Szomorúan zuhog a húsvét vasárnapi eső

. Van egy idézet, melyet nem tudok pontosan idézni : "ahova születtél, ott van dolgod is." Vagy sorsod. Ezeket a hegyeket látod meg először, ha elindulsz, és hosszú útra mész, ez az a hely, amely el kezd hiányozni. A fák, a szél, a levegő, a dohos pesti utcák, a Balaton esti illata, a szőlő a hegyen, a vidéki kirándulások, talán az emberek is.  Vagy a római macskaköves sikátoros utcák, a barack színű házak, méregzöld spalettával, a kajaillat, a sok fiat 500-as, a mandulafenyők, a napsütés. Itt szomorúan zuhog a húsvét vasárnapi eső a világra. A virágok még pihennek, a tavasz nehezebben érkezik, mint eddig, de el fog jönni. Egy mag is nehezen csírázik ki, de idővel megindul, kitör a földből, és életre kel. Ez a sorsa, s a mag amelyet elültettél a te felelősséged megfelelően nevelni. Élhetünk máshol, de tudjuk, hogy a máshol nem a haza s majd egyszer egyedül fogjuk magunkat érezni. Mint mikor hazafelé jövet egy nagy útról, utoljára pillantunk a tengerre, s magunkban azt gondoljuk, valamikor látni szeretném még újra a tengert, legalább egyszer...valami ilyesmi érzés...vágyakozni..aztán tovább rohanunk, de mégis hová??? 

ha szép idő lesz, szeretném az udvaron a füvet rendbe hozni, a levenduláim új hajtásából, újakat dugványozni. Aztán tovább figyelni a citromfáim növekedését. Még narancsban is gondolkodom. És szeretném idehozni Rómát: Mandulafenyőt is szeretnék. 
És szeretnék újra Rómába menni, a sikátoros barack színű házak között sétálni Kingával!!!
Többre nem vágyom. Csak mehessek újra, tudjam, hogy mehetek és ő is jöhet velem. Azt hiszem, nekem mégis Róma AZ a hely...tudjátok....mégsem ott születtem. 


"Ott vagy otthon, ahol a szíved lakozik."
Audrey Niffenegger

Róma az örök város

A teraszon ültem, a fehér padon, amelyet évekkel ezelőtt festettem le újra. Néztem az udvar virágait, hogyan kelnek életre. A fű, napról napra egyre zöldebb. A gyümölcsfákon kezdetleges rügyek nőnek. A szél még hidegen fúj, még a déli szél is, pedig mindig melegen szokott fújni. A nap ragyogóan süt. A madarak kezdenek újra játszadozni a bokrok, fák felhők között. A távolban a mezőn egy traktor egyengeti a földet. Tegnap ugyanekkor szántott. Most elmunkálja a szántást, ellazítja a telet, hogy új erőre kapjon a föld tavasszal. A mezőn túl, az erdő fái magasodnak. Az én nyírfáim fehér törzsei. Néha látok egy-egy őzet, ahogy riadtan futnak valamerre, vagy csak úgy. Ez a szél ne fújna ilyen hidegen. Olyan az idő, mint egy hónapja Rómában. Istenem. Szerettem ott lenni. Levetkőztem a félelmeimet, magamba szívtam amit tudtam, megérintettem amit lehetett, fákat, a Fiat 500-asokat, lepukkadt ókori építmények maradványait, a római levegőt. Ott más a levegő, szinte kapkodtam, hogy ereim ezt szállítsák az agyam felé és elhiggyem, ott vagyok. Római szél fúj, római szemerkélő eső, római felhők, római Fiat 500-ok, római emberek, római kutyák és macskák. Római madarak. Római cappuccino, római paradicsomos tészta, római második cappuccino, de teljesen más ízzel. Római sör ami persze nem Rómában gyártott, de olasz! (peroni)]. Sosem gondoltam, hogy minden teljesülni fog. A szerelmemmel Rómában születésnapomkor. Együtt kávézni a Colosseum tövénél, nézni ahogy feléled a város. A szemerkélő esőt nézni a szállodaablakból. A hosszú séták a szűk utcákban az eltévedések örök pillanatai, a teljese káosz vespák és fiat 500asok között a nedves macskaköves úton. Utcáról utcára "megismerni", befogadni, átölelni együtt. A római fák, imádom (Pinus pinea). A Szt. Péter tér a tv-ből nagyobbnak tűnik, de persze ott állva is elég hatalmas. [A Szt. Péter bazilikát jövőre nézzük meg.] 
Valahogy minden nagyobban hat a fotókról, valami hatalmas valami pedig mégsem. Pl a Viktor Emánuel-emlékmű baromi hatalmas. Egy hátizsák az összes terhünk. Betérünk egy szűk utcába(Vicolo Scavolino,) a Trevi-kút-tól nem messze, rátalálunk egy kis hangulatos étteremre. Egy pohár vörösbor, paradicsomos tésztára, bolognai spagettire. Aztán megyünk tovább, felvesszük a hátizsákunkat. A nap süt, kellemes tavaszi idő februárban. Olyan hihetetlen, de úgy megszoknám. Metrora fel, metroról le, majd a 2-es villamosra szállunk. A biglietto-nk még épp, hogy jó. Haladunk a Stadio Olimpico és a Via Paolo Frisi felé. A második célpont az érdekesebb. Ezt a címet még baromi régen rögzítettem magamban. Közel van az utcához a Svájci követség, az utca egyirányú, kacskaringós, a fák pinea fenyők, méregzöld színű spletták a barackszínű házakon, minimum négy emeletes, erkélyes. Az erkélyen citromfa vagy narancsfa rajtuk a gyümölcs. Olyan furcsa volt ott állni az utcában, megérinteni a narancsszínű falat, amire Io e te felirat és egyéb olasz firkálásokkal volt tele. Az utca egyik oldalán egy irányban autók, épp csak annyi hely, hogy a forgalom tudjon haladni. Ó ott egy új fiat 500as. Hoztunk egy lakatot, egy szerelem-lakatot. "Egy ősi Kínai hagyomány szerint, ha a szerelmesek lakatot helyeznek el egy véget nem érő láncon vagy kerítésen, szerelmük örrökké tart." Azt hiszem, ennél alkalmasabb helyet nem is találhattunk volna. Itt kezdődik az örökké itt a Via Paolo Frisi-n.

Egy magánjellegű fecsegés XIII.

Egy magánjellegű fecsegés XIII.

"Most, hogy megtaláltam az utamat,

nincsenek már nehéz pillanatok. Hiszem,

hogy küldetésem van, amit teljesítenem kell."

       / Paulo Coelho : A portobellói boszorkány

szinopszis

       A tavalyi összegzésemet, hamar megtudtam írni, szinte átgondolás nélkül. Viszont ez az év olyan gyorsan eltelt, hogy szinte csak képekre emlékszem, amelyeket a fényképezőgépemmel csináltam. Vagy olyan hosszú és fárasztó volt ez az év, hogy azért nem emlékszem?    

Ez a nap volt a legjobb az évben:

        Június 15. amikor Kingával elkezdtünk ismerkedni,

        Június 19. Végeztem a Főiskolával,  

        Július 3., mert találkoztam élőben a szerelmemmel akivel azóta is együtt vagyunk.

        Július 29. <3

Az év legborzalmasabb napja : Január hónap, és Tücsi elvesztése. 

When we meet someone and fall in love, we have a sense that the whole universe is on our side. I saw this happen today as the sun went down./ paulo coelho/

Több kép: http://andreapiovanni.tumblr.com/

zene: http://www.youtube.com/watch?v=Jjgtug98Hnw

Egy szép délután leírása

Talán úgy kellene kezdenem, hogy - "Mióta nem???..." - mint a barátok akik régóta nem találkoztak.

     Most épp áramszünet van egy óráig. Macskáim a kályha mellett pihennek, melegednek. A beígért hó lassacskán meg érkezik. A kertet is eltéliesítettem már, felástam. Tavasszal folytathatjuk a munkát. Tegnap egész este esett. Szokásos sétámon sem voltam. Egyszerűen nem volt kedvem. Most épp a megmaradt délelőtti kávémat szürcsölgetem a Csehszlovák bögrémből -  igaz hideg, mert ugye nincs áram, nincs mikró. Hatvan valahány nap múlva Kingával indulunk Rómába. Pontosan hatvanhat. Már mind a ketten nagyon várjuk. Én közel 15 éve. Végre hazaérhetek. Már mióta várok egy finom paradicsomos tésztára sajttal, meg egy igazi cappucino-ra, macchiato-ra vagy ristretto-ra, este egy kis pizza és vörösbor a Spanyol lépcsőnél vagy valamelyik híres szökőkútnál. A kútba meg beledobni egy számomra értékes érmét, - van egypár - aztán kívánni egyet, kettőt meg hármat. Szóval most Kingával követjük az út fehér vonalát. Tervezünk, álmodozunk. Várjuk, hogy együtt felfedezzük a kis sikátorokat, a piros Vespák szülőhazáját, a régiúj Fiat 500-asokat, a Szt. Péter téri galambokat, az Castel Sant' Angelo hídján lévő angyalokat a Colosseumot meg még egy csomó helyet, (igen a Termini pályaudvart is). Csinálunk olyan fotókat - hasonló szögekből mint ahogy a képeslapokon láttuk már. És majd mindenre azt mondjuk, hogy "magnifico". Próbálunk majd olaszul beszélni , ciao-val, Buongiorno-val ráköszönni ismeretlenekre.  Próbáljuk tervezni mit fogunk megnézni, de a legvalószínűbb dolog, az az, hogy spontán fogunk sétálni Rómában épp a születésnapomkor. Megszületésem pillanatában Rómában leszek ami hihetetlen és felfoghatatlan egyelőre, de ami ennél is fontosabb, az, hogy Kingával. 

ui: Elsétálunk a Via Paolo Frisi-hez is, megnézzük, hogy tényleg szép utcában fogunk-e lakni Kingával meg ilyenek. 

<3 

66 nap múlva Róma

1994. október 23, vasárnap (








                                                                                                                                                                   )!!!

Egy magánjellegű fecsegés XII.

Álmodunk-e szép feleséget, házat, benne szép családot??? Saját kocsit. Szép kertet. Jó barátokat, akik átjönnek szombatonként, vagy péntekenként? Az udvaron grillezett húst vagy valami kaját ennének ezek az emberek, vörösbort innának, nevetgélnének. A gyerekek ha vannak már a kertben játszanának, önfeledten rohangálnának. S amikor a nap fénye elragyog, gyerekek lefektetve. Mindenki a megszokottól eltérő helyen álmodna, valami ilyesmit. 

           De néhasokszor félünk az álmoktól. Félünk a kimondott szavaktól, az érintésektől, a haláltól. Rettegünk a holnaptól és a le nem győzött fóbiáinktól.  Félünk az alagútban, félünk a liftben. Félünk a mellettünk lévő embertől a metrón, hátha megtámad és kirabol vagy betörnek a házunkba. Annyi mindentől félünk. Igaz, túl egyszerű lenne, ha nem félnénk semmitől. "A bátor ember csak egyszer hal meg, a gyáva sokszor." - írja Shakespeare. Félünk, hogy a boldogság, a boldogtalanság megpecsétel bennünket. És jönnek a közhelyek, az elcsépelt szavak, amelyben gyorsan élünk. Rohanva kiutat sem keresünk csak nekirohanunk a falnak. Remélve, hogy egyszer majd álmodunk szép feleséget, házat s benne szép családot.

        Milyen a félelem illata? Talán úgy tudnám leírni, mint a zápor előtti kavargó szél illata.  Mindenhol más, de mindenhol gyönyörű és hátborzongató.  A félelem olyan, mint a lesújtott hamis hang a zongorán. Háborítatlan térben egyszercsak bumm...és félünk s olyanok leszünk, mint egy elképzelés nélküli gyerek.  

Most nagyon is boldog vagyok. Sosem voltam ennyire. 

zene elalváshoz. : http://www.youtube.com/watch?v=a3tgumBPjQs&feature=related

Egy magánjellegű fecsegés XI.

Egy magánjellegű fecsegés XI.

                               "Azt mondják egészségesen élni tartósabb
De manapság a halál egyre kapósabb
Ősz van a szél az arcomat karistolja
Könnyedén süllyed el a papírcsónak
Már vetkőznek a fák olyan közel a tél
Szeretni valakit valamiért."

Aztán az ajtón bekopogtat hirtelen a szerelem a délután harmadik negyedében.

"a szerelem az éjszakán 
keresztül rohanó fény" C.B.

Reggeli: Fonott kalács vajjal és anya idei kajszi lekvárjával. Kávé, de ez már a második. Vilmoskörte gyümölcslé. Ma van szerda. 2012. szeptember 5. Pontos helymeghatározás: 56-s szám alatt.

***

Aztán szeptember 6. Tücsi 13 év után délelőtt meghalt.

***

Az őszi édes péntek.

Azt vettem észre, hogy az út melletti fák tarka színekbe öltöztek. Hol voltam én eddig? Olyan gyorsan telnek a napok. Csak ülök egy padon, miközben az évszakok pörögnek. Mintha tekerve néznék egy régi filmet egy VHS kazettáról. Egy férfi (én) ülök a padon, miközben a levelek hullnak, aztán a leveleket felváltja a hópelyhek kuszasága, miközben főhősünk azaz én, még mindig mozdulatlanul ül a padon. A kamera kicsit közelít rá, de szinte csak pár centit. Aztán a fa kizöldül, kicsit fújdogálja a szél, főhősünk még mindig ott ül ugyanott, egyedül. Aztán eljön a nyár, és valaki mellé ül. Megfogja a kezét, és együtt telik az idő a gyorsított film. Arcukon látszik a szerelem. Felállnak és elsétálnak. És a nyárból ősz lett. A fák újra levetkőznek, mezítelenre.

A nyárősz utolsó szelei az arcomat csókolják az Ő hajával pedig csak játszadozik. Én meg nézem, aztán a lábunkat a tóba mártjuk. A nyárőszi fények tompábbak, este gyorsabban sötétedik, hirtelen árnyékba borul minden. Aztán a csillagokat nézzük egy nagy erkélyről. Közös lélegzet, közös hullócsillag most időben és térben együtt, eddig külön álmodoztunk egymásról, hogy aki jön, talán ő is épp most nézi az eget, ahogy én.

***
Szeptember 9. :   Az esti sétámon a kellemes hűvös, fázom, mint általában szoktam. Gondolkodom, aztán utca utcát követ, a hely s minden ugyanaz, jó magam is. Mélyet szívok az utolsó-utolsó cigimből, ez a búcsú izzó dohányfüst csókja. Aztán a csendben szinte semmi nem történik, ugyanakkor mégis minden mikor meglátok egy hullócsillagot.

                                               "Azoknak az elveszett lelkeknek, akik elfelejtenek hinni a szerelem nagyságában"

Vonaton felejtett szerelem

2009. MÁJUS 3., VASÁRNAP

Vonaton felejtett szerelem

A fiú, nevezzük P.-nek, éppen hazafelé tartott vonattal. Oda ahol felnőtt, ahol megtanulta, hogy mit is jelent igazi, becsületes embernek lenni. Végtelenül egyszerű, ám igen intelligens, olvasott neves íróktól, tudott a világ dolgairól, és erről meg volt a saját véleménye. P. napja eléggé rosszul kezdődött, de már úgy kelt fel, hogy este végre hazautazhat. Ez sokban befolyásolta az egész napját. Valami furcsa kis öröm fogta el, mely egész nap benne duruzsolt. Délelőtt az egyetemen volt, majd rájött, hogy ez csak egy állomás az életében, semmi több. Ha befejezi az egyetemet, diplomás lesz. Most félúton van a diplomától, de valójában nem igen tudja eldönteni, hogy mihez is akar kezdeni. A szak, amire jelentkezett, nem tetszik neki, nem annyira, hogy valóban így tudná elképzelni az életét. Többet szeretne. Valami olyat szeretne csinálni, amitől az emberek kicsit is jobban képzelik el a saját életüket, valamit adni akar nekik. Valami pluszt. Furcsa előadáson ült, de valamit egészen mást kezdett írogatni a füzetébe. Egy rövidke vázlatot egy történethez, ami járt a fejében. Nem csodálkozott ezen, hisz régebben is másabbnak érezte magát, mint a normálisok. De szerintem mindenki így van ezzel. A történetét nem tudom, mit írhatott. Még benne sem állhatott össze. Talán majd a vonaton, vagy majd otthon, vagy majd csak a fiókjában fog heverni és egy szép napon befejezi. Délután, viharfelhők gyülekeztek, az eső el kezdett szakadni, a szél ide-oda mozgatta a fákat, megtáncoltatta őket, s ők eközben örömüket lelték az életnek. A vonat nem sokára indul. Egy utolsó egyetemi óra, és indulás. Nagy táskával beért az órára, leült, de úgy érzi mindig, mintha nem vennék észre. Jobb is talán, vagy mégsem? Az óra, P. számára gyorsan eltűnt, és kisétált az esőben a vasútállomásra. Fél órás séta. Ő szeret az esőben lenni, bőrig ázni, valahogy sosem értette ő sem ezt, de élvezte. A vonat, késéssel indult. Ez már körülbelül egy hónapja követi. Amire felszáll, az késik mindig. Így volt ez, pár héttel előbb is, amikor 1 órát késett a vonata, amivel az iskolába akart beérni időben, aztán rá egy hétre, pedig megpróbálta a buszt, de ez is késett úgy fél órát.  Az ilyeneken már nem igen lepődik meg. Pár üléssel P. előtt ült egy lány. Nagy táskával a lábai között. Az indulásig P. előtt 3-4 alkalommal is elhaladt, majd ránézett, vagy visszanézett. Bizonytalan volt, hogy jó vonaton lehet-e, ezért leszállt és megkérdezte a kalauzt, hogy valóban jó vonatra szállt-e fel, majd nyugodtabb arccal szállt vissza, és most már nyugodtabban mosolygott P-re. Az út általában eléggé unalmas P. számára, hiszen egyedül utazik, nincs vele senki. Általában olvasni szokott, közben pedig zenét hallgat, és várja, hogy végre hazaérjen. Így volt ez most is. Kundera: Azonosság c. könyvét olvasgatta, és zenét hallgatott. Majd valahogy azt érezte, hogy figyelik. Különös érzése volt ehhez, és valóban. A lány figyelte P.-t. P. ránézett a lányra, a lány pedig ijedtében hirtelen leejtette a jegyét, aztán felvette, de P. elmosolyodott s visszabújt a könyve mögé. Fél óra múlva, P. elaludt. A könyv az ölében nyitva volt, éppen ott ahol tartott. A lány odalépett hozzá halkan, majd szájon csókolta. P. nem merte kinyitni a szemét. Feltette a kérdést, hogy ki merte a semmiből szájon csókolni csak úgy? És miért? Egyre több kérdés fogta el, amellett, hogy félt a valóságtól, hogy ki is lehet az idegen. Na, amikor rávette magát, hogy kinyitja  szemét, persze ez csak pár másodperc volt míg hezitált, látta, hogy az előtte ülő lány most már előtte áll, és ő csókolta meg. P. nem tudta hírtelen, hogy mint mondjon. Csak annyit tudott nyögni hogy: Hmm. Aztán feltette a lánynak a kérdést, hogy ezt miért csinálta? Erre a lány azt kérdezi vissza: - Miért, ennyire rossz volt?  - Nem erről van szó válaszolt P. - Akkor miről? - Arról, hogy nem is ismerjük egymást, még a nevedet sem tudom. - A nevemet mástól kaptam, miért lenne érdekes? P. egyre érdekesebbnek gondolta a lány, persze az is volt.- Valóban a nevet kapjuk, de az életünket, és a lelkünket, mi alakítjuk. Erre lennék kíváncsi akkor. Mondja P. A lány mosolyogva válaszol. - Túl kíváncsi vagy. E. vagyok, épp hazafele tartok. - És az hol van? - Amerre te mész. Mondja a lány. P. ismét megijedt. Ezt most, miért mondja neki a lány? Nem érti. - Nem értem.  Mondja P. - Nem kell érteni a dolgokat, sem a szerelmet. Valami olyasmit érzek, amit azelőttig nem amíg meg nem láttalak. Furcsa, hogy ennyire merész vagyok , és ezt tettem, de már nem is akarom máshogy csinálni. Sosem találkoztunk ezelőtt, pedig mindig ezzel a vonattal megyek haza, és te is. Mert láttam. Régóta figyeltelek, hogy mikor jössz, mit csinálsz. Megfigyeltem, hogy nem szállsz fel a vonatra, csak az indulás előtt 5 perccel. Addig nézed az érkező vonatokat, és az azokról leszálló embereket. Gondolom történeteket találsz ki magadban, hogy hol voltak, és merre tartanak.  P. eléggé meglepetten nézett a lányra. De nem félt, valahogy természetesnek érezte, ezt az egészet. Az ismeretlen lánytól kapott csókot, azt, hogy most beszélgetnek. A szemébe mer nézni, és nem az van, hogy 2-3 másodperc után elnéz messzeségbe, hanem igenis mer a szemébe nézni. Kevés embernél van ez így, akivel találkozik. Úgy érzi P., hogy a lelkébe látnak, de úgy, hogy ő nincs felkészülve erre, és nem is akarja vendégül látni őket. Mindenki maradjon ott, ahol van. Nem ad erőt, nem ad szeretetet, csak úgy. Nem is akar erőt, sem szeretetet. Azoktól, akik közel állnak hozzá, azoktól persze igen. P. és a lány el kezdett beszélgetni. 10 perc múlva a lány készülődni kezdett, mire P. csak annyit mondott: - Hát mégsem ott szállsz le ahol én? Nem rég azt mondtad, hogy ott élsz ahol én. - Ez így is van. Ott élek a szívedbe, vagy akár a lelkedben. Ez rajtad múlik befogadsz-e. E. eddigre tudta már P. telefonszámát, fogta a nagy bőr utazótáskáját, és leszállt, egy kicsi, és ismeretlen megállónál. Ahol a sínek nem vízszintesek, hanem kicsit dőlnek. Olyan, mintha a vonat el akarna dőlni, pedig mégsem. E. leszállt, majd elindult a vonat mellet, 4 métert, ha haladt, majd visszament az ajtóhoz, de csak azért, mert az ajtó mellett második ablaknyira ült P. és csak így tudta, hogy körülbelül, hol ültek együtt a vonaton. Ránézett P-re, mosolygott egyet, zavartan intett, és a haját tűrte el a kezével, mert a szemébe lógott. P. azonnal fel akarta hívni E-t, hogy még beszéljenek. De tudta, hogy ez túlzás lenne. 

Rövid történet: A megtalálni a megfelelő szavakat

   A szél zaja behallatszik kintről a szobába, néha- néha az esőcseppek is kopogtatják a párkányt és a redőnyt. Teljesen őszi hangulatom van. A kávém gőzölög, a bögre belseje hófehér külseje fekete s benne a kedvenc kiskanalam. Most szél fúj a szívemben. Próbálok valami valós képet festeni amelyből egy valós test születik. Talán ezek az utolsó idők, amelyek a saját határozatlanságomról szól. Ez ma már nem játék, mondom magamban, miközben az idő pörög, az utolsó képek valamiről, valakiről.... az emlékezés. A papírlapokra írt létezés. Megtalálni a megfelelő szavakat. Megtalálni a megfelelő szavakat, hogy rám találjanak. Magamba szívni a szavakat, a mondatokat. Elbambulsz, kinézel az emeleti hatalmas ablakon, ahol beáramlik a  tompa narancssárga felkelő nap fénye. Madarak rajokban alakzatokkal játszadoznak a levegőben a panelházak között, rengetegen vannak, talán ezren is. Mi irányítja őket? Hogyan tudnak együtt mozogni? Miért nem repülnek egymásnak? Tovább bambulok, nézem a polc könyveit, megvakarom a fejemet, szürcsölök a kávémból, épp a balkezemnél helyezkedik el. Mindig balkezes akartam lenni. Persze a világ a balkezesekkel elutasító, mivel csupán 7-% tartozik ebbe a körbe, de ezt sosem tudtam.

   Kisétálok az erkélyre, a hatalmas város elém tárul, egy enyhe dübörgést hallok, felkelt a város...Próbálom figyelni, valamilyen magyarázatot találni a madarak számomra össze-vissza repdesésében, ugyanakkor mégis valami meghökkentő formát és csavart visznek bele repülésükbe. Rövid gyors szárnycsapkodásokkal. Élvezik. Hullámokat rajzolnak az égre, szárnyaik csapkodása, heves csiripelésük hallatszik. Néha elvakítja szememet a felkelő nap fénye. 

- Mire gondolsz most? jön a kérdés. Leírom a papírlapra, de annyira személyes, hogy félek leírni magam számára is.  Újra és újra próbálom, zörög a félig felhúzott redőny, friss levegő árad be a szobába, a csíkos lapra csak ennyit írok: "megtalálni a megfelelő szavakat". A személyes szavak, amelyek nem csak szavak. Jóformán a szavaim mégsem személyes szavak, mert félek tőlük, néha magam sem értem, hogy én hol vagyok köztük.  S rájövök, hogy nem köztük, hanem bennük vagyok. Mert ahogy itt ülök írom ezt, nem tudom, hogy érdemese-e olvasni. Elsődleges cél : Megtalálni a megfelelő szavakat. Azt hiszem megyek, és most feladom a szavak keresését. Végtére is nincs mitmondanom, mert félek a szavak erejétől. Bízom a szemedben. A kezeidben. A tekintedben, amikor a szél csókolja arcod, vagy bármikor. Pár hónap alatt sikerült csak szavak újra Megtalálni a megfelelő szavakat, de ez csak a kezdetek kezdete. Talán most  ott ülsz valahol, és te is a kávédat kortyolod egyedül, de csak az ízéért, akkor gondolkodj el azon, hogy mi az életed súlya? Mit csinálsz egy nap alatt, mik azok a dolgok amelyeket belezsúfolsz, vagy kihagysz, vagy felhagysz valamivel, ami hiányozni fog esetleg, olykor olykor. A döntés amit ma hoztál, biztos jó döntés? 

Hajnaltól hajnalig tartó keretben. Gondold végig: mi az életes súlya azon a napon! Volt-e pótolhatatlan pillanat amely boldoggá tett?

Hosszú néma csend cikázik végig a madarak között. Hosszú csend cikázik végig a szobán, amelyet a szél fúj a szívembe. "Hol van az a határ, ahol a szabadság már teher? Amikor annyira szabad vagy, hogy nincs senkid?" és semmid. Mint a madaraknak. 

video :http://www.youtube.com/watch?v=V-mCuFYfJdI&feature=related

Ami belül történik

Vannak emberek akik képtelenek a boldogságra, én is hozzájuk tartozom. 


Vannak akik felcserélik a nappalt az éjszakával, mert ott érzik jól magukat. Bele kerülünk egy spirálba és csak lejjebb és lejjebb esünk a pokol felé.


 Vannak akik képtelenek valamit alkotni - legyen az kicsi, vagy nagy dolog az életben - örökké fent maradni a föld színén. 


 Nem tudok írni. Fáradt vagyok mindig.

hajnalnégyórakilencperc

Beginners

Most eltűnök még egy hétre, aztán jönnek majd a szokásos hétfői és csütörtöki bejegyzések, ahogy ősszel jöttek. Időközben sikeresen lediplomáztam, írni lett volna kedvem, meg időm is lett volna hozzá, de valahogy nem tudtam megmutatni nektek. Belefogtam a forgatókönyv írásba, igaz még sehol sem tartok, csak próbálgatom magamat, de majd idővel csak sikerül valami elfogadhatót alkotni ebbe a nagy melegbe. Már várom az őszt, a pulcsit, meleg teát, a 10-15 vagy kevesebb fokot. A szerelmet. 


ui: a levenduláimat learattam, most még száradnak itt a szobámba, aztán majd átkerülnek kis párnákba amelyben illatozni fognak. imádom. Az elmúlt egy hétben többet jöttem- mentem mint az egész hónapban szoktam. Imádom. Koncertről koncertre, fotózásról fáradtan, esti baráti beszélgetésre menni, vagy egymagamba vörösborozgatás olvasás. Picit fáradt vagyok, de aztán még egy oldal, még egy oldal.

Legyetek jók!!!
Jövő héttől, meg berendszerezzük a blogbejegyzéseket. HÉTFŐ, CSÜTÖRTÖK, ahogy eddig!!!
Vettem pár könyvet a nyárra, remélem el leszek velük egy darabig.



Sokáig volt Trabant 601-esünk, és pár napja épp néztem egy használt autós weboldalt, ahol ilyen kocsira kerestem rá, és  találtam egy 1989-es februári gyártmányút. Akár csak én 1989. februári...:)
Jó lenne birtokolni ezt a Trabantot, aki akkor született mint én. :)))

Az év mottója : Nem tudom, hogy mit akarok, csak azt tudom, hogy mit nem!!!

 Nyár

Tündöklő, tiszta kert törpe falak közt,
száraz a fű, napfény süti a földet.
Oly illatos a fény, akár a tenger.
A fű szagát beszívod, majd hajadba
túrsz, és emlékezel.
Láttam a sok-sok
édes gyümölcsöt amint a fűre hullott,
és szinte roppant. Te is így remegsz meg,
ha szíved összerezzen. Fölszeged rá
a fejedet, talán csodára gondolsz,
de te magad vagy a csoda. Szemednek,
s emlékeidnek egy lángja.
Fülelsz. A szót ugyan aligha érted.
Szép, tiszta gondolat ragyog szemedben,
mintha reád vetné fényét a tenger.
Szemedben csönd ül, s úgy szorítja szíved,
hogy szinte roppan, s kín csordul belőle,
akár a nedv a lehullott gyümölcsből.

Rövid bejegyzés III.

Félek! Nagyon...

Ha félsz, mondj el egy imát, de menj tovább. / pc

Rövid bejegyzés II.

A hajnali álmomban álmodtam a festőművész lányáról. Elmondta, hogy mi volt a baja. Szerelmesen nézett, mosolygón, mint aki kicsit zavarban van, és fél a visszautasítástól, de megfogta a kezemet, én meg magamhoz öleltem. Már aztán nincs zavarban, de látszik rajta, hogy valamit akar mondani, de csendre intem. Itt vagy, ez a lényeg. Én meg azt vettem észre magamon, hogy örülök. Hogy tudatosítsam magamban, hogy ez nem álom, megcsókoltam, de még ez is sikerült az álmomban, így újra. Az ízére nem emlékszem. Száraz volt az ajka, csók közben alsó ajkát megharapdáltam.
    Valahogy beférkőkött az álmomban. Jó volt újra látni, és jó volt azért, hogy itt volt. Aztán amikor felébredtem, akkor jöttem rá...hogy az agyam szórakozik velem. Sajnos nem beszélünk már a festőművész lányával, és nem miattam ő miatta. Zavar, duruzsol az agyamba, tetszik, tetszett, vagy annál több...most már nem, most még mindig...

Rövid bejegyzés

Hm. Szerettem ezeket a hűvös napokat. Egyre jobban azt veszem észre magamon, hogy a meleget baromira nem bírom. Egyik kedvenc színésznőm interjújában olvastam, hogy Ő Skóciába vágyódik, a hideg és szeles Skóciába. Ezt a cikket olvasva tudatosul bennem, hogy én az a típus vagyok aki az esőt a hideget és a szelet szeretem. A következő napoktól nagyon félek. És még az időjárás sem nekem kedvez mert vagy 38 fok lesz.  Azért a horoszkópom árulkodó. Azt írja: "Vígaszra lelhet szerelménél,aki tartja önben a lelket. És akivel talán azon tanakodnak, hogy el kellene szökni, jó messzire..."
Szóval szökjünk!!! :) De legyen hideg és eső és szél!!!

Egy magánjellegű fecsegés X

Az esti sétámon vagyok most túl. Jól esett. Mindennap, ha tehetem sétálok egyet. Sötétben, szélben, esőben. Nem történt semmi. A töredezett járdán sétáltam, néha-néha visszafordultam, nem-e követ valaki. Az idő kissé hűvösebb volt, eső közeleg. Ezt a pillanatot meg főleg szeretem az időjárásban. Mert minden olyan más. A szél felerősödik, illatokat hoz a mezőkről, vagy a hegy felől. Aztán az is furcsa, hogy minden utca más illatú, attól függ milyen fákkal van tele ültetve az utca, vagy melyik háznál tartanak állatokat. Jó volt. Tegnap is sétáltam, de akkor hatalmas görcs volt rajtam, nem értettem az okát én sem. Jó nem mondanám, hogy a jelenlegi életem, olyan pompás, és nem tudom én...de nem tudtam megfejteni, de még kbre se, hogy mi lehet a baj. Bár nincs baj, csak a tehetetlenség. Nah mindegy.

Múltkor kinevettek többen is, mert nekem az az álmom, hogy egy tanyán vagy egy nem olyan sűrűn lakott hegyen szeretnék lakni. Múltkor olvastam egy cikket, amelyben egy 60 m²-es házban laknak, emelettel. Nekem nagyon tetszett az a ház. A külseje bontott téglából volt mert több rétegű a fal, a ház belseje meg teljes mértékben minimál skandináv stílusú. Kicsi ház, de ennél nagyobb nem is kéne. Szerdán feladtam a lottóm, s azon töprengtem, hogy ennyi pénzzel mihez is kezdenék. Aznap este barátaimnál voltam bent a városban, épp cigiztünk a majdnem erkélyükön és néztük az 50 ezres várost, a lemenő napot, aztán a tompa utcai lámpák fényeit, a kivilágított templomot, a kocka betonházat amely kimagaslik a város közepén. Szóval beszélgettünk, hogy ők mihez kezdenének ennyi pénzzel. Én persze egyből mondtam a vagy tanya, vagy kisház álmomat egy hegyen. Ők hirtelen nem is tudtak semmit se mondani. Csak annyit, hogy a kamatokból elélnének, meg hogy utaznának sokat sokat. Jó de ha túl vagytok az utazáson akkor kell egy ház. -mondom nekik. De hol vennétek házat??? Jó persze, hülyeségeket kérdeztem, mivel nem nyerték még meg a lottó fődíjat, utána lehet tervezni... Abban megegyeztünk, ha én megnyerem, akkor adok nekik utazásra. Nagy a szívem.

Én a hegyen amely nem annyira sűrűn lakott, de lakott, vagy a tanyán az erdő közepében laknék. A kicsi házban lenne helye egy zongorának. Meg vennék a szenvedélyemhez szükséges dolgokat. Azt hiszem, hogy egyszer csak sikerül az álmokból valami kézzel foghatót csinálni nem? Épp tegnap hajnalban néztem a kedvenc New York-i fotósom blogját. A blogján new yorki embereket fotóz, főként az öltözködési stílusuk miatt, akik kicsit is abnormálisabban öltözködnek, persze megy a világ nagyvárosaiba is fotózni divatbemutatókat, sokat utazik. Azt gondolom, hogy az ötlete az baromi jó volt, a többi meg jött magától...Körbenéztem a neten, hogy ő milyen géppel fotózgat, mivel szerkesztgeti a fotóit. Aztán leragadtam a youtube-n ahol apple-s cuccok unboxing videó-t nézegettem. Az árakat nem is írom le, mert teljesen felesleges. Mindig is álmom egy apple gép, és nem azért mert világít az alma jel a laptop hátulján, meg mert a sznobok ezt használják, hanem ezek azok a cuccok amellyel a fotó szerkesztés vagy épp videó szerkesztés szinte gyerekjáték, mert bírja a gép, nem akad, mintha teljesen ezekre a gépekre szabták volna a programokat. 

A héten csináltam pár jó fotót, szerkesztettem és úgy látom, hogy egyre jobban fejlődöm, és rengeteg mások által készített képet nézek és elgondolkozom azon, hogy én hogy csináltam volna máshogy, vagy épp ugyanígy. Nem tudom, hogy lesz-e valami haszna ennek az egésznek. Mert a tehetség az sok mindentől függ. Nem elég csak tehetségesnek lenni, és jót csinálni. Vagy igen? Vagy most nem tom...

FOTÓK: http://andreapiovanni.tumblr.com/

UNBOXING VIDEO (ilyenkéne, majd ha nyersz a lottón küldj, köszi, persze a legújabbat és a legdrágábbat ) :http://www.youtube.com/watch?v=IsOabdAkyog

Egy magánjellegű fecsegés IX.

Én fekszem itt a kihűlt földön:
Eleven kincse még a nyárnak,
Vétkek s rossz jelek rohamozva
Édes húsomra idejárnak.

Igazán s végleg téged várlak.
Érdes tüllben gyere lassúdan,
Horzsolj végig, s hagyj itt örökre
Izzó kikerics-koszorúmon.

Nagy László

Az elmúlt pár hónapban valahonnan jött az a gondolat, hogy hová vezet az írás, meg úgy egyébként. Jó terápia, baromi sok megválaszolatlan és csak úgy hagyott kérdés dolgozik bennem, a sok-sok "Miért?". Megnéztem a szokásos filmemet, amiből erőt merítek, persze ez nem túl gyakran történik, hogy megnézem, mert akkor elveszíti a varázsát. Jött a gondolat, hogy forgatókönyv. Néha filmszerűen írok ezt össze kellene kapcsolni. Aztán most fentről küldtek egy embert, aki ezzel is foglalkozik. Kaptam tőle forgatókönyvet, egy eredetit, meg tanácsokat, viszont nem úgy meg az, hogy csak írok. Most egyáltalán nincs miről, hanem csak kiről, azt meg nem szeretném leírni. Vagyis mégis. Szóval most itt ellent mondok magamnak, meg az ördögnek. Az elmúlt hónapban, találkoztam valakivel, és beleszerettem. Furcsa dolog ez, nem számítottam rá, tudtam, hogy ez lesz, mert a történések szokás szerint úgy épültek fel, hogy magával ragadott az egész. Én meg mintha egy filmet néznék otthon a barna fotelemben, közben pedig a macskám mellettem dorombolna, úgy figyeltem az eseményeket. Tavaly nyáron láttam meg először barna göndör haját, piros felsőjét. Rengeteg ember volt jelen. Miért pont Ő??? Miért nem pedig más??? Az nap éjjel emlékszem, baromi sokáig fent voltam. Hajnalban pedig a gőzölgő kávém és egy kellemes vihar társaságában írtam róla. Ha én valakiről írok, ott valami történik. Az ismeretlen utáni sóvárgás, elképzelés, hogy milyen ő. Láttad külsőleg, de milyen belsőleg? Milyen a lelke? Milyen lehet?  Mi a kedvenc színe? Valójában milyen színű a szeme, akkor amikor látod benne magad? Milyen érzés érinteni a haját? Elbűvölt, s elhitettem magammal, hogy ő az. Úgy éreztem, mintha már ismertem volna, tudtam volna mindent. Az érintését, az illatát, a csókját, s láttam volna már magam a szemében. Amikor először megláttam, teljesen hatása alatt voltam, lúdbőr, a szívem pedig úgy kalimpált, mint még eddig sose. (Ez valóban így volt.)

Úgy próbáltam írni, hogy majd talán ő is elfogja olvasni egyszer, és belém szeret. Egy pár oldalas történet leszek számára, melyről sosem tudott, de volt.  Persze ez sosem történt meg, hogy az írás miatt belém szeressen valaki, meghassam. Reménykedtem a szinte lehetetlenben, hogy majd egyszer meglátom, talán egy viharos délutánon, ki tudja. Jöttek és mentek a szürkehétköznapok. Míg, egy pénteki napon újra láttam. A macskaköves úton tompán tükröződött a nap fénye, s nem hittem a szememnek.  Amit akkor írtam róla valóság lett. Egy héttel később találkoztunk. Újra elvarázsolt, a hatása alatt vagyok. Szerelmes vagyok.

"Csupán egy fontos: A Találkozás Törölhetetlen Ténye." 
Mi lesz az érzésekkel? Hova rakjam őket? Nem kell az neki, én nem kellek neki.  

Pablo Neruda : XLIV

Hol van a kisgyerek, ki voltam,

itt van még bennem, vagy sehol sincs?

Tudja-e, hogy sosem szerettem

s hogy ő se szeretett soha?

Mért nőttünk együtt annyi évig,

hogy aztán elváljunk örökre?

Mért nem haltunk meg mindeaketten,

mikor meghalt gyermekkorom?

És ha a lélek elhagyott,

miért követ tovább a csontváz?