Egy magánjellegű fecsegés harmincnégy

     Péntek van, végre nem dolgozom. Délelőtt kikászálódtam az ágyból, kávé és cigivel kezdtem a napot. Éjjel különös álmom volt, furcsa, de egyben mély is. Egy lány és én szerepeltem benne. A lány arca szinte beleégett az agyamba, mint egy rögzített kép, a szemhéjam mögötti sötétségben. Legalábbis azt hittem, hogy rögzült a kép, talán még félálmomban voltam, szinte mérnöki pontossággal le tudtam volna rajzolni az arcán lévő hatalmas szemeket, a szinte csillagképeket rejtő szeplőket, az apró barna pöttyöket. Aztán felébredésem után ködbe veszett az egész. Csak egy illúzió volt, egy szép démoni álom.

         Az udvaron ejtőzöm a nemrég vásárolt nyugágyba. Olvasgatok. Utas és Holdvilág c. Szerb Antal könyvét poket zsebkönyv formájában. Ezen kívül van még egy példányom, amit egy régi pesti antikvárba vettem a Múzeumkörúton. Akkor valahogy félbemaradt a könyv olvasása, talán, ahogy Mihály nem volt megérve Olaszországra, úgy én erre a könyvre. De mindennek eljön az ideje.

         Fejem felett az ölembe hullanak a meggyfa fehér virágainak szirmai. Nézem az udvart, a többféle-fajta virágokat. A színes pompákat. Előttem a hintánk, épp Lizi a kutyánk sütteti ott magát a barnára festett deszkákon. A hintától balra a szentiványi fa, virágai már lehullottak. A fa törzsében harkály odú, a fenyőfadeszkákból eszkábált odúban meg verebek költöztek. Reggelente viaskodnak egymással, de lassan már elfogadják egymás szomszédságát.

A régen szürke, most barna vaskapunk postaládájába széncinegék költöztek. Pár nap alatt olyan kéglit csináltak, ami számukra tökéletes. Vissza-visszatérő vendégeink. A fészkük mohával, apró gallyakkal és állatiszőrökkel van körbe rakva.

Postás ha jön, egy üres üdítős flakonba rakja a leveleket, amelyek szinte egyike se az én nevemre jön. Szökő évente kapok egyet, de annak igazán tudok örülni. Legutóbb egy hévízgyörki barátomtól kaptam több oldalas levelet. Annak is majdnem lassan egy éve. Ma már nem így kommunikálnak az emberek, mert talán túl lassú, amíg ideér a levél, vagy az illető választ kap, rengeteg minden történik egyikőnk s másikunk életében és talán mégsem, talán semmi sem.

         Hátam mögött egy kis füves terület két gyülömcsfával, s mögötte friss veteményes, a szárazság miatt alig nő valami. A messzi távolba ha elnézek, látom a zöldelleni kezdő erdőt, az előtte lévő repcemezőt, mely még nem vette fel a teljes sárga intenzitását, pár nap múlva már, még intenzívebb lesz a színe.

Emlékszem mennyit bámultam a vonatablakból amíg hazajöttem Budapestről. A horizont végtelenségéig hatottak a sárga mezők. Boldogság volt a vonatablakból nézve az utóbbi években.

         Néhány bárányfelhő kószál az égen. Spotify-on hallgatok valami válogatást, amit nekem ajánlott fel a mesterséges intelligencia. A gépek már mindent elvégeznek helyettünk, gondolkozni is, ami elveszi azt a fajta felismerési örömöt, amit akár egy zene megtalálása is okozhat. Mint régen ha bementél egy zeneboltba, végig nézegetted a bakelitlemezeket, a borítóit, és szinte semmit vagy alig tudtál az alkotóról. Ma már mindent, követjük őket akarva akaratlanul minden lépésüket figyelve, hogy még közelebb hozzuk magunkhoz, ő meg magát és lassan a zene háttérbe szorul, már csak az emberre vagyunk kíváncsiak.

         Megjelent az égen két repülő, szinte egy irányba tartanak párhuzamosan. A Bécsbe tartó gépek, már itt megkezdik az ereszkedést.

Nincs hangjuk most, gyakorta lehet őket azért hallani, persze nem úgy, nem olyan erősen, mint egy pesti zuglói lakásból hallani. Itt falun nincs zaj, a közeli falu templomharangzúgását is lehet hallani, ha nagyobb szél fúj, olyan, mintha pár utcára lennél tőle.

         Késő délután lehet, hogy csavargok egyet. Szeretném feltérképezni a Balaton déli partját, mert az kimaradt az életemből. Egyszer voltam még jó pár éve egy koncerten, bár igazából nem fogott meg túl hozzá vagyok szokva az északi részhez. És kb csak ezt láttam mint pozitívumot a délipartról, hogy látom az északi part hegyeinek déli oldalát, milliószor csak az északi oldalukról láttam, most már a hegyek déli oldalát is összehasonlítani egymáshoz, innen nézve lenyűgöző megismerni és látni. Persze a Badacsony tövébe haladva hatalmasnak tűnik és az is, onnan a déli részről minden szép…gondolom.

         És ehelyett, inkább a szokásos túrámra mentem, a mit a legközelebbi barátok már jól tudnak és ismernek. Spotify-ra előfizettem, mert már-már hozzászokva a reklámokhoz és a rendszerellenességem és öntudatom miatt eddig szkippeltem ennek a jelentőségét, ezen a napon mégis megtettem, illetve egy nagyon jó barátom tanácsára. Most amúgyis egy hónapig ingyenes, addig kitapasztalom a benne rejlő lehetéségeket, ha nem tetszik idő előtt lemondom. Amint a bankkártya számokat beírtam, már összeállt az agyamban az a terv, hogy nem a Déli partot nézem meg, hanem a szokásos úton indulok el. Ennek az útiterv útvonala, már majdnem tíz éves történetre megy vissza. Egy zsákfalu, a Balatonfelvidéken és ebben a zsákfaluban találtam rá egy álmaim házára, ami akár a Szép Házak c. folyóiratban is szerepelhetne, vagy talán szerepelt is, csak nem tudok róla. Ez a ház annyira megihletett, hogy eleinte félév, negyedévente lejártam, hogy megcsodálhassam, aztán azt vettem észre magamon, hogy ezek az időszakok lerövidülnek, valami vonz oda, a megmagyarázhatatlan.

 Eltelt így az idő folyama, legalább három év. Itthon apám halála után családi fotókat nézegettem. Próbáltam felfogni, a halált, bár igazából most találkoztam vele harmadszor. És próbáltam azt elfogadni, hogy a bennem lévő kérdésekre, és hogy apámat igazán megismerjem, már nincs lehetőség. Nézegettem a fotókat, esküvő, születésnapok, karácsonyok, húsvétok, viszonylag pontosan időpont szerint eltéve az utókornak. Aztán egy a fotóalbumokba nem kerülő fotókupacot nézegettem, alig fért el a hüvelykujjam és a mutató ujjam közötti meglehetősen nagy távolságban. Nézegettem a fotókat érdeklődve kíváncsian. Itt már nem rendezettség fogadott, ballagási fotók, kisebb személyesebb fotók anyához, apához és a nagyszüleimhez köthető rokonok, unokatestvérek, barátok fotói. Aztán egy fekete-fehér fotón a fején kendővel átkötött néni ül, egy udvaron, azt hiszem egy fatuskón, vagy valami kis széken. Anyát kérdeztem, - mivel nem tudtam beazonosítani a fotón látható nénit, hogy Ő kicsoda. És még mielőtt megkérdeztem volna, a fotó hátlapján egy évszámot pillantottam meg, és egy helység nevet. Azt a helység nevet, ahová én már három éve rendszeresen- rendszertelenül leutazom. Amikor megláttam a település nevét, kirázott a hideg és tettem fel magamban a kérdéseket. Ez csupán véletlen? A sors? Ez lenne a végzet? Most akkor mi van? Ki ez a néni a fotón?

A helység engem annyira megihletett, hogy elkezdtem egy nagy volumenű dolgot tenni, írni. Írni arról, hogy abba az általan megtetszett házba beköltözöm, ott élek és a velem történt igazi hétköznapi harcaimat amelyet saját magammal vívok, őszintén és kendőzetlenül leírom.

Pár percig lefagytam, emlékszem, amikor anya benyitott a szobába, és meglátta a szinte üveges tekintetemet- és azt kérdezi: Jól vagy? Veled mi történt?

Én meg tartom magam előtt a fotót, és csak felé mutatom. Ki ez a néni kendővel a fején? – kérdem. A papának az édesanya. – válaszolta.

A dédmamám.- Igen a dédmamád, valamelyik hozzánk közeli faluban született és nőtt fel pontosan nem tudom melyikben, aztán dédapáddal találkoztak, és összeházasodtak, de többet róluk sajnos nem tudok igazán.

Emlékszem azon a délutánon is, és most is azt tettem, hogy elmentem ehhez a zsákfaluhoz, hogy a testem és tudatom is ott legyen.

Az addig megírt közel félszáz oldal, most már jelentéséget adott magam és az utam számára is amelyet követni szeretnék, döntöttem akkor ott, de még nem voltam igazán tudatában ennek.

A világ gyorsaságával nem akarok tartani, talán ezért is kezdődött meg ez az írás, az addigi fehér oldalak megteltek egy kitalált, mély, de valótlan világgal, amelyben életem, de csak akkor, amikor írtam a megtelt oldalakhoz többet és többet.

   Ma délután ezen az útvonalon indulok el. Day 2 Einaudis albumot hallgatom. A közeli városban veszek magamnak sárga Camel cigit, majd egy üres parkolóban elszívok egy szál cigit. Nézem az előttem álló aranysárgánál mélyebb színű régi házat, amely most a Városháza. Elveszek az ablakok, a stukkók részleteiben, a tetőszerkezetében, a cserepek elhelyezkedésében, ahogy a madarak- főként a vadgalambok szálldosnak mellette. Néhány ember sétál körülöttem, nem figyelek rájuk, inkább a gondolataimban maradok.

Útnak indulok, igaz a kocsiban is elszívhattam volna ízzó cigarettámat, de minden külsőzaj nélkül akartam hallani a zongora akkordok sokaságát, és úgy, hogy követem a mellettem elhaladó az útra festett szaggatott vonalakat, az akácos erdőt, a frissen telepített napelem mezőt, a repce mezőt, a szántást- és persze az alig egy évvel ezelőtti őz elütésem is zakatolt a fejemben, ami lehatott a gyomromra, amely összehúzódva kicsit görcsösen jelezte nem tetszését. Így haladok, a cél irányában. A balatonfelvidéki hegyek északi felét látom kidomborulva a tájból egészen messze. Autók előznek, észre sem veszem, alig 70-el kullogok. Csodálatos ez a zene. Sokkal jobban tetszik, mint a Day 1 album. Ahogy haladok, elmélázom azon, hogy még öt különböző variáció lesz ebből az albumból. Kíváncsisággal tölt el, milyen is lesz majd…de az a jövő, most a jelenben vagyok. Erre koncentrálok. Egy fekete Twingo jön velem szembe. Alig pár perccel megjelenése előtt jutott eszembe az én Twingom, erre tessék. Nagyon hiányzik az autó, és talán ha mélyebben belegondolok a vele töltött utazások, a kíváncsiság, amelyet a barátnőmmel együtt közösen fedeztünk fel. De ezek szép és klassz élmények voltak. Mindig, ha új helyre mentünk, elképzeltük a közös életünket, hogy valamelyik házba amit láttunk, egyik- s másik , tetszett-e illetve laknánk-e ebben a helységben. „És láttad-e azt a kis szűk utcát? Tök szép volt a spalettákkal az ablakaiban az a házikó?” – és egyéb kérdések. Imádtam ezeket a félórákat, órákat, amit a mellettünk elhaladó helységek, házak, névtelen utcák jelentettek. Azok a csak számunkra létező momentumok amelyek láttunk együtt, és talán mindenek felett ez volt a lényeg, hogy együtt és közösen.

  Ez a szembejövő Twingo ezt juttatta eszembe, és azt, hogy ebben az évben szeretnék újra egy Twingo-t amiért én leszek a felelős, és a kritériumaimnak megfelel amelyek nem túlságosan emberfelettiek.

  Most nem a Twingoban ülök, nem a barátnőmmel, hanem egyedül, már egy éve, és talán ez így van jól, így van megírva a sors.Az idei horoszkópomban megírták, hogy szerelmes leszek, az életem felfelé ívelő pályára reppen. Meglátjuk, kíváncsian várom, próbálok ezért tenni is. (Jövőbeli tervek egy lapszkenner amivel az analógfilmek kockáit tudom digitaliználni, illetve a 9éves laptopomat lecserélni, no meg a Twingo, üvegtetővel, aztán irány az olasz tengerpart.)

Hallgatom az új albumot, a zongora hangjait, amelyek a lelkem mélyéig hatolnak, élvezem a napsütést, élvezem az erdő illatát, olyan csodálatos minden. Kell ennél több?

Szerelmes vagyok.

A zsákfalut egy éles kanyar múlva megpillantom. Birdsong c. szám szól. A gerincem S-kanyarja mentén végighalad valami leírhatatlan bizsergető szikrázó érzés, a kezemen lúdbőrössé válik  s a visszapillantó tükörbe tekintve látom kissé ráncos idős arcomat, kicsit furcsa ez az arc, aki visszanéz onnan, de én vagyok kicsit meg is ijedek magamtól. Szemeim kissé könnybe lábadtak . Ilyen egy jó zongoradal Einauditól.

Négy éve végtelenítve hallgattam szombathelyen tavaszi est sétáim alkalmával, ahol azzal szórakoztattam magam, hogy közel három órás sétám alatt házak ablakain nézzek be, családok hétköznapjait láthassam, de emberek helyett csak a ház berendezései érdekeltek, a bútorok, a falon lógó festmények, feszületek, és csillárok.

Aztán az ottani életem teljesen ellentéte volt annak ami én vagyok. De rátaláltam a rózsaszín szirmok fái között a szerelemre. Az egyikre, amit még akkor nem tudtam, de én öröknek éltem meg, mind megannyi másikat is. Szorítottam, amikor Bécsben felvételizett. Karórát nem hordott, így odaadtam a sajátomat ezzel is segítve, és tudva, hogy a másnapi vonatot ennek hiányában képes lekésni. A szétszórtságnak és izgalomnak köszönhetően a karórám Bécsben maradt, s a szerencsének tudható csak be, hogy egy hónappal később visszaérkezett. Aztán elmagyaráztam a karóra jelentőségét, amit úgy hittem, hogy megértett, de csak akkor értett meg igazán. Ölelkezve és arca és arcom sós könnyei közötti melegségben örültünk egymásnak. Minden tavasszal ezek a pillanatok hatalmába kerítenek, újraélem, mert újra szeretném, és jó érzéssel tölt el. Maga a valakihez tartozás, a szerelem érzése a szabadság érzése a kötetlenség, ezt jelentik a tavaszok, a lágy szellők.

Ebben a lágy tavaszi szellőben haladok a zsákfaluhoz, az út melletti keresztet elhagyva keresztet vetek, örömmel tölt el, hogy újra itt lehetek, a már berögzött rutinom szerint cselekszek, amelyek titkosak.

A házak között otthonosan mozgom, agyamból előhívom a rögzített képeket, már csupán azt pásztázom, hogy hol milyen változás van. Lovak már nincsenek itt, a fekete és fehér paripa akiket sikerült jó pár éve megörökítenem akik egymásnak puszit adnak. Jung és a jang, tűz és a víz szimbóluma lett addigra számomra, akár egy jó házasság. Vagy a többszáz évest akácfa, amely egy újépítésű ház udvarán áll. A fehér ház, a kék spalettáival, az erdész háza, a tiszta udvar rendes ház cégérrel ellátott házikó, s majd tovább haladva a középkori románstílusú templom omladozó falai, ahova egy néni halad húsvét nagypéntekén, sötétkék ballonkabátba, ami a térde és bokája közöttiig ér, és kötött fakósárga svájci sapkájában halad a templom felé.

 A kőből épült házat a falu elején meglátom, ahonnan én állok ez a vége, hiszen ha tudod, ha nem egy kört írtam le, így most nekem ez a vége, de igazából az eleje a falunak. Minden csak nézőpont kérdése.

Itt vagyok újra, csodálkozva nézek be a kis szinte résszerű ablakokon, a kövek formáján mélázok, az egyediségén, az egyszerűségén. Szinte látom magam, ahogy az udvaron olvasgatom, az Utas és Holdvilág-ot, miközben fehér meggyszirmok az ölembe hullnak. És egy limonádét hoz felém az a lány, akit az álmaimban láttam, s akinek a szeplőit, ha összekötöm egymással s most már biztosan tudom, több csillagkép is kirajzolható belőlük... 

Egy magánjellegű fecsegés harminchárom

Egy magánjellegű fecsegés harminchárom

         A csillagászati tavaszi kezdete és a nyári közötti valamelyik a hétvégéhez közeli napon vagyunk járunk vagy tartunk. A napsugaraknak már van ereje, így, ha az utcán sétálok az árnyékosabb részen, már átmegyek a napsütötte részre, keresve a nap apró, de már érzékelhető melegét. Ahogy megfigyeltem, nem csak én teszek így, akikben van még némi élni akarás, az csupán átkullog az utca másik oldalára,  a páros oldalra.

         Épp a könyveimért tartok, zuhogó záporban s  amelyeket ahelyett, hogy egy pesti antikváriumban fedeztem volna fel, saját felfedezésemnek tudhattam volna be őket, az internetről rendeltem, megúszva a felutazást vidéki kisfalumból, a felutazás alatti látványokat, ahogy a vonat ablakából elsuhan mellettem/mellettünk a táj dombhátai, fái, mezői. Kimaradtam így az őzek önfeledt táncából a már egyharmadáig kinővő friss vetésnek, a rókák vad portyázásairól, a kis-nagy városok külső házairól az erdő szélén és a sínek melletti elhagyatott düledező régi bakterházak, gyárak mellett, amiben egykoron még volt élet, mára már csak romhalmaz, omladozó vakolat és ellopott tárgyak, betört ablakok  maradtak az egykori épületekből . A valahány évtizede épített fenyves erdőről, állatairól lemondva, most csak arra fókuszálok, hogy gyorsan megkapjam amit szeretnék, mint az manapság szokás, a vágyaimat kielégítsem, s más nem számít körülöttem.

         És ekkor jött a nagy felismerés. Boldogságot keresek ezekben a nyolc különböző könyvben, amelyeknek egyenként külön- külön jelentősége van számomra. A vágyakozást, a reményt, és a tudást hozza el. Vagy valami hasonlót remélek. Hogy a könyvek által utazni tudjak, s ez az utazás egészen képzeletbeli legyen, hogy idővel a képzelet összecsapjon a valósággal.

         Vajon az ember mindig boldog? Ez egy folytonosság? Vagy épp nem veszi azt észre, hogy folyton boldog? Mindig boldog voltam, csak nem vettem észre! Saját magaddal harcolsz. Nehéz a beismerés nemde? Mi neked a boldogság?

Tárgyak, emberek, vagy saját magad élményei? Egyszerű, de nehéz kérdés.

A párkapcsolatban , vagy inkább utána kezdünk el gondolkozni, hogy milyenek is vagyunk egyáltalán. A hiány a másik hiánya döbbent rá valódi énünkre?  Így a párkapcsolat felnyitja a szemünket. A (pár)kapcsolatokon keresztül tanuljuk meg leginkább magunkat. Legyünk készek megtalálni, hogy hova tartozunk, hol az igazi otthon. Ha vásárolsz egy házat, az csak egy vágy, öröm kielégítése, hogy otthon legyen belőle kell szeretet. Mi neked a szeretet? Egyszerű, de nehéz kérdés.

         Visszatérve, a könyveimet átvettem, nem is tudom eldönteni, hogy melyikkel is kezdjem. (Szabó Magda: Megmaradt Szobotkának vagy Varga Lóránt: Minden út Rómába… A boldogság nyomában Canerburytől Rómáig vagy a többi hat könyv valamelyike???)

          Ez is nehéz ügy, ki tudja, mit hoz a holnap.

Most az a lényeg, hogy itt a tavasz, lágy szellő áramlik át az ujjbegyeim között s erősen kezdi nyitogatni angyalszárnyait a tavasz. Téli kesztyűm levetése után érzem csak igazán ennek a jelentőségét, azonnal szinte, mint egy bábból kikelt pillangó.

         Ez a jelenség olyan, mint a nyitott teraszajtón beszálló pillangó, amely a felnyitott zongora húrjain pihen, talán a leszállás pillanata, a húr pedig tompán, de megrezeg, s ez a rezgés ,ami csak az övé, a nap pedig egy sugárba erősödik a felnyitott zongorán épp ahol főhősünk pihen és élvezi a meleget. A por édesen és lágyan száll ebben az erős egyenes fénysugárban. Kis szellő libbenti a szürke évek óta nem cserélt függönyt, dohszag árad ki a lakásból az utcára. S ekkor jön egy fiú, ki a zongorakotta tartójára rakja lila borítós A4-es zenefüzetét, majd kinyitja, a közepén megtöri az addig üres füzetet, hogy legyen tartása, egy Koh-i Noor Hardmuth 1500-as márkájú B2-es narancssárga színű, a fehér csíkkal és csokoládébarna véggel, melyen rágófogainak mintája teszi különlegessé, mintha egy frissen kibontott csokoládéba mohón hatalmasat harapott volna s fogainak nyoma ott marad, mint egy fogorvosnál végzett fogminta levétele után , ahelyett, hogy letört volna egy darabkát.

Elkezd akkordokat játszani a zongorán, mire a pillangó felrebben, végtelen nyugodtsággal csapkodja össze a szárnyait. A fiú szájába veszi a ceruzát újra, bal keze a zongorán, három hang a zongorán mely lassan elhalkul. Rajzol egy violinkulcsot, egy basszuskulcsot, lejegyzi a balkezében tartott akkordokat hangjegyekké, mint vonalak közt meglapuló hangya, és kezdetét veszi az igazi Waltzer, umpappa, umpappa umpappa. A pillangó a zongora elnémulása után újra leszáll az egyik húrra.  A fiú egy díszes tarka pillangót képzel el lecsukott szemei lelőtt ahogy szárnyaival repdes a tavaszi napsütésben, s eközben újabb akkordok hangja halkul el… - amelyet épp kiröppenni lát az ablakon s mikor egy újabb hangot akar lejegyezni, a füzet vonalkáira koncentrálva, a háttérben észreveszi az igazi pillangót, amely épp felrebbent a húrok közül s majd arcán egy kis mosollyal folytatta a hangok lejegyzését, miközben az igazi pillangó szárnycsapásait figyeli, megtalálja-e  valóban a kifelé vezető utat az ablak és függöny közötti kis résen, ahol a nap porral beszórt sugarai mutatják a kiutat számára…ez jó jel, Segno di Dio.

         Ilyen a boldogság egy részlete a naptári tavasz és a naptári nyár között félúton egy péntek délutánon gondolja.

          Ugyancsak ebben az időben, egy másik srác bringára pattan, fülébe zongora dallamok, Ludovico Einaudi legújabb albuma. A nyolcas tracket hallgatja folyamatosan már két napja. Közben teker és gondolkozik, hogy este az íróasztalán heverő üres lapokra mit írjon… Mezők és szántóföldek mellett teker a francia országúti biciklijével, a tompán lágy tavaszi levegő átlibben az ujjbegyein, a haján. A szántóföld felől friss trágyaszag illatát érzi. A zongora dallam hatására most megáll. A kátyús szaggatott csíkokkal jelölt úton észrevesz egy tarka pillangót, messziről olyan, mint aki pihen, és csak repülésre készen áll, de nem így van, már élettelen, de a meleg szellő még játszadozik a szárnyaival, olyan, mintha még élne, olyan, mintha élvezné a nap sugarait és a szellőt, ahogy játszik a díszes szárnyaival, de már nem... Szóval ő lesz, a pillangó és a zongora hang mely egy ház második emeletének nyitott teraszajtajának résén hallatszódik ki s melyből dohszag árad az utcára.

Egy pillangó halála. Talán ez lesz a címe… vagy nem lesz semmi, csak egy vázlat pár gyűrődött lapon.

„Fel kell hát térképeznem magam. Tudnom kell, hogy milyen alkotóelemekből állok, mit szeretek és mit nem, hogyan működöm, milyen értékek, hitek és gondolatok kavarognak bennem. Hiszen boldogságom bennem van, kintről csak táplálkozik. „ Varga Lóránt: Minden út Rómába…

Egy magánjellegű fecsegés harminckettő

Barátok, álszent barátok, muszáj tönkre tennetek mindent? 
Mintha a világ új volna? 
Mintha ez lenne az első reggel?
Mintha még mindig hajnal lenne?
Az igazság, hogy ami már tönkrement ami a legfőbb csalódásunk az a szabadságunk.
Nem lehet vesztenivalód, ha szívből és lélekből akarsz szeretni.
A legszédítőbb magasságokba kell emelkedned, hogy fejest merj ugrani.
El kell viselned a birodalmak bukását és a legnagyobb viharokat, hogy együtt legyetek abban a pillanatban.
Élned kellett, veszítened kellett újra és újra, 
hogy győzedelmeskedni tudj.
A szerelem semmi, amikor új, 
nyers és tiszta.
A vihar előtti szerelem nem egy döntés hanem egy elhatározás.
Amikor esemény, baleset vagy lehetőség bekövetkezik, 
legyél ott!
Állva!
Találd meg a szót, a tettet vagy a nézést!
Igen, szerelmem, abban a pillanatban bízz bennem!
Nem tűnök el! 
Abban a percben,
én ott leszek.

„Úgy akarok élni, ahogy a madarak az égen. Szeretném megismerni a mindennapjaik tisztaságát és szabadságát. Más számomra haszontalan. Higgyétek el, haszontalan. A szeretet nélküli élet, amely betölti mindennapjainkat, nem lehet az ember célja. Kell, hogy legyen valami más. Valami jobb. És ez az emberei szellem, a lélek. Ez az amit szeretnék megtalálni, a lelkemet. Szeretnék a mezőkön élni, a hegyoldalban. Fára mászni, úszni. Szeretném érezni az anyaföldet a lábam alatt, cipő nélkül, vagyon nélkül, a szolgáknak nevezett árnyak nélkül.” 

/Zeffirelli: Napfivér, Holdnővér/

Kedves,

Kedves,

   a levelek általában megérkeznek, ez határozottan nem fog. Épp figyelem a hold fényében a közeli erdőt s előtte a tisztást, amely szürkéskék pára leng be. A természet lélegzik, itt él a szemem előtt, lebegve. Aztán a hold rengeteg csillagot kitakar az égről. Én nem augusztusi csillaghullás szeretnék lenni, hanem februári. Elég, ha egy ember fog látni, de ennek az embernek az egész életét végig fogom kísérni, nem hisz majd neki senki, hogy télen mit látott az égen, de ő tudja, hogy látta.

         Hogy miért? Keressük az illúziót, amit sokszor azt gondoljuk, hogy megtaláltuk, birtokoljuk. Sokszor hibás képet festünk magunkról másokban, sokszor túlhasonulunk, és ez által becsapjuk önmagunkat.

         Szeretnék meginni veled nyugodtan egy kávét, a Comói-tó körül, talán egy bérelt Fiat 500-assal, hogy elég hiteles legyen. Hogy az út alatt te elmondanál dolgokat magadról, és én is elmondanék dolgokat magamról. Csak a szépet és jót, a rosszra és valódira ráérnénk még. Az senkit nem érdekel, saját magunkat sem.

         Beköltöztetnénk lelkünket a majdnem legszebb villába, de csak azért a majdnem legszebbe, mert az élet nem tökéletes, sosem lesz az, se neked se nekem. Két ilyen lélek találkozna, erre mondaná egy költő, hogy sebzett? Nem tudom, talán.

 Az illúziók álarcát vesszük fel, te ezt megteheted, én Önmagam vagyok, önmagamat adom. Néha elmenekülök a rossz irányba, de a tempómon mindig lassítok, hiszen rossz irányba rohanok. A menekülés nem biztos, hogy rossz dolog. Vagy eltenni a fiókba olyan személyeket, akikre dühösek vagyunk, de aztán nem rájuk vagyunk dühösek, hanem saját magunk korlátolt határaira. A dühbe belevenni más játékosokat, nem törődve mások érzéseivel, a legnagyobb menekülés önmagunk elől.

         Sokat gondolok rád, már évek óta, eltűnsz és visszajössz. Ilyen az élet, húzza előttünk a mézes mázas cukorkát, hogy most lépj, aztán a félelem miatt mégsem teszed, az élet ad egy másik ízű cukorkát, akkor sem teszed, rossz időzítés…most léphetsz. Ki van most benned? Ki lehet Ő benne? Változott, te is változtál.

         Ez nem egy romantikus regény első fejezete, ez egy Z kategóriás író sorai, aki addig töpreng, amíg nem történik semmi. Az éjszaka csendesen zajlik, hangok nélkül, tompán.

         Ha pedig ott a semmi, bármi lehetséges. Az álmodozók előtt nincs akadály. Az álom pedig egy illúzió, ha eléred, már nem is annyira érdekel. Kipipálod a listádról, mint valami Ikea-s bevásárló listát. Többé nem nézegeted a listát.

         Az a szürkés lila pára vagyok minden este a mező felett, formát öltök, álcát, ahogy te.

  A rajongás, sokszor rabbá tesz. Rajongani valami olyan után, ami bennem nincs meg, de birtokolni szeretném saját magamnak, mert ha te vagy, benned birtoklom.

         A hold fényében gondolok rád, azt az elérhetetlen illúziót követve, hogy neked, az elérhetetlennek, elég vagyok, a hibákkal, a nyílt sebekkel, a hegekkel, ami az agyam kreációja, és a magányom csendjéé. Az erdő közepén állsz, azon a tisztáson, várj míg megjelenek újra, igen, abban a pillanatban, hogy a Hold ugyanígy álljon, hogy a pára formája a mai legyen, és nem elég a hasonló.

  Lemaradtál róla. Ahogy a mai naplementéről is. A madárcsicsergésről, ahogy a seregélyek kergették egymást rajba verődve a tóparti fán megpihenve csak hirtelen repültek, megijedtek a szél hangjától, vagy egy belsőzajtól, és különös formákat rajzoltak le az égen, úgy, hogy egyikük sem ütközött neki a másiknak. Honnan tudják merre fognak irányt változtatni? Irányváltoztatás hirtelen, jobbra -balra,  alaktalan mégis tudatos formává egységként haladva. Ahogy a tollukon megcsillant a lemenő nap sugara, az a pillanat voltam. Lemaradtál, hagytalak, hogy lemaradjál róla.

  Keresd az út porát, keresem a sajátomat a végtelen horizontot figyelve, ahol a párhuzamosok, néha egymáshoz érnek.

  Ahogy ajkad hozzá ér a kávéspohárhoz, szürcsölve iszod a kávét, én figyellek, majd a vékony ujjad szórítja az enyémet, és eltűnünk battyogva a Comó tói  narancssárgáskék halvány tükrében. Ott hagyjuk magunkat, a régi életünket, vissza már csak az új jöhet.   

Non è nel cuore

.. e adesso nel mio cuore non c'è più amore.

        

        

Az utolsó estém veled!

A képre kattints, aztán majd jobbklikk, kép megnyitása újlapon, belenagyítasz, és olvasod(minden oldal egy kép), amíg el nem tudom háríatani a problémát a normális olvasáshoz! Köszönöm. 

Egy magánjellegű fecsegés harmincegy

A képre kattintva jobbklikk, kép megnyitása újlapon, belenagyítasz, és olvasod(minden oldal egy kép), amíg el nem tudom háríatani a problémát a normális olvasáshoz! Köszönöm. 

Egy magánjellegű fecsegés harminc

A képre kattintva jobbklikk, kép megnyitása újlapon, belenagyítasz, és olvasod(minden oldal egy kép), amíg el nem tudom háríatani a problémát a normális olvasáshoz! Köszönöm. 

https://www.youtube.com/watch?v=xgTBKe5nRuw

Egy magánjellegű fecsegés huszonnyolc

Egy magánjellegű fecsegés huszonkilenc

Nem én tagadom meg őt; ő tagadott meg engem

A napok lassan és nehezen telnek. Mély levegőket veszek és összpontosítok valami másra, próbálom elterelni a figyelmemet rólad. Nehéz a távolság, és az a tudatlanság, és bizonytalanság, hogy nem tudok rólad semmit. A reggeli kávém és cigim közben rád gondolok, hogy te épp a konyhai asztalnál iszod a kávédat, nézed az instagram-ot, vagy a reggeli híreket, hogy az éj leple alatt mi történt a nagyvilágban. Elképzelem, ahogy mondtad régen, hogy ez és ez történt, ki halt meg, miközben én tudom, hogy ki volt az, vagy miről híres, te nem is hallottál róla, vagy csak épp nem ugrott be.

Én beleszívok mélyeket a cigibe, és kortyolgatom a félmeleg kávémat. Te gondolsz-e rám reggelente?

Nézem anyám virágait közben, én meg elképzelem, ahogy keresztbe tett lábbal te olvasod a híreket, és közben az albérletünk melletti úton suhan el a 3as villamos és 32-es busz, amely zörög és csörömpöl, szétszakad a rossz minőségű úton. A villamos, ahogy áthalad, pedig összekocogtatja a színes poharakat a polcban, amit valaki leselejtezett, és mi megkaptuk ajándékba.

 Aztán munkába menet, zenét hallgatok, arra gondolok, te szívesen hallgatnád-e, vagy mondanád, hogy álljunk tovább a zenével. Te pedig zötykölődsz a 32-es buszon kb utoljára és, benyomod a Spofity-t, valami random lájtos zenét, amit szerettél mindig is. Nézed az elsuhanó tájat. Én a kocsiba ordítozok, ahogy szoktam, hogy az anyádba nem tudsz vezetni te suttyó paraszt, és a kurva anyádért tartod be a szabályokat. És akkor még a szabály felére lelassít, izzik a féklámpája is, 15 km/h-val döcögök mögötte, próbálom nem megnyomni a dudát, aztán kénytelen vagyok, és izzó cigimmel kiintek az ablakon, hogy fannaculó, mintha Pesten vezetnék, de persze nem ott vagyok. Minek indexelsz te barom, tudom, hogy arra mész, csak használnád már azt a kurva gázpedált, késésbe vagyok, miattad, te paraszt, jól van igen arra mész, csak kanyarodjál már. Közben éneklek valami olasz slágert, amit két nyugdíjas előadó énekelt a legutóbbi SanRemo fesztiválon. Valamikor ezt videóra is vetted, valamelyik estén amikor jöttünk haza, épp a Rákóczi hídról kanyarodtunk le, vagy már nem is emlékszem igazán, mert elvittelek egy Budapest tour-ra, kikerülve a péntek esti dugót, aztán egy még nagyobb dugóba vittelek, nem szánt szándékkal, de legalább minden Budapesti kibaszott hidat láttuk kivilágítva, igaz gyök kettővel, de szép volt. Boldogok voltunk és önfeledtek.  Bár láttam rajtad, hogy felrobbansz, de nem tudtam mit csinálni. Hát ilyen elbaszott egy fiúd volt. Aki képes térképpel és Gps-el eltévedni akárhol. Ha valahol negyedjére jártam, azt már képes voltam felfogni, hogy ezt mintha láttam volna, de persze nem voltam benne annyira biztos mint te, igaz te már elsőre mondtad, hogy körbe-körbe megyünk, de én még nem fogtam fel ezt, csak negyedjére. Te meg türelmesen tűrted, hogy jaj istenem, ez már megint azt se tudja mi van…tudtad azt, hogy olyan vagyok, mint akit most érkezett ide a földre, és azt se tudja, melyik a jobb keze. Bár azt tudom, amelyiken nincs óra.

Szóval haladok, de nélküled, ami kegyetlen. Hiányzik a mindennapi beszélgetés. Olyan jókat szoktunk beszélni szüntelen órákon át. Hiányzol nagyon, mérhetetlenül. És nem valaki hiányzik, hanem te. És ez pedig oltári kurva nagy különbség.

Szinte már csak én hiszek abban…amiben más már rég nem. Ahogy te se.  Nem tudom levelem révbe ért-e, nem tudom, hogy válaszolnod kellene-e rá, egyszerűen nem tudok semmit. Nem attól vagyok kétségbeesve, hogy egyedül vagyok, hanem attól, hogy nem vagy mellettem. Nem akarok mást, csak téged. A te orrfújásodat hallani, azt az orbitális erős orrfújást amit szoktál csinálni, meg a mindent. Finom kávét főztél, és a főztöd...sosem hitted el, hogy mennyire ízlett.

Az őszinte őzike mogyoróbarna szemedet, a tested összes szépségpöttyét, a tetoválásaidat, a madárkát és a kalitkát, a derekadon a húgod által rajzolt hangjegyeket, a heget, tudod, ott, és a hajad esését, és hajmosásod utáni illatot, a bőröd illatát, azt a szenvedélyes csókot, ahogy csókoltál mindig, és az ölelésed, amelyben benne volt maga az élet. Ezek nélkül annyira üresnek és feleslegesnek érzem magam kimondhatatlanul és leírhatatlanul őszintén. Bármit csinálok, minden hiába. Ami eltört, nem lehet megjavítani. Attól függ ki a szerelő, és kihez viszed. Hozd hozzám, én megpróbálok mindent, de tényleg. Kár hogy én törtem össze, és te vagy a szerelő.

Egy könyvesboltban dolgozom. Ez az álmom egy régi álmom volt, boldog vagyok, sokszor elbaszok dolgokat, mert hát mindenhol el lehet, de valahogy nem érdekel. Csak csinálom a dolgomat, mosolygok még akkor is ha kurvára nehéz, segítek, ahogy szoktam. A nagy szívem ellen nem tudok tenni. Még egyszer veled Rómában, amikor lefotóztad azt a régi antikváriust, akkor ugrott be ez a régi álmom újra. Aztán erre még vártam sok évet, nem gondoltam, hogy ez, nélküled üt majd be. Ahogy azon a fotón, nem tudom, neked beugrik-e hirtelen… Egy férfi ül, egy Imac előtt, és körülötte rengeteg könyv, dől belőlük a régiség, és a könnyed kissé dohos áporodott könyvszag, feleslegessé vált történetekkel. Akár a miénk? Az felesleges?  Mi meg álltunk kezén fogva az utca másik oldalán, te fogtad a fényképezőt és lefotóztad. Én szoktam fotózni, de neked ez fontos jelenet volt, hogy én tudjak emlékezni az álmomra…most, amikor elveszett minden. Ott álltunk hosszú percekig és irigyeltük a férfit, mert olyan boldognak tűnt, és úgy gondoltuk, hogy ez a munka mennyire jó lenne nekem, biztos szeretném. Ezt mondtad nekem akkor. Aztán tovább sétáltunk. Éreztük a lágy római tavaszi szellőt a testünkön. Élveztük a jelent, együtt.

Most itt vagyok ebben az álomban, nélküled és egyedül. Sokszor hullámzó a közérzetem. Sokszor írnék neked, pedig tudom, hogy te gyűlölnéd minden soromat, vagy minden fotót amit megosztanék veled, hogy velem mi történik a nap során. Ahogy régen ezt tettük, akkor még örültél, örülve vártad, aztán...most már szívedet és mindenedet elrejted.

Semmit, de semmit nem tudok rólad. Eddig mindent tudtam, jobban ismertelek, mint a saját testvéred vagy akárki más körülötted.

Tudtam, hogy mit szeretnél az élettől, és hogy mit teszel, meg milyen áldozatokat hozol meg érte.

Néha szabadon kell hagyni a madárkát, hogy repüljön, és hagyni, hogy had élvezze a szél áramlatait, nem lehet kalitkába zárni. Néha te ezt tetted velem. (De ez ne fájjon neked. Úgyse érdekel.)

A madárka élvezze a határokat, próbálja a szárnycsapásait, hogy önbizalommal tudjon repülni, érezze a nap melegét a diófán, érezze az eső cseppjeit a tolljain, vagy akármi mást, de a madárka tudta, hogy nem szállhat fáról fára, mindig ugyanazon a fán szárította meg a szárnyait, ugyanazon a fán érezte az eső cseppjeit. Miért? Mert ez volt a legszebb fa a világon.  Érted?

Mindenről eszembe jutsz napközben is. Várom, hogy írj valami üzenetet, de csak a könyvesbolt gyereksarokában az asztalon valaki által rajzolt papíron látom meg a nevedet. Kiráz a hideg. Aztán elsírom magam a Wc-ben, hogy senki ne lásson. Utána kimegyek cigizni, és mintha semmi nem történt volna mosolygok a vásárlókra. Aztán a keresett könyv pont arra van, mint a papírfecnire írt neved, valaki által. Miért pont a te neved? Elcsuklik a hangom, már nem tudok mosolyogni. A vészkijáratra mutatok, kollégám tudja, mi a helyzet, felvált. Én mindent ott hagyok. Kimegyek. Kortyolgatom a kávém, ülök a parkolóban, mélyeket szívok a cigimben, Úr Isten még 4 óra meló. Aztán mit csinálok magammal? Otthon? Visszatérve kidobom a papírt. Folyamat rád gondolok, te már biztos mással lehetsz. Te már nem hiszel a gyűrű erejében igaz? Sem abban, hogy meg kellett volna időben beszélnünk. Egy kisfiú vagyok a gyönyörű álmaival, de a nélküled töltött hónapok rohamtempóban felnőtté tettek. Készen állok, de te ezt már nem akarod. Egyik ágról a másik ágba kapaszkodtál. Én a madárka, pedig nem találom a fáját, annyira erőtlenül repülök, meg kellene valahol pihennem már, tudod a fán, a legszebb fán, ami már nincs, amin szokta tollait süttetni eső után, hogy felszáradjanak az esőcseppek, vagy talán szeméből áradó patakban zúdúló könnycseppek? De a madárka nem találja már a fát. Reménykedve tovább repül, lassan zuhan… valamerre…

Az esték, a közös beszélgetések hiánya miatt elviselhetetlenek. Ezek a legnehezebb órák. Öt percenként nézem meg, hogy van-e új fotó, vagy valami rólad. Elkezdek írni valamit, aztán visszatörlöm. Nézem mikor vagy elérhető, hátha írsz, de hát aztán minek is írnál. Nem is gondolsz már rám. Talán néha. Talán néha hiányzik a zongorista kezem, talán néha hiányzik a szürkéskék szemem, amely 6 éven keresztül nézett téged, de úgy amely a lelkedig hatolt. Aztán lassan kiment a csillogás a szemedből, felőröltek a körülmények. Bárcsak itt lennél és meg tudnánk beszélni, amit akkor nem.

És hogy hogyan folytatódna? Jobban figyelnék rád, mert te ezt igényled, jobban figyelnék mindenre, ami velünk kapcsolatos. Jobban odafigyelnék magamra, hagynék magamnak időt, annak amit szeretek csinálni. Hiányzik Iván is, a szőrjei minden ruhámon. Néha meglátok még pár szálat a táskámban, akkor elfog a sírhatnék, vagy valamelyik télipulcsimon. Ott a bajsza, te jó ég. Here. Tudod így hívtam. Alig dorombolt és elég kajla volt, aztán megjelentem a színen, mint egy Shakespeare színdarabban, aztán elkezdett dorombolni, lecsillapodott, igaz a Tv-nket összetörte, de hát mi voltunk a hülyék, egyedül hagytuk. Unatkozott. Drága unatkozás volt az ővé.

Helyette van egy Albertem. Őt még nem láttad, sosem fogod. Első naptól hallgat erre a fura névre. Én adtam neki, tudod milyen vagyok, szeretem a különleges dolgokat, ahogy te is. Reggelente beletúr az arcomba, hogy hé te, ébredjél már fel. Esténként a takarót amit anyámtól kaptunk közösen veled, szóval azzal takarózom, Albert matat, keresi az anyját, szopni akar, megrögzötten keresi a cicit, néha azt hiszi megtalálta, gyúr a tappancsaival, és örömittasan hallucinálja, hogy szop. Ilyenkor annyira sajnálom. Bocs Albert, hogy elszakítottunk anyádtól, de itt vagyok neked én. Simizem, ő meg tovább keresi. Megszakad a szívem, de az megszakadt már azon a bizonyos pénteki napon.

Nem tudom levelem célba ért-e? Tudod én még a jól nevelt őszinte srác vagyok, az akit megismertél évekkel ezelőtt. Nem akarom hagyni, hogy kizárj az életedből. Nekünk közös az Útunk együtt. Túl ismersz, és én is téged. Valamikor a távoli jövőben úgyis a nagy szívem és segíteni akarásom visz a sírba. Én az életet veled terveztem, őszintén azokon a napokon amikor nem történt semmi, amikor csak csendben néztem ahogy ütöd a klaviatúrát és írod a doktoridat. Kávémat szürcsöltem, csináltam esti vacsorát, igen igazad van, hogy ritkán, és mindig ugyanazt, de örömmel ettünk meg és jól esett tőled a dicséret. Vagy amikor én olvasást színleltem a kanapén és felnéztem rád, ott voltál, és csak bámultalak, hogy igen ott ül a lelkem nagyobbik fele, az amiért bemegyek dolgozni, hogy amiért mély levegőket tudok venni, hogy a tüdőm levegőt kapjon. Hogy a sírban is együtt fogunk feküdni egymás mellett. Hogy egy életen át boldogok leszünk, ahogy a nagyszüleid, és az én nagyszüleim tették. Hittünk ebben az illúzióban, és ebben már csak én hiszek.

Most megannyi terhet cipelek. Sebzett vagyok, nincs az a sebtapasz ami elég lenne a 21 gramm betapasztásához. Érted?

Meg azt is, hogy ennyi időre lett volna csupán szükségem? Miért nem hagytad ezt meg nekem? Patient. Sajnálom, hogy nem tudtál és akartál rám várni. Egyfelől meg is értem. De tudtad, hisz ismersz, az a töketlen fajta vagyok, aki túl érzelmes, túlagyalós, túl töprengős. I am ready, ahogy az angol mondaná, vagy itt vagyok…i’m here. De ez téged már nem…

Nem kérsz belőlem. Sem a testemből, sem a lelkemből amelyet szerettél. Szerettél ugye? Eleged lett. Felőrölt a bizonytalanságom, amire időt kértem.

Aztán amit felépítettünk leromboltam, leromboltuk.

Hibáztatjuk egymást, gyűlöljük egymást, miközben szépen a kanapén megbeszélhettük volna mindent ami bennünk van, és amire gondol a másik. Ez a volna ott nem lett volna… És te mintha egy kötelet ketté vágtál volna. Nem létezem számodra. Nem vagyok fontos. Nem vagyok már semmi neked, csak múlt idő.

Túl nem akartuk ezt megbeszélni, könnyebb elmenni. Újra kezdeni, újra felépíteni, mint összerakni a már meglévőt. Eddig te voltál a kalitka én a madárka, aztán most már én a kalitka, te a madárka.

És hazafelé nézem a lenyugvó naplementét a kocsiból. Valami operát hallgatok a Nagy szépség cimű filmből, azt hiszem a 10-es soundtrack-et. Kiráz a hideg tőle, mert annyira a lelkemig hatol. Te pedig ülsz a vonaton a választott városod felé, ahová még fél éve szerettünk volna együtt költözni, legalábbis a környékre, mert annyira szépeket kirándultunk ott. És az ősz felerősítette a tájat, erősebb karakterré változtatta a dombokat. Nézed a bárányfelhőket, mosolyogsz, nézed a még ismeretlen tájat, hazafelé tartasz, bevásárolsz, boldog vagy. Hallgatsz valami lágy zenét a Spotify-on, nézed az ismeretlen embereket, történetet találsz ki hozzájuk, hogy ne und halálra magad. Aztán ezek az emberek pár hét múlva már nem ismeretlenek lesznek, hanem azok, akiknek történetet adtál a legelején és megszokottá válnak a hétköznapok során a zónázó vonalán.  Tudod ki hova szeret ülni, néha köszönsz is nekik. Van hova hazamenni, talán már más kezét is fogod. Miközben én kereslek a szememmel, bárhol megfordulok.

Nekem nincs hova hazamennem, mert az otthonom ott van, ahol te vagy. Ahová vonz a lelkem másik fele, a nagyobbik.

Hol vagy mondd? És mi van veled? Hiányzik a hangod, az ölelésed amiben benne volt az életem, és a meleg csókod, amely ajkamon csattant, és a mosoly, amelyet százméterekről láttam arcodon. Mondd ugye hiányzom néha? Egy kicsi is elég, de mi lenne ha az egészet kapnád? Hiányzik néha a minden, amit én jelentettem neked.

Máj dér láv. If you want true love, then this is it. This is real life. It’s not perfect, but it’s real.”

Lefekvéskor elmondok érted egy imát, kérem Szent Mihály arkangyalt, hogy utad újra keresztezze az enyémet, hogy közösen menjünk végig azon az elképzelt úton amit együtt terveztünk el. Mélységekkel, örömökkel és ürességekkel, bánatokkal együtt. A harang megkondult, megkaptuk a jelet. És három a magyar igazság, egy a ráadás. Őszintén hibáztam, beismerem. Leírtam papírra, hogy felhasználjam a történetem leírásához. Nem jelentett semmit. Egy elképzelt szerelem sorai voltak, amelyet olvastál. Semmi több, és semmivel sem kevesebb. Tudod én ilyen vagyok. Leírom az érzéseimet amely a valóság és képzelet határán mozog. Te is mindig arra vártál, hogy írjak rólad, mert az mennyire romantikus... Akartam mondani, hogy csak akkor fogok írni, ha már...és eljött ennek az ideje számunkra... Nem kell a szöveg mögé nézni, a szöveg mögött csak én állok, és várok rád. Tudod az a kisfiú a gyönyörű álmaival. Épp rád mosolyog, ugyanúgy mint mikor vártál rám a Déli-pályaudvaron legelőször amikor hozzád mentem, és boroztunk a teraszon és néztük a holdat Zuglóban. Te meggyújtottál pár mécsest, olyan tökéletes és törékeny volt minden. Aztán hozzád bújtam először, akkor már szilárd és megkérdőjelezhetetlen volt minden. Örökké ezt szeretném veled, a mindent. Az egész lényedet, azt aki te vagy. Nem akarom másban keresni foszlányaidat, részeket találni valaki másban, nem akarom örökké a te hiányodat pótolni. Nekem…tudod… ha választok valakit, akkor én egy életre, őszinte szívvel.

Tudod ki vagyok? Ismersz mennyire fáj most? Tudod és mégsem érdekel. Bár írnék most neked, igaz azt teszem most. Fogod-e olvasni? Eljut-e hozzád? Kérlek bocsáss meg, én megbocsájtok neked. Tabula rasa.

Ez a huszonkilencedik. Miattad a kedvenc számom, és miattunk a kedvenc számom. Az esemény miatt lett volna a kedvenc számom.

„Most találkozom vele, aki éppen úgy tudja, hogy jövök, mint én, hogy vár rám, vele, aki minden lépésének értelmét abban látja, hogy közelebb hozza hozzám, vele, aki minden idegen szemébe kutatva néz: hátha én vagyok, ha vonatba ül, azzal száll fel, hogy hátha várok rá bent, hall egy nevet, úgy érzi, hogy az enyém, hangot, s azt hiszi én vagyok, vele, végre találkozom ott a majorban, a fák alatt hever és vár, közben olvas, hogy az időt elüsse, mikor meglát, felkel és jön, kérdezés, szó nélkül jön, abban a pillanatban minden megoldódott. (...) Egészen nyugodt vagyok. Csepp szorongás sincs bennem. Először életemben nem félek.” Hamvas Béla

Talán nem vagyok jó és igazi? Talán nem tettem meg mindent érted és értünk? Talán nem kellett volna, hogy elhatalmasodjon rajtam a félelem. Mindenfajta félelem ami létezik. Áthatolt a testemen, áthatolt a lelkemen. A lelkem már kiáltott, segítettek rajta, a testem még fogyott. A lelkem kicsit fejlődött, hisz láttad, mekkora fejlődés volt pár ülés után. Láttad ugye? Az emberek változnak maguk miatt. Most változnom kell, változni akarok.

Aztán időt kértem. A legrosszabb pillanatban, ami csak létezik.

Elrontottam. Énis , te is, nem kötöttünk kompromisszumot, nem gyűjtöttünk rá, amit meg igen az...

A közös jövő fontosabb lett volna veled. Megyek utánad. Mennék utánad.

Én is sajnálom. Tudom neked is fáj, fájt. Aztán megkapaszkodtál egy másik faágba. De ez a faág nem én vagyok, tudod jól, és hiányozni fog a megszokott faág. Idővel, amit nem is hagytál meg magadnak.

„Azt mondottad, megöltelek: hát kísérts engem! Az áldozatok kísértik gyilkosaikat, úgy hiszem! Tudom, hogy némely lelkek itt bolyonganak a földön. Légy mindig velem... mindegy, milyen alakban... tégy őrültté! De ne hagyj egyedül.” Emily Bronte: Üvöltő szelek

I feel certain that I am going mad again. I feel we can't go through another of those terrible times. And I cant recover this time. I begin to hear voices, and I can't concentrate. So I am doing what seems the best thing to do. You have given me the greatest possible happiness. You have been in every way all that anyone could be. I don't think two people could have been happier 'til this terrible disease came. I can't fight any longer. I know that I am spoiling your life, that without me you could work. And you will I know. You see I can't even write this properly. I can't read. What I want to say is I owe all the happiness of my life to you. You have been entirely patient with me and incredibly good. I want to say that – everybody knows it. If anybody could have saved me it would have been you. Everything has gone from me but the certainty of your goodness. I can't go on spoiling your life any longer. I don't think two people could have been happier than we have been

we...

„Nem is tudod, de az is lehet, hogy már többször mondtam, ha előttem mentél valahol, vagy távolodtál és ablakból néztelek, azt gondoltam magamban: „ott megy az életem fele, a nagyobbik fele.” Most is a nagyobbik fele vagy, de szabadon akarlak hagyni, azért, mert igényled, és mélységesen igazad van. Talán bűn is volt, ahogy Te nekem az életet jelentetted.”

Open your heart, mypapearheart29!

Insieme.

Egy magánjellegű fecsegés huszonhét

Néztem, ahogy indul a géped. Végig néztem flyradaron, azt a majdnem két órát, hogy mit láthatsz a repülőből. Ott voltam veled, azt akartam érezni és látni amit te láttál. Aztán landolt a gép. Nekem ott kellett volna várnom téged, Budapesten 12:08-kor. Aztán erősen átölelni téged. Aztán beköltözni virtuálisan azokba a házakba, amiket lefotóztál a pár nap alatt. Megbeszéltük volna, hogy a miénk milyen lenne, és hogy a klassz norvég házaknál nekünk sokkal jobb lett volna, mert mi sokkal de sokkal jobbra megtudtuk volna csinálni. Aztán minden irigykedő haverunk bekaphatta volna. Örömmel jöttek volna hozzánk a barátok, akik sose akartak volna lekopni tőlünk, mert hogy nálunk annyira kurva jól érzik magukat. És ők is azt akarják maguknak, amiben mi élünk, persze amiben éltünk volna az nem átruházható, sem kialakítható. Mindenki vágyódik a tökéletes dolgokra, persze a miénk kellett volna nekik, de mi nem adtuk. Amikor látom arcodon a mosolyt, az nekem a világ. Te éppen mosogatsz, én elszívom a cigarettámat, gyerekek már rég alszanak. Te mellém bújsz az erkélyen, nézzük a közeli város pulzáló fényeit, én átkarollak, még találunk fél üveg vörösbort, a szarabbikból, felezünk, röhögünk a semmin, szeretkezünk a csillagok alatt. Szóval valami ilyesmi. Bocs, hogy mindent elkúrtam. Kitépném a szívemet, hogy a bizalmad újra felépüljön. Vagy soha többet nem fotóznék, csak, hogy újra bízz bennem. Tudod nagyon jól, hogy az mekkora áldozat lenne számomra, de lemondanék mindenről, érted. Csak is érted, a szerelmünkért. Aztán még meg szerettelek volna tanítani jól vezetni, a saját kocsinkon, mit együtt vettünk, miattunk. Minden összeköt veled. Önző mód féltem magamtól, elbasztam mindent. Nem vigyáztam eléggé rád, pedig megérdemeltél volna mindent, napot s minden csillagot. L' amor che muove il sole e l'altre stelle. Nélküled semmi vagyok. El fogok veszni, megtaláltalak, én meg…elbasztam mindent a félelmeimmel. Ne haragudj rám. Őrülten szeretlek, mert a mi szerelmünk a legnagyobb. Hiányzol, hiányzik a meleg ölelésed, a csókod, a tiszta szerelmed és szereteted felém, hiányzik az odafigyelésed, a törődésed. Hiányzik, hogy nem törődhetek veled, és nem szerethetlek már, csak innen messziről…a világ végéről, bezárva. Szeretlek! 

Egy magánjellegű fecsegés huszonhat

    Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem gondolok mindennap az írásra. Így nem teszem. Bűntudatot, elszalasztott pillanatokat érzek magamban. Minden nap, folytatom a történetemet, amelyet jó pár éve írok, de csak elméletben. Vagy a 112-es buszon, vagy épp munkaközben rám jön egy jó gondolat, egy folytatási variáció, azt mondom magamban, hogy majd otthon leírom. Aztán fáradságra hivatkozom, és elmarad minden, és bűntudatot érzek, arról a jó pillanatról, ami meg volt, de mégsem életem vele. Szóval ez egy folyamatos küzdelem, amelyen úrrá kell lenni, most leírni a gondolatokat, most cselekedni, a mostban élni.

        Viharos szél, csepegő eső, a hideg szél átfúj a kabátomon. Ez a kedvenc évszakom, élvezem a forró kávé utáni hosszú sétát a lehulló narancsossárgászöldes falevelekkel, amelyek előttem kavarognak, rajtuk lépkedek, velem együtt sétálnak, velem együtt lélegeznek.

https://www.youtube.com/watch?v=mhwJBp0Avi4

Egy magánjellegű fecsegés huszonöt

         Épp a Citadella nemzetközi gyorsvonaton ülök, úton Budapest felé. Az elmúlt időszakban szinte alig jöttem haza és mentem vissza Pestre vonattal. Az Intercity-s vagonban ülök. Itt teljesen jó a feeling, külföldiek, fáradt utazók, új történetek. Sosem szoktam vonatozás közben elővenni a laptopomat, de most megtettem. Itt meg lehet azt tenni, nem néz ki a pillanatnyi órákra összezárt emberekből álló csoport. Ez a normális, míg a vonat másik felében nem lenne az. Vagy legalábbis frusztráltan érezném magam. Főleg, hogy ütöm a billentyűzetet, azaz írok. És azért írok, mert végre otthon voltam, feltöltődtem, igaz csak másfél napot. De kellett már, hogy a büdös, dohos Budapestet egy hónap után elhagyhattam. Próbálok visszaemlékezni, hogy mikor volt az utolsó vonatutam, de nem tudok. Meglepően hat rám, hogy már sárgák a búzakalászok, és sok helyen már az is le van aratva. Hol voltam féléven át? Persze amikor legutóbb hazaindultam késő éjjel volt, és amikor visszamentem szintén késő éjjel volt , így sosem láttam az elhaladó tájat, amely sötétben burkolta magát, csak az elhaladó reflektorfény árnyékait és az utcalámpák sárgás illetve lassan már fehérré váló utcaképeit.                                      Hamar elment egy félév. Épp kinézek az ablakon és még látom a Somló hegy sapkáját, pedig már 22 perce úton vagyok. Már most hiányzik. Hogy mi? Igazából minden. A táj, a nyugalom, a csend, az egyszerű de őszinte emberek. Itt a vonaton is szívesen megismernék pár embert. Első ránézésre izgalmasnak tűnnek. A probléma velem van, nem vagyok annyira bátor és nyitott, hogy ráköszönjek, vagy kérdezzek tőle/tőlük valamit, bármit, hogy el kezdődjön a beszélgetés. Előttem ül egy pár, valószínűleg Ljubljanából jönnek, néhányszor szólnak csak egymáshoz, számomra ismeretlen nyelven, a kallertől angolul kérdeztek, de persze az magyarul szólt vissza, vissza a realitások talajára, ezért szeretjük Magyarországot. Nem mindenki agysebész. Szóval ez a pár érdekes. Kíváncsi vagyok honnan jöttek, hova tartanak, Pesten mit néznek meg, mik a tervek, hogy ismerkedtek meg, hány éve, hol laknak, mit tanulnak vagy dolgoznak. Ilyen alapvető pár perces betekintés az idegen emberek életébe, ez engem mindig érdekelt. Más hogyan csinálja? Más hogyan éli meg a szürke hétköznapokat, hogyan éli meg az örömöt, bánatot, mi egyáltalán a világról alkotott képe.                                   

Aztán megnéztem otthon a kertünket, mennyit fejlődött és erősödött minden. A levenduláimat, amelyből a hinta mögött két sor van, imádom őket, és a postaládába beköltözött cinegepár fiókáit, amelyek pár nap múlva kirepülnek a nagyvilágba, alig 15 nap alatt. 15 napjuk van a felnőtté váláshoz. Hihetetlen.      Anyám csodálatos virágait, amelyeket féltve óv, és gondoz. Mintha megállt volna az idő, mióta nem voltam otthon, miközben meg mindenen látom, hogy rohadtul nem állt meg.    

Szombat délután meg elmentem a kedvenc helyeimre, ami mostanában már nevezhető egyfajta szertartásos eseményeknek is. Sáska, aztán apa , aztán beszerezni egy nyomtatott sajtót. Ilyenkor vagy jobboldali, vagy baloldali újságot választok, vagy könnyített eset az, amikor csak az egyik van, mert a másik elfogyott, vagy ide nem is hoztak… ez maradjon ilyen költő kérdés, hogy melyik van mindig és melyik nincs mindig[…]    

Ez a túra kb 110 km autóval, de teljesen kikapcsol. Bartók rádiót hallgatok, mostani útra jött anya is. Szerettem volna megmutatni neki, hogy ha kóborolok, akkor merre is megyek, és hogy ez a kóborlás nem is egyszerű kóborlás, hanem spontán megtervezett (ez de hülyén hangzik) történet. Út közben beszélgettünk minden féléről, jövőképekről, vagy a közeljövőről, hogy mit kell még csinálni. Közben meg követtük a szaggatott vonalakat az úton, az hiszem ezek sokkal kopottabbak voltak, szinte nem is látszódtak, most pedig… Ilyenkor azon szoktam gondolkodni, hogy miért kell addig várni, amíg szinte teljesen láthatatlan? És ez kinek jó? Mert, hogy nem az autósoknak az biztos, nincs rá pénz időnként felfesteni azt a rohadt vonalat? A másik kedvencem, ha már itt vagyunk, hogy egy főút hogyan nézhet ki így… foltosan, milliószor javítva, könnyítés képpen azért az út mellé helyeznek egy 50 km/h-s korlátozást, és csúszós úttáblát. Főúton…  és ez megy már lassan egy éve. Várják a pénzt, ami van, amit levonnak tőled, tőlem, és többszörös áron megcsinálják, persze szar anyagokból, és ez megint kinek jó? Persze ilyen a világ értem én azt, de ezen akár emberéletek is múlhatnak, aztán a többi dologba most nem is megyek bele. Hogy azért nem ülök a másik vagonba, ami ott elöl van, mert az is egy használt vagon, Németországban már nem kellett, itt nekünk jó, erre van pénzünk csak, amit ott 70-es 80-as években kidobnak, az jön át ide, aztán mi majd 2020ba  2040be leselejtezzük, aztán mi is továbbadjuk egy másik országnak, egy olyannak, aki örülni fog neki, és sokkal csóróbb, mint mi. Szóval ez így megy.    

Felhős az ég, esni fog. Imádom, ez igazi közhely, de az illatát imádom, persze Pesten nem, mert ott a csatornaszag, húgyszag, dohszag, mocsok, por benzin és dízel keveredik az esővel, amiből egy eddigi számomra ismeretlen szag összetétele alakul ki. Itthon pedig a hajladozó búzakalász, friss levegő, nah meg se tudom fogalmazni igazán. Van különbség nah, és ez utcahosszokkal mérhető. 

 Robogok vissza. Pár hónapja beszereztem egy Motobecane 1979-es Nomade bringát, amivel már tavaly október óta szemeztünk, vártam azt, hogy tudod, a tökéletes pillanatot. Jó ez egy hazugság volt, nem azt vártam, hanem a pénzemet, hogy meglegyen rá. Aztán, mindig másra kellett, még az a kevés is, amit félre szoktam rakni. Jöttek más bringák amik megtetszettek, de azok meg még többe kerültek (Bianchi), aztán egy, a barátnőm által bátorított estén megrendeltem. Azóta 289 km-en vagyunk túl, csütörtökön meg volt egy első defektem, kénytelen voltam otthagyni az egyik ismeretlen boltba szegény Jean-Francois-t, így neveztem el, elvégre made in france, neme férfi. Aztán nehéz volt kinyomozni a születési évét, de a rajta lévő serial számból és matricázásból erre lehet következtetni. Apropó matrica, azt viszont le kellene cserélni, mert rég volt már az a 79-es év, az idő foga, és a megtett kilóméterek, az ellenszélben nekicsapódó pillangók, és egyéb hasonló állatfajták, megtépázták. Jövőbeli tervek, annak kicserélése, amit könnyen be tudok majd szerezni, ha lesz pénz, és az most nincs, de majd lesz. Imádok vele suhanni, persze a vágyakozás is hozzátett sokat. Hogy éveket vágysz valamire, amit végre felemelhetsz, megfoghatsz, mehetsz vele. Ez segít a szürke hétköznapok legyőzésében is, hogy motivált legyen az ember, és ne törjön meg, ne törje le senki a vágyait, azt a birtoklási vágyat, amelyet érez legbelül. Szóval most a régi matrica marad Jean Francois-on, a tervek, hogy tavaszra egy francia autó legyen, amivel haza lehet járni, hogy ne kelljen IC-ken ücsörögni, persze hiányozni fog, de a felnőttek már autóval járnak nem? Azért, mert megkönnyíti az életet. A vonat a nyugdíjasoknak és a diákoknak jó, akik féláron utazhatnak, és ez a jegy ár összeg valóban kiváló, a felnőtteknek is ennyit kellene fizetniük. Azért, mert mindig késik a Máv, kivéve akkor, amikor esik a hó, de az úton még nem marad meg és 5 cm alatti, akkor bezzeg még előbb is jön. Ez csak személyes tapasztalat az egyik télről. Szóval egy Renault Twingo motoros napfénytetővel, fekete vagy szürke színben. Én benne lennék még a sárga színben is. Meglátjuk, mit hoz az élet. Első autónak tökéletes, meg később is. A második szériás Fiat Pandáról (kocka) még persze nem mondtam le, sőt, egy hete majdnem összejött egy. Persze kellett volna kölcsönkérnem, de elhappolta előlem egy szerencsés. Pedig ugyanolyan színe volt, mint a Népszínház utcában álló testvérének, vonzás törvénye mi? De nem tudtam szabadságot kivenni múlt pénteken, ezért a hajnali órákban másnak adták el, én csak vasárnap tudtam volna menni. 24 éves , 54 ezer km volt benne, persze ki tudja, hogy ebből mi igaz, de minden megtörténhet. Amúgy utálom a franciákat… csigaevők. És meg van róluk a véleményem, de azért alkottak pár jó dolgot, lásd, Motobecane bringa, lást Twingo. Szóval brutál nehéz időszak lesz, félretenni, lemondani mindenről és mindennap nézegetni, hogy milyen Twingo-kat fogunk elszalasztani, mert ezek hamar, napok alatt elkelnek, persze csak ami valóban jó is. Nagy az átbaszás lehetősége, de ahogy pár sorral fentebb írtam… ilyen az élet. Nem tudsz ezzel mit csinálni, csak reménykedhetsz, hogy nem te leszel az, akit átbasznak.                                                           

A Velencei tó mellett robogunk, még úgyis sokan vannak, hogy rossz az idő, bár itt már süt a nap. Iszap szag van, fúj a szél, hullámzik a nádas, még itt is csendes minden. Majd autóval is itt robokunk el a Twingóval, nah majd annak is kell keresni egy nevet,  bár női francia név kell hogy legyen - Cloé, vagy Noelle. Tetején kinyitom a motoros napfénytetőt, lobogni fog a hajunk, péntek éjjel lesz, felszabadultak leszünk, lehet, hogy fürdeni is megállunk majd, addigra összeállnak a megálló helyek. Hol lehet jó lángost enni, akár még télen is, vagy kiteszteljük, hogy melyik benzinkút főzi a legjobb kávét, és akkor ott iszunk egy eszpresszót. Szóval a szokásos pénteki dolgok, amikor a legfelszabadultabb az ember, amire már hétfő reggel 8 óta álmodsz. Nah, ne álmodozzunk kérem, jön a kaller, már harmadszor. Nem adom oda a jegyem akkor direkt szól, hogy adjam oda neki, ha adom meg az a baja, hogy minek adom oda, már lecsippantotta. Ki érti…                  

Haza az mindig is Somló, lesz, meg ahova kötnek az érzelmek, érzések, nosztalgia. Ezektől nehezen szabadul az ember, sőt, nem is akar. Különben megszakadna a szíve. Egy éve ilyenkor még a Moszkván laktunk, pénteken, amíg vártam a vonatra körbe sétáltam a környéken, kicsit hiányzott. Megnéztem ki lakik az albérletünkbe, mi változott, mi maradt ugyanolyan. Elszívtam egy cigit, aztán indult a vonat.                                                          Most tele vagyok energiával, valahogy be kell osztanom a következő három hétre. Persze lehetetlen lesz.                                                                  Hamarosan leszállok a Délibe, először rágyújtok majd egy cigire, tegnap is csak egy szálat szívtam, aztán indulok Zuglóba. Ezek a pillanatnyi tervek a fejemben. Fabrizio Paterlini-t hallgatok. Ez a legtökéletesebb utazáshoz. Másik kedvencem Tim Hecker – Ravedeath 1972-es albuma, amit szerintem csak én ismerek, de most már te is. Ezt fogom majd hallgatni a Twingoban az első hazautazáskor, meg egy Cesar Frank orgona darabot.         

Búzatáblák, magasra nőtt zöld fák, ellenszélben repdeső madarak, távolban autók, távolban falvak, most virágba borult kikandikáló napraforgók, amelyek hátat fordítanak a napnak, gomolyfelhők, bárányfelhők, Hold, majd jövök még. Köszi, hogy velem voltatok ezen az úton. Titütidü, Cidatella nemzetközi gyorsvonat érkezett Ljubljana felöl a hatodik vágányra, kérem, a vágány mellett vigyázzanak.

         Megérkeztem. Újra.  Már most hiányzik minden otthonról. Most főleg a csend.