Az ősz utolsó rózsája

Ciao!                                                                 

        Fecseghetnék arról, hogy miért nem írogattam ide. Talán elvesztettem a romantikus hozzáállásomat ehhez. Manapság magánleveleket írok kézzel, néha az írógépemmel...csak, ha nagyon ráérek; és persze nagyon rá szoktam.  Ha nem is én tartom éltben a postások munkahelyét...sokat hozzáteszek mégis. (Ha szeretnél levelet írj elérsz...fb)

Talán ez az idei első? Nem túl sokadik bejegyzés. Nem tudom ki olvas, ki nem. Ez is rettentően érdekel...mint ahogy az is, hogy a fotóimmal a "megcsinálásuk" után mi történik.  Kihez jut el, ki mit lát és gondol bele és/vagy róla.

Lehet, egyszerűbb lenne csak úgy elengedni ennek az illúzióját...meg azt is, hogy célt találnak. Az már nem az én dolgom, Az én dolgom csak a "megcsinálás", erre próbálok koncentrálni. Aztán, hogy mi a többi, az csak melléktermék nem? A visszajelzés stb...

Pár hete Pisa, Livorno, Siena és Firenzében jártam. 4 nap. 4 város. Próbáltam nem csak a fényképezőm nézőkéjéből kukucskálni a várost, hanem átélni, átérezni az itteniek dolgait. Aztán feltenni a kérdést, milyen itt lakni? Vajon az az öreg bácsi a biciklijével hova tart. Vagy azok a középiskolások melyik suliba járnak? Milyen problémáik vannak? Persze ezt csak azért teszem fel magamba, hogy az sajátjaimra ne figyeljek oda. Talán csak egy kis szikra kellene, hogy mindent beindítson, vagy annál is kevesebb... Lehet, hogy holnap, vagy a következő hónapban megtörténik az áttörés??? Ki tudja? Csak megyek előre...Persze jó lenne ezeket nem görcsösen megélni, mint ahogy szoktam...mint ahogy szokta a többség. 

Mind a négy városba el tudnám képzelni magam, bár ha nagyon választani kell, akkor Livorno vagy inkább Siena. Eközött gondolkodnék. 

Livorno-nál ott a Tirrén tenger. Siena pedig úgy gyönyörű ahogy van. És persze a középkori falak rengeteg titkot rejthetnek. 

Képek folyamatosan a fb oldalamon. Szándékosan nem linkelem be ide. Aki kíváncsi úgyis megkeresi. 

Elindulni és megérkezni nagyon jó dolog, hazaérni is, bár nem lehet hasonlítanám össze a kettő, de együtt vannak. Mindegyik fontos és elengedhetetlen a másik nélkül. (ennyi klisét…)

         Továbbra is egy Fiat 127-esről álmodozom. Valahogy teljesen fall in love. Fejembe vettem, hogy szeretnék egy ilyet. Főként, mert olasz és főként mert régi, és főként, mert alig sőt szinte alig látni az utcákon ilyet. Sőt…olyan ritka mint a fehér hollót látsz osztva kettővel. Próbálok egy időhatárt szabni rá, mert a fizetésemből vajmi kevés esélye van, hogy 2020 előtt ez sikerül.

         Pár napja vettem egy futócipőt. Apám halála óta ez van a fejemben hogy fussak, legyek egészséges, vagy annak tűnő. Hóbortjaimat hagyjam el, a munkámat csináljam jól, a hobbimat a fotózást pedig kitűnően. És érezzem magamat boldognak. Az élet véges. És ezt sokat elfelejtik. Bármikor bármelyik percben bekövetkezhet…Persze nem erre kell figyelni…csak éppen felkészületlenül itt hagyni mindent…

         Én szeretnék nyomot hagyni magam után. Itt vannak a képeim. Számtalan „írásom”…néhány szép cselekedetem. A család támogatása…szóval ilyenek. Ez viszi előre az embert. Nem pedig a munka és a munkahelyén elért eredmények. Az is fontos persze, hogy a pénztárcádba, vagy a számládon mennyi pénz van. De az a fontos hogy megtaláld a boldogságodat, azt ami igazán erőt ad.  Jó persze, lehet valakinek ez a munkája, vagy épp a hobbija. Egy a lényeg, a legnagyobb lényeg, hogy legyél boldog. Elérd a céljaidat, álmaidat megvalósítsd és legyenek újabbak amelyek előre visznek. Nem? Valami ilyesmi az élet célja.

         Manapság sok könyvet vettem, aminek tudom, hogy hasznát veszem. Rengeteg elolvasatlan könyv áll a könyvespolcomon. Én tudom mindegyik jelentőségét, érzelmileg kötődöm mindegyikhez, így nehezen is válok meg tőlük. Jelenleg a kedvenc írom Fabio Volo fog Olaszországban november 18-án  megjelentetni az új könyvét E' tutta vita címmel. . Tweet bejegyzéseiben írja, hogy mikor hol fog dedikálni. Bár csak ott lehetnék valamelyik városban. Egy frissen vásárolt könyvvel a kezemben. Aláíratnám vele a könyvem, készítene rólunk pár fotót valaki. NAh ez az álmom még várat magára. De az ügyön leszek. Egyelőre csak az új könyvét fogom megvenni. Igaz olaszul nem annyira tudok. De a tudat, hogy a polcomon lesz az megér mindent….és remélem legalább a könyv meg lesz. Aztán az időben és még több mindenben bízok, hogy ez a találkozás össze fog jönni egyszer.

         

       Ez az év nem telt el drámák nélkül. Már az első hónapban ez bebizonyosodott, mikor elvesztettem édesapámat. Rossz viszonyban váltunk el. Sok éve nem beszéltünk olyan mélyen, mint egy apának és fiának kellett volna. Sajnálom ezt, és Ő is tudom hogy így van ezzel. Ez nekem dupla elvesztés. Mindennap gondolok rá, ahogy mamámra akivel sokat voltam együtt a haláláig és rengeteget tanultam tőle főzés és kertművelés tekintetében, és papám is hiányzik, rengeteget tanított a barkácsolásban és mindig óvott, apám helyett apám volt. Legjobban azt sajnálom, hogy tönkretettem a biciklijét azzal a céllal, hogy felújítom…majd végül annyira kicsúsztam a felújításból…hogy egyszerűen ki kellett dobni. Ez máig fáj. A szomszédnak eladta a másik biciklijét „a  rosszabbat”….ha meglátom a „rosszabb” bringát eszembe jut a papa, és hogy bármit adnék azért, hogy megőrizzem ezt a biciklit… még ha „rosszabb ” is és a gyerekemnek mesélhetném, hogy ezt az ükpapáé volt.

         Nem tehetek róla. Szeretem a régi dolgokat. Van egy régi írógépem. Szeretném ezt a 40 éves Fiat 127-est, egy tekerőszámos telefont, és legjobban a papám régi bringáját, amit eladott.

         

egy magánjellegű fecsegés tizenhét

Fura érzésem van, ez az augusztus vége, szeptember eleje mindig fura érzést vált ki belőlem. Kora ősz, hűvösebb van, el gondolkodósabb az ember. Előkerülnek a vastagabb takarók, a vastagabb zoknik, a forró teákkal teli bögrék. A napsütésnek még mindig van egy kis ereje, átsétálunk a napsütötte oldalra az utcán, ha árnyékban vagyunk. Elraktározzuk a fényeket, és a meleget. Minden eső illatú és nedves és hűvös.

De be kell vallani, hogy imádom az ilyen időjárást! Szívesen laknék észak Londontól felfelé, hogy mindig esik az eső és borús az idő. Be kell vallani, hogy ilyen embertípus vagyok: hajlamos a depresszióra, mély gondolatok zakatolnak a fejemben egész nap, nem vagyok túl élet vidám, és kerülöm az idióta emberek társaságát, miközben a barátaim le se szarnak, és sokszor egyedül hagynak. Magamra hagynak. Tudok magammal foglalkozni, nem ez a probléma, hanem inkább az, hogy ha bajom van, rajtam nem segít senki.

„Azt hiszik, hogy normálisak, csak azért, mert mind egyformák.” paulo coelho

Forró kávémat kortyolgatom a házunk teraszán, közben pedig nézem az erdőt, imádom ezt a nyugalmat. Reggel láttam egy őzikét is.  Most elolvasom az utolsó 10 oldalt a legújabb Fabio Volo könyvből. Nagyon nem akarom. De egyszer minden eljön. A könyv vége is. Nyitva akarom hagyni a sztorit, de tudni is. Sőt láttam, hogy végzett az új könyvévvel is. Amit gondolom olaszországban kiadnak karácsonyra, mi meg majd úgy 5 év múlva olvasunk. Lehet itt az ideje megtanulni olaszul!

„…tiszta, mint egy csendes szóköz két szó között.” fabio volo: hely a világban. 

"No Shit"

It was in the winter of my fiftieth year

When it hit me

I was really alone

And there wasn't a hell a lot of time left

Every laugh and touch that I could get

Became more important

Strangely, I became more bookish

And my home and study meant more to me

As I considered the circumstances of my death

I wanted to find a balance between joy and dignity

On my way out

Above all, I didn't want to take any more shit

Not from anybody

-/                              iggy pop

szavak nélküli támogatók

…hetek óta hiányérzetem volt, nem tudtam miért, azt se tudtam, milyen irányba induljak el. Aztán ma reggel rájöttem. Unalmamba lefőztem egy kávét. Amióta a munkahelyen ingyen van a kávé alig fogy otthon. Mondhatjuk, hogy most volt is időm reggel kávétfőzni. Megtöltöttem, feltettem főni, addig beágyaztam, éreztem a hajnal kicsit még csipkelődős, nedves lehelletét. Kedvenc bögrémet kikészítettem, rengeteg cukorral kis tejjel kortyolgatom a kávém. Az udvarunkból a messzi erdőt nézem. Az akácos illatát innen is érzem. Olyan friss és csendes minden. Harkály doktorunk dolgozik, látom ahogy repdes és eteti a fiókáját. Nem is kell nat.geo itt van előttem. Aztán az órámra nézek, el ne késsek. Napközben várom, hogy szabadulhassak, addig meg fénymásolok…és fénymásolok. Aztán meg várom, hogy szabadulhassak. A fénymásoló villódzó fénye melett ránézek a fotóimra, igen valóban ez lenne az út, de sajnos nem jelentek meg a szavak nélküli támogatók. Most megyek, amíg ezt olvasod valaki fénymásol…

Egy magánjellegű fecsegés tizenhat

Rég nem írtam semmit. Túl sok esemény volt kicsi életemben. Néha felmászok a hegyre ott nézem a tájat boldogan, és mikor elnézek a horizont felé, már csak arra eszmélek fel, hogy zúzott sebekkel ébredek a hegy alján. És mindenki azt mondja, hogy ez az élet, és hogy legyek pozitív, és hogy most ez van, de majd lesz más és jobb. Kérdem én, de mikor? Kételkedem.  Nem rögvest akarom. Talán ez a baj? Aztán csak mennek céltalanul a napok. Nem állok neki semminek. Időhiányra hivatkozva. Aztán dolgozom is. Éhbérért. Nem is tudom, hogy egyáltalán minek. Bámulom a monitort 8 órán keresztül. Óránként megnézem, hogy meg van-e az az apróhirdetésben leírt álmaim autója. Persze tudom, hogy mindenki kiröhög vele, amikor azt mondom: Egy 1973-as Fiat 127-es az egyik álmom. Amit még élőben sosem láttam, bár már mindent tudok róla. Mik a hibái, mikre kell figyelni, mindent, miközben a kevés fizetésemből megpróbálok erre félretenni, hogy összegyűjtsek, de olyan messze vagyok ettől, mint én Rómától. Próbálom más világba terelni magam, és olvasni könyveket, azt a pár száz darabot, amelyet az évek során megvettem magamnak, hogy majd egyszer…na hát itt a pillanat kedves művészkém az olvasásra. Olasz és magyar írók könyvei között, velük porosodom és korosodom. Álmaimat és céljaimat körözve. Igaz, néha már azokban is elbizonytalanodom, mint az emberekben. Ezért fotózom a várost, vagy a falut. Épp azt ahol vagyok.

        Tervben van az olasz nyelvtanulás, és aztán az odaköltözés is. Mindent halogatok, csak azt nem tudom, hogy miért. Előbb ezt kell elérnem, aztán utána elkezdhetem ... Mindig mások szerint élek. Miközben az időm véges.

        Sokszor és sokat vétkeztem. Talán ez a büntetésem. Néha egészen jó fotókat csinálok, néha pedig nem. Hol fent vagyok hol pedig lent. Ingadozó a lelkiállapotom. Ez ellen valamit tenni kellene. De nem tudom, hogyan. Nem vagyok irigy más emberekre, amit elérnek. Csak azt kérdezem, hogy én miért nem jutok el oda? És mit kell még tennem azért? Van rengetek fotóm, mások azt mondják, hogy szerelmesek a fotóimba, miközben én, meg tudom a dolgaimat és a félelmeimet. Túl sok súlyt cipelek magammal. Amit szeretnék végre letenni, magam szerint élni, boldog lenni. Sokszor és sokat vétkeztem.

        Néha az írás sem segít, csak a fotózás. Ezért írok kevesebbet. Nem érdekel hányan olvassák, és mi a véleményük. Nekem ez nem segít. Az én terápiám a fotózás. Egy havi segély pénzből vettem egy öreg 1978-as Canon Ae-1 típusú gépet, egy fix objektívvel. Ami filmes gép. Azelőtt is fotóztam filmmel, de most jött el a pillanat, amikor szinte már csak filmmel fotózom. Jól meggondolom és átgondolom mit és hogyan akarok megörökíteni. Van már négy előhívatlan negatívom. Mindegyik fotóra emlékszem és kíváncsi vagyok rá. Szívem szerint eladnám a digitális gépemet. De sosem tudtam eladni még egyetlen cuccomat sem. Nem a fotófelszerelésemmel kezdeném ezt a sort.

        Januárban meghalt apám. Kívülről úgy látszott, hogy nem viselt meg a dolog. Most, hogy eltelt az idő és tudatosult bennem, egyre nehezebb. Maradtak bennem kérdések persze megválaszolatlanok maradnak… 1994 október 23-dikán vasárnap költöztük el tőle, érthető okokból. Aztán így lett minden ami van. Kissé káosz világnézet, de formálódik.

        Menthetetlenül Olaszország mánia is.

A minap arra gondoltam, hogy feltérképezem az ősöket. Talán egy hónapja kezdhettem a kutatásomat. Segítségem szerencsére akadt, aki tudta, hogy adagokba kell az információt adni, mivel a hirtelen jött sok információval nem tud mit kezdeni az ember. Régi dokumentumokból öröm a keresés. Mindent át kell gondolni, hogy mi miből jön…stb. Aztán kiderült, hogy az ükszülőm osztrák. Így 20%-ban osztrák vagyok. Igaz akkor még talán az nem volt osztrák terület. Furcsa most minden. A szépszülőkig visszavezettem, talán eddig lehet. Már háromszor jártam abban az osztrák kis faluban, ami érkezéskor mindig furcsa érzéssel töltött el, most viszont tudom okát. Most persze kinevethetsz, de így volt. Hétvégén majdnem felkerekedtem ismét, de aztán mégsem.

Vajon mikor vezethetem a Fiat 127-esemet? Igaz a 4 fotónegatív előhívására sincs pénzem, de az álmok segítenek a túlélésben.

Most nagyapám zokniját és kardigánját hordom. Az  fent leírtakban is csak azt mondtam amit tudok, ahelyett amit akartam volna.”

Egy magánjellegű fecsegés XV.

 

Ketyeg az az óra... Azt gondolta, hogy ez az év más lesz. Sokkal jobb, mint az elmúlt 5 év egyhelyben állás. Igaz ez az 5 év rengeteg dolgot hozott is, viszont az időt azt nem hozza vissza. Félelmeim ugyanúgy megmaradtak, nem múltak el. Remélem a hátralevő hónapok hoznak valami fordulópontot. Igaz nincsenek óriási céljaim, a holnap délutánt sem tervezem, és ez lehet nagy baj.

                Kávémat kortyolgatom a tavaszi 10 fokban, arcomat süti a nap. Egy éve Rómában voltam pár napot. Idén nagyon hiányzott, hogy nem tudtam/tudtunk elmenni. Hiányzik. Ebben az életemben elég keveset töltöttem a városban, de valami visszahúz. Teljesen beleszerettem, visszatérő szerelem a miénk. Most pedig hiányzik. A tavaszi kávézás, és az első meleg szellőt jelenti az emlékeimben, az új illatokat, a fotókat, a görcs mentes pár napot. Nem érdekelt, mi lesz holnap, csak éltem a pillanatban.       "Máris hiányzol. Minden veled töltött perc csak erősíti bennem a vágyat, hogy még több percet töltsek veled" Sosem fogom tudni elmagyarázni, sem pedig megérteni a kapcsolatot.

                Már az év elején kaptam egy nehéz feladatot. Elvesztettem/elvesztettünk valakit akit jelen volt az életemben/életünkben, de a körülmények miatt a háttérben húzodott mindig. Ahogy néztem a családi fotókat, szinte mindegyikről hiányzott, nem volt ott . Az album elején még jelen volt, míg a tortám gyertyáinak száma el nem érte az ötöt, s aztán szinte eltűnt. Néha néha felbukkant, mint egy idegen, persze nem az volt. Ugyanonnan pedig nem lehet folytatni semmit ahol elkezdődött. Sok kérdés maradt bennem az elmúlt húsz évben, de nem tettem fel egyet sem neki. Közben szaladt az idő, eltávolodtunk teljesen, majdnem tényleg idegenekké váltunk. Jó lett volna, ha a helyes útra terel, vagy legalább segít egy kicsit és nem tűnik el, nem hagy magunkra/magamra akkor amikor a fiúnak szüksége van egy apára, egy tanácsra, segít a "hogyan tovább"kérdésre válaszolni. Ezekben a kérdéses pillanatokban és helyzetekben még most is őrülten küzdök, kapálózom, görcsölök. Próbálom titkolni hiányosságaimat, levetkőzni az elmúlt húsz évet. Betapasztani a hegeket, betömködni az újakat. Próbálok erőt és megoldást találni, de mindig zsákutcába futok és félek.

***

                Huszonhat lettem. Esti gyerek vagyok huszonháromóra körül születtem, de még belefértem a hétfőbe. '89 február 6-dikán. 2015-ben pedig megleptem magamat egy Canon Ae-1 fényképezővel. Régi vágyam teljesült. Gyorsan ki is húztam a listámról. Már csak pár dolog szerepel a cetlin... Imádom a régi dolgokat. Van egy írógépem, egy régi fényképezőm, már csak egy régi autót szeretnék. 

***

                A mai nap sem vagyok túlzottan boldog, tegnap sem voltam, és azelőtt sem.  Úgy érzem magam, mintha mindenki magamra hagyott volna. Egyedül vagyok magányosan. Én pedig csak várok, hogy végre segítsen valaki, persze tudom, hogy magamon kell segíteni és talán helyre áll minden. Az eltöltött időt nem tudom bepótolni, de elindulhatna végre már az út újra a másik irányba, egy klasszabb irányba.

***         

Az őz.   Remélem nem halt meg ő is.

***

Kaptam pár új tollat...de a szavak is eltávolodtak már...elköltöztek egy másik helyre és másik világba.

***

"Tíz felé nem futhatok,

tíz halált nem halhatok,

hát kivárom azt az egyet,

amelytől leroskadok.

Országlásom a télben

hópehely-királyság csak,

száz felé indulásom:

egyetlen indulás csak." Csoóri Sándor verse

***

SZERZETT HIBÁIM:

TAPASZTALT HIBÁIM:

***

amit nem ismerek, attól szorongok.

zene: https://www.youtube.com/watch?v=jFtntRiEbe8 

Egy csík az ég alja

( saját kép)

   Tegnap próbáltam egy kicsit eltűnni a térképről, ilyenkor a kedvenc helyemre megyek. Fotózgattam, próbáltam fejben tervezgetni az új évet, mit és hogyan szeretnék. Kicsit el bizonytalanodtam mint eddig. Pár dolgot jó lenne befejezni amit elkezdtem. Fotózásban fejlődni, bár ekkor jött a legnagyobb hülyeség amit már tavaly is próbáltam megcsinálni...akkor azt mondtam magamnak, hogy minden hónapban kell analóg géppel fotózni filmre, ez majdnem be is jött, addig amíg a pénztárcám bírta. Aztán idén az az ötletem támad, hogy csak azzal kellene fotózni, de persze ez kivitelezhetetlen. Majd meglátjuk mi lesz. Tavaly is sikerült eljutni Rómába, ami önmagában is nagyon klassz dolog, főleg a születésnapomon. Idén nem hiszem, hogy sikerül. Pedig a napokban erősen rám jött az ötlet, hogy menni kellene. Néha pedig úgy is érzem magam, mintha menni fogunk ugyanígy születésnapomkor, de persze nem fogunk. Akkor 4 tekercset lőttem el. Imádtam, mert hiába láttam mit fotózok, ugye a végeredményt nem láttam, és ez izgatottá tett. Ez volt a tavalyi év legboldogabb napjai. És persze, hogy bővült a család.

                Az sajnálatos, hogy a barátok akik voltak elkezdtek elpárologni, de persze erről én is tehetek. Idén megpróbálok ezen is változtatni. És kevesebbet ülni a gép előtt, többet olvasni, írni, fotózni. Elkezdeni futni... Munkát találni. Ez a legfontosabb! Az elszomorító, hogy agyban kiszámolom hogy egy nyolc éves fiat 500 használtan persze kb. kettő millió forint. Ha itthon keresett bérrel számol az ember az átlagosan huszonöt hónap, ha nem eszel és nem veszel semmit, és nem költesz semmit. Külföldön ez hat hónap ha nem eszel és nem költesz stb...

                Téma átugrás

Citromfáim már 2 évesek lesznek, most fél méteresek, citrom még nincs, de citrom illat az már van. Rómában láttam az egyik háznak a kertjében nagy cserépbe ültetve, de az volt vagy 35 éves is. A Via Giovanni Antonelli 19 alatt, bár kevés utca nevet jegyzek meg, ezt a fejembe véstem még is. Bár ezt az első római út alatt láttam meg, az volt két éve. A kedvenc utcám még mindig a Via Paolo Frisi Rómában. Na hát ennyit a nosztalgiáról. Itt van fb oldalon pár kép, ha van kedved nézd meg( linkre kattintva eléred)https://www.facebook.com/andrea.piovanni/media_set?set=a.10205212814467058.1073741833.1446846012&type=3

ui: pár könyvemet az alábbi linken megtalálod, ha esetleg megtetszik valamelyik megbeszéljük és eladom ha... [moly.hu -n kell regisztálni és akkor látod]

http://moly.hu/tagok/andrea_piovanni/magankonyvtar

A naplemente részletei

             

Ma délelőtt azzal szórakoztam, hogy egy olasz író könyvét próbáltam kinyomtatni, persze csak pár oldalt. Nekem ez most fontos volt. Ezt a könyvét még nem olvastam, sajnos csak kettő könyve van magyarul lefordítva, kettő angolul, de különbözőek. Szóval az egyik angolt nyomtattam ki, de mint valami megszállott. Persze ilyenkor fogy ki a nyomtatóból a patron. Jó az igazsághoz hozzá tartozik, hogy már vagy másfél hónapja kifogyott és ezt tudtam, de nyomtatni akartam. Bementem a városba szereztem patront, többért, mint amit az interneten tudtam volna venni. Az interneten minden olcsóbb, persze a szállítási díjba ugyanúgy kifizeted, ugyanúgy. Most jó. Hónapok óta szeretnék írni, de mindig valamitől félek, vagy éppen elcseszem felesleges dolgokra az időmet. Ez sem írás, csak néhány hülyeségem. Amit fontosnak tartok és más nem tart annak. Lassan itt a hideg, én imádom. Szinte alig öltözök fel, hogy érezzem a testem ahogy dolgozik a hideg ellen. Remegek. A reggeleimet úgy indítom, hogy lefőzöm a kávém, és kint iszom meg az udvaron. Közben elszívok egy Camel-t ami Rómára emlékeztet. Így indul a nap. Annyira hiányzik Róma. Nem is tudom igazán leírni, hogy miért. Tökéletes volt. Látni mindent, átérezni. Bár néha már olyan volt, mintha egy múzeumban járna az ember. Annyi régi és története van, és annyi mindent láthattak ezek a szobrok, és a város is sokat látott. Valami megmagyarázhatatlan és láthatatlan kapocs van közöttünk. Még párszor a spórolt pénzemet biztos erre költöm, hogy oda menjek. Felidézni a régi dolgokat, elfeledni és újra átélni a múltat, meg a jelent.

                Most vívódom magammal, kettőról a háromra szeretnék lépni, de félek, magam se értem miért. Kellene egy lökés. Néha a legjobb kikapcsolódásom a vezetés. Szerencsére van egy munkám igaz csak egy napos és csak ez a bevételi forrásom, hogy vezetek. Éjjel pakolászok és vezetek egy fehér furgont. Megmondom őszintén, hogy imádom, mert kikapcsolja teljesen az agyamat és elfelejtek mindent, de szó szerint, mert olyan fáradt vagyok. Hajnalban valahol az M7-esen éjszakázom, néha azt sem. Elhaladok a román kamionok mellett, 10 kamionból 8 román. Vezetés közben pedig Bartók rádiót hallgatok, vagy ha túl jó a hangulatom akkor Dankó rádiót. Néha pedig semmit. Az élet nagy dolgait ott firtatom meg magammal. 100 km/ órás tempónál dízel hangban zötyögve az autópályán. Míg román vendégmunkások audi A8-a és lengyel kimágnesezett kamionjai előznek. (ez azt jelenti, hogy a 89 km/óra max sebességet manipulálja így sokkal többel megy amit nem tehetne meg) Este volt egy kis zongora darab, vagy dal, már arra nem emlékszem a Bartók rádióban. A címe az volt "A sírásó halálvágya" ez mekkora cím. Ezen gondolkoztam pár percet...

                Valamelyik nap újra megnéztem A nagy szépség című filmet meg a DVD kiegészítéseket (ha láttad nézd újra, ha pedig eddig még nem akkor pótold!!!! ) És annyira boldog voltam, hogy egy éve én láttam ezt a filmet. És hogy születésnapomkor végigjárhattam Rómában az összes jelenethelyszínt, és ahogy nézem, teljesen ott voltam, éreztem az időjárást, az illatokat a pacsuli illatot, ami minden nőn aki elhaladt mellettem teljesen más volt, és teljesen szokatlan, az emberek arcára, arra, hogy boldog voltam hogy ott lehetek lehetünk! Valami ilyesmi. Megtehetném, de mégsem teszem. 
                Egy A nagy szépség plakátot szeretnék karácsonyra, már lassan 1 éve hajtok utána és sehol sem adnak. Két hónapja Pesten a Deák téri Metró felé láttam egyet, azt hittem rosszul látok. Nem tudom, hogy még ott van-e a kopár kirakatba a M2 Déli pályaudvar felé haladva, de ha igen, kérlek szerezd meg nekem!!! Köszi :)

"Azt mondták, hogy alkalmazkodni kell, anélkül hogy elvesztené az ember a lényegét, olyannak kell lenni, mint a víz, amely, ha pohárba öntik, felveszi a pohár alakját, ha pedig üvegbe, az üveg alakjához idomul. Alkalmazkodni és alakot változtatni anélkül, hogy valaha elveszteném a lényegemet. 

Én próbálom, de néha tésztaszűrőbe öntenek, és elveszek az ezernyi kis lyukban."

Szerda

Szerda

Ez a cím. Most semmi frappánsabb nem jut az eszembe. Napjában többször le szeretném írni a gondolataimat, hogy egyszer majd jó lesz valamire, aztán csak hagyom elmúlni, mint megannyi mást. Néhány pillanatot azért nem hagyok. De már ehhez elég nagy erőfeszítés kell. Hetente megnézem a Vivian Maierről készült dokumentumfilmet, amiből úgymond erőt merítek a fotózáshoz. Elhiggyem, hogy valamikor, valamire jó lesz, aztán belátom, hogy nem másnak fotózom, csak magamnak. És talán ez jó így vagy nem tudom.

      Egy könyvben olvastam ezt a matematikai műveletet 25X365 sosem gondoltam bele, hogy ez nem csupán egy matematikai művelet. A 25 jelenti az évet, a 365 pedig a napot. Ez 9125 nap. 25 éves vagyok. Átlagosan 79 évet él valaki az 79x365 azaz 28 835 nap. Statisztikai alapon van még 19 710. A hangsúly a statisztikai alapon. Van aki ennél kevesebbet él, van ki pedig többet...Rohamosan fogy. Vajon ebből mennyit voltam boldog és mennyit voltam szomorú? Egyenlő arányban? Biztos nem...Mindegy hagyjuk.

     Reggeli kávémat kicsit korán szürcsöltem, kint a hajnali fényekben az udvaron. A köd már oszladozott a közeli mezőn. Mellette pedig a kukorica mező. Ha belefúj a szél az elszáradt levelekbe, olyan különös hang árat a mező felől, mintha tengerzúgás lenne... Ma is meleg lesz. Tegnap délután amikor a kávémat szürcsölgettem akkor is épp szép idő volt, déli szellő fújt,  azt gondoltam,  milyen jó lenne most egy tengerparton ücsörögni egy padon. A turisták nélküli kis olasz vagy francia falucskában ücsörögni a helyiekkel, de igazából teljesen mindegy... csak el innen egy kicsit. Megfigyelni, ki merre megy, mit csinál.  Nah mindegy. Épp trágyaszagot fúj ide a déli szellő a közelben felszántott földekről...Itt is jó, majdnem olyan mint...mint máshol...

     Nemrég böngésztem a netet, megtaláltam álmai autóját sokadjára. Most épp egy másik fehér színű Fiat 127-est. Valószínűleg sok lenne vele a probléma, olyan mint bármelyikünk élete...

     Mindenre kell fordatani időt. Olyan ez mint a jó barátság. Én most ebben elég nagy hiányt szenvedek. Mindig én kerestem, hívtam őket, most már lassan egy éve senkit, de senkinek nem hiányzom, hogy eltűntem. A kapcsolatokban a legnagyobb dolog talán az amit a másiknak adhatsz az az idő amit veled, együtt töltötök. Ebben is lehet talán a barátság mélységét, erejét, értékét mérni. Miegymás. Most ez gyakorlatilag nincs.

Hol tartottam? Ki tudja? Magamse. Próbálok angolozni, és többet olvasni mint eddig, magammal lenni és összeszedni magamat. Összerakni az eltépett képet, amin rajta voltam. És persze közben pár új könyvet amit be kellene szerezni. Igaz előtte azokat kellene elolvasnom (főleg olasz irodalom)könyveket amelyeket 3 éve elteltével halmoztam fel. Van közte pár magyar is, de annyira nem jellemző. Ezekkel veszem körbe magam. Csak le ne szakadjon a polcom. Nincs már rajta hely, de azért még pakolok rá. Jó múltkor egy olasz ismerősömmel leveleztem, az épp aktuális Andrea De Carlo: Olyan, mint az élet című könyvét rendeltem meg antikvárból, megkérdeztem tőle ismeri-e? Persze nem.  Míg a könyv ismertetőjében az áll "olasz lektűridodalom egyik legnépszerűbb alakja...művei 18 nyelven elérhetőek" meg ilyenek. Ő meg még nem is hallott róla. Ki érti??? Aztán megkérdeztem egy másikat, ő végre ismeri. Nah megyek tovább olvasni, meg álmodozni dolgokról illetve elgondolkozom azon, hogy a 9125 napból mennyit vesztegettem el és továbbra ezt nem kellene már. Ideje lenne cselekedni, nem csak álmodozni a Fiatról, hanem benne ülni és Itália felé venni az irányt vagy valamerre amerre jó minőségű az út...

Addig szóljon Pino Daniele zenéje!

https://www.youtube.com/watch?v=LEm-ZhjW5V8

Mi ez az alapzaj?

Általában az írás kezdete előtt jóval tudatosul bennem a cím. Most semmi. Aztán most ecsetelem, hogy milyen régen írtam és stb...ami igaz is. Az utóbbi hetekben és napokban sokat utazom, de nem is bánom, ha nagyon elfáradok. Az egyik kedvenc írom szerint, ez is kell ahhoz, hogy tudjunk írni és hogy ki tudjuk magunkat fejezni. Sok utazás, beszélgetés, film nézés vélhetően a moziba, hogy a többi ember reakcióit is megfigyeljük, ne csak az utcán sétálva vagy ilynek. Aztán az olvasás. Rengeteg olvasás, amely új életre hív. De persze ez ember függő, kinek mi indítja be a fantáziáját. Én főleg olasz irodalmat olvasok...nem tudom miért. Most Alessandro D'Avenia : Senki sem tudja című könyvét. Pár napja vettem, hazafelé volt időm olvasni a vonaton főleg, hogy 20 percet késett. Keménykötésű és jó a méretezése, meg a borítója is szép, ez is hozzájárul a jó könyvhöz. Én utálom a puhakötésű könyveket.

Kint épp esik az eső, olyan kora őszies az idő. Ezt az időszakot imádom a legjobban így ilyenkor mindig felfrissülök. A barátnőmtől kapott Stefan széken ülök, és hallgatom Bach-ot és az eső hangját a közeli diófa leveleiről ahogyan visszaverődnek. Tökéletes. Holnap feladok egy lottót szokás szerint...meg pár önéletrajzot. Hátha sikerül elindulni abba a nagybetűs életbe...

"Eszébe jutott a nagymamája mondása: az élet egy fonál. Hát nem, rosszabb, annál: egy kibogozhatatlan gubanc az élet. Szerencsés az, aki meg tudja találni a fonál végét." Alessandro D'Avenia: Senki sem tudja

Ave Maria, piena di grazia, 
il Signore č con te. 
Tu sei benedetta fra le donne 
e benedetto č il frutto del tuo seno, Gesú. 
Santa maria, Madre di Dio, 
prega per noi peccatori, 
adesso e nell'ora della nostra morte. 

Amen. 

Dal fűnyíráshoz

Álom

március 25

Tegnap a sokadig hibát írta ki a fényképezőgépem. Januártól pedig 15 képenként egy egységet leszívott az aksiból. Szóval haldoklik. Én pedig nem kínzom tovább. Három és fél évet szoltált. Közel 40 ezer képet készítettem vele, ami azért elég jónak számít. Fotóztam vele mindent, de szó szerint. Két önálló kiállításom volt. Két 365 napos projektet fotóztam vele, jó igaz a második napi projektel megcsúsztam, és most a felénél vagyok, de hát innentől az is megakad, mert most kellene egy új fényképező, amire persze nincsen semmi pénzem. Örülök, hogy nem megyek mínuszaba a hónap végén nemhogy egy új fényképező... 

Azok a gépek persze szóba sem jöhetnek amelyek az eddigi 5 év fotózást tudnák magasabb szintre emelni, mert nem magyar pénztárcának készültek. Pedig jó lenne magasabbra emelkedni.

Így meghatározott ár kereten belül kell gondolkodni, előnyök és hátrányok stb.

Tételezzük fel ha lenne pénzem, akkor egy Canon 100D-t vagy egy Canon 700D között gondolkodnék. Ezeknek viszonylag nem olyan magas az áruk és tudásokban az elhalálozott gépem 3szorosát tudják már. Hát igen, ennyit számít az idő. 2010 szeptember nem most volt.

Szóval így állunk. Sehogy. Nem tudom mi lesz így a fotózás nélkül.

Ebédszünet

A munka legjobb része az ebédszünet. Eljutottunk a munkaidő feléig. Már csak a fele van hátra. Ezt szeretem a legjobban. Fél 1 kor haza bringázok. Süt a nap. A hátsó kertből előszaladnak a macskáink, a kutyám is örül amikor hazaérek. Megebédezem, közben lefő a kávé. Megiszom a déli irányba mutató hintánkba. Nézem az előttem lévő mezőt, a megtávolabb erdő elejét. Olyan csendes minden. Ez a legjobb amikor ott ülök, gondolkodom. Ránézek a virágokra, a macska felugrik mellém a hintába. Doromból, én kortyolgatom a langyos kávét. Ez se zavar, hogy nem meleg. "La vie est belle"

Kiraktam napozni a két citromfámat, amit még azt hiszem másfél éve ültettem, de az is lehet, hogy több. Már nem emlékszem. Fel van írva valahova, de már nem emlékszem. Két kicsi mag volt, most úgy 25 cm-esek. Elég lassan nőnek, de nőnek. Talán jövőre, vagy utána már virágozni is fog. Még tavaly Rómában láttam citromfát, a via Antonelli 19 alatt, egy kisebb kertben. Az embernagyságú volt, rajta

sárga citromok, a fa törzse vastag. Elég régen ültethette valaki, még talán 70-es 80-as években. Valakinek a nagyszülőei. Vagy csak egy ismeretlen kertész.

Pár fa már kivirágzott, talán ez a legszebb időszak az évben. Aztán pár hét és nyoma sincs a szépségnek.

"Egyszer használatos a létezés."

Minden ami körülvesz minket haldoklik. Valami egészen lassan, valaki egészen lassan, valaki egészen gyorsan és látványosan. Önmagát bomlasztva amire másokkal is hatással van. Mindez a saját szemünk előtt. Talán nem vesszük észre, nem akarjuk. És szenvedünk emiatt.

Munka után kedvem lenne, csak úgy menni valahová, nem gondolni a holnapra, hogy vannak kötelezettségek. Olyan régóta nem is fotóztam. Lassan beleszürkülök a szürke hétköznapokba. Furcsa, hogy amihez közöm volt, kezd távolniak tűnni, és ezt nem akarom. Nem akarom, hogy elvesszen. Ez tartott a vízfelszinen. Egy mentőőv a tenger felszínen. Nem tudok úszni amúgyse... Valaki azt mondta hogy feleslegesen kapálózunk. Valóban? Én még kapálózok, hátha...

A délről jövő szél könnye árnyéka

Épp ebed szünet van. Ülök a terszon, a kis fehér nagyon régi padunkon amit még nagyapám készített és foltozgatott össze. Kabátban ülök, mert még van 6 percem meginni a kávémat. Aztan elkések, ahogy az utóbbi időben szoktam. Forró kávém gőzölög a kora tavaszi időben. A kert még pihen, a hóvirág és a krókusz már virágba borult. Fel dísziti az udvart. Én meg mintha soha nem láttam volna virágot bámulom a színes szírmokat. Közben délről jövő szél lengedez. Már csak a madárcsicsergés hiányzik. Rohannom kell, elkések. Mellém ül a fekete macskám, dorombol, várja, hogy beengedem a házba. A másik macskám, pedig pont leszarja az egészet, napozik az ablak párkányon.

Nem effajta munkát gondoltam, hogy lesz az első munkahelyem, de hát mindenki átesik egyszer a tűzkeresztségen. A helyzet elég bizonytalan, mert két hónapom van vissza csupán. Most alázatosan végzem a munkámat, mint tudom a többi ember is, de többet szeretnék. Könyvek között lenni ahol igazán jól érzem magam. Könyvtáros vagyok, igaz most nem ezt végztem. Minden egyes el nem olvasott könyv bűntudatot ébreszt bennem, ettől pedig elég furán érzem magam. Pár éve elő is jött ez a fajta bűntudat. Ha nem is olvasok el minden könyvet - ami fontos lenne a régi világ megismeréséhez, vagy régi emberek gondolkodásához, akkor is birtokoljam. Azaz szinte mániákusan veszem meg azokat a könyveket, amelyek akarva- akaratlanul elém bukkannak. Lehet az egy filmbéli esemény, idéznek a könyvből, vagy olvasok több a könyből kivett idézetet és megtetszik vagy csak úgy elémkerül. Első cselekvésem, az, hogy megkeresem az írót, és a könyveit. Ha szimpatikusnak tartom, és felfokozott állapotba kerülök, hogy nekem ezt a könyvet márpedig el kell olvasnom, akkor a könyvtárban belelapozok, ha meg van, márpedig a régi könyvek, csak a könyvtárban vannak meg, azon belülis a raktár részlegen porosodnak- és ha tetszik kivszem. Hapedig nagyon bejön, akkor birtokolni akarom, és antikvárból próbálom megszerezni, hogy legalább ha később nem is olvasok bele, tudjam, nyugodt szívvel meg van, akármikor elolvasom, ha kedvem támat. Azt hiszem a 148-dik könyvem után még mindig ugyanazt érzem. Azt a felfokozott, olvasási és birtoklási vágyat. Csak győzzem elraktározni, és megőrizni a gyerekeimnek. És hogy tudjam mondani a gyerekeknek: -Egyszer apa ezt gondolta erről a könyvről, ha van kedved olvasd el te is. Akkor úgy érezte apa magát, mintha róla szólna, vagy hasonlít valamilyen formában a szereplővel. -. Nah szóval különös kapcsolataim vannak a könyveimmel.

  Nehéz könyvtáros állást, vagy antikváros állást találni, sőt mindenféle állást nehéz szerezni. Már hónapok óta ez van. Vissza se írnak. Vissza s e í r n a k. A lényeg most az, hogy úton van két könyv, és hogy süt a nap, olyan idő van mint Rómába két hete, és, hogy mindenki egészséges a családban. Kajára van pénz egyelőre. Az, hogy esetleg az embernek olyan gondolatai támadnak, mint például venni egy 1975-ös fekete Nikon FM2-t vagy egy a fotós fejlődéséhez fontos lépést átugorjon egy Canon 6D-t, vagy egy házat, egy szép autót. Persze nem kell Mercedes vagy BMW, elég egy családi autó, amibe többen beférnek ha kell. Nincsenek túlzásba vitt álmok.

   Régen azt gondoltam, hogy lesz egy nyugis munkahelyem, megbecsülik a munkát amit elvégzek, a városhoz közeli faluban lakok. Esőben piros autóval járok be, ha szép napsütés idő van, pedig egy Vespa robogóval. Boldog vagyok. (Igazából most is az vagyok).

  Nah valahogy így. Sok ez? Túlzott és nem teljesíthető álmok? Ugyan már.

Itt mindenki a minimálbérhez közel van és van a másik réteg, aki marokszámra kihasználja azon kapcsolatait, amiben ha adót csal is, sosem kerül látókörbe.

Persze várjunk. Talán nekünk is összejönnek az álmok.

Egy használt autóra 3 évet kell dolgoznunk, míg a fejlettebb országokba Nyugatra meg 2 hónapot. Ott gyorsabbak az álmok és elérhetőek.

A három év alatt pedig több olyan váratlan esemény következik be, amitől a gyenge szél erősebbé válik és elfújja azt tőlünk. Ettől a gondolattól mindig lelombozódok. De hát ez az igazság, nem igaz?

Túl pesszimista? Meg ilyenek? Ugyan... Mindenki érzi a bőrén mi folyik itt.

A legszomorúbb, hogy minden olyan bizonytalan és gyorsan történik.

Egyet pislogunk és máris más van.

   Én szeretem a régi dolgokat. Egy régi autót, egy '75ös fényképezőgépet, egy '71es fiatot...a régi könyveket, az írógép csattogását, a lassabb közlekedést, a kézzel írt leveleket. Talán rosszkor születtem? Áhh hülyeség...

Elhatározom az álmaimat és nem hagyon feledésbe merülni. Lesz egy fekete Nikon Fm2-m , egy piros régi autóm, és egy valamilyen színű Vespam. Az tudom csupán, hogy nem most, csak valamikor. Az álom várat még magára. 

A legjobb, hogy a régi könyvek nem kerülnek sokba, nekem meg fontosak. Egy egy bonbon egy ilyen tavaszi délutánon.

***

Elkéstem. Ismét.