Április 6-a fél 4, L'Aquila...

Coelho Az ötödik hegy című könyve nem igen ragadta meg a figyelmemet, továbbra is gondolkodom, és nem hagynak el ezek a gondolatok. Hogy miről?
Alig egy hete, földrengés rázta meg Olaszország középső vidékét, Abruzzo régió L'Aquila városát és környékét. Hajnali fél négykor történt a Richter-skála szerint 6, 3-es erősségű rengés tíz kilométeres mélységben.
Amikor látod az élő közvetítést a Rai uno-n (olasz nemzeti TV csatorna), és szörnyülködve látod, hogy az emberek elvesztették, mindazt, amit egy életen át felépítettek, és sátorokba kényszerülnek élni, vagy a kocsijukba aludni, persze ha épségbe maradt.
Amikor látod élő közvetítésben 2009-04-10-én, amint a 209 koporsó egymás mellet, síró emberek mellettük, a kis fehér koporsókat, amikben sorsok váltak semmissé.
Mindegyik koporsó tetején virág, némelyiken fénykép, életvidám mosolyokról tekintenek vissza az áldozatok. Amikor hallod, hogy a pap felolvassa az áldozatok neveit, és amikor hallod, hogy az 5-dik név után neki is megbicsaklik a hangja, amikor látod, hogy az olaszok, most nem mutogatnak, és nem hadonásznak a kezeikkel, hanem guggolnak a macskaköves úton a koporsók mellett, és felteszik a kérdést:
Miért kellett ennek bekövetkeznie?
És sírnak. Ahogy én, mikor ezeket láttam.
Felfoghatatlan. És az is, hogy a miniszterelnök képes ezek után a tragédiák után azt nyilatkozni, hogy „fogják fel úgy, mintha sátortáboroznának”.
Az áldozatok száma, körülbelül 300, köztük sok gyerek, sok életvidám tinédzser, sok nő, és sok férfi.
15 eltűnt.
Összedőlt házak, összeroskadó házak.
Összedőlt lelkek, összeroskadt lelkek, pótolhatatlan emberek, akik már csak a szívükben lesznek.
Ez, ami történt, 2009-04-06 fél 4kor, L’Aquila városban.
Imádkozom értük is este lefekvés előtt.

"A Richter-skála szerint 6,3-as erősségű földrengés sújtotta L’Aquilában kaotikus állapotok uralkodnak. Rengeteg ember lézeng az utcákon, ami lassítja a mentőcsapatok munkáját. A kórházban folyamatosan dolgoznak az orvosok, de olyan sok a sérült, hogy rengeteg embert az utcán látnak el.
A Repubblica beszámolója szerint L’Aquilában volt olyan túlélője a katasztrófának, aki kézzel kezdett ásni a romok között, hogy túlélők után kutasson.
“A negyediken voltunk” - mesélt a lapnak a földrengésről egy 23 éves diák, aki a l’aquilai kollégiumban lakott. “Lerohantunk a lépcsőn, de nem vettünk levegőt, akkora volt a por. Írjátok meg: három órán át egyedül voltunk, mire megjött az első mentőcsapat. Kiakasztó. A telefont nem vették fel, csak a helyiek és a szomszédok segítettek”.
“Három órán keresztül a romok alatt voltam. Nem tudtam kiszabadítani magamat” - mesélt a földrengés utáni helyzetről a Repubblica című napilapnak a 23 éves Guido Mariani. “Három órán át nem jött segítség. Ordítottam és segítségért kiáltoztam. Hallottam, hogy csörög a mobilom, de nem értem el. Egyszer csak kinyílt egy rés, kezek nyúltak be rajta, megragadtam őket és kijöttem” - mondta.
“Menekültünk, ahogy megéreztük az első morajlást” - mondta a 22 éves l’aquilai Antonio D’Ostilio az AP-nek. “Hirtelen mind felébredtünk, és azon nyomban, pizsamában kirohantunk” - tette hozzá.
Az egyik súlyosan megrongálódott kollégiumban lakott a 22 éves Luigi Alfonsi is. “Épp az ágyamban voltam - olyan volt, mintha sosem akarna véget érni, ahogy hallottam, amint darabokban omlik össze az épület körülöttem. Sikerült lejutnunk más diákokkal együtt, de át kellett kúsznunk egy lyukon a lépcsőházban, mivel a teljes padló leszakadt.” - mondta az AP-nek.
“Ez egy apokalipszis volt, a házunk összedőlt. Az egész összeomlott, és nincs, ami pótolhatná.” - panaszkodott a helyi Maria Francesco az AFP-nek.
A brit Sky televíziónak beszélt a hatalmas rengésről Matthew Peacock, aki az umbriai Amelia városában él - közel az epicentrumhoz: “Úgy éreztem, mintha a házat a tetőnél fogva ráznák - az ágyam neki-nekiütődött a falnak, ami halhatóan csikorgott. A kutyák odakint hihetetlen lármát csaptak. Olyan érzésem volt, mintha a föld kocsonyából lenne.” - érzékeltette a rengés erejét a férfi.
Egy l’aquilai lány azt mondta, hogy december óta lehetett kisebb-nagyobb rengéseket érezni a környéken. Vasárnap is volt több kisebb rengés és egy nagyobb. Amikor hajnalban megérezték a legerősebb földmozgást, elkezdtek lerohanni a lépcsőn, ki az utcára. “Átnéztem az út túloldalára és a szemben álló házikó nem állt többé” - mondta.
Hjulia neven egyik olvasónk azt írta: “Én L’Aquilától 60 km-re élek. A földrengés nagyon erős volt és hosszú, de itt nem okozott károkat. Két utórengés volt a következő 3 órában, amit érezni lehetett itt is. Folyamatosan figyelem a híradót, egyszerűen szörnyű… Mára bezárták az iskolákat és lezárták a Teramóba vezető (A24-es) autópályát.”
A Rómától 60 kilométerre északra lakó John Murray telefonon számolt be a rengésről a Sky News hírcsatornának: “A házam elkezdett rázkódni - ez majd fél percig tartott. Kirohantam. A kutyák valami borzasztó hangon nyüszítettek, de ezen kívül minden rendben volt. Visszamentem a házba, ahol volt víz és áram. Utórengéseket nem éreztem” - mondta a férfi."

azon gondolkodom

Azon gondolkodtam, míg a rokonokkal voltam, hogy én is ennyire határozatlan leszek-e ha annyi idős leszek mint ők? Persze ez a jövő zenéje, de ha ezt látom, hogy ők sem határozottak, akkor honnan tanuljam el azt, hogy a különböző helyzetekben mit kell tenni, és helyesen?
Itt az ünnep, ami a keresztény hit alapjai , ez a legfontosabb ünnep, hisz "Feltámadt Krisztus örvendjetek" c. katolikus ének is így kezdődik.
Régen sokkal másabb volt ez az ünnep is. Ahogy kezdek felnőni minden elértéktelenedik, lassan az élet is? Nem értem. Ennek fordítva kellene lennie. Vajon, hogy nem érzem azt az érzést mint régen erről én tehetek? Vagy a külső körülmények? Egy ami régóta velem van, az a RÓMAI szív. 8 éve figyelemmel követem a gladiátorok küzdelmét, AS.Roma fotball club menybemenetelét avagy a pokolban égését.
Az olasz érzést, ami kell, a barna hajú nők, a mamma-k, a grande amore-k, a kávék, a filmek, a capuccino-k, pipacsok, az illat, minden.
Ez megmaradt, remélem meg is fog.

Kedves péntek

Déli napsütés, kedves péntek. (A délit Déli-nek értsd) itt a mediterrán időjárás, egy padon napfényben úszok, élvezem a nap első meleg sugarait, a fekete rigók muzsikáját, mert ebben egyetérthetünk, hogy ez muzsika.

A kisiskolásgyerekek szaladnak haza, kezükben a téli kabát, a lakás kulcs(panel lakás) kulcsa. Néhányan kutyát sétáltatnak, ha hazaérek ,talán nem ennyire fog sütni a nap, mint most ,de én is megszeretgetem a kutyámat, meg lefényképezem a nárciszokat a virágos kertben, közben meg Szabi néni-től várok egy álatla már beharangozott emailt, ami hosszú lesz, aztán mára nem is tervezek mást, a kávémon kívül. Talán olvasok majd az nem árt meg sohasem.

Egy hölgy haladt át a közeli hídon, rajta még a téli kabát, visszafelé azért én is felveszem.

Paris Je'taime filmezenét hallgatok, ez már egy jó alap ehhez az időhöz. Tiszta Római feeling, már csak a kis utcácskák, a kis kávéház hiányzik, kettő ismeretlen utca sarkánál, az olasz emberek, meg a római házak, azon kívül olyan érzésem van mintha ott ülnék, a képzelet határtalan, ott vagyok ahol lenni szeretnék.

Most azért visszatérve a földre, egy Love P.R. + SZ.A feliratú padon ülök, remélhetőleg nem bánják meg ha az emlékekkel gazdagított padjukat kölcsönvettem ebben a szép időben, sőt Noémi is itt volt, de az már a homály fedi h mikor, sajnos azt már nem írta ide. :D (Itt jártam 2008. julius 3. ilyet nem találtam.)

Kapu ház nélkül

A kapu még áll, a ház már nem. A világ közepén, egy eldugott faluban talán több csodát tudunk felfedezni, mint a nagyobb büdös, köszös városokban…
Az élet itt megállt…de néhány dolog mégsem. Ez pedig a természet.
A fa, a fű , a táj, állandóan változik akár az ember. És egy falu sem unalmas, ha mindent másképp figyelünk meg….jobban, jobban belegondolunk hogy a kocsma elött álló férfi miért ihat, és miért munkától koszos a ruhája.
Belegondolunk milyen élete lehet itt, ebben a faluban. Talán itt nőtt fel? Ide kötik a régi emlékek? Vagy már tervezte, hogy elmegy és itt hagy mindent? Talán örökre…talán elhagyja-e a boldogságot…a sok emléket? Már ha boldog, és vannak emlékek.
A férfi tudja, hogy az emlékek emlékek, de a szívünkben őrizzük őket. Velünk vannak akárhova is megyünk, mert az ami fontos, sosem száll el az ember lelkéből.
A férfi a falu közepén lévő házhoz igyekszik. Utoljára. Vagyis a közeljövőbe nem jön ide. Talán karácsonyra, talán húsvétra vagy temetsére, talán egyikre sem, talán mindegyikre. Nem tudja ő sem igazán.
A ház már nem áll…csak a kapuja van meg, és semmi több…
A kertet benőtte a gaz, de időnként így nyár tájékán lenyírják, és újra felfedezi mindenki magának, mert ez a kapu mindig nyitva áll, akárkinek.
A kapun belépve, jobbra és balra szomszédok, belátni a kerítésen túlra, hogyan élnek , mint csinálnak, mint csinálhattak 10 – 15 évvel ezelőtt.
Az egyik szomszédnak még áll a gémes kútja, a másiknak viszont tehenei voltak, vagy juhai lehettek. Még áll a vén pajta, a menedéket adó pajta….
Beljebb lépve, olyan érzés mintha hazaérkezne az ember. Mintha nem is itt élt volna.
Leült és nézte a tájat. A távolban egy hegy magaslott, a nap lemenőben.
Körül nézett, hogy mindent jól a szívébe rejtsen, az érzést, az illatokat.
Távolban egy őz csorda legelt, a férfi figyelte mozdulatlanul, hogy véletlen se ijessze meg a vadakat…s vadak valójában? Innen olyan békésnek tűnnek…
Talán ők is a naplementét nézik? És hallják ezt a gyönyörű hangot, csodálják és ízlelik a napot, míg az nekünk , s velünk?
A csordától nem messze, egy kis tavacska nappal átitatott fénye csillan a férfi elé.
Oly tiszta, titokzatos, mint egy szűzies nő, és csodálatos.
A nap utolsó pirosló fényeit veti a felhőkre, lila, és babarózsaszínnel párosulva eltűnik a nap a horizonton. S a férfi tudta, itt az idő…
A nap behódolt a holdnak.
Felállt a porból, nagy levegőt vett, hogy érezze utoljára ezt az erdő illatot, itt, a falu közepén, hogy ha valahol újra érzi ezt az illatot, erre a helyre tudjon gondolni, s majd lehunyja a szemét, és a naplemente, a tó, a vadak , a táj, ott lesz a szeme előtt.
Földút vezet ki a kapun, a férfi elindult, utoljára és utoljára körbenézett.
Még pár méter és indul Dél-nek. Egy új életért, egy új hazáért, hogy megmutassa a tehetségét, hogy kitárja szívét mindenkiféle, hogy átadja a világnak szeretetét.
Egy rozoga 20 éves kocsija volt. Összespórolt pénzből vette, egy öreg Úrtól, aki féltve őrizte Fiat 1500-as kocsiját. Eddig csak ő volt a gazdája, de már nem használta, így a férfi, rábeszélte az öreget, hogy adja el neki. 1962-es gyártmány volt. Hasonlított a Lada 1500as-ra, halványkékfestése volt, kitűnő állapotban.
Szerda éjszaka, valami véget ért, és valami elkezdődött. A férfi, nevezzük Andrea-nak elindult, hogy az életében kitűzött célt elérje, sikeres legyen, s tudta, hogy ha marad, az álmai elsuhannak, de megpróbál küzdeni, akár egy szerelmes, akár egy álmaiért küzdő ember. Az álom akkor valósulhat, ha merünk kockáztatni, ha felvállaljuk 100%-ban teljes önmagunkat, és kitartóak vagyunk. Van, hogy órákat kell , napokat, heteket dolgozunk azon hogy egy parányit haladjunk, de előbb vagy utóbb sikerülhet, hogy az álomból valóság legyen, és felnézzenek ránk ,a régi osztálytársak, a legjobb barátunkat kicsi irigység töltse el, megmutatni szüleinknek, hogy vagyunk valakik, hogy büszkék lehessenek.
Hasonlóak mint ők, de sokban eltérőek.
A kocsi útra készen. Teli tank, bőröndök, betéve a csomagtartóba, és a hátsó ülésre, pénz, térkép, minden kész.
A házban ahol lakott hagyott egy levelet, melyben csak annyit ír,
„Elmentem , hogy az álmaimat valóssá tegyem”
Andrea beindítottam a Fiat-ot, és elindult a sötétben, dél-re ahol kedvenc város várta és szerelme és az álmai.

Ma

Hm. Ma, amikor buszon utaztam elég szánalmasnak, éreztem a körülöttem lévő embereket. Sokan is voltak, alig volt helyen, és a szag. Jaj. Testszag. Nem bírok én már sok mindent. Ezt sem. Könyvtárban találtam két folyóiratot, amit, majd ha elérem a nyugdíjas kort, akkor a kandallóm előtt elolvasok, persze a netről fogom megrendelni, és akkor már talán euró is lesz itt Magyarországon, bár lehet, hogy nem itt fogok élni, de úgyis itt fogok maradni, és nem a kedvenc városomban.
Kandallómba égni fog a tűz, szerelmes leszek, mint most. Egy barnahajú és barnaszemű lányba, aki olyan okos, és annyira szép, és ő minden(a nedves mezők illata). Nem emelek ki sem tulajdonságokat, hogy mit szeretek benne, sem pedig azt hogy a küllemében mi tetszik, ő így jó, így szeretem egészbe, vagyis szeretném. Ő, hogy mit szeretne, nem tudom még.
No ennyit a szerelemről mára.
Szóval kandallómban égni fog a tűz, sárga emeletes házam lesz, sok könyvel, bolt mellet, 7-es szám alatt, vagy lehet ez 29-es is, vagy 20-as, ezek a favorit számok, esetleg 13, mint mikor ő született.
Aztán olvasgatni fogom a pocsék írásokat, a folyóiratokból… 2006tól, amit a netről rendelek.
Kutyám is lesz, meg macskám is, meg zöld dzsipem, bár ezekről már korábban említettem.
Kár, hogy álmodom ezeket, persze még tehetek érte sok mindent, hogy tényleg sikerüljenek ezek, amiket így 20 évesen kigondolok.
Találtam egy nagyon jó dalt. Andre Gagnon (Endrú Gányon). Az ő lemezeit fogom hallgatni most. Azt hiszem, erre akarok csókolózni vele, az olyan lenne, mint akár a filmekben. Majd imádkozom egy kis esőért is… a piros kocsimból ez szólna, elkezdene esni, és ő azt mondja:
- Most mennem kell, majd látjuk egymást.
- Jól van Nyuszifül, majd látjuk egymást, elengedem a kezét, majd halkan utána kiáltok.:
- Szeretlek.
- Ő visszakiált, megelőztél, én is ezt akartam mondani!!!
Odafutok, az eső elkezd esni…majd megcsókolom, és felemelem, és pörgünk hármat négyet 360 fokba, ahogy a filmekben szokták, amikor már a tv alá egy lavórt kell rakni, mert annyira csöpögős, de leszarom, én így képzelem el ezt a csókot vele, és ez csak az enyém, csak az enyém!!!
Így van ez. Mikor álmodik az ember. Meg szerelmes. Meg hülye. Meg fáradt, csak nem tudni mitől. Vajon a 140-es tempótól a 8-as úton? Piros Seat-tal? Inkább ez volt a nap fénypontja, sötétben száguldani, mintha a kedvenc napsütötte városomba mennék, szaladtam, hogy odaérjek, hogy kávézzam a kedvenc kávézómban, melynek története is van.
A kávé egyszerűen fantasztikus, azok az emberek élnek csak igazán, akik odajárnak, nézik a napsütést, olvassák a helyi újságok, vagy a világ újságot, Times, La gazette, La stampa, kinek mi, néhányan mutogatnak, amolyan olaszosan, elvégre itt vagyunk, mindenkin napszemüveg, a nőknek gyönyörű barna hajuk van, amely lobog a szélben, ez már művészet, nem is lobogás, ez művészet. A festő biztos lefestené ezeket a momentumokat, az író leírná művészien, haja esését, ahogy a szél szépen játszadozik szabadon a nővel, a hajával.
Azt hiszem, amikor átszaladt egy őz előttem az úton, ezek az álom gyorsan elszálltak, meg az is, hogy ott voltam a kedvenc városom, kedvenc kávézójában, azokkal az emberekkel akik részesei ennek a történetnek, amiről még maguk sem fognak tudni, mert csak illúziók, akár a mesék, a királyfival, és király lánnyal, vagy a filmek, az igazi szerelemmel, az igazi happy end-del.

Itt a dal:


vagy ez, még nem eldöntött

vagy

Te nem tudod mi az a szerelem

Te nem tudod mi az a szerelem
Te nem tudod mi az hogy elevenen égsz el
Vajon meddig mész el?
Te nem tudod mi az a magány
Te nem ismered azt a várakozást
Mikor lépésről lépésre ismerem fel
Azt hogy nem te leszel, aki megérkezett.
HA most megfordulok vajon ott fogsz-e állni,
Ha kinyitom a szemem foglak-e látni
És ha
Megérkezünk fogsz-e rám várni
Ha megérkezel?
Te nem tudod mi az a szerelem,
Ha szikrázó nyári esti egeken
Nem érzed úgy hogy az összes kihúnyt csillag
rád nehezül
És ott ül a szíveden.

Már ő jár a fejemben

Azt hiszem, hogy most is ő jár a fejemben. Úgy érzem a gát ami volt, már nincs, nem véd. A folyó útjára kelt, hogy életben tartson. Hinni, hogy valakinek fontos leszek, hogy valaha is kiejti a szót, amit már érzek. Úgy hiszem, itt az ideje, kimondani a nem kimondott szavakat, úgy hiszem, az esőben csak én járok mezítláb, úgy hiszem, hogy itt az ideje…

Én hiszek

"Én hiszek. Nagyfokú érzékenység jellemez, ezért mások érzéseire, gondolataira élénken reagálok. Az élet teljességében szinte feloldódok, és semmilyen anyagi dolog nem tart béklyóban. Ez megnehezíti számomra, hogy felbecsüljem a dolgok valódi értékét. Befelé fordulok és sodródok az élettel. Nehezen hozok döntéseket, kerülöm az összeütközést és gyakran szenvedek az igazságtalanságtól. Mivel álomvilágban élek, néha elvesztem kapcsolatom a valósággal. Jellemző tulajdonság.. Túlzott ragaszkodás, érzékenység, képzelőerő, passzivitás, sznobság. Belső konfliktusok, negativitás, irigység, zavaros érzelmek, gondatlanság. Szeretek visszatérni belső álomvilágomba, ahol én állítom fel a szabályokat, s melynek eredménye egy nem mindennapos kreativitás, élénk képzelet..."

Kérdések

Ma elég sokat gondolkoztam, miközben teljesen lefárasztottam a testemet, az izmaimat. Azon tűnődtem miközben segítettem a nagyszüleimnek, hogy ők emlékszenek-e még az első csókjukra? És, hogy bírják egymást ennyi éven, évtizeden keresztül? Voltak álmaik, amiket meg akartak és meg tudtak valósítani? És mi életükben a legeslegjobb dolog? Az, hogy vannak gyerekeik, hogy vannak unokájuk? Bizonyára erre a legbüszkébbek. Meg amit elértek.A mai ember, ha ezekbe belegondol, miken is mentek ők keresztül, és mi 20 év körüli emberek mit érhetünk el. Mert akkoriban, amit most teszünk, az még az álmokban sem volt gondolat, most viszont kész tény. Gondolok arra, hogy most a legnagyobb álma az embernek az, hogy külföldön lehessen, hogy megismerje az ismeretlent, hogy magába szívja a világot, az ismeretlen embereket, ismeretlen földrészen. Ők nem ismerik az Internetet, sőt, még a számítógépet sem, ami nem baj, és talán ez így van jól, de talán mégsem. Mert ha elmennénk Hollandiába, vagy valamilyen más országba, amely fejlettebb, mint a miénk, és egy hasonló korú embert összehasonlítanánk a nagyszüleinkkel, igen meglepődnénk. És néha belegondolok, hogyha a történelem nem ilyen velünk, akkor, most a nagyszüleim is a netről rendelnék meg az új mosogatógépet, vagy autót, vagy talán elmennének Rómába egy szent misére, és körbejárnák, ha nem is a világot, de megismernék azt amit szerettek volna.Ők azt hiszem nem voltak külföldön sohasem. Vagyis Mama Erdélyben volt, de mondanom se kell, hogy azt még lehet Magyarországnak nevezni, egy szó, mint száz.Ha lenne sok pénzem, kocsiba ültetném őket, irány Pest, aztán Feri-hegy, és irány Róma repülővel.Csak hogy ne mindig tv-n kelljen nézniük a húsvéti áldást a Szt. Péter térről, és hogy élőben lássák a Pápát.Két órás repülő út, két óra amely egy másik egy teljesen más világba repítené őket, amelyben egyé válhatnának valóban a világgal,a szabadsággal. Rómában galambokat etetnének, sétálnának, leülnének kávézni, fagyit ennének. Azt hiszem, talán pótolná számukra azokat az időket, amelyekben nem lehettek szabadok, hanem is nagyon, de valamit visszaadna az élet, amit akkor elvett.

Délutáni programom, hogy a kis erkélyem ücsörgök, várok valakit, vagy valamit. Beleülök piros fotelembe egy jó könyv mellett, jól betakarózom és mindezek mellett még lágy zongora dalokat hallgatok. Most éppen egy olasz tehetséget, Giovanni Allevit. Ő saját maga komponálja a számokat. Csak zongora, de úgy hiszem magában is megállja a helyét, mert szép hangszer.
Egy igen vastag, de tartalmas könyvet olvasok, amolyan önéletrajzi.
Másfél óra múlva megéheztem, és szomjazni kezdtem. Töprengtem, van negyed órát, hogy most lemenjek-e tényleg a tőlem 50-mre lévő CBa-ba vagy Match-nak hívják nem tudom(most már csak a Coop-ot nem említettem és a Plus-t). Match van itt. Cba nem 50-mre van tőlem, hanem sokra.
Mondjuk oda szívesebben járok, mert nagyon kicsi és alig lehet elférni, de nekem tetszik, aranyos.
Elmentem hát, vettem enni, inni. Enni pár kiflit és párizsit, inni meg sio wilmoskörtés lét…
Visszatérve, kávét csináltam. Kimentem az erkélyre és figyeltem az embereket, amíg felforrt a víz. Az utcán nem volt nagy nyüzsgés, a szemközti panelben fellelhető néhány cselekmény, mozgolódás. Némelyik lakásba be lehet látni, mert vagy nincs függöny, vagy igen rövidke.
A két panel között van egy kis tér, amit most nagyzolva parknak nevezek el, de hát inkább csak tér. Van itt 2-3 öreg tölgy fa szintén ennyi fenyőfa, ennél valamivel több bokor ami frissen van vágva, sziklakert, pirosra festett pad, és egy zöld kuka közvetlenül a pad mellett.
Fű itt nem nő, helyette kaviccsal van leszórva ez a hely. Nem valami barátságos. A szemközti panel melletti járdán egy lány sétál. Amolyan modern öltözetű, mondhatom, hogy ez a stílus megszokott most.
Kávém gőzölög, hiszem forró még, és ha valami forró, akkor ez a dolga, hisz még a pokolba is dolga hogy gőzölögjön, azt hiszem. Hideg február vége felei nap volt, sütött a nap, felhők cikáztak az égen. Hol sütött a nap, hol a fény útját állták a felhők. Nyakam köré tekertem hosszú sálamat, és kiflit is viszek magammal a kávém mellé, kávém addig hűlt a teraszon, avagy gőzölgött, szerintem mindkettőt egyszerre.
Nem szeretem az ilyen napokat.
Kortyolgattam a kávét, s ez a lány ebben a nem túl barátságos helyre jött. Hosszú barna haja volt, valószínűleg barna csodálatos szemmel társulva, fekete kabátja lila sálja és lila harisnyája.
Cipője még így télen is a „balettos” kis topánkát viselte. Lapos talpú, szandálszerű, én balett cipőnek hívom. (És kiderítettem, ez az eredeti neve is.)
Rágyújtott egy cigire, leült a hideg padra, és várt. Az erkélyen kortyoltam a kávém, eltelt vagy 5-10 perc eközben nézegette a telefonját, gondolom hívást várt. Táskájában matatott, elnyomta a néhányszor beleszívott cigit amit szinte csak magától izzott a kezében. Zsebéből tic-tac-ot vett ki , hogy enyhítse cigis szájszagát.
Egy idős férfi bukkant fel a szemközti panel mellől és a lány felé tartott.
A lány kb. 18 éves , a férfi pedig a nagyapja lehetne, vagy a tanára.
Vajon a lányhoz jön? A lány az ő hívását várta? Közelít , közelít.
Az idős férfi kezében egy aktatáska, bőrből készület elegáns táska. Fején kalap. Léptei határozottak, közelít a lányhoz.
Valószínűleg most jön munkából, talán ügyvéd. Igen.
A padtól már csak 2-3 méterre van, és hirtelen felgyorsítja járását, és a pad mellett elmegy.
Rápillant a lányra, a lány felnéz a telefonja mellől. Kissé ijedtem, azt hitte ,hogy ő az akit annyira várt, de mégsem.
Visszabújik a telefonjához, aztán a táskájában matat. Egy tükröt vesz elő, belepillant. Majd hirtelen felém, néz, mintha csak most érezte volna, meg hogy valaki figyeli őt.
Felpillant, elmosolyodik, és integet. Kávém gőzölgése mögül kibújva, rámosolyodom és visszaintek.
A következőkben ő már a galambokat figyelte unalmában, én meg tovább őt.
Pár perc múlva jött egy fiú.
Látszott rajta, hogy feszült kissé. Csókkal köszöntötték egymást, nyilván nemrég ismerkedtek meg egymással. Nem volt természetes csók, avagy, nem a világ legszebb csókja csattant el, ott a kis téren.
A fiú nem igazán tudja, hogy mit mondjon, elkezd a táskájában turkálni, majd elővesz belőle egy cérnából font karkötőt a lánynak.
A lány nem annyira örült az ajándéknak, mint azt a fiú várta. Megnézte, megköszönte, majd zavartan a táskájába dobta.
A szél meg-meg találta a lány hajkoronáját, csodálatos játékba kezdve ezzel..
A legszebb dolgok egyike, mikor egy elbűvölő nő hosszúhaját fújdogálja a szél, s a nap fénye meg –meg fényesíti.
A fiú láthatóan most jött valahonnan és sietett, még a kabátját se gombolta össze. Sálját és kesztyűjét a táskából kotorta ismét elő.
Valami furcsa volt benne.
Felöltözött és tovatűntek a panelek között.
Pár hét múlva, talán ugyanazon a napon nem tudom ismét jött a lány, most más kabátban, de haja változatlan sötétbarna s ki volt engedve.
Újra felnézett az erkélyre, most már mielőtt leült ismét intett és elmosolyodott, és én is.
Szokásos kávémat ittam ütemterv szerint és figyeltem az embereket, történeteket kitalálva nekik, amivel szórakoztattam magam.
A lány leült, várt. 16 óra volt, egy hete ilyenkor jött hozzá a fiú, kicsit késve.
Eltelt 5 perc majd 10.
A lány telefonját kereste a táskájában, majd valószínűleg őt hívta fel. Ki volt kapcsolva, vagy foglalt lehetett, de a lányon látszott, hogy valami nincs rendben.
Dühödten beledobta a táskájába a telefont, és még várt 5 percet.
Mi lehetett, hogy a fiú szó nélkül nem jött el a lányhoz a megbeszélt időben és megbeszélt helyen?
Ismét eltelt egy hét. A lány már nem jött a barátságtalan helyre a piros padhoz és nem várta a fiút.
Meglehet, hogy szakítottak, vagy éppen egy másik, de barátságos helyre szöktek együtt. Ez már egy másik történet.

Pár hete nem írtam. Ez előfordul. Az idő hiánya vagy egyszerűen nincs mit, vagyis hogy lenne, miről, de jobbnak látom, hülyeségeket nem leírni, ugyhogy ilyenkor kiszellőztetem agysejtjeimet, azaz friss levegőt adva nekik, regenerálodok a hétre. Néha stresszesen élem meg, hogy az egyik tárgyból mikor kell előadást tartanom. Félek. Nem a tanártól, mert ő egy francia filmekből ide keveredett csendőr hasonmás. Talán a társaktól. De nem tudom miért. Izgulok. Még nem tudom, hogy mikor esek át ezen, de az egy pokoli egy óra lesz félelemmel, és adrenalin túltengéssel. Inkább 5 leugrás egy helokopterről gumikötéllel, ami visszaránt. (Ez csak azért írtam, hogy nemhogy emberek máris fel kapják a fejüket, hogy meg akarok halni, mint Veronika a Coelho-s könyvben. Szó nincs erről).
Szépen süt a nap, amúgy most nem szeretem. Még szokatlan hogy a szemembe süt, napszemüveget, meg csak az olasz maffiózok hordanak, de ők még sötétben is, de nekem még ez is szokatlan. Szél rángatja ide oda a hajamat, olyan mint egy kazal, bár mindig így néz ki, mert kócosan szép az élet. Cappy Ice Fruit-ot iszom, Coldplayt hallgatok, várom hogy múljon az idő, várom hogy történjenek az események, várom hogy az emailjeim közt találjak egy olyat amitől megfordul a világ, várom, hogy néha azért a felhős, esős napokkor is az emberek ugyanolyanok legyenek, mintha sütne a nap.
Várom, hogy megértse ő , hogy "Nem attól félek, hogy elfelejt, hanem hogy azt a lányt felejti el folyton, aki volt!
Várom hogy a Cappy sosem fogyjon el, és hogy a családtagjaim örök életet kapjanak istentől, és azt , hogy ők is megtalálják, az Igazit , azt hogy megtalálják az életük célját, hogy felvegyék a harcot, a megírt, vagy megírtalan Sorssal.
Csak ezt tudom tenni, hogy VÁROM.

ui: Én még egyiket sem találtam meg.

Hegyalja utza...

Borongós esős csütörtök délután volt, amikor azt éreztem, hogy most valamit csinálnom kell magammal. Valami újat akartam keresni. Valaki felhozta, hogy az ismerőse Amerikában a Nyugati-parttól a Keleti-partig átautózott. Elképzeltem, hogy milyen jó is lehet ez. Én nem mentem messze ennyire messze, maradtam az országban, de ez is igen jól esett. Mentem volna tovább is, de jobbnak láttam egyedül nem világgá menni, és nem megismerni a világot.

Nem tudom milyen erő vitt el oda, abba a kis faluba, vagy községbe ahol megfordultam. Nincs is ott semmi ismerősöm, se rokonom, mégis valami odavezetett, hogy látnom kelljen valamit.

Ez a kis valami az öröm volt, hogy mehettem, és hogy láttam egy házat.

De ez a ház nem egy normál ház, és nem is egy igen kirívó mindentudó, és mindentől megóvó ház, nem a remények szigete, ahová a gonoszság, a szomorúság, az eső, a szél, és egyéb dolgok ne jutnának el. Ez csak az én kinevezett házam amelyben lakni szeretnék valakivel. Ennek a valakinek a személyét jobb ha még nem is tudom, de várom mindennap, lehet hogy észreveszi hogy kezd fontossá válni. Noha nem tudhatja, hogy naponta már többször gondolok rá, és vágyom rá, hogy csak ott legyen.

Egy faluban, melynek nevét titkolom a Hegyalja utcában, fogok lakni. Házam mi lehetne más mint sárga. Egyszer apám rám szólt, hogy miért hordok sárga gatyát. Lehet hogy ő már erre rég nem emlékszik, de én bennem még mindig itt van, kis méregként, mert ne mondja meg h most mit lehet és mit nem. Ez a szín lett az egyik kedvencem és azért is csak sárga lett ez a ház.

A többi kedvenc szín, az a fekete, narancssárga, és bordó. A színek, jó lennének, ha csak színek lennének, és nem gondolnánk mást hozzá.

Ez a ház vaskapuval, egy kis dombon áll, egy hegy előtt. Ezen a dombon egyedüli házként áll, feljebb még persze vannak házak, de az már a kanyaron túl, a fák eltakarják.

A dombról ellátni a főútra és a vasúti sínekre, talán még a Balatont is látni vagy visszanézve a Somlót szép időben, igen szép időben.

Mindegy.

A pincében hordók, itt készül az újbor. Van még régi bor is, amit még az előző tulajtól örököltem. Csak vörös van, és lesz.

Téli estéken a félkörös ablakból ezt szürcsölöm, a kandallóból hallom, ahogy pattog a tűz, és ahogy a testemen érzem a tűz melegét, és nézem a lehulló hópelyheket, ahogy mindegyik esése más, mindegyik formája más, de együtt mégis, különös egységet alkotva összekapaszkodnak, és széppé teszik a hegyet, ezt a Hegyalja utcát is.

Most tavaszodni kezd. Az udvar pázsitja eléggé vizes, és jobb, ha nem teszem tönkre, azon hogy minden cm-en megállok és elnézek a messzeségbe.

Emeletes, plusz a pince. Ha a pincében mondom ezt az állításomat, akkor két emeletes, ha viszont a földszintről, akkor csak egy.

Tavasszal, majd sok virágot ületetek, sok-sok levendulát, és más virágot, hogy díszesebbé tegyem a házat, amely befogad, és amely az életem része, amely földi létem helye…

Talán így élek majd ebben a sárga házban, vaskapuval, sok virággal, sövénnyel a kapu mellett, egy emelettel, és félkör alakú ablakokkal, ahol lesz egy kis zongorám is, és lesz egy rajz sarkom is, hogy alkossak és szürcsölhessem a friss kávémat és filozofálhassak, olvassak, írjak.

Talán lesz két kutyám. Gyönyörű szép magyar vizslák, és ha még él Tücsi, akkor őt is oda viszem. Macskám hogy lesz-e? Ha ő szeretne, akkor lesz.

Együtt rajzolgatunk és élünk, ameddig Isten erőt ad, és szeretetet ebbe az igen kicsi Hegyaljai sárga házban, vaskapuval és virágokkal, kutyákkal, élettel, álmokkal, mint ez.

Szar szerda

Szerda

A felhők az égen szaladva haladnak, a madarak a fákon csüngnek. A fák mozognak , az emberek mozognak, a világ mozog, mégis mintha megálltam volna.
Tegnap éjjel fényképeztem. Sétálgattam a szombathelyi városban, ahogy egy idegen tenné. Idegennek képzeltem magam, aki soha , de soha nem járt itt. Lehet hogy a pár sörnek köszönhető mindez, hogy vidám voltam, és mentem, amerre láttam, amerre volt még utca.
A képek szokásosan rosszak és elmosodóttak lettek, de nem igazán érdekelt.
Leöntöttem véletlenül egy könyvtári könyvet...upsz. Málnás lett. Ráraktam a radiátorra, vagy konvektorra, kinek mi. Nekünk otthon kályhánk van az a lényeg.
A málna elöntés az még a sétálás elött volt. :)
Ma végre mehetek haza. Remélhetőleg a 19.58-as vonattal. Ami ripsz ropsz otthon van. Aztán otthon filmezek, meg alszok, meg eszek. Nem mintha itt nem ennék, de mosogatni nem igazán szeretek. Csak ha már tényleg éhes vagyok. Gusztustalan. Ihaj csuhaj.
Nemrég olvastam egy történetet miszerint egy ifjú teenager megkérdezte Kodály Zoltánt, hogy mit jelent a dalában az "... ingyom-bingyom tálibe, tutálibe málibe.." ,erre Kodály Zoltánka visszaválaszolt és az ön dalában a jee jee jee???
Na igen, jókat kuncogtam,mert egyiknek sincs jelentése.
Álmos vagyok. 12- kor keltem. Kinéztem az alblakomon, és szép idő fogadott. Én szeretem a normális emberekkel ellentétben ha szürke az ég, és szeretem azt is amikor esik az eső, és akkor sétálni, mert ha utána hazamegyek, iszom egy bögre forró teát, a hajamat megszárítom, és felmelegetek. Ettől nagyon jól érezem magam. Régen a hajszárító búgása hatott rám, mindig libabőrös lettem tőle, de nem tudom miért, de jó volt.
Régen. De utálom ezt a szót. A régi dolgok, azok azok is maradnak. Az emlékek kinek tüskék, kinek meseszépek. Ki régen köszönt, az mára hátat fordít, ki régen szeretett, mára már ha az utcán sétálok ő átmegy a másik oldara. Ennyire rossz voltam? Ennyire rossz vagyok?

kedd

Kedd van. Szép esővel. Olyan őszies idő, bár már tavaszodni kezd a naptár szerint.
Kávét csináltam a kis konyhába, aztán kimentem a panel erkélyére, sálat a nyakamköré tekertem, majd a kávé kortyolgatása közben az emberek sorsán gondolkoztam, hogy kik lehetnek ezek az ismeretlen emberek az utcán. De ezt most hamar meguntam. Elhatalmasodott az az érzés bennem, hogy ha minden jól megy másfél év múlva, lenne egy diplomám, és mit csinálok. És ha azt fogom csinálni akkor az jó lesz-e nekem, mert ezt akarom csinálni?
Aztán eszembe jutott az is , hogy idegennyelven sem tudok. Rég megbuktattam volna 2szer is magamat angolból még a középsuliba, erre 3-asra érettségiztem.
De semmit se tudok. Mások meg angolul blogolnak már 16 évesen, meg pluszba tudnak egy idegen nyelvet a másik mellé. Hm. Le vagyok maradva. Semmi sincs későn, de akkor is le vagyok maradva. És ez bosszant, hogy régen nem tanultam úgy ahogy a szellemi képességeim engedik. Hm. Meglehet hogy hülye is vagyok.
Sőt az irással is le vagyok maradva. Egyik ismerősöm már 40 oldalt írt....én meg a 4dik oldalammal közködöm.
Hm. Jó igaz, nem iszom mindennap nesquik kakaót...

Na ennyit mára. Így is fája a fejem....

ez egy pihent bejegyzés....

Álmos pillanataim egyike. Álmos vagyok. Most nincs ilyen filozófius írás. Most nincs semmi. Pár napja "dolgozom" egy íráson, aminek még magam sem látom a végét. Szabad pillanataimban végig gondolom, hogy mi lenne jó befejezésnek. Olyan befejezésnek, amikor az olvasó (te) azt mondja, hogy áhh kár hogy vége lett.
Vagy a másik kérdés, hogy van még? NA igen.
Az elmúlt héten, rajongóm is volt. Jó igazából nem rajongó, az túlzás. Tetszett nekik az írásom, és írtak emailt, hogy kifejezzék. Ami tök jól esik, esett. Remélem lesz több ilyen emailem, és remélem lesz még sok sok szép írásom. :)
Most így beszámolok, hogy mit csináltam...:D de ez olyan óvodás. De most leszarom.
Így elgondoltam magamban, hogy ne legyek gagyi, és ilyen, hogy leírom...pl.
9 kor felkeltem, sárgát pisiltem közben kettőt pukiztam.
9 óra 10 lehetett, mikor a pizsomámat levettem és a szekrényből elővettem egy kockás alsógatyát, álmosan felhúztam, rá a gatyámat, meg egy nem koszos pólót.
9 óra 20 bekapcsoltam a gépet, megnéztem az emailjeimet, bár úgyis tudtam, hogy senki nem fog írni nekem, mert kis ember vagyok én, barátok nélkül. Akarom mondani igazi barátok nélkül, akik megkérdeznék hogy mi van velem.
9 óra 30 kávét csinálnék, ha lenne, de elfogyott. Tudtam hogy kell venni valamit tegnap, de azt nem hogy mégis mit.
10 óra , elindítottam egy filmet, nem néztem végig, mert szar. Gettó milliomos.
11 óra, éhes lettem, hát ettem.
13 óra 25 perc 26 másodperc haverom és én, kimentünk focizni a füves pályára, a sok vakond közé, aztán lőttünk párat a kapura, ez volt másfél óra.
Kicsit megizzadtam.
Foci után hajat mostam, és rájöttem hogy kopaszodom.
18 órakor Lazio-Bologna meccset akartam nézni. De nem tudom már miért...
Elötte Nagybátyámnál néztem MKB meccset, nem mintha szeretném a kézilabdát.
utána valóban Olaszbajnokit néztem úgy 5 percig, mert utána eljöttem, majd itthon nézem, de aztán mégse néztem végig itthon.
Képeket szerkesztettem, sok programmal. Aztán Totti-s mezemet felvettem, és így járkáltam pár percig itthon a szobámba. Jó volt.
Este meg a Cigányok idejét néztem. Ez egy film a 1988-ból, de hát amilyen érthetetlen volt , le is kapcsoltam.
Gép elé ültem, nem tudtam írni semmit. Aztán 23 óra 14 kor jött B. és msnen vele beszélgettem....addig amíg másnap nem lett.
Úgy 1 óra felé... ikeás párnámra hajtottam nehéz fejem, és szundikáltam, hogy holnap pihenten tudjak írni valami szépet nektek virtuális kis proli barátaim.

love

Az a bizonyos energiafelhő igen nem érkezik. Vagyis mégis csak. Feldobott egy dolog. Hm. Hallottam énekelni egy lányt. Isteni hangja van, olasz, vörös hajú, zöldes szem, szeplős test. Hm. Lehet hogy szerelmes vagyok belé. Csak aztán elgondolkodom, hogy nem is találkozunk majd ebben az életben, de sebaj. Szeretem. Silvia Aprile.Gyönyörűségem....
Egy igen szép dalt hoztam, Pino Daniele-től. Hát emberek, ez is egy fél Isten, nem csak azért mert a római :) szép hangja van, az egyszer biztos.
MA ennyi. Az Oscar díjátadóra meg a tippem Penelopé és Pitt Oscar. Remélhetőleg...
Buona notte!







Silvia Aprile

ma csak ez

Ma csak egy dallal jövök. Ennyi... majd jövő héttől felveszem az energiákat. Most csak punnyadok, filmeket nézek, San Remo-i fesztivált nézem a Rai uno-n.

" Senkinek sem volna szabad föltennie ezt a kérdést: miért vagyok boldogtalan? Ez a kérdés magában hordja azt a vírust, amely mindent elpusztít. Ha feltesszük ezt a kérdést, akkor hamarosan azt is megkérdezzük, mi tesz minket boldoggá. És ha az, ami boldoggá tesz minket, különbözik attól, amiben élünk, akkor vagy változtatunk a dolgokon, vagy még boldogtalanabbak leszünk." / paulo coelho

ui: változtatunk a dolgokon..

Vonaton

Hajnalban, amikor még minden csendes, amikor az állatok keresik az élelmet, a róka útnak indul, amikor a nap még nem ragyog, amikor már nincsenek csillagok,
elindultam az utamra vonattal.
Tél volt, az állomáson a lámpafényei is vacogtak ebben a hideg hajnalban, amikor harapni lehet még a jég hideg levegőt. Az emberek sehol. Talán még alszanak? Most épp édesen álmodnak még? Lesz egyáltalán utazó a vonaton? Mindegy, majd olvasok, és nem figyelem őket. Nem találok ki senkinek új történetet, új élményeket, új életet.
Ezt szeretem csinálni. Ránézek egy emberre, és az agyam el kezd kalandozni, hogy az illető mire gondolhat, miért éppen így öltözött fel, hová tart.
A vonaton nem kabinok voltak, hanem egynyitott részben ült mindenki, legalább így elkapom a nénitől, aki 3sorral ült előttem az influenzát, mert nagyon zihált, és a torkom kezd fájni, mondjuk lehet a hidegtől, de ha influenzás leszek, tudom h a néni köhögött a térbe és elindultak az ott lévők felé a bacilusok, akik édesen megtapadtak az arcokon. Azokon az arcokon, akik édes mosollyal gazdagítják a tarka társakat. Noha mindenki bamba még. Talán csak a testük kelt ki a jó meleg takaró alól, és nem a lelkük. A lelkük ott maradt a jéghideg fürdőszobában és arra vár, hogy megpofozza valaki az arcukat, vagy meleg vízzel öblítsék le, vagy kisminkeljék, vagy ….
Így már szebbnek tűnik a világ, gondolják sokan.
A vonaton sikeres embernek gondoltam magam, egy szép házzal, egy szép dzsippel, de, hogy miért a vonaton jutnak eszembe ilyen dolgok. És ha téltelezzük fel, van autóm, méghozzá egy dzsip, akkor miért ülök hajnalok hajnalán a vonaton?
Na igen. Lényegtelen.
Az tény, hogy sikeres vagyok, tehetség. Van egy szép házam, ami előtt fenyőfák állnak. A ház emeletes, az ablakok előtt spaletta, fa színű, a ház sárgás, régies. A kocsi a ház mögött áll, az udvar rendrakás előtt, nem rég vettem.
A ház belseje pont olyan, mint mindig is akartam, cserépkályha, amerikai konyha, jó nagy tv, egy kibaszott nagy hintaszék, amiben lehet olvasni. Könyvespolcok, rengeteg könyvel, amelyeket az évek alatt olvastam, vettem, gyűjtöttem.
Mindegyik könyv egy apró öröm, boldogság, történet, emlék.
Mindegyikre emlékszem, hol és mikor, és kivel vettem.
Apró szigetek maradnak meg bennem, jó érzéssel tölt el, hogy egy könyv sok mindent tartalmaz számomra.
A könyvtartalma, ami talán minden olvasásra mást ad, mást kapsz az írótól, emellett a személyes történeteim, ezt B.-vel, a másikat O.-val, a harmadikat egyedül, egy esős délutánon vettem Rómában az akkori kedvesemmel.
Olyan szép szemei voltak és a haja… Barna szem, barna haj, olaszos női test. A körte alakja, csípője vonala, annyira megihletett, hogy csináltam róla egy sorozatot a fényképezőmmel, írtam róla , a szívébe láttam.
Ő volt a múzsám, ki rám csókolt, szeretett. Most nem tudom merre jár, de mindegy is. A szerelem múlandó, hagyni kell hogy átéljünk újat és újat, hisz rövid az élet.
A valódi szerelem értéket adott, inspirált, olykor kihozta belőlem a legjobb embert, a legjobb szeretőt, a legjobb írót, a legjobb festőt, a legjobb zongoristát.
Néha bután felteszem magamnak a kérdést. : Mit szeretek magamban?
Hát ez egyszerű. Azt, aki vagyok. Szeretem a lelkemet, hogy nem egy olyan érzéketlen fajta férfi vagyok, aki a nőket tárgyaknak tekinti, és félti minden vágyát, minden gondolatát megosztani. Nem olyan vagyok, aki csak a fociról tud beszélni, nem vagyok olyan, mint apám. Ő ilyen volt, vagy ki tudja. Talán anyám majd egyszer elmondja nekem, hogy milyen is volt Ő, és nem csak azt hallgatom tőle, hogy: Olyan vagy mint apád.
Hát bizonyára hordozom a tulajdonságait, még ha nem is tudok róla, hogy az övé az.
Azt szeretem, hogy a dolgokat mélységében élem át. Belegondolok olyan dolgokba, amikbe nem igen merészkednek emberek. Keresem a miértekre a választ. És ez a kedvenc szavam is. „Miért szereted az embereket?” „Miért vetted ezt fel”…mert tetszett, de miért tetszett, mert szép, miért szép,…és el lehet játszani mindig ezzel az 5 betűs szóval: „MIÉRT?”
Beleélem magam mások helyzetében, próbálom megoldani, de igazából erre is rájöttem, hogy szeretnék jót, és közben meg nem kell figyelnem a saját problémáimra.
A lélek, amely valóban tükrözi azt hogy kik is vagyunk. A test, a kinézet, az arcvonások a mell, a fenék méret, a láb méret, mind ráadás. Minden ember teste egyforma, minden nő teste, minden férfi teste ugyanolyan.
Ha szerelmes az ember, csak egy nő teste, és egy férfi teste kell, melyet a szívével és lelkével kapunk. Átadja, hogy vigyázzunk rá, mert törékeny, és ha mégis összetörjük, ezáltal lesz erősebb. Nem szándékosan törjük össze nyilván. Ki akarná csak úgy összetörni szerelme legféltettebb kincseit? És csak a lelket akarjuk, a test csak a hogy valóban kimutatni, tettel, érintéssel, simogatással a szerelmet. De ezt valóban őszintén teljesen ki lehet mutatni?
A másik dolog a kezem, amit szeretek magamban. Szeretem az ujjaimat. Szeretem használni őket, amikor a billentyűket nyomogatom a zongorámon, egy Fazzioli típusú zongorán, ami 3méter hosszú versenyzongora. Imádom.
Gyerekkoromba nem igen szerettem, a kötelezőt játszani, meg nem érdekelt.
Érdekelt, de valahogy tudtam, hogy sosem leszek olyan jó, mint azt mindig is képzeltem, és megijedtem ettől a tudattól, hogy nem leszek híres zongoraművész, nem lesz önálló koncertem.
Ehelyett, lett pár teltházas koncertem. Meg csináltam az álmom. Egy olyan este volt ez, amikor a verseim, és a zene megmutatta a lelkem pár darabját, több részeibe betekintést adtam magamból a közönségnek.
Hatással voltam azokra, akik eljöttek, és miközben magamat adtam, a lámpák, gyertyák beragyogták a zongorát, a versek életre keltek, a képeim életre keltek, mert nem maradhat el, tényleges vizuális élmény sem. Képek, amelyeket én készítettem B.-vel. Felszálltunk pár olyan vonatra, amit nem tudtuk igazán hogy merre megy, csak annyit hogy Kelet vagy Nyugat. Egy tetszőleges állomáson leszálltunk, és mint a hülye japánok fényképezgettünk. Embereket, házakat, amelyben elképzeltünk a közös életünket, a gyerekeinket hamar felnőtté nyilvánítottuk. Terveztünk. Persze, csak amolyan kedvtelésből. Csak kitaláció volt.
Jó volt vele. B. is barna szemű és barna hajú. Érzékeny lelkületű nő, aki az álmait és vágyait is megpróbálja kifejezni a fotólencsével. És fest. Megállíthatatlanul fest. Rajzol, alkot, néha már azt képzelem, hogy ő sosem alszik, sosem pihen, mint egy robot fest, és iszik. No igen. B. ivott, de tudta mindig hol a határ, érezte a testén, hogy mennyit kell inni ahhoz az állapothoz, amit el akar érni. Sosem volt berúgva úgy igazán. Nem erre megy az ivás. Hanem, hogy elérd az állapotot, amelyben szabadon szállhatsz, mint a réti sas a magasban.
A vonaton amint ezt a történetet kitaláltam, rájöttem, hogy az életet úgy kellene kialakítani, hogy megférjen a folyamatos tanulás is és közben valóban éljünk, valóban mi, mi legyünk én-én legyek...
Nyelvet, spanyolt, olaszt, angolt tanulni. Olvasni különböző regényeket, fejlődni. A könyv egyfajta boldogság. Új világot teremtünk magunk elé. Számtalan könyv van, ami értéktelen, nincs értelme, de ezért vagyunk, hogy kibontsuk, összetörjük a dió héjat, és a diót, mint magát ledaráljuk a süteményhez.
A sütemény, ami igazán finom.
A vonaton elaludtam, és mindezt álmodtam, álmodtam végre. Az álomkórom, az insomniám, már túl erős, de végre tudtam aludni, és álmodni.
Egy ismeretlen pályaudvaron szálltam le, véletlenül vagy a sors akarta-e nem tudom, de ott volt B. és fényképzetünk ismeretlen helyeket, embereket, akiknek történetet találtunk ki, házakat, amelyekben elképzeltük, az életünket, egy egészen más életet, mint a miénk. S h miért akarunk más életét élni? Mert talán mások akarunk lenni, mint aminek gondolnak minket, mint amik vagyunk. Miért?

Engedd

Azt mondtad, menjek, ha vársz, és jössz, hogyha várlak,
mert minket összekötnek fényes, kis szálak.
Emlékszel, nevettünk, sírtunk, csak most volt ez, nem rég.
Egy kis zugban meglapul ezernyi, színes emlék.

Ha nem simulhat bôrömhöz a bôröd,
csak vigyázok rád, hadd legyek az ôröd.
Ha nem hagyod azt sem, hogy hozzád szóljak,
csak engedd, hogy néha kicsit rád gondoljak.
Ha a fényes szálakból semmi sem maradt,
csak hadd üljek csöndben az ablakod alatt.
Engedd, hogy egy dalban elrejtselek,
de ne engedd, hogy elfelejtselek!

Most meg kell, hogy mondjam, és errôl beszélni kényes,
az a sok kis szál már nem olyan fényes,
pedig még megyek, ha vársz rám, hisz most volt ez nem rég.
Egy kis zugban meglapul ezernyi színes emlék.

Egy nagyon jó film végén volt franciául. Leírtam íme: "Bocsáss meg ajkaimnak, amelyek a legszokatlanabb helyeken lelik örömüket testeden!"
Hiányzik a csókod!

ui magamnak: "Ha valaki elmegy, az azért van, mert jönni fog helyette valaki más."

Könyvtárban üldögélve keresem a kérdéseket, miszerint, az emberek csak netezni jönnek, vagy könyveket is visznek ki néha? Na mind1. Érdekel is engem, amikor hideg Cherry Coke megy le a torkomon , és D épületes szenyát eszek, épp megszegve a könyvtári törvényeket. Szal, ez van. Lemorzsáztam az IBM-es billentyűt is…direkt.
Három sorra ül tőlem egy barna hajú és barna szemű csaj. Nagyon szép mosolya van. E-nek hívják. Már beszéltünk is. Nagyon jó fej. Az már mellékes hogy amikor jöttem tök mosolygott meg minden, de láttam hogy mellette ül a pasija, és hát nem köszöntem akkorát amekkorát szoktam, és nem mutattam meg sárgás mosolyomat…
Jó itt üldögélni, csak éppen úgy vakít befelé a nap fénye, hogy hunyorítok. Nem lehetett volna sötétített ablakokat tenni.
Második emelet. Innen lehet látni a sport pályát(VASTAG sportaréna, ez a neve, kicsit fellengzős egy betonos pályát így hívni, de hát Vas megye, meg tag vagy…és Vastag…értitek? Nem vastag mint a nyakad vagy a pénztárcád), amin majd jövő kedden már DNS- mintákat is hagyok.A parkolót is látni itt egy sárga kispolski árválkodik. Nem tudom melyik főiskolai adjunktus meg professzorre járhat ezzel a járművel. Vagy ha takarító akkor, meg hogy tudja fenntartani, meg hogy hogy kocsival jön dolgozni? Világgazdasági válság van, meg Globális felmelegedés. Épp mediterrán déli szél fúj. Otthonról jön. Otthon. Pff… Kiröhögöm most magamat. Még sosem jártam Rómában, és még Olaszországban sem, de már rendelkezem olasz névvel. Már csak meg kéne születnem.

1. nap

Hamarjában úgy döntöttem, hogy nem írom le mindig , hogy mi volt a suliba, mert picit unalmas. Unalmasak az órák, mindenki unja, ahogy én is.
Hétfőn 10-től 17: 30-ig órán csücsülök. Az órák között fél óra semmittevés ,ami a legfárasztóbb. Este a Plus-ba vásároltam felvittem a cucaimat, utána pedig sétáltam a holdfényes szombathelyi hétfői estében. Ott voltam a műjégpályánál. Első év első napján is arra sétáltunk, emlékszem. Leültünk a padra a városi tó mellettünk. Ma is leültem oda, mindenhol emlékek vesznek körül ami nagyon jól tölt el.
"Haza" érve meg főztem vacsorát, zaba :) Nehéz itt lenni, mert tudom, hogy ő is itt van és hiányzik. Jó lenne ha vissza csinálni tudnánk azt ami elveszett, vagy újra érezhetnénk amit régen.

könyvtár, 2009. 02.10 17.15
szintén
úgyszintén
"D" épület, 3-dik emelet, 208as terem, naplemente
"naplemente 2"
" napelemente 3"

0-dik nap.

Este viharok között indultam vonattal ide a vesztőhelyre. Bár egészen másképp gondoltam erre az eseményre. Egészen másképp képzeltem el. Úgy képzeltem, hogy felhőtlen és eső mentes időben indulok, és az évszakhoz képest melegebb van, úgy 10 fok. Lágyan fújdogál a szél, a csillagok vakítóan ragyognak, a hold fénye sejtelmesen világít, de ez kapásból megbukni látszott, hisz esett az eső.
Amire ideértem az esti gyorssal, itt nem esett.
Beleszívtama szhelyi levegőbe, ami semmit sem változott, a néhol gáz szag, néhol levegő. Még mindig nem tudom megszokni, ahogy minden második ház után a gáz megcsap és alig kapok levegőt. Nem tudom magamhoz venni eme fontos elemet.
Ideértem, lepakoltam a cuccaimat ,aztán körbejártam egy picit. NEm azért, hogy a sok "új" dolgot felfedezzem a városban, hogy amig nem voltam itt, miben is változott. Talán őt kerestem.
Amíg együtt jártunk, ezen az úton egymás kezét fogva, megpakolva indultunk ide, itt figyeltünk , bátorítottuk, szeretgettük egymást.
Sokat sétáltunk, együtt felfedeztük fel a várost. Kinéztünk magunknak pár házat, ami nagyon tetszett, persze ezek a házak lerobbant állapotban voltak, de mégis palotaként képzeltük el, hogy együtt a mi ízléseink szerint újjá építjük.
Sokat beszélgettünk, mindennap elmondtuk az újdonságokat, amiket magunkba szívtunk , és azt us hogy mit utálunk, mit kéne javítani az órákon. Elmeséltük a szaktársaink milyenek, kikkel találunk közös hangot ki furcsa és egyben érdekes is.
Én a hosszas sétálásokra emlékszem szinte pontosan, hogy merre is jártunk. Talán ennek az útnak egy részét jártam ezen az estén. Úgy tettem, mintha Ő is ott lett volna. Egy éjjel-nappali boltba ahol szoktunk vettem pufit, ami majdnem minden visszaérkezésnél vettünk, és még azon az estén megettük.
Este pedig szeretve átölelve elaludtunk nálam.
Esen az estén is így votl. Lelkemben mellettem aludt, akár mindenegyes estén, amit valós lénye nélkül töltök el.

Levél a jövőből.

Feladó:
K.I.

Fiamnak, az írónak.

Először is valami, amit soha nem mondtam eleget... szeretlek.
Az én apám se sokszor mondta nekem. Úgy gondoltam, hogy én majd más leszek, de úgy tűnik, hogy nem sikerült. Megpróbáltam, de végeredményben igazából mindig az a fontos, ami kézzelfogható és én ezt nagyon sajnálom És sajnálom, hogy olyan régóta nem beszéltünk, mert hiányzol. Nagyon jó és vicces kölyök vagy. És te vagy az egyetlen fiam. Azt mondtam, hogy nem olvastam a könyveidet, de hazudtam. Mindet olvastam.
Csak nem tudtam, hogyan beszéljek róluk veled. Nem tetszettek bennük az apa szereplők.
Tudom, hogy létezik írói szabadság, de attól félek, hogy nálad nem erről volt szó. De a helyzet az, hogy... a fiúkból férfiak lesznek és férfiakból férjek és apák. Mi a legjobbra törekszünk. Te a legjobbra törekszel. Jól csináltad. A könyveid ott lesznek a könyvtárakban jóval azután is, hogy mi már nem leszünk és ez fontos dolog. Sokkal fontosabb, mint az, hogy miként bánsz a családoddal. Nem voltam a tökéletes férj, de szerettem anyádat.
Örülök, hogy együtt éltem vele.
És én itt vagyok, ha szükséged van rám. Ez minden, amit mondani akartam.
Szeretettel: apád.

Utóirat:
Láttam a filmed előzetesét az egyik éjjel. Elég fosnak tűnik. Úgy néz ki, igazad volt.

Ez a nap volt...

Ez a nap volt élete fordulópontja. Tudta mit akar csinálni, 20 éves volt. Megtalálta a célt, amit el akart érni. El kellett érnie, hogy valóban tükörbe tudjon nézni, és felmutasson valamit, valamit, ami megkülönbözteti őt.
Egy idézet jut hirtelen eszembe, ami kifejezi, ki is Ő. Mit hordoz a lelkében, mit akar kifejezni. Mit akar észrevetetni a körülötte lévő emberekkel.

„Nem vagyok olyan, mint bárki azok közül, akikkel találkoztam: merem hinni, hogy másként vagyok alkotva, mint a létezők közül akárki. Lehet, hogy nem érek többet náluk, de mindenesetre más vagyok.” /Rousseau - Vallomások/

Ez az idézet, nem azt jelenti, hogy Ő nagyzol, nem köszön embereknek, nem tiszteli őket. Ez annyit jelent, hogy ő más. Másképp lát dolgokat, másképp érez érzéseket, másképp figyel a világra, másképp működik. Ő alkot, valóban, mint a régi művészek. Lehet, hogy jobb lett volna ha nem ebben a századba születik, de itt kell érvényesülnie, ha hagyják. Hagyják hogy amit érez magában megtehesse, minden hátráltatás nélkül. Közben, persze csinálja azt ami épp olyan fontos, mint az alkotás. Ez pedig nem más, mint a folyamatos tanulás.
Valahányszor találkozom vele épp olyan egyszerű , mint te vagy én. Ő így jó. Furcsán, bohókásan, nem kell megérteni, nem kell megvédeni.
A mai napon született meg, 1989-ben, s fiú lett. Élete emeddig nem volt sem jó, sem rossz. A jó, hogy kezd rátalálni az ösvényre, amin járni akar. A rossz, azt csak ő tudja igazán a lelkében és a szívében.De ez a rossz, kitörölhetetlen. Mindenegyes nap ugyanúgy fáj, ugyanúgy összetöri a szívét.
Ez ellen nem tud tenni. Az élet olykor olyan dolgokat hoz elénk amivel, meg kell küzdenünk minden egyes nap, mindennap, amikor meghallja azt a szót. Melyik szót? Szerelem? Barátnője nevét? Nem, nem ilyesmi szó.
Ezt a szót, más könnyen, egészen és észrevétlenül kimondja, mert természetes, mert ott van vele, akár merre jár, akár mit csinál, hisz sokban hasonlít is rá. De ez a szó, belőle már nem hiányzik, nem akarja kimondani, mert nem létezik.

Felfedezés...

A mai nap, illetve tegnap fényképezni voltam itt a hegyen. Gyönyörű képeket csináltam, majd mutatok párat. Olyan más volt az egész. Itt van a kedvenc helyem is, általában hetente felnézek biciklivel ide, de most más volt. Most gyalog mentem fel, nehézkesen, mert minden tiszta szép hóvalborított volt. Talán hárman ha voltak itt elöttem, de ők is ilyen őrültek lehettek, mint én. Úgy éreztem ott magam, mintha a paradicsomban lennék, meg is fogott a paradicsomi feeling. Olyan csendes, nyugodt volt minden, sehol egy ember, sehol egy repülő, sehol senki, csak én és a természet, amelyet felfedni készültem.
A hegy megmutatta a szépségét, már sok sok éve itt áll egymagában, és most is tud újat adni, még mindig tud újat adni magából.
Ez a találkozás tényleg más volt, sokadszorra említem h más, ennyire megfogott.
Találtam egy pici, ám de igen szép pincét ami házként is funkcionálhat. Úgy éreztem magam, mintha skandináv vidéken lennék. A ház is úgy néz ki mint egy kis norvég házikó, meg hát a hó, ami igazán hozzáteszi az igazi életérzést. Ezt a házikót fényképeztem vagy úgy 100szor, bemásztam a teraszra, körülnéztem, de csak a lábnyomom maradt ott, és ahogy szoktam mondani, pár DNS-em (hajszál, verejték, ilyesmi)
Leültem ott, és az az érzésem volt, hogy itt akarok maradni. Jó lenne abban a házban éldegélni.
Persze nem azért mert elzártan van, hanem az a hely magában egy energia hely, a táj, amikor az ablakon kinéznék vidámabbá tenné a napi kezdést. Az ablakon kék spaletta, kis terasz, kőszikla kerítés, rózsák, én még levendula szigeteket is csinálnék, de jó lenne nyáron azt illatozni, télen meg forraltborral, vagy kávéval beleülni a hóba és csak nézni a tájat, meg a sasokat amik ott repkednek. Nézni ahogy a hó esik, nézni, ahogy lenyugszik a nap, és milyen szép minden.
Tavasszal, nyáron, ősszel figyelni a szőlőre, gondozni, ápolni. Vincellér lennék. A kis kertet is gondoznám, amibe csak virágok pompáznának.
Amolyan "kiséletsziget" lenne ez.

Somló hegy by andreapiovanni

Somló hegyen by andreapiovanni

Ezen a linken, pedig általam készített képek találhatóak.

http://www.flickr.com/photos/andreapiovanni

stekepanne

Megmutatjuk a világnak a mi világunkat! (andrea piovanni)

Képek itt

http://flickr.com/photos/annesmyname/