat, hol még többet. Adunk, elveszünk, hozzáteszünk mások életéhez. Rombolunk, építünk, az élet pillanataiban.
Azon a pillanaton, amikor békésen elmélkedett valami kis semmiségen, hirtelen ráeszmélt, hogy a halál ölelésében van, érezte a szorítást, a hidegmeleget, szervesszervetlent, érezte, hogy oly tehetetlenné válik (mindannyiszor azok vagyunk) , ha élete nem is pörgött le előtte, tudta, hogy itt van élete utolsó perce, vagyis másodperce. Nincsenek kiskorából hirtelen előjött képek, sem felnőtt korából, sem viszonzatlan szerelmei, meglévő szerelmei, sem szülei képe nem jelent meg előtte, sem végtelennek tűnő folyosó melynek végén a fényárad be, s látszik, hogy rohanunk valahová, nem jelent meg semmi, pedig várta.
Talán nem így képzelte, de már mindegy is. Ennek az inkarnációnak vége, kezdődhet az új. Ha nem is halunk meg, hiszen hitt ebben, tudta, hogy van következő élet. Ha emberek között hal meg, újra emberek közé születik, valahová a világba, lehet, oda ahova mindig is vágyott, vagy egészen máshová. Ha pedig valamilyen állat vagy élőlény van hozzá legközelebb, akkor akként születik újra.
Emlékszik, hogy kedvenc kutyája, ősszel, az ő kezeiben halt meg. Tudta, hogy kutyája emberként fog újra születni a földre, hiszen emberek között halt meg. Kíváncsi volt, hogy milyen ember válik belőle, elképzelte, s szeretett volna találkozni vele.
Milyen meghalni? Kérdezte saját magát. Aztán elmosolyodott, hiszen tudta, hogy ha most meg is hal, ki tudja hanyadszorra, nem ér véget semmi, hanem csupán valami befejeződik, a lelke megmarad, csak egy másik testbe vándorol át.
Ez volt utolsó kérdése saját magában, mielőtt belecsapódott az előtte vészfékező kocsiba, s látta a gumifüstöt, ami beterítette a szakaszt, s ködként cikázott előtte, s nem látott semmit.
Aztán már kívülről látta a történéseket, látta a kocsit, amely az árokba fordult ezért fékezett le az előtte lévő kocsi, s látta saját kocsiját is, hogy annyira nem tört össze, hogy halálát okozza. De akkor mi lehet ez?
Azt érezte, hogy másodpercről másodpercre távolodik a helytől. A hátán szárnyak nőttek, olyanok voltak, mintha egy angyaltól kapta volna őket. A lapockacsontjából nőttek ki. A repülés olyan volt, mintha már azelőtt, hogy élt volna, használta volna őket, nem okozott újdonságot, viszont a magasságot, még mindig nem bírta megszokni, hiszen szokatlan volt, de ezt is másodpercről másodpercre szokta meg, hiszen átalakult valamivé.
Angyal. Ő, most már azzá vált. Itt lesz közöttünk. Védelmezője lesz valakinek, kire Ő felel, segítenie kell a Földön ért fájdalmak enyhítésében, örömök feldolgozásában, s Története helyes megírásában.
Az őrangyalok, akik az egyes ember vezetéséért, támogatásáért felelnek a születésétől a haláláig. Ők nem egyszerűen őrangyalok, hanem egyben szellemi vezetők, tanítók, társalkodók, segítők is.
Ha védelmezettje „meghal”, tovább kíséri az útján egy újabb inkarnációba, újraszületik a Földre. Követnek több inkarnáción át, hogy mi, védelmezettek, megtaláljuk az élet alapvető kérdéseire a választ, átéljünk különböző érzéseket, birtokoljuk, átalakítsuk, s ha kell, örüljünk, vagy szomorkodjunk. Ők mindig velünk lesznek, így tudni fogod, hogy utadon sosem vagy egyedül, látszatra egyedül mész végig az Úton, amit életnek nevezünk, de mindvégig az árnyékod lesz Ő, ki védelmez.
Ők angyalok, s nem emberi tulajdonságokkal rendelkeznek.
Ime hát, egy ember, ki angyallá válik, s feladatát végzi majd, s később újraszületik, hogy újra felfedezze az ízeket, az illatokat, örömökben és csalódásokban legyen része, felfedezze a rá hatással lévő erőket, a szerelmet, az elmúlást, átélje a „Halál” erejét, az elvesztést, s mindent, mi Evilági.
Hogy most a Védőangyalom hol kószál s pihen, nem tudom, de ha baj van velem, tudom, hogy ő ott terem és vigyáz rám. Hogy a te védőangyalod hol hagytad, azt neked kell tudnod.
Isten majd megvéd és megbocsájt, hisz ez a mestersége.
Sokadszorra kezdtem el valamit is írni. Most inkább csak olvasok vagyis olvasnék, de aztán 10-15 oldalnál megunom. Azt érzem, hogy most nem akarok a főhös szerepébe lenni, az igaz életben sem szoktam. Aztán ha kikászálódok az oldalak mögül, persze el kezd dolgozni bennem a történet, hogy én xy, egyszerű átlagember, hogyan folytatnám a történetet.
Persze ehhez kell egy jó író, mert nem minden könyv ilyen.
Most szólt a harang a templom toronyból. Hajnali 3 óra. Most már álmos vagyok, de nincs kedvem aludni, nem kapcsol ki az agyam. Nem agyalok semmin, egyszerűn nincs kedvem aludni. Azt tervezem, hogy fennt maradok egész éjjel. De persze ez hülyeség. Ámbár ha most 4körül elaludnék, ismét dél, 13 óráig fel se kelnék, ami elég dühítő.
De ma is ezt csináltam.
Naplemente időszakában azaz kb 1 órán át, az ember, legalábbis én, felfokozott állapotba kerülök, mivel ezt a pillanatot meg szeretném őrizni magamban. Fényképezőgépet ragadva, szaladva hogy a legjobb helyen elkattintsam a gépet stb.
Ma Noszlop határába ért a Naplemente, és ott csináltam képet. Az illatot és a naplementét sem tudtam úgy megfogni, mint ahogy akkor és ott jelen volt. Tőlem jobbra óriási viharfelhők sokasodtak a távoli Bakonyban, balra viszont lassan bandukolt a hegy mögött a nap.
Szép látvány volt.
Jó volt csak úgy autóba pattanni, és ha nem is a világvégére menni, mert Noszlop azért nem a világvége, az érzés jó volt.
...
-Hova megyünk?
-Világgá, kishaver! Olyan messzire, amilyen messzi még sosem voltál.
-Te már voltál?
-Hehe. Minden héten. Még sokkal messzebb is. Na kapd elő azt a sütit, és kínáld meg Dénes bácsit!
...
Ha valaki megkérdezné esetleg, de csak tényleg akkor, szóval azt, hogy a képek mikor és hogyan és miért készültek, hát...azt felelném, hogy tegnap.
Néha az elhatározások is kevésnek bizonyulnak, ha az ember mögött nincs az az erő amely hajtja előre.
Vannak elhatározások, aztán utána ködös minden. Nem mehetek csak úgy a falnak, igaz? Vagy ha mégis, akkor mi lesz a ködben, mert hátra sem jöhetek vissza már, és ha kikanyarodok jobbra, vagy balra azaz letérek az útról, ott is köd van. A ködben ki fogja fogni a kezemet? Ordítani, pedig ilyenkor a legfeleslegesebb.
Telnek a napok, megállíthatatlanul, igaz nem is szeretnék ugyanazon a napon lenni mindig, és nem is szeretném megállítani, de az iszonyú jó pillanatok lassabban folyhatnának, az iszonyat unalmas pillanatok, mint például ez is, azok viszont teljenek gyorsabban. Noha ez is lehetetlen, mégis néha pontosan így érezzük, csak éppen fordítva.
Pillanatok örök ködébe veszünk.
A születésünk kezdetétől történik rengeteg dolog amelyből hátrányunk van. Ez miért lehet? Minden ember ugyanaz, közben meg valahogyan mindenki más. Vannak hasonlók, ebből adódóan vannak ellentétek, és vannak a (?).
Tehetségek, tehetésgtelenek, okosok, buták, szépek, csunyácskák. Aztán ezek keverékei, meg mindenféle keverék.
Zagyválok mindent, szavam túl értelmetlen, túl bonyolult.
Legszívesebben a Balaton parton autóznék éjjel. Egyszer nagyon régen megtettem, és az érzés, néha még rámtör, hogy igen, ott, de jó volt. Ez a vágyás, most nem lenne jó, hisz az akkori érzés, nem megismételhető. Vagy jobb, vagy rosszabb fogadna, az az érzés már soha, és nekem az kell. Menni akármerre, bámulni a tömeget a kocsiból, mert ott védettnek érzem magam, hogy ne vegyenek észre, nem is kell észrevenniük, csak ne nézzetek.
Az eltévedés maga lenne a játék a rátalálás a helyes útra, pedig a feladat jól elvégzése.
Hogy mi lesz az út végén, a fene tudja, egyenlőre egy helyen állok, félek elindulni, mert mi van ha utam ködben végződik, és semerre sem tudok kijutni. (?)
Mi lesz? Nem csaphatok bele már semmibe, igaz fiatalság bolondság, de az érzések sem a régiek, semmi sem a régi.
Elveszek, elveszünk, közben a napok telnek megállíthatatlanul, s nekem, neked el kell indulni, köd ide, kijelölt út oda, vagy sem, mert nem lehet tudni, egyszerűen semmit nem lehet tudni, és ez borzasztó.
Mások? Mások kit érdekelnek. Tudják az útjukat, leszarják a ködöt, meg minden mást, mennek előre mint a Távirat. Hozzájuk képest persze le vagyok maradva. Azt hiszem későn érő vagyok. Mindegy is, ez van, igaz?
A szobám ablakán lágy levegő száll be, most ebben a negyedórában hűl le a levegő, ilyenkor az illatok intenzívebbek lesznek a délelőtthöz, vagy a délutánhoz képest. Lassan lenyugszik a nap, még látom a szemközti ház mellett az utolsó cikázó narancssárga, vörös, vérvörös sugarait.
A madarak csicseregnek az előttünk lévő elvirágzott orgonabokrok belsejében. Néhány emberi zaj hallatszik még be az ablakon, és a közeli főút moraja, kamionok vagy versenymotorok gyorsítása, vagy a vonat kűrtje töri meg azt a fajta csendet, amit gyerekkorunkban érezhettünk. Vasárnap van. Hál Isten nem érzem a vasárnapi nyomást a lelkemben, most nincs lelkiismeret-furdalás, csak vagyok. Fekszem az ágyamon, s mélyen letüdőzöm a friss levegőt. Bezárom a pillanatot.
A Tv szinte összes programján Politika, Gazdaság, mit kellene tenni, mi volt, mi lesz, üres fecsegés. Átkapcsolok egy mesecsatornára, betakarózom, és ahogy nem is olyan nagyon régen, nézem a mesét, eszem valami süteményt, aztán várom, hogy a negyedóra alatt történjen valami új, és megismételhetetlen titkos pitypangröptetés.
Az írók mindenre emlékeznek (...). Különösen a fájdalomra. Vetkőztess egy írót pucérra, mutass rá a forradásokra, és ő még a legkisebbnek is elmondja a történetét. A nagy sebekből pedig nem amnézia lesz, hanem regény. Némi tehetség nem árt persze, ha az ember író akar lenni, de az egyetlen igazi feltétel az, hogy minden egyes forradás történetére emlékezz. A művészet lényege a szívós emlékezet.
Stephen King
Egy parkolói feljegyzés tizenegy A hegyen egy kihalt parkolóban álltam meg, egy cseresznyefa és egy kis pinc...
vers
"A napok szürkén telnek Hazudva lopóznak egymás után S én kávémat, teámat kavargatám Egyet pislogok reggel s este van már Ahogy a fekete barna lé Ellepi fáradtan a hófehér cukrot Úgy önti el szívemet a magány S minden e világi mocsok" [urbánnóra]
