2013. december 23., hétfő

Üzenet!


Az adventi koszorún pislákol már a négy gyertya fénye. Lassacskán megérkezik a karácsonyi hangulat. Itt volt/van a hó, sajnos most már csak eső. Régen mindig volt hó, mostanra már kezdünk be mediterránosodni, mint az olaszok vagy a spanyolok. 
Az ajándékok becsomagolva, a karácsonyfa kivágva az udvarról, belefaragva a tartójába (remélhetőleg bírja). A karácsonyfánk egy szóban: hatalmas. Lehet, hogy nem is fér be a szobába, de nem baj. Szép lesz, gyönyörű. A mi karácsonyfánk mindig szép. A szobákat betölti a mézeskalács illat és a karácsonyfa gyanta illata. A szívek megtelnek még több érzelemmel  szeretettel. Ezen a csodálatos éjszakán együtt van a család, körbeüljük a fát, eszünk-iszunk beszélgetünk régi  történetekről, emlékezünk az elhunyt szeretteinkről, akik nem lehetnek velünk. Nálunk is így lesz. (Hiányzol Papi és Mami!!!)


Békés Boldog Karácsonyt Nektek!
Kívánom, hogy álmaitok valóra váljanak,
céljaitokat elérjétek,
legyetek boldogok, találjátok meg az elveszett feleteket,
egyetek sok sütit, nevessetek, örüljetek az élet minden percének!
love, andrea piovanni

2013. december 12., csütörtök

Csak a tengert újra látni

Ma vettem kettő filmet az analóg fényképezőbe. Határtalan határos 36x2 kép. Imádom, amikor befűzöm, a hangok és illatok. Amikor csinálom a képet, hogy nem látom azonnal, hogy mégis milyen lett. Kíváncsivá tesz...vajon jó lett vagy szar? Biztos jó... Manapság minden azonnal kell. Az információ mikor halt meg, mikor született, mit csinált ki lett belőle, mihez kezdett, a kiszemelt csajról kapcsolatban van-e akit a villamoson láttam, vagy a metrón....megnézzük fb-n...mindent kikereshetünk az internetről. 

      Kávézom. Szántják a közeli mezőt. A traktoros megküzd a sárral. Néha úgy tűnik, hogy elsüpped, szinte korcsolyázik a sárban. Kevés madárkák repdes a levegőben. A háttérben a szép erdő, a néhány nyírfával. Olyan csendes és békés minden. Szeretek itt lenni és nézni a távolba.
      Én most fantáziálok a régi képekről, milyenek lettek. És várok napokat, heteket, amire kész, összegyűlik a pénzem amire láthatom. Van egy fekete fehér tekercsem. Három éve fotóztam. Harminchat fekete fehér kép. Fogalmam sincs mi lehet rajta. Lehet már elő sem lehet hívatni, de azért bízom benne, hogy igen. Nemsokára befűzöm az új tekercset. Még várok. Az előző filmet már elfotóztam tizenegy nap kellett hozzá. Most csak várok arra a csendes és megnyugtató pillanatra...hogy itt van és befűzöm. Az előző tekercsen sem tudom igazából, hogy mit fotóztam. Voltam Budapesten ott fotóztam valamit aztán van rajta naplemente, akkor fogyott el a film, és, hogy mi van közötte? A többi 35 képen??? Fogalmam sincs...
      Néhány napja voltam Sáskán. Sosem tudtam, hogy miért vonz valami oda, de pár napja találtam egy régi képet az egyik fiókba. Nagypapám anyukája ott lakott. Le van fotózva és a hátulján ennyi Sáskán és egy elmosódott évszám, 1908 talán. A nyolcas elég kusza elmosódott. Itt ezen az Isten háta mögötti kis zsák faluban megtetszett két egymás melletti ház, amely már évek óta visszahív, hogy megnézzem. Van egy kőből rakott kis pajtaszerűség nagy fa ajtóval. Ami emeletes, és az emeleten nagy ablakok találhatóak. Nagy és széles ablak, amely a ház udvarára és a mezőre néz. Majd még távolabb a balatoni hegyekre. Sosem tudom eldönteni melyik melyik... Badacsony??? És a kőből készült pajtaszerűség aminek egy nagy fakapuja van, mellett pedig a parasztház zöld faablakokkal, fehérre meszelt ház, rozoga kis rozsdás kapuval, gádorral, új kéménnyel. Valami újgazdag hétvégi háza gondolom. Pár éve le akarom írni ezt a házat, valahogy körül írni, hogy mégis milyen, de csak álmodozom róla. Most se szép a leírás, mint a ház valójában. Persze nincs olyan illata mint az otthonnak, csak olyan érzésem van, mintha megtalálnám a helyemet, mint Rómában vagy mint ott Sáskán. Azonban, nem lehet összehasonlítani egyiket sem a másikkal. Beleszerettem mind a kettőbe. Bár, ez a szerelem olyan, mintha egy tökéletes családról fantáziálnék, ami sosem létezik, csak én látom úgy.
      Megtörténhet, hogy a befűzött film után nem marad meg az emlékezetben a fotó amit csináltunk, és nem látjuk rögtön, de csak idő kérdése és meglátjuk. (nah ez egy közhely volt)
Azt hiszem, hogy itt a tökéletes pillanat...gépzaj. Befűzöm a filmet. Aztán várok, hogy találjak egy mások számára unalmas és megszokottnak tűnő pillanatot, úgy bemutatva, hogy ők sosem látták, pedig mellettük járnak. Bár nem erről szól a fotózás. A fotózás emlékek szüntelen gyűjtése amíg élünk.   
      

2013. december 4., szerda

Különös látni magad előtt az írót


   Furcsa, hogy milyen gyorsan rohannak a napok, a hónapok. Múlt héten ilyenkor kissé izgatottan vártam, hogy csütörtök legyen. Ekkor egy orosz írónő könyvbemutatóján voltam, amelyre Ő maga is eljött. Különös látni magad előtt az írót. Eddig csak a betűivel, találkoztam, és most személyesen is. Ugyanakkor nem nehéz összepárosítani őket. Amire mindig is kíváncsi szoktam lenni, az az, hogy a kézírása milyen valakinek. Ez is egy olyan megmagyarázhatatlan belső kíváncsiság. Ritka látni ezeket a kézzel írt betűket tőle, hisz eddig nyomtatva láttam. Bár ez csak egy aláírás a könyvében. Lehet, hogy az előttem álló 120 fő után, már az az aláírás nem ugyanaz. Lefotóztam, megörökítettem Őt a pillanatot, amelyre azt hiszem már valami kényszert érzek. Ha nem tehettem volna meg, talán még most is rosszul érezném magam, mint ahogy szoktam azokban a pillanatokban, amikor elmosódva kapok el egy nagyon jó pillanatot, vagy amikor nincs nálam a fényképezőm. Bár ez egy elég ritka pillanat. Nem csak a kép a fontos, hanem az emlék és azt megőrizni fotó formájában. Dokumentálni, és ha olyanom van, akkor visszaugrom az időben újraélni az emléket. Most épp szerda van. A szokásos szerdai folyamatot végeztem reggel. Kávé, emailek nézése, állásinterjú telefonon egyeztetés, lottó feladás. Jó lenne már egy állás. Régóta keresek, sose gondoltam volna, hogy ez ennyire nehéz lesz. Igaz nem voltam soha egy talpraesett, mindent tűzön-vízen átvivő alkat. Én a háttérben húzódok, és figyelek. Elkapni a tökéletes pillanatot. Vagy leírni a megélt, vagy ábránd pillanatokat. Bár, tény, hogy az író az élményeinek összessége. Kérdés, hogy hova soroljuk az ábrándokat, Rómát. Rómában élni, kávézni kutyát sétáltatni stb...(legalábbis nálam ez az ábránd és még sok más)
   Habár lassú ember vagyok, lassan beszélek, és lassan eszem, lassan élek, talán beérem magam egyszer vagy oda ahol a normális emberek vannak. Még nem értem be őket. Futok a piros troli után, vagy a villamos után, amivel már ők elmentek...
Néha fontos, hogy elhagyjunk pillanatokat, néha pedig fontos, hogy meglegyen az alapvető élmények. Nálam ez nem volt meg kisebb koromban, ideje tovább lépni. Ami sosem megy. Újra és újra előjönnek, mint egy visszatérő álom. Bár jó lenne, ha tudnám, hogy mit szeretett olvasni? Hogy melyik a kedvenc könyve? Talán a könyvben rá találnék, egy részére, darabjára amely ugyanolyan vagy hasonló...hogy kicsit is ismerjem...

"Holnap új nap virrad, fiam. Mosakodj meg, igazítsd el a hajad, dúdolj egy kis dalt, és indulj. Semmi mást nem mondhatok. Olyan régóta élek ezen a földön. Sose tagadtam le a hibáimat. Nem szeretem a tökéletes embereket. Megéri, hogy bura alatt élj, csak mert attól félsz, hogy megsebesülsz? Van értelme lakat alá zárni a lelkedet, csak azért, nehogy kirabolja valaki? Éld az életet, ahogy neked tetszik. És amikor mélyre kerülsz, legyen bátorságod kimondani: Csak azért sem adom fel! Kezdem elölről! Semmi nyavalygás vagy siránkozás! Az élet szép, fiatalember, feltéve, hogy éled. Amikor vele együtt haladsz. Néha sárban, máskor meg rózsakertben. Őrizd meg az emlékeidet, és lépj tovább… Bolyongás a létünk ebben a világban. Bolyongás ég és föld között."

Mostanra pedig ráleltem fotós példaképemre, aki ezt mondta: 
    "A fényképezőgép a munkaeszközöm. Általa adok értelmet mindannak, ami körülvesz." - André Kertész

fotóim: http://andreapiovanni.tumblr.com/

2013. november 8., péntek

Októberi délutánok

Októberi délutánok 

           
***Ülök egy alig kivilágított parkolóba. Néhányan elsétálnak mellettem. Ők boldogok? Az eső esik, kicsit fázom. Beszélgetős műsort hallgatok a rádióban. Várok. Mindig várok. Sosem tudom mire.

            ***Az óra ketyegése idegesítően hangos. Sosincs csend. A jelen monoton zaja, pontos ütemei  : katt- katt- katt... .. .

            ***Talán megkérdezhetném tőle, hogy mégis miért? Hogy valahogy oldjam magamban az elmúlt tizenkilenc évet. Túl könnyű lenne... talán...

***Üres a füzetem.  

*** -És most mihez kezdesz?           
       -Fogalmam sincs. .. ...  Semmihez.

***Reményünk útja felfelé vezet. De nem most.

*** minden este 19.55 indul a gép.    20.25 talán most van felettem. Mindennap felettem megy el...Nem vagyok rajta. 21.40 landolt a gép. Aztán séta. Várakozás. Bámulás. Csend. - Semmit nem teszek érte, hogy rajta lehessek! Tudom.

***Elindul egy vonat, de nem az az enyém. Másikra váltottam jegyet. Sötét van. 

     "Ha rájössz, hogy nem gondolkodsz, miért nem gondolod, hogy nem jössz rá?"            (Fabio Volo)


           ***Lesöpörtem az asztalról mindent. A szó szoros értelmében...mindent. A könyveket, a tollakat, az üveg flakonokat, melyekben még pár kortynyi valami volt, a feles poharat, a bögrét, a gyűrött papír fecniket, melyet értékes-értéktelen szavak, foszlányok nyomták. Aztán még akadt pár vonatjegy, de még tavaly előtti is. Dvd tok, a benne található lemez, nem egyezik. Térképek, ahol csak egyszer voltam, de többször mennék. Csak azért hagytam az asztalon, hogy szem előtt legyen, vagy ha sürgősen kell, tudjam hol találom. Mindennap felidéznem az utcák illatát,  meg a szűk sikátorok lámpáinak tompa fényeit.  A város hangját, embereit, az emberek hangját, alakját, a parfüm illatukat. 
Nehezebb felidézni az arcokat vagy a gesztikulációkat. Az utolsó nap naplementéjét.        
      Az asztal üres, de aztán pár nap múlva ugyanúgy megtelik. Mindent ugyanoda teszek, ugyanott találom.
       ***Aztán leültem a teraszra, épp sütött a nap az októberi fényében. A távolban az erdő, a frissen felszántott mező. Madarak repkedtek. Úgy tűnik mindenki boldog most. Az utolsó sorokat olvastam egy könyvből, melyet újra kell olvasnom. Sosem olvasok újra könyveket, de ezt újra fogom. Talán túlságosan is mély kapcsolatban barátságban vagyok az íróval, egy kitalált karakterrel. Bár ő erről nem tud, olyan mint én. Legalábbis annak gondolom. Ez elég furcsa. Szóval elolvasom a pár oldalt és közben kávézom. Mosolygok. Kezdenek már meghalni az erdei fák, és csendes minden... Így telik el az októberi délután. 

*** -És most mihez kezdesz?           
       -Fogalmam sincs. .. ...  Semmihez.



zene: http://youtu.be/atViW-dZX9I

2013. november 5., kedd

 i am tired!
Utálok a következö reggelre gondolni!

2013. augusztus 17., szombat

Steinway & Sons

2013. augusztus 14., szerda

[…] Ha egy


"[…] a nap nap után elém kerülő dolgok egymásutánjából próbálom kiolvasni a világ velem kapcsolatos szándékait, jól tudva, hogy olyan szótár nem létezik, mely szavakra fordítaná a dolgokban megbúvó sötét, fenyegető célzásokat. "


"De életem minden perce új események halmazát, s annak következményeit hozza magával, így minél inkább törekszem visszatérni a nulla perchez, amelyből elindultam, annál távolabb kerülök tőle; noha valamennyi cselekvésem előző cselekvések eltörlésére irányul, és sikerül is méltányolható eredményekre jutnom törlésekkel, olyannyira, hogy fel-felcsillan lelkemben a közeli megkönnyebbülés reménye, számításba kell vennem, hogy minden előző eseményt törlő lépésem új eseményeket zúdít a nyakamba, s ezek még az előzőknél is jobban bonyolítják a helyzetet – szintúgy nekiveselkedhetem hát majd a törlésüknek. Vagyis jól ki kell számítanom minden lépésemet, ha a lehető legkevesebb bonyodalom árán akarom a lehető legtöbb törlést                                                                                                                                                      végrehajtani."  
                                             
                                                                                       Italo Calvino : Ha egy téli éjszakán egy utazó

zene: http://www.youtube.com/watch?v=9lmqDOjHx70

2013. június 17., hétfő

Ráadásnap

Vasárnap :
        Elgondolkodtató, hogy az ember miért pont vasárnap 12:00-kor dönt úgy, hogy füvet nyír? Sosem jön rá normális válasz. A motor zaja keveredik a PB-gáz szállítós kocsi "zenéjével" aztán sokkal később megérkezik a sárgaszínű fagylaltos kocsi hangos dallamával majd tovább áll, de most sincs csend, továbbra is zúg a motoros kasza a kertekből, épp mikor húsleves és rántott hús illata lengi be a falu utcácskáit. Az ebéd után szigorúan csak espresso kávét fogyasztva, teraszon kiülős nyugodt délután lehetne, de mégsem...

Szombat éjjel:   
        A legutolsó álmom amire emlékszem éjjelről, hogy Rómában vagyok. Az eső is esett, K-val alig értük el a vonatot, amely fogalmam sincs, hogy honnan indult, de Roma volt végsőpontként feltüntetve. Láttam a vonaton kiírva krétával. Az ablakon becsepegett az eső, sokan voltunk a vonaton. Mindenki télikabátban, aztán néztük az utasokat, ők meg minket. Ordítozva beszéltek, mi meg erőltetetten mosolyogtunk, és próbáltuk nézni az ablakon át az olasz hegyeket. Igaz sok sok esőcsepp nem engedett tiszta kilátást az ablakból. Aztán megérkeztünk, újra... Éreztem az első érkezésünk illatát, a fákat, az enyhén fújó langyos szelet, és azt az érzést, hogy végre, ennyi idő után hazataláltam. Pontosan szavakban nem tudom leírni, milyen is ez az érzés, csupán azt, hogy megszűnt minden addigi görcs és csak szívtam újra magamba ezt az olasz és római érzést másodszorra, pedig valójában csak aludtam. Az emberek arcai hasonlók voltak, mint az első utazáskor, a repülőn olvasgató őszes férfi, aki valamilyen könyvről készített fotót az instagramra, vagy csak a feleségének. Valamilyen kerek szemüvegkeret volt a fején, várta, hogy végre landoljunk. Ő talán valóban római gondoltam... talán van egy piros Vespája amilyet szeretnék, vagy egy Fiat 500-a, hogy a kanyargó szűk utcában tudjon közlekedni, s pont olyan amilyet szeretnék. Ő már ki sem néz a repülő ablakából, nem nézi a narancssárga utcai lámpák fényében pompázó Rómát. Talán túl unalmas? Talán a sok ingázás miatt megszokott?   
        Éjszakák, álmok, újra átélt római utazás melyet "kénytelen" voltam újra átélni, s talán akartam is újra átélni. Már várom a következő hajnalt Rómában, hogy újra lássam és érezzem azt, amit pontosan de még hiányosan sem tudok megfogalmazni...valami olyasmit, mintha hazaérkeztem volna s ne csak álmodjam. Átölelni végleg. A keddi szemerkélő esőt, a szelet magaménak érezni... a cappuccino-t az ókort, a jelent, a kedvenc csapatomat. A találkozások pedig előre meg vannak írva, s ezek talán csak akkor jönnek létre, ha már kiérdemeltük őket.
Most éjjeli 1 óra van, ki-ki nyugalomban álmodik, vagy épp tervezi a jövőt. Én talán Rómáról álmodom újra...mindig. 

2013. június 14., péntek

Hétfő - csütörtök

Visszatérek a hétfő-i és csütörtök-i napokhoz, ekkor lesz fent új poszt a blogon...remélhetőleg...:)

addig zene: http://www.youtube.com/watch?v=ABwiDjh4X1o

2013. május 29., szerda

szerda


Tegnap... az ember valahogy mindig a tegnapról akar mesélni... szóval tegnap megpróbálkoztam a levenduláim szaporításával. Kíváncsi vagyok mi lesz belőlük. Egyáltalán túl élik-e? Jövő ilyenkor kellene majd kiültetni...azt mondták a Kertész kertje című műsorban...
Ma pedig szerda van. A szokásos lottó kitöltés. Meghatározott procedúra alapján. Most várok, és reménykedek. Eljátszok a gondolattal, milyen jó lenne ha... és ezt meg azt szeretnék venni a nyereményből. Bár még nincs listám...s ide sem sorolom fel őket.
ui: Szombaton május 25-én 17 órakor Veszprémben megnyílt a fotóimból álló kiállítás. Köszönöm mindenkinek aki ott volt. Aki pedig nem tudott, még három hétig megnézheti. :)

2013. május 11., szombat

Boldogan mentem a ködben


Sétálgattam szombat estefelé az esőben. Fejben tervezgetem a május 25-ei kiállításomat. Kicsit izgulok, mégiscsak ez az első. Az eső szemerkél, picit fúj a szél, imádom. Olyan elgondolkodtató. A közeli hegy tetejét beborítja a felhő, a szél által mindig más formájú. Mint egy igazán magas hegy...talán hó takarhatja? Persze nem... Hoztam esernyőt is, de aztán mégsem használom, mint az öreg urak erre támaszkodom, lépésenként leteszem a hegyét a földre, és bámészkodom. Az utcán nem jár senki sem ilyen időben. Ezt szeretem a legjobban. A főúton autók száguldanak el mindkét irányba. Vajon merre mehet az a szürke vagy fekete autó? Márai Négy évszak című könyvét olvasgatom, már itthon. Néha néha kinézek az ablakon, nézem az üvegen a vízcseppeket, ahogy a diófát fújja a szél, vagy a közeli réten hogyan mozog a búzamező. Mint valami dühöngő tenger. Felvehettem az új téli pulcsimat, a citromfáim nőnek, de még korántsem olyanok, mint a római...a via antonelli-n ... az még jó pár év...
Szóval így telik ez a szürke szombat délután...

..." Boldogan mentem a ködben, és ezt gondoltam: végre! Végre egyszer lehet cél és irány nélkül haladni néhány lépést e civilizált életben is, mely máskülönben amúgy is aggasztóan célirányos. Végre néhány perc, egy nagyváros életében, mikor ismeretlen erő felold mindent, ami anyagszerű, s a város átadja magát e különös játéknak, mely kissé félelmes és veszélyes is. Túl szabályosan élünk.
Az embereket meg kell tanítani arra, hogy merjék szeretni és vállalni a veszélyt és a rendkívülit.
Néhány veszélyes lépés a ködben különb életérzést ad, mint ezer és ezer biztos, céltudatos lépés a napvilágban. Ilyen pillanatokban, mikor senkivel nem lehet találkozni az utcán, mert az emberek elvesztették a ködsapka alatt személyiségük ismertetőjeleit, végre találkozunk önmagunkkal."


zene: http://www.youtube.com/watch?v=ibgqFaQoNfU

2013. április 25., csütörtök

Egy átlagos szerda. (?)


Az udvaron ülök egy kerti széken. A nap végre kisütött, ezt vártuk már régóta. Nézem az erdőt, olyan szép és csendes. És megnyugtató. Hatással van rám, ahogy a bárányfelhők, a nap, a folyó, a meleg déli szellő. Csend van. A fekete kávémat iszom a csehszlovák bögrémből, most már nem a mikróban melegítem fel. Szerda van. Lottót veszek a postán. Képzeletben már a főnyereményen jár az eszem. Mi lenne ha...
Persze nincs ha, de mégis ha, ha...
Vennék egy kicsike házikót Kingával, valahol egy szép környéken. Talán egy kis domboldalon, ahonnan gyönyörködve lehet figyelni különösen hajnalban a természetet, az erdőt, vagy ilyesmi. Lenne kert, benne minden jó, vetemény. Pár gyümölcsfa, szőlő. Amiért most különösen megőrülök, a Pinus pinea, és a Himalája nyírfa. A kertben két német vizsla szaladgálna, Pál és Modi. A Pál nevet nem kell különösen ecsetelni, de a Modit, már inkább. Modi, mint Modigliani olasz festő, szobrászról nevezvén el. Szeretnék még egy kis autót, egy kis Fiat 500-ast. Csupán azért, mert olasz, és nem azért mert napjainkban ez a divat. Megelégednék bármiféle más, de csak olasz autóval is. Igazából a formája tetsszen  és ne fogyasszon sokat...Persze fontos a szín, amit sosem tudnék eldönteni 100%-osan. A fekete túl komor, és hamar karcolódik, a piros túl rikító, a fehér túl hamar koszolódik, a sárga még rikítóbb, mint a piros, a szürke(???), szürke autót, meg nem akar senki, de az se tetszik, kék??? hm az se szép szín főleg autón...szóval ez egy fontos kérdés.
Aztán a fotósfelszerelésemet szeretném feljavítani, és megörökíteni minden szép pillanatot az életemből vagy mások életéből. Alkotni új írásokat, megismerni új és ismeretlen helyeket embereket, néha csak inkább helyeket. Vagy visszajárni olyan helyekre ahol már jártam, de lenni szeretnék még. Múlt hétvégén szépen eltévedtünk Ausztriába Kingával. Igazából jó volt. Én, azért elég ritkán lépem át a határt, de mindig a Moszkva tér című film jut eszembe, amikor vonatjegyeket hamisítottak, és a két főszereplő Bécsben jár, ahol az újgazdag fiú mondja a csórónak (tehát itt magamra ismertem), hogy "sosem voltál még külföldön?" Szóval amikor átléptük együtt a határt, akkor is pont ez fogalmazódott bennem....megfogalmazhatatlan bizsergető érzés mindig amikor átlépjük azt a határvonalat. Újdonság, mely újat és szépet hoz, szépet hozott számunkra azon a délutánon. Átléptünk, a levegő másabb. Gyorsan lehúztam a kocsi ablakát, és beszippantottam mélyen a tavaszi friss osztrák illatot. Aztán mint jó turistához híven eltévedtünk, ahogy szokott lenni, persze térképünk az nem volt. Nem is terveztük, hogy átlépünk, spontán volt minden, ugye érted??? Ez a legjobb utazás. Hirtelen és spontán semmi tervezés.  
A szerdai kávézás közben ezt az esetet is megmosolyogtam, meg a római utunkat is. Meg, hogy annyira visszavágyódom. Róma az a hely, ahova hazaérkezhetek. Talán jövőre újra valamikor...
Délben zár a posta, előtte oda kell érnem kitölteni a lottót, hogy mégis megmaradjon az álmodozás estig. Mit, hogyan, merre...
Aztán hazaérek, nagyanyó nincs itthon...nincs a konyhában, nincs a szobájában se. Nincs a kályha melletti székében sem, ahol olvasgatni szokott az utóbbi időkben. Nincs a kertben se, ahol veteményezni szokott ilyenkor. Üres a lakás. Olyan szokatlan és fura még ez. Elment. Mindenkit itt hagyott. Papám már régóta várta őt. Most kézen fogva sétálgatnak, beszélgetnek egymással, bepótolják az időt, elmesélik milyen dolgok történtek a másikkal. Egy szép parkban ülnek egy padon valami tó előtt, a nap szépen süt,  mosolyognak egymásra csillogó szemekkel , mintha most látnák először egymást hosszú idő után. 
S nézik a bárányfelhőket a tó tükrében, én pedig a bárányfelhőket az égen. 
Ciao Mami! Ciao Papi!
(Hiányoztok!!!)
"Apránként halunk meg, aki szeretett bennünket és elmegy, az mind elvisz belőlünk egy darabot." / Bertók László
zene: Brian Crain - Voice From The Past

2013. március 31., vasárnap

Szomorúan zuhog a húsvét vasárnapi eső


. Van egy idézet, melyet nem tudok pontosan idézni : "ahova születtél, ott van dolgod is." Vagy sorsod. Ezeket a hegyeket látod meg először, ha elindulsz, és hosszú útra mész, ez az a hely, amely el kezd hiányozni. A fák, a szél, a levegő, a dohos pesti utcák, a Balaton esti illata, a szőlő a hegyen, a vidéki kirándulások, talán az emberek is.  Vagy a római macskaköves sikátoros utcák, a barack színű házak, méregzöld spalettával, a kajaillat, a sok fiat 500-as, a mandulafenyők, a napsütés. Itt szomorúan zuhog a húsvét vasárnapi eső a világra. A virágok még pihennek, a tavasz nehezebben érkezik, mint eddig, de el fog jönni. Egy mag is nehezen csírázik ki, de idővel megindul, kitör a földből, és életre kel. Ez a sorsa, s a mag amelyet elültettél a te felelősséged megfelelően nevelni. Élhetünk máshol, de tudjuk, hogy a máshol nem a haza s majd egyszer egyedül fogjuk magunkat érezni. Mint mikor hazafelé jövet egy nagy útról, utoljára pillantunk a tengerre, s magunkban azt gondoljuk, valamikor látni szeretném még újra a tengert, legalább egyszer...valami ilyesmi érzés...vágyakozni..aztán tovább rohanunk, de mégis hová??? 

ha szép idő lesz, szeretném az udvaron a füvet rendbe hozni, a levenduláim új hajtásából, újakat dugványozni. Aztán tovább figyelni a citromfáim növekedését. Még narancsban is gondolkodom. És szeretném idehozni Rómát: Mandulafenyőt is szeretnék. 
És szeretnék újra Rómába menni, a sikátoros barack színű házak között sétálni Kingával!!!
Többre nem vágyom. Csak mehessek újra, tudjam, hogy mehetek és ő is jöhet velem. Azt hiszem, nekem mégis Róma AZ a hely...tudjátok....mégsem ott születtem. 


"Ott vagy otthon, ahol a szíved lakozik."
Audrey Niffenegger


2013. március 18., hétfő

Róma az örök város

A teraszon ültem, a fehér padon, amelyet évekkel ezelőtt festettem le újra. Néztem az udvar virágait, hogyan kelnek életre. A fű, napról napra egyre zöldebb. A gyümölcsfákon kezdetleges rügyek nőnek. A szél még hidegen fúj, még a déli szél is, pedig mindig melegen szokott fújni. A nap ragyogóan süt. A madarak kezdenek újra játszadozni a bokrok, fák felhők között. A távolban a mezőn egy traktor egyengeti a földet. Tegnap ugyanekkor szántott. Most elmunkálja a szántást, ellazítja a telet, hogy új erőre kapjon a föld tavasszal. A mezőn túl, az erdő fái magasodnak. Az én nyírfáim fehér törzsei. Néha látok egy-egy őzet, ahogy riadtan futnak valamerre, vagy csak úgy. Ez a szél ne fújna ilyen hidegen. Olyan az idő, mint egy hónapja Rómában. Istenem. Szerettem ott lenni. Levetkőztem a félelmeimet, magamba szívtam amit tudtam, megérintettem amit lehetett, fákat, a Fiat 500-asokat, lepukkadt ókori építmények maradványait, a római levegőt. Ott más a levegő, szinte kapkodtam, hogy ereim ezt szállítsák az agyam felé és elhiggyem, ott vagyok. Római szél fúj, római szemerkélő eső, római felhők, római Fiat 500-ok, római emberek, római kutyák és macskák. Római madarak. Római cappuccino, római paradicsomos tészta, római második cappuccino, de teljesen más ízzel. Római sör ami persze nem Rómában gyártott, de olasz! (peroni)]. Sosem gondoltam, hogy minden teljesülni fog. A szerelmemmel Rómában születésnapomkor. Együtt kávézni a Colosseum tövénél, nézni ahogy feléled a város. A szemerkélő esőt nézni a szállodaablakból. A hosszú séták a szűk utcákban az eltévedések örök pillanatai, a teljese káosz vespák és fiat 500asok között a nedves macskaköves úton. Utcáról utcára "megismerni", befogadni, átölelni együtt. A római fák, imádom (Pinus pinea). A Szt. Péter tér a tv-ből nagyobbnak tűnik, de persze ott állva is elég hatalmas. [A Szt. Péter bazilikát jövőre nézzük meg.] 
Valahogy minden nagyobban hat a fotókról, valami hatalmas valami pedig mégsem. Pl a Viktor Emánuel-emlékmű baromi hatalmas. Egy hátizsák az összes terhünk. Betérünk egy szűk utcába(Vicolo Scavolino,) a Trevi-kút-tól nem messze, rátalálunk egy kis hangulatos étteremre. Egy pohár vörösbor, paradicsomos tésztára, bolognai spagettire. Aztán megyünk tovább, felvesszük a hátizsákunkat. A nap süt, kellemes tavaszi idő februárban. Olyan hihetetlen, de úgy megszoknám. Metrora fel, metroról le, majd a 2-es villamosra szállunk. A biglietto-nk még épp, hogy jó. Haladunk a Stadio Olimpico és a Via Paolo Frisi felé. A második célpont az érdekesebb. Ezt a címet még baromi régen rögzítettem magamban. Közel van az utcához a Svájci követség, az utca egyirányú, kacskaringós, a fák pinea fenyők, méregzöld színű spletták a barackszínű házakon, minimum négy emeletes, erkélyes. Az erkélyen citromfa vagy narancsfa rajtuk a gyümölcs. Olyan furcsa volt ott állni az utcában, megérinteni a narancsszínű falat, amire Io e te felirat és egyéb olasz firkálásokkal volt tele. Az utca egyik oldalán egy irányban autók, épp csak annyi hely, hogy a forgalom tudjon haladni. Ó ott egy új fiat 500as. Hoztunk egy lakatot, egy szerelem-lakatot. "Egy ősi Kínai hagyomány szerint, ha a szerelmesek lakatot helyeznek el egy véget nem érő láncon vagy kerítésen, szerelmük örrökké tart." Azt hiszem, ennél alkalmasabb helyet nem is találhattunk volna. Itt kezdődik az örökké itt a Via Paolo Frisi-n.

2013. január 3., csütörtök

Egy magánjellegű fecsegés XIII.


Egy magánjellegű fecsegés XIII.

"Most, hogy megtaláltam az utamat,
nincsenek már nehéz pillanatok. Hiszem,
hogy küldetésem van, amit teljesítenem kell."
       / Paulo Coelho : A portobellói boszorkány

szinopszis
       A tavalyi összegzésemet, hamar megtudtam írni, szinte átgondolás nélkül. Viszont ez az év olyan gyorsan eltelt, hogy szinte csak képekre emlékszem, amelyeket a fényképezőgépemmel csináltam. Vagy olyan hosszú és fárasztó volt ez az év, hogy azért nem emlékszem?    
Ez a nap volt a legjobb az évben:
        Június 15. amikor Kingával elkezdtünk ismerkedni,
        Június 19. Végeztem a Főiskolával,  
        Július 3., mert találkoztam élőben a szerelmemmel akivel azóta is együtt vagyunk.
        Július 29. <3
Az év legborzalmasabb napja : Január hónap, és Tücsi elvesztése.