Egy parkolói feljegyzés tizenhárom

Csütörtöki nap, késő délután, az emberek már normál estben végeztek a munkájukkal, nem normál esetben még további négy óra „kínszenvedés”.

Egy fehér autóban ücsörgök, ismét, egy bevásárlóközpont előtt. Az öngyújtómat otthon hagytam, így a kocsi szivargyújtójából próbálom meggyújtani a sodort cigimet. A rádióban Csajkovszki Diótőrőjéből az Arab táncok című darabja szól. (Link majd lejjebb a szöveg végén, négy és fél perces darab).

  Nyárutói szellő fúj, még melegen, ugyanakkor már közeleg az ősz, a lehullott száraz halott falevelek tömkelegeivel, amelyek a kocsi szélvédőjére csapódnak, és itt-ott a kocsi réseiben is fellelhetőek, főként, ha a hársfa alatt áll az autód, kora reggel kidobáljuk az út szélére marokszámra a leveleket, akárcsak a kéretlen postai levelek tömkelegét a volt párunktól.

   A dal elég szomorú, már-már depresszív, mély gondolkodásra sarkall a pillanatnyi állapotomban, elgondolkodtat. Fontos ez a mai rohanó embernél? Elgondolkodni? Nem, mert nincs rá ideje.  Nem mindegy, milyen állapotban ér egy talán fontos chat üzenet, egy telefonhívás. A környezettől és az adott állapotunktól függ, hogyan értelmezzük ezeket. Párok bevásárlókocsiba tolják a 100-Ftos érmét, (ebből már sejthető, melyik bevásárlóközpontnál állok), hulla fáradtan teszik a berögzött köröket. Az előttem lévő parkolóba áll be egy piros Lada Samara. Felmerül bennem a kérdés, ki használ még ilyet? Kiszáll egy bajszos, úgy 55-és 60 közötti férfi, ’80-as évek divatja szerinti bajusszal, és kantáros, azaz általam csak Szupemáriós jelmezként aposztrofált munkaruhában és fehér pólóban van, majd a felesége aki szintén a ’80-as évek divatja szerint vágatja még a haját, és öltözködik. néha úgy tűnik, hogy megáll az idő, néha meg csak úgy elszáll, mintha nem is lett volna, nem tudom melyik a jobb. A férfi bevásárlókocsiért indul, a nő addig igazgatja a haját. Szeretik egymást, ez jut eszembe erről, ők talán az örökkét testesítik meg, ha egyáltalán létezik ilyen. A férfi szobafestő lehet kiindulva a munkaruhájából, igényes a munkájára, ő még abból a korból való amikor ez mérvadó volt, ma is ezt teszi, nem pedig a divatos akárkitudjamilyen szuperklassz cuccokat használ egy szoba legletteléséhez, és kifestézéhez, amit az internetről olvasott egy amerikai blogon típus, hanem tudja, hogy mi a bevált módszer, és nem arra játszik, hogy ronda munkát végezzen és egy nap alatt kifesse a szobákat, hogy másnap egy másik házban dolgozzon pénzért. Aztán ők eltűnnek a szemem elől. A szivargyújtóra rá kell nyomnom az ujjamat, mert az idők során már nem működik az a funkció, hogy ha jó a szivargyújtó izzása akkor kipattan, jelezvén, hogy megfelelő állapot van a gyújtáshoz. Tétován szívok a cigiből, azt remélve, hogy működik, így hozzáérintem a szivargyújtó kerek pirosan izzó fémjéhez a cigarettámat, és lám, mégiscsak, a holtnak képzelt dolog működik. A kocsiban pöfékelem az első slukkokat, majd kiszállok, az ajtó recseg. Az embereket tovább figyelem. Szürke, sima márkajelzés nélküli, felirat nélküli pólómat lebegteti a meleg nyárutói szél, borzolja, mint ha egy vitorlás hajón ülnék a tenger közepén. A hullámok a pólómon a magyar tengert juttatják szembe, múltheti utamról, érdekesen zöldes és hullámzó volt a tó vízszíne, és a csend, nah az épphogy leírhatatlan. Amúgy, rohadtul utálok márkajelzésű pólót, vagy akármit felvenni, mert az olyan számomra, mint egy hirdetőtábla. Nem vennék fel soha Levi’s pólót, azért mert menő, se Filásat, mert nem vagyok hirdetőtábla. Ha megfigyeled a mai trendeket, és látsz is, láthatod, hogy egyre nagyobbak bármilyen pólón, ruhán a márkajelzések, ami undorító számomra, aki ebben részt akar venni, és menni a divattal, ám tegye, de én nem fogok. A márkajelzés nélküli ruha is épp ugyanazt a funkciót látja el, mint bármelyik. 

  A naplemente részleteiben veszek el (Nabukov: Egy naplemente részletei című könyvet érdemes forgatni, ha eddig nem tetted meg, akkor irány az internet és vedd meg). Az egyik barátomnak ma van a születésnapja, és a telefonban nem találom a telefonszámát. Barátomnak minősül-e ezek után? Irtó ciki, vagy épp ellenkezőleg, hogy az évben csak akkor beszélünk telefonon mikor a születésnapja van? Minden más esetben csak chaten pötyörészünk, miközben jelen vagyok „írott” szóban, az idézőjel nem dísznek van, (a chat nem beszélgetés). Nem tudom elérni, felhívni élő szóban elmondani neki a jókívánságaimat. Mindenki 0-24-ben elérhető, a végtelen beszélgetések tömkelegeit generálva, de ezekből melyik is őszinte? Ha élőben dumáltok, meg megállapítjátok, hogy veled, és velem igazából semmi nem történt, történik soha. Belekortyoltok a legolcsóbb sörötökbe a kocsmában és némán ültök egymás mellett. Ránéz a telefonra, instára feltöltött valaki valami szart, aki 300 km-re lakik innen, megdobban a szíved, mert jó csaj, , de nem fogsz vele összejönni, de te mégis azt hiteted el magadban, hogy igen. Mert a mai világban bármi lehetséges. Egy Budapest- Ausztrália távolság nem sok. Egy kapcsolatot simán fent lehet tartani. Ünnepnapokon találkoztok, csupán akkor vagytok fizikálisan együtt pár napot és ez a normális kapcsolat? Ne röhögtessél már. Azt se tudod, kit szeretsz, az illúziódba vagy szerelmes. Ha ezt megmondja valaki a szemedbe, akkor meg egyszerűen letiltod a facebookról és instagram-ról. Ez a személy már nem létezik számodra, egyszerűen halott. Láttál már halott embert? Azt se tudod milyen az, az igazi elvesztés, mert hívnak a kórházból, hogy nagypapa meghalt épp dolgozol homeofficeba, múlt hétre tervezted, hogy meglátogatod, de nem volt rá idő. Ahogy egy könyv elolvasására se, ami összességében maximum hat órát vesz igénybe, de instán fent vagy napi 3 órát. Semmire nincs időd, mert dolgozol, gyerekedet nevelni se érsz rá, főzni meg pláne. Fastfood, kész étel, mikrózni kell csak, jó ez, majd kifizetem.

A pénz??? 

„Dönthetsz úgy, hogy kevéssel is beéred, szabadon, távol a fényűzéstől, mert itt bent van a boldogságod (a fejedben) máskülönben sehová sem jutsz el. Nem a szegénységet dicsőítem, hanem a mértékletességet. Amióta feltaláltuk a fogyasztói társadalmat, a gazdaságnak folyamatosan növekednie kell. HA nem növekszik, akkor az tragédia. Kitaláltunk egy halom teljesen felesleges szükségletet is. Megvásároljuk az újat, eldobjuk a régit...

Ezzel pocsékoljuk el az életünket, ha vásárlok valamit, vagy vásárolsz valamit, akkor nem a pénzeddel fizetsz, hanem életed azon óráival, amíg azt a pénzt elő tudod teremteni.

A különbség az, hogy egyetlen dolog, amit nem lehet megvenni, az maga az élet. Az élet rövidebb és rövidebb lesz.”

Nem érted ugye? 

Nem baj, a bioparadicsom pont neked találták ki 6-szoros áron.

   A szél kissé felerősödött. A naplemente narancssárgás fényében hallgatom Csajkovszkijt, mindenki másra „fecsérli” az idejét, ez a zene már túlzottan hat a lélekre, és nem három ismétlődő akkordból áll, valami közhelyes szöveggel ellátva, amely 20 másodpercenként ismétlődik a három perc alatt.

Hiszem, hogy a pillanat, amelyet látunk szemeinkkel hozzáadnak a zenéhez, és itt ez meg is történt hála Isten, a zene kapcsolódik a narancssárga naplementével, tökéletesnek tűnik még ha, oly tökéletlen is.

Mi az igazi pillanat? Az mindenki számára, szubjektív, nekem ez. Neked mi?

Bizonyára ott van körülötted, nem veszed észre, ja igen bocs, dolgozol, és semmire sincs időd, se a haldokló nagypapádhoz, se a haverokra, semmire, mert dolgozol, pénzt keresel, hogy a legújabb Iphone-t megvehesd, vagy azt az olcsó Wizz air / Ryanair-es jegyet Lisszabonba olcsó jeggyel, olcsó hotellal, Burger King-es kajával, szóval ott csinálhatod instára a fotókat a barátaidnak, a puccos étteremből, ahol csak kávét ittál a barátnőddel akit két három hete ismersz, mert te egy igazi world traveller vagy. Az utazás jó dolog, ezt Littré is megírta, de hagyjuk, úgysem tudod ki az. 

Egyik hobbid az utazás, igazából csak az. Normális fotót, azaz fotópapírra nem is hívatsz elő, képeket, nem lesz mit mutogatni majd a gyerekeidnek 5 év múlva.

   Az anyósülésen ülök lehúzott ablaknál, a márkajelzés nélküli szürke pólómat hullámoztatja a felerősödő szél, cigifüstömet Dél felé viszi tovább. A távolban lement a nap, még itt vagyok a parkolóban állok, eltelt egy félóra, egy óra, nem tudom. Az esőcseppek csillognak a ledes autófényszórója előtt, intenzíven szakad az eső, villámok cikáznak a Balatonfelvidéken, egy másodperc, egy kilóméter, ahogy nagypapa tanította. A villámlás után számolsz a hangágyú mennydörgésig, a szél langymeleg, az eső parányi szemjei szemerkélnek, érzem karomon a nedves szél huzatát. Talán a régi életemet szeretném visszahozni, abból az egészből, amit szerettem,  s most munkálkodom, ezeket a mozaikokat átemelni az újba. Hova tűnik a szerelem, ha elmúlik? 

 

 

Egy parkolói feljegyzés tizenkettő

 

             Pár hete újra bennem van, hogy írjak, szinte szokatlan érzés, de ez persze mindig bennem van, mert készítek vázlatokat a vonalas füzeteim egyikébe, amelyek talán sohasem lesznek kidolgozva, teljes szöveggé formálva. Szeretem, amikor a részlet részletét észreveszem, és néha nézelődőként ott vagyok, átélem a pillanatot észrevétlen. Egy barátom erre azt mondta: ezeket mindenki észreveszi, csak nem beszél róla. Én írok róluk. 

    „Az élet nem az, amit az ember átélt, hanem az, amire visszaemlékszik, és ahogy visszaemlékszik rá, amikor el akarja mesélni” Gabriel Garcia Marquez

Ezzel az idézettel vágnék vissza. Én visszaemlékezem, próbálom átadni az illatokat, színeket, érzéseket, ami számomra a jelen volt, az akkori jelenben, ami múlttá zsugorodik „írás” közben és alatt, viszont aki olvassa a jövőben, újra átváltozik, s majd talán benne múlttá változik. Érdekes dolgok.

         Egy nagyváros „Hotel parkoló”-nak nevezett fizetős parkolójában ücsörgök a platánfák fakózöld leveleinek az árnyékban. Hatalmas hőhullámmal küszködünk a héten, de ez minden nyáron így van az utóbbi években, szinte már-már megszokott mediterrán forróság. 

Körülöttem parkoló autók, járdán sétáló, vagy gyorsgyalogló emberek sietnek a-pontból b- pontjuk felé. Szinte már némán szervezett minden, mint egy jóltervezett algoritmusban. A parkolóban csak a 4-5 féle színű autók állnak. Fekete, fehér, bordó, szürke, kék, és ha jön egy ezektől eltérő, az már unikumnak számít. A rádióban semmi érdemleges, reggeli hahotázók zaja, könyv nincs nálam, amit épp olvasnék, az éjjeli szekrényemen hagytam és amúgy is, korán van az olvasáshoz. Reggel nyolc és kilenc között járunk. Már most 28 fok van, ha ez így folytatódik megolvad a kocsi visszapillantótükre.

Átkapcsolok a Bartók rádióra, hátha...aztán nem...ott is csak beszélgetnek klasszikus zene helyett. A rádió halk háttérzajában próbálom kitalálni mivel szórakoztassam el magam.

Figyelem az utcán sétáló embereket, érdekes történeteket találok ki róluk, az a-pontból b-pont felé vezető köztes úton nekik.

Egy bajszos férfi lépett ki a közeli lépcsőházból, valószínű, hogy a 80’as évek óta visel bajuszt, de összességében illik hozzá, és a régimódi öltöny nadrágot vett fel, világos szürke színben, hozzá egy rövidujjú bégié színű kockás inget, melyen a kockák mintázata barna. Kezében egy fekete autóstáska, hasitasi, vállpánt nélkül, amit a csuklóra lehet biggyeszteni. Makkos cipő, fényesen csillog  csak úgy tükröződik vissza a tikkasztó nap sugaraiban, elhomályosító erejével. 

 

         A rádióban bemondják, hogy a nantes-i székesegyház gótikus temploma kigyulladt. Több tucat tűzoltó dolgozik az eloltásán, de már most tudható, hogy az orgona teljes terjedelmében lángol, menthetetlen. Az orgona több, mint négyszáz, azaz 400 éves. A XV .századi katedrális ablakai és XV. századi orgonája megsemmisült.  A telefonomat a rádióhoz csatlakoztatom remegő kezemmel, a nantes-i orgonára keresek, hogy halljak valamit a már megsemmisült orgona csodálatos hangjából. Nem, nem csak az orgona mivolta fontos, hanem a gótikus katedrálisban őrzött pótolhatatlan kegytárgyak, szobrok, festmények, az európai kultúra került megsemmisülés állapotában. 

  J. S. Bach - Prelude in C minor BWV 546/1 (Luca Massaglia; organ of Nantes Cathedral) darab jut elsőként meghallgatásra. Ez az egyik kedvenc Bach darabom, és egy olasz előadásában. Lúdbőr sodorja végig a gerincemet, szívet tépő, hogy ezeket a négyszáz éves sípokat már nem lehet majd hallani, és közel négy-öt évbe telik majd mire csak az orgona újjá lesz építve, a gótikus épületről renoválásáról nem is beszélve.

 Próbálok nem arra gondolni, hogy a tűzvészben mennyi felbecsülhetetlen festmény, szobor és kegytárgy veszhetettel, és vált a meg semmisülés útjára, vélhetően gyújtogatás miatt. Amit a múltból próbálunk megőrizni, nem sikerült eléggé és mennyi válik majd por és hamuvá...

 Elfog a sírás az autóban ülve. Magamat sem értem. 

Körülöttem testek, az őszhöz közelítő platánfák kezdődő haldokló fakózöld falevelei alatt, szemeimből patakként folynak a sós könnycseppek. Igen, mindent újjá és szebbé lehet építeni, de nem lehet pótolni, egy XV. századi dolgot [...] csupán rálegyinteni, hogy most újabbat, jobbat, modernebbet és szebbet lehet helyére pótlóan berakni, az utólagos az nem az eredeti. Elveszett valami, amely sosem jön vissza. Rosszabb, mint maga a halál. A világ a másolat másolata, hozzá kell szokni, de én nem, nem szeretnék.

         A világ túl gyorsan halad, az emberek tempójához. Sokan rájönnek erre, sokan pedig rohannak vele.

         Elrohannak a hársfa virágzásának illata elől, egy könyv elolvasása utáni pillanattól, bármely tevékenységtől, amely a mai világban esztelen, „időpocsékolás” és nem instagram kompatibilis. 

A mit eszel poszt, hol jársz, a világban és lefotózod kategória, amely vonzza a „nézőket”, mint legyeket a kürtöskalács.

         El kell fogadni, hogy a világ ilyenné vált. Szerethetetlen, önző emberek helye, miközben ezt észre sem vesszük igazán, csak akkor, ha a szabadság, már nem olyan, mint rég, hogy ott van valami, amit nem látunk, de van, és mégis ennek ellenére megyünk felfedezünk, élményeket akarunk akár a halál oltárán is, hogy a fotó meglegyen, másoknak, nem saját magunknak, hanem másoknak. Jobbnak és szebbnek akarunk tűnni, mint amilyenek vagyunk. Igaz sokan az se tudják, hogy milyenek is valójában. Mindenki másol valakit, akire szeretne hasonlítani és olyanná válni. Nincs már olyan, hogy egyedi. 

 

   Pár könnycseppet töröltem le az arcomról, mikor egy óceán kék volvo V70 hybrid állt be elém tolatva.  Sosem láttam ilyen csúnya színben Volvot, de ez ízlések és pofonok.

Egy középkorú göndör hajú nő szállt ki belőle elsőnek, feketébe öltözve. Ekkor sejtettem, amit a fekete színből sejteni lehet. Hátsó ülésen két kamasz fiú szállt ki, az egyiknek divatosra nyírt haja, középiskolás lehet, másodikos vagy harmadikos, öccse, négy öt évvel fiatalabb. Apuka, pedig parkolójegyet vesz a közeli automatából kissé gyűrött, de ünnepélyes ruhájában, fehér ing, fekete zakónadrág. A család többi tagja addig a kocsi előtt vár, a közeli templomba haragja negyedet üt. A férfi bedobálja az automatába az aprót, majd az kiköhögi a ticketet, a kocsi szélvédőjére helyezi, majda család együtt közelít a templom felé, melyből az imént harang kondult.

A méregzöldre festett templom kapu bejárata előtt állnak és várnak az immár biztosra vélhetően eddig csak a fejemben feltételezett temetésre érkezők.

  Egy férj és feleség épp a bankok felől érkezik, s az évtizedek óta nem látott testvérek, unokatestvérek csodálattal, és meglepetten néznek egymásra, hogy az idő rajtuk is fogott, s ezt az időt már nem lehet visszahozni, de hülyék voltak, hogy nem tartották a családi vérszerinti kötöttségeket, amely tetszik, nem tetszik, de van és létezik. Lehet ellene küzdeni, de a végén íme, mégis csak van és lesz egy kis ideig óráig.

 

         Itt a platánfa alatt, hársfa illatban, mégis van ez a pillanat, egy végső út, egy végső személyes búcsú, egy embertől, az emberektől, mert ez az élet, születés és halál közötti percek, évek, tettek.

Mindenki mást hoz ki ezekből az időkből. 

         A könnyeimet felszárítja az év legmelegebb napjának forró szellője. A kocsi mellett rágyújtok egy sodort cigarettára, költséghatékonysági szempontból. Újabb parkoló autókban lévő emberek váltják meg a parkoló jegyeiket, cserélődnek, újabb történetek életek jönnek, én még várok egy fél órát kémlelődők, figyelek, ráérek. Igen, és te is ki ezt olvassa ráérnél, hogy figyelj, s magadba zárd az ehhez hasonló örök pillanatot, melyből nem lesz több, nem lesz másik, mert ez egyedi te vettél benne részt, úgy, hogy másnak fel sem tűnt.

   

         

...

 

         Napok jöttek és mentek. Kevéske fizetésemből Márai naplóit vettem meg antikvár példányokban, jelenleg az 1945-1957 közötti gondolatait olvasom, melyek telis-tele vannak monumentális és közben egyszerű árnyalatokkal a világról, amelyet akkor látott az író olaszországi falvakban, fő lakhelye ideiglenes otthon : Nápoly városa, s így közel hatvan év után gondolatait olvasva rájövök, hogy a világ és emberek cseppet se változtak,  épp ugyanolyan, mint most, hanyatló. 

...

 

  Ma a közeli hegyet kerékpároztam körbe, egy 15 km-es úton, Motobecane vintage bringámat az előírtak szerint felpumpáltam, fél éve nem látott aszfaltozott utat, kicsit poros is lett ez idő alatt, a láncot újra olajoztam, és a csapágyakat. Az általam generálható adatoktól eltekintettem, amit telefonnal, vagy egyéb okos karpereccel mérhettem volna, amely kreált adatok esetleg mindenképp, akarva-akaratlan más kezében jutnak. Magamra fókuszáltam ezalatt a közel 40 perc alatt, arra, hogy este írjak, ha pár oldalt is de írjak, és olvassak minimum 30-40 oldalt az adott könyvből, amelyet épp olvasok, s ha nem tetszik, akkor merjem félretenni és választani másikat. A volt szerelmeimre gondoltam, épp mit csinálhatnak, s főleg a legutóbbira, akivel tegnap rémálmom volt, de örültem, hogy ebben a rémálmomban újra láttam. Szeretném még újra? Vagy szeretem állandóan egyfolytában? (Erre közeli ismerősök tudnak is határozottan válaszolni, mint, ahogy én is.) És megannyi kérdéssel indultam útnak, és ugyanannyi megválaszolatlan kérdéssel tértem haza, de nem is ez volt a lényeg. Az út alatt nem szoktam zenét hallgatni, csak én és a Motobecane francia országúti kerékpárom a maga negyven évével. A mellettem elhaladó préspincék, amelyben akár a közeljövőben laknék is valamelyikben, ház a domboldalon (Cesare Pavese), a búzamezők learatott tarlói, a még mindig pompásan virágzó napraforgómezők hátterében az erdő magasodó fái, és a naplemente narancssárga tompa fényei, a forró déli szellő, amely kicsit lassítja tempómat az utam második felétől, s nehézkessé teszi. Ilyen az élet valójában. Nem?

Autók haladnak el mellettem, péntek este felé van. Fáradtak vagyunk, ugyanakkor feldobódottak is valamilyen bizonyos ismeretlen oknál fogva. Itt a hétvége, lesz idő magamra amely a hét öt napján nem volt idő próbálom megtenni amit eddig fontosnak gondoltam, de idő hiányában mégsem, az elhitetés, hogy most akkor bepótlom, s majd hétfőn rájövök, hogy ugyanúgy el vagyok havazva, mint az előző hétfőn és mindig időhiányra hivatkozom amikor a megválaszolatlan postai írógépes levelet látom az íróasztalomon, a chat üzenet megválaszolására, bármire, amire időt kellene szánnom, és csak bambulok pattogatott kukoricával a Netfilx előtt, olyan sorozatot vagy filmet nézve, amiről tudom hogyan s miként végződik, mert a másfél perces trailert megnézve, azaz filmajánlóból, már rájöttem az egész sztorira, és a film már csupán csak időpocsékolás, de mégis belemegyek, hogy történjen valami, történjen valami velem. 

                                                                             ...

 

Néha könnyebb eldönteni, azt, hogy mit nem szeretünk és mivé nem szeretnék válni. Sokkal nehezebb arra válaszolni, mi a kedvencünk, mit szeretnénk csinálni. Szóval. Mi tesz boldogtalanná : 

mi tesz boldoggá: 

Ha te sem tudod, ki tudná?

...

 

Vettem magamnak három akciós könyvet, meg anyától kaptam diploma osztóra egy ünnepi cipőt, amelyet esetleg esküvőre is fel tudok venni anélkül, hogy bárki kinézne onnan, az olcsó öltönyömmel együtt. Szeptemberben egy nap kettő esküvőn veszek részt, ha megtartják. Filmekben sem szokott hasonló lenni, itt igaz, nem egy időben lesznek, így van idő átmenni egyikről a másikra, jelen lenni az ünnepen. Aztán addig ki tudja mi fog történni.

         Forog a föld, rajta te és én máshogyan, de mégis együtt.

 J. S. Bach - Prelude in C minor BWV 546/1 (Luca Massaglia; organ of Nantes Cathedral)

 

 

    

Egy magánjellegű fecsegés harminckilenc

    Éjfélhez közelít az óra. Eleredt az eső, már vártam. A fehér színű műanyag redőny oldalát verdesi az eső, kissé feltámadt a szél ereje is, mert hallom a házhoz közeli diófának a félig kinyíló leveleinek susogását.  Az emberek közben csendben alszanak, kipihenik a mai napot, vagy az előző napokat, s álmukban feldolgozzák a történéseket, ami zajlott különös vagy épp megszokott életükben.

Talán semmi, vagy épp csak valami, s ha már valami az jó, nemigaz? Túlmutat a szokványos szürke téli napokon, mint a mai. Dátum szerint még tél, de idén és tavaly sem esett már igazi nagymennyiségű hó. Nem lehetett szánkózni a közeli hegy kanyargós meredek beton útjain. A legutolsó ilyen is vagy öt éve volt, a barátokkal, akik azóta már nincsenek itt a faluban, felköltöztek a fővárosban  te épp vissza onnan, s ha lenne is hó, nem lenne kivel szánkózni. Az időjárás kezd átalakulni mediterránná. Kár, hogy vettem új téligumit a kocsira. Pénzkidobás. Bár a winter felirat ad némi biztonságot, de a snow felirat, ami a cseh gyártmányú gumin ficeg, eddig nem jött be.

Ma hónapforduló van. Reggel cigi, kávéval indítom a napot, s közben különös hangra lettem figyelmes. Egy rikoltozó jellegzetes madárhangra. Itt van. Minden évben megjön, s ez tíz éve folyamat. Ő A harkályunk, nagy A-val. A házhoz közeli Szentiváni fában van az oduja. Ott költ, ki tudja hány generáción át. És hogy a megszületett fióka jön-e újra vissza, vagy a szülők...

A lényeg, hogy a már elnyíló hóvirágok felett rebben, néha kopácsol, és rikkant. Jó tudni, hogy az életben vannak állandóságok, mint például ez is. Közeledik a tavasz, csendesen, de már itt van a kertek alatt.

A hegyen nyiladoznak a mandulafák. Egy hónappal előbb, mint az szokványos lenne, ebből bajok lesznek később[...] Ha a hegyen nyílnak, akkor a Balatonfelvidéken már egyhéttel azelőtt kinyíltak, mint itt, (ideje elmennem a kedvenc helyemre a Szent György hegyre a Lengyel kápolnához, melynek útja tele van mandulafákkal). Az emberek lemetszették a szőlőt, rotálják a szőlők közötti halovány gazos földet, amely kezd éledezni csak, s mindezt persze hétvégén, és csak akkor, ha szép az idő.

A feltöredezett kátyús hegyi utakon megjelennek a városi Suv-ok, amit ki tudja, ki talált ki, de mindenki átkozza, hogy az autók formája, egyénisége elveszett, minden autó egy szopott nyalókára hasonlít, semmi különleges nincs bennük, amitől szép egy tárgy, vagy különleges. Nincsenek szögletes ívek, vagy épp gömbölyded ívek,  nem praktikus belső, semmi amely hozzásegítene a rohanó és rothadó életünkhöz.

A kávém gőzölög a kezemben, sok cukorral iszom, most hagyok időt, arra, hogy elvesszek ebben az örömben, amelyet ez a visszatérő harkály okoz. Elképzelem ahogy Rómában nyüzsög az élet, a Colosseum körül vagy a via Cavouron. Itt ezen a madárhangon kívül nincs más, ott autók, mentők szirénája, a város lüktetése lenne, hangok, illatok, amelyek ismeretlenek lennének számomra. Kávéházból ordítozó emberek hangjai, házak nyitott spalettáiból kiszűrődő otthon illatok, az a mély és érdekes illat, amelyet csak az első alkalommal érez meg az ember, s ha sokszor jár abban a bizonyos otthonban, akkor természetessé válik. Kora reggel még kevesebb a turista, csak a helyiek mozognak a törzshelyeik felé, ahol az eszpresszójukat felszürcsölik, néhány mondatot váltanak egymással a baristával, megbeszélik az esti Róma meccs eredményét, és hogy ez felháborító, már rég ki kellett volna rúgni az edzőt, és az a les, ami nem is volt, az, tuti lefizették a bírót, mert ilyen nincs, hogy nem adták meg azt a káprázatos gólt a Rómának.

A folyamatos tompa zaj, amire már fel sem figyelnek az ottani emberek, amelyhez hozzászoktak, s ez a harkályhang sem lenne hallható, ami itt van.

A fények felerősödnek, árnyékok sötétebbek lesznek és illatok intenzívebbé válnak. Hamarosan tavaszodik, határozottan.

A falu határán lévő szántóföldre hordják a trágyát, a langyos meleg fokozza ez az illatot amelyet még gyerekkoromból őrzők, s ez különös érzelmeket vált ki belőlem. (Igen, illat és nem szar szag.)

Valami különös érzelmet vált ki belőlem, bizsergést, hogy e tavasszal valami jó fog történni érzem a bőröm alatt az ereimben, pezsgés szerűen csörgedezik a vörös halvány vérem, (vörösvértest -fehérvértest, s melyben a fehér a több, mely aggodalomra ad okot) ezt a szívem lüktetése szórja szerteszéjjel mindenfelé.

Rengeteg felesleges és valós tervem van még, néha több felesleges, mint kellene. Ideje szelektálni, dönteni, s ha dönt az ember az felettébb jó érzés, mint a tenyeredet összedörzsölni és felmelegíteni egy téli napon, hogy az ujjbegyeid felmelegedjenek, meginni egy forró teát, vagy kávét és sétálni a városban, nézelődni a fénnyel bevilágított szobákon, a szobákban lévő tárgyakon, elképzelni a lakókat, az embereket, akik ugyanolyanok, mint te saját magad, ugyanazokkal a problémákkal, hasonló élethelyzetekkel, hasonló érzésekkel, vágyakkal, vagy ahogy vagy, valahogy így.

Érezni a tél illatát, a barátnőddel kézen fogva sétálni, érezni a keze melegét, a csókja ízét, a barna vastag szálú hosszú haját, azt, hogy szerelmes vagy belé, ő is beléd, s ezek a tökéletes percek egy szürke hétköznapban, amelyet nem is vettél észre. S tudod ez a pillanat örökké ott marad a szívedben, örökké fog hiányozni s majd a barnahajú lány is egyszer, most még jobb nem is tudnod, hogyha kitavaszodik, ő már mással lesz, más kezének melegében összefonódva sétál, felfedezi a várost Bergent, Prágát, te pedig otthon szenvedsz a hiányától, a hangja hiányától, minden rá fog emlékeztetni, az elmúlt hat kerek év, a közös minden. Nehéz idő lesz, de túl fogod élni? Ő túl élte, de nem biztos. Csak azt tudod, hogy hiányzik mérhetetlenül, a csípője vonala, a szépségpöttyei a testén, s nem csak ez. De erre rájössz, ha a sebedből már nem érzel semmit, de a heg ott marad rajtad örökké, így emlékezni fogsz rá, akár a mai nap, akár a tegnap előtti nap délután a naplementében ücsörögve, jó lenne elmesélni neki, amit láttál, ami bennem van.

   Aztán a házakból kiáramló gőz ívét figyeled egyedül, beszívod azt az enyhe fa füst illatot, amely a kéményből lecsapódik az utca töredezett betonjárdára amelyen lépkedsz és figyeled a repedéseit, a kinyílt hársfavirág tömör illatában.

Csak lenni a sétálás közepedte, a sötét magányos téli estében, amely már tavaszi.

S ebben az állapotban megtalálni, azt, amire vágysz. Mintha meggyújtanál egy sötét szobában egy gyertyát s néznéd órákig a falakon lógó képeket, amelyet a barátod festett, elmélyülni a színekben, a formákban, a dinamikában, az érzelmekben, amelyet ad a festmény magából, ahogy teljesen le nem ég a kanóc és a lemezjátszón el nem némul, a rá tett bakelitlemez s a lemezjátszó tűje csak serceg lüktetve, s körülvesz, a néma lüktetés és csend a zene dallamai helyett. Az idő magaddal, nélküle.

         Tavasszal könnyebben szerelmes az ember. A nappalok meghosszabbodnak, a fényben több mindent lát az ember, s a virágok illata, a hideg melyet felvált a langyos meleg, rádöbbenünk, hogy a tél jobban is telhetett volna, ha van kivel megosztanunk gondolataunkat, érzéseinket, a rövid világról alkotott képünkkel, melyet próbálunk tavasszal megtestesíteni és megkoronázni. A nőt látni a mélybarna szemeit a naplementében megcsillanó vastagszálú haját melyen a narancssárga tompa fény áthatol, minden másabb és szebb, mint télen s mégis ugyanaz. Elfelejtünk beszélni és találkozni. Kialakítani azt, hogy ne legyünk egoisták, az idő kényszeres rabjai. Az idő, amelyet adhatsz másoknak az általa leszel te is. Közhelyes, de mégis sokan elfelejtjük. Rabul ejtjük saját magunkat, a saját illúzióinkkal.

S ha néhány szempárban megragadsz, mint egy pillanat, a lelkekben is.

         Indulnom kell dolgozni, egy órás út. 18 hónapja majdnem mindennap ugyanaz az út, s a mai napig találok újat benne, valami változást, mert van benne és azt rögtön észreveszem. Többnyire csendben haladok, rádiót sem kapcsolok be. Furcsa érzés a csend, a benne lét, a haladás közben, hogy csak az autó kerekeinek gördülő zaját hallom, a szélzajt, a légzésem hangját. Ha dalt kapcsolok, 6 perces dal jön s megy, pár dal, zeneszám, és ott vagyok a megyevárosban, ott ahol autók rohannak, mentők szirénáznak el mellettem, emberek sétálnak akik hasonló problémákkal, vágyakkal és érzésekkel sétálnak a töredezett járdán, a topmpán felkelő narancssárga napfényben. Nézik-e a járták repedéseit?  Vagy várnak a helyközi járatokra némán?  Nyüzsgés, élet, ahol nincs csend, s nem vagyok én (s te sem leszel már) , mert ott és akkor a repedések figyelése között jön rá az ember, hogy nincs egyedül, de mégis magányos.

 

Egy magánjellegű fecsegés harmincnyolc

Loretta

Amikor találkoztunk, akkor léptem ki valamiből, legalábbis azt hittem, de nem..

Akkor kezdődött el igazán. Így veled másképp hatott, hatottam én.

Úgy, hogy láttad, itt valami nincs rendben, nem akartál részt venni a dolgok kuszaságában, mint egy képlékeny nodeklitésztaszerűségben.

Néha azért találkozunk.... ezek igazi véletlenek, de nem.

Ezek csak rajtam állnak, de téged ez már nem. Pedig ha nem is jók lennénk, de valami megközelítőleges.

Te sem vagy jól, csak mégis úgy teszel.

Jó lenne egy kávé, meg egy visszatekerőgomb, mint ha egy régen felvett filmet néznénk meg együtt, hogy azt vissza lehet még akárhányszor, de itt ebben a helyzetben már nincs, hacsaknem...újra megnyomnád a „Rec” gombot, ami elképzelhetetlen, mert amúgy sem így álltunk, csak az én filmemben.

Szeretem a kihívásokat, de ez már nekem is sok.

Szépek a szeplőid mondom fizetéskor, te ezt meg se hallod, csak kérded van-e multipontkártyám, vagy, hogy kérek-e friss kávét.

Talán az észhez térít, térítene, felfrissítene, felpörgetne. Adjunk egy esélyt.

Kérek kávét.

-       Cukorral?

-       Ööö

-       Barna vagy fehér? – kérded.

-       Olyat, amely kevésbé rákkeltő. – mondom.

-       Akkor édesítőszer? Ja de az még gázabb feleled mosolyogva.

Csak tudnám, hogy te hogyan iszod reggelente futás előtt? - mondom kimondatlan.

Marad minden úgy, ahogy sosem létezett, még mielőtt láttuk egymást.

Te maradsz, meg ez a szövegecske a fejemben, amit épp most neked írok, s aztán indulok is.

Elszívnék egy cigit veled a szünetedben, de nem lehet. Autód kint áll, épp mellette parkoltam le, te azt se tudod milyen autóval jöttem. Autóval jöttem-e egyáltalán.

Nem mintha ez számítana is valamit. Se a márka se a méret. De én ott és tudom.

Ha cigiznénk, én kérdeznék tőled pár dolgot, amire válaszolnál és tudnám, amit. Totál ellentétéi vagyunk egymásnak, mindenféle szempontból.

Mégis van, ami van.

Ez látszólag kívülről is egyértelmű, mármint, hogy te meg én az nincs, se lesz. De én ezt nem. Nem akarom észrevenni, ehhez túl szépek a szemeid, a szeplőid és a kisugárzásod.

Azt hittem szerelem, az is volt, te is tudod, bár honnan tudnád, elég, ha én tudom. Aztán lecserélted a kocsid, és nem tudtam ki mellé parkoltam le.

zene: Erik Satie- Gnossienne No. 4

https://www.youtube.com/watch?v=JE8ReAAcZjU