Este.
Muszáj volt már írnom valamit. Hiába vártam és terveztem, hogy valami, egyszerűen semmi se jött. Ültem papír fölött, meg a word-öt néztem, de egyszerűen semmi. Most meg úgy csinálok, mint a nagymenők, a befutott írók, akik válság kellős elején, közepén tartanak. Délelőttjeimet a hegyen töltöm, mert onnan tudom fogni a rádióadómat, amit szoktam hallgatni két órán át tíztől délig. Igen kissé nevetséges ebben a világban. Tudnám hallgatni online, de az nem olyan feelinges, mint kocsiban dekkolni a pusztán vagy dugóban, vagy ahol vagyok és együtt élni a műsorral. Elképzelni az interjú alany életét, megélni, aztán ha vége elfelejteni azokat a dolgokat pedig amit fontosnak gondolok elraktározni. Még a hegyre is viszem az új gépemet ami lassan már egy éves, de hát „új”, és az ehhez tartozó fotós táskát, plusz még a szürke táskámat is amibe angol könyvek vannak [csak hogy el ne vigyen a szél], és az írásos füzetem, amiből több van mint három, de ez most mindegy. Egy szürke fém tolltartó, amibe a kedvenc tollaim vannak, meg pár ceruza. Ügyelek, hogy ne felejtsek itthon semmit, főleg ne a fényképezőm kártyáját, amire a képeket csinálja, mert mindig bent felejtem a laptopomba, és akkor út közben a lövés pillanatában döbbenek rá, hogy „nincs kártya”. Aztán az addig sem meglévő önbizalmam és életkedvem, így együtt igen le tud csökken, hogy nem voltam képes erre figyelni. Szóval, ha elhagyom a házat körülbelül, mint egy málhás ló úgy nézek ki a fotóstáska és a normáltáskámmal. Múltkor a városban egy nő követett. Láttam a szemem sarkából, hogy követ. Nah most mondom fussak, vagy mit akar tőlem??? Már ott voltam, hogy megállok hirtelen, így a nő reakcióideje biztos késni fog, vagy nem tudom, meg azon is gondolkoztam, hogy futok, de aztán mondom, minek fussak??? Szóval a nő követett, így haladtunk vagy száz métert, siettem és hallom a lihegését. A vállamon lógnak a táskák. Erre valahogyan elém keveredett. Megállok. Furcsa érzés volt, hogy most utánam futnak a lányok, és nem én utánuk. Kérdezi a lány:
- Szia, figyi, csak azt szeretném megkérdezni, hogy a szürke táskádat hol vetted, mert nekem is tetszik!!
Volt egy kis hatásszünet, mert mindenre számítottam csak erre nem. Mondom: - Turkálós.
- Ja, tudhattam volna. A legjobb cuccok ott vannak. Ne haragudj hogy megállítottalak. Szia.
- Ciao.- felelem. – A telefonszámom esetleg nem kell??? Bár ezt már csak halkan mondtam és csak akkor, amikor már éreztem arcomon a lendületének szelét. Idősebb volt nálam, úgy 25.
Szóval ilyen az én szürke táskám. A rádióműsor után mindig azt tervezem, hogy írok valamelyik füzetbe, legalább néhány sort, hogy mégis. Aztán meghallom a közeli kápolna harangjának vékony hangját, ülök a padon még egy picit, nézem a távolt, beleszívok a félig se szívott cigimbe. Aztán indulok lefelé a lejtőn írás nélkül. Pedig már mióta vágyom, hogy a lopott 4H-s ceruzával írjak valamit. Hátha maradt még valami energiamaradék az előző felhasználótól. Eddig úgy fest, hogy nem vagyunk kompatibilisek, mert már 5 napja csak nézzük egymást. Maradnak a hajnalig tartó filmek, amíg lehet. Az alvás őrlángon. Szeretnék olvasni is, de valahogy nincs erőm rá. Könnyebb elindítani egy filmet. Egy szép drámát befogadni az elképzeltvalóst.
„Olyan erős lett a keleti szél, hogy az arcán érezte. (...) Megirigyelte a szél szabadságát, és rádöbbent, hogy a szabadságot ő is megszerezheti magának. Ennek nincs semmi akadálya, csupán ő maga.”/paulo coelho
ui: megtaláltam Lara-t még mindig eladó és a megyében van. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése