2010. május 31., hétfő

Átlagemberek


Sokadszorra kezdtem el valamit is írni. Most inkább csak olvasok vagyis olvasnék, de aztán 10-15 oldalnál megunom. Azt érzem, hogy most nem akarok a főhös szerepébe lenni, az igaz életben sem szoktam. Aztán ha kikászálódok az oldalak mögül, persze el kezd dolgozni bennem a történet, hogy én xy, egyszerű átlagember, hogyan folytatnám a történetet.
Persze ehhez kell egy jó író, mert nem minden könyv ilyen.
Most szólt a harang a templom toronyból. Hajnali 3 óra. Most már álmos vagyok, de nincs kedvem aludni, nem kapcsol ki az agyam. Nem agyalok semmin, egyszerűn nincs kedvem aludni. Azt tervezem, hogy fennt maradok egész éjjel. De persze ez hülyeség. Ámbár ha most 4körül elaludnék, ismét dél, 13 óráig fel se kelnék, ami elég dühítő.
De ma is ezt csináltam.
Naplemente időszakában azaz kb 1 órán át, az ember, legalábbis én, felfokozott állapotba kerülök, mivel ezt a pillanatot meg szeretném őrizni magamban. Fényképezőgépet ragadva, szaladva hogy a legjobb helyen elkattintsam a gépet stb.
Ma Noszlop határába ért a Naplemente, és ott csináltam képet. Az illatot és a naplementét sem  tudtam úgy megfogni, mint ahogy akkor és ott jelen volt. Tőlem jobbra óriási viharfelhők sokasodtak a távoli Bakonyban, balra viszont lassan bandukolt a hegy mögött a nap.
Szép látvány volt.
Jó volt csak úgy autóba pattanni, és ha nem is a világvégére menni, mert Noszlop azért nem a világvége, az érzés jó volt.
Lehet még olvasgatok, vagy a franc tudja.

2010. május 30., vasárnap

Könyvből

...
-Hova megyünk?
-Világgá, kishaver! Olyan messzire, amilyen messzi még sosem voltál.
-Te már voltál?
-Hehe. Minden héten. Még sokkal messzebb is. Na kapd elő azt a sütit, és kínáld meg Dénes bácsit!
...


Ha valaki megkérdezné esetleg, de csak tényleg akkor, szóval azt, hogy a képek mikor és hogyan és miért készültek, hát...azt felelném, hogy tegnap.

2010. május 28., péntek

Néha...


Néha az elhatározások is kevésnek bizonyulnak, ha az ember mögött nincs az az erő amely hajtja előre.
Vannak elhatározások, aztán utána ködös minden. Nem mehetek csak úgy a falnak, igaz? Vagy ha mégis, akkor mi lesz a ködben, mert hátra sem jöhetek vissza már, és ha kikanyarodok jobbra, vagy balra azaz letérek az útról, ott is köd van. A ködben ki fogja fogni a kezemet? Ordítani, pedig ilyenkor a legfeleslegesebb.
Telnek a napok, megállíthatatlanul, igaz nem is szeretnék ugyanazon a napon lenni mindig, és nem is szeretném megállítani, de az iszonyú jó pillanatok lassabban folyhatnának, az iszonyat unalmas pillanatok, mint például ez is, azok viszont teljenek gyorsabban. Noha ez is lehetetlen, mégis néha pontosan így érezzük, csak éppen fordítva.
Pillanatok örök ködébe veszünk.
A születésünk kezdetétől történik rengeteg dolog amelyből hátrányunk van. Ez miért lehet? Minden ember ugyanaz, közben meg valahogyan mindenki más. Vannak hasonlók, ebből adódóan vannak ellentétek, és vannak a (?).
Tehetségek, tehetésgtelenek, okosok, buták, szépek, csunyácskák. Aztán ezek keverékei, meg mindenféle keverék.
Zagyválok mindent, szavam túl értelmetlen, túl bonyolult.
Legszívesebben a Balaton parton autóznék éjjel. Egyszer nagyon régen megtettem, és az érzés, néha még rámtör, hogy igen, ott, de jó volt. Ez a vágyás, most nem lenne jó, hisz az akkori érzés, nem megismételhető. Vagy jobb, vagy rosszabb fogadna, az az érzés már soha, és nekem az kell. Menni akármerre, bámulni a tömeget a kocsiból, mert ott védettnek érzem magam, hogy ne vegyenek észre, nem is kell észrevenniük, csak ne nézzetek.
Az eltévedés maga lenne a játék a rátalálás a helyes útra, pedig a feladat jól elvégzése.
Hogy mi lesz az út végén, a fene tudja, egyenlőre egy helyen állok, félek elindulni, mert mi van ha utam ködben végződik, és semerre sem tudok kijutni. (?)
Mi lesz? Nem csaphatok bele már semmibe, igaz fiatalság bolondság, de az érzések sem a régiek, semmi sem a régi.
Elveszek, elveszünk, közben a napok telnek megállíthatatlanul, s nekem, neked el kell indulni, köd ide, kijelölt út oda, vagy sem, mert nem lehet tudni, egyszerűen semmit nem lehet tudni, és ez borzasztó.
Mások? Mások kit érdekelnek. Tudják az útjukat, leszarják a ködöt, meg minden mást, mennek előre mint a Távirat. Hozzájuk képest persze le vagyok maradva. Azt hiszem későn érő vagyok. Mindegy is, ez van, igaz?

2010. május 23., vasárnap

Pitypangröptetés

A szobám ablakán lágy levegő száll be, most ebben a negyedórában hűl le a levegő, ilyenkor az illatok intenzívebbek lesznek a délelőtthöz, vagy a délutánhoz képest. Lassan lenyugszik a nap, még látom a szemközti ház mellett az utolsó cikázó narancssárga, vörös, vérvörös sugarait.
A madarak csicseregnek az előttünk lévő elvirágzott orgonabokrok belsejében. Néhány emberi zaj hallatszik még be az ablakon, és a közeli főút moraja, kamionok vagy versenymotorok gyorsítása, vagy a vonat kűrtje töri meg azt a fajta csendet, amit gyerekkorunkban érezhettünk. Vasárnap van. Hál Isten nem érzem a vasárnapi nyomást a lelkemben, most nincs lelkiismeret-furdalás, csak vagyok. Fekszem az ágyamon, s mélyen letüdőzöm a friss levegőt. Bezárom a pillanatot.
A Tv szinte összes programján Politika, Gazdaság, mit kellene tenni, mi volt, mi lesz, üres fecsegés. Átkapcsolok egy mesecsatornára, betakarózom, és ahogy nem is olyan nagyon régen, nézem a mesét, eszem valami süteményt, aztán várom, hogy a negyedóra alatt történjen valami új, és megismételhetetlen titkos pitypangröptetés.

2010. május 20., csütörtök

2010. május 16., vasárnap

Írtam ebben az esőben, de ezt a kis történetet nem tudom, és nem akarom megosztani. Ez az én történetem marad. Az élet olyan szakaszába értem, ahol meg kell érteni a halált, el kell búcsúzni, olyan személytől, akit szeretek, fel kell készülni arra, hogy ezek az utolsó pillanatok amelyeket vele töltök. Nem tudjuk, hogy mikor ér el minket a halál. Azért imádkozom este, hogy legyen jobban és maradjon még velünk.
.....

2010. május 14., péntek

A pillangó megrebbenti szárnyát

Egy másik ember, egy másik ország, sok ismeretlen, akár az egyenletből, amit nem tudunk megoldani, ha nem gyakoroljuk eleget. Az életben az a szép, hogy egy esélyünk van mindenre. Néha több, de az már nem azaz esély ami először volt, és a sok mi lett volna ha, és mi lenne ha…
A múltat nem lehet megváltoztatni, mégis a múlt hatására van, hogy sok embernek rossz.
Kiválik egy, és már nem is egy azaz egy, hanem fél. A fél, meg nem egész, és nem egy. Igen, ez kacifántos megfogalmazás, de így van.
Amikor azt mondják sokan, légy önmagad, csináld amit szeretsz, az néha sokszor nem csak úgy van. Te nem látsz bele az én életemben és én nem látok bele a te életedbe, mégis itt vagyunk s ismerjük egymást.
Egy másik ember, ugyanazokkal az érzésekkel, megélt érzésekkel, azaz teljesen ugyanaz mégis más, ha egy másik országban van, és ott él. A problémákat az elhagyott országban hagyja, és kezdi jól érezni magát.
Vagy mit tudom én. Én valahogy így képzelem.
A problémák megoldhatók, ha jön a megfelelő ember, azok az emberek akiket úgy hívunk, hogy kiegészítő emberek. Rájuk mindig szükség van. Mindig akkor vannak jelen az életünkben, ha épp rosszra fordul az életünk, és elfelejtjük őket, ha jóra. Ezért kiegészítő emberek. Valamit segítenek nekünk, ami nagyban befolyásolja az életünket. Hatással van ránk.
Délután a kórház felé esett az eső. Erősen zuhogott, alig láttam valamit az úton, mégis előzni akartam, és előztem. Dacolva az élettel. Bíztam magamban, hogy igen, meg tudom előzni, mert feltart. Aztán, persze sikerült meg előzni, mivel már a vezetés olyan mintha biciklizés. Esett, előztem, hideg volt. Kórházban a papámat látogattuk meg. Az élet annyit ad a fájdalomból amennyit el tudunk viselni magunkon, mert ha más vinné a miénket ő nem bírná, mivel nem rá van szabva. Nah ez egy idézet valamiből, persze nem teljesen, meg csak körvonalakba, de ezzel nagyon nem értek egyet. Van akinek alapból fos az élete, és van akinek meg minden előtte van, és úgy él le egy életet, ahogy neki jó. Szóval van két halmaz. Van a fos élet, szerintem minden magyar ebbe képzeli bele magát. Aztán van az über fasza élet, ebbe tartozik a magyar elit. Van a halmaznak az a tulajdonsága, hogy lehet ez is meg az is. Hát ide nem igen tudom, hogy kiket soroljak.[ Legyen a pillangók helye. Amúgy is baromság behalmazozni az embereket nem?
De most ha magamat sorolnám be, akkor a pillangók közé, persze ez buzis, de mégis jobb mint a fos élet, és az elit élet nem?]
A kórházban nem volt jó lenni, mert miért lenne jó. Papit látni az jó, csak úgy látni, hogy nincsen jól, és az orvosok nem is látják, az meg már elég bosszantó. Mert így van nem látták sokszor. Vajon hol lehetnek az orvosok? Az élet megválaszolatlan kérdései.
Hazafelé megálltunk. Vettem parkoló cédulát, ami reggel 7óráig jó lett volna, mondom magamba addig nem akarok maradni, de azért aranyos vagy jegyautomata. Akartam venni egy könyvet, persze a környék egyetlen könyves boltjába nem volt meg. Mondom jó. Odajön a néni, mi kéne? Kérdi.
-Kundera. Mondom.
Egy darab nem volt, nem hogy a legújabb.
-Megrendeljük? Jött a kérdés.
-Dehogy.
Még rákacsintottam García Márquez, Gabriel: Azért élek, hogy elmeséljem az életemet, de aztán rájöttem, hogy nem vagyok burzsuj, ezért ott hagytam. Meg nem élhetek, könyvön, meg vonatjegyeken nem? Hazafelé pedig lassan jöttem hátszéllel, ahogy a madarak repülnek. A búza szálak dülöngéltek a széltől, megsimítva mindegyik szárat, a nap érdekesen világított, a háttérben pedig felsorakoztak az ég sötét felhői, gyönyörű képet festve ezzel. A búza szinte vakított a sötétkék viharfelhők hátterében. A fényképezőm, pedig otthon a Coelho-s könyveimet feküdt, aludt várta gazdáját és a pillanatot, amit megörökíthet, az olyan pillanatokat, amikor a pillangók megrebbentik pillekönnyű szárnyaikat a dülöngélő búzamező közepén sötétkék viharfelhőkkel a háttérben és haláluk közeledtében.
love, andrea piovanni

[xxx] be írt szöveg enyhén hülyeség. Ne vedd figyelembe. :) 

2010. május 9., vasárnap

Az éj színe


Kristályos éjszaka. A levegőt faljuk, habzsoljuk ebben a lágy délről jövő szellővel együtt a fekete térben s elveszünk ebben a halmazban. Talán mi leszünk akik kikerülnek, így üres halmazt alkotva nem tartozunk sehova sem, de kit érdekel. Kétes sötétben nézem, ahogy harcolnak egymással az ezüstös csillagok, harcuk nem tart soká, de bámuljuk, mivel minden halad, ők is, mi is.Itt ülsz mellettem, édesen átkarollak, közös levegővétellel, közös dallal, közös szívritmussal.Órák telnek el, órák vesznek el, órák közös kattogásában figyelünk, pislogunk, figyelünk, álmodozunk.
A sötétbe burkolózva nézzük a távoli hegyeket, titkokat akarunk felderíteni, mélyen átélni a pillanatokat.
A nap lenyugodott már rég, a felhőkön utolsó vöröses narancssárga fényei cikáztak, repülők szálltak a nap felé ki tudja hány ezer méter magasan, mentek valahová, egyenesen neki a napnak őrült nagy sebességgel.
Madarak játszadoztak a lágy széllel. Azt játszották, hogy ki tud magasabbra, és magasabbra repülni, s onnan a magasból ki mer mélyebbre és mélyebbre zuhanni a közeli tó tükör felszínét ki érinti csőrével először.
 Különleges pillanat ez, ezernyi apró élet bolyong most mindenütt, elhanyagolva ezt az adott pillanatot amely már múló pillanat. Minden pillanat múló és soha meg nem álló.
 A hegyről nézve, mindenki siet valahová, csak mi maradunk mozdulatlanok és mi maradunk egy helyben (?). Csak mi vagyok egyedül. Gondolnék a szerelemre, milyen lehet? „Találkoztam tán vele messze-messze, valahol Andersen meséiben? Komoly és barna kis lány lesz. Merengő. A lelke párna, puha semlyemkendő. És míg a többiek bután nevetnek, virágokat hoz majd a kis betegnek. ...
Halkan beszél, csak nékem, soha másnak.
Gondoltam mindenre, álmodoztam mindenről, de a pillanatot nem akartam bezárni, és itt hagyni.
Tehetetlenül nézzük, hogy félelme testén felül kerekedik, s lelke felszáll arra a hajóra, amire mindenkinek fel kell szállnia. Félve alszom el, s ő is. Csendben várjuk, hogy történjen valami.
Várom, hogy a halál elkerülje, s ő várja, hogy a halál elérje.
Milyen meghalni? Mi van utána? Persze csak az számít, hogy a lelkünk él, örökké.
Testben, akármilyen testben, de a lelked örökké él, akárhol, bármikor bármiért. Hányszor halunk meg? Milyen meghalni kérdezi tőlem?
Tudta, hogy nem tudom a válasz, s a sötét perzselő hold csendjében ültünk a hegyen, figyelve közös lélegzésünk súlyát.
Ugyanolyan éjszaka volt, mint a többi. Belevilágított a hold a szememben, arcomon fénylettek a cseppek, amelyek meg meg környékeztek. Hiszen sok-sok éjen át gondolunk már rá, mi lenne ha…
Lebegünk.
Együtt, örökre.
S cigaretták könnyed füstjébe takarózva vártuk a hajnal fényeit, amely felmelegíti testünk s lelkünk.
Eltévedve ülünk, egy hegy tetején melyet Ismeretlen Hegynek neveztünk el, itt a fehér kápolnától nem messze. Kétségbeesésünk rég elhagyott minket, örültünk, hogy itt, és most vagyunk. Az éj, vagy este puha színében, zajtalanul élünk pár óráig, kérdéseket teszünk fel, futunk egyhelyben a válaszok ért, várjuk, hogy a falu felett felkeljen a nap, ez a falu, amely a távolban az otthonunk. Csendességbe gyömöszölve megannyi kis élet, emlékkép öröme és bánata.
Lebegünk.
Együtt, örökre. 

2010. május 5., szerda

Pára


Eléggé hideg van, bár már vártam, hogy jöjjön egy kis eső, és hideg. Nem azt mondom, hogy most nem örülök neki, de örülök, csak olyan más. Igazából csak szitál az eső amit szintén szeretek, de most valahogy nem, bár napra és fergeteges fényre sem vágyom. Ez van, ezt szeretem. Azon gondolkozom, hogy tetteink elindítanak dolgokat. Ha ezt és amazt cselekszel, eljutsz valahova. Egy emberre hatással leszel, ő rád, és újra másra leszel hatással, ő másra, és a másik másikja pedig egy harmadik emberre. Ez, persze mindig is így volt a világban eddig nem? Ez után is így lesz. Hatással vagyunk egymásra, cselekedeteink meghatározzák mások életét. Cselekvések, tettek, szavak, döntések, álmok elérése, álmok összetörése, élet eltörés, élet pozitívság, új élet, halál.
Azt nem tudjuk és talán nem is kell, hogy mi hány emberre vagyunk egyszerre hatással eddigi életünk során, és hány emberére leszünk. Furcsa dolog ez. Minden ember ugye mégis csak más, nem akarhatják ugyanazt amit mi akarunk, és fordítva, aztán vannak emberek akik segítenek mindenben, hogy egy bizonyos célt elérjünk, és vannak bizonyos emberek akik éppen elgáncsolnak, tesztelve a másikat, hogy meddig bírja még erővel.
Tettink meghatározzák az életünket. Ha csinálunk valamit, azt belső elhatározásra csináljuk nem igaz? Ehhez kérünk másoktól segítséget, ha kapunk az tökéletes és nagyszerű, ha viszont nem, akkor sincs semmi probléma, mert van akaratunk, hitünk motivációnk, ha össze nem törték volna persze.
Amit leírtam a sorokat, az eső már nem szemerkél, hanem zuhog, zivatar. Az esőcseppek gyorsan pillekönnyen esnek alá a kinyílt lila és fehér orgona bokrok virágairól. A madarak eltűntek, pedig nem rég, hajnalban fél 5 felé elkezdtek élni, beszélni egymással.
Tetteink meghatározzák az életünket és elindítanak dolgokat.
Dolgokat, amikre képesek vagyunk?
Csak mi tudjuk?
Ez elég valamire?
Meg kellett néznem a zuhogó esőt. A cseppek milliárdjai verték az országutat, a házunk előtt. Gyönyörű képet festve. Ki akartam menni lefényképezni pár zúduló cseppet, de nem volt kedvem teljesen elázni 3 másodpercnyi idő alatt, így bentről néztem és gyönyörködtem. Az orromat a hideg ablaküvegnek nyomtam, s az ottmarad párába beleírtam szerelmem kezdőbetűjét.
A zápor elhaladt a falu felett, már csak a tavaszi eső illat száll a levegőben. Hidegebb lett, betakarózom, s álmodom, valami jóról, vagy rosszról, ki tudja, lehetetlen lenne leírni miről fogok. Az álmok már csak ilyenek. 
Az élet is hasonló, hisz nem tudjuk, kire milyen sors vár. Vajon mit hoz a holnap fénye? Örömöt és boldogságot? Avagy csalódottságot, fájdalmat. Valami ilyesmi az élet. Valami jön, és mi elfogadjuk.

"Légy mint a fű-fa, élő,
csoda és megcsodáló,
titkát ki-nem-beszélő,
röpülő, meg-nem-álló"   

2010. május 4., kedd

Éjszakák


Néha kellenek azok az esték, mint akár a mai. A pontos időt nem tudom, mert a szobai „nagy” óra már egy hete 9 óra 34percet mutat, ami meg nem messze van tőlem, szintén megadta magát, és nincs benne elem. Szóval kellenek ezek az éjszakák, amikor megnézel 2 jó filmet, és valami megindul benned, ha nem is az, hogy megváltod a világot, de de valami hasonló. Megkönnyebbülés, tisztán érzés, mosolygás az egész film alatt. Mely filmek lehetnek ilyenek? Magyar régi filmek. MOSZKVA TÉR. Mondanom sem kell tovább. Ilyenkor meg kell nézni. Itt az érettségi, tavasz, noha elszálltak azok az idők, mikor érettségiztem, de visszaadják azokat azt az időt, amit akkor én éltem át, ez a film, pedig megmutatja, hogy ’89-ben mások mit éltek át. Bennem is van mehetnék, bennem is van az a semmi, ami a főszereplőben, én is mentem már lány után, vakon, aztán szerencsére jól sült el. Azt hiszem, hogy ha választanom kellene, és azonosulnom a filmmel, mert általában ez a céljuk a filmeknek, hogy azonosuljunk. Szerintem. Szóval én vagyok Petya, ez alap. Van is piros autóm, és néha eléggé pöcs vagyok, ahogy ő.
Velem mi van? Semmi. Nyomok egy kergemarhás burgert sült krumplival, lehet, hogy megeszi az agyamat, de legalább nincs benne csalamádé.
Kellenek ezek az esték. Teámat a film után szürcsölgettem a csillagos ég alatt, a kutyám már az álmából jött ki mellém az udvar közepére. REM fázisban lehetett, ekkor álmodunk. „erős agyi aktivitás jellemzi, ekkor álmodunk. A mozgatóizmok átmenetileg lebénulnak.”
A meleg tea épp édesen pillekönnyen ért a gyomromba, vártam, hogy a tökéltes pillanatban, azaz mert kellemesen érzem magam, kapok fentről egy hullócsillagot, de nem jött, bár lehet, hogy jött, csak éppen mire beértem a szobámba, akkor ért a fény a földre.
Egy kis részlet a film végéből. 

2010. május 3., hétfő

Más így


Alkonyodik már a hegy mögött. Nem szabad, nem teheted. Ezt hajtogatod magadban, a szemed könnyes, s szemed fehérjéje pirosas. Otthon egy csomó könyv hever a szobában a földön, úgy 5-10. Mind vár rád, majd ha haza érsz.
Felhők jönnek, s majd tovaszállnak a déli széllel. Nem szabad, s nem teheted.
Bordó és lila felhők csupán, melyeket a nap narancssárgája gazdagítja, s te állsz a hídnál, bámulod, magadba zárod a pillanatot és nézed a nap utolsó csöppnyi könnyed lelkét a felhőkön. Mély levegőt veszel, hogy elő tudd hívni a pillanatot, azokon a bizonyos napokon.
A madarak össze-vissza repdesnek a folyó felett a nap felé. Az őzek riadtan futkároztak a réten, aztán megállnak, mert rájöttek, hogy értelmetlen a rohanás. Nézték ők is a naplementét, hogy felfogták-e azt nem tudom, de, hogy gyönyörködtek benne, az szinte biztos.

2010. május 2., vasárnap

21 gramm

Paul Rivers:  
Hány életünk van? Hányszor halunk meg? Azt mondják, mind elvesztünk 21 grammot... halálunk pontos pillanatában. Mindenki... 21 gramm. Egy kolibri súlya... egy rúd csokoládé... Mennyit nyom 21 gramm?

Álld meg!



Ki az, aki ápol születésem óta, ki testemet-lelkemet a bajtól is megóvja? Ki tanított engem Isten szent nevére, vagy ha baj vagy bánat ér, ki ölel szívére?
Könnyes lesz a szemem, ha róla beszélek, az én édesanyám ez az áldott lélek!
A szívemnek nincs szebb kívánsága vágyak csak, hogy őt az Isten ezerszer megáldja!

2010. április 29., csütörtök

25 perc

Csütörtök, 12 óra lesz 5 perc múlva. Egy padon ücsörgök, egy ismeretlen ismerős vasúti megállóban. Várok, mindig csak várok, de most nincs mit tenni. Jó lesz ez a 25 perc. Emberek néha néha feltűnnek, a peronon senki, csak egy kósza madárka és én. Ez egy ilyen nap. A távolban köszörülnek, a villanyvonat (V43 3161) búg, kaja illat száll a levegőbe (rántotthúsmimás?). A hangosbemondó már 4-dszerre mondja be, hogy mikor indulok, ezzel is dühítve, újra jelezve, hogy még mennyi van vissza. 12.20 kor indulunk, ilyen egyszerű.
A kalauz köröz, senki más. Ő is csak mosolyog, hogy várnom kell, és itt írok a padon.
 Dél van. A harangok emlékezetnek egy csatára, imádkozom egy Üdvözlégy-et, mert most ebben a pillanatban valami történik bennem.
A nap erőteljesen süt, az ilyenkor megszokott erejével, nincs se meleg, de hideg sem, amolyan tavaszias barackfavirág illatú, vagy csak virág illatú. A tavaszi illatos szél erősödik, meg meg áll, majd kavarok egy kicsit, aztán pihen.
Egy idős házaspár felszállt a vonatra. Végre valakik. Bevásárlótáska a kezükben. Felsegítik egymást a második vagonba.
Otthon akarok lenni, igaz otthon nem tudom mi vár. Megkajálok, rántott sajtot csinálok rizzsel, zenét hallgatok, amolyan lágy zongora hangokat, aztán ha megebédeltem, igen lassan már a megszokott New York-i időhöz képest normálisan élek, pár napja. Ott , most 6:05 van, azaz hajnal.
Lehet, reggelinek számít majd az ebédem? A vonat még mindig búg, azaz a helyzet változatlan. Amúgy két vonat árválkodik a megállóhelyen. A másik vonat oda megy , ahonnan jöttem, az enyém , persze ezt tudjuk, hogy értem a másik irányba. Én egy hegy előtt szállok le.
A levegő ott tiszta és megszokott, az emberek, hát, ha tudnám kicserélném őket akár egy fájlt a számítógépemen, vagy másik zenét tennék fel a már agyonhallgatott helyett. Nem is pörgőset, mert egy falu ne legyen pörgős, csak lenne birtokomban az a ház, amelyet már évek óta figyelek, amelyet a sors nem engedett birtokolni, pedig olyan jó lenne az emeleten az ablakból csillagokat nézegetni, vagy lenyírni a füvet a ház előtt.
A kávémat szürcsölni a nappali kanapéján, megsétáltatni a magyar vizslámat. Egyszerűen élni, megélni minden baszott pillanatot. Még 5 perc.
Felszálltam a vonatra, egy személy mellé, csak hogy ne utazzak már 5 megállót tök egyedül.
Telefonját birizgálta, újságot olvasott, várta azt, amit én, hogy induljunk végre. Elindultunk. Máv-os pontosság ide, Greenwich-i oda, 3 perccel előbb indultunk.
A megállótól nem messze egy temető, keresztet vetettem, Dicsértessék a Jézus Krisztus. Csak reménykedem, mind mindenki, még aki nem is hisz Istenben, hogy feltámadunk, vagy talán újra élhetünk majd egy másik testben, és egy másik lélekkel. Ezt nem azért írom, mert rossz a lelkem, vagy akarnék egy újat. Marhaság lenne ezen filozofálni. Az én lelkem, s a te lelked ki olvasol, az mind jó, úgy ahogy van, szerény meglátásom szerint. Különleges, ámulatba ejtő és titkokkal övezett terület. Ez a kulcsa mindennek. Valaki örökké rejt, valaki megosztja, valaki pedig csak hallgat. A földön jelen pillanatban akárhány ember él, és mindenkinek különböző lelke lenne? Érdekes. Szerintem azért csak akadnak lelkek, amelyek ugyanazok nem? 1-2 pár csak akad. Az egyik Indiában, a másik meg a valahol akármerre, egészen messze.
Látom a hegyet, ahol le fogok szállni, persze ha kinyílik a kurva régi MÁV-os ajtó. A hegy kikandikál a földből, mint egy vakondtúrás a mezőn, persze nagyított verzióban. Repcemezők armadája, vagy légiója veszi körül, igaz most szinte mindent a sárga mező szépsége borít, mint takaró az ágyat úgy olvadnak egyé. Lehetne feketésvörös, akár a vér, amely folyik testemben. Lassan haza érek. Elhagyom a sárga vágyott házat, aztán belecseppenek valamibe…

2010. április 27., kedd

Holnap, ki tudja holnap

Reggel színes szivárványt hányok, csodás madárcsicsergésre ébredek. Minden tökéletes, az összetört szívemen kívül. Álmos vagyok, aludnék még, a meleg takaróból nem akarok kibújni. Védelmet és meleget tölt belém. Üres vagyok, s mégis színes szívárványt hányok, majd alább marad. Minden véget ér, a szívárvány, s minden mi szívben keletkezett, s keletkezett-e egyáltalán? 5 perc telt el csupán. Most nincs szív ár , se szívárvány, csak fekete szívárvány, mi testet öltött. Újra, ismét, megint.
Kávé sem folyik a csapból, de ma nem is akarom beszennyezni a fehér érintetlen kockacukrot, hogy felvegye a kávé cseppjeit, egyé olvadjon, s körülöleljék egymást.
Az utcán nyüzsögnek az emberek, itt mindenki a megszokott időszerint él.
Hogy mi volt tegnap?
Tegnap az eső lassan és megfontoltan szemerkélt, pára csapódott fel az autók fényében, persze ha lettek volna autók és emberek, csak az 1c-s, 3as, és 9es busz körözését láttam az utcán, semmi és senki mást. A buszon tolongtak az emberek, az olyan emberek akiket csak bizonyos emberek látnak csupán, én nem. Ezen emberek mellett, pedig egy, de maximum három ember utazott, szemét lecsukva, fáradtan, mintha már nem élne. Ültek az utolsó sorban, s figyelték, azokat az embereket, amelyeket csak bizonyos emberek láthatnak, hogy vajon mikor és hol szállnak fel. Amikor már másodszor ment el a 9-es busz mellettem, késztetést éreztem, a megállóban megvárni a következőt, s kérni egy jegyt, oda arra, amerre megy. Beülni az utolsó sorban, s figyelni az embereket, hogy mikor és hol szállnak le, bámulni a sötét ablakon kifelé, és maradni, minden egyes emberre kiváncsi vagyok, hogy mikor száll le. Az utolsó járat ez, s csupán azt veszem észre, hogy Hajnal van megint, igen, hajnal van megint.
Hajnalban, pedig színes szivárványok öleléséből, újra elszenvedem azt, amit el kell, s megélem azt a pillanatot, amelyet felkínál Isten, ha van.
A napfelkeltét bámulva, álmosan figyelek, hátha történik valami, valami ami megváltoztat valamit.
Aztán indulok, már csak 15 perc, és kezdődik minden újra, de valahogy másképp.
Keresem a pillanatot, a pillanatban egy személyt, vagy a boldogságot, már én sem tudom, de indulnom kell.

2010. április 26., hétfő

Akkezdet Phiai : A skit érdekel

Élek, s ez ritka alkalom.
A fény kisujjnyi, törtfehér
sugár a kertiasztalon.
Tán megjössz, mire körbeér.

E nyári kert az árnyaké.
Nyugodt ez így ma. Gondolom.
A fény, akár az árpalé
szivárog át a lombokon.

Ma mégse jössz. A sarkon állsz.
A nap korongja fölragyog:
ezernyi égi vaskohász
locsolja szét a sörhabot.

Tudom, hogy ez nem épp vidám:
e nemjövés, e ócska szesz
--élek, s ez nem az én hibám.
Igérem, orvosolva lesz.

2010. április 23., péntek

Kelj fel te szemét, itt a kibontakozás


Az ember már csak ilyen... érzelmei nagy részét félelemmel helyettesíti. 
Paulo Coelho

Hétköznap fekete szivárványt hányok, s még ezekben a napokban is magányt ölelek, magányt szorítok, magányt hányok. Vakító fény tört át a redőny lyukain megtöltve a sötét szobát.
Álmomban mélyen kalandoztam, s ahogy a fény elérte mosolyogtam, iszonyú meleg perzselte arcomat. Felkelve dühítő érzés fogta el azonnal a szívemet. Magányos vagyok. Egyedül ébredek, egyedül teázom, egyedül fázom. S ha a tea fel is melegíti a lelkemet, a test üres, és hideg marad.
Nem de? Kedvem lenne, ezt és amazt csinálni, kocsikázni, ismeretlen helyekre menni, de ha mennék csak egy helyre mennék, oda ahol tiltás mezeje övez. Hívatlan vendéget pedig Ő, sosem akarna. Itt maradtam hát, ülve, fáradtan és álmosan, gyarló agyamból kipréselve a reggeli dühítő gondolatok árját.
Se szív ár, se szivárvány, csak szürke felhők. Lehet nem is felhők, hanem csak a hamu most ért ide, messzi földről, az Óperenciás tengeren túlról ahol a kis malac túr.
Vagy ki tudja, lehet mégis csak felhő.
Egyik héten, amikor rám jön a sétálhatnék, persze, mit mást csináljak egy lakatlan vidéki nagyvárosba, ahol fél 9 után az emberek rejtélyes módon eltűnnek, és csak én maradok. Néha a benzinkút körül feltűnik egy rendőr autó, jelezve, hogy ő a REND ŐR-e, aztán azon kívül nem sok minden történik, kivéve akkor, amikor nem vagyok ott. Ha nem vagyok ott, bankot rabolnak, embereket találnak meg a kis patakba, amibe belefulladt, vagy belefullasztották, s ezen kívül tényleg nem sok történik.
Aztán sétálás közbe örülsz, ha szembe jön veled egy ember, de azon is látod, hogy lehet nem is ember. Lélektelenül vánszorog szinte a szürke járdán. Kezében egy Tesco-s zacskó, benne Tesco-s tojás, színes Tesco-s kaja, ami persze nem adja vissza a Tesco kék és piros színét.
A templom előtti téren, egy autó haladt el, aztán semmi több. Leültem elszívtam egy cigit, vártam, hátha rám támad valaki, ezzel is félelmet kreálva magamba, de hát semmi. Talán itt az emberek olyanok, mint a Szökőévben születő gyerek születésnapja. Van, de igazából 4 évbe csak egyszer. Ezzel arra gondolok, hogy csak 4 évente jönnek emberek erre? Ez egy költői kérdés.
Maradjunk annyiban, hogy este ritkán vannak kint emberek. Félnek a denevérektől, abból amúgy is rengetek van a Tó körül, de ott sincsenek emberek, csak denevérek, meg szúnyogok.
Azt hiszem vissza kellene feküdnöm, hátha más érzésekkel és gondolatokkal ébredek, meg minden.

2010. április 22., csütörtök

Én örök szerelmem


Neki kezdek a második kávémnak, hogy még véletlenül se álljon le a szívem. Sok cél lebeg előttem, noha most minden ködös. Akarok tovább menni, látni, hallani, szeretni érezni.
Tegnap éjjel találtam valakit, akit akarok látni, hallani, és szeretni. Mélyen átölelni, bámulni, megállítani, megállítani ezt az időt, ami egyenesen előre halad, ahogy én, most itt ülve is haladok, valamennyi sebességgel, valahová s mégis egyhelyben ülök.
Furcsaság csupán. Ő az. Messze repíti a gondolatomat, nem tudom ki Ő, s mégis valaki. Nem csupán egy, hanem minden, de valahogy mégis csak egy. Megismételhetetlen.
Arca hasonlít megannyi más emberéhez, mégis más, akár te , vagy én. Hogy milyen is ő?
Aranyló haja lapockáját verdesi, kék szeme, olyan, mint a holland tenger vize, illata, ohh az illata. Leírhatatlan, s szövegem mögül sem fogod érezni, hiába írnék bármit. Érezni kell, de csak annyira, amennyire mélyre el lehet raktározni ezt az illatot, hogy sok év után is ez az illat Ő legyen. Elő tudjam hívni, ha kell. Elő tudjam hívni azokon az átkozott üres napokon, amikor nem lesz velem, s tán lehet, sosem lesz velem, de el kell tudnom raktározni, hogy velem legyen a sötét szobában, ahol csak a lelkek láthatják egymást s test a testet ritkán.
Ülve várom, hogy jöjj. Néha követlek, vagy legalábbis követnélek, hisz tudom, hogy merre jársz.
Pulzusom megszaporázza apró lépteit ha melletted állok, nem tudom mit mondjak. Állunk, s tudjuk, hogy mik vagyunk egymásnak, te , én és a világ. Nehéz kimondani a szív döntését, nem kell megóvni lelkünket egymástól, hisz tudjuk már rég. Létezik ez, csupán minket került el jó messzire, hogy micsoda? Fénylő égen megannyi csillag kószlál, keresik, meg próbálják megérteni, s ha ezt teszed régen rossz, régen rossz.
Az érzés, mely szívtől szívig ér, s testtől testig tart, hogy kiteljesedjen vérvörös pillekönnyen. Ez az, amire mindenki vágyódik, a boldogság szép sima vidéke. Ahol ketten, s még akárhányan járunk, járhatunk mezitláb, hallgatva egymás zenéjét, mely a szívünkből ered.
Az én szívem sebzett, de te jöttél, oly könnyedén, beleépültél, beleépültél a szívembe, betömködve azokat a sebeket, lyukakat, amelyekkel eddig küzdöttem. Életem egy része most már újra vidám, boldog. Valóban az? Nem kérdés. Egyszerű kijelentés. Nincs több kérdés, nincs több miért. Az élet egyszerű, s én bonyolultan élem, éltem ez idáig.
S eddig a szavak mint vasúti sínek futottak a távolba de sosem találkoztak, sehogy , sohasem.


„Mit bánom én, hogy érdemes,
vagy céltalan a dolgom?
patak vagyok: kérdjem-e, hogy
habomat hova hordom?

Harcolok: nem tudom, kiért
és nem tudom, ki ellen.
Nem kell ismernem célomat, mert célom ismer engem.”
( W.S.: A célról )
"tán csak a törődés fals varázsa
hinni: valakinek jó, ha vagy
tán csak azért van szükséged másra
hogy szerethetőnek tudd önmagad

tán rátalálni sosem akartál
az se bántott volna, ha nem leled
most, hogy könnyedén tiéd lehetne, tán
fontosabb az, hogy elveszítheted

így többé magadat nem kell okold
mert ezt a játszmát senki sem nyeri

tán az bánt, hogy igazán tiéd se volt
s mégis sikerült elveszíteni." Z. P.

2010. április 14., szerda

Várlak

Úgy mentél el, úgy mentél el ahogy jöttél
Semmit sem hagytál és félek hogy semmit sem vittél
És most itt vagyok
És itt hagyott hangokat hallgatok
És megint kérded

Refrén: (mért nem hívsz)
Hívlak minden reggel
(mért nem sírsz)
Sírok minden éjjel)
(mért nem vársz)
Várlak mindenemmel
(mért hátrálsz)
Hívlak két kezemmel
És úgy félek, hogy csak én hallom hangodat

Mért hagytál el és mért kísért most is hangod
Mért hagytál el és mért nem érinti ujjam az arcod
És most itt vagyok
Szédülten egyedül ballagok
És megint kérded

Refrén: (mért nem hívsz)
Hívlak minden reggel
(mért nem sírsz)
Sírok minden éjjel)
(mért nem vársz)
Várlak mindenemmel
(mire vársz)
Hívlak két kezemmel
És úgy félek, hogy csak én hallom hangodat