Ne mondd, hanem mutasd a szerelmed!

Dühös voltam a kialakult helyzetre, nem tudtam felülkerekedni magamon. Egyszerűen elég volt mindenből. Pénzt vettem magamhoz a rejtekhelyemről és beültem a kocsiba, mérgesen, szomorúan, összetörve.

K. régen mondott szavai is dübörögtek bennem, a kialakult helyzet mellett. Nem bírom.

Elöntötte az agyamat az október 24-dike, vagy a november 7-dike és 15-dike. A dátumok feleslegesek most.

Autók szaladtak szembe velem, kamionok megrakodva, egy roham mentő szírénázó hangja és látványa kizökkentett. Egy dalt hallgattam 54 percen keresztül, folyamatosan a 120-as tempó felett. Nem tudtam sírni, csak énekeltem a dalt, aztán csak mentem, falvakon keresztül, figyeltem az elém táruló tájat, a megmaradt havat a változásokat.

Nem tudom mi van velem. Szembe jött velem a szívem. El akarom ütni. Most örökre.

…

Ott álltam karácsonyi műfenyőágakkal díszített kopott bejárati ajtó előtt. Szembenéztem a csengővel, majd megnyomtam. Teljesen felesleges volt újra, és pont ide. Az történt amire számítottam.

Azok az ajtók amelyekhez nincs kulcsunk, talán örökre zárva maradnak, hiába küzdünk ellene, s ha lenne is kulcsunk az ajtó mögött lehetéges, hogy már nem az az érzés kerülgetné a szívünket, mint akkor.

Egyetlen pislantásunk s a világ változik. Ott voltam az utcában, éreztem közeli jelenlétét, hogy velem van, s átölelhetem. Lecsukott szemmel álltam a kocsi mellett, majd felnéztem a szobája ablakára, hátha, hátha mégis itt van, s lejön hozzám, s az elképzelt ölelés, csókká növi magát.

Az egyik pillanatban küzdöttem az érzés ellen, a másikban viszont akartam, csupán elképzelése boldoggá tett. Ne mondd, hanem mutasd a szerelmed!

 …

Egy darabig együtt sétáltunk, akkor ősz volt. Édes Októberem. Mindig kérdezted ki az, s én féltem elmondani, hogy te, te vagy az. Sosem felejtem el.

Templom, kavargó szellő mely a levelekkel barátkozott, ismeretlen házak, ismeretlen ismerős érzések, a vágyak amelyeket eltolni sem tudtam magamtól, így hát  megadtam magam a sorsnak, a pillanat egy volt s megismételhetetlen.
Egy darabig együtt sétáltunk...

…

Azt tudtam, hogy Isten, vagy valaki, mindig küld számunkra egy embert akire a rossz helyzetben, pont akkor és pont nekünk szükségünk van. A magány verejtékei között álltam a hatalmas fenyfőfája alatt, néztem, az ablakra hogy láthatom-e szemét, láthatom-e szemed E.

Túl boldog lennék veled, így búcsúzom. 

Ne mondd, hanem mutasd.

4/365

„A szívből jövő szavak valójában szívbe is találnak. Ha azonban nem találnak befogadó szívet, akkor Isten kegyelemben részesíti a beszélőt: szavainak nem kell céltalanul kóborolniuk, hanem visszatérhetnek abba a szívbe, ahonnan származnak.

…

Az nem elég, hogy az ember ad, ad, ad és ad. Kapni is kell.

Ha dől és árad belőled a szeretet, mint virágból az illat, függetlenül attól, hogy jár-e valaki arra, vagy sem.

A virág sem „általában” illatozik, hanem azért, mert vár valakit. Minden illatban üzenet van. Sóvárgás. Gyere – hogy beteljesedjünk!

Hamarabb hervad, ha ez nem történik meg. Elszárad. Meghal. Minek a pompás szín és a vonzó illat, ha senki nem érzékeli.

A szeretet az egyetlen olyan lételeme az egész teremtésnek, mely feltételezi a kölcsönösséget. Az ember egyedül is lehet gazdag, hatalmas, tehetséges, okos, művelt, erős, energikus, híres, népszerű, alkothat nagy műveket – de szereti nem lehet egyedül.

A szívből jövő szavak nem találnak befogadóra, s visszatérnek hozzánk.

Más szóval: nincs szeretet.

…

Magában húzódik mindenki, önvédelemben él s abban a fájdalmas tudatban, hogy nem kell senkinek.

Nem beszélgetés az, amikor az ember magában beszél.

És nem tánc az, amelyeket egyedül táncol.

És nem élet az, ahol az embert nem érti meg senki, s nem is érdekel senkit, hogy mi történik benne.

Nagyon fontos, hogy az ember tudjon szeretetet elfogadni.

Tudjon viszontszeretni.

Adni könnyebb. Sokkal könnyebb.

Mert az belülről jön. Árad magától.

De elfogadni, meggyulladni tőle és visszaadni mások szeretetét – az a nehéz!

Nagyon nehéz.”

m.p.
http://www.youtube.com/watch?v=eBOv360U4Gg&feature=channel

Rizsa

A fiókomban halomba állnak a  sárga, meg többnyire fehér cetlik, buszjegyek, tankolási blokkok, tök ismeretlen helyről blokkok. Nehéz megválni tőlük. A kisebbeken nincs semmi, a nagyobbakon néha írás, a kézírásom.  Persze a betűk nem kerekek, mint egy nőé, sőt ha úgy vesszük sokszor én sem tudom mit írtam. Sőt, most rászoktam arra, hogy mindent kézzel írok, ami fárasztó. Írni  és vissza olvasni is és a sok balfaszságot áthúzni. Aztán van amikor a tök értelmetlenből látom, hogy mit akartam kihozni, és akkor azt ki is hozom.

Nem mintha jó lenne amit írok, de valahol el kell kezdeni. Coelho se volt Isten még az elején, csak egy kis brazil alacsony kopaszodó hippi.

Mindent az elején kezdünk el. Nah ez meg egy bazi nagy közhely. De attól még így van. El kell kezdeni. 

"Az utazások végén találkoznak azok, akik szeretik egymást."

Legyen így.

***"Amikor szerelmesek vagyunk, vagy azt hisszük, hogy azok vagyunk, azért tesszük amit teszünk, hogy biztosítsuk az utód nemzést.
Más szóval a dugást. egyszerűen ostoba organizmusok vagyunk. semmi értelme. Nem is értem miért foglalkozunk vele.
A szerelem megbabonáz, mintha egy varázslat hatása alatt állnánk, aztán egy nap a varázslat megtörik és a szerelem egyszerűen elröppen, mint egy madár.
Amikor azt mondjuk szerelmesek vagyunk. Nah ez mit jelent? Elképzelhető, hogy ez a bonyolult káprázatos megdöbbentő érzés csupán illúzió???
Csupán trükk amelyet a természet játszik velünk azért, hogy dugjunk??
Úgy képzeljük, hogy a szerelemnek van értelme, de nem lehet, hogy valójában értelmetlen???"

- És nem fáj?
- Micsoda?
- Hogy nem téged szeret.

"Ha megfogná a kezem, lehet, hogy
 belehalnék a boldogságba."

Békés Boldog Karácsonyt
minden kedves olvasómnak.
Kívánom, hogy álmaitok valóra váljanak,
céljaitokat elérjétek,
legyetek boldogok, találjátok meg az elveszett feleteket,
egyetek sok sütit, nevessetek, örüljetek az élet minden percének!
love, andrea piovanni

are u happy?

Várnom kell. Tudom. Most várok. A fejemben képek, gondolatok. Rólad. Milyen a te lelked? Akarom. Ha nem is most, akkor a jövőben. Igen, a tiédet. Nem akarom én ketrecbe zárni, nem akarom én birtokolni, csupán édesen csatlakozni, hogy lelked, ne legyen egyedül.

Türelmesen vágyódom, hagyd meg nekem, újra és újra, aztán ha eljön a perc, hogy leküzdöd az akadályodat, amelyeket saját magad számára építesz fel, akkor jönne az, hogy felkeresel, de közben, lehet, hogy félsz majd. Nem akarom, hogy elfelejts, és csak az írás legyek. Azt akarom, hogy ölelj, újra.

            „Ha például délután 5kor érkezel majd- én már 4kor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal, fölfedezem, hogy milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom megtudni, hány órára öltöztessem díszbe a szívemet…”

Ahogy beérkeztem a faluba, elfogott az izgalom. Duruzsolt a szívem, mi lesz ha…

A szívem gyorsabban vert a szokásosnál. Sosem csináltam ilyet. A megbeszélt helyen találkoztunk, hol máshol, mint a templom előtt, hiszen, minden faluban van templom, és a templomok magasak, bárhonnan látni.

Akkor azon a mesés délutánon, ha nem is pontban öt órakor, ott állt a lehullott falevelek között, karja összekulcsolva szorosan a testéhez simulva, mintha óvni akarná magád, akár tőlem, vagy mástól, de lehet, hogy csak egyszerűen fázott. Messziről láttam mosolyát. Az volt az a perc, amelyet sosem szeretnék elfelejteni. A felerősödő szél belekapott a hajában, együtt táncoltak, aztán a falevelek is külön útjukra indultak. Sosem éreztem ilyet. A szívem, most lelassult. Mintha tudná, tényleg megérkezett, Ő az. Kijelenti.

Pedig, még nem is hallotta a hangot, sem semmi mást.

Aztán az ölelés, amikor találkozott a szív, és a lélek. Mindegyik egymásra talált.

…

…

…

Eltelt akár mennyi idő, az érzés, amely vasárnaponként rám tőr, erős.

Újra díszíteni fogom a szívemet. Boldog vagyok.

 …

…

Te is nagyon jól tudod. Kellünk egymásnak. 

N.G.

Fáradt vagyok mindenhez. Nem tudom, hogy a majdnem 2 év alatt hányszor írtam le ezt a szót, de most fáradt vagyok. Nem akarok karácsonyt, sosem szerettem, de ez érthető. Sok múlik egy ember meglétén. Papi is nagyon hiányzik. Még fel sem fogtam, hogy elment, örökre. Emlékszem arra mikor elbúcsúztam tőle. Belenéztem a kék szemeibe, ő belenézett az én kék szemeimbe, megsimogattam a fejét, az arcát, adtam puszit, de nem tudtam, mit mondjak.

Ma eléggé ideges voltam. Le kell arról is szoknom, hogy ha ideges vagyok akkor folytatok egy bizonyos tevékenységet, kocsit vezetek, és figyelem azt a pillanatot amelyet nem akarok elereszteni. A színeket, az árnyékokat, mindent.

Volt pár életveszélyes megmozdulása a kocsinak a hó tetején, ekkor a szívem úgy megindult. Éreztem azt a fene nagy rémületet, és ahogy a szokásosnál is jobban megmozdul a helyéről.

Azon gondolkoztam út közben, hogy ha lesz majd munkahelyem, és egy Volvo-m, akkor hétvégente mindig elmegyek kocsikázni, ott alszom spontán ahol tudok, hotelek, motelek, autóban alvások, túrák, élmények stb.

„Autók a tenger felé” haladtam körbe a megyében aztán rájöttem, hogy most ehhez nincs kedvem. Két óra múlva hazaértem, aztán néztem a női kézilabdaebét, a 17-es nélkül.  Édes N.G.

„Minden, amit elménk kigondol, megvalósítható.” - C. Stone

Édes kedd

A napok úgy haladnak, hogy szinte már mindegyiket ugyanannak látom. Nem tudom mi történt tegnap előtt, vagy az előtt, mert egynek látom szinte. Rendet kellene raknom az asztalomon, meg a fejemben is. Mit, hogyan, merre és miért.

Már csak egy vizsga választ el a diplomámtól, de nem igen hoz lázba. Azt sem tudnám megmondani, hogy mi hozna lázba, mert lassan már mindent közönyösen csak elviselek.

Ami nagy baj. Elviselem, hogy hideg van, elviselem, hogy a naplemente vakító narancssárga puha fényében állok a teraszon, leheletemet látom a levegőben, és csak beszívom a levegőt, kifújom. Elviselem, hogy olyan könyvet olvasok, ahol a főszereplők boldogok, és mindet megtesznek egymásért. Elviselem, ahogy a szerelmeim bánnak velem. A volt szerelmek, az újak. Nem tudom, hogy vannak-e újak, sem azt, hogy a régiek hol vannak. Ez utóbbiakat nem is kell tudnom. Feladtam pár levelet. Egyet, hogy nyerjek, egy olyan autót ami álmaim netovábbja, egy Volvo V50-es. Igaz nem tudom megmondani, hogy miért és hogyan jött ez a szerelem. Tetszik. Nah, jó, tudom miért tetszik. A kedvenc filmemben is ez az autó szerepel sötétzöld színben. Feladtam egy másik levelet a suliba, hogy igen, óhajtok arra az utólsó vizsgára jelentkezni. Egyet pedig Olaszországba. Az ördög a részletekben lakozik. Még jó, hogy rákérdeztem, hogy kb mikor ér oda levelem, erre a postás néni mondja, hogy jó, hogy szóltam, mert csak 80 Ft bélyeget rakott rá a levélre, és ehhez még hozzárakunk +120-at, nah így megy csak el.

Karácsonyi ajándékok meg vannak.

Én mire vágyom?

Azért a földön maradjunk vagy szálljunk???

Nem tudom hol van a realitás talaja és mi az ami már túlzás. Mert ha azt mondom, hogy földkörüli út, akkor azt is meg lehet csinálni, csak pénz kell hozzá, ha pedig azt mondom, hogy egy könyvet, akkor eközött a két ajándék között elég nagy a különbség, pedig a szándék az ugyan az, hogy boldog legyen a másik fél. Vagy mi a fene.

Most csak gyűjtögető életmódot folytatok. A fejembe vettem, hogy a 22-dik születésnapomon el megyek Velencébe, 12 órás az út. Ezt mondhatjuk életcélnak is. Felírtam a listámra. A lista nincs titokban. Bármikor ráírhatok valamit, és bármikor kihúzhatok valamit.

Például, arra, hogy megtalálom a szerelmet ahhoz csak három kérdőjel van téve, és kétszer jó erősen áthúzva, a többi pedig halványan, hogy ne vegyem észre a hiányukat, de ha sikerül, akkor pedig büszkén nézzek rá, hogy igen, jöhet a kiérdemelt pipa.

Most ezeket ki kellene bontanom igaz? Ha már valamit bedobtam, akkor azt bontsam is ki, meg az érzelmeket, meg mindent, ahogy pár hónapja írta valaki.

Múltkor azon gondolkoztam, hogy az emberek, mármint a normális emberek, hogy csinálják.

Mi tartja őket életben és miért csinálnak meg dolgokat, honnan vesznek energiát stb.

No, gondolom, hogy mindenki onnan, hogy vannak az álmok, aztán elhitetjük magunkkal. Vagy arra gondolnak, hogy de jó lesz majd 5 vagy 10 év múlva a szerelmem kezét fogni és boldognak lenni, de addig csináljuk az életet, lesz ami lesz. Vagy arra gondolnak, hogy most megcsinálom ezt a munkát, aztán ha lesz elég pénzem megveszem, és addig a tárgyra gondolnak, mint jelenesetben én a Volvora.

Vagy egy olyan tárgyra amit saját magunk készítünk. Pl: egy könyv.

Sok a kérdés, miről szóljon, stb.

Aztán jelenesetembe megkérdeztem ezt én is magamtól, és íme, ha végigondolom, hogy a 22dik születésnapomon lesz 2 éves a blog, és én egy 12 órás úton szeretnék lenni, egy másik emberrel akit vinnék, vagyis jönne velem, akkor 2-en lennénk.

Sok itt a kettes. Sőt a 22ről fogalmam sincs mit jelent, de mások biztos kitalálták. Én csak annyit tudok, hogy a 21 után a 23 előtt áll, természetes szám. A 12 óráról pedig azt, hogy napjában kétszer van, a 2esről, pedig azt, hogy egy vizsgán a boldogság, ha nem tanultunk semmit.

Egy született álmodozó vagyok. Most éppen Itáliából írok.

Éppen egyedül, talán a magányhoz is pont passzolnak ezek a fehér falak, milyen lenne más.

Éppen olyan könyvet olvasok a kibaszott nagy hintaszékemben, amiben olyan jól lehet olvasni, és betakarózva kiröhögni a boldog főszereplőket! Most ezt teszem, egy kis Cherry társaságában. Akkor mégsem vagyok egyedül?

Képegyveleg, remélem nektek is tetszik

Tünemény

Az elmúlt néhány napban túlságosan is elgondolkodtam az életemen, ez pedig egy olyan bizonytalanságot szült, hogy egyszerűen nem találok kiutat.

Nem rég, megismertem egy lányt, „Szeretlek, vasárnaponként”, amit úgy gondoltam, hogy majd vasárnaponként tényleg ráér, ő is, én is, megismerkedünk, és hogy ha meg van írva akkor összejövünk és boldogok leszünk. Vagy valami ilyen szappanopera.

Aztán a lány egyszer csak nem írt, én meg nem is tudom miért nem.

Lehet rájött arra amit nem is mondtam el?

Tényleg úgy érzem szeretném.

Vagy valami.

Most az jutott eszembe, hogy amikor szakítottak velem, folyton azt mondták, hogy „kívánom, hogy te megtaláld, mert megérdemled.”

Ez kedves. Csak az a baj, hogy én folyton megtalálom, és folyton ellök.

Sokak szerint megérdemlem, de egy valaki szerint nem, ezt nevezem Istennek, vagy a sorsnak. És hiába szegülünk ellen, meg van a sok „megérdemled”, ha szerinte mégsem.

Szenvedünk.

Lehet, hogy azért mert felállítottunk egy képet, ami hanyatlani látunk, és meg akarjuk változtatni.

Érzés halmazok feleslegessége, az elképzelt szerelem, az a tapinthatatlan boldogság, vagy épp boldogtalanság, amely akarva akaratlanul ránk talál.

Olyan helyzetben vagyok, hogy a pillanat és a kedvesség döntő számomra, akárkibe bele tudok szeretni, akárkit tudok szeretni, aki kicsit is odafigyel rám és érdeklődik, no meg persze meglátom benne azt amit akarok látni.

Etus is ilyen. Most van, aki megtestesítse a szerelem arcát, most ő az.

Most teljesen üres vagyok. Nincs bennem senki, és semmi. Nincsenek érzéseim, nem nézek tükörbe. Nem akarom látni magamat, sem téged. Zavar, hogy elrontottam, azt ami sosem volt. 

"Mikor először tünt elém,

drága volt, mint egy tünemény, 

kit azért küldött életem,

hogy egy pár dísze ő legyen.

szeme mint alkony csillaga, 

s az alkony hozzá a haja: 

csak ennyi benne az, ami

nem májusi és hajnali. "

Ami változik, és ami nem

Nem tudtam megfejteni, nem is akartam. Elment. Vagyis ezt nem jelenthetem még ki, mivel nem mondta, hogy elmegy. Túlerőltettem. Nem hagytam, hogy szabadon lebegjen. Amikor megláttam a mélybarna szeméből magam... aztán a Jelek, amelyeknek utána akartam járni. Nem tudtam, hogy néha jobb várni, hagyni…

Most már tudom.

De ez súlyos áldozat volt, hogy tudjam.

Beléd ütköztem, akartam is, és nem is. De ezt az egészet nem lehet irányítani, te is jól tudod. Sosem mondtam még, de amikor először megláttalak, volt valami különös érzésem.

Először észre sem vettem, talán nem akartam. Nem akartam, hogy újra sérüljek, sérüljünk. Aztán csendesen, ahogy az egyik utcádban jártam, jött, és aztán mindent vitt.

Most is.

Tudom jól, hogy mi ez. Nem akar menni, viszont, te nem is jössz.

Álomvilág voltál, később, pedig valóság.

Ujjaid rövidebbek az enyéimnél, az érintésed puha, az ölelésed…

Sokat mondogatom magamban, hogy : Lélegezz, mást úgysem tehetsz.

Aztán, hogy : Végre legyen látható.

Előhívtam néhány fotót rólad, hogy tudjalak bármikor nézni, ha úgy tartja kedvem és mostanában sokszor tartja úgy a kedvem.

Elbújok valahová, és csak nézem, a mélybarna szemedet, aztán a következőn, ahogy lebegve táncolsz, aztán egy másikon, hogy milyen csodálatos is az, ha egy nő mosolyog, ahogy te rám.

Botladoznak most a szavak bennem, mert nem akarom, hogy tudd, mire gondolok, viszont azt sem akarom, hogy ne tudd.

Botladoznak az őszinte szavak, de azt hiszem, hogy már mindent tudsz.

Töprengek minden egyes szavamon, próbállak beleírni, vagy kiírni???

Ha én lépek, te hátrálsz. Most úgy állunk, hogy sehogy.

Harcoltam a sors ellen, túlságosan meg akartam fejteni a jelet, nem szóltál rám, senki se szólt rám, s közben elveszítettem valamit. Lehet, hogy nem lett volna semmi, és a jel, nem az, ami, de mi lett volna, HA…

***

 Mert a kapcsolatok mindig bizonytalanok, és én sosem vagyok képes kompromisszumokra, mert folyton magamat hibáztatom, akkor is, amikor nem kellene. Mert minden kudarccal egyre távolabb kerülök magamtól, tőled. Figyelnem kell, jobban körbe kell néznem, mint valaha…

Tudod hol találsz, HA…

This Year's Love

This years love had better last
Heaven knows it's high time
And I've been waiting on my own too long
But when you hold me like you do
It feels so right
I start to forget
How my heart gets torn
When that hurt gets thrown
Feeling like you can't go on

Turning circles when time again
It cuts like a knife oh yeah
If you love me got to know for sure
Cos it takes something more this time
Than sweet sweet lies
Before I open up my arms and fall
Losing all control
Every dream inside my soul
And when you kiss me
On that midnight street
Sweep me off my feet
Singing ain't this life so sweet

This years love had better last
This years love had better last

So whose to worry
If our hearts get torn
When that hurt gets thrown
Don't you know this life goes on
And won't you kiss me
On that midnight street
Sweep me off my feet
Singing ain't this life so sweet

This years love had better last
This years love had better last
This years love had better last
This years love had better last

Szeretlek, vasárnaponként.

Szeretlek vasárnaponként, tudod jól, de valahogy mégis…

Ma úttalan utakon jártam, ahelyett, hogy feléd mentem volna.

A hóesésben tiszta karácsonyi hangulatom lett. Tuti, hogy karácsonyra egy hópehely nem lesz, csak eső. Már mediterrán feeling lesz. Gyakorolni kell, ez van.

Néha azért jó lenne tényleg Rómában lenni. Nem tudom mi húz oda, és mitől a kedvenc. Semmit nem tudok a művészetéről, sem azt, hogy milyen híres utcák vannak ott, sem azt, hogy milyen finom kávét lehet kapni, se azt, hogy a galambok merre röpülnek semmit.

A hóban cross-oztam a kocsival, nem is tudom hol járhattam. Aztán a főúton kamionok suhantak el mellettem, szakadt a friss hó, mentem valamennyivel, és közben fényképeztem. Este meg megtartottam a szokásos sétámat, amit egy hete kezdtem el, mert p.c. könyvében olvastam, hogy ez hasznos, de persze Márai is ezt írja. Kell az az idő amit magunkra kell fordítani, és egyedül legyünk a gondolatokkal. Nem igaz?

Este is tovább szakadt a hó, és az eső. Engem valahogy nem érdekelt. Sok mindenen gondolkoztam a fél órában, hogy majd ha hazajön a falumba az a lány akivel néha össze szoktunk futni, hogy majd keresni fog-e.

Meg nem is tudom még miről gondolkodtam, hiszen az csak rám tartozott.

Szerelemre már nem gondolok, sem boldogságra. Ez biztos, hiszen én szeretnélek vasárnaponként, de te nem akarod. 

"Aki elhiszi, hogy tönkrement, az tönkre is megy. Aki elhatározta, hogy nem tud más lenni, azt elpusztítják a szürke hétköznapok."P.C. /A portobellói boszorkány (Aug.5/Inspiráció)

Én és a péntek éjjel.

A havazás csendjében sétáltam, és rájöttem, hogy kimondom, azt, amit eddig nem. Elterveztem, belélegeztem, körbenéztem, az utcalámpák puha fényében millió kristálycsillanás a fekete háttérrel játszó hópelyhek táncolása. Most itt van. Beszippantom a téli illat mámorát, s félek, hogy a holnap semmivé válhat.

Együtt vagyunk mi csendben én és a péntek éjjel. Gondolatom csak te lehetsz. Tagadom, nem tagadom, bevallom…

Én szeretlek téged.

Én… szeretlek.

Azt mondtam, hogy én. a.p.  én szeretlek, aki…

Beléd szerettem. Én nem,nem akartam. ÉN NEM TUDOK LEVEGŐT VENNI NÉLKÜLED!

Ölelj meg!


"Jobban emlékszem:
mit éreztem láttán, mint
arra, mit láttam."

Miért lett hirtelen ilyen nehéz lélegezni?

Kimondom: Szerelmes vagy andrea piovanni. Valld be. Ne tagadd!

'''Marina Tsvetaeva'''

How many people fell in this abyss,
I fathom from afar!
There will be time, and I will vanish too
From earth's exterior.

All will be still, that sang and that did struggle,
That glistened and rejoiced:
The greenness of my eyes, the gold of my hair,
And this my tender voice.

Life will continue with its soft hot bread,
With day's oblivion.
All will continue — under outstretched heavens
As if I'd never been!

Like children changeable in every mien
And angry not for long,
Who loved the times when in the fireplace
Into ash turned the log,

Violin and cavalcade within the forest
And in the village, bell...
Upon this dear earth — I will be no longer
That was alive and real!

To all — who are the friends and strangers
To never having known the measure, me?
I turn to you with this my faith's demand
And love's query.

Both day and night, in word and letter both:
For truth of yes and no,
For that though I am but twenty I am
So often in such sorrow,

For unavoidably my slights and trespasses
Will be forgiven me —
For all of my impetuous tenderness
And look too proud and free —

For quickness of events as they come rushing,
For truth, for play, say I —
Please hear me! But do also please love me
For this that I will die.

Négy óra hat perc.

„Néha a társ talál ránk és bármennyire próbáljuk eltaszítani, addig harcol értünk, amíg rá nem jövünk, mennyire szükségünk van rá.”

Hajnali fél négy. Nem bírom a múló idő tespedt unalmát. Max Richter-t hallgatok, főleg a 2002-es albumát.

Este sétáltam a faluban fél órát. Néha fel felbukkant egy idegen arc, bár lehet, hogy ő is ugyanazt a kérdést tette fel magában, mint én, hogy:  „ki vagy?”.

Az eső néha szemerkélt, én sapka nélkül élveztem, ahogy a cseppek rám zuhannak, aztán a szellő lágyan a hajamat fújja. Farmerom hátsó zsebébe tömtem az 5 ujjas kesztyűm, amely 2 ujjasra redukálható, és a másik farzsebembe a sapkámat.

Az utcalámpák tompa és puha fényében sétáltam egyedül a gondolataimmal. Leheletem mindig megjelent, és mindig eltűnt. Kutyák ugatása hallatszott, néha egészen messziről  néha pedig hirtelen, amire a szívem hirtelen (az ijedségtől) meg meg ugrott.

Most keresem magam. Menekülök, mint régen, újra újra és mindig ugyanoda. De holnap, amikor olvasod, már javában zajlani fog az események színültig telt valósága, melytől már senki sem fog elmenekülni, hanem benne leszünk a jelenben.

Ahogy régen írtam : „Örök szerelem, boldogság azt hiszem nem létezik.

Lehet, hogy minden este eljön, és mindig más. Egyszer kék a szeme, máskor barna. Vagy zöld. Egyszer magas, máskor alacsony. Néha részeg, és akkor minden nehezen megy, máskor könnyedén. Többnyire nem beszél, csak van.”

Nem rég egy lány kérdezte, hogy Ő mitől Múzsa? És mit kell neki csinálni? Most, hogy befejeztem egy könyvet, tudom rá a választ.

-          „megkérdeztem az írótól, hogy hogyan viselkedik egy Múzsa.

-          „Ugyanazt a figyelmet érdemlik ki, mint a tündérek.” –majd, hozzátette, hogy azelőtt sosem volt Múzsája.

Írókkal beszélgetni veszélyesebb, mint háborúról tudósítani. Ők nem lőnek rád, de elrabolhatják a lelkedet.

El raboltam a lelkedet, csak a tiédet, onnan a 31-es házból.

Te akarod az enyémet?

Eljössz velem februárba, Velencébe?

Kérlek válaszolj!

Négy óra hat perc.


http://www.youtube.com/watch?v=EH45A6ek45s&feature=related

Köszönet

Köszönöm nektek, hogy sokan olvastok, és sokan kattintottatok rám. Tegnap például 101 oldal megjelenítés volt, ami egy új rekord. Szinte naponta kapok egy olyan emailt, vagy kommentet, hogy elgondolkodtatok a szövegen, vagy, hogy mennyire tetszett.

Nagyon nagyon köszönöm nektek.

Azoknak is akik Romániából, Amerikából avagy Spanyolországból kukkantanak bele a vágyak nélküli meztelen magányba. 

Köszönöm nektek, a kommenteket, és a visszajelzéseket, miszerint elgondolkodtatott, tetszett stb.

Remélem a jövőben is hasonlóan fogok tudni írnogatni, és hasonló visszajelzéseket fogok kapni tőletek.

Köszönöm. 

love, andrea piovanni

I'm proud of the scars in my soul. They remind me that I have an intense life.

Es regnet, es kalt

Bírom az ilyen időt. Fordítva vagyok bekötve, ezért érthető. Tegnap este kaptam pár dolgot.

Egy véleményt, B.Zs.-tól, amit köszönök, és le is írtam, hogy azokra a napokra mint például a mai, amikor elveszik az összes magamba vetett hitem elővegyem, és újra elolvassam.

Azért kezdtem írni, mert elolvastam pár érdekes könyvet, semmi mást, csak párat. Nem vagyok könyvmoly, nem vagyok egy Paulo.

Szeretnék.

Amikor a könyveit olvasom, elgondolkodtatnak, elvisz egy olyan helyre, amelyet a képzelet teremt. Pár könyve után, a Tv-ben megláttam egy reklámot, amelyben szerepelt.

Tudjuk, hogy ez a HP laptop-os reklám volt. Akkor a fejembe vettem, hogy nekem is egy ilyenem lesz.

Most egy ilyenről írok.

Tegnap este még megtörtént az az esemény, amelyet Október 2-dika óta akarok.

Igen, ő az. Megtaláltam Édes Októbert.

Aztán Paulo életét olvasom. Mondanom se kell, hogy motiváló hatású az egész.

Milyen lehet egy író élete, milyen lehet egy olyan élet, ami… mindent megváltoztat.

A gondolatok teremtő hatásúak. Mit csinál, mi a napi rutinja, hová utazik, kivel találkozik, mit csinál, hogyan éli át azt amit átél.

Író szeretnék lenni. De mint mindenki más, Ő is megtalálta azt a személyt, aki mellett harmonikusan él, aki bátorítja, motiválja. Támasz, kitartó társ, barát, szerető.

A tegnapi horoszkópom azt írta, hogy én is megtalálom az elkövetkezendőkbe.

Persze mégsem adhatok az ilyenekre, hiszen már pár éve elindultam az úton, hogy rám találjon az az őrjítően könnyű és gyönyörű érzés.

Érzések hangtalanuk jönnek, és nehezen távoznak, legalábbis nálam.

Hogy ki van a szívemben? (E)gy valaki.