A messziről jött lány története.

A messziről jött lány története.

                                                                  “Csinálja az ember vagy nem,

                                                                    az mindig a körülményektől függ”

                                                                 Cesare Pavese/:  Ház a domboldalon

A jegyzetfüzetemet körülbelül egy hónapja nem nyitottam ki. Általában néhány szót, pár mondatot leírok, és ha írni támad kedvem,  - de igazából nem kedv kérdése, - hanem tudod, hogy most le kell ülnöd, mert van valami megmagyarázhatatlan kapocs te és egy ismeretlen erő között. Az üres jegyzetfüzet vonalkái megtelnek az útközben szerzett látvány, vagy  tátott szájjal állva a mező közepén arcba fújó széllel az erdőn csodálkozva - a buszon, eszedbe jutnak olyan gondolatok, amelyek fontosak, azokat pedig leírod. Valójában nincs haszontalan gondolat, mert mindig gondolsz valamire, vagy valakire. Nem?  A jegyzetfüzetemben lévő gondolatok most hiányoznak. Aköré írok. Igaz ezek a szavak, mondatok valami hatással vannak rám, leírom őket, de ha elszáll a pillanat, hogy nem tudom leírni, mert elfelejtődik, vagy ha írás közben mégis eszembe jut, de nem az eredeti gondolatot tudom leírni, hanem csak megközelíteni, az teljesen rossz belül. Elveszett…mint a szerelem. De mégis hová??? De mégis miért???

***

Elegendő könyvet olvasunk-e? Életünkben elolvastunk-e már tíz azaz 10 darab könyvet??? Elég ez? Meg vagyunk elégedve??? Elég volt-e ez a 10 könyv vagy hiányt érzünk belül?

Sokszor van úgy velem, hogy olvasok, de közben egészen másra gondolok, mint amiről szól a könyv. Máson jár a gondolatom, néha visszatérek a könyvben leírt cselekvésre, néha pedig a saját gondolatomhoz. Ott és akkor miért cselekedtem azt, miért nem máshogyan, de ha máshogyan cselekszem, az újabb dolgot szül, és az mit hozott volna … és így tovább.  A sors elénk dob valamit, mi cselekszünk vagy mégsem.

Múlt hónapban egy messziről jött lánnyal találkoztam volna. Tűkön ültem, hogy találkozzunk. Chateltünk, emaileztünk. Megnéztem, hogy milyen vonattal jön, pontosan mikor indul, hol áll meg, mikor áll meg. Hol fog átszállni. Teljesen belém szállt az utazási vágy. Én itthon ültem a fotelembe Sigur Ros-t hallgattam vagy akármit, de 22.47-kor tudtam, hogy hol van a lány. Most áll a vonat. Aztán hajnalig olvasgattam, mintha a vonaton utaznék én is éjjel. Régebben, amikor a főiskoláról este hazaindultam akkor is olvasni szoktam a vonaton.  Persze ez attól is függött, hogy volt-e ismeretlen utazótárs az egybenyitott vagonba.  Egy elcsípett beszélgetés, egy kicsiny élettörténet, beteljesületlen szerelmek utáni gyötrelmek, munkahelyi kínlódás melynek fő kérdése: “Értékes munkát végzem-e? ”                                             

     Sosem beszélgettem senkivel a vonaton, valahogy én nem vagyok az az emberbarát, nyitott típus mint sokan. Nekem sosem ment. Nem igazán tudok bánni az emberekkel. Akire kíváncsi vagyok, viszont ott megnyílok és begyűjtöm a lelkét, hogy amit az első másodpercekben felépítettem róla a képzeletemben, az a valóságban is egyenlő-e? Ki kell deríteni. Az általam elképzelt személyiség és a valóság nagyjából 70%-ban ugyanaz. Ilyenkor örülök, hogy nyitott szemmel járok, és sokszor észreveszek olyan dolgokat, amit más tuti nem. Amikor elmondom a másiknak, pedig ijedt arcot vág és furcsállja a dolgot “Honnan tudod? Honnan ismersz ennyire?”.

     Visszatérve a lányra. Négy napra jött egy kötött programra. Az első találkozás mindig fontos. Vagy 125-ször lejátszottam a fejembe.: Hogyan köszönök, mi legyen az a vész téma amit akkor veszek elő, ha van az az 1 perces őrjítő csend, vagy mi az a második vész téma, ha nem nyitott, vagy ha én nem leszek nyitott formában, mert a körülmények, nem úgy alakultak és így tovább. Aztán első nap egy sms, hogy majd holnap. A második nap azaz a holnapon vártam, hogy találkozunk…semmi. Harmadik nap tudtam, hogy valószínű, hogy nem fog sehogy jelezni, így délután a kívül fekete, belül fehér bögrémből szürcsöltem a kávémat. Néztem a közeli erdőt, a 4-5 db nyírfát, amely fehér fatörzsétől elkülönül a többi fától, eldöntöttem, hogy elmegyek a városba, és majd ha találkoznunk kell, akkor úgyis találkozunk.

Elindultam. Zuhogott az eső, így az otthon lejátszott történet, miszerint egy padon ülök és majd találkozunk megbukni látszott. Beértem a városba szakadt az eső. Egyik ismerősöm a várostól 6 km-re lakik, gondoltam megnézem, beköszönök. Felhívom, mondja, hogy fél óra múlva buszra száll és bemegy a városba. Persze nem abba ahol a lány van.( Ez egy távolabbi város. )

Elviszlek. A kocsma előtt találkozunk. Általában ilyenkor a templomot szoktam említeni mint gps koordinátát, mivel az autóból az tökéletesen látszik, de most máshogyan történt. Ismerősöm beült a kocsiba, beszélgettünk. Fél óra múlva beérünk a városba, elállt az eső. A jelzőlámpák két utcánként narancssárgán villogtak a négysávos úton. Olyan kihalt a város. Utcalámpák tompa fényénél haladtunk. A belváros egyik kávézójának parkolójába leállítottam a kocsit. Elszívtunk egy cigit, sétáltunk a főutcán, néztük a kirakatokat. Majd elbúcsúztunk.

      A visszautamban érintettem a várost, ahol a  messziről jött lány ideiglenesen tartózkodott. A belvárosnál egy üres parkolóban leállítottam a kocsit, egy üres busz halad el a parkoló előtti úton, a járdán egy kutyát sétáltató férfin kívül nem láttam senkit.  Üres volt minden. Elővettem a fényképezőgépemet, lefotóztam a barokk templomot a főtéren. Pár ember jött a főtéren át. Egyből beugrott, hogy a messziről jött lány is hátha közöttük lesz, de nem így történt. Jött egy újabb csoport. Elég messze voltak még, arcuk nem látszódott  a sötétben viszont volt egy amelyiknek ismerős volt a járása, kalap volt rajta. Ez Ő…felelem magamban. De honnan tudod, hogy milyen a járása??? Nem is láttad. Sőt azt sem tudod, hogy kalapot hord.

Aztán valóban Ő volt az. Ismerem a járását. De honnan? Hirtelen kérdéseket tettem fel magamba. 5 perc telt el azóta, hogy megérkeztem. Fentről így megírtak volna mindent? Mindennek így kellett történnie? Én itt fotózgatok és ő csak úgy elém sétál és találkozunk? Aztán kérdéseket tettem fel. Örülni fog-e nekem? Egyáltalán szereti-e az ilyen hirtelen találkozásokat? Lehet, hogy őrültnek fog hinni? Lehet, hogy megijed tőlem,  azt hiheti, hogy figyelem, követem.

Hirtelen elkanyarodnak, nem arra mennek, mint az előző csoport. Valaki a csoportból kíváncsi egy kirakatban lévő könyvre. Ő is megy. Távolodunk. Eközben nem csináltam semmit, csak néztem. Távolodunk.  Meg volt írva minden. Eközben nem ordítottam, nem csináltam semmit. Vele utaztam, ott voltam végig mellette.  Egy pocsolyákkal teli kis macskaköves utcán távozott, átlépkedve próbálta kikerülni őket.  Eközben távolodtunk.  Egy kis történetből, melléktörténet lett. Nem történt semmi, miközben minden. Ott ültem mellette a hazafelé vezető vonatúton, miközben a leszálló utasok elmosódó alakjai pontként homályosultak el. Azon gondolkoztam : Miért nem cselekedtem? Miért nem csináltam másképp??? Minden meg volt írva, hogy találkozunk, véletlenül és hirtelen, mint a szerelem. Álmatlan éjszakák álmai maradsz tovább s lehet, hogy ami lényeges, sosem derül ki. Ez a meg nem valósult messziről jött lány története.

 2012. ÁPRILIS 30., HÉTFŐ

Egy magánjellegű fecsegés huszonkettő

        

         A napok gyorsan haladnak. Valahogy megálltam a fejlődésben. Persze nekem kell újra rátalálni magamra, ami most talán a legfontosabb lenne. Csinálom a munkám, apró hibákat vétek. Álmodozom, hogy magamra találok.

         Egy forró kávé a teraszon, egy félig szívott cigi hajnalban, aztán este. Képzeletben egy vonaton ülök a 80as években és haladok Róma felé. Táskában pár notesz füzet, ceruza, pár toll, a legújabb Canon Ae1-es gép, rengeteg fekete fehér film, amellyel megörökíthetem az utazást. És az utazási szándékom csak annyi lenne, hogy magamra találok. Várom azt a pillanatot, amelynek körbe kell vennie engem, én pedig csak hagynám magam sodródni, mint a tengerbe ugrott ember, akit leránt a mély. Talán kapálóznék, de ilyenkor felesleges erőlködés. Hagynám magam mélyre süllyedni, egészen a lelkem közepéig. Néha már úgy gondolom, hogy eladtam, vagy csak akkor kapom vissza egy bezárt szekrényből, ha azt mondom elég.  Vagy olyan szekrény, amelynek pinkódjának csak két számát tudok, a 4ből. Időbe kerül megtalálni a maradék két számot, de lehet, hogy egyik számot sem tudom, csak sejtem. 

         A vonaton olvasgatnék, vagy írogatnék…vagy figyelném az embereket. Figyelném az arcokat, a szemeiket, amelyek kikandikálva figyelem a mellettünk elhaladó tájra. Vajon mit gondolhatnak mások utazás közben? Honnan jön és hová tart? Mi a célja? Ő is keresi azt amit én? Bár tudnám én mit keresek. 

        Valami elegáns öltözetben lennék, elvégre külföld… a külföldi meleg levegőt raktározom magamban. Aztán az illatokat, amelyre örökre szeretnék emlékezni, hogy itt most…történt az első találkozásom az ismeretlennel. Az emberek arcára, mozdulataikra, a könnyed, de gyors dallamos mondatfoszlányokra. A szemekben rejlő titokra, amely újabb és újabb történetet sző az agyam ama titkos helyén.

        Előttem ül egy enyhén göndör vörös hajú francia lány. A haját olykor megtalálja egy kis szellő, játszadozik vele oly könnyen. Az arcát csak az ablaküvegben látom. Szeplős. Ruha pántja néha lecsúszik a szeplősválláról. Egyedül utazik, alig szól valakihez. Főként a tájat figyeli, néha belepillant a könyvébe, vagy ír valamit a noteszébe. Talán ő is keres valamit, vagy filmfotózásra megy, vagy csak megismerni közép Itáliát.  Fél óra múlva úgy döntök, lefotózom. A kézfejére támasztja az állát, és nézi a mellettünk lévő tájat, elmélyülten. Ezt a pillanatot meg akarom őrizni. Kattintok pár képet, mintha a tájat fotóznám, miközben az ablaküvegre fókuszálok, amelyből visszatükröződik az a szeplős arc, majd hátra fordul, látja, hogy a tájat fotóztam, miközben én tudom, hogy nem. Zöldes szemei vannak, fekete szempillái megrebbennek, majd rám néz, nem kérdez semmit. Haladunk tovább, én keresek egy újabb pillanatot, amelyet bezárhatok, kifeszítve (kimerevítve ) az időt,  melyet csak az agyamban játszathatok le újra, s e kép történetét egy ismeretlen ember másképp játssza majd le, s ez hiányozni fog, mert fontos tartozéka, mint vándornak a hátizsákja, hiszen addig csupán az az otthona és összes értéke. 

        Aztán felébredek. Próbálok visszaemlékezni a másik álmomra, amely fontosabb lenne, mint ez! Az apámmal kapcsolatos álmom, de nem megy, hiába próbálkozom sokadszorra, egész nap. Íszonyú szomorú vagyok, jó lett volna, ha… emlékezem, furcsa volt újra látni. Szép volt és fiatal, annyi éves talán, mint most én.  A kötött pulcsijában volt, mit anya csinált neki talán az utolsó közös karácsonyra még '93-ban, a barna hajára, hosszú zongorista kezeire. Olyannak láttam, mint mikor kisgyerek voltam.

És az utazás jó dolog. Bármi történhet.

 „találkozása olyan, mint amikor két kémiai anyag vegyül; ha bekövetkezik valamilyen reakció, mindketten megváltoznak.” 

C. G. Jung

Egy magánjellegű fecsegés huszonegy

         Elég nehéz megtalálni azt a betűtípust amelyet akarok nézni néha perceken át, miközben valami lágy nyúlós zenét hallgatok, hogy a halvány reménye is megmaradjon annak, hogy írok. Hogy az adott perc gondolatmaradványai megmaradjanak. A héten nem volt munkám, ezért hazajöttem Budapestről. Persze itt mehet a nagy klisé, hogy vidék kontra nagyváros, és stb…de nem.  Én mindig is ide valósi vagyok, szeretem a trágya szagot, a hajnal harmatos cseppjeit, a májusi leírhatatlan illatjait, ahogy az autóval szelem a kilométereket az országúton. Akkor amikor haladok, jó lenne egy magnetofon vagy valami amire csak rámondom amit gondolok, de ez a magnetofon gyorsabb lenne, jó lenne nem kimondani őket, nem csak valahogy rám lenne kötve, és amikor otthon rádugom a laptopra vagy akármire, már meglenne az a szöveg, amit én utazás közben mint belső monológot mondtam magamban.

Most a belső monológomból csak tört részekre emlékszem és ez nagyon zavar. Azt is alig tudom legépelni, inkább csak elmesélni tudom, de azt sem most azonnal, csak később, így már az elmesélés is kicsit átváltozik. Inkább vágy lesz. Egy újra és újra megújuló vágy. Az hogy vágysz egy új cipőre, könyvre, autóra, vagy csak akár egy új szerelemre, amely előre hajt, többet préselsz ki magadból. Ezek a vágyak visznek előre és talán a döntések, hogy a megfelelő pillanatban, a jót választod a rossz helyett. Ez egy elég nehéz pillanat. Talán itt dől el, a további megírott sors. Van kétféle vagy három féle verzió, attól függ, hogyan döntesz és akkor a már megírt piszkozatok közül csak az egyik kerül véglegesítésre. Ilyen egyszerű?  

         A hónapra ajánlott zene helyett, könyvvel érkezem:                                     Németh Gábor: Egy mormota nyara 

ui: a kiállításom klassz volt, köszönöm, mindenkinek aki eljött. Mindegyik kép megvásárolható! Veszprémben a Vár u. 31 alatt megtekinthető június 12-ig. 

Egy magánjellegű fecsegés húsz

         Éppen éjjel van, fél 2 körül. Nem rég értem haza. Naplementés autókázásnak indult a story, aztán átcsapott éjjelibe. Imádom. Sok probléma elhagyta a lelkemet, az övét is. Megkönnyebbültünk. A spontán és hirtelen találkozásoknál nincsen jobb. Aztán csak mentünk úgy a vak világban, hogy meneküljünk egy kicsit. Kicsit magunk elől, és a világ elől. Aztán a végső ponton bevártuk a lelkünket, amely már megszabadult a gonosztól.

         Néha kérdezik, hogy miért vagyok még itthon, és miért nem dolgozom külföldön. Én ide születtem, itt van feladatom. Az, hogy nehéz munkát találni, és kevés a fizetésem, és hogy vannak ezek a megpróbáltatások… Én ide születtem. Magyar vagyok. Nem mehet el mindenki. Küzdeni kell. A célokért amelyeket kitűztünk, álmokért amelyeket valósítunk meg. És a pénz nem minden.

         Persze jó ha van, és nem csicskamunkát csinálsz, nem görcsölve mész a munkahelyedre, esetleg xanax-xal, vagy ilyenek.

         Félek a következő hónapoktól. A bátorság és a tapasztalat, ami hiányzik bennem. Napról napra érzem erősebbnek magam. Előbb csak eljön.

         Amennyi szart kaptunk az élettől, talán valamennyit vissza is ad. Próbálom így megélni.

         Kartonmappában az írásaim. Álmom és célom egy igazán jó könyvet kiadni, egy jó kiadónál. Persze manapság a művészetnek nincs értéke, és ára. Minden a profit célkeresztjében.

         Álmom még egy ház, kis családdal, autóval, Fiat Panda menta színben, egy Celeste zöld Bianchi bringa, egészség, szeretet, könyvek, sok sok könyv, barátok, haverok. Átbeszélt éjjelek, mint a mostani. Vagy épp át autózott… Igazából poénból a tenger felé akartunk menni, vagyis én. Persze az nagyon de nagyon durván spontán lett volna és messze. Ehelyett jó volt a magyar tenger mellett haladni,  zenét hallgatni. És elmélkedni, hogy jövőhéttől más lesz az ember és reméljük, hogy eléri a céljait, álmait.

         Minden este imádkozom. Már nem tudom, hogy megszokásból-e, de imádkozom. Magamért. A szeretteimért akik már nincsenek itt és hiányoznak. Nagyon!

         Néha arra gondolok, hogy a következő életem talán jobb lesz…ha lesz…

"Van, amit már nem bír a lélek." Grecsó Krisztián

Egy magánjellegű fecsegés tizenkilenc

         Valamelyik harmatos hajnali reggelen már megfogalmazódott bennem, hogy azt a mérhetetlen felesleges időt ideje lenne már végre nem elpazarolni. Bár ha leírok pár sort lehet, hogy az is időpazarlás. De én akkor múlatom az időt. Hasznosnak érzem magam. Aztán ahogy a reggeli harmat felszáradt, úgy a szavak is elszálltak belőlem, így nem írtam semmit. Igaz az este csendjében egy baráti levelet írtam. Nem nem angolul, mert mindenkinek az cseng az agyába ha meghallja, hogy baráti levél, hogy az a letenni vágyott nyelvvizsga nyelvén van. Nem ez egy Olivetti írógéppel írt baráti levél abból a maradék klasszikus fajtából, amelyet még űzök, a magam szórakoztatására. Igaz sosem kapok választ. Éjjeli 1 óra tájban lehettünk, amikor levetettem pizsamám, farmergatyámat és egy vásott pólót vettem fel, meg egy adidas-os zöld pulóvert. És nekifogtam. Hiányzott már az Olivettin való gépelés. Úgy jó írni, ha tudom kinek szeretnék, csak úgy a nagyvilágban elég nehéz a gondolataimat, vágyaimat, problémáimat szabadjára engedni.

         Most épp az autóban ülök, szivárványt nézek, esik az eső, süt a nap. Lefotózom. Sosem voltam még ennyire közel egy szivárványhoz. Erre a napra ez volt a legnagyobb csoda. A második pedig az új piros adidas használt cipőm. Örülök neki. Az országba nincs másnak ilyen. Ez örömmel tölt el, bár nem ez volt a cél, hanem csak az, hogy találtak egy olcsó cipőt tavaszra. Az sokszor felidegesít, hogy normális új cipők 25 ezer felett kezdődnek. A piros adidas cipőmet ami annyira kénylemes…sose volt kényelmesebb cipőm 5 ezer ftba került. Szóval én még 12 ezer felett sosem vettem cipőt magamnak. Persze valahogy azok a használt cipők amiket hordtam sosem lehetett máshol kapni, ha igen akkor egy vagyonért. Most is ez a helyzet. Ez van egyedi hülye gondolkozású embernek egyedi cipőt. Vagy legalább egyedinek gondolhatom magamat. Tök mindegy.  Szóval itt fotózom a Rábához közel a szivárványt, az új cipőmben. Örülök. Boldog vagyok. Rágyújtok. Hazafelé a következő napon gondolkodom, mit kellene…persze úgysem azt fogom tenni.

Kicsit nagyon görcsölök a következő hónapoktól. Nem tudom mi lesz. Új városba költözöm. Találnom kell egy új melót, és ez viszonylag fizessen annyit, hogy ne haljak éhen. Közben a hobbimnak is tudjak élni. A fotózásnak, és az írásnak. Ne legyek kurva görcsös, és stresszes. Nem akarom feladni magam a pénznek. Bár eddig se tettem. Sosem érdekelt a pénztárcám tartalma. Hál Isten minden volt, és minden lett…persze idővel. De jó lenne távolabb tervezni. Szeretnék egy szép házat, valami egészen kicsit sok szeretettel (tudom ez elég klisé), amiben a két kezem munkája is benne van. A kertben szép virágok lennének, amit anyám segítene ültetni. Büszke lenne rám. Talán a fotóimra is. A könyv az még érlelődik, formálódik, alakul. És talán erre is. Erre vágyom. És most hogy lefotóztam a szivárványt…már el is tűnt. Most arra vágyom, hogy egy jó forró fürdőt vehessek. Ne görcsöljek. Ne stresszeljek azon a nokedlitészta állagú jövőn ami előttem áll. És persze a Fiat Pandáról sem tettem le. Az ügyön vagyok, hogy lehessen egy napfénytetős, erős motorral felszerelt Fiat Pandám a 80-as évekből. Hogy néha napján el tudjak szökni a város fényei alól. De előtte munkát kell találni, aztán az álmokat megvalósítani. Befutni. Olyan ördögi kör ez, mint a Moszkva tér című film végén az Epilógusban. Mindegyik szereplő változáson ment keresztül, míg a főszereplő nyugtázza, hogy „Velem mi van? Semmi... ”

Egy magánjellegű fecsegés tizennyolc

„ Nappalnak szeme, az éjjelnek füle van.” közmondás

         Valamelyik éjjel azt álmodtam, hogy a félig megírt írásomban vagyok. Bár sokszor van úgy, hogy éjjel felébredek, és elkezdek írni, hogy mit álmodtam, azt pedig beleírom a történetbe. Így folytatódik minden. Most épp esett a hó, és a fiat Panda közel 30 éves autóban utaztam, valamerre , valamelyik autópályán. Szívtam mélyeket a cigarettámban. És azt éreztem, hogy nem vagyok jól. Aztán a másik kép pedig, hogy egy fogorvosnál vagyok, aki az egyik főnököm, aki természetesen nem fogorvos csak az álmomban volt az.

         A Fiat Panda létezik, gondolkodom is arról, hogy megveszem. Régi álmom. Az álmokat pedig teljesíteni kell. Fehér színű, olyan felni van rajta amit mindig is szerettem volna, ha van egy Fiat Pandám, és van napfénytetője. 3 az 1 ben, minden meg van ami kell. Csak a kellő bátorságom nincs az elhagyott. Sosem volt. Legnagyobb álmom. Én pedig itt töprengek. Normális vagyok? Nem…

         Az Olivetti írógépet nagy nehezen be tudtam szerezni. Működik, de még hogy... jó pár levelet már megírtam vele és még szeretnék is.

         Most főként az olvasásé a főszerep, meg a fióknak írás, aztán amit dob a gép…

         filmes képek itt : http://www.lomography.com/homes/andreapiovanni

Az ősz utolsó rózsája

Ciao!                                                                 

        Fecseghetnék arról, hogy miért nem írogattam ide. Talán elvesztettem a romantikus hozzáállásomat ehhez. Manapság magánleveleket írok kézzel, néha az írógépemmel...csak, ha nagyon ráérek; és persze nagyon rá szoktam.  Ha nem is én tartom éltben a postások munkahelyét...sokat hozzáteszek mégis. (Ha szeretnél levelet írj elérsz...fb)

Talán ez az idei első? Nem túl sokadik bejegyzés. Nem tudom ki olvas, ki nem. Ez is rettentően érdekel...mint ahogy az is, hogy a fotóimmal a "megcsinálásuk" után mi történik.  Kihez jut el, ki mit lát és gondol bele és/vagy róla.

Lehet, egyszerűbb lenne csak úgy elengedni ennek az illúzióját...meg azt is, hogy célt találnak. Az már nem az én dolgom, Az én dolgom csak a "megcsinálás", erre próbálok koncentrálni. Aztán, hogy mi a többi, az csak melléktermék nem? A visszajelzés stb...

Pár hete Pisa, Livorno, Siena és Firenzében jártam. 4 nap. 4 város. Próbáltam nem csak a fényképezőm nézőkéjéből kukucskálni a várost, hanem átélni, átérezni az itteniek dolgait. Aztán feltenni a kérdést, milyen itt lakni? Vajon az az öreg bácsi a biciklijével hova tart. Vagy azok a középiskolások melyik suliba járnak? Milyen problémáik vannak? Persze ezt csak azért teszem fel magamba, hogy az sajátjaimra ne figyeljek oda. Talán csak egy kis szikra kellene, hogy mindent beindítson, vagy annál is kevesebb... Lehet, hogy holnap, vagy a következő hónapban megtörténik az áttörés??? Ki tudja? Csak megyek előre...Persze jó lenne ezeket nem görcsösen megélni, mint ahogy szoktam...mint ahogy szokta a többség. 

Mind a négy városba el tudnám képzelni magam, bár ha nagyon választani kell, akkor Livorno vagy inkább Siena. Eközött gondolkodnék. 

Livorno-nál ott a Tirrén tenger. Siena pedig úgy gyönyörű ahogy van. És persze a középkori falak rengeteg titkot rejthetnek. 

Képek folyamatosan a fb oldalamon. Szándékosan nem linkelem be ide. Aki kíváncsi úgyis megkeresi. 

Elindulni és megérkezni nagyon jó dolog, hazaérni is, bár nem lehet hasonlítanám össze a kettő, de együtt vannak. Mindegyik fontos és elengedhetetlen a másik nélkül. (ennyi klisét…)

         Továbbra is egy Fiat 127-esről álmodozom. Valahogy teljesen fall in love. Fejembe vettem, hogy szeretnék egy ilyet. Főként, mert olasz és főként mert régi, és főként, mert alig sőt szinte alig látni az utcákon ilyet. Sőt…olyan ritka mint a fehér hollót látsz osztva kettővel. Próbálok egy időhatárt szabni rá, mert a fizetésemből vajmi kevés esélye van, hogy 2020 előtt ez sikerül.

         Pár napja vettem egy futócipőt. Apám halála óta ez van a fejemben hogy fussak, legyek egészséges, vagy annak tűnő. Hóbortjaimat hagyjam el, a munkámat csináljam jól, a hobbimat a fotózást pedig kitűnően. És érezzem magamat boldognak. Az élet véges. És ezt sokat elfelejtik. Bármikor bármelyik percben bekövetkezhet…Persze nem erre kell figyelni…csak éppen felkészületlenül itt hagyni mindent…

         Én szeretnék nyomot hagyni magam után. Itt vannak a képeim. Számtalan „írásom”…néhány szép cselekedetem. A család támogatása…szóval ilyenek. Ez viszi előre az embert. Nem pedig a munka és a munkahelyén elért eredmények. Az is fontos persze, hogy a pénztárcádba, vagy a számládon mennyi pénz van. De az a fontos hogy megtaláld a boldogságodat, azt ami igazán erőt ad.  Jó persze, lehet valakinek ez a munkája, vagy épp a hobbija. Egy a lényeg, a legnagyobb lényeg, hogy legyél boldog. Elérd a céljaidat, álmaidat megvalósítsd és legyenek újabbak amelyek előre visznek. Nem? Valami ilyesmi az élet célja.

         Manapság sok könyvet vettem, aminek tudom, hogy hasznát veszem. Rengeteg elolvasatlan könyv áll a könyvespolcomon. Én tudom mindegyik jelentőségét, érzelmileg kötődöm mindegyikhez, így nehezen is válok meg tőlük. Jelenleg a kedvenc írom Fabio Volo fog Olaszországban november 18-án  megjelentetni az új könyvét E' tutta vita címmel. . Tweet bejegyzéseiben írja, hogy mikor hol fog dedikálni. Bár csak ott lehetnék valamelyik városban. Egy frissen vásárolt könyvvel a kezemben. Aláíratnám vele a könyvem, készítene rólunk pár fotót valaki. NAh ez az álmom még várat magára. De az ügyön leszek. Egyelőre csak az új könyvét fogom megvenni. Igaz olaszul nem annyira tudok. De a tudat, hogy a polcomon lesz az megér mindent….és remélem legalább a könyv meg lesz. Aztán az időben és még több mindenben bízok, hogy ez a találkozás össze fog jönni egyszer.

         

       Ez az év nem telt el drámák nélkül. Már az első hónapban ez bebizonyosodott, mikor elvesztettem édesapámat. Rossz viszonyban váltunk el. Sok éve nem beszéltünk olyan mélyen, mint egy apának és fiának kellett volna. Sajnálom ezt, és Ő is tudom hogy így van ezzel. Ez nekem dupla elvesztés. Mindennap gondolok rá, ahogy mamámra akivel sokat voltam együtt a haláláig és rengeteget tanultam tőle főzés és kertművelés tekintetében, és papám is hiányzik, rengeteget tanított a barkácsolásban és mindig óvott, apám helyett apám volt. Legjobban azt sajnálom, hogy tönkretettem a biciklijét azzal a céllal, hogy felújítom…majd végül annyira kicsúsztam a felújításból…hogy egyszerűen ki kellett dobni. Ez máig fáj. A szomszédnak eladta a másik biciklijét „a  rosszabbat”….ha meglátom a „rosszabb” bringát eszembe jut a papa, és hogy bármit adnék azért, hogy megőrizzem ezt a biciklit… még ha „rosszabb ” is és a gyerekemnek mesélhetném, hogy ezt az ükpapáé volt.

         Nem tehetek róla. Szeretem a régi dolgokat. Van egy régi írógépem. Szeretném ezt a 40 éves Fiat 127-est, egy tekerőszámos telefont, és legjobban a papám régi bringáját, amit eladott.

         

egy magánjellegű fecsegés tizenhét

Fura érzésem van, ez az augusztus vége, szeptember eleje mindig fura érzést vált ki belőlem. Kora ősz, hűvösebb van, el gondolkodósabb az ember. Előkerülnek a vastagabb takarók, a vastagabb zoknik, a forró teákkal teli bögrék. A napsütésnek még mindig van egy kis ereje, átsétálunk a napsütötte oldalra az utcán, ha árnyékban vagyunk. Elraktározzuk a fényeket, és a meleget. Minden eső illatú és nedves és hűvös.

De be kell vallani, hogy imádom az ilyen időjárást! Szívesen laknék észak Londontól felfelé, hogy mindig esik az eső és borús az idő. Be kell vallani, hogy ilyen embertípus vagyok: hajlamos a depresszióra, mély gondolatok zakatolnak a fejemben egész nap, nem vagyok túl élet vidám, és kerülöm az idióta emberek társaságát, miközben a barátaim le se szarnak, és sokszor egyedül hagynak. Magamra hagynak. Tudok magammal foglalkozni, nem ez a probléma, hanem inkább az, hogy ha bajom van, rajtam nem segít senki.

„Azt hiszik, hogy normálisak, csak azért, mert mind egyformák.” paulo coelho

Forró kávémat kortyolgatom a házunk teraszán, közben pedig nézem az erdőt, imádom ezt a nyugalmat. Reggel láttam egy őzikét is.  Most elolvasom az utolsó 10 oldalt a legújabb Fabio Volo könyvből. Nagyon nem akarom. De egyszer minden eljön. A könyv vége is. Nyitva akarom hagyni a sztorit, de tudni is. Sőt láttam, hogy végzett az új könyvévvel is. Amit gondolom olaszországban kiadnak karácsonyra, mi meg majd úgy 5 év múlva olvasunk. Lehet itt az ideje megtanulni olaszul!

„…tiszta, mint egy csendes szóköz két szó között.” fabio volo: hely a világban. 

"No Shit"

It was in the winter of my fiftieth year

When it hit me

I was really alone

And there wasn't a hell a lot of time left

Every laugh and touch that I could get

Became more important

Strangely, I became more bookish

And my home and study meant more to me

As I considered the circumstances of my death

I wanted to find a balance between joy and dignity

On my way out

Above all, I didn't want to take any more shit

Not from anybody

-/                              iggy pop

szavak nélküli támogatók

…hetek óta hiányérzetem volt, nem tudtam miért, azt se tudtam, milyen irányba induljak el. Aztán ma reggel rájöttem. Unalmamba lefőztem egy kávét. Amióta a munkahelyen ingyen van a kávé alig fogy otthon. Mondhatjuk, hogy most volt is időm reggel kávétfőzni. Megtöltöttem, feltettem főni, addig beágyaztam, éreztem a hajnal kicsit még csipkelődős, nedves lehelletét. Kedvenc bögrémet kikészítettem, rengeteg cukorral kis tejjel kortyolgatom a kávém. Az udvarunkból a messzi erdőt nézem. Az akácos illatát innen is érzem. Olyan friss és csendes minden. Harkály doktorunk dolgozik, látom ahogy repdes és eteti a fiókáját. Nem is kell nat.geo itt van előttem. Aztán az órámra nézek, el ne késsek. Napközben várom, hogy szabadulhassak, addig meg fénymásolok…és fénymásolok. Aztán meg várom, hogy szabadulhassak. A fénymásoló villódzó fénye melett ránézek a fotóimra, igen valóban ez lenne az út, de sajnos nem jelentek meg a szavak nélküli támogatók. Most megyek, amíg ezt olvasod valaki fénymásol…

Egy magánjellegű fecsegés tizenhat

Rég nem írtam semmit. Túl sok esemény volt kicsi életemben. Néha felmászok a hegyre ott nézem a tájat boldogan, és mikor elnézek a horizont felé, már csak arra eszmélek fel, hogy zúzott sebekkel ébredek a hegy alján. És mindenki azt mondja, hogy ez az élet, és hogy legyek pozitív, és hogy most ez van, de majd lesz más és jobb. Kérdem én, de mikor? Kételkedem.  Nem rögvest akarom. Talán ez a baj? Aztán csak mennek céltalanul a napok. Nem állok neki semminek. Időhiányra hivatkozva. Aztán dolgozom is. Éhbérért. Nem is tudom, hogy egyáltalán minek. Bámulom a monitort 8 órán keresztül. Óránként megnézem, hogy meg van-e az az apróhirdetésben leírt álmaim autója. Persze tudom, hogy mindenki kiröhög vele, amikor azt mondom: Egy 1973-as Fiat 127-es az egyik álmom. Amit még élőben sosem láttam, bár már mindent tudok róla. Mik a hibái, mikre kell figyelni, mindent, miközben a kevés fizetésemből megpróbálok erre félretenni, hogy összegyűjtsek, de olyan messze vagyok ettől, mint én Rómától. Próbálom más világba terelni magam, és olvasni könyveket, azt a pár száz darabot, amelyet az évek során megvettem magamnak, hogy majd egyszer…na hát itt a pillanat kedves művészkém az olvasásra. Olasz és magyar írók könyvei között, velük porosodom és korosodom. Álmaimat és céljaimat körözve. Igaz, néha már azokban is elbizonytalanodom, mint az emberekben. Ezért fotózom a várost, vagy a falut. Épp azt ahol vagyok.

        Tervben van az olasz nyelvtanulás, és aztán az odaköltözés is. Mindent halogatok, csak azt nem tudom, hogy miért. Előbb ezt kell elérnem, aztán utána elkezdhetem ... Mindig mások szerint élek. Miközben az időm véges.

        Sokszor és sokat vétkeztem. Talán ez a büntetésem. Néha egészen jó fotókat csinálok, néha pedig nem. Hol fent vagyok hol pedig lent. Ingadozó a lelkiállapotom. Ez ellen valamit tenni kellene. De nem tudom, hogyan. Nem vagyok irigy más emberekre, amit elérnek. Csak azt kérdezem, hogy én miért nem jutok el oda? És mit kell még tennem azért? Van rengetek fotóm, mások azt mondják, hogy szerelmesek a fotóimba, miközben én, meg tudom a dolgaimat és a félelmeimet. Túl sok súlyt cipelek magammal. Amit szeretnék végre letenni, magam szerint élni, boldog lenni. Sokszor és sokat vétkeztem.

        Néha az írás sem segít, csak a fotózás. Ezért írok kevesebbet. Nem érdekel hányan olvassák, és mi a véleményük. Nekem ez nem segít. Az én terápiám a fotózás. Egy havi segély pénzből vettem egy öreg 1978-as Canon Ae-1 típusú gépet, egy fix objektívvel. Ami filmes gép. Azelőtt is fotóztam filmmel, de most jött el a pillanat, amikor szinte már csak filmmel fotózom. Jól meggondolom és átgondolom mit és hogyan akarok megörökíteni. Van már négy előhívatlan negatívom. Mindegyik fotóra emlékszem és kíváncsi vagyok rá. Szívem szerint eladnám a digitális gépemet. De sosem tudtam eladni még egyetlen cuccomat sem. Nem a fotófelszerelésemmel kezdeném ezt a sort.

        Januárban meghalt apám. Kívülről úgy látszott, hogy nem viselt meg a dolog. Most, hogy eltelt az idő és tudatosult bennem, egyre nehezebb. Maradtak bennem kérdések persze megválaszolatlanok maradnak… 1994 október 23-dikán vasárnap költöztük el tőle, érthető okokból. Aztán így lett minden ami van. Kissé káosz világnézet, de formálódik.

        Menthetetlenül Olaszország mánia is.

A minap arra gondoltam, hogy feltérképezem az ősöket. Talán egy hónapja kezdhettem a kutatásomat. Segítségem szerencsére akadt, aki tudta, hogy adagokba kell az információt adni, mivel a hirtelen jött sok információval nem tud mit kezdeni az ember. Régi dokumentumokból öröm a keresés. Mindent át kell gondolni, hogy mi miből jön…stb. Aztán kiderült, hogy az ükszülőm osztrák. Így 20%-ban osztrák vagyok. Igaz akkor még talán az nem volt osztrák terület. Furcsa most minden. A szépszülőkig visszavezettem, talán eddig lehet. Már háromszor jártam abban az osztrák kis faluban, ami érkezéskor mindig furcsa érzéssel töltött el, most viszont tudom okát. Most persze kinevethetsz, de így volt. Hétvégén majdnem felkerekedtem ismét, de aztán mégsem.

Vajon mikor vezethetem a Fiat 127-esemet? Igaz a 4 fotónegatív előhívására sincs pénzem, de az álmok segítenek a túlélésben.

Most nagyapám zokniját és kardigánját hordom. Az  fent leírtakban is csak azt mondtam amit tudok, ahelyett amit akartam volna.”