Egy parkolói feljegyzés tizenegy

Egy parkolói feljegyzés tizenegy

  

A hegyen egy kihalt parkolóban álltam meg, egy cseresznyefa és egy kis pince árnyékában. Most a hátsó üléssor bal oldalán ülök. Felidézni sem tudom mikor ültem ezen a helyen egy autóban. Talán még a 90-es években, amikor Trabantunk volt és anyával és tesómmal mentünk a szombati piacra bevásárolni.

   Szóval itt ülök, az előbb sétáltam el a közeli kápolnához, ami fehér színben pompázik arany tetővel. A kápolna körül levendula ültetések vannak, minden levendulaillatú. Cigizés után leszedtem pár virágot, és a tenyerembe morzsoltam. Az illatjuk még így száradtan intenzív. Néztem a körülöttem lévő tájat, a közeli erdőt, a benne mértani pontossággal megrajzolt háromszöget, bükk-tölgy erdő lehet, de a háromszög forma egy másik fa fajta lehet, fél méterrel kisebbek a többinél. Furcsa látvány, ugyanakkor egyedi is. Az erdő melletti kis út, elkészült, szinte csillog innen a magasból. A kápolna bejárati ajtaján be lehet látni az ablakokon keresztül, látni a főoltárképet a Madonnát, mellette balra egy Jézus festményt, illetve jobb oldalt is egy festmény, de arra nem emlékszem. Hatos padsorok balról és jobbról, szűk kis kápolna. Elmondok egy Miatyánkot és egy Üdvözlégy Máriát, ha itt vagyok. Féltérdre ereszkedek, miközben magamban elmondom az imádságokat, és kérek, hogy az életem legyen, olyan ami már fent meg van írva, ne térjek le az ösvényről, kérem, hogy legyen ehhez elég erőm, kitartásom, akarásom. A kápolna bejárati kapuja a templomtól egy méterre beljebb van, visszhangzik ez a szűk folyosó, kicsit megijedek a saját magam zajától. Körbenézek a kápolna belsejében, könnyed minden, megkönnyebbülök. A kápolna bejárati ajtajánál a közel kétszáz méteres magasság tájképe fogad. Újult erővel hat rám az erdő, a mező, a szálldogáló villásfarkú fecskék és rétisasok sokasága. Rengetegszer voltam már itt, de mindig ad újat és szépet ez a látvány. Ha szép az idő ellátni a közelben lévő hegyig, ha még tisztább, akkor az Alpokaljáig, a monumentális hegyekig, ami ennek a hegyenek a háromszorosa. És a nap, ott nyugszik le. Most épp, nem sokára jelen lehetek ennek a megismételhetetlen pillanatnak. Leülök a közeli padra. Lábamat egymásra teszem keresztbe, és várom a pillanatot. Rágyújtok egy sodort cigarettára. Narancssárgán izzik a nap a távoli hegy mögött. Pár perc, és végleg eltűnik, hogy másnap újra találkozzunk. Ahogy ez a megismételhetetlen pillanat véget ér, elfog az az érzés amikor azt érzem, valami hiányzik az életemből, hogy ezt a pillanatot nem egyedül kellett volna átélnem, hanem valakivel, aki mellettem van, aki bátorít akire mindig számíthatok, aki a képzeletbeli nagy Ő. De most ez van. Itt és most, ezt csak én éltem át. Közben nyolc óra lett. A kápolna harangjai megkondultak. A szép harangok hangjában ott ülök a padon és nézem a horizontot egyedül. Az őszben felerősödnek az illatok, a kissé hűvös szél diófa és föld illatot szállít felém. Mélyen beszívom a levegőt, hagyom a tüdőmben pár másodpercig. Aztán a kocsi felé sétálok, hogy leírjam ezt a szöveget. Egy kavicsos út vezet az autóig, kb 150 méter távolság. Kis borospincék között, a szüretelésre várü szőlő édes illata csap meg, eszembe jutnak a régi szüretek, Nagyapám.

  Behelyezkedek a bal hátsó ülésre. Kicsit kényelmetlen, de elkezdek gépelni. Van egy jó órám a laptopon írni. Előttem egy kicsi elhagyott romos pince és a cseresznyefa. Leeresztem a kurblis ablakot, hogy friss levegő legyen a kocsiban.

 Mellettem balra a falum madártávlatból, ahol felnőttem, jobbra mellettem a pár éve felhúzott szőlőteraszok. A régebbi földút helyett, ma már betonos út vezet ide, könnyebb feljönni kocsival is, így nem kell a bringámra pattanni. Régen is mennyiszer jártam ide. Hm... Akkor még szinte érintetlen volt ez a rész, csak az jött ide fel, akinek dolga volt. Nekem igazából szinte semmi, de mégis feljöttem a látványért, a csendért a nyugodt energiákért, amely most is körülvesz, átölel a kora őszi napfénnyel együtt, amelynek még van ereje, viszont a szél már hűvösen fúj északról, de ez gyógyírrá, a látvány.

Mögöttem az egyik legkedvesebb présházpincém. Jelen voltam amikor még egy kis normál pince volt, aztán valaki megvenne, láttam, ahogy lebontják, és szinte a semmiből újra húzták ezt a házikót, és most épp egy család lakik benne, háromnál több gyerekkel. A ház fehér színben pompázik, az eleje téglamintás, mint egy angol ház,  tetején szélkakas, a meredek domboldal mellett húzódik szőlővel körülvéve, akár valamiféle védőbástya. Gyakorta képzelem el magamat is egy ilyen házikóban, családdal. Innen eljárni munkába, majd munka után a gyerekekkel foglalkozni, vagy a ház körüli teendőkkel. A szőlőben kapálni, permetezni, figyelni a növények növekedését. A fűszerkertet és a ház előtti virágokat gondozni, locsolni, ápolni. Egy régi autóval közlekedni, amelynek szinte már csak eszmei értéke van, de a célnak megfelel, ából bébe eljutni. A csajom teregeti a frissen mosott ruhákat, lengedeznek ebben az őszi narancssárga színű szélben.

És az emeleti ablak kilátása..., amely mindennap magával ragadna. Kora hajnalban együtt kávéznánk, ő teát inna. Valahogy így kezdődne a reggel.  - elmélkedem

  Ez a kicsinyke kuckó, amely megóvna a világ rosszaságától, illetve a meg nem született család és gyermekeim óvóhelye lenne. Az értékek őrzője.

A mostani felgyorsult világunkban, amikor egyet pislantunk és már más van, nehéz sodródni az árral, de nem is muszáj. Az idő pereg, benne mi emberek, akik képtelenek vagyunk egymásra odafigyelni, mert folyunk az árral, azzal a szarkupaccal ami a víz tetején folyik.

Barátokra nem fordítunk elég időt, magunkra nem fordítunk elég időt, hogy akarunk ebből bármit?

   Itt ülök a kocsi bal hátsó sorában, nosztalgiázok a múltról, amelyben benne is élek, mintha élő jelen lenne, viszont nem.

   Amikor ezt a parkoló bejegyzést leírom, otthon az egyik Olivetti írógépemen, egy Sára nevű lányak fogalmazok meg egy klasszikus írógépes levelet, postán feladva. Vele már találkoztam, fogalmam sincs mit írjak neki, fogalmam sincs, hogy szimpatikus vagyok-e számára. Még sosem kapott levelet senkitől, szóval jónak kell lenni a levél megfogalmazásának és tartalmának. Nem szeretek első lenni, semmilyen formában, de most itt az idő.  A kihalt már-már uniqumnak számító levelezésben megfogalmazni, amit egy pesti kávézóban kellett volna elmesélnünk egymásnak, talán úgy, hogy a bevásárlóközpontban a kocsinkat / kosarunkat egymásnak toltunk volna és felpillantunk...és akkor...

Vagy akár a könyvesboltba betéved, a fotocellás ajtó széthúzódik, mint a Notting Hill-i srác a filmben elkezdődik valami új. Felfele ívelő boldogság.

   Úgy háromhete fogalmazódik meg bennem a levél, de hogy a 85 éves Olivetti úr elé üljek az félelemmel tölt el, pedig nincs mit takargatnom a múltamon, sem a jelenemen. Ez volnék én, egy piros kocsi hátsó ülésén ülő ember, a közeli kápolna tövében. Művészetek iránt érdeklődve, félelmekkel amelyek sok esetben többek, mint egy normál emberben, gátlásokkal amelyeket, talán generációk óta hordok magammal. Sok esetben félek elmondani, vagy épp leírni, amit gondolok. Jelen esetben az írásról beszélhetek. Ha tizedannyit le tudnék írni, mint ami a fejemben van, lehetnék Knausgaard, Hemingway, vagy aki csak szeretnék. A leírt szónak, mondatoknak súlyuk van, noha a mai ember semmit nem ír papírra, kivéve az aláírását bankban, vagy hivatalos helyeken, azon kívül semmit. A gondolatok elszállnak, még mielőtt léteztek volna?

Én teljesen máshogy gondolkozom. Bakelit lemezről hallgatom a zenét, nem letöltöm, írógépeken írok levelet a barátaimnak, akik vagy visszaírnak, vagy nem. Sok esetben nem, mert időhiányra hivatkoznak, vagy arra, hogy dolgoznak, vagy bármire. Mi nem az, ha időd adsz a barátodnak? Annak, aki odafigyel, és elmondja őszintén a dolgokat: Figyelj! Te letértél az ösvényről, nem gondolod, hogy vissza kellene másznod oda? Miért tértél le? Segítek, itt vagyok, mondd el nekem, tudod, hogy rám mindig számíthatsz. És stb.

Ha ezek elhangzanak, már maga a segítség, persze a fülekre is szükség van, amelyek meghallgatnak, és karok, amelyek átölelnek.

   Szóval félek a leírt szavaktól, most főképp, S.-nak szánt levélben, mert ezeknek van súlya. Nem tudok, és nem akarom hazudni magamról, akár egy közösségi médiára feltöltött fotón sokan, nem akarom színlelni a boldogságot, nem akarom színlelni, hogy nekem jobb, mint neked. Én itt voltam a Colosseum a háttérben, jól érzem magam, miközben te épp munkában vagy, és ezt látod, hogy nekem mennyivel jobb MOST, mint neked, hogy te is erre a most-ra vágyj. De fontos, hogy a te saját MOST-odra vágyj, ne máséra. De sokan folynak az árral, arra vágynak amilyük nincs, azt akarják elérni, ami másnak van, miközben észre sem veszik azt a gazdagságot, amelyben vannak, mert mindig is mások akartak/akarnak lenni.

   Én szeretnék, most mindent itt hagyni. Minden emléket, minden emléket vele, a helyeket, amelyeket együtt láttunk. Rómát, Toszkánát, a magas hegyeket a tó körül, és ezt a helyet is, de szinte lehetetlen, és nem gondolni rá butaság lenne. Vagy épp kitörölni, nem járni arra felé, ahol összekötött a sors szövője. Nem sétálni éjjel az Andrássy úton, őszi napon, bekukkantani a lakásokba, ahol a felkapcsolat tompa sárga színű lámpák fényeiben látjuk a szobát a festményekkel, bútorokkal. Amikor jó hazatérni a sétálás után, meginni egy forró csésze kávét. Összebújni a takaró alatt, összefonódva.

 Amikor felfedezel egy várost, ne menj oda többé az emlékek miatt?

Vagy épp az emlékek miatt mész oda szívet tépázni?

Örültség ugye a szerelem?

Benne minden díszletére emlékezni, újra- és újra.

   Én nem szeretném kitörölni, de már nem szeretnék emiatt szenvedni. Sem egy rendszám, sem egy felugró utcanév láttán. Csak együtt szeretnék élni vele, hogy igen, akkor jó volt és szép.

         Gyakorta elém csapódnak ezek a dolgok, amelyekkel nem igazán tudok mit kezdeni, fáj, hogy emiatt emlékezem.

  A lehúzott ablak résén párás hideg zúdul be, körülöttem besötétedett, a nap lement, itt ülök a sötétben csillagok alatt, látom a kisgöncölt, az esthajnalcsillagot, a Hold fehéren vakít. Sosem tudom milyen Hold van épp, pedig régen ezeket a dolgokat tudták az emberek.

Szarvasbőgés hangja hallatszik a felettem kétszáz méter magasan lévő erdőből. A nagy sötétségre pillantok, onnan jön a hang, ha világos lenne most a fák lombkoronáit látnám és a sziklákat, amelyek, már sokat láttak ez idő alatt.

   Ideje lenne mennem, már. A betonúton, a kanyarban megállt a tegnap lehullott eső sara és hordalék. Idejövet is alig tudtam átverekedni magam az autóval, majd figyelnem kell és a közeli sziklákra és kövekre, hogy ne csússzak neki . Az autó fényszórói a szürke betonon sárgásan világított fényalagútja a szemközi kis pincére világított amelyen szétragyogott a fény a közeli cseresznyefára, és ereje tompult.

  Ez a világ és én benne élek, benne élek!? Te benne élsz-e?

Parkolói feljegyzések X.

Parkolói feljegyzések X.

/Egy 2009 körül elkezdett bejegyzési formát porolok le, így pontosan 10 évre rá./

Egy kisvárosban ülök a kocsiban egy a főúttól nem messze lévő parkolóban. Körülöttem testek és emberek helyett parkoló autók. Előttem birsalmafa, pár bokor, balra tőlem egy út melletti kőkereszt, aminek az egyharmada ki tudja mikor tört le, helyette vaskereszttel pótolták magát a keresztet, de jól mutat. A park rendezett, pár napos a fűnyírás, pár üres paddal, és a kihagyhatatlan térkővel, Eu-s pénzből. A parkoló fehér kaviccsal leszórt. Az anyósülésen ülök, kezemben a sok valahányéves laptopom. Időkorláthoz vagyok kötve. Körülbelül 59 percem van írni, vagy talán annyi se. Mellettem egy sárga épület, címerrel és zászlóval ellátva, kapuja még a régiidőket jelzi barna óriás kapu, felette félkör alak amin átszűrődik a fény. Egy szürke Renault Twingo mellett parkoltam le, nem véletlenül. Üvegtetője van, gyári alufelni. Szerelem első látásra.

A rádióban fm4-t (efemfír) hallgatok, az osztrák rádiót, csodával határos módon itt tiszta a vétel,  valami daily mix megy, délután háromóra tizenháromperc van. Előtte mondták be a híreket németül utána pedig angolul. Furcsa érzés kapott el. Itt azért mégsem annyira becsapós a német sem az angol, mint egy nyelvvizsgán ülve és fülelve a részletekre, igaz itt nincs is tétje.

         A kocsiban enyhe benzinszag terjeng, vennem kell a fűnyíróba benzint. Hiába a csomagtartóban van, illata erős és meghatározó, persze az ablakokat lehúztam 26 fokban kész öngyilkosság lenne itt írni. A visszapillantón lógó wunderbaum „new car” kékszínű fára kivágott illatosítója mocorog, fújja a nyárutói könnyed szellő.

A közeli dohányboltban vettem piros Marlboro-t, irodalmi elindíttatásból. Amit szép irodalmi rajongásnak nevezett el egy barátom. Pár napja Knausgaard interjút néztem, amit a Vice magazin készített vele New York utcáin pár percig kullognak, aztán egy Pub-ba betérve egy pohár sör mellett vitassák meg a Harcom (Min Kamp) sorozatot részeit. És ebben a Pub-ban valamilyen oknál fogva még lehetett cigarettázni, így Karl Ove rágyújtott a piros Marlboro-jára, és mivel szeretem a könyveit,  egy példakép is számomra, ezért leutánoztam. Ami persze stílustalan, és gyerekes rajongás.

         Az íze teljesen más, mint a sárga Camelnek. Cigizgetés közben a Twingo részleteibe vesztem el, klassz autó, imádtam az „enyémet”, bár sohasem volt igazából az enyém. Hiányzik. Jövőbeli tervek listáján egy ugyanilyen, mint ami itt parkol mellettem, szeretném birtokolni. Üvegtető, kesztyűtartós, pohártartós, gyári alufelnis változat. A színe mindegy igazából, csak menjen, bár jó legyen fekete, mert az előkelő, igaz minden másnap le kellene mosni a portól, de hát a fekete előkelő szín. Ebben a szürkében se csúnya, igaz ahogy a részletekben vesztem el, szegényen téligumi van, valószínűleg hasonszőrű olcsó budget történt. De esőben legalább betapad, meg a forró aszfalton, igaz így télen elveszti jelentőségteljességét a winter felirat a gumi peremén, mert csak megnyugtatás képpen lesz ott, tapadás helyett.

         Alig sétál itt ember, így róluk nem tudok írni. Bár egy bordó hajú lány haja összkötve, épp viszi a hátán a tubáját, fekete pólóban. Valószínű a buszpályaudvarra indul, a közeli városban van egy fúvószenekar, a délután 5 órási próbára odaér. Sosem voltam zenekari tag, a zongorát nehezen lehet az ember hátán cipelni, az külön kategória. Meg amúgyis kontár voltam, sose voltam jó benne.

Most beállt baloldalamon egy kopasz fickó, és érdekesen néz. Ki ez az őrült, ölében egy laptoppal és ír. Hát én volnék az. Barna színű pólóban és farmer rövidnadrágban. Gyorsan kiszállt, és el is viharzott valamelyik irányban. Nem tudtam megfigyelni merre.

A parkoló mögötti házban emlékszem pár éve még tv szerelő dolgozott, mondanom se kell, hogy mára már nem ő bérli ezt a boltot. Most Asztalbútoros van kiíra a cégérre. Szellemes cégére van. „Szálka lakberendezés”.  

         Fekete atlétás ötven év körüli férfi bringázik a főúton a szürke kemping-jével , s más emberek kettesével, vagy hármasával tartanak valahonnan valahová. Mindig érdekelt, hogy honnan és hová, de ez olyan, amit soha nem tudunk meg.

A rádióban már 5 perce csak reklámok mennek, németül. Vedd meg, ez annyi, ez meg amennyi, sváb tamtam. Ikea family kártya stb.

A távolból sziréna hallatszik, tűzoltóautó az, emberek kicsit rémülve megállnak pár másodpercig a látványra, mindenki test beszéde rémült ilyenkor.

Egy pár sétál a közeli járdán. A lány várandós, az állapotot tekintve talán november végére lehet kiírva a kis jövevény.

         A kopasz férfi elhajt mellőlem a szilvalila opeljével… Még mindig furcsán nézett. De nem mégse hajt el, csak kijött valamilyen alkatrészért vagy a papírjaiért. Nem tűnik szerelőnek, szóval csak valami fontos iratot hagyhatott a kocsijában. Akkor még egy furcsa nézést el kell viselnem tőle.

         Aztán elszívok egy cigit még, nem várom meg. Indulok benzint venni a fűnyíráshoz.

Aztán este pedig szeretném folytatni az olvasást, a valamelyik csak elkezdett de be nem fejezett könyvvel, talán a Római lányt, vagy akármit, sok van.

Vagy írni levelet, hogy a jövőhéten a postás kézbesítse őket.

ui: Kedvem támadna most rögvest elindulni délnek, Rómáig meg sem állnék. Imádom a nyárutót, az őszt, és a tél elejét. De ezek csak álmok. Most mennem kell, lemerül a laptop. És én sem ülhetek itt tovább, mint egy buborékba zárva.

zene: Bon Iver: Holocene: https://www.youtube.com/watch?v=8T0cHQb39GY

Egy magánjellegű fecsegés harminchat

         Épp az udvaron cigiztem, és a közel-távoli mezőt, és erdőt figyeltem közben. A frissen főtt kávé elégette a szájpadlásomat, kicsit könnyezni kezdett tőle a szemem. Aztán káromkodtam. A mezőre pillantottam újra. Napraforgómező lesz pár hónap múlva, és a hársfa illetve a napraforgó mező mellett közvetlen egy búzatábla van. Az, amire a napraforgó megnő – most olyan 20-30 cm nagyságú lehet, addigra már a búzát épp feldolgozza egy malom, s szemeit őröli, hogy friss lisztet készítsen belőle. A pékek ebből a lisztből remek kenyeret készítsenek. Nah igen ezt még a 80’as években jól tudták, mára már ehetetlen az összes kenyér, pár órával a sütés után aszalódásnak indul. Sok minden hiányzik belőle. Főként a jó minőségű liszt, illetve a szaktudás. Rengeteg „csináld magad süss kenyeret” könyv jelenik meg, nem hiába. Sokan már otthon bíbelődnek vele. Nagyapám molnár volt a helyi malomban. Már nyugdíjas évei után jó pár évvel mondta emlékszem, egy vasárnapi ebédnél, ahol ő vágta fel a kenyeret – mielőtt megáldotta a késsel keresztet vetett (rajzolt) a kenyérre, és utána vágta fel – ennyire zsurmolódik a kenyér ahh. Azaz apró pár centis morzsák hullottak az asztalra. Szemében látszott, a csalódottság. Sosem felejtem el. Ez körülbelül a kettőezres évek körül volt. Azóta a helyzet csak rosszabb lett.        

         Most már minden tucattermék, ruhák, autók, ételek, gyorsételek sőt az emberek is. Elfelejtünk enni, főzni, szeretni, álmodozni. És igen, ezek közhelyek, de tedd fel magadban a kérdést, hogy ma, vagy tegnap hol ebédeltél és mit. Időhiányra hivatkozva kész ételt, mert ez és az van.

De ezt hagyjuk is, mindenki eldönti saját maga. Az vagy amit eszel.

         Mai nap bevásároltam. Gyűlölök bevásárolni, az embertömeget is, de hát meg kell csinálni. Egyik boltba ki, másikba be, hol olcsóbb, hol még olcsóbb. A forróság nehezítette a dolgokat. Valahogy az ember akkor ingerlékenyebb, nem csoda hisz csorog, folyik róla a víz.

Egy fehér Iveco-s furgonos teljesen irreális helyen állt meg a számláját írogatni, vagy akármilyét, kikerülöm, persze várnom kellett, amíg a szembejövök eljöttek, és biztonságosan megelőztem, aztán rádudáltam egyet, mert balesetveszélyes helyen állt meg. Ha 15 méterrel feljebb állt volna meg a kereszteződés előtt, akkor nincs útban, ráért volna a Dankó rádiót hallgatni, árnyékban tudta volna a számláját megírni, kiszámolni az áfát, béfát, céfát, és a nettót meg a bruttót, stb. Aztán ahogy lenni szokott ment a mutogatás, én csak integettem neki.        

Aztán rövid időn belül egy másik F1-es pilótával is összefutottam. Szürke Audi-s volt, irányjelző nélkül kanyarodott, elsőbbséget nem adott, elém  furakodott, mire kikérte magának a dolgokat, hogy a közel 6 méteres kombijával elém jött. Persze legyek türelmes, gondolkozzak az ő fejével, merre akar menni. „Barátságosan” integettünk egymásnak ő rázta az öklét, és meg a középső ujjamat mutattam neki. Persze egy újgazdag férfit nem lehet csak úgy helyre tenni egy középsőujj felmutatásával. Legszívesebben, mivel már nálam is elpattant az ér a homlokomon, kiszálltam volna és bekopogok az ablakán, hogy „Hé ember te most mire is gondoltál?” ugyanis, a zebrán áthaladt egy gyalogos, azt persze még ő se merte elütni. Szóval így álltam mögötte, mire a barátnője is integetni kezdett az autóból. Valószínüleg az autót féltették jobban, hogy a matt Audi fényezése ne sérüljön. A nagyobb kutya baszik effektus ez az autóknál is jelen van íratlan szabály. Aztán elindultunk, nénike áthaladt a Tescoból, a Lidilbe, Audis előttem, én mögötte, felgyorsítunk 40-50-re, mire hirtelen a fékre lépett. Ez ugye a közúti veszélyeztetés tipikus esete. Az újgazdagok így próbálnak példát statuálni, hogy egy piros seatos, nehogy a meglévő egojába csak úgy bele merjen szólni, vagy taposni, aztán lakott területen belül padlógázt nyomott, mire a dízel Audijából egy gyárkéménnyi korom távozott. Kedvelem az ilyen embereket. Szerencséje volt, mert nem a gallytörő dzsippemmel voltam, mert akkor nem satuztam volna amikor büntetőfékezett előttem, hanem simán belemegyek, a zsaruknak meg megmutatom a felvételt, hogy volt F1-es pilótánknak képzelt újgazdag „férfi” mit csinált, és hogy is volt.

         Így telnek a szabadnapok csendesen. Kiolvastam Bukowski: Nők című könyvét, most Hajnóczy Péter: A halál kilovagolt… című könyvét fogom elolvasni ebben a tikkasztó melegben.

         Tegnap este tizenegy körül sétáltam a faluban, ezt az időszakot szeretem, mert már nem lehet látni semmi embert, semmi mozgást, nyugodt minden, kihalt és izgalmas. A „szoros”-on mentem át, az akácfák és bozótok kötött kis szentjánosbogarak világítottak, persze frászt kaptam először tőlük, hogy mi világít a bozótosba, de csodaszépek voltak. Mostanában nem láttam ilyen csodát. Arra gondoltam önző mód, de szép lenne beletenni pár tucatot egy befőttesüvegbe, és nézni, ahogy világítanak a sötétben, illetve lefotózni, alkonyattájt felé. Haladtam tovább, a pompa utcailámpák fényében, pár szúnyog csípdesett, egy az arcomat, kutyák rémülten ugattak. Van egy utca amit különösen utálok, ott mindig vérszemet kapnak és üvöltenek. A gazdájuk nem szeretheti őket eléggé, talán ezért ennyire vadak gondoltam. A kocsma zárva, bár sosem teszem be oda a lában, a munkás busz már rég elment, pár macska fekszik a meleg aszfalton. Egy másik utcában van vagy 5-6 darab akik az egyik ház előtt bandáznak. Egy hófehér, egy szürketarka, fekete, fehér vörös, vörös szürkecsíkos, és egy teknőctarka. Némelyik kedvesnek tűnik, odajön és a lábamhoz dörgölőzik a többiek csak feszülten figyelik és tizedmásodperc alatt futásnak erednek.

         Hát valahogy így telnek a napok. Gondolatokkal, és el nem készített fotókkal, le nem jegyzett „hú de klassz mondatokkal amik később de jók lennének” a fejemben. Tervekkel, álmokkal, és közhelyekkel.

Minap láttam egy klassz laptopot, de most ebben és a következő hónapban és talán az után sem tudom megvenni, majd félreteszek, persze minden hónap így indul. Aztán a sok minden főként én keresztbe teszek magamnak. 10 éve néztem még ki, már akkor ilyet szerettem volna, hogy hú azon megírom a regényemet, azóta ez újra előtérbe került, és ahelyett, hogy azon lennék, hogy gyűjtök mégsem teszem. Igen egy alma laptopot szeretnék, mert menő, mainstream, a kedvenc íróm is azon ír, persze ettől én még nem fogok olyan jól írni, mint ő, és stb stb. Az álmokat meg kell valósítani nem? Hát azon leszek. És ahogy 10-15 éve elkezdtem, és az volt a fejemben, hogy azon fogom befejezni, hát azon fogom egy apple-n.

Igaz, hogy már az 1/3-át megírtam, de még lesznek oldalak, karakterek, csavarok, szomorúság vidámság, utazás benne. Hát ennyi. A magam szórakoztatására írom, nem akarok híres lenni, meg semmi.

Utána meg jöhet, az autó. Bár az nagyobb falat. Egy új Suziki Jimny, igen ez is cuki, mainstream, és kell…majd valamikor. Persze hányok a menő dolgoktól, de hát ez van.

Most elmegyek sétálni, megnézem a szentjánosbogarakat ott vannak-e még, és majd olvasgatok hajnali kettőig ahogy szoktam. Holnap már dolgozom, leemelem a munkahelyi szekrényemből az álarcomat és magamra öltöm olyan könnyedén, ahogy a céges műszálas pólót.