Menekülés

Végre tudtam aludni. Most már nem vagyok annyira fáradt.

Délben megnéztem a Grace Klinika ismétlését. Ezeket a részeket pont nem láttam. Megittam a kávémat, amit már tejjel iszom, mert mégis…

A Grace Klinika mellett néztem a Mezzo-t, amin Piotr Anderszewski zongorázott. Megint előtörtek belőlem a dolgok. Mostanában sok művészetis embert ismerek meg, és zavar, hogy akkor nem voltam magamnál, és mással foglalkoztam. Más élete volt a fontosabb. Sőt, most sem az enyém a fontos, de most nem is tudnám azt megmondani, hogy kinek az élete fontosabb az enyémnél egyszerűen az enyém nem lényeg magam számára. Egy biztos, hogy nagy ívben leszarom az életemet. Néha-néha rápillantok, de aztán ennyi. El vagyok egymással.

Grace után elmentem a hegyre, vagyis oda indultam, hogy majd írok, áh én írok ott majd a kedvenc padomon, szép dolog a hitegetés. Bepakoltam a szürke táskámba, füzet, ceruza, a Francia tollamat visszatettem, mert azt nem akarom elpazarolni, holmi hülye írásokra. Annak fognia kell majd akkor...

Azt a bizonyos fontosabb valamit. Addig állnia kell. Elindultam a kocsival a hegyre, aztán a közeli város lett valahogyan mégis, aztán a közeli város utáni falu, ahova sokat szoktam menni, bár magam se tudom miért, aztán a falu után, meg Papám szülőfaluja, oda sem tudom miért járok, aztán onnan meg már csak 1 falu a távoli város ahol egy dombon van egy vár. Lefotóztam, bár hülyén éreztem magamat, mert a felhők olyan szépek voltak, hogy ezt sem festő, sem fotós nem adja vissza. Ezért inkább csak néztem őket, ahogy mindig változnak, hol kisüt a Nap, hol beborul.

Megálltam egy templomnál, bementem, fotóztam. Freskók, történetet, színek, angyalszobrok, Jézus szobrok. Leültem, elmondtam egy imát, kettőt. Aztán a városból kijutva valamilyen ismeretlen útra tévedtem. Aztán már ott tartottam, hogy ez az út, semerre se ágazik el. Nagyon szerencsétlen egy helyzet volt. Tartottam a Balaton felé. Ha már itt vagyok, akkor látni is akarom a zöldes Magyar tengert. Igen zöld, mert mikor a nap sütött ebben a színben pompázott. Pompázhat-e egy tó? Furcsa hülyeségek használata.

Mindegy. Itt sem csináltam képet, mert akkor meg egyik ismerősöm jutott az eszembe, hogy ilyen képet mindenki tud csinálni innen az ország út mellől, ahogy a Balaton szinte világít.

Sálat a nyakam köré tekerve sétáltam egyet, a lehullott falevelek között a parton. Még a hattyúkkal sem találkoztam, sem emberekkel. Ott is egyedül voltam, ahogy út közben. Hogy hová is tartottam, nem tudom. Régen örültem, hogy mentem cél nélkül, de a cél nélküli út, ha eléri a jelentését, visszaüt, és már csak az a lényeg, hogy szabaduljunk meg mindentől. A gondolatoktól, az elhagyott falvaktól, a városoktól, az útszéli fáktól, mindentől.

Az elejét élveztem, de attól a pillanattól, amikor egyre távolodtam és távolodtam a nem létező célomtól, valami bűntudat fogott el. Hová is megyek?

Egyáltalán, miért hitetek el magamban különböző dolgokat, hogy túl éljem a napot napokat?

És miért viselkedek úgy, mintha megtehetném ezt az ismeretlen keresést???

Ezek a kérdések kavarogtak bennem sétálás közben a macskaköves utcán, a lehullott sárga gesztenye, diófa levelek között mikor az utolsó városnál megálltam.

Menekülök. Édes szeptember jöjj velem, vagy október, ha létezel és akarsz engem.   

http://www.port.hu/pls/co/event.event_page?i_event_id=1480675&i_event_area_id=11&i_city_id=-1&i_county_id=-1&i_country_id=44

Egyedül vagyunk, én meg a hétfő estém.

Szürke színt meresztett az égbolt.

Bámuljuk egymást, ő engem, én őt.

Jól meg vagyunk.

Pár cseppel köszönt, én meg élvezem. Aztán abba hagyja. Párszor előtűnik a Nap, de csak egészen halványan.

Valahogy lelkiismeret furdalásom van, valami miatt.

Egészen egyszerűen és szépen.

A Nap lassan integet narancsszínű fényeivel a háztetőkre, a közeli hegyre, az arcomra.

Egyedül vagyunk. Beszívom, kifújom a levegőt. Gondolok a lányra, ő gondol-e rám?

Vágyik e rám?

A szemembe fújó szél mézet csepegtet a kaptáromba.

Meg van az Édes Szeptemberem. (?)

El fog veszni Októberben?

A délelőtt harmadik negyede

A nagy diófa alatt ültem a napon. Már kezdtem ismét úgy érezni magamat, mintha valami elvonón lennék. Ez az időszak elsősorban annak a valaminek van szentelve amit szívesen csinálok.

Délelőtt írok, bár az álom mindig a szememen van, keveset alszom.

Délután pedig az udvart csinosítom, hogy megmutassa magát.

Tegnap kivágtam pár szőlőtőkét, rózsát, barackfát.

Ma elővettem a narancssárga sok éves rajzmappámat, mire 89-90 van írva. Így megeshet az is, hogy annyi éves mint én. Anyám ebbe tette azokat a rajzokat amelyeket annyi idősen rajzoltam. Bár inkább a tesómé lehetett. Nem hiszem, hogy egy évesen rajzoltam. Ha igen, akkor valószínűleg egy Picasso vagy Pollock stílusba simán elmehetett.

Ebben a rajztömbben, hogy már tudjuk keltezését, vannak az írásnak sem nevezhető feljegyzések, jegyzetek, amelyek összegyűltek tőlem, miattam. Ezek csak egy részük. Sosem gondoltam régen azt, hogy ennyi és ha nem is minőségi, mert nyilván semmi sem tökéletes, lesz valami amit le teszek az asztalra. Furcsa érzések kavarognak bennem. Most időm adta lehetőséggel élnem kellene, hogy ezeket a feljegyzéseket, jegyzeteket összeállítsam 1gy.

De erőm ehhez még nincs. Két kávé, ide vagy oda.

A tegnapról akarok írni. De miért? Most jön a sok okos embertől a válasz hogy a múltban élek mi? Ez van... a tegnap, a jelen folyik, a jövőt meg nem tudod. Vagy igen?

Két év alatt megkaptam, amit akartam, amire úgy nagyon vágytam, de valahol mégis többet veszítettem.

Jó lenne olvasgatni, mászkálni a világban. Menni céllal, majd céltalanul, Édes Október, jössz velem???

Bár még írnod kell nekem, hogy létezel, és át ölelhetlek.

Amire nem számítunk, az változtatja meg az életünket.

Jöjj hát Édes Októberem induljunk. Keressük meg a világ végét.

A délelőtt második negyede

Kicsit fázom. Túl erős volt a kávém amit ittam. Mindennap két kávét iszom, mert jól esik, és kell. A szívem ezáltal össze vissza kalapál, és szúr. De legalább érzem. A mai nap valahogy túlságosan nem jó.
Valaki azt mondta, hogy még szeretem K.-t. De most „A” nem egyenlő B-vel, mert „B”, „C”t szereti. „A” pedig ismeretlenül gyűlöli C-t. Örülnöm kellene igaz? Hogy ők betársultak a boldog valamibe.
Most mindenki igyon egy kávét, és közben gondoljon a volt barátjára, és/vagy barátnőjére.
Aztán ha megitta, és gondolt. Akkor utána meg azon gondolkozzon, hogy a volt barátja/barátnője gondol-e rá valamikor ebben a büdös életben. És hogy én jelenesetben a gondolkodó, tehát te, boldog vagy-e azóta, hogy elment, csak úgy, aztán gondolj bele, hogy ő boldog-e.
A válasz könnyű mégis súlya van. Én nem, vagyis Te nem, ő igen.
Minden értelmet nyert igaz?


Hiányzik K. mellett a zongora ereje is, vagy az orgona. Félnék leülni egyik másik elé is. Az ujjaim már rég nem azok, amelyek régen. Mintha szabadságra mentek volna. Kedvük még lenne, de bután és esetlenül mozognának abban a térben ahol meg szokott volt mozogniuk a fekete díszekkel ellátott fehér lepedőn.


Hiányzik-e egyáltalán K.? Már fogalmam sincs. Nem is tudom felidézni az utolsó találkozásunkat.
Ja, de mégis. Most bevillantak azok a képek. Hogy is volt?
***
Még van egy teljes hét. Akar valaki az ÉDES OKTÓBEREM LENNI?
A cím egyértelműen hajaz a filmre, ahol elmondják, mit is jelent ez, ha valaki mégsem tudná.
Ő lenne a kedvenc októberem. 


Jöjj hát, ÉDES OKTÓBEREM.

Bécsben járt a szerelem

Miért lett hirtelen ilyen könnyű lélegezni?

Az út ismeretlen fái mellett a tükörsima úton követtük a lenyugvó napot, itt a nap is másképpen nyugszik. Óriás hegyek (kalapok) mögött elbújva, narancssárga és lilásszürke színbe öltözött esőfelhők között. Minden kincs ott volt és én is ott voltam. Hirtelen könnyű lett lélegezni. Az útról látni a messziben egy egyedül árválkodó házat. Nah az lesz a miénk, csak te meg én. Hogy hol vagy most leendő kedves, lényegtelen. Majd jössz ha úgyis akarod. Most nem bizonytalanodom el. Jó lesz ez nekünk. Levendulákkal, meg vizslákkal együtt.

Az emeletről hallgatjuk a kurva nagy vihar erejét, villámlik mennydörög (most nincs utána „hogy ez tényleg szerelem”),

Egyáltalán létezik? Úgyis elmúlik. A cukor is elolvad a kávéba. Talán Anna örök. Ó édes Istenem. Anna. Bár akkor Őt választom, de aztán mégse.

 A szemembe fújó szél mézet csepegtet a kaptáromba.

Eddig talán olyan dolgokat írtam, amiket akkor írsz, ha nincs már helyed a világban. És enyhítem a gondokat, ami megöli a saját valódat. Kétségbeesés jellemez. Most főleg.

A szemembe fújó szél mézet csepegtet a kaptáromba.

Soha ne mondd meg az igazi neved.

És ha valaha azt mondják, hogy nézz magadra…

SOSE NÉZZ…

Hét egyszerű szabály a rejtőzködő élethez

1., Sose bízz zsaruban, aki esőkabátot visel.
2., Óvakodj a rajongástól és a szerelemtől. Mindkettő átmeneti és gyorsan meginoghat.
3., Amikor megkérdezik, hogy törődsz-e a világproblémáival, nézz mélyen a szemébe annak aki kérdezi. Nem fogja újra megkérdezni.
4.,5., Soha ne mondd meg az igazi neved...
És ha valaha azt mondják, hogy nézz magadra...Sose nézz.
6., Sohase mondj vagy tegyél semmi olyat, amit az előtted álló személy nem tud megérteni.
7., Sose alkoss semmit, mert úgyis félremagyarázzák. Láncba ver és követ majd életed hátralévő részére és sosem változik.

Soha, aztán mégis valahogy

Soha, aztán mégis valahogy, valami lett. Kérdőjelek rohangálnak bennem. Próbálok. Valahogy. A kérdő jelek, hol még jobban feltömörülnek, hol pedig, már csak pár árválkodik itt.

A próbálásból lesz valami, megnevezhetetlen, hogy mégis micsoda. Az élet kell, hogy legyen az a valami, az életben új, az újban öröm.

Csendben ülök a monitor fényében a kályha mellett. Langyos meleget ad, próbálok írni.

Jól esne egy meleg tea, hogy felmelegítse a lelkemet.

Az eső egyre erősödő hangját hallgatom. Álmosan nézek az órára, de soha többet nem alszom el.

Úgy kellenél, mint a lélegzetvétel. Egyre jobban elválaszt minket az idő fala. Hol az ajtó, hol van a kulcs, de mind mellékes, a fő az, hogy Te, hol vagy?

A levegő színébe ülve várok rád. Rossz, hogy tudod, hogy létezem, s tudod, hogy rosszul döntöttél, mégsem csinálsz semmit. Nem lejtesz dervis táncot, s nem viszed át a szerelmet a túlsópartra. Túl nehéz lenne tenni valamit igaz?

A fájdalom éltet.

Fázom, megölelnél?

A délután harmadik negyede

Rájöttem, egyik napsütéses délutánon, a nagy diófa alatt az udvarunkba, hogy valamit kezdenem kell az életemmel. Mindenkinek van, használja, jó kis móka ez, gondolom.

A levegő elveszethette azon szükségszerűségét már számomra, hogy létezzen, csak úgy. A fény kihunyt a szobából, mikor csendes léptekkel megrezegtette a függönyt s távozott.

Lélegezz, mást úgysem tehetsz. – felelte egy mélyről jövő hang, ahol még létezett a levegő s talán más is.

Talán egy-kétszer még meg fog ölni idebent, a hangőrjöngő kavargása, és az a valami, amit tudunk, hogy van, csak nem tudjuk, hogy hol pontosan. Talán a szívhez közel? Hol vagy lélek?

Behunyt szemen át a nap dühös erőteljes puha fénye pillekönnyen zuhan felém, van helye a bizonytalanságnak, ha feltűnik hófehér bárányfelhő s eltakarja a napot, csak, hogy jászon a közeli búzamezővel, a folyóval s megijedjek a pillanat egy tört részében. Az árnyék csillogón táncolt, pompa fényében kajla állatok küzdöttek az életért.

Emlékszel még…

Mikor…

Itt a mezőn…

Úgy ölelj, mint mikor test zuhan a fényen át.

Hogyan lehet ennyi mindent kérdezni, érezni, átélni, felépíteni?

Lelked lassan kilép belőlem, szívet hiába cserélnél, dobhatod a kukába, s majd legyek köröznek fölötte, tudván, valami értékes még mindig akad valaki számára, annak nem kinek akartad, s annak igen, kinek soha nem. Az érték a kukába landol. [Érték.(?)]

Imádtad a fájdalmat, mintha ez lett volna éltető erőd, most fájdalmak között elhagyod magad, s engem. Cigaretták könnyed füstjében a lelked párja talán mással táncol az őszi délutánon, gesztenyefák árnyékéban a közeli park padján ülnek, csókolóznak, s csak ketten léteznek egymás számára. Képzeleted belső elvárása, most ez. Te lenni az a másik, ki újra lehetnél vele. Meglátod az arcán ugyanazt az érzést mikor van kiért lenni. Mintha más lenne csak éppen ugyanaz.
Lassan máshol leszel, az ismeretlenbe. Nézz át a lelkeden, lépj át önmagadon. Itt az utolsó erőteljes zuhanás.

Tökéletes lüktetés kezdett kimerülni. Az élet kezdett átnézni rajtad, mint a hajnali ködön a fény puha teste.  

Itt a délutáni kibontakozás. Az hintaágyból kikelve láttam a szürke felhőt, és azt, hogy nincs semmi féle diófa az udvaron.

A kép, ami bennem élet, csupán látszólag pontosan az, mint amiben élek, de a valóságban nem. Van egy magunkban hordott kép, és a van a valóság, e kettő csak vizuálisan fedi egymást.

Látod te képzeleted belső elvárását?

Soha többet nem alszom el. Utállak, főként péntekenként, mikor kezed máskezében táncolt tovább. Hogy én voltam a másik, felejtsük el. Hogy enyém voltál vagy csak egy múló ábránd.(?) Ne felejtsük el.

Szédülj el magaddal, azzal a őrjítően szép önmagaddal, csúnyaságod éppen belülről fakad.

Soha többet nem alszom el.

Szédülj csak.

Az nap délután, a diófa árnyékában, ami soha nem is létezett, ültem, s vártam azt, hogy legyen neked…

Attól tartok vége van.

Attól tartok nálad el sem kezdődött…

Találkozunk újra a pokol és menny között valahol félúton.   

láttál-e engem

A felkelő napot,

A rózsád színét,

A lelkedet,

A szemem színét,

Az esőcseppeket

A pillanat tökéletességét

A fájdalmat

A csendes szavak suttogását

Vágy s meztelenség nélkül

Láttál-e engem?  

Az hajnal első és második negyede

Belépve egy másik országba, el kap az a fajta irigység plusz motiváció, hogy egyszer, a másik ország, jelenesetben Ausztria, egyszer nem csak egy másik ország lesz, hanem az ahova hazaérkezem. Tudjuk jól, hogy itthon a helyzet sosem lesz már jó. Egy szarkupacon sok-sok ember, várjuk, hogy a szarból arany legyen, kis idő alatt, és semmittevés nélkül. Mondhatom, hogy ez, lehetetlen. Innen már csak elvenni lehet. A sikkasztások, és csalások nagymértékben a legjobbak itt, ennek a büntetése sem jelent semmit. Hol a bűntudat?

Az kis emberekben van. De most felejtsük el, mindazt, amit az előbb írtam.

Ausztira, egy más világ, másnak, pedig a mi világunk más, és a külföldinek szép, nekünk talán már unalmas.

Hajnalban átkelve a határon, ami létezik is, meg nem is, köszöni szépen magát, jól van. Tudjuk, hogy máshol vagyunk.

Az autóút, olyan tükörsima, hogy az addig remegő és hullámzó kocsi, mintha megnyugodott volna, a vadló megszelídül.

A szél máshogyan fúj, nincsenek egyhangú autók, mint itthon, látszik a gazdagság, a kis falukból kiáramló dinamika. A sok virág, a színes házak, a színes házak tetőcserepei, lehet, hogy minden háztetőről látszódik a nap fénye, itt boldogságot áraszt minden. Mamák mennek a boltba friss kenyérért, egy üzletember önbizalommal vág át a forgalmas úton, közben a bal kezével elnézést kér és már-már nagyképűen a jobb kezével a hajába túr csíkos ingében.

A piros lámpa puha fényében várakozom, előttem egy magyar autós, a GPS, néha megszólal, arra megyek, amerre mondja. Figyelem a kocsiból az embereket, álmos vagyok, de próbálom bezárni az illatokat, a színeket, az érzésemet. Milyen lenne nap mint nap itt élni? Ölellek ismeretlen nagyváros.

A vezetés eddigi félelmeket okozott bennem. Mi lesz ha belém jön valaki, és én belemegyek valakibe?

A reptéren annyi nemzet gyűlt össze, hogy elment az összes addigi kis önbizalmam is. Repülők 5 percenként szálltak le, azokról még több ember. Néhányan kávéztak, cigiztek kint a terminál előtt. Rá akartam én is gyújtani, vagy kávézni, hogy beleolvadjak a tömegbe, de aztán nem csináltam semmit.

Magyarosan a zebra kellős közepén megálltam, míg az utazás főcéljai beszálltak a kocsiba, és indultunk vissza, ha nem is csikorgó kerekekkel, mint a filmekben, de indultunk. Egy buszt követtem hazafelé. Majd az elágazónál, ahol Loretto felirat ékeskedik egy barackvirág színű ház oldalán, indexemet kitéve a nyíl irányába elfordultam, s mentünk a pici volt olasz falucskához, felfedezni. Letérésünk 2 kmes útját, ahogy volt belezsúfoltam az agyamban. A kocsma melletti parkolóban beállva, az utazás fő céljai ettek, míg én elindultam bátor lépésekkel, felfedezni, átölelni, magamba szívni a Loretto-i szelet, barátkozni a hellyel, ami persze könnyedén ment.

Beálltam a buszmegállóba, elképzeltem, hogy reggelente itt állok. A parkban a fűre léptem, puhaságában csodálkoztam. A frissen vágott fű illata is más itt. A park tele sorba ültetett fákkal, amelyek egyfajta szép egységet adnak ennek a parknak. Diófák. Három darab Loretto-i diót belecsúsztattam barnakockás ingem zsebébe. Loretto ismeretlen utcájában a diófák árnyékában leültem a néhány napja festett sárga padra  meg pihenni. Egy mama indult a bolt felé, a falu talán egyetlen boltjához. Egy traktoros körözött a környéken. Alig lézengtek emberek. Az utcalámpák díszítettségében csodálkoztam a padon ülve, a fák mozogtak, ahogy a szél átkarolta mindegyiket.

A közeli templom lágy harang hangja jelezte az idő múlását. Színes házak között eljutottam a kicsinek igazán nem mondható templomhoz. Messziről látszódott a két tornya, amikor beléptünk a faluban és a lejtőn csak gurultunk a kocsival.

A fehér templom ajtaja koromfekete, a díszes virágai fehérre festettek. Egy olyan szépséget, és nem mindennapi látványt ad az egésznek, melyben órákat lehetne csodálkozni. Minden egyes virágon eltölteni valamennyi időt. A templom kertjében egy szobor. Az itt szolgáló olasz pap szobra. P. Pio Bruno Lanteri. (1759-1830)

A templom belsejében azt veszem észre, hogy az eddig megszokott templom illata itt valahogy más. Persze rájön az ember, hogy itt minden más. A szél íze, a szél ölelése, minden más. Gazdag díszítés jellemzi a templomot, minden felülete, több mellékoltár, több régi festmény, amelynek a színei már olyan sötétek, hogy a kép alig-alig mutatja magát, látszódik rajta az idő pora. Pár néni beszélget a padok között, én fényképezek, nem bámulnak, nem kérdeznek semmit, eltűrik a csipogást, amit a fényképező ad. Itt is elraktározom az illatokat. Felnézek a kicsi orgonára, elképzelem, a hangját, amely betölti a templomot, sípjain látszik, hogy pár regiszteres barokk orgona, lehet, hogy nem gyakran használják. Angyalkák és arany színben pompázik.

Belemártom az ujjam végét a szentelt vízbe, keresztet vetek, letérdelek. A főoltár festményét nézem, mint utolsó valamit.

A templomból kilépve elképzelem, milyen lenne, ha mindennap itt lennék orgonista vagy valami normális ember, de ITT Lorettoban.

Valami történt itt. Elhagyva a Loretto piros átlóban áthúzott táblát, kis csalódottság fogott el. Azt hiszem megtaláltam az otthonom.

Hazafelé, egy női sofőr nem adott elsőbbséget, de még idejében észrevettem a szituációt. Blokkoló kerekek égett gumi fütsjében visszarángattam magamat a valóságba. Igaz volt, minden amit láttam, igaz volt minden amit képzeltem magamban.

Heves szívdobbanásom lüktetésére észhez térített az élet.

Ez az utazás egy nagy képzelgés, lassan visszarángatom magamat a földre, lassan átérünk a határon, és vége mindennek. Vége mindennek, vagy éppen most kezdődik minden?

talált vers

Kedvesen vártalak

Főztem a teádat

Az égboltra rózsaszín mellbimbót festettem

Hazautadban hogy mosolyt zenghessen..

S most mégis, mégis megint ez van

Szuszogsz egyedül az ágyunkban

A napfelkeltét egyedül bágyadtan

Nézem és kérdezem

Mért kellett megint veszekedni vélem

Hát szeretlek te hülye, 

tán nem érted?

Hirtelen

Lett pár hirtelen változás az életemben. Remélem azért az ihlet is átköltözik ide, cigis dobozba, vagy teljesen mindegy, hogy mibe, csak jöjjön. Igaz? Nem igaz? Sötét szobában ülök az új helyen. Néha azt hiszem, hogy otthon vagyok. Teljes kép zavar. Ha felnézek, még akkor is azt hiszem, hogy otthon vagyok, aztán jobban elmerengek a kibaszott sötétben, aztán rájövök, hogy nem otthon vagyok, hanem az új otthon sötét valamilyében.
Igaz, most minden kép zavar. Minden.

http://www.youtube.com/watch?v=mUyZgXN6DBQ&feature=related

Hiányzik K. !!!

Hajnalban.

Szóval hajnalban, mert már az idő arra járt, vagyis a Nap, hiszen ahhoz mérjük…

Játszottam gépen. Ez lesz életem első játéka amit befejezek, és segítség nélkül. Ez persze mellékes. Költözés folyamatban. A konyha már lassan üres. Reggel kávét sem tudtam inni, bár a reggel nem tudom h mit jelent, mert hajnal az 5órára esett, a reggel meg már fél 8ra, így az okosok kiszámolták, hogy valamennyi percet aludtam.

Tankoltam félkómásan, 6kmre a falutól, aztán már a főúton vettem észre, hogy nincs nálam a jogsim, nem számít b+, igaz tankolás után egy másik faluba akartam menni, amely mindig visszahúz, de egyenlőre nem tudom miért. Vagyis egy éve nagyon is tudtam, hogy mi húz, akkor felsorakoztak azoka a jelek, meg utána jött a kibontakozott érzéshalmaz, amely összességében ismét a vesztemet mutatta. Így a kibontakozott érzéshalmazom egy üres halmazba csapott át.

10 ezer Huf-ért 29,42 liter benzint adnak. Nevetséges.

Mutter már nem bírja a költözködést, én nagybátyámnál reggeliztem a tankolás után, aztán leszedtünk a konyhabútort, meg a Seat-ot kissé megnagyobbítottuk. Most csak két személyes sportcar, igaz, mögöttünk a konyhaszekrénnyel nem érdemes vadulni, ezt beláttam rögtön.

Mamához elvittem opera ária zene mellett (Bartók az én rádióm), ott ittam hideg kávét, ami nem igazán hatott, még most sem.

Menyi a macskám meg az ágyamba döglik és alszik, behozza a lemaradásomat. Egye kukac, irgumburgum, csak be ne szarj.

(a Menyi a Menyhért névből ered.)

És még mos is alszik… Letette fél 8kor a fejét, ugyanúgy van…

Kiszáradt a zongorista kezem, most szar ránézni is.

Ez elég naplószerűre sikeredett.

A halmazt ki kell üríteni. 

"It's cold man!"

Az eső simogatja az elfáradt arcokat az utcán, az ég szürkébe öltözött. A szívekkel és lelkekkel együtt???

Fáradva teszem a könyveket dobozokba, aztán lassan az életemet is egy cigis dobozba rakom.

Az első költözésem 94’-ben volt, október 23-dikán amely sorsfordítónak mondható, de ettől lettem én én.

Most azon gondolkodom, a szívemmel, hogy a leírt szöveg én vagyok, a megcsinált kép én vagyok. Kezembe vehetem, megnézhetem, akár át is ölelhetem, magamhoz szoríthatom, de aztán másnak az én, mit jelent? Mit jelentek másnak? Mit jelent másoknak a szöveg, mit jelent másnak a képem. Nyilván a pillanat hozadéka az írás, a kép meg megfogja a pillanatot.

Annyit írok a lélekről, és a szívről, pedig tudjuk, hogy testünkben meghatározhatatlan helyen van, és igazából az agyunk a lelkünk. (?)

Ki tudja. Talán Isten, de őt is ki látta? Látta már halandó? (hm…)

Az ablakon lepereg az eső, pár megnehezült cseppecske lecsurran, a többiek még várnak, nah ezek a cseppek hasonlítanak rám. Akik lezuhannak tudják, hogy mit szeretnének csinálni az életükbe, és ha tudják csinálják, akkor igazán boldogok lesznek, igaz?

Azok a cseppek, akik fent ragadtak, mert nincsen elég erős gravitáció, hogy lezuhanjanak, velük mi lesz???

Elpárolognak? Vagy majd egyszer csak ők, is zuhanni kezdenek???

Jó lenne zuhanni, és megtalálni, hogy mi és ki is vagyok.

Szürke felhő ide, szürke felhő oda, az én lelkem vidám.

Ha felnézel most az égre, az arcodba hullik az eső. Érzed. Ha érzed élsz, ha élsz, van lelked, ha van lelked, boldog lehetsz, ha boldog vagy… akkor mi van???

ui: az utolsó kép, ebből az ablakból.

Bécs

A nehéz pár napot túl élve, jött ez a nap. Imádom amikor borús az idő, szemerkél az eső, fúj a szél, nincs se hideg, se meleg, amolyan nyári és fél őszi idő van.

Unokatesóm pár napja adott két pólót. Ezeknek az illata megegyezik K. illatával. Mondanom se kell, hogy most ez a póló van rajtam, hogy érezzem, hogy itt van és gondolhassak rá, persze amúgy is gondolok, de néha felcsap az illat és akkor gondol gondol gondol...

Ma 10 órakor indultunk Bécsbe, hogy unokatesóm elérje a 14órás Barcelona járatát. Ahogy a határon átértünk minden megváltozott. Más volt a szél színe, más volt a szél ölelése, más volt az út, mások voltak a felhők, mások voltak a színek, mások voltak az autók rendszámai, mások voltak a nők, mások voltak a férfiak. Egy szóval, minden más volt. Ahogy újra és újra átérek a határnál el fog valamilyen furcsa érzés, hogy de jó lenne ha…

Ha itt élhetnék, ezekkel a szél színekkel, szél öleléssel, másfajta színekkel, másfajta rendszámokkal, másfajta élettel.

Jobb lenne úgy gondolod?

Igen jobb lenne.

A határt még át se lépve Sopronnál balra egy birtokot láttam meg. Istenem. Ott áll egy két emeletes akkora ház, hogy az csak csuda. Körülötte meg az a nagy batár semmi. Wienerneustadt-i strassén van. Kb a magyar határtól 100 m-re. Mi lehetett, ott addig, amíg nem volt ez az Európai unió.

Ha kilépsz 110-mre akkor határt sértesz, pedig az még tuti, hogy a házhoz tartozó föld.

Bécs felé talán fél úton szemet szúrt az olasz nyelven csengő Loretto kicsi falu, 6 utcával, ezt onnan tudom, mert itthon neten megnéztem. 1 km-re haladunk el mindig tőle. Ott akarok élni.

Annyi Volvo V50-est láttam, ahány színben árulják.

Az út, jó volt. Bár engem vinnének repülőre, hogy megkeressem a világ végét, és ott a lábamat belelógathatnám a semmibe.

Történés még, hogy van 2 olasz borom, 4 euro ért. Merlot. Az egyik nem tudom honnan való, a másik a kedvenc falumból, Montepulciano-ból.

Hazafelé én vezettem, 120- nál előzött egy Audi, hát ő 160-al ment, ja és országút.

Még úgy írnék, de sosem alszom. Most kellene.

Várom, hogy megjelenjen a hosszú hajú lány a messzi távolból, és lássam, átölelhessem. "ha majd megismerem a lelkedet, lefestem a szemedet"

230dik bejegyzés

A hét tele volt szenvedéssel, eddig át nem élt érzésekkel, megkönnyebbüléssel, aztán izgalmakkal, sok történéssel.

Haladok a történéssel.

Papám már jó ideje beteg. Márciustól kezdődött nála egy betegség, a kórházból haza küldték, majd ismét kórház ismét haza.

Tudtuk, hogy ez egy súlyos, nehéz betegség lesz és ha papival vagyunk, ezek az utolsó hónapok, órák amíg együtt lehetünk.

A halál persze nem válogat. Te is ki olvasol, vagy az ki nem olvas, őt is utoléri bármikor, csendesen kimarkolja belőlünk az életet, kinek így kinek úgy.

Hétfőn este hat és hét óra között fél tájban Papi már nem küzdött. Levegővétele egyre lassabb és lassabb lett. Hol mélyeket, hol pedig egészen kicsiket lélegezett.

Háromnegyed hét előtt, Papi elköltözött a mennyországban, hogy találkozhasson a szüleivel, a testvéreivel, és azokkal, akik számára fontosak voltak itt a földön és már ők felköltöztek oda, ott ahol nincs idő, s egy szívdobbanás egy pillanat.

A betegsége ideje alatt összekovácsolta a családot és most nincs.

Ahogy Papi felköltözött, eddig ismeretlen érzések törték fel a szív és lélek bugyrait bennem.

Ahogy csendben feküdt az ágyán, olyan volt, mintha aludna, az agyam ezt mondta, „csak alszik Papi”.

Sírtunk, de közben tudtuk, hogy Papi már jó helyen van és vigyáz ránk. Fáj, hogy elmentél Papi.

Nem is tudom melyik nap köszöntem el tőle. Észrevett kék szemeivel, tudta, hogy én vagyok a legfiatalabb unokája.

Átöleltem sovány erőtlen testét, tartottam magamat előtte, hogy ne sírjak, próbáltam, de nagyon nehéz volt.

Amikor Papi felköltözött, azon az éjjelen nem aludtam semmit.

Végig Papival töltött idők jutottak az eszembe. Amikor kissrácként elvitt a hegyre a biciklije csomagtartóján, vagy amikor misére mentünk és a leghátsó padsorban hallgattuk a papot, az orgona szót, amely ha Ő nem ismertet meg velem, akkor nem kezdek el zongorázni tanulni, aztán a zongora elhagyása után előtérbe került az a hangszer amelyen mindig is játszani akartam : az orgona, amely nagy hatással van rám.

A történetek ide-oda jártak a fejembe, közben tudtam, hogy Papi már tudja, hogy milyen ott fent és ez örömmel töltött el, hogy boldog és nem szenved többet.

Kedden dél körül megszólalt a lélekharang. Ez a harangszó Papiért szól, a legkisebb harang a szív dobbanásra zúg, kétszeri megszakítása jelzi, hogy elvesztettük. Aztán a lélekharang megszólalása után, az összes harang ereje teljében öt percet zúg, s majd minden további órában megszólal, Papiért.

A harangzúgás ide-oda cikázott a faluba.

Szerdán eltemettük Papit. A temetési misén, ahogy négyszer elmondták a nevét, jelen volt. Neki szólt az orgona és az ének, a harangok.

A temetőben a koporsója előtt állva, az élet szomorú és örömteli pillanatai jutottak az eszembe a potyogó könnyek társaságában, ahogy arcomról ölelve zuhantak a mélybe.

Sok ember eljött elbúcsúzni utoljára Papitól.

Feketébe öltözött a szív.

Papit, utolsó útjára kísértük.

A koporsó mellett álltunk, Papi szemben állt velünk, Ő látott minekt, mi viszont Őt nem. Figyelt minket, majd mindenkihez odament megcirógatta a feje búbján újra utoljára: a lányának, a fiának, a feleségének, és a négy unokájának, majd felköltözött a Mennyországba, hogy találkozzon azokkal akikkel régen találkozott már és várják Őt.

Ezen a szerdán más volt a naplemente, más volt a felhők kuszasága az égen, más volt a szél illata, más volt a szél íze, más volt a szél szorítása, más volt a szél színe.

Ezen a pár napon, más volt minden.

Édes barátaim, olyan ez éppen, mint az az ember ottan a mesében. Az élet egyszer csak őrája gondolt, mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt...", majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt, s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt... " Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra, mint önmagának dermedt-néma szobra. Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer. Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.
	Kosztolányi Dezső

Egyszer volt, hol nem volt...

Egyszer volt, hol nem volt…

Volt Candy és Dan.

Éppen tombolt a forróság.

A gyanta is leolvadt a fákról.

A fiú bárhová felmászott, erkélyre kúszott, bármit megtett volna.

Ó édes Danny…

Ezernyi apró madár fésülte a lány haját…

Minden arany színben játszott.

Egy éjjel az ágy tüzet fogott.

A fiú helyes volt és sok trükköt ismert.

Napfényen és csokin éltünk.

Egy különleges élmény délutánja volt.

Danny a fenegyerek.

Candy eltűnt.

A nap utolsó sugarai cápaként cikáztak

„Most úgy akarom, hogy te.”

Sebtében robbantál bele az életembe, és ez tetszett.

Az öröm tócsájában gázoltunk.
Combig merültem benne.

Aztán rés támadt a dolgok között

És az egész föld megbillent.

Erre vártunk…

Mindig ezt akartuk…

Ha bennem vagy…

a gyász nász, akár egy életre…

Soha többé nem alszom el

     NEM ALSZOM EL

A szörny a medencében.

A kutya természete, hogy megugassa a macskát, a csirkéket és a futóbabot.

Bármerre nézem…

Néha gyűlöllek…

Péntekenként…

Nem akartam a szemedre hányni

Soha nem akartam elmondani

Soha nem akartam, hogy kijöjjön belőlem

Semmi baj

Minden jóra fordul…

Röhögnöm kell, micsoda tréfamester lettél.

Virággal telt váza az ágy mellett

Virágok…

Betörtem a fejed

Az ágy hátsó részén…

A baba reggel halt meg…

Nevet adtunk neki.

Thomasnak hívták

Szegény pici Isten

A szíve úgy vert, mintha woodoo dobok volnának. 

Candy

Once upon a time, there was Candy and Dan.
Things were very hot that year.
All the wax was melting in the trees.
He would climb balconies, climb everywhere, do anything for her, oh Danny boy.
Thousands of birds, the tiniest birds, adorned her hair.
Everything was gold.
One night the bed caught fire.
He was handsome and a very good criminal.
We lived on sunlight and chocolate bars.
It was the afternoon of extravagant delight.
Danny the daredevil.
Candy went missing.
The days last rays of sunshine cruise like sharks.
I want to try it your way this time.
You came into my life really fast and I liked it.
We squelched in the mud of our joy.
I was wet-thighed with surrender.
Then there was a gap in things and the whole earth tilted.
This is the business.
This, is what we're after.
With you inside me comes the hatch of death.
And perhaps I'll simply never sleep again.
The monster in the pool.
We are a proper family now with cats and chickens and runner beans.
Everywhere I looked.
And sometimes I hate you.
Friday -- I didn't mean that, mother of the blueness.
Angel of the storm.
Remember me in my opaqueness.
You pointed at the sky, that one called Sirius or dog star, but on here on earth.
Fly away sun.
Ha ha fuck ha you are so funny Dan.
A vase of flowers by the bed.
My bare blue knees at dawn.
These ruffled sheets and you are gone and I am going too.
I broke your head on the back of the bed but the baby he died in the morning.
I gave him a name.
His name was Thomas.
Poor little god.
His heart pounds like a voodoo drum.