Semmi sem maradt

Semmi sem maradt

Szertelenszerda esik az eső. Nem vagyok jól, és igazából nem is tudom, hogy mi a baj, vagy, hogy mitől nem vagyok jól. Időhiányra hivatkozom, hogy miért nem csináltam meg a feladataimat, vagy miért nem olvasok sokkal de sokkal többet, vagy miért nem bontom fel a papírcsomagot és írok rá, vagy a füzeteimet miért nem írom tele. Végigsimítanám az üres oldalt, valamelyik kedvenc tollammal írnék bele, és csak írnék és írnék. Mintha megtudnám változtatni az egész életemet. Kedvem lenne leírni az életemet akár ide a blogra is, de abból nem sülne ki semmi jó. Lehet pedig most az segítene. De nem.

Régen minden nap beültem a városfőterén lévő kávéházban, kisebb lelkiismeret furdalással, hogy mi lesz egy hónap múlva, mi lesz egy év múlva. Ki leszek, ki lehet belőlem? Mit szeretek csinálni, mire és kire vágyóm? Mennyi pénz lesz a tárcámba, mik azok az apró hülyeségek, amelyeket meg akarok szerezni. Autó, ház, laptop, fényképező, állvány, vizsla, macska. Emberek nem szerepeltek a listán.

Minden hamis. Apa is. Én csak anyát szeretem.

Nektek akik...milyen, hogy van apátok???

Kezembe fogom a tollat, írok... Valamit... Én vagyok a történet főszereplője, aki egy kiegyensúlyozott, bátor, magabiztos fiú, aki nem öli a lelkét megválaszolatlan kérdésekkel.  Nincs gyomorgörcse, ha hosszú útra indul. Tudja a célját, és azt is, hogy hogyan éri el. Szóval  teljesen ellentétei vagyunk egymásnak. Ő kitalált én valóságos...látod...megmondtam. Ellentétei...

         Aztán kinézek az ablakon, a lapot meg bevágom a kályhába. Kit akarok becsapni? Magamnak írok, nem másnak. Most nem megy, nincs szerelem, nincs semmi motiváció, elhitetés, hogy nagyszerű élet vár, csak még ezt még ezt befejezed, túl éled a napokat, mindent...majd egyszer csak jobb lesz. Az inga is kétfelé leng ki. Mi van ha az a kibaszott inga nem is mozgott soha??? És a "rossz élet" szarságnál akadt ki???

         A vasútnál szeretek legjobban cigizni, mert látom magam előtt a hegyet és a főutat. Autók amikben emberek rohannak valahová. De mégis hová??? Mintha megtudnák változtatni az életüket. 

A lényeges dolgok csendben történnek...

Tetteink meghatározzák az életünket és elindítanak dolgokat.

Dolgokat, amikre képesek vagyunk?

Csak mi tudjuk?

Ez elég valamire?

Vajon mit hoz a holnap fénye? Örömöt és boldogságot? Avagy csalódottságot, fájdalmat?  Valami ilyesmi az élet. Valami jön, és mi elfogadjuk.

Csináljuk az életet, vagy történik velünk?

Középszerű vagyok. 

Remélem, hogy amit most csinálok majd célt tud elősegíteni.

Addig viszont "úgysem tudjuk egymás világait megváltani, még akkor se ha akarnánk. Csak saját magadat tudod meggyógyítani, én egy csésze teát tudok csak főzni neked, esetleg kettőt. " D.Viola. 


A lényeges dolgok meg csendben történnek...

(Egy magánjellegű fecsegés) VIII.

(Egy magánjellegű fecsegés) VIII.

         Reggel elfelejtettem a kávémat. Bár nekem a reggel az +5óra, mint másnak. Nálunk sütött a nap, ahova mentem, meg hullott a hó. Ennyit jelentett 20 percnyi utazás. Aztán végre vettem egy új tollat a már meglévők mellé, hogy majd ezzel...fogok biztosan írni valami szenzációsat. Vettem egy 500 oldalas másolópapírt, ami mellesleg ugyanolyan márkájú mint a fényképezőgépem. A papír már egy hete csak vár, még fel se bontottam. Az új tollam, pedig pihen. Néha bennem és a történeteimmel úgy gondolom, mintha együtt léteznénk. Én ott vagyok, teljesen átélem, ha nem tudom elképzelni, akkor képeket hívok segítségül. Persze a történeteimmel másokra akarok hatni, hogy lássák, hogy itt vagyok, egy fasza személyiség, kisebb hibákkal, lelki sebekkel. Emlékszem, hogy volt egy lány, aki 2-3 hónapnyi találkozás mailezés, chatelés után közölte velem, hogy ő azért lenne nekem, hogy betömködje azokat  lyukakat amelyek vannak a lelkemen, a szívemen. Azt hitte, hogy ezt meg tudja oldani pár sebtapasszal, de rájött szerinte időben, hogy ez lehetetlen. Ha nem lettek volna azok a hegek, akkor most nem lennék ilyen. Sokszor gondolok arra a lányra, hogy mi lehet vele, de megszakított minden kapcsolatot velem, ennek már talán 8 éve is van. Bosszant, hogy nem tudom, mi van vele. Hiába írnék levelet, úgysem válaszolna. És jó pár ember, kit barátomnak gondoltam ugyanezt választja. Lehet, hogy bennem van a hiba, vagy egyszerűen ők változtak, találtak jobbat, más milyet akartak mint én? Közben én meg...

***

M.

Hetente, vagy kéthetente elmegyek egy falu mellett. Ebben a faluban lakik M. Nem igazán ismerem, csak néhány dolgot tudok amit mások beszéltek róla. 50 év körüli pasas, fehér hosszú copfos haja, sosem borostás,  van egy háza tőle jobbra házak, tőle balra egy nagy placc mező [a falu vége]. A ház kívülről elég kicsi, de minek nagyobb. Egyedül van. Nem tudom mivel töltheti a napjait. Annyira egyedül van, hogy nincs senkije. Szülei meghaltak, amikor még ő fiatal volt, 20as éveiben járt. Elég nagy ütés az ilyen a sorstól. Felesége, barátnője nincsen, így gyerekei sem. Mégis mosolyog ha hetente, vagy kéthetente elhaladok a faluban. Ő mindig kint sétál az utcán, vagy fut. Pár hete, emlékszem -8at mutatott a kocsi hőmérője. Ő meg felöltözött a sport felszerelésébe, csukja a fején, pár szál fehér hosszú hajszála kilógott alóla, hideg kék szemei eltakarják a fájdalmait, a szenvedéseit, mintha nem lenne. Napi 7 eszpresszó kávét iszik, valószínűleg az évek alatti megszokás. Ugyanakkor ugyanúgy, mindent ugyanúgy. Éjjelenként olvas. A hajnal első szakaszában pedig lefőzi az első kávét. Üldögél, vár. Várja, hogy a pokoli percek megmozduljanak. Felkeljen a nap, vagy a történet amit olvas teljesen valós legyen, és ne kelljen M.-nek lennie. Hanem valaki teljesen másnak. Aki egy ismeretlen városban lenne, egy ismeretlen emberrel. Senki sem ismerné az életét, hogy miken ment át, senkinek sem kell a szánakozó arcát néznie.  Reggel ha van valami munka a faluban vagy a közelben építkezés, akkor ott segít. Néha elszív egy szál cigit, különösen hidegben és esőben, akkor valahogy elmélyül minden. A madarak ügyetlenül repkednek a hideg szélben. Eközben Ő valahogy még mindig él, így ennyi mindennel. Nem adja fel. Valamiben még mindig hisz, hogy történnie kell valami jónak valami szebbnek. Mindenki ezt teszi nem? Húsz- huszonöt év története.

***

Képzeletbeli én

Én nem vagyok jól, senki sincs jól. Látható, tapasztalható. Néha mikor gyengén szemerkél az eső, sétáim alatt azon gondolkozom, hogy milyen jó lenne egy másik városban lenni, melynek színei bordó és narancssárga. Sétálnék a kopott városban, rágyújtanék, valami halk mély zenét hallgatnék, zongora lenne, mert talán ez az a hangszer, amely a lélekhez szól. Kötődünk egymáshoz is, lehet emiatt van minden. Még kisgyerekként az orosz zongoratanárnőm mondta, hogy öleljük meg a zongorát, és minden óra kezdés előtt ami szombaton reggel 8tól 9ig tartott így indult. Ő mondta, hogy ügyeljek a kezeimre, ha hideg van rögtön húzzak kesztyűt, 12 fok alatt mindenképpen és gyakoroljak, gyakoroljak, mert ha nem gyakorlok, egy bizonyos idő után nem fog úgy mozogni az ujjam, ahogy elvárható lenne egy zongoristától. Sokszor nem is volt télen fűtés a teremben, mert persze szombaton senki nem tanul, csak aki...

Ha zongora dalt hallok, úgy érzem, mintha én játszanék rajta, ő meg a lelkemmel. Egy kopott városban sétálnék, izzó cigivel a számban, fülhallgatómból, pedig zongora dal szólna. Az eső szemerkélne, én meg mennék egyenesen, hogy teljenek a makacs percek s megcsináljam a szokásos kávémat, amelyet az évek alatt megszoktam már. Minden nap más irányba mennék sétálni, de minden hétfőn, a hétfői irányba, minden kedden a keddi irányba...és így tovább. Minden a múltban volt, a jelen a múltba tart, a jövőt pedig csak találgatjuk, majd a múltban. Talán M. is most issza a 6dik kávéját, ahogy én, ezt még az író sem tudja, senki sem tudja.


zene: http://www.youtube.com/watch?v=Uffjii1hXzU&ob=av2n 

BLACK&WHITE (Roedelius/Celletti)

Elképzelés egy majdnem létező kiállításról.

Elképzelés egy majdnem léptező kiállításról.

Február tizenharmadika. Havas a táj, a szemközti diófaágai, a hinta. Minden havas. Hideg van, mintha Svédországban lennénk. Hazafelé tartottam egyik délután, két ismeretlen falu között. A nap már kezdett lemenni, a havas tájon megcsillannak a tompa fények, jobbra mellettem erdő, balra mellettem erdő. Az út havas, átszűrődik az ágak között a narancssárga fény. Olyan érzésem lett, mintha valaki más lennék. Egy Volvo-ban ülnék, tartanék hazafelé a havas úton. A lelkemben pedig érezném, hogy valami hatalmas tettet hajtottam végre. Valami jót, amivel adok az embereknek. Szótlanul, akaratlanul, mégis pár percig kirángatva a lelküket az életszínű jelenből. Egy elképzelt s majdnem létező kiállításról jöttem volna. A pillanat fények melyet kivetítünk egy fehér fényes lapra, amelyből több is létezne. A háttérben pedig mély, de ugyanakkor játékos zene szólna, például olyan, mint Yann zenéje. Az emberek csodálkozva néznék a pillanatokat, kezükben egy pohár vörösborral. Beszélgetnének a pillanatokról a múltból, ahová mindenki vágyakozik, mert a múltban gyökereznek az eleven emlékeink, események melyek súrolták az életünket, néha mások életét súroltuk, néha ütköztek, néha csak belebotlottak abba akibe bele kellett. A kiállításon ismeretlen emberek lennének ismerős tekintettel és érzéssel. Olyan mintha ez az én életemről szólna, úgy éreznék magukat, minta elvettem volna egy darabot az életükből, mint valami könyv, melynek részleteit olvasva rádöbbenünk, az emberek ugyanazokon az érzéseken, problémákon, nehézségeken, örömökön, boldogságon mennek keresztül mint akárcsak saját maguk. Mások olyanok, mint én, ugyanakkor én nem vagyok olyan mint más.

 Szűk úton haladok, mellettem jobbra erdő, mellettem balra erdő. Néha vannak erdei utak, amelyeken rövidíteni lehet, vagy éppen ellenkezőleg. Ezekre az utakra együtt érdemes menni valakivel. Útközben pedig megismerni a másikat. Hisz-e a reinkarnációban? Vagy mi az első szerelmi élménye? Vagy éppen, hogy szeret-e egyedül magányosan sétálgatni, olyankor mire gondol. Szereti-e a jó kávét vagy a jó bort? Szeret-e régi írók könyveibe belelapozni, és visszautazni a múltban, ahol vannak az emlékek, élmények? A pillanat fény megragadása kész, több is, mint lehetne, de vajon hol leszvolt a majdnem létező a kiállítás???

Február 6

Esik a hó. Hétfő van. 1989. február 6-dikán is hétfő volt. Azt nem tudom, hogy esett-e akkor a hó, vagy egyáltalán milyen volt az időjárás. 1989. február 6-dikán születtem este 22óra és 23 óra között. Várnom kellett még pár órát, mire ténylegesen megláttam a napot, a hajnali fényeket...persze ez ilyen túlzás, hogy "láttam".   Nah mindegy. 
Sárgabarackos kekszes boci csokit eszek, épp fázom, pedig nem messze a cserépkályhától ülök és írok. Egy fél óra múlva kisétálunk anyuval a papához a temetőbe. Aztán írok egy levelet, kézzel, de lehet, hogy mégiscsak a nyomtatás mellett maradok. Ma voltam Sáskán, megünnepeltem a születésnapomat a -11,5 fokban. Sétáltam, megnéztem A HÁZAT, a történetembe képzeltem magamat, amit írok, és igazából semmire se jó, de...mégis csak, arra, hogy máshol legyek arra alkalmas. Zitát nem találtam a faluban, akkor egy kicsit összeszorult a szívem és valahogy kezdtem össze szedni magamat egészen mélyről. Ez a tipikus születésnapi rossz kedv. Plusz egy év, átgondolod, hogy jó esetben mennyi van vissza, meg a különböző helyzeteknél hol rontottál, és kívánságod az lenne a születésnapi torta gyertyáinak elfújása előtt, hogy bárcsak vissza mehetnél...csak azt, meg amazt újra, valahogy másképp...de jó is lenne.

Aztán rájössz, hogy jobb esetben két pont maradsz egy festővásznon, amit egy tájképfestő fest. Semmi több, csak két pont, jobb esetben ő és én.

Ez a nap talán arra jó, hogy tudjuk, hogy létezünk. Elgondolkodunk, elvonulunk még jobban a magányba.

Sokat gondolkodom egy ilyen spirituális sétán, mint Coelho aki végig járata a Szent Jakab utat. Nem tudom mit várnék tőle, talán bátorságot és kitartást, meg hogy a bennem létező félelmet le tudjam tompítani, és persze, hogy megtaláljam azt amit eddig még nem találtam meg, vagy félig vagyok a megtalálásával.

Köszönöm aki ma felköszöntött. Szeretnék továbbra is működni, lobbizom még egy szülinapért. Szeretnék írni, olvasni megtalálni a társamat boldognak lenni és a jeleket észrevenni, amelyek utam során velem szembe jönnek.

Záró gondolat:

"Sokáig kerestem az igazságot, és azt kell, mondjam, bármely furcsán hangzik is, hogy mindaddig, amíg a kereső jelen volt, nem találhattam meg az igazságot. És aztán, amikor megtaláltam az igazságot, a kereső már nem volt többé; és amikor a kereső volt, az igazság nem volt sehol."

Zene: http://www.youtube.com/watch?v=it1NaXrIN9I

Sub rosa

Sub Rosa

jelentése: titkon, titokban, bizalmasan; a rómaiaknál ugyanis a rózsa a titok jele volt...

Hülye vagyok, írhatom nyugodtan így. A mesélőt teljesen hatalmába kerítette az előző történet. A piros szövetkabátos lány. Jó lenne újra látni, az azt jelentené , hogy megtaláltam. Vagy ő engem, teljesen mindegy. Más lassan mindenki kérdezi, hogy mi van a "piros kabátos lánnyal" megtaláltad? Ő az a képeken?? Ugyanis a Submarine c. filmben az egyik főszereplő, a lány, egy hasonló piros szövetkabátot visel. Sajnos nem találtam meg, és ő sem engem. Viszont hátrány, hogy ő nem keres engem. Én meg nem tudok róla semmit, és nem tudja, hogy keresem. Plusz senki sem látta csak a mesélő. (?) Jó lenne tudni, hogy hol van az a fogas, ami azt a piros szövetkabátot tartja. 

zene: http://www.youtube.com/watch?v=JXmEYmBAqUg  ( 720p-ben hallgassátok és nézzétek. )

A piros szövetkabátos lány

A piros szövetkabátos lány

  E történet mesélője egyben a főszereplő is lehetne, de NEM. Néha az olvasó gondban van azzal, hogy a történet mesélőjével történnek-e azok a furcsa utazások, csókok, szerelmek vagy éppen csak a mesélő agyából előtörő képzelgések szüleményei. Vagy a valójában meg nem történt cselekedetet ábrázolja a mesélő, mintha már átélte volna. Szóval e történet sorainak írója egyben a főszereplő is lehetne...de NEm [nem biztos]. Azzal is elintézhettem volna, hogy valós eseményeken alapuló rövidke történet elejét kezded olvasni, de NEm ,vagy nem biztos, hogy így van. Csak a mesélő tudja biztosan. 

  Az autóval délfelé tartok, a napszemüvegemet is elő kellett kotornom a kesztyűtartóból, mert elvakított a fény.- Valami helyzet jelentést kellene adnom, hogy az év melyik napja, órája volt, s beinduljon a mesélő, át kell esni ezeken a dolgokon. Azon is, hogy milyen idő volt, az valahogy kezdésnek sosem árt. - Déli napsütés kedves csütörtök délutáni pillanat volt. Már az ébredéskor nyűgösebb voltam az átlagosnál. Gyorsan a mikroba megmelegítettem a hajnalban lefőzött kávé maradványait, hogy újult erővel léphessek ki az utcára, tetetve azt, hogy minden szép és jó. Minden kávé és fahéj illatban úszott. Az ablakon átszűrődő fény miatt az előttem lévő fehér falon láttam az árnyékomat, mintha tükörbe néznék...valahol megtört a fény, és a mellkasomtáján egy pici fény csillant a sötét árnyékban a falon. [A kimetszett lélek helye?] Fekete fehér, fehéren a fekete. Megijedtem. A kávém maradék felét kortyolgattam a teraszon, fáztam, pedig rajtam volt egy hatalmas kötött pulcsi. Néztem a közeli szögletes erdőt, a fák szinte egy magasak, 4-5 nyírfa egész jól kivehető a tömegből. Fehér a távoli sötét törzsű fák között. Feketében a fehér. Gyerekként az udvarunkban két hatalmas lombú nyírfa állt, azóta szeretem a nyírfákat. Különcködnek. A két fa között az árnyékban volt a hintánk. Mindig féltem, hogy kiesek belőle és a földre zuhanok. Nem is a zuhanástól féltem, hanem a fájdalomtól. Aztán később rájön az ember, hogy mind a kettőhöz fokozatosan vagy hirtelen hozzászoktatja az élet.  Pár percem maradt a megbeszélt találkozóig. Elpakoltam a fontos cuccaimat, a már megszokott fényképező és barátait, könyvet, még mindig Pavese-t, füzetet. - Indultunk délnek. Igazából a város megnevezése lényegtelen, így ettől eltekintenék. - Utazunk, van célunk. Süt a nap. Zakatol az agyam, próbálok lassan menni, a rádióból hegedű szól. Pont egy hegedülő lány jut eszembe erről, akit még nem hallottam játszani, de mégis őt képzelem oda, hogyan élvezi a zenét, hogyan érint meg zenéjével másokat, hogyan tud ennyi erőt és örömöt összegyűjteni napról napra. Rágyújtok egy cigire, az autó ablakát kicsit leengedem, hogy a füst kifelé szálljon, azonnal a friss hideg levegő zúdult rám. A szemem a hidegtől mindig kicsit könnyezni szokott, bár a képzelgésnek is betudható. Odaértem az "ismeretlen" városba, leparkoltam, néztem az embereket, vártam. Elolvastam pár cikket egy magazinból. Elővettem a füzeteimet, és a parkolótól nem messze láttam egy papírboltot. Azon gondolkoztam venni kell egy új füzetet. Mondanom se kell, hogy amelyik füzet nálam volt abba sem volt még írva. Az üzletben egy normális füzet nem volt amivel szimpatizáltam volna. Alig írok kézzel, nem hogy füzetbe, lassan elfelejtek betűket formálni. A boltban ahogy elégedetlenkedtem magamban, mellettem megállt egy piros szövetkabátos lány. A haja hosszú sötét barna szög egyenes volt [úgy eddig ért]. A piros szövet kabátja a térdéig ért, olyan szép volt az a lány. Nézegette a füzeteket, de ő sem talált. Aztán én elindultam ki a levegőre, de azért a sor végéről hátra néztem ott van-e még. Rám nézett, arca beleivódott az agyamban. ["Azt hiszem szerelmes vagyok..."] Aztán mondogattam magamba: Te nem szerelmes vagy, hanem hülye. Kisétáltam a boltból, leszegett fejjel. Ott felejtettem a lányt. Úgy éreztem, hogy...tudjátok. Talán ha lett volna bátorságom... Így örökre csak egy piros szövetkabátos lány marad akinek sötétbarna a haja, és a haja eddig ér. Olyan nehéz volt, de valahogy a félelem döngött a szívemben, egyre gyorsabban. Tudtam, hogy "ami elmúlt, nem biztos, hogy visszatér. Ami jön azt fel kell ismerni". Ez az idézet pont eszembe jutott akkor. Félig kiviteleztem a dolgot, itt volt az "AMI JÖN", meg a FEL KELL ISMERNI, eddig minden sikerül, de aztán van a...barom görcs. 

'Mi van, ha ez lett volna az a Nagy találkozás, amiről mindig is beszéltek mások??? Mi van ha...

Mi van, ha holnap újratalálkozunk? Bár úgy képzelem, hogy minden jól fog menni, és találkozunk, mert akiknek találkozniuk kell, azok találkoznak is. - [persze ha ott helyesen döntök, akkor a történet máshogyan íródik, és akkor a "mi van ha" egyszerűen nincs"...ne fokozzuk. A mesélő nem fokozza tovább.] - 

Mi van, ha holnap újratalálkozunk valahol? 

Én majd jól fogok dönteni. Mi leszünk a legboldogabb pár. Én a barna óriás kötött pulcsimban, és ő meg a piros szövegkabátjába sétálunk valahol egészen messze ahol az ilyen történetek boldogan folytatódnak és boldogan végződnek egy kandalló előtti kibaszott nagy hintaszékben egy valamiféle könyvből hasonló történetet olvasva. - A könyv becsukódott, az olvasó meg elaludt. - E történet mesélője egyben a főszereplő is lehetne, de NEM. Néha az olvasó gondban van azzal, hogy a történet mesélőjével történnek-e azok a furcsa utazások, csókok, szerelmek vagy éppen csak a mesélő agyából előtörő képzelgések szüleményei. Vagy a valójában meg nem történt cselekedet ábrázolja a mesélő, mintha már átélte volna. Szóval e történet sorainak írója egyben a főszereplő is lehetne...de NEm [nem biztos]. 

Noelle

Hajnalban, a nap először fénylett hosszú idő után a földre. Az ég pirosban játszott, a maradék madár sereg bágyadtan ült a villanypózna vezetékein. Ezek a percek olyanok voltak számomra, mint régen és olyan pihentető az elmémnek. A gondolatok jöttek, néha maradtak, amelyeket el tudtam kapni még hirtelen, némelyek tovaszálltak, őket csak hagytam, had menjenek, mint a régi szerelmek, a ki nem érdemelt szerelmek.  Azok, akik egyáltalán nem tudtak szeretni, mert nem is akartak. Pedig a boldogság a cselekedetekben van.  Mindjárt éled a város. Emberek árasztják el a parkokat, az utakat, birtokba veszik azokat a dolgokat, amelyek már rég őket birtokolja.  Hamarosan csörög az éjjeliszekrényemen a vekker. Kezdek izgulni, mert össze fog szorulni a szívem. Ki kell kászálódnom az ágyból, pedig semmihez nem volt kedvem. Néztem a fehérre festett falakat, a plafont, a már unalmassá vált festményeket a falon, hallgattam a kintről jövő madárcsicsergést. A gondolatok nem hagytak, azt gondoltam, hogy ha tudnék írni egy könyvet, akkor az mégsem lesz majd vígjáték, sem öldöklő küzdelem, akció dús, vagy a világ megmentője címre pályázó valaki. Az életem drámákkal volt teli, talán ez így is marad. Aztán jön egy személy, aki fel tudja forgatni az életedet. Hasonló szöveget hallottál már, hogy „én nem akarom megváltoztatni a személyiséged” például egy kapcsolatban, és sokszor van az, hogy a barátok pedig látják a változást, hogy ez a lány, vagy fiú, hogy rak rendet az összekuszálódott agyunkban. Nem igaz???  Mert a találkozás egy másik személlyel a legizgalmasabb dolog az életben. Kapcsolatba kerülni, megosztani az élményt, elkapni a másikat. ha csak felszínesen, de meglátni, azt a valamit, ami minden emberben különböző, de azonnal meglátni, és ezt a dolgot megszeretni benne. Ezeket az alkalmakat kell elkapni az életben, mert lehet, hogy azt hiszed, sok ilyen lesz veled, benned, de aztán amikor egyedül sétálsz a munkahelyedre, kezedben egy izzó cigivel, Akkor az élet lesz a legnagyobb ellenfeled.9 óra 5 perc. Lesétálok a Jean Macé utcába a LE PURE CAFE-ba, leülök egy asztalhoz, előkapom a kis füzetemet, beleírok néhány gondolatot, néhány pedig át alakul miközben leírom. A pincérlány  hozza a szokásos kávémat. Megköszönöm, majd mosolyogva elmegy. Nem kérdez semmit, pedig jól ismerjük egymást. Látta, hogy írogatok, így nem zavart. Noelle-re gondolok, mi lehet vele. Mostanában újra róla írok. Nem tudom miért. Lehet, hogy a hiányát akarom kiírni magamból, vagy meg akarom testesíteni újra. (Ebben még én sem vagyok biztos, sőt) Felhívhatnám, majd újra szeretnénk egymást egy darabig, és ennyi. Emlékszem, mikor először megmutattam mit írtam róla, nagy szemekkel nézett rám és próbált nevetni, de nem tudott. Azt mondta, hogy furcsa, így viszont látni saját magát a szememből, és hogy így része valaminek valaki más emlékeinek. A kávém, valamiféle új érzetet hozott. A szívem szorításából kibontakozott, s a pillanatban kezdtem megszeretni a várost, úgy éreztem magam, mint mikor először jártam itt. Mintha levegőhöz, friss levegőhöz jutottam volna, mintha az otthonomhoz közeli hegyen sétálnék. Mondogattam magamban, hogy jó fej vagyok, tehetséges, csak bízzak magamban, mert kibaszott jó vagyok és szerethető. Igen szerethető. Ezeket így elismételgettem magamban. Különc vagyok, mindig is éreztem. Most viszont, hogy nincs Noelle, mert ő olyan, hogy volt viszonya, vagy akár komoly kapcsolata, szakított, aztán mint egy csettintés  és ennyi is volt a fájdalom és az a nagy felejtés. Csak úgy továbblépnek, mintha csak lecserélné a fülbevalóját vagy valamelyik ékszerét. Én úgy érzem, hogy soha nem tudok elfelejteni senkit, akivel együtt voltam. Mindenkinek meg volt a maga sajátos oldala, soha nem cserélhetsz le senkit. Ami elveszett, soha nem jön vissza már. Ami elveszett, az elveszett (vagy csak magunkba él tovább???) Minden kapcsolat, amikor véget ér tönkre tesz, ha szerettél, s ha igazán szerettél. Aztán rájössz, hogy soha sem lehetsz már a régi, a teljesen régi ember, aki voltál. Ezért most már tényleg elég óvatosnak kell lennem, mielőtt belekeveredek valakibe, mert túlságosan is fájdalmas. Egyedül jobb, viszont kevésbé fájdalmas. A szeretett emberekben látni a pici részleteket, amik annyira sajátosak és egyediek mindenkiben, hogy megérintenek és ez az ami hiányozni fog belőlük, mindig is hiányozni fog. Soha nem cserélnék le senkit, mert mindenkiben meg vannak a sajátos és csodálatos részletek. Noelle, szépségem. Amikor bámultalak, mikor aludtál, mikor együtt fürödtünk a napban, majd a tengerben és amikor  szárítottad azt a barna hajadat… hiányzol.Az erkélyen mennyit cigiztünk, és beszélgettünk az élet dolgairól, persze sosem értettünk egyet, de aztán a végén mindig egy ágyban aludtunk el, megbékéltünk egymással, s jó szorosan átöleltük egymást, hogy ne fázzunk.  Most itt vagyok ebben a városban, rád gondolok, viszont rólad alig tudok valamit. Minden egész elveszik, így voltunk mi is egymással. A LE PURE CAFE-ban is mennyit beszélgettünk. A piros bejárati ajtó, és az előtte lévő kis asztalok egyikén mennyit kávéztunk, és süttettük arcunkat a tavaszi nap első sugaraiban. A házak tövében ez volt a menedék, a világ elől, mégis mi innen kukucskáltunk kifelé, mint egy zárt ajtón a kulcslyuk mögül. Én írtam, te nevettél. A galambok ide oda szálldogáltak. Ha meguntuk a bámészkodást, meg sétáltunk felfedezőútra indultunk vidékre. Meglátogattuk a nagyszüleidet, meséltél, én meg csak hallgattam. Túl belém férkőztél és én beléd. Most mi lesz velem??? Azt hiszed, sikerül nekem, az ami neked oly hamar??? Bár meg leszek magam, ne izgulj, tudod jól. Majd kiírom magamból, ahogy szoktam, talán neki állok a drámámnak, lehet, hogy te leszel az egyik főszereplője. Édes Noelle. Ha kiírom is magányos leszek, hiába fogsz létezni. Létezésed kezdetekor fogsz elhalni bennem. A szépség pöttyök arcodon, még szemtelenül szebbé tesznek. Sminked még jobban kiemeli mosolygós szemed, a nagy szempilláid, a mosolyod. Meg akarom örökíteni. A puszta gondolat is rettenetes, hogy ne emlékezhessek rád. Próbáltam vele is felfedezni az élet egyszerűségét, a pillanatot, amely a szemünk előtt hever, miközben mentünk a pillanat felé, azaz mentünk arra felé, ahonnan a naplemente a legjobban látszik a városból. Hány naplementét néztünk meg együtt? Csendben, gondolatok nélkül. A felhők mikor cikáztak az égen s mikor megtört a nap fénye, mikor mint szita átengedte a fényt, s csókolózott a nap és a felhő, s mégis valami egyszerű de megismételhetetlen képet adott, feldíszítve egy pillanatra a régi várost, s a pillanatok ahogy változtak, úgy változott a dísz. Mi pedig ott voltunk és bámultuk. Én meg őt. Vagyis mindkettőt. A szél meg-meg találta a hajkoronáját, csodálatos játékba kezdve ezzel… A legszebb dolgok egyike, mikor egy elbűvölő nő hosszúhaját fújdogálja a szél s a nap fénye meg meg fényesíti. Valami furcsa volt benne. Boldog voltam. Kicsi Noelle.Lebegünk. Együtt, örökre. Hisz az emlékek mindig itt maradnak velem. S cigaretták könnyed füstjébe takarózva várjuk az új hajnali fényeket, amelyek felmelegítik a testünket. Felmelegítik lelkemet?  A LE PURE CAFE-ban várlak, minden áldott délelőtt, hátha újra láthatlak, pedig tudom, hogy sohasem.Itt kezdődött, itt végződik, bűbájos hazugság volt a szerelmünk. 

"nézése hallgatag szobrokénak mása, 

szava messziről jön, komoly, bús, fénytelen: 

mint elnémult drága szavak suhanása." 

"Mindenki fél az ismeretlentől. Az ismeretlen nem több, mint ami... És a tőle való félelem kényszerít mindenkit arra, hogy állandóan körbe-körbe rohanjon, álmokat, ábrándokat, háborúkat, békét, szeretetet, gyűlöletet hajszolva - pedig ez nem csak illúzió. Az ismeretlen nem több, mint ami. Fogadd el, hogy ismeretlen, és zavartalanul fogsz hajózni. Mindent tarts ismeretlennek, és megnyered a játékot. Csupán erről van szó. Nem igaz?"

- john lennon -

Az elmerült nap

Pár órája esik a hó. Milyen jó lett volna ez a pár cm karácsonykor. A reggeli kávét kortyolgatva néztem a pilinkéző havat, majd felbátorodtam, egy kis bringázásra. A falu főútja lesózva, de azon kívül a többi utcában még havasak az utak és látni lehet, hogyan járkáltak az emberek. Boltba, postára, orvoshoz, mindenki valami céllal...kivéve...  

Holnap vennem kell lottot. A szerda az ilyen álmodozós nap. 

 Kinyomtattam még múlt héten pár előző íráskezdeményezést, amit lehetett olvasni a blogon és érdemes lenne javítgatni rajta, de azóta is csak áll. Az asztalomon egy római fotó hever, rajta a Colosseum, egy olasz fa, egy utcalámpa, és a háttérben a fehér, sárga, naracssárga házak. Ha szín lennék akkor narancssárga. (?) De ha ház lennék akkor mindenképpen egy római narancssárga ház. 

 A falu határából néztem a hegyet, milyen szép, ugyanakkor milyen unalmas, mindig ugyanazt látni. A hó beterítette, most úgy néz ki mint egy kalap sok sok pihével. Gondolkodóba estem, hogy fotózok, de tegnap csípték ki belőlem a varratokat, így nem mozoghatok úgy mint régen. Feltámadt a szél, "haza" megyek.

La casa in collina

Mindig az van a fejünkben az az illúzió, hogy megváltoztatjuk a világot, a másik emberben megváltoztatunk valamit, aztán kiderül, hogy még magunkat sem tudjuk pontosan kezelni, változtatni. Nem csak vihart akarok kavarni, hanem ebből a viharból valami maradandót alkotni a másikban. Néha sikerül, néha nem.

 Ma kora reggel pilinkézett a hó. Furcsa is volt a hajnallal való találkozásunk, már megszoktam, hogy ekkor fordulok át a másik felemre az ágyikómban. Aztán egész délelőtt olvastam. Ritka alkalmak egyike. A körülbelül ősszel említett "Ház a domboldalon" c. Cesare Pavese könyvet folytattam. A történet a II. világháború alatt játszódik, én nem az a típus vagyok, aki őrülten tud minden eseményt erről a háborúról, tanktípusok, időpontok, történések. Ez a könyv pont arról íródott amire én kíváncsi vagyok. Azokról az emberekről, akik úgymond szenvedői a háborúnak. A történet Torinóban játszódik, a főszereplő háza, pedig értelemszerűen a domboldalon áll, melyről rálátni egy hatalmas erdőre, és Torinóra. Délelőtt a főszereplő tanít egy iskolában amikor tud, és nincs légiriadó, félelem puskalövés, repülő gépek zaja. Nah igen, ha így folytatom talán jövőre ki tudom olvasni.

Hétvégén pedig az erdőt jártam. Pár hete láttam a Spektrumon a Láthatatlan Madár fotós sorozatát, buzgón indultam ismerősömmel az erdő közepébe fotózni. Első nap 23 km-t bringáztunk össze, lesre másztunk vártunk, figyeltünk. Egy tisztásra kiérve két őzet fotóztunk le, ahogy ettek. Másnap a körülményeket nehezítette az erős szél, a terepet gps segítségével a "kor gyermekei" bemértük, hogy merre kell menni, így már a bringa táv, már csak 17 km-re jött ki. Egy órát fagyoskodtunk az erős nyugatról jövő hideg szélben, az etetőtől kb. 50 méterre lévő lesen, de persze nem jött semmi. Ez ilyen...

Én is szeretnék egy házat a domboldalon, már ki is néztem itt a közeli hegyen. Ez az állandó birtoklási vágy...mi lenne ha...azért vettem egy lottót...nah mégis csak hinni kell az ilyenekben.

Ui.: Meglehetősen sokat gondolok K.-ra. 

zene: http://www.youtube.com/watch?v=tOYAkHiYr18 

(Egy magánjellegű fecsegés) VII. / Összegzés

Az évet talán úgy tudnám értékelni, hogy nehezebb volt, a mostani 2011, mint a tavalyi 2010-es év pedig az sem volt könnyű. Valahogy a dolgok sem jönnek össze, illetve nem igazán koncentrálok a dolgaimra. Szét vagyok esve, próbálom összerakogatni magamat, de nem igazán megy. Az év első hónapjába E.-ba képzeltem, hogy szerelmes vagyok, de aztán elszállt, vagyis hagytam, hogy elszálljon. Az első hónapban belekezdtem a 365 napos projektbe, amiből már csak 2 db kép van hátra, azaz sikeresen végigcsináltam ezt a kimerítő szórakozást. Nem volt könnyű minden napra találni valami mást, ami eddig nem volt és megmutatni annak a dolognak a jobbik oldalát, a művészibbet. (bár a művészi szó megfogalmazása itt talán nem helyénvaló). 

Szerettem volna februárban amikor a születésnapom van, elmenni Velencébe vonattal - amiről már pár éve írok a blogon és van is ilyen történetem- szóval szerettem volna eljutni, de valahogy ez sem akart összejönni, talán jövőre. Bár a születésnapomat nem igazán szeretem, mert valahogy mindig furcsa. Nem is az, hogy +1 év és most meg fogsz öregedni, hanem igazán nem is tudom, furcsa állapot. 

Elkezdtem írni egy hosszabb történetet, amelyet itt blogon is olvashattatok, viszont ez még erőteljesen csak egy vázlatszerű állapot. Nem tudom, hogy valaha is lesz-e belőle valami, mindenesetre jó érzés írni, és elképzelni mind azt amit leírok. Röviden a történet egy fiúról és egy lány találkozásáról és közös útjukról szól. A történetben leírt lány személyisége szinte fejezetről fejezetre változik, mivel más lányt képzelek oda, mert így könnyebb írni és folytatni a történetet. Közel 30 oldal nyomtatva, és persze ez a vázlat. Lenne mit rajta javítani, stb stb.

Az év legborzalmasabb napja : az a szakdolgozat védés és záróvizsga napja, ami nem sikerült, így újra kell csinálnom ezeket. Erről inkább nem is írok. Érdemesebb lett volna ezen a napon fel sem kelni. Kezdve ott, hogy a vonatom más fél órát késett amivel időre be kellett volna érnem.

Az év legjobb napja: Hm, igazából erre nehéz lenne válaszolni. Boldog nap nem igazán volt, inkább apró örömök. Pl: az új Paulo Coelho könyv megvétele és elolvasása. Pár napos nyaralás egy skandináv hangulatú weekend házban, és nyáron Bécs utcáin autót vezetni a piros villamosok és a végtelen sok bécsi taxi-s között, illetve még itt a Duna parton fánkot enni. 

Ősszel elkezdtem egy fotókörbe járni, tanultam ezt azt, de azt hiszem, hogy januártól már nem fogok járni, mert tőlem 40 km-re van és most spórolni akarok a benzinnel, mert mégis csak 410 Ft, és nem kell értelmetlenül pazarolni a pénzt. Mert hajlamos vagyok ide-oda járkálni, ismeretlen falvakon át gurulni, és csodálkozni, hogy milyen szép, meg a táj meg minden....de erre nincsen keret. Nem lehet. Pedig szeretek autózni, és klasszikus rádiót hallgatni út közben. Nah, szóval még tudnám ragozni, rossz dolgokkal teleírni ezt a fehér lapot, de...de nem írom. 

A jövő esztendőben szeretnék jobb színvonalú írásokat ide feltenni. Egyik ismerősöm mondogatta, hogy tegyek fel az oldalra egy olyan funkciót, ahol néhány Forintot lehet küldeni a bankszámlámra, mert, hogy milyen sokan olvasnak és hát mégis támogathatnának...de szerintem ott még nem tartunk, hogy valaki támogatna és látná bennem azt a valakit akibe érdemes pénzt ölni vagy támogatni. 

Szeretnék sokat utazni, eljutni születésnapomon Velencébe vagy Rómába. 

A jobban sikerült fotókból meg egy kiállítást szervezni, de olyan helyen, ahol a művészet iránt érdeklődnek. 

Szeretném ha a család minden tagja boldog lenne. Én is szeretnék boldog lenni, mert most nagyon nem vagyok az. Még nem találtam meg az elveszett felemet, de még a halvány nyomait sem lelem az utóbbi két évben, igaz így egyensúlyba kerültem önmagammal, de jövőre remélem ez is megváltozik, hogy találok olyan lányt aki szeret, értékeli amit csinálok...stb...
A sulit végre befejezni...
Nah kezdek átcsapni ilyen nyálas kívánságműsorba. 

Egy idézettel zárok, Paulo Coelho-tól aki számomra olyan elképzelt apafigura szerepet tölt be. Szeretnék hasonló dolgokat alkotni mint ő. 

"Azért írok, mert amikor kamasz voltam, nem tudtam jól futballozni, nem volt autóm, nem volt sok pénzem, és nem voltak dagadó izmaim. Divatos ruháim sem voltak. Az osztálytársismerőseimet pedig csak az érdekelte, és soha nem tudtam fölhívni magamra a figyelmüket. Este mikor a barátaim a barátnőikkel voltak, én azzal töltöttem az időmet, hogy teremtsek magamnak egy világot, amelyben boldog lehetek : a könyvek voltak a társaim. "


Boldog és sikeres új évet nektek, és nekem! 

search

Az utóbbi napokban vettem észre, hogy van egy olvasóm Hollandiából. Szeretném ha felvenné velem a kapcsolatot.
email címem: andreapiovanni@gmail.com 
illetve ha valakinek személyes kérdése van felém vagy akármi, nyugodtan írhat ugyanerre a címre. 
idén még egy bejegyzés lesz amolyan évértékelős féleség. 
mindenkinek szép napot! 

Békés Boldog Karácsonyt Nektek!
Kívánom, hogy álmaitok valóra váljanak,
céljaitokat elérjétek,
legyetek boldogok, találjátok meg az elveszett feleteket,
egyetek sok sütit, nevessetek, örüljetek az élet minden percének!
love, andrea piovanni

1/2

Hamarosan itt a karácsony. Ajándékok becsomagolva, vagy fél utas gondolatok az agyakban. Ez az éj más mint a többi éjszaka. Miért más mint a többi éjszaka? Miért ragyog annyi csillag az égen, miért könnyes a szemünk ekkor? Miért telik meg imával és fénnyel? Mondd neked ez az éjjel mit jelent?

Ha lenne egy kívánságlistám ami valóban teljesülne is, hirtelen nem is tudom mit írnék rá. Te mit írnál rá? Az enyémen azt hiszem sorsfordító kívánságok lennének, amelyek kilöknének a mostani állapotomból. Tegyük első helyre a Boldogságot. Néha elérem ezt az állapotot, mikor írok, vagy mikor fényképezek, de ezen kívül nem tudom elérni, hiába próbálom. Szeretném állandósítani, megfoghatóvá tenni, talán személyhez is kötni.  Tovább pedig az lenne, hogy a tehetség, hogyha van bennem, az írás és a fényképezés területén, meg tudjam valósítani és legyek még jobb annál, mint ami tőlem telhető. A kívánságlista további pontjait üresen hagynám, amíg nem találnék megfelelő dolgokat leírni. Mert a tárgyak mégsem kívánságlistákra valóak. Vagy igen? Azt mondják, hogy a tárgyak helyett inkább élményekkel legyünk gazdagabbak. Szerintem egy tárgy is lehet igen is boldogító, úgyhogy megfelelő arányban kell lennie a tárgyaknak és az élményeknek. Pénteken kaptam egy karácsonyi lapot Carolinától. Ő Novarától nem messze lakik, már mondhatom, hogy hagyománnyá válik ez a képeslap küldés.  A rossz csupán az, hogy az ő levele 2 napig utazik és ér el hozzám, míg az enyém hozzá közel egy hétig, de ő mégis szidja az olasz postát, hogy milyen vacak. Nem a hagyományos olasz család mint amit elképzelnél, annak az ellenkezője. Még szerettem volna írni, de nem igen megy. Lemerültem!!!

Kívánom, hogy elérjétek ezt az állapotot : "A boldogság egy köztes állomás a túl kevés és a túl sok között." Pollock  (de nem a festő,hanem a kritikus) 

sconosciuto

Este végre ideért az eső. Éjjel huszonhárom óra körül a műanyag  redőny falán hallatszott a szinte már szokatlan zörej. Itt az eső. Épp a tvben néztem egy foci meccset.  Felöltöztem, hirtelen azt se tudtam, hogy melyik cipőm nem ázik be annyira, persze tudjuk, hogy mindegyik beázik csak nem mindegy mennyire. Amikor kiértem az utcára rágyújtottam egy cigire, az eső meg csak esett, esett. Olyan nyugodt és szép volt minden. A fejemben valahogy a Trainspotting - Perfect Day c. dala jelent meg. A járdán megjelentek a kisebb nagyobb tócsák. Istenem. Nincs ősz eső és lehullott falevelek  nélkül. Sajnos most mégis volt. Azon gondolkodtam, hogy mindenkin van egy hátizsák. Ezt a hátizsákot már úgy kapjuk. A színe ismeretlen, a tartalma kérdőjel, a súlya kérdőjel. Képzeljük el, hogy ebbe a hátizsákba elkezdünk pakolni. Először csak a kis dolgokat, amelyek fontosak számunkra. Fotók a családról, barátokról, barátnőkről,  a megvalósult szerelmekről, a megbukott szerelmekről. Képek ahol éltünk, egyszer, vagy többször. Képek ahol már jártunk, vagy ahová vágyódunk. akiért vágyódunk. A hátizsák még könnyű, de már a hátunkon van és így is van súlya. Egy elől, egy hátul. A kisdolgok egyre bővülnek csak bővülnek. Képek, írások, könyvek, tollak. Kedvenc ruhák, kedvenc hozzánk kötődő tárgyak. Aztán elérünk hogy az emlékek mellé a házat, autót embereket is rakunk. Emeljük meg. Nehéz igaz? Már görnyedve járunk, mintha depressziósak lennénk. Le akarjuk venni. Eleinte a súlya, tartalma ismeretlen, de aztán...
Telepakoljuk mindennel és egyre egyre nehezebb lesz. Ezt viseljük tv nézés közben, a nagy esős időben sétáláskor, ezt viseljük, mikor alszunk, mikor a tenger hullámai között lebegünk.  És mégis valami csodaerővel tudjuk tartani ezt a láthatatlan hátizsákot. Ma valahogy nehezebb volt így sétálni az esőben, de ugyanakkor mégis könnyű. Az ismeretlen színű, súlyú valami sosem tűnik el, pedig görnyedve sétálunk a terhe alatt. 

http://www.youtube.com/watch?v=oOTpQpoHHaw&feature=related

Ave Maria, piena di grazia,
il  Signore è con te.
Tu sei benedetta fra le donne
e benedetto è il frutto del tuo seno, Gesú.
Santa maria, Madre di Dio,
prega per noi peccatori,
adesso e nell'ora della nostra morte.
Amen.

dal: http://www.youtube.com/watch?v=lImzMBVnuwM

Fiat500

Kerestem a füzetemben, amibe néha leírok dolgokat, hogy hátha találok valami értékelhetőt, és bevethetőt, de semmi. Ez zavar is, de hát van olyan időszak, amikor semmi…Kedvem lenne hülyeségekről írni, de nem tudom, hogy kit érdekel ez. Azaz, nem saját magamnak írok, az unalmas percek órák megtöltésére. Kedden szemtanúja voltam, hogy egy fényképből, hogyan lesz valós kézzel fogható kép. Ugye most már mindenki digitális fényképezőgépekkel rója az utakat, mindent megörökít, így sok képet, és felesleges adatot tárol. Kedden végig vittük azt a folyamatot, hogy egy fotó negatív, hogyan bújik elő, milyen folyamatokat kell rajta végezni. Ha ez előjön, akkor jön, az a lépés,hogy melyik képet hívjuk elő. A tekercsen lévő fényképekből talán ha 1-2 használható. Nagyító alá, a nagyon részletekbe nem megyek bele. De különböző kémiai hatásokra a fotópapírra varázsolódik a kép, amelyet speciálisfolyadékba téve előjön a papíron a kép. Természetesen, ezt sötét szobában, piros fényű lámpánál, mert más szín bezavarja a fotóelőhívást. És ezzel rengetek időt lehet pepecselni. Érdekes volt látni mindezt. Most már én ügyelek arra, hogy mit fényképezek, és feleslegesen ne fotózzak hülyeségeket. Főleg akkor ne, amikor tudom h tök sötétbe úgyse lesz jó a fénykép.

A napokban az új Fiat 500-ast nézegetem. Annyira szép, csak olyan kicsi. Kíváncsi vagyok milyen vezetni, meg úgy mégis. Már vagy 1000 fotót láttam róla és minden paraméterét tudom. Pár éve volt ugyanez a jelenség a Volvo V50-esnél, de aztán valahogy az is lecsengett, meg talán ez is le fog. Persze a fogyasztása valami 3.9 l/100km, ami a mostani árak mellett nem elhanyagolható. A divat dzsíppek meg vagy 25 l/100km-t fogyasztanak. Először Pécsen láttam egy új Fiat 500-ast. Fehér színű volt, rajta az olasz zászló matricázása. Pár hónapra rá, meg valami főzős műsorban láttam, akkor piros színben. Olyan kis szép.

Pár napja találtam egy jó hangú énekest. Birdy. De hiszen, tudjátok. 

Új álmokat és terveket szövögetek

 Az életről filozofálok, hogy hogyan is kellene. Új álmokat és terveket szövögetek. Kávémat kortyolgatom, fázom. Olvasok pár könyvtári könyvet párhuzamosan egymás mellett. A régieket tegnap vittem vissza, újakra cseréltem. Nem olvastam mindet végig, sőt egyeiket se olvastam végig, csak félig. Elég volt. Nem volt túl érdekes. Jack Kerouac-tól olvasok kettőt. Miatta mentem be a könyvtárba, mert tetszett pár idézete amit írt, és a wikipédián az önéletrajza is megtetszett, hogy egy virágbolt fölött lakott, meg az is, hogy mindenhova vitte magával a füzetét amibe leírta a gondolatait, mert nem akarta, hogy elhagyják.  Lévén, hogy kezdtem magamat látni benne, már kerestem is a könyvtár oldalán, hogy van-e náluk ilyen. Mire nem jó a katalógus? Aztán volt kettő, kölcsönözhető, és már indítottam is a kocsit. Kihoztam, most ott porosodik a polcomon. Még nem is nyúltam hozzá. De majd talán. Lesz mindenre idő. Új dolgokat fényképezni, meg írni, sőt most már a szakdolgozatomnak sem ártana neki esni, és primitív lényemmel valami kézzel, igazán kézzel foghatót alkotni a tudomány és a …

nah befejezem. Amit rohadtul utálok az életben az ilyen típusú baromságokat írni. Esszé, mit gondolhatott a költő amikor a versét írta, és a tudósok pedig már rég tudják azt a dolgot amit a szakdologatba leírok. semmi értelme újra és újra leírni. Az más kérdés hogy én máshogy látom a dolgokat, de a lényegen nem változtat, MÁR van ilyen, hisz arról írok. Ami nincs, arról nem ír senki, csak az írók.

Most az a kérdés játszadozik bennem, hogy mitől költő a költő, és mitől író az író. Mert ennyi erővel a szomszéd is lehet költő, meg a mellette lévő szomszéd is. Nah ha ők írnak verset, azt nem fogja egy osztály olvasni, és feltenni a kérdést, hogy mire gondolhatott miközben írta, milyen lidérces álmok gyötörték, vagy miért örült annyira, vagy kibe volt szerelmes stb. Persze jó volt a régi íróknak a pr-juk azért jutottak el a tankönyvekig, hogy benne szerepelnek, aztán lehet, hogy nem is ér egyik vers se semmit. Ha másnak adok az jó, ha nem akkor is, mert ki tudtam magamból adni. Így működik. A termék teljesen mellékes.

Folytatni akarok már egy történetet mióta, de annyira félek, hogy véget ér. És utána meg keresnem kell más boldogság forrást. Nem akarom, hogy véget érjen. Olyan mintha kivégeznék valakit. És a történettel együtt élek, és ha nem lesz történet, nem leszek én?  Mi lesz ha a lány, akit ott leírtam nem is létezik, akit összegyúrtam olyanná akit szeretnék, hogy szeretne. Mi lesz, ha véget ér. Jelenteni fog másnak bármit is???  Leszarom, hogy jelent-e másnak valamit. Tudom, hogy nem így kell, de elsősorban magamat szórakoztatom végtelenül unott perceimbe. És ha jól megnézem elég jól el tudom ezzel szórakoztatni magam. Néha elképzelek egy szempárt, neki írok. Nem érdekel a neve, vagy ha már érdekel, akkor adok neki egyet, aztán beszélgetünk. Ő hajt, de közben nem mondd semmit, én meg írok neki. aztán egy következő nap egy másik. Néha van, hogy ugyannak írok, és őt már nem is képzelem el, mert hús vér ember. Aztán rettegek, hogy jó-e vagy nem. Mert a magányos lét véget ér, és útjára indul a szöveg. Bennem máshogy zajlik le, mint benned. Nem igaz???

Vagy éppenséggel ugyanúgy. Látod te is saját magadat, az én szövegemben. És van az az érzés, amitől furcsán érzed magad. Aztán tudod, hogy az emberek hasonló dolgokon mennek keresztül, mint te, vagy én. A főbb pontok meg vannak. Szerelem, Boldogság, Szomorúság, Fájdalom, Elveszettség, Magányosság, ennek ellentéte, stb.stb.
Jack A modern próza eszméje és módszere című, harminc fő szempontból álló listája : 

1.    " 1 Jegyzetfüzetekbe firkált titkok és vad gépelt oldalak, a saját élvezetedre
2 Lehetőleg sohase igyad le magad az otthonodon kívül 
3 Légy szerelmes a saját életedbe 
 4Amit érzel, megtalálja önmaga formáját 
 5    Legyél az elme szent őrültje
6     Elméd végéből írj, végtelenül, amiről csak akarsz.

20. Higgy az élet szent körvonalában

21. Küzdj, hogy lejegyezd az áramlást, ami sértetlenül létezik az elmében

22. Amikor megállsz, azért tedd, hogy jobban lásd a képet, ne azért, hogy a szavakon töprengj

23. Kövess nyomon minden napot, amit a pillanat magasztalt a reggeleden

24. Élményeid, nyelved és tudásod méltóságában nincs félelem vagy szégyen

25. Írj a világnak, hogy olvassa és lássa, milyen pontos képet festettél róla

26. A könyvfilm szavakból álló film, a vizuális amerikai forma

27. Dicsérd a Sivár embertelen Magányban lévő Szereplőt

28. Vad, fegyelmezetlen, tiszta, alulról betörő alkotás, minél őrültebb, annál jobb

29. Minden körülmények között zseni vagy

30. Evilági filmek Író-Rendezője, melyeket a Mennyország Támogat és Pénzel"

---

Eggyek vagyunk, mégis mások. Párnafoltos arccal belenézünk a tükörbe, nincs kedvünk mégis akarunk, mások lázadnak, én lázadok. Próbálok átlépni magamon, de még nem tudom, hogy akarom-e. Ma este meg akarom változtatni a dolgokat. Újra önmagam leszek, mint eme írás előtt. Igen az lesz.   (2011. MÁRCIUS 25., PÉNTEK)