Moving Along

FADE IN

   “Az utazás hasznos dolog, megmozgatja a képzeletet. A többi mind csak csalódás és fáradtság. A mi utazásunk teljesen képzeletbeli. Ebben rejlik az ereje.”

  “Viaggiare é proprio utile, fa lavorare l immaginazione. Tutto il resto e delusione e fatica il viaggio che ci é dato é interamente immaginario. Ecco la sua forza.”

   Most csak elővettem a régi Olivetti Lettera 22-es írógépemet, amin leírhatom az élményeimet nektek. Majdnem mindegyik típusú Olivetti írógéppel rendelkezem, most a 22-esre esett a választásom, amin még Pier Paolo Pasolini is munkálkodott. Valami olyasmit érzek, amikor írok rajta, mintha visszamennék az időbe, és hogy igaz ami igaz, nem tárgyakat birtoklunk, hanem ennél sokkal fontosabbakat, azokat az élményeket, amelyeket átéltünk, és jól megéltük boldogan. Viszont eszközök és tárgyak nélkül nem tudjuk átadni igazán azt ami bennünk van. Elég ha arra gondolunk, hogy a fotós nem tudja átadni azt amit lát megfelelő eszközök hiányában, és egy muzsikus sem tudja átadni a zenéjét érzéseit, ha nincs a kezei között egy jól behangolt zongora.
   És így tovább, valami megmagyarázhatatlan ördögi kör, a hasznos-haszontalan közötti sáv mezsgyéjén táncolva. A tárgyak fejezik ki a stílusunkat, de néha sokan túlzásokba esünk, és már a tárgyak, dolgok birtokolnak minket. Észre sem vesszük ezt, így számtalan élménytől megfosztják ezzel magukat, vagy akár saját magunkat. Az érzékes mellett haladunk, és hajtjuk az értéktelent, azt ami épp trendi, divatos, nem figyelve a saját belső értékeinkre, arra, hogy mi is igazá fontos a számunkra. Másoknak akarunk megfelelni, mások alkotta kotta szerint játsszunk az életünket, a sajátunk helyett. Az a legfontosabb, hogy a saját belső hangodat kövesd, ami elmondja őszintén, mire is van szükséged, csak hallgasd és figyelj rá, ott legbelül.

FADE IN

        Október utolsó hétvégéje van. Ma én zárom a könyvesboltot. Sötét van kint, alig mászkál valaki az utcán, nincs mozgás. Ez talán a hidegnek és a szinte vízszintesen zuhogó esőnek köszönhető. Őszi színekben pompázik a táj, legalábbis reggel még így láttam amikor beültem a hideg autómba és elindultam dolgozni. Kicsit ködben és misztikumban álltak a közeli dombok, csak a vonulat csúcsai látszódtak ki, így olyan formát alkottak, mint egy sapka, aztán lehagytam őket az országúton a kis Twingommal. A millió különböző színben pompázó fák leveleit, a réten legelésző őzeket, a csapatban kóricáló seregélyeket, a mezőn futkározó rókákat.
   Aztán a valóság szemembe ütközött, majdnem minden reggel látok elütött állatokat az út szélén vagy középen, attól függ, hol érte őket a halál. Egyre több rókát látok, sajnálom őket, legutóbb egy kis bambit láttam az út kellős közepén. Már rég feküdt ott, csendben a körülötte lévő vér már megalvadt, az aszfalthoz száradt. Még a legyek sem járták körül. Félreálltam a kocsival, bekapcsoltam a vészvillogómat, a csomagtartóban van kesztyű, lehúzom a forgalmas útról a testét. Rám dudálnak, senki nem érti, hogy mit csinálok. Az őz pupillája teljesen kitágult. Vajon mit láthatott utoljára? Vagy csak rémület járta át az összes izmát? Rémisztő látvány, bűz és félelem keveréke, próbálok megbirkózni vele. A közeli árokba helyezem, keresek pár fenyőgallyat és letakarom vele. A kesztyűm alvadt vérben cuppog, próbálom lehúzni, hogy ne érintkezzek a megalvadt vérrel és hogy a semmibe révedő szemeket ne lássam újra, ne rémisszen meg a halál közelsége. Ha engem is elütnének, ott feküdnék az úton, hány autó hajtana át rajtam?
   A munkahelyemre igyekszem, amely egy könyvesbolt, segítek jó pár vásárlónak beszerezni olyan könyvet, amit évek óta be akarnak szerezni, én megmutatom azokat az internetes fórumokat, ahol meg tudják venni, ha nálunk nincs és rendelni sem tudok már. Örömködnek, megköszönik, hogy ennyire figyelmes és segítőkész vagyok.
   Arra vágyódok sokszor, főleg délutánonként, hogy a fotocellás ajtón bezuhan az a bizonyos nagy ő, akivel egymásra pillantunk, több másodpercig nézzük egymást, és már tudjuk, hogy ott az a pillanat sokkal hatásosabbá és szorosabbá fog válni, mint azt sejtettük. Beleszerelmesedések a pillanatokba.

  

   Szerdai nap van. Ez talán a legjelentéktelenebb nap a héten. Már túl vagyunk a hét első felén, de még messze a hétvége. De az élet közepe fontos, ott történnek az igazán szép dolgok. A gyerekeink akkor születnek, akkor vagyunk úgymond a csúcsponton, vagy legalábbis tankönyvi eset ezt írná le. A szerdai nap is valami ilyesmi a héten. A közepe, de valahogy mégsem érezzük benne jól magunkat. Azt mondogatjuk magunkban, legyen már hétvége, legyen már nyár, amikor pihenhetek, legyen már olyan időszak amikor magamra figyelhetek.
   Este hat óra körül egy cigit elszívva, az utcai lámpák narancssárga fényében, esernyővel a kezemben, mélyeket szívva a sodort cigarettámba arcomon éreztem a nedves cseppek páráját, tüdőmben az erős dohányfüstöt, megmagyarázhatatlan mód, kiterveltem egy spontán utazást a következő pár napra. Szeretném megtölteni azt a kevéske időt, szokatlan és furcsa dolgokkal, amiket még nem csináltam az életben, mint ez a spontán kitervelt utazás. Ez egy spontán menekülésnek is tekinthető. A valóságtól való menekülés, magam elől, kifelé az ismert valóságból amelyben létezem.
   Felhívtam telefonon a legjobb barátomat, persze nem vette fel, mert dolgozik. Vártam, de már teljesen önkívületi állapotban voltam, el akartam mesélni neki a tervem, és hogy jöjjön velem, indulunk el együtt egy messzi, de szép helyre, ahol ő se és én sem járt korábban. Több hónapja nem beszéltünk, meglepte, hogy hívom. Főleg miattam nem beszéltünk. Rájött, hogy nem tud rajtam segíteni, és feleslegesnek érezte magát, már-már megsértődve.
Persze feltehette magában a kérdést, hogy ha ott állok mellette, próbálom megnevettetni, elterelni a negatív gondolatait, foglalkozni vele, miért nem képes kimászni a gödörből? Miért kötődik a saját fájdalmához amikor annyi víz lefolyt már a Dunán?
   “Ha nem képes helyrehozni magát, hát süppedjen el benne, a mocsárba és vesszen el.” Így eltűntem, ő is eltűnt. Tudta, hogy magamat csak én javíthatom meg, erre nem képes senki más. 

   Nehéz időszak volt, hiába meséltem el monotonitásban a történeteket, nem az, hogy nem értette meg senki, csupán tehetetlennek érezték magukat, ahogy én is magamat. Próbáltam keresni a miérteket, összekapcsolni a pontozott vonalakat, de nem sikerült. Az így alakult, nem éppen válasz. Talán a válasz az, hogy elmúlt a kitartás, az összetartás a szerelemben, ez ellen nem tudsz tenni, csak együtt élsz vele. Külön, de mégis egymásba fonódva. Ő is egy nehéz időszakon van túl. Ilyenek minden ember életében vannak és még lesznek is. A közelmúlt fájdalmát az élet felülírja és tudatja, hogy létezhet ennél sokkal romlottabb és szörnyűbb dolog, mint amiket átélünk, és persze sokkal jobb és boldogabbak is. Egyfajta körforgás, mint az évszakok váltakozása. A fájdalmak egyfajta tanítások, amiből tanulni kell és kizökkenni. Erre lesz jó a tervem. Kizökkenni.
   18:12 perckor végre felveszi, épp a pesti dugóban áll a Hungária körúton, araszol. Nem tud mit kezdeni magával, nem tudja kikerülni sem és naponta több órát ott áll szinte egy helyben, apró mozgásokkal lépésenként veszi át újra és újra a reklámtáblákat, amelyek hónapok óta változatlanok, szinte kívülről tudja melyik reklám melyiket követi a körúton. Néha olyan autósokkal is találkozik , amelyet tegnap vagy tegnapelőtt, vagy azelőtt látott már, és emlékszik a rendszámtáblájára, arra a három betűre és három számra. Kedve támadna átszólni, beszélgetni a másik dugóban ücsörgő társával. Megcsörren a telefonja. Felveszi. Én pedig levázolom neki a tervem. Benne van. - mondja. Van nála minden ami kellhet, mert épp a hátsó ülésén van a cucca, friss ing, nadrág, zokni, pár poros CD lemez, mastercard. Indul, amint kijut a dugóból. Egy rövid szakaszon még ácsorgott, majd kifelé a városból zöldhullámban folyt, mint erős sodrású folyón egy csónak. A Rákóczi hídon átért Budára, látta a fekete víztükrön megcsillanni a város fényeit, dinamikusan fodrozódott. Az utat már jól ismerte, így nem kellett GPS-t beállítania, csak követte a táblákat, tudta a trükköket, merre kell kanyarodni ezen a szemerkélős októberi estén. 

   Én próbáltam kicsit a spontán utat tervezni, talán attól féltem, hogy eltévedtünk, rossz helyen fog átvezetni az út, bár cseppet sem érdekelt, ha mégsem ott kötünk ki, ahová gondoltam.  

   Csak el akartam veszni, hogy aztán magamra találjak az ismeretlenben.

    Autópálya kizárva, fizetős, azt fizesse az aki siet, és nem akar világot látni, én, mi látni szeretnénk!

Így a Google Maps-on kilőttem azt a funkciót, hogy az autópálya, és persze bármilyen másik lehetőséget is ami fizetős útszakasz. Az autópályán nincs semmi, ott nem történik semmi, végtelenül monoton barátságtalan követni a szaggatott csíkosra mázolt aszfaltot. És nem szeretnék Mercedesek, BMW-k, Audik társaságában araszolni a dugóban, míg ők egy balesetet figyelnek meg, szinte tunkolják vagy inkább tudatosítják magukban, hogy ők jól döntöttek, hogy a világ legbiztonságosabb és legprémiumabb kocsijában utaznak, mert a katalógusban az szerepelt, hogy 5 csillagos a törésteszten, és ebben a járműben ők szinte halhatatlanok, ezért vették ezt a SUV-t.
   Az igazi és gazdag értékek az országúton fognak érni bennünket, az aprócska jelentéktelennek tűnő falvakkal, templomokkal, a szántőföldet arató kombájnnal, vagy akármivel… A lélek csak így tud felmelegedni, hogy szemünk olyan dolgokat lát, amire vágyakozni fog, olyan épületeket, életeket, embereket látunk, amelyet mi is szívesen élnénk, ahová szívesen költöznénk most azonnal, ahová igazán passzolnánk, mint valami utolsó puzzle darabka. Amikor azt mondaná, igen, lenyűgöző, de élnék itt, innék egy forró kávét reggelente ezzel a tájjal és hegyekkel karöltve, amely kis bizsergést okozna a tested minden pontján, és a levegő, olyan más lenne, olyan megmagyarázhatatlan, eredeti, mint a hatvanas évekbeli olasz fekete-fehér filmekben. Dolce far niente.

—

   Óra nyolckor zártam a boltot, kinyomtattam a záráshoz szükséges papírokat, lezártam a pénztárgépet, átszámoltam a forgalmat és kezdetét vette az ismeretlen utáni vágyakozás érzése… Bálint még fél óra távolságban volt. Gyorsan bevásároltam a szükséges dolgokat. Tankoltam sokadik kattanásig a legjobb oktánszámú benzinből, akár egy fekete Posrchéba. De aztán be kellett vallanom magamnak, azt a tényt, hogy rohadt fáradt vagyok. Besötétedett pár órája, alig látni valamit, az eső újra rákezdett, talán a szél alábbhagyott, cudar időjárás, erre szokták mondani. Senki sincs az utcákon a közelben legalábbis, most senkinek nincs fontos és elengedhetetlen fontosságú elintéznivalója. Mindenki otthon gubbaszt a tv előtt és nézni az agybutító műsorokat, a reklámokat, amelyek elhitetik az emberrel, hogy erre szükséged van, most akciós, kihagyhatatlan, most vágj bele a hitelbe, 0%-os THM, azt gondoljuk nem vágnak át,de tudat alatt tudjuk, hogy így van, és azt is, hogy az adott termékre sosem lesz szükségünk, de mi mégis megvesszük, hogy jól érezzük magunkat pusztán a tárgy birtoklásától, attól, hogy mi megengedhetjük magunknak, hisz nem vagyunk csórók, az hogy hitelből van az nem érdekel senkit, és, hogy mi lesz később hónapok elteltével, amikor jobb esetben rájövünk, hogy át lettünk vágva majd könnyedén azt mondjuk, ilyen az élet. Majd legközelebb figyelmesek leszünk, de nem, mert valami újabbra vágyódunk, amit birtokolni szeretnénk és a folyamat megállíthatatlan lesz. 

   Határozottan hideg van, igaz én 10 fok alatt megfagyok és kesztyűt viselek. Még gyerekkoromban az orosz zongoratanárnőm tanácsát megfogadva viselkedtem úgy, mint egy híres zongorista képzettel a fejemben. Épp hullámvölgybe kerültem, az értelmi kavalkádom sürüjében taposva megláttam egy dolgot, amiről szerelmem jutott eszembe, vagyis úgy kell fogalmaznom, hogy a volt szerelmem, legalábbis az ő szemszögéből nézve volt, az enyémből még szerelmem.
Hónapok óta a saját démonjaimat próbálom pórázon tartani, több kevesebb sikerrel. Ki tudja ő ezekkel, hogy van, talán sosem gondol rám, a szép pillanatokra, emlékekre masniban átkötve. Talán már a feledésbe és érdektelenségbe csapott át személyem teljes valója benne. A múlt. Miszerint mindenki pótolható, és lecserélhető egy újabbra egy jobbra, amit a mai média sugall. Aztán valahogy túl jutok rajta, úgy csinálok, hogy a belső tenyerem felét az arcom előtt elhúzom, és az addigi komor arcomból egy mosolygós, nincs semmi baj arcot varázsolok, csupán ezzel az egyszerű mozdulattal, ami persze önbecsapás és ritkán sikerül, de ma este nem mutathatom ezt kifelé Bálintnak, mert nem fulladhatok tovább a múltban, abban amiben létezem. Abban, ami szinte a lételemem. 

   A benzinkútnál várom Bálintot, hogy megérkezzen. Megiszom a forró espressot, ez majd a sokadig kilométer múlva hatványozottan jobb lesz, sőt…

   Kezembe veszek egy irodalmi folyóiratot, pár érdekes cikket, verset, szövegrészt olvasok, szürcsölgetem a kávét amely erőt ad az este további részeihez. A kávét rengeteg cukorral iszom, amely szinte átok egy igazi kávéimádónál, olyan hiba, mint amikor Olaszországban jársz és ketchupot kérsz a pizzádra. Ha így cselekszel, biztosan lehetsz abban, hogy a pincér szónélkül elhajt az étteremből, olasz heves gesztusokkal és vaffan culo-zások közepette, olasz átkokat rád zúdítva. 

   Hamar meguntam az újságot és cikkeit. A táskámban lévő könyv olvasását folytattam egy norvég írótól, ha olvasok tőle próbálom húzni, halasztani, hogy a történet dolgozzon bennem, hogy a szereplőkkel együtt tudjak mozogni, élni, át tudjam érezni azt az élethelyzetet amiben léteznek, azonosuljak. Foglalkoztat a legjelentéktelenebb karaktere is, melynek mély gondolatai vannak. Párhuzamosan több könyvet olvasok. A másik címe: Beleszerelmesedések. A jelen állapotomhoz tökéletesen illik, akár a pár oldallal ezelőtt említett puzzle darab. Az életem folytatásához sokat segít, még ha milliméterről milliméterre haladok is, de elmozduláshoz hozzá segít, megmozdít nem csak a történet, hanem fizikailag is segít tovább mozdulni és nem visszalépni. Igaz, nekem most az ellentéte a legnagyobb feladat: a Kiszerelmesedések.
   Újra ott voltam Madridban a főszereplőkkel, a hibáikkal, a félelmeikkel vegyített érzéseikkel amit magukban hurcoltak, és ezek alakították sorsukat, jó vagy rossz irányba. Rég éreztem ennyire magaménak egy könyvet, noha valami megmagyarázhatatlan okból keveset olvastam eddigi életem alatt. Az üres perceket, órákat csak néma megfigyeléssel töltöttem, sokszor azzal szórakoztattam magamat, hogy a közelemben lévő emberek sorsát találtam ki és ehhez gyártottam történeteket. Mit csinálnak a szabadidejükben? Mi a foglalkozásuk? Hová tartanak? Mely dolgokból merítenek erőt, milyen az igazi karakterük? Néha nevet sem kellett adnom nekik, mert a beszélgetésben elhangzottak, vagy ha mégse, szájról olvastam le, hogyan szólítják egymást. Itt a benzinkúton is történt ilyen, miközben kávéztam az imént. Hogy teljen az idő fogaskereke, szóba elegyedtem a pénztáros lánnyal. Bianka - így már a nevét sem kellett kitalálnom, mert az egyen pólóján rá volt gravírozva. Bár sokszor előfordul, hogy hiába ez az eredeti neve, mivel nem ismerem, kitalálok egy hozzáillőbb nevet, de hozzá pontosan illett az eredeti. Különleges kisugárzása miatt, tökéletesen passzol.
   Kérdezte, hogy telt a napom? Bő barokkos mondatokban válaszoltam, ami meglepte, nyilván nem ehhez van szokva. Furcsállta és látta rajta, hogy érdekesnek tart, ami jól esett. Olyannak tarthat, mint aki épp most érkezett ide a Földre, aki elmereng és sokszor maga elé tekint, gyakran pedig túl mélyen a beszélgetőpartner szemébe néz, aki ettől megretten. Talán úgy érzi, hogy a lelkén söprök végig, a legmélyebb bugyrokba, ahogy hétköznapian szokták mondani, a szív csücskében, abban az oppresszív és passzív formában.

   Elmélyedtem mogyoróbarna szemében amely heterokrómiás, és teljességgel ez a látvány magával ragadt, próbáltam elveszni a színekben, mely szín születik egymásból újjá, a fény hogyan csillan meg ezeken az árnyalatokon játsznyi könnyedséggel. A szeplők az arcán, az apró pöttyök… Valószínűleg talán egy csillagképet körül lehetne rajzolni ha a pöttyöket követnénk egymásután kötve. Többet tudtam meg róla, mint egy olyan akit közel engedett netán magához, a szívéhez. Perzselt, égetett belül. Abban a pillanatban beleszerettem a szépségbe, a lelki sebeibe, amelyeket még ő sem ismert be magának. Nem akartam érezni iránta semmit, csak megtörtént. Nála hagytam a névjegykártyámat, azt a maradékot, amit még alig három éve egyik kiállításom alkalmával még találtam a szakadt pénz nélküli tárcámban, melyben alig volt már pénz. Sosem fog hívni, tudom jól, és én sem fogom többet látni. Nem lenne miről beszélnünk. 

   Ott hagytam egy kis részt magamból, ahogy mindig. Tudom, hogy kint áll a zuhogó esőben a gyémántkék Mercedese, hagytam egy cetlit a szélvédőjén, ami valószínűleg elmosódott, így a cetlire írt szöveg új értelmet és reményeket ad tulajának, melyeket egy olyan személytől remél, akii illúziókat hordoz a fejében. 

   Bálint nemsokkal később érkezik. Látszik rajta a fáradtság, táskás szemei mindent elárulnak. Elkezdi mesélni az út eseményeit, miket élt át és mivel foglalkozott egész álló nap. Időre kész lett az új projektjével, amivel egy holland cég bízta meg, külső 3D-s látványtervekkel. Elküldte, de még nem reagáltak, így minden percben megnézte a telefonján a leveleit, pedig tudta, hogy már rég nem dolgoznak az irodában sem. Azt mondta őrölt vagyok, és szélsőségekben mozgok, de lelke mélyén ezért tudja, hogy igaz barátom, elfogad ilyen örök örültnek.

Saját magát sem értette, hogy egy kihalt benzinkúton itt ücsörgünk. Indulni kellene, nem? Megint meg akart menteni, mint eddig oly sokszor megtette már, és most saját magát is. Arra a következtetésre jutottunk, hogy pár óra alvásra majd szükségünk lesz, de mindenképp induljunk el. A kocsihát biztonságos helyen hagytuk, a hátizsákját áttettük a Twingomba. Meglepődött, hogy ebben lakni is lehet, amennyi hely van benne, persze viccelődött. Kívülről kicsi autó, a saját kocsijában kevesebb a tér. Menet közben leidőzött a részletekben.
   Elindultunk, én vezettem. A szemem, mint valami japán kínai emberé, alig láttam valamit az esőcseppek sürüjében. Irányban álltunk, ez volt a fontos, és hogy az úton. Az meg még fontosabb ebben a sztoriban. A spontán és “őrült” dolgoknál nincs jobb, ezt a különlegesség még fokozza a szinte vízszintesen eső csapadék, és mi magunk lelkében zajló események, a belső filmjeink, ami ismert. Azon töprengtünk, hogy a döntéseink jónap bizonyultak-e, amit a múltban hoztunk, megpróbáljunk-e ezen változtatni, de aztán ez az ő és az én esetemben is tök mindegy már. A tanulságokat megtanultuk, hogy a következő élethelyzetekben ne kövessük el ezeket a hibákat, vagy ha mégis akkor ezeket majd más mellett és más miatt tesszük. 

   Most ebbe a vasba vagyunk egymásra utalva, és az útra amelynek nem a célja fontos, hanem minden pillanata. A vas eszköz, mi a cél, hogy lássunk, érezzünk, elgondolkozzunk. Az a bizonyos határkő, talán nem is a legmeghatározóbb, de valami határkő szinte egyértelmű, innen visz az út jobbra és balra, innen magunk döntjük el hová és merre mozdulunk el, szabad lélekkel, százszorta mély, de beforrott hegekkel, mint eddig. Erre mondják a bölcsek, hogy ha innen felállsz, akkor leszel tisztában önmagaddal, a céljaiddal, innen szóval ettől a határkőtől tudod majd, hogy jó úton haladsz valami felé, afelé a bizonytalan bizonyos felé, amit úgy hívnak, hogy végtelen véges jövő. 

   Befagy a seggem a kocsiban, pedig teljesen felkapcsoltam a fűtést a maximumra, ennyire fáradt vagyok, szinte már csak a testem vezet, nem az agyam, megszokásból kapcsolgatom a sebességi fokozatokat, megszokásból kormányzom, követem az út szaggatott csíkok szakadozott vonalát, nézem az útjelző táblákat, épp amelyiket ki tudom venni: 28 km a legközelebbi városig. Talán ott lesz szállás, ez van a fejemben és Bálint is mondja, hogy jobb lesz, ha megállunk. Ő is fáradt, nem tud figyelni, pláne nem tovább ücsörögni és ébren tartani. A zene is álmosítja, amit kiválasztottam: Cesar Frank zongora preludjét és változatait, bár elsőre furcsállta, harmadik újrahallgatásra már élvezte és értette miért ezt hallgatjuk most, késő éjjel a hajnal közt félúton. 

   Megálltunk egy kihalt erdővel körülvett pihenőhelyen. Leállítottam a kocsit, itt már sokkal barátságosabb idő volt, semmi nem utalt a pár száz kilométerre innen lévő őszi időjárásra. Le is vettem a kabátom. A pihenőhelyen volt egy kőből kirakott tűzhely, gyűjtöttem pár gallyat, pár nehezebb faágat és egy rögtönzött tábortüzet csináltam.
   A gallyak gyorsan begyulladtak, mi csillogó szemekkel néztük a narancssárgás fényeket, ahogy a környezetünkben pislákol a tompa fény megtöltve melegséggel és halvány világossággal a helyet ahol ücsörgünk. Eszembe jutott, hogy bevásárlásnál vettem pár üveg sört. Egyet odaadtam Bálintnak és elkezdtünk kortyolgatni. Beszélgettünk férfi ügyekről. Kinek nyert a kedvenc focicsapata a hétvégén, kicsit álmokról és célokról, kicsit szentimentálisan, de minden igazira való tábortűz mellett valami ilyesmi történik. Az ősi energia ad erőt a legféltettebb álmunk és félelmeink elmondásához. Tudta a történetemet, ezerszer hallotta már, de hagyta, hogy újra elmeséltem a tűznél, hogy minden kimondott szó ami belőlem felszínre tör, elégjen a tűzben. Meghoztam egy döntést, egy elég fontos döntést, miközben ő az egészet látta kívülről, szólt is időben, hogy ez nemcsak az én hibám, aztán mentem a fejem után, de ráébredtem én is arra, hogy hazugság volt mindennap amelyben éltem, egy kibaszott hosszú illúzió, amit képesek voltunk fenntartani az akkori szerelmemmel. Én teljesen őszinte voltam, miközben a másik fél kortán sem. A szakítás után, az őszinteség keresésében majdnem meghaltam. Még gyakorta küzdök a démonjaimmal, azokkal amelyeket láncon kellene tartani, amelyeket el kell tenni egy fiókba. Nehéz a kiszerelmesedés, nehéz úgy tekinteni az elmúlt évekre, hogy nem jelentettek semmit, miközben fontos lépéseket tettem, tettünk együtt. Amikor együtt álmodozik az ember, kergeti a vágyakat és illúziókat, amelyek elérhetőek, aztán az egyik fél túlzottan kergeti az illúziókat, de a másik hiába fogja vissza, onnantól már nem lehet mit tenni. Örök kérdés marad:

Hová tűnik a szerelem, ha már elmúlik?

   A tűzben ez a kérdés is elégett. Sokszor ki kell és muszáj lépni a komfortzónából, mert ott érnek új behatások az életünkre. Mi hiába akarjuk és szeretnénk megmenteni a szerelmünket, ha ő nem hagyja. Próbálkoztam, többször mint kellett volna, mind kudarcba fulladt. Így mindenki rátalál az igazi útjára, ami már nem illúzió, hanem valódi, mint egy lüktető szív egy riadt szarvas testében. “Je neskoro.” - mondtam. Azaz későre jár.

   Ebben a kis autóban van állófűtés, beszélgetésünk alatt bekapcsoltam, így ha nem is az otthon cserépkályhás melege fogadott minket éjszakai álmunkhoz, de megközelítően hasonló. Az úton pihenni kell, mert a vándor célját nem érheti el félholtan és legfőképp álmatlanul, így az éjjeli álmok fontosak, kár, hogy reggel már nem emlékszünk, csupán néhány parányi részletre, mintha…

   A tűzben elégett kimondott szavaim miatt felszabadultan aludtam el. Nincs bennem már ő. Nincs bennem már kíváncsiság, nincs bennem odafigyelés, nincs bennem már féltés. Engedem a saját útjára, amit már régen meg kellett volna tennem. Itt ért ezen a helyen a tábortűz mellett az illúzió. A múlt döntéseit nem lehet újjáéleszteni, és már én is belefáradtam. Valami megmagyarázhatatlan visszajelzésre vártam, megkaptam és porrá változott. Az erdő ködébe bugyolálva, tompa és halvány fényekben ért a hajnal. Ittunk egy instant forró kávét, hallgattuk az erdő dallamát. Figyeltünk a részletekre, a lehulló haldokló faleveleket és az erdő madarainak hangjait, ahogy fecsegnek egymással. Itt. Is ősz van már naptárilag, viszont tavaszias az idő. Minden megbolondult már és összekavarodott, mint a déli szellő fújta falevelek a nyírfa körül nem messze tőlünk. Túlzottan tökéletes most minden.
   Indulnunk kell tovább. A napfénytetőt kinyitottam a hűvös ellenére, a kocsiban ismét maxra raktam a fűtést, így nem volt zavaró. Bálint bírta a hűvös szellőt, kicsit ettől kel életre, az én fejemen egy fekete téli sapka. Beáramlott a narancssárgás fény lélekemelően.

    Bálint elővett egy fekete pendrive-ot, bedugta a kocsi rádiójába, abba ami az előző kocsimban is volt, alig tudtam beszerezni, talán a régi hülye berögződések, a múlthoz való ragaszkodás. Kérdeztem, mit fogunk hallgatni. Nem válaszolt semmit. Haladtunk kifelé az erdőből. A köd és a fák árnyaiban egy kis földúton, amire éjjel nem is emlékeztem már. A fenyőfák tüskés ágai megtörték a hajnali napnak a fényét és a ködöt, cikáztak és vibráltak, szinte harapni lehetett, határvonalat képeztek, ami máskor láthatatlan, most valós fényár. A zenében elhangzottak az első akkordok. Bálintra pillantottam, ő ijedten rám nézett. Engem pedig elfogott a sírás. Kicsit szakaszosan és érthetetlenül mondtam és kérdeztem egyszerre:

   - Ez a te zenéd!? — Ez a zene pont illett ebbe a harmatos, föld illatú, erdős, fenyőfaágak által megtört fényű útba, mint egy művészien megalkotott videoklipben. Én pedig könnyeimet törölve hallgattam a zongora akkordjait, azt az újszerű hangzást, amit a mellettem ülő barátom saját lelkéből adott ki. 

   -  Te vagy az első ember aki hallhatja. - mondta halkan. Így haladtunk együtt a kihalt földúton az erdőben, a Comoi-tóhoz, egy espressora, egy kis itáliai napfényért. A teljes album végén, amit alkotott, átölelt minket közösen a lombardiai napfény enyhe őszi meleg sugara.

        “Gutta cavat lapidem, non vi, sed saepe cadendo” —
        “ A csepp kivájja a követ, nem erővel, hanem gyakori esésével.”

2018. október 28., Somlóvásárhely                                    andrea piovanni

ui: zene: 

Egy magánjellegű fecsegés harmincnégy

     Péntek van, végre nem dolgozom. Délelőtt kikászálódtam az ágyból, kávé és cigivel kezdtem a napot. Éjjel különös álmom volt, furcsa, de egyben mély is. Egy lány és én szerepeltem benne. A lány arca szinte beleégett az agyamba, mint egy rögzített kép, a szemhéjam mögötti sötétségben. Legalábbis azt hittem, hogy rögzült a kép, talán még félálmomban voltam, szinte mérnöki pontossággal le tudtam volna rajzolni az arcán lévő hatalmas szemeket, a szinte csillagképeket rejtő szeplőket, az apró barna pöttyöket. Aztán felébredésem után ködbe veszett az egész. Csak egy illúzió volt, egy szép démoni álom.

         Az udvaron ejtőzöm a nemrég vásárolt nyugágyba. Olvasgatok. Utas és Holdvilág c. Szerb Antal könyvét poket zsebkönyv formájában. Ezen kívül van még egy példányom, amit egy régi pesti antikvárba vettem a Múzeumkörúton. Akkor valahogy félbemaradt a könyv olvasása, talán, ahogy Mihály nem volt megérve Olaszországra, úgy én erre a könyvre. De mindennek eljön az ideje.

         Fejem felett az ölembe hullanak a meggyfa fehér virágainak szirmai. Nézem az udvart, a többféle-fajta virágokat. A színes pompákat. Előttem a hintánk, épp Lizi a kutyánk sütteti ott magát a barnára festett deszkákon. A hintától balra a szentiványi fa, virágai már lehullottak. A fa törzsében harkály odú, a fenyőfadeszkákból eszkábált odúban meg verebek költöztek. Reggelente viaskodnak egymással, de lassan már elfogadják egymás szomszédságát.

A régen szürke, most barna vaskapunk postaládájába széncinegék költöztek. Pár nap alatt olyan kéglit csináltak, ami számukra tökéletes. Vissza-visszatérő vendégeink. A fészkük mohával, apró gallyakkal és állatiszőrökkel van körbe rakva.

Postás ha jön, egy üres üdítős flakonba rakja a leveleket, amelyek szinte egyike se az én nevemre jön. Szökő évente kapok egyet, de annak igazán tudok örülni. Legutóbb egy hévízgyörki barátomtól kaptam több oldalas levelet. Annak is majdnem lassan egy éve. Ma már nem így kommunikálnak az emberek, mert talán túl lassú, amíg ideér a levél, vagy az illető választ kap, rengeteg minden történik egyikőnk s másikunk életében és talán mégsem, talán semmi sem.

         Hátam mögött egy kis füves terület két gyülömcsfával, s mögötte friss veteményes, a szárazság miatt alig nő valami. A messzi távolba ha elnézek, látom a zöldelleni kezdő erdőt, az előtte lévő repcemezőt, mely még nem vette fel a teljes sárga intenzitását, pár nap múlva már, még intenzívebb lesz a színe.

Emlékszem mennyit bámultam a vonatablakból amíg hazajöttem Budapestről. A horizont végtelenségéig hatottak a sárga mezők. Boldogság volt a vonatablakból nézve az utóbbi években.

         Néhány bárányfelhő kószál az égen. Spotify-on hallgatok valami válogatást, amit nekem ajánlott fel a mesterséges intelligencia. A gépek már mindent elvégeznek helyettünk, gondolkozni is, ami elveszi azt a fajta felismerési örömöt, amit akár egy zene megtalálása is okozhat. Mint régen ha bementél egy zeneboltba, végig nézegetted a bakelitlemezeket, a borítóit, és szinte semmit vagy alig tudtál az alkotóról. Ma már mindent, követjük őket akarva akaratlanul minden lépésüket figyelve, hogy még közelebb hozzuk magunkhoz, ő meg magát és lassan a zene háttérbe szorul, már csak az emberre vagyunk kíváncsiak.

         Megjelent az égen két repülő, szinte egy irányba tartanak párhuzamosan. A Bécsbe tartó gépek, már itt megkezdik az ereszkedést.

Nincs hangjuk most, gyakorta lehet őket azért hallani, persze nem úgy, nem olyan erősen, mint egy pesti zuglói lakásból hallani. Itt falun nincs zaj, a közeli falu templomharangzúgását is lehet hallani, ha nagyobb szél fúj, olyan, mintha pár utcára lennél tőle.

         Késő délután lehet, hogy csavargok egyet. Szeretném feltérképezni a Balaton déli partját, mert az kimaradt az életemből. Egyszer voltam még jó pár éve egy koncerten, bár igazából nem fogott meg túl hozzá vagyok szokva az északi részhez. És kb csak ezt láttam mint pozitívumot a délipartról, hogy látom az északi part hegyeinek déli oldalát, milliószor csak az északi oldalukról láttam, most már a hegyek déli oldalát is összehasonlítani egymáshoz, innen nézve lenyűgöző megismerni és látni. Persze a Badacsony tövébe haladva hatalmasnak tűnik és az is, onnan a déli részről minden szép…gondolom.

         És ehelyett, inkább a szokásos túrámra mentem, a mit a legközelebbi barátok már jól tudnak és ismernek. Spotify-ra előfizettem, mert már-már hozzászokva a reklámokhoz és a rendszerellenességem és öntudatom miatt eddig szkippeltem ennek a jelentőségét, ezen a napon mégis megtettem, illetve egy nagyon jó barátom tanácsára. Most amúgyis egy hónapig ingyenes, addig kitapasztalom a benne rejlő lehetéségeket, ha nem tetszik idő előtt lemondom. Amint a bankkártya számokat beírtam, már összeállt az agyamban az a terv, hogy nem a Déli partot nézem meg, hanem a szokásos úton indulok el. Ennek az útiterv útvonala, már majdnem tíz éves történetre megy vissza. Egy zsákfalu, a Balatonfelvidéken és ebben a zsákfaluban találtam rá egy álmaim házára, ami akár a Szép Házak c. folyóiratban is szerepelhetne, vagy talán szerepelt is, csak nem tudok róla. Ez a ház annyira megihletett, hogy eleinte félév, negyedévente lejártam, hogy megcsodálhassam, aztán azt vettem észre magamon, hogy ezek az időszakok lerövidülnek, valami vonz oda, a megmagyarázhatatlan.

 Eltelt így az idő folyama, legalább három év. Itthon apám halála után családi fotókat nézegettem. Próbáltam felfogni, a halált, bár igazából most találkoztam vele harmadszor. És próbáltam azt elfogadni, hogy a bennem lévő kérdésekre, és hogy apámat igazán megismerjem, már nincs lehetőség. Nézegettem a fotókat, esküvő, születésnapok, karácsonyok, húsvétok, viszonylag pontosan időpont szerint eltéve az utókornak. Aztán egy a fotóalbumokba nem kerülő fotókupacot nézegettem, alig fért el a hüvelykujjam és a mutató ujjam közötti meglehetősen nagy távolságban. Nézegettem a fotókat érdeklődve kíváncsian. Itt már nem rendezettség fogadott, ballagási fotók, kisebb személyesebb fotók anyához, apához és a nagyszüleimhez köthető rokonok, unokatestvérek, barátok fotói. Aztán egy fekete-fehér fotón a fején kendővel átkötött néni ül, egy udvaron, azt hiszem egy fatuskón, vagy valami kis széken. Anyát kérdeztem, - mivel nem tudtam beazonosítani a fotón látható nénit, hogy Ő kicsoda. És még mielőtt megkérdeztem volna, a fotó hátlapján egy évszámot pillantottam meg, és egy helység nevet. Azt a helység nevet, ahová én már három éve rendszeresen- rendszertelenül leutazom. Amikor megláttam a település nevét, kirázott a hideg és tettem fel magamban a kérdéseket. Ez csupán véletlen? A sors? Ez lenne a végzet? Most akkor mi van? Ki ez a néni a fotón?

A helység engem annyira megihletett, hogy elkezdtem egy nagy volumenű dolgot tenni, írni. Írni arról, hogy abba az általan megtetszett házba beköltözöm, ott élek és a velem történt igazi hétköznapi harcaimat amelyet saját magammal vívok, őszintén és kendőzetlenül leírom.

Pár percig lefagytam, emlékszem, amikor anya benyitott a szobába, és meglátta a szinte üveges tekintetemet- és azt kérdezi: Jól vagy? Veled mi történt?

Én meg tartom magam előtt a fotót, és csak felé mutatom. Ki ez a néni kendővel a fején? – kérdem. A papának az édesanya. – válaszolta.

A dédmamám.- Igen a dédmamád, valamelyik hozzánk közeli faluban született és nőtt fel pontosan nem tudom melyikben, aztán dédapáddal találkoztak, és összeházasodtak, de többet róluk sajnos nem tudok igazán.

Emlékszem azon a délutánon is, és most is azt tettem, hogy elmentem ehhez a zsákfaluhoz, hogy a testem és tudatom is ott legyen.

Az addig megírt közel félszáz oldal, most már jelentéséget adott magam és az utam számára is amelyet követni szeretnék, döntöttem akkor ott, de még nem voltam igazán tudatában ennek.

A világ gyorsaságával nem akarok tartani, talán ezért is kezdődött meg ez az írás, az addigi fehér oldalak megteltek egy kitalált, mély, de valótlan világgal, amelyben életem, de csak akkor, amikor írtam a megtelt oldalakhoz többet és többet.

   Ma délután ezen az útvonalon indulok el. Day 2 Einaudis albumot hallgatom. A közeli városban veszek magamnak sárga Camel cigit, majd egy üres parkolóban elszívok egy szál cigit. Nézem az előttem álló aranysárgánál mélyebb színű régi házat, amely most a Városháza. Elveszek az ablakok, a stukkók részleteiben, a tetőszerkezetében, a cserepek elhelyezkedésében, ahogy a madarak- főként a vadgalambok szálldosnak mellette. Néhány ember sétál körülöttem, nem figyelek rájuk, inkább a gondolataimban maradok.

Útnak indulok, igaz a kocsiban is elszívhattam volna ízzó cigarettámat, de minden külsőzaj nélkül akartam hallani a zongora akkordok sokaságát, és úgy, hogy követem a mellettem elhaladó az útra festett szaggatott vonalakat, az akácos erdőt, a frissen telepített napelem mezőt, a repce mezőt, a szántást- és persze az alig egy évvel ezelőtti őz elütésem is zakatolt a fejemben, ami lehatott a gyomromra, amely összehúzódva kicsit görcsösen jelezte nem tetszését. Így haladok, a cél irányában. A balatonfelvidéki hegyek északi felét látom kidomborulva a tájból egészen messze. Autók előznek, észre sem veszem, alig 70-el kullogok. Csodálatos ez a zene. Sokkal jobban tetszik, mint a Day 1 album. Ahogy haladok, elmélázom azon, hogy még öt különböző variáció lesz ebből az albumból. Kíváncsisággal tölt el, milyen is lesz majd…de az a jövő, most a jelenben vagyok. Erre koncentrálok. Egy fekete Twingo jön velem szembe. Alig pár perccel megjelenése előtt jutott eszembe az én Twingom, erre tessék. Nagyon hiányzik az autó, és talán ha mélyebben belegondolok a vele töltött utazások, a kíváncsiság, amelyet a barátnőmmel együtt közösen fedeztünk fel. De ezek szép és klassz élmények voltak. Mindig, ha új helyre mentünk, elképzeltük a közös életünket, hogy valamelyik házba amit láttunk, egyik- s másik , tetszett-e illetve laknánk-e ebben a helységben. „És láttad-e azt a kis szűk utcát? Tök szép volt a spalettákkal az ablakaiban az a házikó?” – és egyéb kérdések. Imádtam ezeket a félórákat, órákat, amit a mellettünk elhaladó helységek, házak, névtelen utcák jelentettek. Azok a csak számunkra létező momentumok amelyek láttunk együtt, és talán mindenek felett ez volt a lényeg, hogy együtt és közösen.

  Ez a szembejövő Twingo ezt juttatta eszembe, és azt, hogy ebben az évben szeretnék újra egy Twingo-t amiért én leszek a felelős, és a kritériumaimnak megfelel amelyek nem túlságosan emberfelettiek.

  Most nem a Twingoban ülök, nem a barátnőmmel, hanem egyedül, már egy éve, és talán ez így van jól, így van megírva a sors.Az idei horoszkópomban megírták, hogy szerelmes leszek, az életem felfelé ívelő pályára reppen. Meglátjuk, kíváncsian várom, próbálok ezért tenni is. (Jövőbeli tervek egy lapszkenner amivel az analógfilmek kockáit tudom digitaliználni, illetve a 9éves laptopomat lecserélni, no meg a Twingo, üvegtetővel, aztán irány az olasz tengerpart.)

Hallgatom az új albumot, a zongora hangjait, amelyek a lelkem mélyéig hatolnak, élvezem a napsütést, élvezem az erdő illatát, olyan csodálatos minden. Kell ennél több?

Szerelmes vagyok.

A zsákfalut egy éles kanyar múlva megpillantom. Birdsong c. szám szól. A gerincem S-kanyarja mentén végighalad valami leírhatatlan bizsergető szikrázó érzés, a kezemen lúdbőrössé válik  s a visszapillantó tükörbe tekintve látom kissé ráncos idős arcomat, kicsit furcsa ez az arc, aki visszanéz onnan, de én vagyok kicsit meg is ijedek magamtól. Szemeim kissé könnybe lábadtak . Ilyen egy jó zongoradal Einauditól.

Négy éve végtelenítve hallgattam szombathelyen tavaszi est sétáim alkalmával, ahol azzal szórakoztattam magam, hogy közel három órás sétám alatt házak ablakain nézzek be, családok hétköznapjait láthassam, de emberek helyett csak a ház berendezései érdekeltek, a bútorok, a falon lógó festmények, feszületek, és csillárok.

Aztán az ottani életem teljesen ellentéte volt annak ami én vagyok. De rátaláltam a rózsaszín szirmok fái között a szerelemre. Az egyikre, amit még akkor nem tudtam, de én öröknek éltem meg, mind megannyi másikat is. Szorítottam, amikor Bécsben felvételizett. Karórát nem hordott, így odaadtam a sajátomat ezzel is segítve, és tudva, hogy a másnapi vonatot ennek hiányában képes lekésni. A szétszórtságnak és izgalomnak köszönhetően a karórám Bécsben maradt, s a szerencsének tudható csak be, hogy egy hónappal később visszaérkezett. Aztán elmagyaráztam a karóra jelentőségét, amit úgy hittem, hogy megértett, de csak akkor értett meg igazán. Ölelkezve és arca és arcom sós könnyei közötti melegségben örültünk egymásnak. Minden tavasszal ezek a pillanatok hatalmába kerítenek, újraélem, mert újra szeretném, és jó érzéssel tölt el. Maga a valakihez tartozás, a szerelem érzése a szabadság érzése a kötetlenség, ezt jelentik a tavaszok, a lágy szellők.

Ebben a lágy tavaszi szellőben haladok a zsákfaluhoz, az út melletti keresztet elhagyva keresztet vetek, örömmel tölt el, hogy újra itt lehetek, a már berögzött rutinom szerint cselekszek, amelyek titkosak.

A házak között otthonosan mozgom, agyamból előhívom a rögzített képeket, már csupán azt pásztázom, hogy hol milyen változás van. Lovak már nincsenek itt, a fekete és fehér paripa akiket sikerült jó pár éve megörökítenem akik egymásnak puszit adnak. Jung és a jang, tűz és a víz szimbóluma lett addigra számomra, akár egy jó házasság. Vagy a többszáz évest akácfa, amely egy újépítésű ház udvarán áll. A fehér ház, a kék spalettáival, az erdész háza, a tiszta udvar rendes ház cégérrel ellátott házikó, s majd tovább haladva a középkori románstílusú templom omladozó falai, ahova egy néni halad húsvét nagypéntekén, sötétkék ballonkabátba, ami a térde és bokája közöttiig ér, és kötött fakósárga svájci sapkájában halad a templom felé.

 A kőből épült házat a falu elején meglátom, ahonnan én állok ez a vége, hiszen ha tudod, ha nem egy kört írtam le, így most nekem ez a vége, de igazából az eleje a falunak. Minden csak nézőpont kérdése.

Itt vagyok újra, csodálkozva nézek be a kis szinte résszerű ablakokon, a kövek formáján mélázok, az egyediségén, az egyszerűségén. Szinte látom magam, ahogy az udvaron olvasgatom, az Utas és Holdvilág-ot, miközben fehér meggyszirmok az ölembe hullnak. És egy limonádét hoz felém az a lány, akit az álmaimban láttam, s akinek a szeplőit, ha összekötöm egymással s most már biztosan tudom, több csillagkép is kirajzolható belőlük... 

Egy magánjellegű fecsegés harminchárom

Egy magánjellegű fecsegés harminchárom

         A csillagászati tavaszi kezdete és a nyári közötti valamelyik a hétvégéhez közeli napon vagyunk járunk vagy tartunk. A napsugaraknak már van ereje, így, ha az utcán sétálok az árnyékosabb részen, már átmegyek a napsütötte részre, keresve a nap apró, de már érzékelhető melegét. Ahogy megfigyeltem, nem csak én teszek így, akikben van még némi élni akarás, az csupán átkullog az utca másik oldalára,  a páros oldalra.

         Épp a könyveimért tartok, zuhogó záporban s  amelyeket ahelyett, hogy egy pesti antikváriumban fedeztem volna fel, saját felfedezésemnek tudhattam volna be őket, az internetről rendeltem, megúszva a felutazást vidéki kisfalumból, a felutazás alatti látványokat, ahogy a vonat ablakából elsuhan mellettem/mellettünk a táj dombhátai, fái, mezői. Kimaradtam így az őzek önfeledt táncából a már egyharmadáig kinővő friss vetésnek, a rókák vad portyázásairól, a kis-nagy városok külső házairól az erdő szélén és a sínek melletti elhagyatott düledező régi bakterházak, gyárak mellett, amiben egykoron még volt élet, mára már csak romhalmaz, omladozó vakolat és ellopott tárgyak, betört ablakok  maradtak az egykori épületekből . A valahány évtizede épített fenyves erdőről, állatairól lemondva, most csak arra fókuszálok, hogy gyorsan megkapjam amit szeretnék, mint az manapság szokás, a vágyaimat kielégítsem, s más nem számít körülöttem.

         És ekkor jött a nagy felismerés. Boldogságot keresek ezekben a nyolc különböző könyvben, amelyeknek egyenként külön- külön jelentősége van számomra. A vágyakozást, a reményt, és a tudást hozza el. Vagy valami hasonlót remélek. Hogy a könyvek által utazni tudjak, s ez az utazás egészen képzeletbeli legyen, hogy idővel a képzelet összecsapjon a valósággal.

         Vajon az ember mindig boldog? Ez egy folytonosság? Vagy épp nem veszi azt észre, hogy folyton boldog? Mindig boldog voltam, csak nem vettem észre! Saját magaddal harcolsz. Nehéz a beismerés nemde? Mi neked a boldogság?

Tárgyak, emberek, vagy saját magad élményei? Egyszerű, de nehéz kérdés.

A párkapcsolatban , vagy inkább utána kezdünk el gondolkozni, hogy milyenek is vagyunk egyáltalán. A hiány a másik hiánya döbbent rá valódi énünkre?  Így a párkapcsolat felnyitja a szemünket. A (pár)kapcsolatokon keresztül tanuljuk meg leginkább magunkat. Legyünk készek megtalálni, hogy hova tartozunk, hol az igazi otthon. Ha vásárolsz egy házat, az csak egy vágy, öröm kielégítése, hogy otthon legyen belőle kell szeretet. Mi neked a szeretet? Egyszerű, de nehéz kérdés.

         Visszatérve, a könyveimet átvettem, nem is tudom eldönteni, hogy melyikkel is kezdjem. (Szabó Magda: Megmaradt Szobotkának vagy Varga Lóránt: Minden út Rómába… A boldogság nyomában Canerburytől Rómáig vagy a többi hat könyv valamelyike???)

          Ez is nehéz ügy, ki tudja, mit hoz a holnap.

Most az a lényeg, hogy itt a tavasz, lágy szellő áramlik át az ujjbegyeim között s erősen kezdi nyitogatni angyalszárnyait a tavasz. Téli kesztyűm levetése után érzem csak igazán ennek a jelentőségét, azonnal szinte, mint egy bábból kikelt pillangó.

         Ez a jelenség olyan, mint a nyitott teraszajtón beszálló pillangó, amely a felnyitott zongora húrjain pihen, talán a leszállás pillanata, a húr pedig tompán, de megrezeg, s ez a rezgés ,ami csak az övé, a nap pedig egy sugárba erősödik a felnyitott zongorán épp ahol főhősünk pihen és élvezi a meleget. A por édesen és lágyan száll ebben az erős egyenes fénysugárban. Kis szellő libbenti a szürke évek óta nem cserélt függönyt, dohszag árad ki a lakásból az utcára. S ekkor jön egy fiú, ki a zongorakotta tartójára rakja lila borítós A4-es zenefüzetét, majd kinyitja, a közepén megtöri az addig üres füzetet, hogy legyen tartása, egy Koh-i Noor Hardmuth 1500-as márkájú B2-es narancssárga színű, a fehér csíkkal és csokoládébarna véggel, melyen rágófogainak mintája teszi különlegessé, mintha egy frissen kibontott csokoládéba mohón hatalmasat harapott volna s fogainak nyoma ott marad, mint egy fogorvosnál végzett fogminta levétele után , ahelyett, hogy letört volna egy darabkát.

Elkezd akkordokat játszani a zongorán, mire a pillangó felrebben, végtelen nyugodtsággal csapkodja össze a szárnyait. A fiú szájába veszi a ceruzát újra, bal keze a zongorán, három hang a zongorán mely lassan elhalkul. Rajzol egy violinkulcsot, egy basszuskulcsot, lejegyzi a balkezében tartott akkordokat hangjegyekké, mint vonalak közt meglapuló hangya, és kezdetét veszi az igazi Waltzer, umpappa, umpappa umpappa. A pillangó a zongora elnémulása után újra leszáll az egyik húrra.  A fiú egy díszes tarka pillangót képzel el lecsukott szemei lelőtt ahogy szárnyaival repdes a tavaszi napsütésben, s eközben újabb akkordok hangja halkul el… - amelyet épp kiröppenni lát az ablakon s mikor egy újabb hangot akar lejegyezni, a füzet vonalkáira koncentrálva, a háttérben észreveszi az igazi pillangót, amely épp felrebbent a húrok közül s majd arcán egy kis mosollyal folytatta a hangok lejegyzését, miközben az igazi pillangó szárnycsapásait figyeli, megtalálja-e  valóban a kifelé vezető utat az ablak és függöny közötti kis résen, ahol a nap porral beszórt sugarai mutatják a kiutat számára…ez jó jel, Segno di Dio.

         Ilyen a boldogság egy részlete a naptári tavasz és a naptári nyár között félúton egy péntek délutánon gondolja.

          Ugyancsak ebben az időben, egy másik srác bringára pattan, fülébe zongora dallamok, Ludovico Einaudi legújabb albuma. A nyolcas tracket hallgatja folyamatosan már két napja. Közben teker és gondolkozik, hogy este az íróasztalán heverő üres lapokra mit írjon… Mezők és szántóföldek mellett teker a francia országúti biciklijével, a tompán lágy tavaszi levegő átlibben az ujjbegyein, a haján. A szántóföld felől friss trágyaszag illatát érzi. A zongora dallam hatására most megáll. A kátyús szaggatott csíkokkal jelölt úton észrevesz egy tarka pillangót, messziről olyan, mint aki pihen, és csak repülésre készen áll, de nem így van, már élettelen, de a meleg szellő még játszadozik a szárnyaival, olyan, mintha még élne, olyan, mintha élvezné a nap sugarait és a szellőt, ahogy játszik a díszes szárnyaival, de már nem... Szóval ő lesz, a pillangó és a zongora hang mely egy ház második emeletének nyitott teraszajtajának résén hallatszódik ki s melyből dohszag árad az utcára.

Egy pillangó halála. Talán ez lesz a címe… vagy nem lesz semmi, csak egy vázlat pár gyűrődött lapon.

„Fel kell hát térképeznem magam. Tudnom kell, hogy milyen alkotóelemekből állok, mit szeretek és mit nem, hogyan működöm, milyen értékek, hitek és gondolatok kavarognak bennem. Hiszen boldogságom bennem van, kintről csak táplálkozik. „ Varga Lóránt: Minden út Rómába…

Egy magánjellegű fecsegés harminckettő

Barátok, álszent barátok, muszáj tönkre tennetek mindent? 
Mintha a világ új volna? 
Mintha ez lenne az első reggel?
Mintha még mindig hajnal lenne?
Az igazság, hogy ami már tönkrement ami a legfőbb csalódásunk az a szabadságunk.
Nem lehet vesztenivalód, ha szívből és lélekből akarsz szeretni.
A legszédítőbb magasságokba kell emelkedned, hogy fejest merj ugrani.
El kell viselned a birodalmak bukását és a legnagyobb viharokat, hogy együtt legyetek abban a pillanatban.
Élned kellett, veszítened kellett újra és újra, 
hogy győzedelmeskedni tudj.
A szerelem semmi, amikor új, 
nyers és tiszta.
A vihar előtti szerelem nem egy döntés hanem egy elhatározás.
Amikor esemény, baleset vagy lehetőség bekövetkezik, 
legyél ott!
Állva!
Találd meg a szót, a tettet vagy a nézést!
Igen, szerelmem, abban a pillanatban bízz bennem!
Nem tűnök el! 
Abban a percben,
én ott leszek.

„Úgy akarok élni, ahogy a madarak az égen. Szeretném megismerni a mindennapjaik tisztaságát és szabadságát. Más számomra haszontalan. Higgyétek el, haszontalan. A szeretet nélküli élet, amely betölti mindennapjainkat, nem lehet az ember célja. Kell, hogy legyen valami más. Valami jobb. És ez az emberei szellem, a lélek. Ez az amit szeretnék megtalálni, a lelkemet. Szeretnék a mezőkön élni, a hegyoldalban. Fára mászni, úszni. Szeretném érezni az anyaföldet a lábam alatt, cipő nélkül, vagyon nélkül, a szolgáknak nevezett árnyak nélkül.” 

/Zeffirelli: Napfivér, Holdnővér/

Kedves,

Kedves,

   a levelek általában megérkeznek, ez határozottan nem fog. Épp figyelem a hold fényében a közeli erdőt s előtte a tisztást, amely szürkéskék pára leng be. A természet lélegzik, itt él a szemem előtt, lebegve. Aztán a hold rengeteg csillagot kitakar az égről. Én nem augusztusi csillaghullás szeretnék lenni, hanem februári. Elég, ha egy ember fog látni, de ennek az embernek az egész életét végig fogom kísérni, nem hisz majd neki senki, hogy télen mit látott az égen, de ő tudja, hogy látta.

         Hogy miért? Keressük az illúziót, amit sokszor azt gondoljuk, hogy megtaláltuk, birtokoljuk. Sokszor hibás képet festünk magunkról másokban, sokszor túlhasonulunk, és ez által becsapjuk önmagunkat.

         Szeretnék meginni veled nyugodtan egy kávét, a Comói-tó körül, talán egy bérelt Fiat 500-assal, hogy elég hiteles legyen. Hogy az út alatt te elmondanál dolgokat magadról, és én is elmondanék dolgokat magamról. Csak a szépet és jót, a rosszra és valódira ráérnénk még. Az senkit nem érdekel, saját magunkat sem.

         Beköltöztetnénk lelkünket a majdnem legszebb villába, de csak azért a majdnem legszebbe, mert az élet nem tökéletes, sosem lesz az, se neked se nekem. Két ilyen lélek találkozna, erre mondaná egy költő, hogy sebzett? Nem tudom, talán.

 Az illúziók álarcát vesszük fel, te ezt megteheted, én Önmagam vagyok, önmagamat adom. Néha elmenekülök a rossz irányba, de a tempómon mindig lassítok, hiszen rossz irányba rohanok. A menekülés nem biztos, hogy rossz dolog. Vagy eltenni a fiókba olyan személyeket, akikre dühösek vagyunk, de aztán nem rájuk vagyunk dühösek, hanem saját magunk korlátolt határaira. A dühbe belevenni más játékosokat, nem törődve mások érzéseivel, a legnagyobb menekülés önmagunk elől.

         Sokat gondolok rád, már évek óta, eltűnsz és visszajössz. Ilyen az élet, húzza előttünk a mézes mázas cukorkát, hogy most lépj, aztán a félelem miatt mégsem teszed, az élet ad egy másik ízű cukorkát, akkor sem teszed, rossz időzítés…most léphetsz. Ki van most benned? Ki lehet Ő benne? Változott, te is változtál.

         Ez nem egy romantikus regény első fejezete, ez egy Z kategóriás író sorai, aki addig töpreng, amíg nem történik semmi. Az éjszaka csendesen zajlik, hangok nélkül, tompán.

         Ha pedig ott a semmi, bármi lehetséges. Az álmodozók előtt nincs akadály. Az álom pedig egy illúzió, ha eléred, már nem is annyira érdekel. Kipipálod a listádról, mint valami Ikea-s bevásárló listát. Többé nem nézegeted a listát.

         Az a szürkés lila pára vagyok minden este a mező felett, formát öltök, álcát, ahogy te.

  A rajongás, sokszor rabbá tesz. Rajongani valami olyan után, ami bennem nincs meg, de birtokolni szeretném saját magamnak, mert ha te vagy, benned birtoklom.

         A hold fényében gondolok rád, azt az elérhetetlen illúziót követve, hogy neked, az elérhetetlennek, elég vagyok, a hibákkal, a nyílt sebekkel, a hegekkel, ami az agyam kreációja, és a magányom csendjéé. Az erdő közepén állsz, azon a tisztáson, várj míg megjelenek újra, igen, abban a pillanatban, hogy a Hold ugyanígy álljon, hogy a pára formája a mai legyen, és nem elég a hasonló.

  Lemaradtál róla. Ahogy a mai naplementéről is. A madárcsicsergésről, ahogy a seregélyek kergették egymást rajba verődve a tóparti fán megpihenve csak hirtelen repültek, megijedtek a szél hangjától, vagy egy belsőzajtól, és különös formákat rajzoltak le az égen, úgy, hogy egyikük sem ütközött neki a másiknak. Honnan tudják merre fognak irányt változtatni? Irányváltoztatás hirtelen, jobbra -balra,  alaktalan mégis tudatos formává egységként haladva. Ahogy a tollukon megcsillant a lemenő nap sugara, az a pillanat voltam. Lemaradtál, hagytalak, hogy lemaradjál róla.

  Keresd az út porát, keresem a sajátomat a végtelen horizontot figyelve, ahol a párhuzamosok, néha egymáshoz érnek.

  Ahogy ajkad hozzá ér a kávéspohárhoz, szürcsölve iszod a kávét, én figyellek, majd a vékony ujjad szórítja az enyémet, és eltűnünk battyogva a Comó tói  narancssárgáskék halvány tükrében. Ott hagyjuk magunkat, a régi életünket, vissza már csak az új jöhet.   

Non è nel cuore

.. e adesso nel mio cuore non c'è più amore.

        

        

Az utolsó estém veled!

A képre kattints, aztán majd jobbklikk, kép megnyitása újlapon, belenagyítasz, és olvasod(minden oldal egy kép), amíg el nem tudom háríatani a problémát a normális olvasáshoz! Köszönöm. 

Egy magánjellegű fecsegés harmincegy

A képre kattintva jobbklikk, kép megnyitása újlapon, belenagyítasz, és olvasod(minden oldal egy kép), amíg el nem tudom háríatani a problémát a normális olvasáshoz! Köszönöm. 

Egy magánjellegű fecsegés harminc

A képre kattintva jobbklikk, kép megnyitása újlapon, belenagyítasz, és olvasod(minden oldal egy kép), amíg el nem tudom háríatani a problémát a normális olvasáshoz! Köszönöm. 

https://www.youtube.com/watch?v=xgTBKe5nRuw

Egy magánjellegű fecsegés huszonnyolc

Egy magánjellegű fecsegés huszonkilenc

Nem én tagadom meg őt; ő tagadott meg engem

A napok lassan és nehezen telnek. Mély levegőket veszek és összpontosítok valami másra, próbálom elterelni a figyelmemet rólad. Nehéz a távolság, és az a tudatlanság, és bizonytalanság, hogy nem tudok rólad semmit. A reggeli kávém és cigim közben rád gondolok, hogy te épp a konyhai asztalnál iszod a kávédat, nézed az instagram-ot, vagy a reggeli híreket, hogy az éj leple alatt mi történt a nagyvilágban. Elképzelem, ahogy mondtad régen, hogy ez és ez történt, ki halt meg, miközben én tudom, hogy ki volt az, vagy miről híres, te nem is hallottál róla, vagy csak épp nem ugrott be.

Én beleszívok mélyeket a cigibe, és kortyolgatom a félmeleg kávémat. Te gondolsz-e rám reggelente?

Nézem anyám virágait közben, én meg elképzelem, ahogy keresztbe tett lábbal te olvasod a híreket, és közben az albérletünk melletti úton suhan el a 3as villamos és 32-es busz, amely zörög és csörömpöl, szétszakad a rossz minőségű úton. A villamos, ahogy áthalad, pedig összekocogtatja a színes poharakat a polcban, amit valaki leselejtezett, és mi megkaptuk ajándékba.

 Aztán munkába menet, zenét hallgatok, arra gondolok, te szívesen hallgatnád-e, vagy mondanád, hogy álljunk tovább a zenével. Te pedig zötykölődsz a 32-es buszon kb utoljára és, benyomod a Spofity-t, valami random lájtos zenét, amit szerettél mindig is. Nézed az elsuhanó tájat. Én a kocsiba ordítozok, ahogy szoktam, hogy az anyádba nem tudsz vezetni te suttyó paraszt, és a kurva anyádért tartod be a szabályokat. És akkor még a szabály felére lelassít, izzik a féklámpája is, 15 km/h-val döcögök mögötte, próbálom nem megnyomni a dudát, aztán kénytelen vagyok, és izzó cigimmel kiintek az ablakon, hogy fannaculó, mintha Pesten vezetnék, de persze nem ott vagyok. Minek indexelsz te barom, tudom, hogy arra mész, csak használnád már azt a kurva gázpedált, késésbe vagyok, miattad, te paraszt, jól van igen arra mész, csak kanyarodjál már. Közben éneklek valami olasz slágert, amit két nyugdíjas előadó énekelt a legutóbbi SanRemo fesztiválon. Valamikor ezt videóra is vetted, valamelyik estén amikor jöttünk haza, épp a Rákóczi hídról kanyarodtunk le, vagy már nem is emlékszem igazán, mert elvittelek egy Budapest tour-ra, kikerülve a péntek esti dugót, aztán egy még nagyobb dugóba vittelek, nem szánt szándékkal, de legalább minden Budapesti kibaszott hidat láttuk kivilágítva, igaz gyök kettővel, de szép volt. Boldogok voltunk és önfeledtek.  Bár láttam rajtad, hogy felrobbansz, de nem tudtam mit csinálni. Hát ilyen elbaszott egy fiúd volt. Aki képes térképpel és Gps-el eltévedni akárhol. Ha valahol negyedjére jártam, azt már képes voltam felfogni, hogy ezt mintha láttam volna, de persze nem voltam benne annyira biztos mint te, igaz te már elsőre mondtad, hogy körbe-körbe megyünk, de én még nem fogtam fel ezt, csak negyedjére. Te meg türelmesen tűrted, hogy jaj istenem, ez már megint azt se tudja mi van…tudtad azt, hogy olyan vagyok, mint akit most érkezett ide a földre, és azt se tudja, melyik a jobb keze. Bár azt tudom, amelyiken nincs óra.

Szóval haladok, de nélküled, ami kegyetlen. Hiányzik a mindennapi beszélgetés. Olyan jókat szoktunk beszélni szüntelen órákon át. Hiányzol nagyon, mérhetetlenül. És nem valaki hiányzik, hanem te. És ez pedig oltári kurva nagy különbség.

Szinte már csak én hiszek abban…amiben más már rég nem. Ahogy te se.  Nem tudom levelem révbe ért-e, nem tudom, hogy válaszolnod kellene-e rá, egyszerűen nem tudok semmit. Nem attól vagyok kétségbeesve, hogy egyedül vagyok, hanem attól, hogy nem vagy mellettem. Nem akarok mást, csak téged. A te orrfújásodat hallani, azt az orbitális erős orrfújást amit szoktál csinálni, meg a mindent. Finom kávét főztél, és a főztöd...sosem hitted el, hogy mennyire ízlett.

Az őszinte őzike mogyoróbarna szemedet, a tested összes szépségpöttyét, a tetoválásaidat, a madárkát és a kalitkát, a derekadon a húgod által rajzolt hangjegyeket, a heget, tudod, ott, és a hajad esését, és hajmosásod utáni illatot, a bőröd illatát, azt a szenvedélyes csókot, ahogy csókoltál mindig, és az ölelésed, amelyben benne volt maga az élet. Ezek nélkül annyira üresnek és feleslegesnek érzem magam kimondhatatlanul és leírhatatlanul őszintén. Bármit csinálok, minden hiába. Ami eltört, nem lehet megjavítani. Attól függ ki a szerelő, és kihez viszed. Hozd hozzám, én megpróbálok mindent, de tényleg. Kár hogy én törtem össze, és te vagy a szerelő.

Egy könyvesboltban dolgozom. Ez az álmom egy régi álmom volt, boldog vagyok, sokszor elbaszok dolgokat, mert hát mindenhol el lehet, de valahogy nem érdekel. Csak csinálom a dolgomat, mosolygok még akkor is ha kurvára nehéz, segítek, ahogy szoktam. A nagy szívem ellen nem tudok tenni. Még egyszer veled Rómában, amikor lefotóztad azt a régi antikváriust, akkor ugrott be ez a régi álmom újra. Aztán erre még vártam sok évet, nem gondoltam, hogy ez, nélküled üt majd be. Ahogy azon a fotón, nem tudom, neked beugrik-e hirtelen… Egy férfi ül, egy Imac előtt, és körülötte rengeteg könyv, dől belőlük a régiség, és a könnyed kissé dohos áporodott könyvszag, feleslegessé vált történetekkel. Akár a miénk? Az felesleges?  Mi meg álltunk kezén fogva az utca másik oldalán, te fogtad a fényképezőt és lefotóztad. Én szoktam fotózni, de neked ez fontos jelenet volt, hogy én tudjak emlékezni az álmomra…most, amikor elveszett minden. Ott álltunk hosszú percekig és irigyeltük a férfit, mert olyan boldognak tűnt, és úgy gondoltuk, hogy ez a munka mennyire jó lenne nekem, biztos szeretném. Ezt mondtad nekem akkor. Aztán tovább sétáltunk. Éreztük a lágy római tavaszi szellőt a testünkön. Élveztük a jelent, együtt.

Most itt vagyok ebben az álomban, nélküled és egyedül. Sokszor hullámzó a közérzetem. Sokszor írnék neked, pedig tudom, hogy te gyűlölnéd minden soromat, vagy minden fotót amit megosztanék veled, hogy velem mi történik a nap során. Ahogy régen ezt tettük, akkor még örültél, örülve vártad, aztán...most már szívedet és mindenedet elrejted.

Semmit, de semmit nem tudok rólad. Eddig mindent tudtam, jobban ismertelek, mint a saját testvéred vagy akárki más körülötted.

Tudtam, hogy mit szeretnél az élettől, és hogy mit teszel, meg milyen áldozatokat hozol meg érte.

Néha szabadon kell hagyni a madárkát, hogy repüljön, és hagyni, hogy had élvezze a szél áramlatait, nem lehet kalitkába zárni. Néha te ezt tetted velem. (De ez ne fájjon neked. Úgyse érdekel.)

A madárka élvezze a határokat, próbálja a szárnycsapásait, hogy önbizalommal tudjon repülni, érezze a nap melegét a diófán, érezze az eső cseppjeit a tolljain, vagy akármi mást, de a madárka tudta, hogy nem szállhat fáról fára, mindig ugyanazon a fán szárította meg a szárnyait, ugyanazon a fán érezte az eső cseppjeit. Miért? Mert ez volt a legszebb fa a világon.  Érted?

Mindenről eszembe jutsz napközben is. Várom, hogy írj valami üzenetet, de csak a könyvesbolt gyereksarokában az asztalon valaki által rajzolt papíron látom meg a nevedet. Kiráz a hideg. Aztán elsírom magam a Wc-ben, hogy senki ne lásson. Utána kimegyek cigizni, és mintha semmi nem történt volna mosolygok a vásárlókra. Aztán a keresett könyv pont arra van, mint a papírfecnire írt neved, valaki által. Miért pont a te neved? Elcsuklik a hangom, már nem tudok mosolyogni. A vészkijáratra mutatok, kollégám tudja, mi a helyzet, felvált. Én mindent ott hagyok. Kimegyek. Kortyolgatom a kávém, ülök a parkolóban, mélyeket szívok a cigimben, Úr Isten még 4 óra meló. Aztán mit csinálok magammal? Otthon? Visszatérve kidobom a papírt. Folyamat rád gondolok, te már biztos mással lehetsz. Te már nem hiszel a gyűrű erejében igaz? Sem abban, hogy meg kellett volna időben beszélnünk. Egy kisfiú vagyok a gyönyörű álmaival, de a nélküled töltött hónapok rohamtempóban felnőtté tettek. Készen állok, de te ezt már nem akarod. Egyik ágról a másik ágba kapaszkodtál. Én a madárka, pedig nem találom a fáját, annyira erőtlenül repülök, meg kellene valahol pihennem már, tudod a fán, a legszebb fán, ami már nincs, amin szokta tollait süttetni eső után, hogy felszáradjanak az esőcseppek, vagy talán szeméből áradó patakban zúdúló könnycseppek? De a madárka nem találja már a fát. Reménykedve tovább repül, lassan zuhan… valamerre…

Az esték, a közös beszélgetések hiánya miatt elviselhetetlenek. Ezek a legnehezebb órák. Öt percenként nézem meg, hogy van-e új fotó, vagy valami rólad. Elkezdek írni valamit, aztán visszatörlöm. Nézem mikor vagy elérhető, hátha írsz, de hát aztán minek is írnál. Nem is gondolsz már rám. Talán néha. Talán néha hiányzik a zongorista kezem, talán néha hiányzik a szürkéskék szemem, amely 6 éven keresztül nézett téged, de úgy amely a lelkedig hatolt. Aztán lassan kiment a csillogás a szemedből, felőröltek a körülmények. Bárcsak itt lennél és meg tudnánk beszélni, amit akkor nem.

És hogy hogyan folytatódna? Jobban figyelnék rád, mert te ezt igényled, jobban figyelnék mindenre, ami velünk kapcsolatos. Jobban odafigyelnék magamra, hagynék magamnak időt, annak amit szeretek csinálni. Hiányzik Iván is, a szőrjei minden ruhámon. Néha meglátok még pár szálat a táskámban, akkor elfog a sírhatnék, vagy valamelyik télipulcsimon. Ott a bajsza, te jó ég. Here. Tudod így hívtam. Alig dorombolt és elég kajla volt, aztán megjelentem a színen, mint egy Shakespeare színdarabban, aztán elkezdett dorombolni, lecsillapodott, igaz a Tv-nket összetörte, de hát mi voltunk a hülyék, egyedül hagytuk. Unatkozott. Drága unatkozás volt az ővé.

Helyette van egy Albertem. Őt még nem láttad, sosem fogod. Első naptól hallgat erre a fura névre. Én adtam neki, tudod milyen vagyok, szeretem a különleges dolgokat, ahogy te is. Reggelente beletúr az arcomba, hogy hé te, ébredjél már fel. Esténként a takarót amit anyámtól kaptunk közösen veled, szóval azzal takarózom, Albert matat, keresi az anyját, szopni akar, megrögzötten keresi a cicit, néha azt hiszi megtalálta, gyúr a tappancsaival, és örömittasan hallucinálja, hogy szop. Ilyenkor annyira sajnálom. Bocs Albert, hogy elszakítottunk anyádtól, de itt vagyok neked én. Simizem, ő meg tovább keresi. Megszakad a szívem, de az megszakadt már azon a bizonyos pénteki napon.

Nem tudom levelem célba ért-e? Tudod én még a jól nevelt őszinte srác vagyok, az akit megismertél évekkel ezelőtt. Nem akarom hagyni, hogy kizárj az életedből. Nekünk közös az Útunk együtt. Túl ismersz, és én is téged. Valamikor a távoli jövőben úgyis a nagy szívem és segíteni akarásom visz a sírba. Én az életet veled terveztem, őszintén azokon a napokon amikor nem történt semmi, amikor csak csendben néztem ahogy ütöd a klaviatúrát és írod a doktoridat. Kávémat szürcsöltem, csináltam esti vacsorát, igen igazad van, hogy ritkán, és mindig ugyanazt, de örömmel ettünk meg és jól esett tőled a dicséret. Vagy amikor én olvasást színleltem a kanapén és felnéztem rád, ott voltál, és csak bámultalak, hogy igen ott ül a lelkem nagyobbik fele, az amiért bemegyek dolgozni, hogy amiért mély levegőket tudok venni, hogy a tüdőm levegőt kapjon. Hogy a sírban is együtt fogunk feküdni egymás mellett. Hogy egy életen át boldogok leszünk, ahogy a nagyszüleid, és az én nagyszüleim tették. Hittünk ebben az illúzióban, és ebben már csak én hiszek.

Most megannyi terhet cipelek. Sebzett vagyok, nincs az a sebtapasz ami elég lenne a 21 gramm betapasztásához. Érted?

Meg azt is, hogy ennyi időre lett volna csupán szükségem? Miért nem hagytad ezt meg nekem? Patient. Sajnálom, hogy nem tudtál és akartál rám várni. Egyfelől meg is értem. De tudtad, hisz ismersz, az a töketlen fajta vagyok, aki túl érzelmes, túlagyalós, túl töprengős. I am ready, ahogy az angol mondaná, vagy itt vagyok…i’m here. De ez téged már nem…

Nem kérsz belőlem. Sem a testemből, sem a lelkemből amelyet szerettél. Szerettél ugye? Eleged lett. Felőrölt a bizonytalanságom, amire időt kértem.

Aztán amit felépítettünk leromboltam, leromboltuk.

Hibáztatjuk egymást, gyűlöljük egymást, miközben szépen a kanapén megbeszélhettük volna mindent ami bennünk van, és amire gondol a másik. Ez a volna ott nem lett volna… És te mintha egy kötelet ketté vágtál volna. Nem létezem számodra. Nem vagyok fontos. Nem vagyok már semmi neked, csak múlt idő.

Túl nem akartuk ezt megbeszélni, könnyebb elmenni. Újra kezdeni, újra felépíteni, mint összerakni a már meglévőt. Eddig te voltál a kalitka én a madárka, aztán most már én a kalitka, te a madárka.

És hazafelé nézem a lenyugvó naplementét a kocsiból. Valami operát hallgatok a Nagy szépség cimű filmből, azt hiszem a 10-es soundtrack-et. Kiráz a hideg tőle, mert annyira a lelkemig hatol. Te pedig ülsz a vonaton a választott városod felé, ahová még fél éve szerettünk volna együtt költözni, legalábbis a környékre, mert annyira szépeket kirándultunk ott. És az ősz felerősítette a tájat, erősebb karakterré változtatta a dombokat. Nézed a bárányfelhőket, mosolyogsz, nézed a még ismeretlen tájat, hazafelé tartasz, bevásárolsz, boldog vagy. Hallgatsz valami lágy zenét a Spotify-on, nézed az ismeretlen embereket, történetet találsz ki hozzájuk, hogy ne und halálra magad. Aztán ezek az emberek pár hét múlva már nem ismeretlenek lesznek, hanem azok, akiknek történetet adtál a legelején és megszokottá válnak a hétköznapok során a zónázó vonalán.  Tudod ki hova szeret ülni, néha köszönsz is nekik. Van hova hazamenni, talán már más kezét is fogod. Miközben én kereslek a szememmel, bárhol megfordulok.

Nekem nincs hova hazamennem, mert az otthonom ott van, ahol te vagy. Ahová vonz a lelkem másik fele, a nagyobbik.

Hol vagy mondd? És mi van veled? Hiányzik a hangod, az ölelésed amiben benne volt az életem, és a meleg csókod, amely ajkamon csattant, és a mosoly, amelyet százméterekről láttam arcodon. Mondd ugye hiányzom néha? Egy kicsi is elég, de mi lenne ha az egészet kapnád? Hiányzik néha a minden, amit én jelentettem neked.

Máj dér láv. If you want true love, then this is it. This is real life. It’s not perfect, but it’s real.”

Lefekvéskor elmondok érted egy imát, kérem Szent Mihály arkangyalt, hogy utad újra keresztezze az enyémet, hogy közösen menjünk végig azon az elképzelt úton amit együtt terveztünk el. Mélységekkel, örömökkel és ürességekkel, bánatokkal együtt. A harang megkondult, megkaptuk a jelet. És három a magyar igazság, egy a ráadás. Őszintén hibáztam, beismerem. Leírtam papírra, hogy felhasználjam a történetem leírásához. Nem jelentett semmit. Egy elképzelt szerelem sorai voltak, amelyet olvastál. Semmi több, és semmivel sem kevesebb. Tudod én ilyen vagyok. Leírom az érzéseimet amely a valóság és képzelet határán mozog. Te is mindig arra vártál, hogy írjak rólad, mert az mennyire romantikus... Akartam mondani, hogy csak akkor fogok írni, ha már...és eljött ennek az ideje számunkra... Nem kell a szöveg mögé nézni, a szöveg mögött csak én állok, és várok rád. Tudod az a kisfiú a gyönyörű álmaival. Épp rád mosolyog, ugyanúgy mint mikor vártál rám a Déli-pályaudvaron legelőször amikor hozzád mentem, és boroztunk a teraszon és néztük a holdat Zuglóban. Te meggyújtottál pár mécsest, olyan tökéletes és törékeny volt minden. Aztán hozzád bújtam először, akkor már szilárd és megkérdőjelezhetetlen volt minden. Örökké ezt szeretném veled, a mindent. Az egész lényedet, azt aki te vagy. Nem akarom másban keresni foszlányaidat, részeket találni valaki másban, nem akarom örökké a te hiányodat pótolni. Nekem…tudod… ha választok valakit, akkor én egy életre, őszinte szívvel.

Tudod ki vagyok? Ismersz mennyire fáj most? Tudod és mégsem érdekel. Bár írnék most neked, igaz azt teszem most. Fogod-e olvasni? Eljut-e hozzád? Kérlek bocsáss meg, én megbocsájtok neked. Tabula rasa.

Ez a huszonkilencedik. Miattad a kedvenc számom, és miattunk a kedvenc számom. Az esemény miatt lett volna a kedvenc számom.

„Most találkozom vele, aki éppen úgy tudja, hogy jövök, mint én, hogy vár rám, vele, aki minden lépésének értelmét abban látja, hogy közelebb hozza hozzám, vele, aki minden idegen szemébe kutatva néz: hátha én vagyok, ha vonatba ül, azzal száll fel, hogy hátha várok rá bent, hall egy nevet, úgy érzi, hogy az enyém, hangot, s azt hiszi én vagyok, vele, végre találkozom ott a majorban, a fák alatt hever és vár, közben olvas, hogy az időt elüsse, mikor meglát, felkel és jön, kérdezés, szó nélkül jön, abban a pillanatban minden megoldódott. (...) Egészen nyugodt vagyok. Csepp szorongás sincs bennem. Először életemben nem félek.” Hamvas Béla

Talán nem vagyok jó és igazi? Talán nem tettem meg mindent érted és értünk? Talán nem kellett volna, hogy elhatalmasodjon rajtam a félelem. Mindenfajta félelem ami létezik. Áthatolt a testemen, áthatolt a lelkemen. A lelkem már kiáltott, segítettek rajta, a testem még fogyott. A lelkem kicsit fejlődött, hisz láttad, mekkora fejlődés volt pár ülés után. Láttad ugye? Az emberek változnak maguk miatt. Most változnom kell, változni akarok.

Aztán időt kértem. A legrosszabb pillanatban, ami csak létezik.

Elrontottam. Énis , te is, nem kötöttünk kompromisszumot, nem gyűjtöttünk rá, amit meg igen az...

A közös jövő fontosabb lett volna veled. Megyek utánad. Mennék utánad.

Én is sajnálom. Tudom neked is fáj, fájt. Aztán megkapaszkodtál egy másik faágba. De ez a faág nem én vagyok, tudod jól, és hiányozni fog a megszokott faág. Idővel, amit nem is hagytál meg magadnak.

„Azt mondottad, megöltelek: hát kísérts engem! Az áldozatok kísértik gyilkosaikat, úgy hiszem! Tudom, hogy némely lelkek itt bolyonganak a földön. Légy mindig velem... mindegy, milyen alakban... tégy őrültté! De ne hagyj egyedül.” Emily Bronte: Üvöltő szelek

I feel certain that I am going mad again. I feel we can't go through another of those terrible times. And I cant recover this time. I begin to hear voices, and I can't concentrate. So I am doing what seems the best thing to do. You have given me the greatest possible happiness. You have been in every way all that anyone could be. I don't think two people could have been happier 'til this terrible disease came. I can't fight any longer. I know that I am spoiling your life, that without me you could work. And you will I know. You see I can't even write this properly. I can't read. What I want to say is I owe all the happiness of my life to you. You have been entirely patient with me and incredibly good. I want to say that – everybody knows it. If anybody could have saved me it would have been you. Everything has gone from me but the certainty of your goodness. I can't go on spoiling your life any longer. I don't think two people could have been happier than we have been

we...

„Nem is tudod, de az is lehet, hogy már többször mondtam, ha előttem mentél valahol, vagy távolodtál és ablakból néztelek, azt gondoltam magamban: „ott megy az életem fele, a nagyobbik fele.” Most is a nagyobbik fele vagy, de szabadon akarlak hagyni, azért, mert igényled, és mélységesen igazad van. Talán bűn is volt, ahogy Te nekem az életet jelentetted.”

Open your heart, mypapearheart29!

Insieme.

Egy magánjellegű fecsegés huszonhét

Néztem, ahogy indul a géped. Végig néztem flyradaron, azt a majdnem két órát, hogy mit láthatsz a repülőből. Ott voltam veled, azt akartam érezni és látni amit te láttál. Aztán landolt a gép. Nekem ott kellett volna várnom téged, Budapesten 12:08-kor. Aztán erősen átölelni téged. Aztán beköltözni virtuálisan azokba a házakba, amiket lefotóztál a pár nap alatt. Megbeszéltük volna, hogy a miénk milyen lenne, és hogy a klassz norvég házaknál nekünk sokkal jobb lett volna, mert mi sokkal de sokkal jobbra megtudtuk volna csinálni. Aztán minden irigykedő haverunk bekaphatta volna. Örömmel jöttek volna hozzánk a barátok, akik sose akartak volna lekopni tőlünk, mert hogy nálunk annyira kurva jól érzik magukat. És ők is azt akarják maguknak, amiben mi élünk, persze amiben éltünk volna az nem átruházható, sem kialakítható. Mindenki vágyódik a tökéletes dolgokra, persze a miénk kellett volna nekik, de mi nem adtuk. Amikor látom arcodon a mosolyt, az nekem a világ. Te éppen mosogatsz, én elszívom a cigarettámat, gyerekek már rég alszanak. Te mellém bújsz az erkélyen, nézzük a közeli város pulzáló fényeit, én átkarollak, még találunk fél üveg vörösbort, a szarabbikból, felezünk, röhögünk a semmin, szeretkezünk a csillagok alatt. Szóval valami ilyesmi. Bocs, hogy mindent elkúrtam. Kitépném a szívemet, hogy a bizalmad újra felépüljön. Vagy soha többet nem fotóznék, csak, hogy újra bízz bennem. Tudod nagyon jól, hogy az mekkora áldozat lenne számomra, de lemondanék mindenről, érted. Csak is érted, a szerelmünkért. Aztán még meg szerettelek volna tanítani jól vezetni, a saját kocsinkon, mit együtt vettünk, miattunk. Minden összeköt veled. Önző mód féltem magamtól, elbasztam mindent. Nem vigyáztam eléggé rád, pedig megérdemeltél volna mindent, napot s minden csillagot. L' amor che muove il sole e l'altre stelle. Nélküled semmi vagyok. El fogok veszni, megtaláltalak, én meg…elbasztam mindent a félelmeimmel. Ne haragudj rám. Őrülten szeretlek, mert a mi szerelmünk a legnagyobb. Hiányzol, hiányzik a meleg ölelésed, a csókod, a tiszta szerelmed és szereteted felém, hiányzik az odafigyelésed, a törődésed. Hiányzik, hogy nem törődhetek veled, és nem szerethetlek már, csak innen messziről…a világ végéről, bezárva. Szeretlek!