(Nicole-nak)
Éjjel két óra volt, mikor mindennel végzett. Bepakolt a barna bőr bőröndjébe, amely az idők folyamán és a használat miatt kicsit kopottassá vált. Ezek a dolgok, amiket a következő időben magánál fog hordani. Egyben ezek leszenek az emlékek is és ez lesz a jövője is. (???)
A busz, amely Pestre indul, hajnali 4-kor indul, hogy még kora délutánra felérjen a fővárosba. Onnan pedig rohanva a Nyugati pályaudvarra, hogy elérje a Budapest- Szombathely sebes vonatot.
A rohanás azért szükséges, hogy ne legyen elég ideje meggondolnia magát, így lesz a legjobb. Vissza fog-e térni ide, ahol emlékek vannak, rokonok, de itt a pillanat, hogy ki lépjen ebből. A 9 órás úton, amíg felér Pestre a zene átsegítette a holtpontokon, s ezt hajtogatta: El innen. Ki ebből!!!
Egy ismerőséhez megy, akit pár hónapja ismert csak, és fél az első találkozástól, órákat beszélgettek az interneten, chat és emailek tömkelegét váltva. Mi lesz ha?
Aztán a belső hang folytatta: Természetes, hogy ha félsz, de át kell lépned.
Jó emberismerő Zita. És ahogy talán sodorta picit az élet, észrevette, hogy ennek a sodrásnak, vagyis a jeleket, ha összerakja, akkor tisztán látja, hogy minden mindenből ered. Minden következik, egymásból csupán tisztán kell látnia s meg várni, mit küld a sors.
Annyit tud a férfiról, hogy egyedül él valami kis településen. Van két magyar vizslája és azt vette észre, hogy menekül a világ elől. Szüksége van valakire, de viszont nem akar segítséget kérni. Valami trauma érhette múltban. Zita feladatának érezte, hogy törődjön vele. A köztük lévő távolság nem akadály. Talán látott benne valamit?
Az utazás alatt persze kiagyalta azt a bizonyos „B” tervet, ha a dolgok nem úgy alakulnak. Nem vár ő semmit ettől a férfitől, viszont a jeleknek utána akar járni, és hogyha már elhatározta, hogy ki akar lépni a meg szokott életéből – az összes spórolt pénzét magához vette a rejtekhelyéről-, hogy egy ideig elég legyen az úton. Nincs hova és kihez fordulnia.
1 óra körül felért a busz Budapestre. Régen havi rendszerességgel jött, mert a szülei beíratták egy olyan fejlesztő csoportba, amelye Zita rejtett képességeit – rajz, festészet, színjátszás- hozta a felszínre Zita pedig nem ellenkezett. Kellettek az új impulzusok, az utazás, az utazás előtti nap izgalma, az új emberek megismerése, egyszóval az ismeretlen.
Sokadszorra volt már a fővárosban, mikor egy ismeretlen utcába tévedt. Ez azért fordult elő, mert csak néha használta a helyi járatot, ezzel is spórolni akart a szüleinek, hiszen a félretett pénzüket Zitára költötték, hogy legyen belőle valaki, és ez egy megfelelési kényszert váltott ki Zitából – ami tudjuk – nem egészséges. A szűk utcában, ahogy a házak stukkóit nézegette, amely a Bécsi városra hajazott, ahol született és élt 8-9 éves koráig ott is ugyanezt csinálta. A házakat senki nem vizsgálja, így mint ő – gondolta- csak az építészek.
Vissza akart fordulni, mert észrevette, hogy egy zsákutcába volt, mikor két ismeretlen fickó belekötött és a nála lévő pénzét elvették. Ez volt az a pillanat, amikor nem hitt a jelekben, és Istent hibáztatta, hogy miért a kis embereket bünteti ezzel. Hisz a szülei félretett pénze volt, de szerencsére, nem mind a pénztárcájába tartotta, amit elvettek tőle, hanem a cipőjében, ott is a talpa alatt.
Hazament a kirablását követően pár nap után, elmesélte otthon a történeteke, hogy megfogadta apja tanácsát és így mentette meg a pénz nagyobbik részét. Apja viszont pár napra rá telefonált Pestre, hogy lánya nem megy többet az órákra.
Tudták, hogy tehetséges, de viszont ennek a tehetségnek előbb vagy utóbb fel fog figyelni valaki, vagy csak úgy magától kijön, ha hagyják…
Nyilván a rablás is szerepet játszott ebben, és ez a felfogás. Csütörtök este Zita pedig összepakolt szokásosan, hogy péntek hajnalban induljon megszokott útjára, de aztán aznap este apja közölte vele, hogy többet nem megy, mindent elintézett.
Zitát egyáltalán nem zavarta, inkább fellélegzett, hogy az unalmas és semmit sem használó óráknak vége. Ekkor ötlött a fejébe, hogy van egy kis pénze és felmegy azért is Pestre, és lehet, majd csak pár hétre rá jön haza. Ahogy Isten segíti útját, úgy lesz.
Gondolkodott, hogy kihez tud menni, hisz az összes ismerőse itt lakik Erdélyben. Akkor jött Ő a képbe, az a pár hónapja megismert férfi, akihez már megismerkedésükkor el akart menni, mintha valami hirtelen működésbe lépett volna, mert ott volt „közel” mellette. Így kezdett kirajzolódni a fejében, a holnapi történet, éjjel 2 óra után a pakolás közben. Beszélt telefonon a férfivel, akit A.P.-nek hívnak - ez szerepelt mindenhol – akit kicsit meglepetten, de örült a találkozás ötletének. Olyan álomkép volt előtte, amelyet kézzel is meg akart fogni. A megismerkedésük misztikus varázsa is közrejátszhatott.
Beindult valami, mit egyelőre odébb tett az útból.
A vonatról leszállva már látta a férfit, akinek a kezében egy összefacsart újság volt, bizonyára izgult, hogy mi lesz az első találkozáskor – akárcsak Zita.
Beültek a A.P. piros autójába, és az ismeretlen falu felé hajtottak bele a tejszínű ködbe.
Valami különös érzés fogta el Zitát. Sohasem járt eddig ebben a faluban, képeket sem látott az internetről, A.P. sem küldtött, de amint beértek a faluba, elfogta valami, mintha már járt volna azelőtt itt. De hát mikor ? – tette fel magában a kérdést. Aztán eszébe jutott, hogy minden mindenből fakad. Talán elég erős volt a képzelőereje, és megálmodta ugyanazt, amit most a jelenben lát?
Nagyon el kellett engedni-e magát. Eddig sosem csinált ilyet, hogy egy ismeretlenhez megy, csak úgy, mert úgy tartja a kedve, de valami azt súgta, hogy megbízhat A.P.-ben.
Eléggé fáradt volt, de a hideg levegő és az álomkép valódisága, úgy felébresztette, hogy el is felejtette, hogy először találkozik A.P.- vel, és a legtermészetesebben beszélgettek.
A nap lenyugodni készült. Forró kávét szürcsöltek mind ketten, és a bejárati ajtó üveg ablaka mögül a jó melegben figyelték, ahogy a kutyák játszadoznak egymással az udvaron, és ahogy a nap eltűnik előlök, az utolsó csókokat dobja arcukra.
Beszélgettek, ettek. Aztán A.P. megmutatta a kedvenc helyét, amelyről mindig is mesélt a lánynak. A közeli hegytető és az ő padja. A hold már félálmosan pislákolt az égen a csillagokkal együtt, ott álltak a hegy tetején, hidegtől kicsípett arccal, kicsit reszketve.
A lánynak nagyon tetszett a távoli város vibráló fénye és a nagy tó amelyen a tompa fények kúszva tükröződtek vissza.
A.P. Zitához hajolt, majd adott szájára egy csókot. Zita ajka puha volt és meleg mely azonnal végighaladt a gerincén, kicsit nyitott száján pedig érezte nyála nedvességét. Csók egy pillanat volt, Zita pedig nem tudta mit csináljon zavarában. Talán nem így akarta, de tudta, hogy akarja ezt a pillanatot, a csókot, és A.P.-t. Így tehát a sors elhozta neki. Itt van az álomképe, amelyet megfoghatott. Elkezdődött az a folyamat, amely idővel mindig véget ér, - (szerelem) - akarva akaratlanul.
minden mindenből ered és minden mindenné válik!
