K. és én
A tavasz kezdte kibontani a fák
leveleit. Én pedig el voltam a szokásos tavaszi fáradtságba burkolva, egyedül
és magányosan. Aztán jött K. Mondanom se kell, minden más lett. Első
pillantásra szerelem, meg minden. Először egy kis közértbe találkoztunk. Olyan
szép volt az arca. Másra nem is emlékszem, csak, hogy nagy sálat viselt,
kékes-fekete színűt. Libabőrös lettem tőle, mikor belépett a boltba. Akkor már
tudtam, hogy ez a valaki több mint más számomra. K. lapockáig érő barna hajú és
szemű szép ajakkal megáldott lány. Este tizennyolcórahuszonhatkor kezdődött
minden. Ő nem tudtam még, én már igen.
Aztán a sors úgy hozta, hogy pár napra rá együtt sétáltunk a hidegben.
Elmesélte a szörnyű napját, én meg nem igazán tudtam mit válaszolni, hisz az
írás egy elég magányos műfaj. Vagy tudok valamit írni, vagy nem. És persze amit
írok, mégsem mesélhetem el, mert az eléggé unalmas. Azon gondolkoztam, hogy a
képzelet nagy erő bennem, és mondok valamit, ami elég hihetetlen, de mégis
igaznak tűnhet. Aztán erre volt két másodpercem, de nem jutott semmi szenzációs az
eszembe, így maradt az, hogy suliba voltam… mert végzős vagyok egy főiskolán,
de több időt töltök a művészkávézóba, mint órákon.
A kávézóba
is csak azért megyek, mert figyeltem az embereket, akik egy idő után
megismertek. Mindenki a szokásos helyére szeretetett ülni. Megvoltak a napok,
hogy hétfőn az öreg hölgy jön, kedden a fiatal végzős középiskolások, szerdán
Bogár úr, csütörtökön a festőművész. Pénteken, általában ha tehettem már a
városban se voltam. Nem vesztegettem az időmet. Ki vidékre, friss levegő,
utazás, új emberek, ha nem is megismerése, de új történet fabrikálása az
agyamban, amely ha beindított, az előkészített füzetembe irkáltam gondolatokat,
hogy este, a barna fa asztalomon leírjam őket, magányban és csendben az Ikeás
lámpám fénye alatt. Egy kis vörös borral, mint a nagyok, jegyzetek
tömkelegeivel, hogy összehozzam az eddigi legjobb történetet. Visszatérve az
emberekre a kávézóból, mert fontos, hogy milyen történetet találtam ki nekik. A
hétfői öreg hölgy, mindig tizenegy és dél között jött. Haja mindig tökéletes
volt, valószínűleg a fodrásztól jöhetett. Leült a kávézó legnagyobb ablaka
előtt. Rágyújtott, megivott egy sört, egy cappuccino-t, néha-néha egy kis
konyakot s közben pedig bámulta a galambokat a főtér háztetőin. Hamar el
szokott menni, mert senkivel nem beszél. Vele hasonlítunk. Olyan magányos
típus.
Aztán kedden a végzős középiskolás
lányok. Általában négyen szoktak jönni. Megisznak egy lányos kávét, trécselnek,
rágyújtanak a legmárkásabb női cigarettára. A füstöt erotikusan a jobb irányba
fúják a levegőbe, majd körbenéznek, hogy valaki figyeli-e őket. Hirtelen
felvihognak, mosolyognak. Talán az élet súlya még nem bontotta meg lelküket és a szárnyukat nem szabdalta le. Volt egy szőke közöttük, amelyik elég csinos volt és tetszett is,
de minek szedjek fel egy újgazdag fiatal fruskát???
Szerdán jött Bogár úr! Ő egy kis
mogorva öregember volt, de a pincérnőkkel, akik a húszas harmincas éveikben
jártak, mindig fel tudták vidítani. Lehet a látvány, vagy akármi. Elszívta a
szivarját, elolvasta a friss La repubblica napilapot, szemüvegét előtte
gondosan megtisztította. Bogár úr az asztalra mindig kitette a slusszkulcsát,
és egy Volkswagen embléma virított a kulccsomó végén. Persze ebből még nem
lehet tudni, hogy milyen kocsija van az öreg Bogár úrnak, de amikor egy szerdai
napon sétáltam a külváros elhagyatott részén láttam őt, ahogy egy fekete VW Bogárba ül bele. Így elneveztem Bogár úrnak. Valószínűleg egyedül él, a fiai
pedig Milánóban, vagy valahol messze élnek, őt ritkán látogatják. Nehezen
találja fel magát Bogár úr ezért olyan morcos mindig. De mikor meglátja
Ester-t, mindig elmosolyodik. Ester az
egyik pincérnő és gyönyörű. Talán ez a nap csúcspontja. Csütörtökön pedig a
festőművész jön. Őt azért hívom így, mert mindig színes festékpöttyökkel van
tele a kézfeje. A ruházatán látni, hogy mennyire bohókás. Színes bő
vászonruhákba jár. Manós kinézete, bő ruhája olyanná teszi, mint a mesékből egy
törpe, igaz ezt a mérete ingen csak megcáfolja, mert egy fej híján két méter.
Talán óriás törpe még lehetne... Általában sok emberrel veszi körül magát, néha
viszont egészen magányosan a laptopja mögött keres valami új ötletet az
interneten. Kávét iszik, és zöld Marlboro-t szív. Egyszer-kétszer
beszélgethettünk volna. Én azt mondtam volna, hogy munkanélküli író- fotós
vagyok. De igazából saját magam dönteném el, hogy mivel kezdjem… mert mitől is
író egy író??? Vagy mitől fotós valaki??? Mitől jó??? És a munkanélküli pedig
most adott, már egy éve, (persze ott a suli...) Szóval munkanélküli író-fotós mondtam volna, de
nem.
Visszakanyarodva
K-hoz és az első találkozásra, amelyben elmesélte a szörnyű napját, és én
amikor nem tudtam semmi értékelhetően szenzációsat mondani, amitől beindul,
amitől egyáltalán érdekesnek tűnhetek. Azt
mondtam, hogy írok néha egy Online Magazinnak, de nem fizetnek sokat, amire egy „Aha, biztos érdekes” válasz
jött. [Nem akartam mondani, hogy ha egy hétig kihúzom belőle akkor egészen szép…]. Amit mondott lefordítottam magamban, hogy nincs elszállva tőlem. Aztán még sétáltunk a márciusi hidegben, a
kék égen a szürke szél futta bárányfelhők váltották egymást. A leheletem is
látszódott. Aztán fél óra múlva, mondta, hogy ő megy, mert igen fáradt. Holnap
találkozzunk, és akkor többet tudunk beszélgetni, eközben elmosolyodott. Ez
volt az a jel, ami jól esett, mert érdeklődik irántam, van benne egy kis játék.
Elkísérem haza, megölelem, puszi. Aztán ahogy a lépcsőn lépdel felfelé a haja
lebeg, én meg mondtam magamba, hogy bár csak lenne már holnap, de biztos, nem
fogsz szeretni és utoljára láttalak…
Rágyújtottam egy cigire, mert már
nagyon kellett. Közel volt a városközpont a főtér és a kávézó, igaz kávézni már
nem volt kedvem, csak leülni a téren a fa alatt egy padra, és nézni az
embereket, s főként a galambokat, hogy milyen szabadok.
Egyedül voltam. Kezdtem unatkozni.
Hazamegyek, írok - motyogtam magamban.
Megírom a legjobb írásomat, így ülök asztalhoz minden este, persze azon az
estén semmit nem tudtam. Fél órába telt kigondolni, hogy mit írjak K-nak. Aztán
csak egy „Szép álmokat” SMS üzenet volt a legegyszerűbb… Elég kreatív. Válasz
nem jött. Hiába vártam hajnali négyig. Éjjeli egy órakor még kávét ittam a
teraszon, és néztem a szemközti panelház ablakaiból felvillanó TV fényeket a
néhány ablakból, ahonnan lüktetve sugárzott a villódzó kékes fény. A kávétól
gyorsabban fogok álmodni…nevettem el magam. A kanapén ébredtem,
arcomba sütött a nap, de csak a két sötétítő függöny közötti részen.
Reggel vagy ahány óra volt, főztem
egy kávét a teraszon elkezdtem szürcsölni, rágyújtottam egy cigire. A hajam
össze- visszaállhat, de nem érdekelt. Az ötödik emeletre már az emberek nem
néznek fel. Ez az utolsó emelet. Tizenegyóra…délre beérhetek még a Művészettöri
IV. órára. Három órakor meg K-val találkozom, de még nem is tudom hol… Most én
írjak rá egy sms-t, hogy mikor és hol??? Eltelt fél óra, és jött egy sms-t
tőle. Mégse háromkor találkozunk, mert dolga akadt, hanem hatkor. Nem szeretem,
hogy ha változtatnak az időpontokon, mert már felkészültem a találkozásra.
Válaszoltam : ok és hozzátettem, hogy a bolt előtt. Ahol volt a kiindulási pont,
de persze ezt ő nem is tudja szerintem. Közben az órára nem is tudok figyelni.
Rajzolgatok a füzetembe. Legszívesebben kimennék elszívni egy cigit, és
sétálni, vagy beülni a kávéházba, mert itt van a sulitól egy saroknyira, de még
huszonnégyperc. Gondolatokat írok, gondolatsorokat. Igaz úgyse fogok velük mit
kezdeni, de nem hagyom elengedni őket. Maradjanak csak szépen. Az óra után a
kávéházba mentem, ott voltam K-val való találkozásomig. Leültem a kávézó nagy
ablakához és néztem a galambokat, miközben újabb kávét ittam, és rágyújtottam.
A szemközti ház teraszán a leanderek már kezdtek éltre kelni a napfénytől. Az
emberek napszemüvegeik mögé bújtak, kabátok kigombolva. A napon kellemes az
idő, viszont az árnyékba, még mindig hideg. Lassan hat óra. Ma sem csináltam
semmit.
K.-val
a bolt előtt találkoztunk újra. Megint elég fáradt volt. Átsétáltunk a két
betonház közötti kavicsos térre a nagy hársfa alatt volt egy piros pad. Leült a
tetejére, beszélgettünk a napjáról és rólunk. A szemébe néztem s még jobban felfedeztem
azt a szépséget, amelyet eddig is észrevettem, de most el tudtam időzni a résztelekben.
A szépségpöttyök még mindig szemtelenül szebbé tették. Sminkje még jobban kiemeli
szemeit. A gyönyörű szempillák a mosoly, amely arcán úgy tündököl, mint a világon
semmi más. A puszta gondolat is rettenetes, hogy nem fog szeretni. A nap már lenyugvóra
járt, a város kezdett megnyugodni. Vajon mit gondolhat most rólam? Elég jó vagyok??
Megfordul ugyanez a kérdés a fejében?
Aztán mondta, hogy ez egy rossz
időszak, és hogy egyedül e g y e d ü l akar lenni, de viszont kezd megkedvelni.
Láttam, ahogy eltávolodunk egymástól. A léptei határozatlanok voltak, lehet nem
is akart mozdulni, de a távolság mégis nőtt. Felajánlottam, hogy jöjjön fel
hozzám, igyunk meg egy teát, sok cukorral és ekkor a távolság kezdett csökkenni. A szobámba volt egy fekete pianino. Elkezdett játszani, majd a sírásból nevetés lett, a nevetésből pedig csók. Háromóramúlva, megint
bejelenti, hogy megy. Hazakísérem, mint tegnap. Most már nem mosolyog. Nem tud
semmit. Otthon éreztem az illatát a párnámon és mindenhol ő volt. Pár óra múlva
felhív, beszélgetünk kilencpercet. Holnap találkozhatnánk mondta ott a kávéházban
amiről sokat meséltél és az emberekről. Mostantól együtt nézzük az embereket, a
galambokat. Ő elolvassa amit én írok, én meghallgatom őt ahogyan zongorázik. A történet
innentől kezdve saját magát írja.
