Neki kezdek a második kávémnak, hogy még véletlenül se álljon le a szívem. Sok cél lebeg előttem, noha most minden ködös. Akarok tovább menni, látni, hallani, szeretni érezni.
Tegnap éjjel találtam valakit, akit akarok látni, hallani, és szeretni. Mélyen átölelni, bámulni, megállítani, megállítani ezt az időt, ami egyenesen előre halad, ahogy én, most itt ülve is haladok, valamennyi sebességgel, valahová s mégis egyhelyben ülök.
Furcsaság csupán. Ő az. Messze repíti a gondolatomat, nem tudom ki Ő, s mégis valaki. Nem csupán egy, hanem minden, de valahogy mégis csak egy. Megismételhetetlen.
Arca hasonlít megannyi más emberéhez, mégis más, akár te , vagy én. Hogy milyen is ő?
Aranyló haja lapockáját verdesi, kék szeme, olyan, mint a holland tenger vize, illata, ohh az illata. Leírhatatlan, s szövegem mögül sem fogod érezni, hiába írnék bármit. Érezni kell, de csak annyira, amennyire mélyre el lehet raktározni ezt az illatot, hogy sok év után is ez az illat Ő legyen. Elő tudjam hívni, ha kell. Elő tudjam hívni azokon az átkozott üres napokon, amikor nem lesz velem, s tán lehet, sosem lesz velem, de el kell tudnom raktározni, hogy velem legyen a sötét szobában, ahol csak a lelkek láthatják egymást s test a testet ritkán.
Ülve várom, hogy jöjj. Néha követlek, vagy legalábbis követnélek, hisz tudom, hogy merre jársz.
Pulzusom megszaporázza apró lépteit ha melletted állok, nem tudom mit mondjak. Állunk, s tudjuk, hogy mik vagyunk egymásnak, te , én és a világ. Nehéz kimondani a szív döntését, nem kell megóvni lelkünket egymástól, hisz tudjuk már rég. Létezik ez, csupán minket került el jó messzire, hogy micsoda? Fénylő égen megannyi csillag kószlál, keresik, meg próbálják megérteni, s ha ezt teszed régen rossz, régen rossz.
Az érzés, mely szívtől szívig ér, s testtől testig tart, hogy kiteljesedjen vérvörös pillekönnyen. Ez az, amire mindenki vágyódik, a boldogság szép sima vidéke. Ahol ketten, s még akárhányan járunk, járhatunk mezitláb, hallgatva egymás zenéjét, mely a szívünkből ered.
Az én szívem sebzett, de te jöttél, oly könnyedén, beleépültél, beleépültél a szívembe, betömködve azokat a sebeket, lyukakat, amelyekkel eddig küzdöttem. Életem egy része most már újra vidám, boldog. Valóban az? Nem kérdés. Egyszerű kijelentés. Nincs több kérdés, nincs több miért. Az élet egyszerű, s én bonyolultan élem, éltem ez idáig.
S eddig a szavak mint vasúti sínek futottak a távolba de sosem találkoztak, sehogy , sohasem.
„Mit bánom én, hogy érdemes,
vagy céltalan a dolgom?
patak vagyok: kérdjem-e, hogy
habomat hova hordom?
Harcolok: nem tudom, kiért
és nem tudom, ki ellen.
Nem kell ismernem célomat, mert célom ismer engem.”
( W.S.: A célról )
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése