2009. december 31., csütörtök

Benjamin Biolay - La superbe

 Marie Agnes Gillot

2009. december 30., szerda

A napok



A napok szürkék, színtelenek, íztelenek. Álmosak, fáradtak, álmatlanok, ijesztőek.
Érzelmekben gazdag, mégis üres, felesleges. Teljes mértékben vele van a szívem, s ő megannyiszor visszaküldi bársony dobozba, ahogy becsomagoltam, és átadtam neki, hogy vigyázzon rá, hogy vigyázzon rám.
Talán, most ha olvassa ezt a sort, én ott lehetek vele, szorosan átölelhetem, karjában aludhatok el, újra, mint nem is oly régen, érezhetem illatát, s várhatok rá.
A ölelésemben benne lenne létezésem értelme, ereje, egyszerűsége.
Majd a csókban a szenvedély, az utolsó csók szenvedélye, majd az utolsó ölelése, és gyönyörű kék szemeiben merengés.
Te vagy az, kék szemű lány, kire vártam, s kire rátaláltam. De menned kell, hisz tudjuk mi van, és mi nincs.
...............
A „Te vagy az”, elhagyása, mely a pokolba hív, egyenes úton, s táncolhatunk a romokon, melyek örökké megépítetlenek maradnak már.

Táncolunk esőben, hegedű szóra, üres mosolygós tekintettel, s bámuljuk a semmit, az üres csillagos eget, megfáradtan, kihűlve, mint a test, melynek már mindegy.
A mezőn egyedül, a táncot abbahagyva örökké ottmarad a lélek, egy kutya ül mellette és vigyáz rá, hogy ne legyen egyedül.
Ott ülnek csendben, a messzi patak hallatszik csak, meg a táj zaja, a nagy semmi közepén.

A „Te vagy az” pedig él, s valahol énekel, talán egy kórusban, igen, egy kórusban, egy nagy tó alatt.
És hol lesz akkor már a test?



2009. december 24., csütörtök


Békés Boldog Karácsonyt
minden kedves olvasómnak .
love, andrea piovanni

2009. december 18., péntek

A gyertya pislákoló fénye




Azt hiszem boldog vagyok. Elhitetem magammal, hogy pár hét múlva is az leszek. Jó lenne, ha vele.
Amikor felült a buszra, éreztem, hogy ott áll, annál a megállónál, elképzeltem, szinte láttam, szinte vele utaztam együtt, haza.
Délután az órámra pillantva kb. tudtam, hogy most merre jár a busz, amelyen hazafelé zötyög.
Bonyolult ez. Ahogy az élet is néha, pedig aztán élni a legegyszerűbb dolgok egyike.
Két állapot létezik.  A szeretet, és a rá való vágyakozás. Ez utóbbi kívánja meg leginkább a bátorságot.
Elég bátor vagyok. Harcolok. Egy olyan erővel, melynek nincsen értelme. Egy olyan harc melyet nem is én vívok, de a tehetetlenségben harcolnom kell. Bonyolult ez.



...
...


Édesen ragyogó Hold, féltékeny rád a szívem, mert látod azt , amit én nem látok, és ami tőlem oly távol van. 




2009. december 17., csütörtök

Parov Stelar - Powder

2009. december 16., szerda

Az életünk olyan...

Az életünk olyan, mintha egy tóban eveznénk, vagy egy tengeren. Ülünk a csónakban, és a szárazföld felé haladunk. Nem állhatunk meg, nem szállhatunk ki a közepén, sem az elején.
Ma elmondtam egy lánynak, hogy szerelmes vagyok belé. Nem csak így gondolom, hanem így is érzem. Sokszor átgondoltam, és az élet, rámutatott arra, hogy igen, ő lenne az, akivel ha nem is örökké, de valameddig…
Aztán, pár óra múlva, azon gondolkoztam, hogy én sem tudtam kezelni azt, ha a valaki azt mondja nekem, hogy szerelmes vagyok beléd, te jelented a napot, a holdat a csillagokat. De persze ez egy életben maximum háromszor fordul elő. De valójában, ha nem rendelkezel az érzéssel, nem akarsz rendelkezni, nem akarsz az ember maszkja mögé nézni, hogy ki is valójában, addig nem tudsz semmit.
És ilyekor nem válaszolsz semmit. Vagy rámondod hírtelen: Nem.
A nem, a legkönnyebb válasz. A nem megfelelő számomra, úgy hogy nem is néztünk a maszk mögé. A könnyebb utat választjuk, mert azt hisszük, hogy örökké élünk, és ez az ember aki a szemünkbe mondja, hogy szeret, ő most mindegy. Nem érek rá szerelmesnek lenni, majd akkor amikor én akarom. De ez nem így van. Nem foglalkoztatna az a kérdése, hogy mi lett volna ha jobban a maszk mögé nézek? Lehet, hogy ő az igazi, csak nem úgy álltam a dolgokhoz.
Aztán persze mindig lesz valaki az ember életében, de az az ember, akit „kihagytam” az életemből, mert nem úgy álltam hozzá, hogy akarok, és igen ő egy kérdőjel marad.
Az embernek azt kellene megbecsülni-e, hogy van egy ember aki most akar, és ez a fontos, hogy most. Mert nem élünk örökké, és ezt is a fejünkbe kell vésni. Boldognak kell lennünk. Ahogy egy dal szól: „ott van a boldogság, úgy odavitorláznék”. Mi lesz, ha később nem leszek igazán boldog, nem fogok örülni semminek, nem lesz időm saját magamra, csak arra hogy fenntartsam magamat.
Carpe diem. Azaz éld a napot. Ha normális vagyok, így élek, ha depressziós, más dönti el helyettem a hangulatomat, az már betegség.
És az a lány, kinek szerelmemet elmondtam, ő hatással van a napjaimra, és hatással van arra, hogy hogyan is vagyok.
Csomó van az életem fonalán, már jó pár ideje. Igaz.
Az a legnagyobb igazságom saját magam számára, hogy nem mástól kellene várnom, hogy ezt feloldja, így igaz. Nekem kellene erről tennem, hogy feloldjam. De aztán ha feloldom, ugyanott vagyok, hogy beleszeretek egy lányba, és elölről elindul minden. Aki nem akar boldog lenni, sosem lesz boldog, és aki boldog akar lenni, az sokszor érzi magát, hogy a pokolban áll, egyedül.
Valahogy így van. A napok és az éjjelek most ugyanolyan hosszúak. Itt ülök egy széken, az ő képét nézem a monitoron, hátha észheztér, hátha észhez térek, hogy aki elmegy, az már nem fog visszajönni, és aki eldönt valamit, az már nem biztos, hogy meg akarja változtatni a döntését, és hogy ha én érzek valamilyen érzést, attól még neki, nem kell ugyanazt érezni, sem hasonlót.

2009. december 13., vasárnap

„Leesett az első, hó”


Az általános iskolába mindig kellett írni különböző fogalmazásokat. Tudjátok szerintem ti is. Most a téma, a „Leesett az első, hó” címmel írj valami szépet, másfél oldalba dolog.
Így nem maradhat ki ez sem az írások közül, és így mostani fejjel írok egyet.

Leesett az első hó

Elkezdődött a tél. Itt az első, hó. Az emberek újra el kezdtek fázni, és készülni a karácsonyra. Az idei első hó, későn érkezett, ugyanakkor éppen jókor, hisz mindenkiben kezd beindulni a karácsony érzése. Rég volt már fehér és nagy hóval borított karácsony. Csak fázni szoktunk mostanában a mediterránra sikeredett övezetben, mert lassan már ott tartunk.
Advent harmadik gyertyájánál imádkozunk az asztal körül, Mama, Papa, anya, én.
Mindig szoktunk gyertyát gyújtani, és ebéd után elmondani pár imát, és várni a Kis Jézust, hogy hozzánk is látogasson be. Emlékszem régen mama mindig mondta, hogy a „kertek alatt van már a kis jézus.” Mindig elképzeltem, de már nem is tudom, hogy hogyan.
Jó volt kicsinek lenni, és hinni a karácsony üzenetében, várni azt a szép pillanatot, ami betölti a család lelkét. Ez a karácsony. S itt az új hó, vártuk már.
A harmadik gyertyánál hóesésben bentről nézzük a szén cinegéket, hogyan eszik a tökmagot az ablak párkányáról. Alig vannak 5-6an. Mindig többen szoktak lenni, de most ennyinek is örülünk.
Karácsonyfát is néztünk már, hogy időben elkapjuk azt a fát, ami nekünk lesz, és a miénk lesz. Szépnek kell lennie, szépen kell végig ünnepelnie velünk az utolsó karácsonyt itt.
Minden fán, ott az új hó, a hópelyhek pillekönnyű súlya nyomja az ágakat. Ma nem találtuk meg a fánkat, majd ha hoznak többet. Anya félve hagyta ott az egyiket, mert tetszett neki, és már nagyon várja, hogy meglegyen, és karácsonyig az udvaron pihenhessen, a nagy napig.
Az első hó egész nap esik. A mennyisége nem sok, alig marad meg, de ez az első hó. És a somló már felvette a téli köntösét, angyalbőrbe bújt a hegy.
A fenyőfákon ott pihen , a házak tetején, a zöld fűben.
A mezőn a szántáson, a learatott kukorica földön, mindenhol.
Az első hó, ilyen. Várjuk hogy fehér karácsonyunk legyen. Ha hinni lehet a meteorológusoknak 50-80 % esélye van ennek. Ami elég magas.
A karácsony, általában szomorúra sikeredik, mert nálunk ilyen a karácsony és mindig megjelenik az arcunkon pár könnycsepp mikor kibontjuk az ajándékokat, akár régen. Ez az egy sosem fog változni, az öröm, és a boldogság könnycseppek karácsonykor.
December 25dikén nézzük az élő kapcsolást, Rómából. Urbiet Orbi. Pápai jókíváncságok a világnak. Mindig megeredt a könnyem, amikor II. János Pál felolvasta a jókívánságait. Így van ez most is.
Régi álmom az, hogy ott lehessek egy magyar zászlóval a kezembe Rómába ekkor, és ott legyek a téren, és élőbe hallgassam  a karácsonyi üzenetet, és mama és papa észrevenne a tömegben...
...
 Forralt borozás, hógolyócsata, hóemberkészítés, könyörtelen szánkózás a 12%-os lejtőn a Somlón, vagy a szőlő tőkék között a meredek úton, ahol senki sem jár télen, ha leesik az első hó, vagy a sokadik.
Várjuk a fehér karácsonyt, az örömöt, az örömteli boldogságot, könnycseppeket az arcokon, a régi történeteket Mamától és Papától, milyen volt az ő karácsonyuk régen. Esszük a bejglit, amit mama csinál, és mákosat, diósat, mellette még sok süti.
Aztán álmodozunk a fát bámulva, gondolunk a meghalt szeretteinkre, azokra az emberekre akik hatással lesznek ránk a jövőbe, akikkel élni akarunk majd, a feladatokra amelyek néha nehezebbé teszik a karácsony utáni napokat.
Nézzük a fényeket, élvezzük a sok sütit.



2009. december 10., csütörtök

Válogatás


2009. december 8., kedd

Lassan...

Lassan itt az éjjel közepe. Némán és álmosan nézek magam elé. Fázom. Unott vagyok. Szeretek valakit. Legőszintébben írom le a dolgokat. Tele vagyok megemésztetlen érzelmekkel. S mégis egyedül vagyok, én ezt választottam. Néha egyedül hagynak, néha van velem valaki, néha elmélkedek, néha hülyeségeken töröm az agyamat, néha szeretnék valakit. Most őt akarom teljes egészében.
Alig pár órája váltunk el. 5 percet láttam ma, és beszélgettük.
Szép, mint álmaimban a nő, szép, mint írásaimban a megformált nő.
„Azt hiszem szeretlek.” Mondhatom, szeretnélek. Hisz tudjuk ami van, s ami nincs.
Mostanában egyre többet imádkozom. Szeretném ha oda fent meghallgatna Isten, és megmutatná az utat amelyen járnom kell, mutatna jeleket, melyen érdemes menni, érdemes elkezdeni. Egyre többet kérem, hogy a magányból mentsen ki. Tudom, hogy a magány azért van, hogy felkészüljünk az együttlétre, hogy felismerjük azt a pillanatot, hogy együtt jobb, mint egyedül.
Egyre többet kérem, hogy szenvedést úgy éljem meg akár a boldogságot.
Egyre többet kérem, hogy mindennap legyen velem.
Egyre többet kérem, hogy legyen velem a lány, akit szeretek, aki a szívembe költöztettem.
Az utcát jártam vagy két óráig. Csak némán sétáltam, hallgattam a város zaját, hallgattam a levegővételem súlyát, mentem céltalanul, mentem céllal. Végig ő volt a gondolataimban. Látni akartam. Úgy éreztem magam, mint egy drogos, aki nem kapja meg az adagját.
Ezt nevezik szerelemnek.
Tele vagyok érzelmekkel, mellyel nem tudok mit kezdeni, mert felesleges, akár csak levegőt venni hobbyból.
Hideg fagyos levegő járta át a testemet, de már semmit nem éreztem abból aki vagyok, csak ő járt az agyamban, hangtalanul, gyönyörű képet festve.
A lélegzetvételével akarok összeolvadni, az örökkévalóságig, hogy ne engedjen el. Ő a nedves
mezők illata....
Egy darabig hagyom had maradjon…

2009. december 5., szombat

Kovács Ákos : Te vagy

te vagy a tavasz bennem
te vagy akinek énekeltem
tüzes borom vagy
talizmánom
kardom vagy és növő virágom
arcodra roppant láng tapad
nem csitítod a vágyadat
tollamban tinta vagy
fekete-kék
karmod éjente rongyosra tép
hűséged örök
így másé lehet
szép neved
és lágy mindened

öled habja elborít
asszonykarod megszorít
csak álmodtam hogy halott vagyok
hogy rabló szívem kővé fagyott

te vagy a tavasz bennem
veled tovább kell mennem

2009. december 4., péntek

Sokat gondolkozom


Sokat szoktam gondolkodni, fő emberi tulajdonságok egyike. Például, rájöttem arra, hogy én mindent megteszek a szerelemért, cserébe sosem azt az embert kapom akit talán megérdemelnék egy rövidebb hosszabb ideig, aki értékel. Most kicsit bosszant ezt az állapot, hogy ismét nem rajtam múlott a szerelem, és persze nem is a lányon, hanem ott fennt döntetett ez az egész. Nem ekkor kellett volna találkoznunk talán, de mivel előre halad az idő nekem is előre kell haladni.
Olyan jó lenne messzebb lakni a sulitól, és élvezni azt az érzést ahogy haza érkezem. Jó így is másfél órát utazom, szó se róla, de valaki 3 órát, és az egy értékelendő jelenség, ha hazamész, és vissza a suliba. Mert én úgy képzelem ez a 3 óra egy ajándék, hogy új embereket lássá, és ha úgy van akkor meg is ismered, de ez nem feltétlen kell. Mondjuk én félek az emberektől és jobb csak elképzelni, hogy milyen,  számomra tényleg olyan is egy ember amilyennek elképzelem persze nem feltétlenül van ez így, hogy olyan is.
Jó lenne az adott szerelmünk  városában lakni, addig amíg tart az érzés, hogy átérezd azt amit ő átérezhet.  Ha fújja a szél téged is, ha esik az eső rád is hulljon, s ha kisüt a nap, a te arcodat is süsse a nap. Lásd néha s ne csak „de jó lenne ha most itt lennél elöttem” képzetek.
Ma igen költekezős kedvembe voltam, mert fel kellett vidítanom magamat. A nők ezért vesznek ruhát, meg cipőt, mert ez egy öröm, de ezt mindenki tudja ,hogy miről beszélek.
Én most könyvet vettem, kettőt. Az egyiket olvastam, ezt csak azért vettem meg mert egy szívemhez közel álló író írta, és eddig minden könyve amit lefordítottak magyarra meg van. Jó egy kivételével nincs, mert azt ma már nem akartam megvenni. A másik meg a szokásos bestseller. Persze nálam nem szokásos, hogy bestssellereket olvasok, de most normális emberként viselkedem és így muszáj.
Jó lenne, most Somogy megyébe lenni, egy nagyvárosba ahol van színház, és érezni amit ő. De persze semmit nem kell már. Mert véget kell vetni az érzésnek. Sajnos.





2009. december 3., csütörtök

Sáska

Van egy falu. Sáska. Igen így hívják. Hogy keveredtem oda? Csupán a főútról kanyarodtam le, amolyan „mi lehet ott” kérdést tettem fel magamban, aztán az ilyen kérdéseknek utána kell járni. Így tettem. Sáska már elég régóta áll. Ennyit a történelméről. Van egy középkori temploma, és körülbelül 5 darab utcája. Ottjártamkor ebből 3 fel volt túrva. Valamit vezettek a föld alatt. Nem tudom mit, de az utca közepe fel volt túra, ettől jobbra meg aszfalt se igen volt, úgyh a járdán kellett menni kocsival. Körbe mentem, aztán megláttam a templomtól nem messzi házat. Kőből volt. Mint a várak. Szerintem régen malom lehetett, én így képzelem el. Van egy nagy kapuja fából, baromi jól nézett ki. Közvetlen a ház mellett egy kis patak. Szóval nem véletlen az elméletem, hogy ez régen malom lehetett, de persze ki tudja.
Ennek a kőből álló háznak van egy emelete, egy icike picike szoba, s ennek az icike picike szobának egy nagyon nagy ablaka. Csoda szép lehet ott fennt lenni. El is gondolkoztam azon, hogy de jó lenne onnan kinézni, és abban az icike- picike szobából nézni a nagy ablakon át. És élvezni ezt a csendet, a nagy udvart, és ha kedvem szottyanna átmennék a főházba, a nagy udvaron és a fák mellett, egy pohár kakaóra, vagy egy kis uzsonnára.
Lenne pár lovam, csak mert az olyan jó. És lenne két vagy négy magyar vizslám, Ők az udvaron jáccadoznának vigyáznának rám, s ha kedvem lenne sétálni, akkor a nagyudvaron át, ahol nincsen semmi csak egy nagy mező, sétálnánk, és szaladgálnának a réten át. Felmennénk a közeli hegyre, s tiszta időben látnánk a balatont. Onnan letekintenék a kis kőből rakott házra, a nagy udvarra, a kicsi szobára, és a nagy ablakra. Élvezném a csendet, ahogy itt írom ezt a sort, te ott vagy velem.
Ha tél lenne, mert az évszakok úgy váltják egymást mostanában mint ember az alsó gatyát, úgy szalad el az idő, s ha tél lenne, akkor begyújtanák ebbe a kis szobába, mely alatt egy kis konyha van, és ahol a kutyák aludnak, de csak télen, hogy ne kelljen félniük és megfagyniuk.
Hétvégén jönnének vendégek, akik a nagyházban aludnának, barangolnánk az erdőben, ott ahol nincs térerő, csak Tér erő, és sétálnánk, tüdőnket tisztítanánk, testünket pusztítanánk pár kupica pálinkával.
Várnánk a megfelelő pillanatot jókedvben és egyszerűségben.
Felfognánk, hogy az idő mely egyenes vonalban halad a semmibe, úgy haladunk mi is vele együtt a végtelen egyenesen át, holdfénnyel, és napsütéssel, köddel, esővel együtt.
Régen mikor még nem hittél dolgokban, nem néztél időjárást, sem híreket, örömmel kémlelted a szükre felhőt, és vártad, hogy legyen hó.
Itt a hó, olyan akár a mesékben. Ha leesik senki nem siet eltakarítani, mivel természetes télen ez a jelenség. Mindenki bentről kémleli a felhőket, akár gyerekkorodba, itt az emberek hisznek, és minden napot csodaként élnek meg, mert nincsen egyforma nap.
Nem kell rohanni, az idő és a munka is megvár, s ha van, pedig csináljuk végtelen odaadással.
Éppen pattog a tűz a kályhába. Hallom, pedig lentről jön. A kutyák már kezdenek aludni, és kezd sötétedni a táj. Leszáll a köd, s homály fedi ezt a falut, míg az idő egyenes vonalban előrehalad, de ne felejdsd el, valaki ott lakik a régi malomnál, kődőbl rakott házban, egy icike-picike szobában, melynek az ablaka nagyon nagy, s onnan figyel valaki, ott ír, ott él, s boldog, míg a világ pillekönnyű súlya el nem ér oda.