Egy magánjellegű fecsegés negyvenhét - Karanténnapló 2.16.

 Egy magánjellegű fecsegés negyvenhét - Karanténnapló 2.16.

Allemande

Most írhatnám azt, hogy az alcímre ha nem érted google, ahogy barátom mondta, hogy felesleges dolgokkal ne basztassam, mert minden kérdésre választ ad a google, ne fárasszam ezzel, és ne hívjam fel telefonon, mert ha tíz percnél hosszabban beszélek vele úgyis lerakja, amint letelik az a bizonyos tízperc, mert ennél több ideje senkire sincs. A húgára is rárakja a telefont, bármit akar közölni. Itt ugye nem egyértelmű semmi, csak az biztos, ha tíz percnél hosszabb Ő bizony bontja a vonalat bárkinél. Az időbeosztás fontos, de nem ennyire. Amikor nálam csinálta ugyanezt, akkor töröltem a telefonjegyzékemből. 

Allemande : „A barokk korból eredő, páros ütemű német népi, majd társasági tánc. 3/4-es formája a bécsi keringőhöz hasonlatos.” vagy „páros ütemű, lassú német néptánc. Régi szvitzenében nyitó vagy II. tétel”

Ha bővebben érdekel akkor google.

Én sokszor láttam zongora kottákon ezt, akkori orosz zongoratanárnőm elmondta mit jelent ez, mi a tempó, és közben ordítozott, ha az én tempómhoz mérten lassabban kell játszani az adott Bach darabot.

Új év akárhányadik napja van, a változó munkarend miatt fogalmam sincs milyen nap van,, hétvége van másnak az biztos, nekem meg munkaidő.

Tegnap szakadó hóesésben „száguldottam” a munkahelyemre, épp egy amerikai podcastat hallgattam. Most alig figyeltem a beszélgetésre, mindinkább a hópelyhekben, a fehér mellettem elsuhanó tájban vesztem el. A fákon megtapadt millió hópehelyeben, a mező, erdő fehérségében, a közeli kis dombok sapkájában. Az úton persze volt aki gyorsasági rally szakasznak nézte az úton lévőket, volt aki még a lámpáját se kapcsolta fel, de hát ilyen egy nyugati országrészben közlekedni főúton:. halál félelmetes. 

Autón világít a check lámpa, még pár száz km és elalszik, újabb kétszáz és újra felgyullad. Nyáron műszaki, még egy cirka egy havi fizetést valószínűleg elkér, szeretet gyanánt, de persze megadom neki, csak A-pontból B-be mindig vigyen el, illetve legyen meleg az autóba ezek között a távok között. Itt nem a kigyulladásra gondolok, hanem a sima zökkenőmentes haladásra menetközben, hogy a -5 fokban fűt az autó.

Ebben a fehérségben és csodában haladtam kissé késésben a munkahelyemre (gyakorlatilag mindig). Az új év első könyvét el is olvastam, felírhatám valamelyik füzetembe, de az év hátralévő könyveit amit majd elolvasok/ nék, azt úgy is elfelejteném feljegyezni, meg hát nem ez a lényeg, hogy mindenről listát, meg adatbázist készítsünk, az élmény, az út a fontos, nem a cél, csak, egy kis klisét (közhely) is puffogtassak. 

Kedvenc íróm könyve január 5-én jelent meg a tengerentúlon és a britteknél is egy időben. Olvastam magyar cikket, ami csak a tengerentúli könyvet említi, ilyenkor felhívnám a cikk íróját, hogy vagy ne írjon cikket, vagy alaposabban nézzen utána a dolgoknak. Én már fél éve tudom, hogy lesz új könyve, és azt, hogy eredetileg ez márciusi megjelenés lett volna, de előbbre hozták január elejére. Ki tudja miért, örülök neki. Viszont Angliából nem tudok rendelni a Brexit, meg a Covid újabb, legújabb, méggyorsabb, szupergyorsabb, terjedése miatt. A nagy amerikai, illetve európai cégtől, ami egy folyónak a neve majdnem, attól meg sosem rendeltem ,és mivel az európai raktár is leállt vagy mittudom én, így március 8-a lenne a szállítási határidő, amíg amerikából ideértne a szállítmány, valami óceánjáró teherhajóról, így a könyvrendelést kicsit pár napig szüneteltettem, hátha változik addig a helyzet. Csak azért, mert állítólag a Royal mail, azaz a Britt posta december 29-től reopened, szóval újra szállít. 

Megjött a vakcina, most érdekes mód, mindenhol megháromszorozódtak a fertőzöttek számai, még olyan helyen is, ahol teljes lezárás van már december közepe óta. Nah nekem ezt magyarázza meg valaki. Hogyan lehetséges ez? Egyfajta hatásgyakorlás arra, hogy beoltassuk magunkat? Vagy ténlyeg mindenkit hülyére vesznek? Vírus van az egyértelmű, kérdés a számokban rejlik. 

No de kanyarodjunk vissza a havazásra az érdekesebb. Mindig várjuk, mintha 5 éves gyerekek lennék és felnézünk a szürke egybefüggő felhőkre és szüleinket kérdezzük mikor lesz hóesés, mikor megyünk szánkózni a közeli hegyre. Várjuk, még talán jobban, mint a karácsonyt, mert ez egyfajta csoda. Az addigi megszokott környezetet belepi egy fehér massza, az addigi bűnös területeket, akár lelkeket is mintha megtisztítaná ezzel. Szűziesen ártatlanná, védtelenné válik minden körülöttünk, amely ránk jó hatással van, mert másképp látjuk az addigi megszokott tájat, a fákat, az utat, az udvart, az autónkat, bármit. Mintha az élet lecsendesítene, ilyenkor feleslegesen nem mászkálsz el, nem nézed a sárga fényszoró izzó előtt megvilágított hópelyhek esését, csak, ha muszájból vagy az úton, mint hazafelé a munkából és ha mégis így történne, felteszed a kérdést, hogy miért nem a pasimmal/ csajommal nézem most együtt a meleg közös lakásból a hóesést forraltborral a kezünkben romantikusan, eközben te küzdesz az autóval, hogy úton tartsd, ne fékezz mélyeket, és hirteleneket, mert akkor az árokban kötsz ki, és a szembejövő autós is normális közlekedési kultúrát vegyen fel, ne most mutassa meg, mekkora jampi azzal a 15 éves német volt prémium TDI Passat kombival, amit tuningchippeltetett még vásárláskor, a szokásos olaj csere, szűrők cseréje, vízpumpa, után egyből, hogy a 150 lovas autót felhúzzák 200 lóerőre valami kínai chiptuning fájlal, ami még ráadásul kevesebbet is fogyaszt mint a gyári érték.

Szóval máshol lennél, mint most ahol vagy ebben a romantikus hóesésben. Amit tök megértek. Hatalmas lepedőakrobatikákra gondolsz stb. Aztán hazaérsz, a lakásban 16 fok van, barátod/csajod, még nem is ért haza. Hol lehet? Közben nekiállsz egy teát csinálni, mert nincs otthon bor, nézed az utcák fényében a milliárd hópelyhet, ahogy zuhan a felhőkből az úttestre, a fákra, a kocsidra, mindenhová. Boldog vagy és épp ezt a boldogság érzést jó lenne átadni, de hogyan, lehet?

Pár nappal és éjjel később van.

Rendeltem egy könyvet, Knausgaard legújabb esszégyűjteményét, az angol könyves oldalról nem lehet rendelni a Brexit és az új legújabb vírus miatt, így maradt a magyar oldal, 1500 Ft-tal többe kerül, kíváncsian várom, hogy be tudják-e tényleg szerezni. Az tény, hogy elsők között rendelhettem meg, vagy épp legelsőnek. Bizonyára vannak rajtam kívül is Knausgaard magyar tifozik, de nálam az összes kötet meg van, angolul, magyarul, illetve egy oltári nagy poszter róla a falamon, így úgy gondolom és érzem, hogy kimaxoltam a dolgokat, ja lassan már vallás, mint szimpla szimpátia, inkább ilyen apakép keresés (de erről nem most). 

Befejeztem két könyvet és alig telt el az évből egy hét. Továbbiakban is legyen így. Én nem vagyok ez az exel táblázatba felírós, mit olvastam, mit vettem, vagy épp a fekete füzetembe, mert beköszönt a február, aztán elfelejtem folytatni a táblázatkitöltést. Ez épp olyan felesleges, mint január elsején elkezdeni -3 fokba futni, mert az izmok a mínusz fokokban nem éppen jól reagálnak, főleg, hogy be sincs melegítve a futáshoz rendesen, és csodálkozunk azon, hogy egy hét után fáj minden, a térd, a boka, szar a futócipő, folyik a takony, mert nem öltöztél fel normálisan. Nem ekkor kell eltervezni az egészségesen élek című dolgokat, hanem amikor kitavaszodik és minimum 10 fok van. De hagyjuk is ezt, mindenki azt csinál amit akar.

Folytatom a Brunella Gasperini: Ő és mi c. könyvet, imádom, a szerző 1961-ben írta meg, magyarul 1985-ben lett lefordítva, azóta meg eltelt több évtized, de mégis érthető, átélhető, és akármi, őszinte és jó olvasni. 

Más nincs igazából. A benzinkúton a benzinkút csövével megnyomtam valami fekete gombot a tankbetöltőnél, így a max 45 liter helyett többet tudtam tölteni a kocsiba, így kevesebbszer kell tankolnom a hónapban, az a fekete kis pöcök valami szelep, ne kérdezd, 600 kmt mentem és még fél tankot mutatott a műszerfalon a mérő, így inkább rátankoltam, mert azt gondoltam, hogy kiakadt a benzinpumpa kis jelző pöcökje, aztán hogy ez igaz volt-e amit a művszerfalon láttam, vagy valós azt nem tudom, de így is elnyelt még 30 litert, így a 45 literes tankban közel 55 liter benzin van. Így legalább kevesebb tírpák emberrel találkozok a kúton, úgye alig egy hónapja az a vagy berúgott, vagy más anyag miatt más állapotban lévő emberrel való szóváltás, meg a pénztáros miatti hajcihő volt. De aztán azóta is voltak kacifántos és érdekes dolgok, de most ezt hagyjuk is.

Pár napja az egyik nagy kereszteződésben baleset volt, amit láttam a kanyarból kijövet, senki nem állt az úton mármint rendőr, de persze lelassítottam 80-ról, aztán 20-al döcögök, erre egy katonai egyenruhában lévő emberke szól valamit. Megállok. Mondom mi van?

Azt mondja mehet, de lassan, hogy nehogy újabb baleset legyen.

Kérdem én, miért nem áll fixen a baleset előtt 50 méterrel valaki fényvisszaverő kis pálcával, meg egyenruhába, vagy akármi. Balesetnél katona fogad. Ennyire elfogytak az emberek?

Szóval a helyzet ezek szerint tragikus, ennyire nagy oltári nagy lenne a fertőzöttség, vagy én már nem tudom.

Persze mint a kisangyal gyök öttel jöttem el, épp homokkal szórták fel az olajnyomokat, gyenge pilinkézett a hó, sötét volt, koromsötét,  közben a fűtés hármason, néha már én is fulldokoltam a melegtől, de néha meg fáztam még amiatt, hogy a munkahelyemen nincs megfelelő fűtés, de az előzőekből rájöhettél, hogy én bármikor halálra tudok fagyni, évszaktól, napszaktól függetlenül is. Márképpen vagyok bekötve, emiatt ne haragudj. +10 fok alatt, az nálam hideg. Ilyenkor bármi tevékenység az egyenlő a péppéfagyással.

Bár ahogy ünnepek között hoztam haza fejér megyéből az Olivetti írógépet, valami porbafingó faluból, akkor is hazafelé másfél órát álltam a dugóban, már már úgy éreztem magam, mintha pesten lennék, a Keletitől araszolnék az Astoriáig, ahonnan meg mintha semmi dugó nem lett volna, csúcs elvesztegetett időm ott kettő és fél óra, azon az alig 4 km-es szakaszon. Egy keményen átdolgozott pénteki délutánt, másképp és máshogyan is el tudna képzelni az ember, így akkor és ott megfogadtam, hogy nem fél 5- 5 kor kell onnan elindulni, hanem inkább két órával később, de ugyanez a helyzet a Hungária körúton is, totál felesleges ekkor elindulni, mert a birka, ekkor indul meg vidékre, mint ahogy én is akkor. De megfogadtam ezt, és zöldlámpás hullámmal, szinte röpülve átszeltem a fehér Twingo-val a várost, persze nem is 45-tel hasítva...adatokat nem írhatok, de hát zöld volt mindenhol...így képzelheted a hasítást, a tempóm, egy francia autóval. 

Én mondjuk élveztem olasz pop slágerek között. 

Január első napjaiban a két házzal alrébb lévő szomszéd egy cirka 5 méterig lángcsóvájú „tábortüzet rakott” melynek tompa narancssárga fényei pislákoltak cigarettázásaim közepedte az udvar feketségébe burkolózva. Az idei évtől bármifajta lomégetés tilos, kivéve ha grillparty. Az eset után pár nappal újabb lángok fényei, és a műanyag 50 árnyalatának szagai voltak érezhetőek, de most nem onnan, hanem a szorosból áradóan. Ennyit a szabályokról, hát nem Svácjban élünk. Tegnap kaptam egy hírt, ami megrázott, újra átéltem, amit szinte napra pontosan hat évvel ezelőtt (leírni is fura, hogy már ennyi idő eltelt) aztán másnap egy másik hírt, ami új volt. Mind a kettő eléggé megrázott, sokként ért. Ezekről nem szeretnék írni, vagyis írni szeretnék, de majd a fekete vonalas füzetembe, hogy kiírjam magamból, de itt nem. 

Netflixen befejeztem egy 3 évados olasz sorozatot: Suburra, jó volt, kihasználom az ingyen 30-nap adta lehetőségeket, egy dokumentum film miatt regisztráltam amit újév napjától lehetett megnézni, Minimalisták: A kevesebb több címmel, talán erről már írtam és linkeltem is az elérhetőségét. Alig várom, hogy lemondhassam, mert számomra nem ez a platform jelenti A filmnézést, igen nagy A-val írva. Szeretek én felfedezni új filmeket, és nekem egy algoritmus ne találja ki az ízlésemet, egy az, hogy úgyse fogja, kettő, nyilván nem a világ összes filmje található meg ebben az adatbázisban, majd én eldöntöm mit szeretnék nézni és mikor. És dönteni, nah azt a legjobb az életben. Igazam van?

Kezdem unni Max Richter új albumát, viszont levélíráskor még mindig ezt az albumot használom. Fejembe vettem, hogy a hozzám közel állóknak írok írógépes levelet postai feladással, így minden este más barátommal vagyok a lockdown alatt, ami számomra jólesik, kiírhatni magamból dolgokat, persze eltelt egy hét, és egyik levélet sem tudtam befejezni, húzom, hozzáírok, így váltakozva egyikkel másikkal vagyok, gondolati síkon, és fizikálisan majd akkor ha a postás is lesz olyh kegyes kivinni a levelet a megfelelő címre, és bedobni a festéktől málló, rozstától díszes dobozba, remélve azt, hogy az időjárás is kegyes, nem ázik totálisan szarrá a levél épp emiatt.

Pár napja a kedvenc faluba is ellátogattam. Időm és pénzem volt elég, hisz hónap eleje, itt utóbbira gondolok. Köd takarta a tájat, amit amúgyis tudok becsukott szemmel lerajzolni is, de még különlegesebb volt így látni, bár valószínű a 10 év „lejárás” alatt láthattam már így is. 

Utána bevásároltam a közeli hiperszuper áruházban, a parkolóban elszívtam egy cigarettát, a mögöttem lévő parkoló autók között Bmw, Volkswagen típusú autók max 2-3 darab. Járó motornál barátok haverok összegyűlve,  energiaitalt és cigarettát fogyasztva a -2 fokban. Ezeket sosem értettem, mi értelme, és hogy őszinték legyünk totál nem is érdekel, inkább csak irritál, hogy a mögöttünk lévő generáció, fabatkát sem ért még az életből, csöppnyit sem, amennyit ép ésszel lehetne.

Hazafelé besötétedett, így szinte ha lehúztam volna az ablakot és bicskámat kinyújtottam volna vághattam is volna a megfoghatatlant, nem úgy, mint a házi szalonnát otthon, vagy sonkát.

Féltem is, mivel ha az ember elütött már valamit autóval, a félelem mindig is benne lesz, így óvatosabban meg, kivéve persze a rally pilótáknak gondolt friss jogosítványos, apa megvette a TDI-t suhancokat leszámítva, mert a köd az csak egy elfuserált időjárási tényező a sok közül.

Jó, abban egyetértek, hogy sok autós, ha esik az eső, átlagban úgy 20 km/h sebességgel visszavesz addigi megszokott tempójából, havazásban ez még több, az engem is irritál, de mégse kapcsolok vissza kettőt és padlógáz...

Megjött pár antikvár könyvrendelésem, a másik cégtől rendeltem, két nap alatt megjött, átvettem, mondjuk a kiszolgálás olyan is volt... vagy 5 percig álltam a pultnál, mire végre odajött valaki, hogy mégis mi a fészkes fenét akarok. Itt poénkodhattam volna, hogy Pasolini könyv érdekelne, vagy Thomas Bernhard-tól valami, az eladó megnézett volna üveges szemekkel maga elé, mert fogalmas se lenne, hogy kik ezek, míg meg nem nyitja az adatbázist, vagy a google-t, de a google-ben utánanézni úgyis lemarad mindig, ha az adatbázisban nincs készleten, mert rohadtul nem érdekli, nem akar tájékozódni arról, hogy kik lehetnek ezek az írók, már ha írok, ugye, de számára az sem lényeges, mert nincs sajnos. 

Én viszont egy általam 6 éve keresett könyvet találtam meg, átvettem, kifizettem, aláírtam, volt öröm is. Főleg úgy, hogy egy Alfa Romeo 159-es és egy fekete Renault Twingo között találtam csak parkolóhelyet a hamis Ferrari Rosso Seattal. Ha eddig nem jöttél volna rá, kedvenc két autómat jelenti az Alfa Romeo 159 és a Reanult Twingo. Elég szűkös volt a hely, a kocsi ajtaját is alig tudtam kinyitni, bár nem is akartam lekaristolni a metálfestéket az Alfáról, de azért beálltam. Az egész parkoló olyan volt, mint a mostani világunk, hogy „Keep safe distance”, minden parkoló autó mellett egy üres hely, utána újabb parkoló autó. Aztán rögvest szemet szúrt az Alfa Romeo 159 kombi bordó metálfényezésben, mellette az üres hely, az üres hely mellett egy Twingo, hát mondom akkor ezt nekem szánta a sors. Seatot itt hagyom, melyikkel mennék el inkább? Tettem fel magamnak a költői kérdést. Bármelyikkel...nah jó, az Alfa az Alfa, mégha valószínűleg dízel is, mondjuk az isten káromlás autóba (dízel) ilyet venni, mert Alfát csak benzinesbe, de mégiscsak meg van a formája és a belseje tervezve, nem olyan puritán sallangmentes, mint egy Volkswagen, stílustalan és egyszerű. Ha már ültél ilyenben, akkor mindben ültél. 

A bevásárló központ parkolójából alig találtam ki, mert a főútra vezető utat lezárták építkezés miatt, a „terelésnél” meg sosincs kiírva semmi, ez ilyen magyar sajátosság, dönts magadról, jobbra, balra, hát mindig persze lebaszom és eltévedek a megyevárosban. Még jó, hogy itt tanultam meg vezetni az oktatómmal, így a néptelen utcára emlékezek, így tudom, ha túl ismerős, akkor most rossz helyen vagyok.

Hideg van, megjön a kocsi fűtése, innentől fogva nem érdekel ha el is tévedtem, majd kikötök valahol. Könyvek megvannak, 100-adjára járok erre, ez az én szerénységi bizonyítványom, hogy agyam olyan, mint egy tésztaszűrő, de azért örülnék egy centrum táblának nah. 

Aztán persze negyed órával később, már az általam ismert környéken vagyok onnan elevickélek, olyan útszakaszhoz amit felismerek és tudom a dörgést.

A hirtelen kivágódó helyijáratos buszokat még mindig gyűlölöm, főleg ha kivág elém és 35-tel döcögve tarja a meneti dejét, illetve tartalékolja a leszívni való plusz gázolajat a buszból a sofőr, mindenesetre azért dudálok is rá hosszú minimum 5 másodpercig, hogy a taknyos nyákás, csúszos úton lefékeztetett és még az indexét se szúrta ki, hogy ezzel tudjak arra számítani mit akart a „költő”.

Az egyik autókereskedésben áll egy királykék Fiat 500-as, nem nem az új, hanem az 1960-as években gyártott példány, esőben, szélben, hóesésben, mint egy királyi ékszer ki van állítva a kereskedés előtt kivilágítva. Munka felvétele előtt, és munka leadása után mindig látom a kis szépségét, a belőle áradó vidámságot, még a 10 cm-es friss hó alatt is, inkább tető alatt lenne, mint, hogy itt rohadjon kint az időjárás viszontagságait elszenvedve így ennyi idősen, megőrizve az utókornak. Jó látni, ugyanakkor nehéz a szívem is. 

Ja megvenni nem tudnám, ahhoz cirka számításaim szerint  2 és fél évet kellene dolgoznom, úgy hogy nem iszom, nem eszem semmit ez idő alatt, konkrétan annyiba kerül mint egy új Fiat 500-as kicsi extrákkal, mondjuk elektromos üvegtetővel ami nyitható.

Ja ha részvényes lennék egy cégnél, vagy valami biszembaszom manager, akkor ja gondolkodás nélkül megvenném és megmenteném, bár a használata is lelkiismeret-furdalással töltene el, de mégis csak egy tárgy, de olyan tárgy, ami 60 éves. Azoknak meg már mégiscsak lelkük van nem(?), nem csak történetük. Legalábbis én így gondolom és érzem.

Sanyargatni úgyis a Seatot használnám, a napi 100-km-re, hóban sós úton, fagyban – 8 fokban és nyáron 45 fok között ingadozva.

Nap zárásaként, így éjfélhez közeledtén egy frissen vásárolt kenyeret vágok fel, házikolbásszal, sajttal. Szegény nagyapám, szerintem sírna ha ezt a kenyeret látná, Ő molnár volt, hogy milyen rossz minőségi a kenyér és a liszt, amelyből készült, a sajtról nem is beszélve.

Igen régen minden jobb volt, és ez nem nosztalgia, hanem igaz, a szaktudás hiánya miatt és a fogyasztói társadalom miatt, rohadtul minden rosszabb, csak inkább ezzel élünk, mint teszünk ellene. Eleve többe kerülne, egy normális kenyér ezer forint lenne minimum, ez meg, a legalja. Így rövidítjük meg az életünket az étkezésünkkel, a rossz minőséggel, amely nem hirtelen következik majd be, hanem évekkel, évtizedekkel később, amit észre se veszünk igazán, majd másra fogjuk, hogy másvolt a hülye, mi soha. 

Azt észrevehetetted, hogy kissé elveszettem a fonalamat, és más fonalakat vettem fel, rajta vagyok, hogy az eredetit vegyem fel.

***

  

             Több kell, mint puszta véletlen, valami erős, de mégis lágy meleg, olyan mint a tavaszi első meleg fuvallat egy elhúzódó tél után és ez pont véletlenszerűen jön, és véletlenszerűen is távozik. 

Eltelt a hónap itt a február.

Megint hol voltam? – kérdezem magamat.

Hol voltam ez idő alatt?

A comoi tó körül, Szent Mamete-n, Milanóban, Rómában.

Három vagy négy könyvet olvastam ki, ezek itt játszódtak, illetve a két netflixes sorozat is Rómában másik New Yorkban.. Kiléptem a halványan megvilágított udvari lámpa pislákoló fényébe (izzót kellene cserélni), pár sorozatrész után már szinte éreztem újra a római levegőt, mint pár éve ilyenkor. Jó persze azért túlzásokba nem kell esnem.

            Rendeltem könyvet Londonból, az előző magyar rendelést lemondtam ugyanezzel a könyvvel, ( mert így olcsóbb,) ez se most volt hanem három hete, talán a születésnapomra megérkezik, Knausgaard: In the Land of the Cyclops, nem mintha ez rajtam kívül aki olvassa érdekel is.

Sigur Rós-t hallgatok, mint a gimiben, bár már akkor is mindenki furának tartott, most sem vagyok különb. 

Bár már legalább találkozok olyan emberekkel, akik nem tartanak annak, tiszteletbeli olasznak minősítenek a puszta 18 Olivetti írógép miatt.

Egy római poéta nicoladalfalco. Stb

Megosztok egy szöveget :

Mattia Torre

Da "In mezzo al mare"

A tenger közepén

Én még azt sem tudom, hogy ki vagyok, vagy inkább csak úgy többé kevésbé tudom, hogy ki vagyok. De valahogy nem bírom azokat az embereket, akik mindenkit ismernek és azt állítják, hogy önmagukkal is teljesen tisztába vannak vagy éppen olyan mondatokkal illetik magukat mint, hogy „én ilyen vagyok”, „ilyen lettem”, „ez/az az oka, hogy így viselkedem és amaz, hogy így reagálok dolgokra”. Ez ennek a korszaknak a betegsége, hogy mindent olyan tökéletesen meg tudunk magyarázni? Nem tudjuk, nem ismerhetjük magunkat ennyire. Mindenesetre ebben a mostani világban az emberek imádják a következők szerint jellemezni magukat: „azok közé tartozom, akik”, „én ha valaki azt mondja nekem…akkor én vagyok az, aki nem habozik neked választ adni, hogy”, „én mindig ugyanígy reagálok erre a dologra”, vagy ezt fokozva „aki ismer az tudja”.

Mindenki ismer mindenkit és mindenki teljesen tisztába van önmagával és a képességeivel. Ennek ellenére nekem fogalmam sincs se önmagammról sem a körülöttem lévőkről vagy az ő dolgairól. Olyan jó tudni kimondani, hogy én nem értek semmit. Persze szükség van jó adag bátorságra, tudásra és önbecsülésre, hogy az ember ki tudja mondani „emberek én tényleg szart sem értek ebből az egészből”. Nem értek én az egész világból semmit nehogy magamat, aki csupán egy porszem a szerkezetben. Így a politikát sem a maga összes részletével és működésével. Nem értem a barátokat, akiket habár szeretek de teljesen máshogy tudnám elképzelni. Nem értem mások munkáját, nem tudom mit jelent bankban dolgozni, nem tudom mit jelent extrém sportot űzni, nem tudom mit jelent ha van egy tipikus római jégkásaárusító bódéd a Tevere partján. Nem értem pontosan mi is történik Borsa-ban, nem tudom, hogy mi járhat annak a gyönyörű bőrű szépséges pénztáróslánynak a fejében a szupermarketből, ahol a dobozos tortát vettem. Nem tudom mi járhat a fejében amikor olyan magabiztosan nyomkodja a pénztárgép billentyűit, amikor minden vevőt mosolyogva üdvözöl, amikor a körmeit vizslatja…én nem tudom, én nem értem. Akkor sem érteném ha órákig csak őt nézném. Nem tudom, hogy egyáltalán érdekli-e, hogy miért veszek tortát és leginkább azt nem értem, hogy egyáltalán gondolt-e már arra, hogy nem tud semmit arról a több száz emberről akivel nap mint nap találkozik és akiket magától értetődően ő sem ért, ebben biztos vagyok.

Egy magánjellegű fecsegés negyvenhat - Karanténnapló 2.15.

            Két ünnep karácsony és szilveszter között járunk dátum szerint. Sokak már posztolják, hogy bíznak abban, hogy a következő év globálisan csak jobb lehet. Persze ezt hívjuk pozitivitásnak, és hisszük, hogy az ideinél mindenképp jobb lesz. Újra élhetjük a szürke hétköznapokat, adhatunk puszit, ölelést a barátoknak, illetve este nyolc után is találkozhatunk velük. Én is bízom ebben, viszont az, hogy a dátum új lesz, mi és a világ nem fog változni csak úgy.

Emberek ilyenkor szoktak fogadalmakat tenni, megtelnek az edzőtermek, elkezdenek futni vagy épp lerajkák a cigarettát, vagy több pénzt raknak félre és nem vesznek felesleges dolgokat stb.

Ezek a fogadalmak az első hónap közepén többünknél kifullad, erejét veszti a kitartás, az önámítás. Így van? Van nem így van? Ez persze egyén függő. 

A dátumfordulás, egy új kezdet, új lehetőségek...egy új titokzatosságokkal és nehézségekkel völgyekkel és hegyekkel járó év, ahogy lenni szokott. A boldogságot nem lehet tartósan fentartani, ha erre bárki képes lenne...a világ persze jobb lenne. Átadná ezt a tudást más embereknek, de nem. Nem lehetséges. Így, ha mélyen vagyunk magunkat kell onnan kirángatni. Erre vannak megfelelő technikák, amelyeket sokszor elfelejtünk használni, a gondolat teremtő hatását.

Ajánlok egy filmet január elsejétől elérhető a netfilxen, https://www.netflix.com/title/81074662

Minimalisták: A kevesebb most több címmel.

2014-ben könyv is íródott belőle, Minimalisták minden, ami igazán fontos címmel. Érdemes elolvasni, elgondolkodni rajta, és talán a helyes útra térni, de persze ez szubjektív, akár egy fotó, akár egy írás, akár egy könyv, film, mások élete.

            Az év utolsó napjaiban a Balatonon voltam, Balatongyörökön anyával. A naplemente ott ért minket a parton. Lenyűgöző volt. Okkal mentünk, amit a közeli barátok tudnak, nem tudom le kellene-e ide írnom, de mégiscsak egy...

Hattyúk és vadkacsák lebegtek a kissé fodros és ideges balatoni víz felszínén a parthoz közel. A parkolóban alig volt férőhely. A parthoz sétáltunk, a vasút mellett, ami közel van a vasútállomáshoz, közelben egy fehér katolikus templom a kis főterével. Olyan romantikus az egész hely, főleg ősszel és télen, amikor nincs az emberáradat, a tömeg a ricsaj. Minden nyugodt. Pár kerékpáros, és helyi sétáló, illetve gyüttmentek, akárcsak mi szívja a friss iszapos balaton víz illatot, na, tudod miről beszélek. A parton, mint írtam hattyúk tucat számban, és vadkacsák hullámoznak, vagy épp élelmet gyűjtenek maguknak így csak a fenekük és narancssárga lábuk látszódik ki a vízből, a csőrük a hideg vízben turkál. A száraz nádast fújja a hideg szellő, zizegő érdes hullámzó hang hallatszik felőlük. Pár sirály rikácsol körözve a nádas és a tó felszíne felett, ettől épp Rómában vagy Livorno Terazza Mascgani terén érezem magamat, mint egyfajta időutazás, legutóbb ott láttam megszámlálhatatlan sirályokat, és hangjukat. Jólesően erre a pillanatra gondolok, körül fogom magamban az érzést, ízlelem, lehunyom pár másodpercre a szememet, mintha tegnap lett volna, és nem sok évvel ezelőtt. Kicsit átszellemülök, hogy ott vagyok, érzem a sós tenger illatot a szél illatát, az exem parfümjének illatát, ja ez is egy boldog pillanat volt, de ezt már akkor tudtam, hogy ez egy boldog pillanat, mert felismertem. 

Azért vagyunk itt, mert apám hamvait itt szórtuk szét. Megemlékezés, az örömök és bánatok viharában, a fodros Balatonnal, a hideg szellővel karöltve. Az odafelé vezető úton anyámmal kagylót és kavicsokat gyűjtünk a parton, amit a kabátjaink zsebeibe rakunk. Némán sétálunk és gyűjtjük ezeket, pár méteres távolságból követjük egymást, illetve anya megy elől, én követem, így a helyes. Hagyjuk egymást újra átélni a...

Ahol apám hamvait szétszórtuk, megállunk. Anya bedobja a saját maga által készített koszorút, elmondunk magunkban pár imát, nézzük a fodrozódó Balatont, a különleges naplemente színeit, a szilvakék felhő alól kikandikáló narancssárga fényt, amely a Balatonon tükröződik, és áthatol egészen Füredig, vagy Tihanyig. Nézzük a koszorút, a lebegését, apára emlékezünk, jó lenne, ha itt lenne, de csak mi vagyunk, ő máshol. Ez az élet, mindenki mást kap és ez az életben az igazságtalanság. Valaki 78 éves amikor meg az édesanya 98 éves korában meghal, van aki 15 éves amikor elveszti egyik szülőjét, nem mindegy az amin keresztül kell menni.

És igen amint a Keresztapa c. filmben elhangzik, a család fontos, becsüld meg vagy valami ilyesmi, ezt sokunk elfelejti, csak akkor eszmél rá, ha már nincs. Itt ez a vírus, millió család nem érintkezhetett egymással mert fél a haláltól, vagy épp a távolság miatt nem találkoztak, vagy az országok közötti tiltások miatt. Minden más. Nincs szentmise, vagy épp korábban van, minden átalakul, nem a megszokott. Világháborúban nem volt ilyen, mi épp ebben vagyunk, és én is remélem, hogy ennek vége lesz hamarosan, tavaszra, amikor nyílnak a gyümölcsfák sokszínű virágai, a hideget felváltja a tavaszi meleg szél, a szerelem, az összetartozás, amikor a fiú rátalál a lányra, és a lány rátalál a fiúra, életük eggyé válik közös sáros úton indulnak, amelyet a szél felszárít, majd utuk könnyebb lesz, a poros úton, aztán eljutnak valahova, ez pedig rajtuk múlik majd, hogy hova és meddig.

            Brunella Gasperini-t olvasom, rengeteg olvasni valóm lenne, de elkalandozok az agyamban és teljesen mást csinálok. Terveket szövögetek, eddig leírtalan gondolatokat, hogy 2021-ben mit és hogyan kellene, máshogyan és jobban. Ami eddig hiányzott az életemből újra megtenni és csinálni, és folytatni azt ami a lényem. 

-       „Éjszaka amíg ti alszotok, tudjátok mit csinálok? Írok. Dolgokról, amiket látok, amit gondolok, amit el akarok mondani. Mind valósággá válik. Le tudom írni, amit érzek nem úgy, mint a valós életben. Nem tudom, hogy mondjam el. Ez az, amit az életben akarok, írni akarok. Néhány napja, egy levél érkezett Rómába. Az áll benne, hogy nem adják ki a regényemet, amit írtam. Nem tetszett nekik, de engem nem érdekel. Írok egy másikat.. és még egyet. Ha azokat sem adják ki, majd megírom őket magamnak.”

Ez egy filmből volt idézet, akkor jobban hatott rám, mint most ahogy leírtam ide. Több emócióval dúlta el a szívem.

Listámat nem közlöm itt, majd a fekete vonalas füzeteim egyikébe felvázolom a 2020 jó és rossz dolgait, gondolkozom rajta, hogy 2021-re jobb legyek, ne csak magamban, hanem mások szemében is, hisz ezáltal emlékezünk egymásra, ha utolér a halál fekete palástja. 

            

egy magánjellegű fecsegés negyvenöt - Karanténnapló 2.14.

Most épp Garamond betűtípusra váltottam a jól megszokottól eltérően. De oda se neki, a blog nem képes ezeket kezelni, így ez csak nekem öröm, te nem fogod látni.

Vége a karácsony előtti időszaknak, húzós volt a könyvesboltban, de egyfajta öröm is.

Itthon minden rendben zajlott. Ezt tudnám fokozni, az otthon felejtett ajándékkal, a kocsiban nincs elég benzinnel, így a kehes Seat vérvörösszínben pompázóval kellett korrigálni a hibákat, a felnőttek összenézéseit, a gyerekek szemében pedig az izgalmat és az igazi örömteli kacarászásukat hallani a karácsonyi dallamok alatt, ami szigorúan a pakelit lemez „Csendes éj” című, mint amióta az eszemet és létezésemet tudom. 

Névnapomon nem köszöntött fel anyámon kívül senki, mondjuk az excsajom ezért is rakta át augusztus 20-ára az egészet, de jól is tette.

Check engine lámpa pont szenteste délelőtt kihunyt, mint érzékeltetve, hogy ez a szeretet ünnepe, bár tudtam, hogy kihunyás után 200 km-rel újra felfog gyulladni. Oda se neki.

Magamnak az ajándékokat már megvettem, így minden mástól kapott egyfajta tényleg öröm és meglepettség.

Klimt csók című börgre, Klimt naptár, bár itt jegyzem meg, hogy Klimt február 6-án halt meg, 1918-ban, így némiképp kötődünk egymáshoz. Ez egyfajta tradíció, már lassan 8 éve, hogy Klimtes falinaptáram van, lesz. 

Az új Max Richter albumot hallgatom, csodálatos. Karácsonyi szekciót szeretném folytatni, de az tényleg magánjellegű, így áttérek a mai napra.

Mai nap egy 1933-as Olivetti Ico MP1 típúsú írógépet vettem, 87 éves. Kicsi törődésre vágyódik, és az idők alatt meg is fogja kapni, illetve egy alkatrésze hiányzik, ez is tervben van, mert egy oldalon van egy teljesen haszontalan szétmállott ilyen írógép, de pont az az alkatrész ami ép, az ebbe az írógépbe jó lenne. Ezen még gondolkodni kell, megéri-e. Ami persze, hogy megéri, mégiscsak 87 éves. Felújításra vár, illetve a múltkori metódusokat végig zongorázva, megtisztítani a 87 év gondatlanságától.

Itt is jelen van, a tipikus Olivetti illat. Van ilyen írógépem, de ez más, több szempontból eltérnek egymástól, kinézetben nem. Festésben. A billentyűk színében, amim van azon fekete alapon fehérrel vannak a betűk, itt ellentétes itt fehér alapú és fekete a billentyű karaktere. Az enyémnek érdes a festése, az újnak sima fekete. Illetve a gyártási száma 8294, mindez 130 ezer közül, szóval a leglegelső széria. Ja ez nem jelent számodra semmit, másnak se valószínűleg, nekem a múltat.

Sajnos, és bajos, hogy nem tudnak ezek a tárgyak beszélni. Mit láttak, kié volt, ki bírtokolta,  miket írtak rajtuk, milyen titkos és életmentő leveleket? 1933-ban született a nagymamám.

Furcsa, hogy épp ez az írógép is annyi idős, mint ő lenne most ebben a hirtelen helyzetű évben, de ő már nincs.

Ma, ahogy indultam az Olivetti írógépért szakadt a hó, karácsonyi hangulatom támadt, pedig pár napja volt. Furcsa érzések ezek. Szinte alig tudtam a kocsit az úton tartani, mert annyira csúszott. Pár hete plusz fokokba szarrá sózták a főutat, ma meg leesik 2mm hó, és jégpáncél volt minden. Sehol egy útsószóró autó, semmi. Érdekes. Hála én megúsztam az árokba csúszást, másik 8-9 autóstársam nem.

Hazafelé dugóban álltam vagy másfél órát, a csomagtartóban az írógép, akkor még nem tudtam hány éves, de sejtettem, hogy minimum 80 éves, mivel a másik ilyen típusú is annyi. Nem kellene fejreállni, persze a Seat többet ér stb.

Apropó, van vakcina már, oltják az embereket, ami jó hír. Erre vártuk március óta, amikor minden héten ezzel hitegettek minket.

Csak legyen vége ennek a hirtelen helyzetnek. Lehessen újra színházba, moziba, koncertekre járni. És amit írtam a comói tó körüli túra, nos azt a Seattal teljesíteni. Nem lenne ugyanolyan élmény, mint egy vérvörös Alfával, de hát a Seat is piros, meg amúgyis csak 40-el lehet körbemenni, mert annyi látnivaló van ott...gondolom én. Bár valószínűleg ott lehelné ki a lelkét, de jó lenne ha már ilyesmi dolgokat is lehetne egy kicsit tervezni, ha kicsit is olyan lenne az élet és a tervezés, mint régen. De tudni kell mértéket tartani. A repjegyek biztos, hogy a csillagászati árakat fogják nyaldosni ha kezdünk visszaállni, hogy a profit és a tökömtudja mi meglegyen, mint ahogy régen, az olcsóság valószínű el fog veszni, így pl a norvég házaspár hétvégét nem Thaiföldön fogja tölteni, mint pár évvel ezelőtt, hogy hétfőn mind a ketten a munkahelyükön dicsekedjenek, hogy ők a hétvégét hol töltötték stb, de a sok észnélküli utazás talán lecsitul, és megpróbálunk arra fókuszálni, ami fontos.

Az igazi életre.

Jó lenne ezzel a reménnyel nyitni az évet, és zárni ezt a rosszat, de persze a dátum új lesz, ez a hirtelen rossz világ, még nem ér véget koránt sem. 

Törekedünk arra, hogy felfogjuk ezt a rossz évet, és még fél évig biztosan kitart, ez sok mindentől függ, meglátjuk, remélem, hogy meglátjuk.

Holnap (dec.-27) megyek utoljára munkába, már várom az 5 nap szabadnapot. 

Anyával megyünk ide oda, nem nem vásárolni, olyan helyekre amelyek nekünk fontosak, megemlékezni, újra átélni, újra a múltban és jelenben lenni, talán köszönetet mondani, és tudni, hogy ha a múlt véget ért, mi itt vagyunk, tesszük amit teszünk, építkezünk, mégha nem is látványosan.

„Álmod úgy valósul meg, ha apránként építesz. Ne tégy sokat, de azt jól, öröm lesz a bére. Életed éld szabadon, szánj időt a szépre, kőre követ nap mint nap, titkod lassan érik. Így növekszel nap mint nap, míg felérsz az égig” Napfivér, Holdnővér c. filmből.

Horoszkópom azt írja, hogy anyagi ügyeim jól alakulhatnak. Itt a hangsúly a hatnak, momentám kettő éve nem úgy alakulnak, sőt a szerelme se jött be, amit félévente ígérgetnek, nem is tudom minek olvasom. Egyfajta motiváció, ha bejön, tudom azt mondani, hogy hoppszálá és tényleg bejött, amit írtak. 

Max Richter: Voices az új albumának címe. Közel fél éves, de nekem új. A lelkem bugyraiba ér le, és ez jó. Hazafelé úton a sírás kerülgetett, amikor hallgattam közel egy órán, annyira mély. Nem is tudok jobb és szebb szavakkal élni. Egyszerűen spectacular jó ez mutatós, látványost jelent angolul. Magnificent Magnifico – káprázatos, angolul és olaszul, ja meg magyarul. 

Ma volt az utolsó munkanapom az évben. Öt nap szabadnapom lesz, próbálok nem minden este berúgni, és arra gondolni, hogy az új dátum, csak sokkal jobbat hozhat, mert az egyfajta önbecsapás, önámítás, az első napokban ez kitart, aztán elillan, akárcsak a szerelem, mihelyst megérinti a hajnal első narancssárga fénye a ködön át, persze ezt Bukowski jobban elmondta, de ez van. Minden csak illúzió, a szerelem is, meg az önámítás is, ha becsapjuk magunkat az hamar arcul csap, és így tovább.

Keressük azt aki szeret, akitől szeretet kapunk, mintha a világ csak ezen állna és bukna. Visszacsatolást igazolva, arra, hogy mégsem vagyunk annyira balfaszok, mint amennyire vagyunk.

Én vállalok mindent. 

Semmihez nem értek, kevés a fizetésem, mindig túlköltekezem, amit főleg könyvekre költök, amelyekről úgy gondolkozom, hogy majd után múlva szerint elolvasok, és porosodik a polcon, vagy Olivetti írógépeket veszek, azzal a célzattal, hogy majd leveleket írok rajtuk- köztük szerelmes leveleket a szerelmemnek, mint 1960-ban, aztán a szerelmem visszaír, és két dimenzióban beszélgetünk, élőben fizikálisan, oltáriakat beszélgetve egy mezőn naplementét néve, vagy kávézás közben, vagy a comó-i tó körül járva autóval, vagy szeretkezés után, előtt, közben, folyamatosan beszélgetnék, és én akkor érezném azt ,hogy nah ő az, ez a szerelem. Meg ilyen hülyeségek, amelyekről neked nem is kellene tudnod, de én ebben a bezártságban mégis leírom Max Richtert hallgatva, mert megnyílt a lelkem, és a szívem, meg ami bennem van. A megfestett hangokkal amelyben a hegedű húrjainak rezdülései, az én rezdülésem lesz, az én szívritmusom, az én pulzusom, levegővételem, amely  megmelengetve lelkem megmaradt ruhafoszlányait,  mint tavaszi meleg szellőben a frissen kiteregetett fehér lepedő a kora naplementei fényekben, s a fehér lepedő sarkain összegyűlölt zuhanásban igyekvő cseppeken áthaladó,  tompa, narancssárga napsugarak átcsillannak, mint egy prizmán, amely megtörik millió irányban , az a tompa de mégis élénk meleg fény,  ez a pillanat volnék én, most... 

Csak jönne már ez a szerelem, a mélybarna szemeivel, a szépségpöttyeivel a testén, amelyekből a kisgöncölt, meg a nagygöncölt össze tudom egy fekete golyóstollal kötni a bőrén, amin kacarásznánk, mert persze nem olyan lenne, mint az eredeti, hanem csak hasonló. Végig simítanám a kezemet a világon a legszebb íven, egy nő, az én nőm csípője vonalán, melytől libabőrözbe a gerincén végig, s karjain apró pihepuha szőrei az égig mocorognának, karacásznánk közben, hogy milyen érzékeny, de mindketten tudnánk, hogy ez korántsem az érzékenység, mert én még érzékenyebb vagyok, viszont nem testileg, hanem lelkileg. Ő ezt tudná.

Comói tó körül szürcsölnénk egy eszpresszót, a világ legjobb és legfinomabb eszpresszója lenne, de csak miattunk. Néznénk a körülöttünk lévő víz tükrének csillanását, a kávéillatban, a mostban, a forró kávébolt előtti széken ülve, elgondolnánk, melyik villában élnénk úgy istenigazán, és itt tennénk a szépet, ha...

A választék rengeteg. A közelben azért legyen egy könyvesbolt, a forgalom eldugott legyen, egy zsákutcaszerű, posta, hogy feladjuk a leveleket írógéppel, egy Olivetti írógéppel, 1933-ból, lenne egy 80’-as évekbeli türkiz színű Fiat Pandánk, a mindenhol kihelyezett max 40 km/h-s korlátozó sebességtábla mellett egy vérvörös Ferrari nem lelné örömét ebben a szűkös, sziklákkal melyek tetején egy villa található, vagy egy szalagkorlát minimális „két”sávú főút szakasznak, amely a végtelenbe ér. Túl hivalkodó lenne és pukkasztó. Mi nem akarnánk senkit megpukkasztani, mi csak csodálni szeretnénk a tájat, és élni az életet, ami még lenne együtt, a három év gyorsan és szorgosan letelik, és puff...

Persze ez csak álom, mint amilyen egy erdő közepén fekvő kis kuckó, az első három hónapban emberek, rendes víz, rendes térerő, rendes internet nélkül. Felromanticizáljuk, a semmit, meg azt is, hogy ezek nélkül képesek vagyunk a rendes életre. Mindenkinek más a rendes élet. De ha nem látsz embert, nem tudod elmondani a dolgaidat, csak a fenyőfák mély és bizarr zúgását hallod esténként a teraszon ülve a hintaszékben...idővel rájössz. Az ember az emberért van, tárgy az emberért, és nem fordítva.

Itt írom a hülyeségeket igaz, mintha valami couch lennék, vagy hogy hívják közben figom sincs az életről. Se a mélységekről (bár volt benne részem) se a magasságokból (ebben is volt részem) viszont csak a mélységet tudtam észlelni, amely fizikálisan is jelen volt. 

Elfelejtünk az örömről? Az öröm nem az amivel megleped magad, hanem amit adsz, ezt sose felejtsd el. Az vagy, amit másoknak adtál/adsz csupasz jelenléteddel, tetteiddel, mondataiddal, fotóiddal, mert erre fognak emlékezni mások, ez fog visszacsillanni mások szemeiből tekinteteikből,  mégha nem is mondják ki, de te látod, hallod és érzed, hogy jót cselekedtél.

Van erre is egy sztorim. Születésnapom volt, sétáltam az exszerelmemmel Budapesten a Bazilika körül, egy kendős néni térdelt, egy felirat volt csupán előtte, mozdulatlan volt, mintha imádkozna egy templomban, a születésnapom előtti időkben is többször láttam ugyanazon a helyen, le szerettem volna fotózni, de ez olyan, ez már túl sok volt nekem, az emberi szenvedést lefotózni, mert nem vagyunk egyenlők. Mindig valakinek jobb, és szebb az élete stb. Nem voltam bátor, hogy ezt a pillanatot megörökítsem, mely mégicsak az igazi életet jelentette volna, s talán életem képe. Életem képe, más szenvedése? Nah itt...ez megint egy jókora kérdés. Másból hasznot...

A negyvenéves fényképezőt nem kattintottam el, kéz a kézben haladtunk sétálva a hideg téli szélben, hópelyhek sokaságában, kivilágított karácsonyi fényekben az ünnepre hangolódva. Boldog voltam, csak épp nem vettem észre, hogy exszerelmemmel (első és talán utolsó) sétáltam kéz a kézben, s a fagyos téli szélben mégis meleg volt csupasz kezünk, egymást melegítettük egymással, egymás lelkét és szívét. Szembesülve, hogy mindenki élete fontos, és nem elhanyagolható. Valakinek jó, valakinek jobb, valakinek épp fordítva. 

A tavasz kezdett kibontakozni, mert globális felmelegedés, eljött a születésnapom, valamilyen oknál fogva újra a Bazilika körül sétáltunk, az öreghölgy, kendővel a fején ugyazon a helyen térdepelt, mintha templomban imádkozna. Mellbevágó volt. A kezeink melegítették egymást, boldog voltam, miközben nem vettem észre. A fényképezőgépem a nyakamban lógott, ugyaz a kérdés fordult meg a fejemben. Klassz fotó lenne, de mégis más szenvedéséből csikarnék magamnak hasznot? A fotó újra nem készült el. Ő nem az utca tartozéka, nem egy tárgy, egyenlők az egyenlőtlenebbek között. A pénztárcámban kutattam. Az összes fémpénzemet, kivettem belőle, és a kendős néni előtti papír kávésbödönbe tettem. Beleértve a féltett és több éve őrzött a római útra emlékeztető eurókat, eurócenteket, valamelyik hátoldalán a Colosseum is látható, fogtam mindet és a kendős néni elé helyeztem gondolkodás nélkül. 

25 évesen voltam először Rómában, a kedvenc városomban a szerelmemmel, azóta két év telt el, és most nem lehetek Rómában, de akkor a meleg szinte mediterrán budapesti napfényes sétakor ismét a szerelmemmel voltam, meleg két kéz a kézben, boldogságban, egy irányban haladtunk miközben az élet körülöttünk... (fejezd be a mondatot)

Befejezem én: szétesik. Minden régi, szétesik, és emlék marad. (Jó vagy rossz?)

Ki tudja. Ez az élet.

 

 

ui.: A fotocellás ajtón újra belépett Ő, nevét is tudom már, telefonszámát is. A kérdés a hogyan, illetve...

de a partitúra véges, az ajtó bezárult először (miattam), és most kaptam egy újat is (az is) végleg, új partitúra készül mással és várom, hogy rám találjon, egymásra találjunk, Ő is rám vár most épp, én is rá, s ezt a szikrát lilaködben, amelyet szerelemnek hívunk, úgyis csak három évig tart.

Max Richter-  
Mercy (Official Music Video by Yulia Mahr)
ZENE: https://www.youtube.com/watch?v=uWrc6ihmaE0
 

egy magánjellegű fecsegés negyvennégy

 egy magánjellegű fecsegés negyvennégy                                        Karanténnapló 2.13.

 

   Megérkezett a londoni könyvrendelés, ahogy sejtettem a postást a környezeti behatások nem korlátozták abban, hogy a kapura felakasztva hagyja a csomagot win-win, bár az apró ködesés nem segített a könyv állapotában, hála jól be volt csomagolva, így nem ázott szarrá.

    Munkában jó lenni, szeretem csinálni, bár szokatlan érzés mindig, hogy az utolsó pillanatban, kifacsarva esek a karácsonyfa alá, de erről nem szeretnék írni, amúgy is hazugság volt a mondat első fele, a második fele meg igaz.

         Dániából is megérkezett a tolltartóm, ez nem rendelés, még szeptemberben láttam a nagy bútoráruház kínálatában interneten egy bizonyos fémtolltartót ( Illbatting név alatt), amely pár nap alatt kiderült, hogy Magyarországon nem lesz elérhető, mivel írtam emailt a helpdesknek és tájékoztattak. Ez egy termékcsalád, aminek ez egy szeletke része, és persze külön-külön elérhető, de ez bonyolultabb, a sztori, meg minden.

A lényeg, hogy tolltartó, itthon nem lesz, a termékcsalád többi része igen.

De azért még mielőtt a tájékoztatás megjött volna, öt budapesti, közeli ismerősömet, aki közel laknak a nagy bútoráruházhoz, 2-3 km-en belül, megkértem, hogy nézze meg nekem. Az ismerősök közül senki nem ment el megnézni, őket azóta unfollowoltam minden platformon, valószínűleg észre se vették ezt, mert mindenki csinálja a tyúkszaros életét. 

Aztán elkezdtem a környező országokban is a jelenlévő, nagy bútoráruház oldalait nézni. Ausztriában van, Szlovákiában még kevesebb ehhez a termékcsaládhoz tartozó dolog, Németországban van. Oké, aztán itt jött, hogy melyik országban van ismerősöm, és kiből nézem azt ki, hogy segít.

Van Ausztriában, van Németországban haver. Mind a kettőjüknek írtam, és fél órám belül írtak, hogy igaz, hogy messze laknak a nagy bútoráruháztól, de persze segítenek, még abban is, hogy odapostázzák nekem, mert olcsó, és ne törődjek a pénzzel. Ez a felfogás totál meglepett. Nyilván nem egy üvegajtós könyvszekrényről beszélünk, hanem egy filléres cuccról.

Aztán eszebe jutott, hogy Dániában is van egy ismerősöm. Neki is írtam. Ő 1km-en belül lakik a nagy bútoráruháztól, és azon a szeptember közepi hétvégén menni is fog. Win-win. 

Amúgy még az a meglepő számomra, hogy Ausztriában ez a termék 2 euro, amíg a németeknél a duplája. 

Ismerősöknek írtam (ausztria, német), hogy köszönöm a segítséget, mert közben a dániai ismerősöm megszerezte, épp le is volt akciózva, 50%-al, mivel ez iskolakezdésre volt beidőzítve ez a termék. 

Ennek a sok mondatos dolognak a segítés volt a lényege. Aki nyugaton lakik sokkal szívesebben segít, más a dolgokról az értékrendje, felfogása, mint aki idehaza van.

   Aztán így karácsony előtt jött haza barátom messziből, már ősszel erre készült, meg mondtuk is, hogy többe kerülne a posta, mint maga a termék, így abban maradtunk, hogyha sikerül hazaérkeznie (covid miatt), majd behozza nekem a könyvesboltba, és így is lett (sikerült). Kettő tolltartót kértem és mivel filléres dolog volt, s annak is a fele, mondta, hogy hagyjuk, ezer forintba se került. Én megköszöntem neki sokszor, és örültem.

   És az elmúlt napokban felpörgött minden,  annak örülne az ember, ha minden hónapban ennyi darab könyvet venne az ember, nem csak karácsony előtt, és ami talán azt jelentené, hogy az emberek érdeklődnek újra az olvasás, tudás iránt, de ez mind csak ajándékba lesz, nem saját részre.

Mennyivel jobb lenne a világ, hogy az applikációk, facebook, instagram helyett inkább olvasna az ember, tágítaná az elméjét, a szókincsét, és egyáltalán....

         De ezt mindenki maga dönti el, mi a szüksége. Valakinek a nyüzsgő tömegben levés, mint egy áramlatba vergődött hal halad a folyamatos melegáramlattal a tengerben, vagy egy erdőben, magányosan, vagy épp élete (élete most pillanatában) enyhe köd szemerkélésben túrázik a halott falevelek és még élőnek tettetők között egy sáros földúton az erdőben, és hallja a csendet, a madarak különböző hangjait, a rémült őzgidák suhanását a fenyvesek között, vagy vadnyulakét. Szóval van ez a fajta, meg van az a fajta.

Én ez az erdőben sétálós lennék, de nem tehetem meg. Az áramlattal vergődő vagyok, ez a nem „szabadonválasztott” kategória, hanem a muszáj. Ha nem muszáj, akkor nincs pénz, nincs semmi, valahogy túl kell élni és még három nap, vagy három és fél, a felet nem számítom, pedig az is súlyos lelkileg, de így könnyebb túlélni, mondjuk azt se tudom melyik nap van, mert már a naptárban egy nappal előrébb járok, ami ugyancsak az önbecsapást igazolja.

         Főúton lengyel és román sofőrök kísértenek, amitől sziporkázva megnövekedik a pulzusom, amelyet már a munkahelyemen sem türelmes tekintettel tolerálok, nem, hogy hazafelé, magáncéllal, persze, hogy tunkolom a dudát, rángatom a reflektor karját a műanyag recsegésig (csak el ne törjön, mert erre is költeni kell), mint feszültség levezetés. A pszichológiája meg van a dudának, főleg a Twingo dudájánál, mert ott oldalt kell az egyik bajuszkapcsolót ütni, nem hiába városi autó, így kiadhatod a feszültséget, huszonakárhány év után még kinézetben, és beltérben is tartja a frontot ez az autó, mondhatom úgy, hogy egyedi, bár nem ilyenem van, de tudom (fél évig volt).

         Macskáim a kanapén alszanak, most épp a két fekete cica, Albert és Panni, míg a padláson vígan rakoncátlankodik valami. Pár órával ezelőtt voltak is a padláson, de ijedtükbe mind a ketten ordítottak a második órájukban amíg fent töltötték az időt, aztán meguntam és leengedtem őket, azóta békésen tervezik álmukat a melegben, majd vehetek egérírtót, vagy valami hasonló. Jó a macska a háznál. Padlásteret nem szeretik, de a mezőről folyamat hozzák a zsákmányt , bemutatják a szerzett trófeát, úgyhogy nem elkényeztetett úrfijuk, és úrhölgyek, ja meg még van két másik macska is, az egyik úrfijú, és a másik úrhölgy, most épp csatangolnak a szomszédnál, a szomszédkertjében, vagy valahol itt a környéken. 

         Pár éve néztem egy interjút a kedvenc írómtól (Karl Ove Knausgaard), amiben különböző kérdéseket tettek fel neki.

Nyers fordításban

-       Mi a főbb személyiség jegyei?

-        Szenzitív, határtalan, önmarcangoló.

-       Mi az az emberi tulajdonság, amit értékel egy férfiban?

-       A hűséget.

-Mi az az emberi tulajdonság, amit értékel egy nőben?

-Érzékiség, kíváncsiság, humorérzék, 

-Mi az az emberi tulajdonság, amit értékel a barátaiban?

-A Hűséget.

 

És az interjú folytatódott még, de elgondolkoztam, ezeken a kérdéseken én is. Magamban meg is válaszoltam, de ugyan ezekre jutottam.

         Nos talán ez nem volt idevaló, de kit érdekel, felírtam a fekete kis noteszembe, ami nem moleskine, mert arra nincs pénzem, ez a „tesco-s” hasonmása, ugyanaz, csak épp 700 forintért, és nem 4 ezerért. Teljesen ugyanaz, jó az anyagminőség nem, de vonalas, gumi fogja össze a füzetet, fekete, a hátuljában egy papírtartóka van, műbőr kötés, könyvjelző szalag. (A könyvnél is ha nincs benne ilyen, az számomra nem igazi könyv. De hát ez is csak egy vélemény és nézőpont.)

A füzet A6-os méretű, de van A5-ösben, meg A4-esben is. Füzet és toll mániás vagyok, szeretem. Plusz a kis kellékeket, tolltartó ugyebár, faragó, csipesz (több méretben), színes gémkapocs, cellux és vágó stb., mintha bármelyiket használnám az íráshoz, de ha nincs, akkor persze használnám.

         Szeretnék egy vagy két napot és csak beülni a kocsiba, és menni valamerre, feltöltődni, ki se szeretnék szállni a kocsiból, persze csak akkor ha lehet jó fotót csinálni az analóg negyven éves fényképezőgépemmel, valamiről, amíg meg úton lenni..., követni a szaggatott vonalat valamelyik fő, vagy országúton, és látni dombokat, hegyeket, patakokat, folyókat, madarakat, ja embereket azt nem, se autósokat. Repülőket meg úgysem látok a betonszürke felhők miatt. 

Bár tisztára mediterrán idő lesz karácsonykor is.

Valamelyik este néztem, hogy Osloban plusz 7 fok, itthon nálunk meg 2 fok.

Egyik sem túl bíztató adat, és fordítva szokott ez lenni, és akkor is október elején, nem december közepe után. És ez nem egyszeri kihágása az időjárásnak.

         Az elsőhullám karanténbabái most születnek meg, majdnem kétszáz a napi halottak száma a covid miatt, mégis zsúfolt az összes bolt, mintha mindenki tagadná létezését, van, aki elfelejt boltba lépéskor maszkot felvenni, mintha nem ebben élnénk már egy éve, úristen, már egy éve.

Hol voltam ez idő alatt, hogy már eltelt egy év?  És hol voltál te?

Miket csináltunk, mily dolgokat s ha nem is világmegváltó dolgokat, de magunkban annak hitt világmegváltó dolgokat? Vagy épp letisztáztam-e valamit magamban magammal kapcsolatban? A mit nem akarok/szeretnék tudása, közelebb visz talán... a mit akarok majd után múlva szerint, ha vége a covidnak. 

Az is rengeteg idő lesz még, sajnos, de nem akarlak elkedvetleníteni kedves olvasóm, köszönöm, hogy itt vagy, a magányos sötét órákban, amellyel magamat szórakoztatom főleg. Ebben a főlegben, és szórakoztatásban rájövök, hogy rosszul építettem fel évtizedeken a mércémet, az időmet a félelmeimet elnyomom, próbálom elnyomni a bennem lévő gátlásokat, hogy megnyíljak. Ez nem egy napló, ez egy szöveg. Nyilván nyomokban találhatsz belőlem is, sőt nagyobb nyomokban, mivel én írom a szöveget E/1-ben, de ez egy különálló, az „én”mentes szöveg, amit persze nehezen fogsz kettéválasztani.

         Várom az év végét, lesz három teljes, azaz számmal: 3-, írom betűkkel, három szabadnapom.

Arra nem számítottam, hogy újra látom Őt, kapok egy újabb esélyt.

De egy partitúra meg van írva, ha attól eltérünk bezáródnak az ajtók, amire talán az a válasz, hogy ez nem az én utam. Most jött újra Ő, egy újabb partitúra, és újra bezáródott az ajtó. Ha mertem volna, vagy akármi, talán nem záródott volna be, egy újabb tanulás, keresve a szirom formában azon belül is a fekete részben azt az apró de lényeges fehér pontot, a fehér részben azt az apró fekete pontot, amely az élet leképezi, értelmet találhatunk benne, de csak akkor ha keressük is. Még nincs itt az ideje, hogy Ő legyen, pedig szeretném, hogy tudjak szeretni, és én viszont.