25 perc

Csütörtök, 12 óra lesz 5 perc múlva. Egy padon ücsörgök, egy ismeretlen ismerős vasúti megállóban. Várok, mindig csak várok, de most nincs mit tenni. Jó lesz ez a 25 perc. Emberek néha néha feltűnnek, a peronon senki, csak egy kósza madárka és én. Ez egy ilyen nap. A távolban köszörülnek, a villanyvonat (V43 3161) búg, kaja illat száll a levegőbe (rántotthúsmimás?). A hangosbemondó már 4-dszerre mondja be, hogy mikor indulok, ezzel is dühítve, újra jelezve, hogy még mennyi van vissza. 12.20 kor indulunk, ilyen egyszerű.

A kalauz köröz, senki más. Ő is csak mosolyog, hogy várnom kell, és itt írok a padon.

 Dél van. A harangok emlékezetnek egy csatára, imádkozom egy Üdvözlégy-et, mert most ebben a pillanatban valami történik bennem.

A nap erőteljesen süt, az ilyenkor megszokott erejével, nincs se meleg, de hideg sem, amolyan tavaszias barackfavirág illatú, vagy csak virág illatú. A tavaszi illatos szél erősödik, meg meg áll, majd kavarok egy kicsit, aztán pihen.

Egy idős házaspár felszállt a vonatra. Végre valakik. Bevásárlótáska a kezükben. Felsegítik egymást a második vagonba.

Otthon akarok lenni, igaz otthon nem tudom mi vár. Megkajálok, rántott sajtot csinálok rizzsel, zenét hallgatok, amolyan lágy zongora hangokat, aztán ha megebédeltem, igen lassan már a megszokott New York-i időhöz képest normálisan élek, pár napja. Ott , most 6:05 van, azaz hajnal.

Lehet, reggelinek számít majd az ebédem? A vonat még mindig búg, azaz a helyzet változatlan. Amúgy két vonat árválkodik a megállóhelyen. A másik vonat oda megy , ahonnan jöttem, az enyém , persze ezt tudjuk, hogy értem a másik irányba. Én egy hegy előtt szállok le.

A levegő ott tiszta és megszokott, az emberek, hát, ha tudnám kicserélném őket akár egy fájlt a számítógépemen, vagy másik zenét tennék fel a már agyonhallgatott helyett. Nem is pörgőset, mert egy falu ne legyen pörgős, csak lenne birtokomban az a ház, amelyet már évek óta figyelek, amelyet a sors nem engedett birtokolni, pedig olyan jó lenne az emeleten az ablakból csillagokat nézegetni, vagy lenyírni a füvet a ház előtt.

A kávémat szürcsölni a nappali kanapéján, megsétáltatni a magyar vizslámat. Egyszerűen élni, megélni minden baszott pillanatot. Még 5 perc.

…

Felszálltam a vonatra, egy személy mellé, csak hogy ne utazzak már 5 megállót tök egyedül.

Telefonját birizgálta, újságot olvasott, várta azt, amit én, hogy induljunk végre. Elindultunk. Máv-os pontosság ide, Greenwich-i oda, 3 perccel előbb indultunk.

A megállótól nem messze egy temető, keresztet vetettem, Dicsértessék a Jézus Krisztus. Csak reménykedem, mind mindenki, még aki nem is hisz Istenben, hogy feltámadunk, vagy talán újra élhetünk majd egy másik testben, és egy másik lélekkel. Ezt nem azért írom, mert rossz a lelkem, vagy akarnék egy újat. Marhaság lenne ezen filozofálni. Az én lelkem, s a te lelked ki olvasol, az mind jó, úgy ahogy van, szerény meglátásom szerint. Különleges, ámulatba ejtő és titkokkal övezett terület. Ez a kulcsa mindennek. Valaki örökké rejt, valaki megosztja, valaki pedig csak hallgat. A földön jelen pillanatban akárhány ember él, és mindenkinek különböző lelke lenne? Érdekes. Szerintem azért csak akadnak lelkek, amelyek ugyanazok nem? 1-2 pár csak akad. Az egyik Indiában, a másik meg a valahol akármerre, egészen messze.

Látom a hegyet, ahol le fogok szállni, persze ha kinyílik a kurva régi MÁV-os ajtó. A hegy kikandikál a földből, mint egy vakondtúrás a mezőn, persze nagyított verzióban. Repcemezők armadája, vagy légiója veszi körül, igaz most szinte mindent a sárga mező szépsége borít, mint takaró az ágyat úgy olvadnak egyé. Lehetne feketésvörös, akár a vér, amely folyik testemben. Lassan haza érek. Elhagyom a sárga vágyott házat, aztán belecseppenek valamibe…