2009. február 23., hétfő

love

Az a bizonyos energiafelhő igen nem érkezik. Vagyis mégis csak. Feldobott egy dolog. Hm. Hallottam énekelni egy lányt. Isteni hangja van, olasz, vörös hajú, zöldes szem, szeplős test. Hm. Lehet hogy szerelmes vagyok belé. Csak aztán elgondolkodom, hogy nem is találkozunk majd ebben az életben, de sebaj. Szeretem. Silvia Aprile.Gyönyörűségem....
Egy igen szép dalt hoztam, Pino Daniele-től. Hát emberek, ez is egy fél Isten, nem csak azért mert a római :) szép hangja van, az egyszer biztos.
MA ennyi. Az Oscar díjátadóra meg a tippem Penelopé és Pitt Oscar. Remélhetőleg...
Buona notte!







Silvia Aprile

2009. február 21., szombat

ma csak ez

Ma csak egy dallal jövök. Ennyi... majd jövő héttől felveszem az energiákat. Most csak punnyadok, filmeket nézek, San Remo-i fesztivált nézem a Rai uno-n.

" Senkinek sem volna szabad föltennie ezt a kérdést: miért vagyok boldogtalan? Ez a kérdés magában hordja azt a vírust, amely mindent elpusztít. Ha feltesszük ezt a kérdést, akkor hamarosan azt is megkérdezzük, mi tesz minket boldoggá. És ha az, ami boldoggá tesz minket, különbözik attól, amiben élünk, akkor vagy változtatunk a dolgokon, vagy még boldogtalanabbak leszünk." / paulo coelho

ui: változtatunk a dolgokon..


2009. február 15., vasárnap

Vonaton

Hajnalban, amikor még minden csendes, amikor az állatok keresik az élelmet, a róka útnak indul, amikor a nap még nem ragyog, amikor már nincsenek csillagok,
elindultam az utamra vonattal.
Tél volt, az állomáson a lámpafényei is vacogtak ebben a hideg hajnalban, amikor harapni lehet még a jég hideg levegőt. Az emberek sehol. Talán még alszanak? Most épp édesen álmodnak még? Lesz egyáltalán utazó a vonaton? Mindegy, majd olvasok, és nem figyelem őket. Nem találok ki senkinek új történetet, új élményeket, új életet.
Ezt szeretem csinálni. Ránézek egy emberre, és az agyam el kezd kalandozni, hogy az illető mire gondolhat, miért éppen így öltözött fel, hová tart.
A vonaton nem kabinok voltak, hanem egynyitott részben ült mindenki, legalább így elkapom a nénitől, aki 3sorral ült előttem az influenzát, mert nagyon zihált, és a torkom kezd fájni, mondjuk lehet a hidegtől, de ha influenzás leszek, tudom h a néni köhögött a térbe és elindultak az ott lévők felé a bacilusok, akik édesen megtapadtak az arcokon. Azokon az arcokon, akik édes mosollyal gazdagítják a tarka társakat. Noha mindenki bamba még. Talán csak a testük kelt ki a jó meleg takaró alól, és nem a lelkük. A lelkük ott maradt a jéghideg fürdőszobában és arra vár, hogy megpofozza valaki az arcukat, vagy meleg vízzel öblítsék le, vagy kisminkeljék, vagy ….
Így már szebbnek tűnik a világ, gondolják sokan.
A vonaton sikeres embernek gondoltam magam, egy szép házzal, egy szép dzsippel, de, hogy miért a vonaton jutnak eszembe ilyen dolgok. És ha téltelezzük fel, van autóm, méghozzá egy dzsip, akkor miért ülök hajnalok hajnalán a vonaton?
Na igen. Lényegtelen.
Az tény, hogy sikeres vagyok, tehetség. Van egy szép házam, ami előtt fenyőfák állnak. A ház emeletes, az ablakok előtt spaletta, fa színű, a ház sárgás, régies. A kocsi a ház mögött áll, az udvar rendrakás előtt, nem rég vettem.
A ház belseje pont olyan, mint mindig is akartam, cserépkályha, amerikai konyha, jó nagy tv, egy kibaszott nagy hintaszék, amiben lehet olvasni. Könyvespolcok, rengeteg könyvel, amelyeket az évek alatt olvastam, vettem, gyűjtöttem.
Mindegyik könyv egy apró öröm, boldogság, történet, emlék.
Mindegyikre emlékszem, hol és mikor, és kivel vettem.
Apró szigetek maradnak meg bennem, jó érzéssel tölt el, hogy egy könyv sok mindent tartalmaz számomra.
A könyvtartalma, ami talán minden olvasásra mást ad, mást kapsz az írótól, emellett a személyes történeteim, ezt B.-vel, a másikat O.-val, a harmadikat egyedül, egy esős délutánon vettem Rómában az akkori kedvesemmel.
Olyan szép szemei voltak és a haja… Barna szem, barna haj, olaszos női test. A körte alakja, csípője vonala, annyira megihletett, hogy csináltam róla egy sorozatot a fényképezőmmel, írtam róla , a szívébe láttam.
Ő volt a múzsám, ki rám csókolt, szeretett. Most nem tudom merre jár, de mindegy is. A szerelem múlandó, hagyni kell hogy átéljünk újat és újat, hisz rövid az élet.
A valódi szerelem értéket adott, inspirált, olykor kihozta belőlem a legjobb embert, a legjobb szeretőt, a legjobb írót, a legjobb festőt, a legjobb zongoristát.
Néha bután felteszem magamnak a kérdést. : Mit szeretek magamban?
Hát ez egyszerű. Azt, aki vagyok. Szeretem a lelkemet, hogy nem egy olyan érzéketlen fajta férfi vagyok, aki a nőket tárgyaknak tekinti, és félti minden vágyát, minden gondolatát megosztani. Nem olyan vagyok, aki csak a fociról tud beszélni, nem vagyok olyan, mint apám. Ő ilyen volt, vagy ki tudja. Talán anyám majd egyszer elmondja nekem, hogy milyen is volt Ő, és nem csak azt hallgatom tőle, hogy: Olyan vagy mint apád.
Hát bizonyára hordozom a tulajdonságait, még ha nem is tudok róla, hogy az övé az.
Azt szeretem, hogy a dolgokat mélységében élem át. Belegondolok olyan dolgokba, amikbe nem igen merészkednek emberek. Keresem a miértekre a választ. És ez a kedvenc szavam is. „Miért szereted az embereket?” „Miért vetted ezt fel”…mert tetszett, de miért tetszett, mert szép, miért szép,…és el lehet játszani mindig ezzel az 5 betűs szóval: „MIÉRT?”
Beleélem magam mások helyzetében, próbálom megoldani, de igazából erre is rájöttem, hogy szeretnék jót, és közben meg nem kell figyelnem a saját problémáimra.
A lélek, amely valóban tükrözi azt hogy kik is vagyunk. A test, a kinézet, az arcvonások a mell, a fenék méret, a láb méret, mind ráadás. Minden ember teste egyforma, minden nő teste, minden férfi teste ugyanolyan.
Ha szerelmes az ember, csak egy nő teste, és egy férfi teste kell, melyet a szívével és lelkével kapunk. Átadja, hogy vigyázzunk rá, mert törékeny, és ha mégis összetörjük, ezáltal lesz erősebb. Nem szándékosan törjük össze nyilván. Ki akarná csak úgy összetörni szerelme legféltettebb kincseit? És csak a lelket akarjuk, a test csak a hogy valóban kimutatni, tettel, érintéssel, simogatással a szerelmet. De ezt valóban őszintén teljesen ki lehet mutatni?
A másik dolog a kezem, amit szeretek magamban. Szeretem az ujjaimat. Szeretem használni őket, amikor a billentyűket nyomogatom a zongorámon, egy Fazzioli típusú zongorán, ami 3méter hosszú versenyzongora. Imádom.
Gyerekkoromba nem igen szerettem, a kötelezőt játszani, meg nem érdekelt.
Érdekelt, de valahogy tudtam, hogy sosem leszek olyan jó, mint azt mindig is képzeltem, és megijedtem ettől a tudattól, hogy nem leszek híres zongoraművész, nem lesz önálló koncertem.
Ehelyett, lett pár teltházas koncertem. Meg csináltam az álmom. Egy olyan este volt ez, amikor a verseim, és a zene megmutatta a lelkem pár darabját, több részeibe betekintést adtam magamból a közönségnek.
Hatással voltam azokra, akik eljöttek, és miközben magamat adtam, a lámpák, gyertyák beragyogták a zongorát, a versek életre keltek, a képeim életre keltek, mert nem maradhat el, tényleges vizuális élmény sem. Képek, amelyeket én készítettem B.-vel. Felszálltunk pár olyan vonatra, amit nem tudtuk igazán hogy merre megy, csak annyit hogy Kelet vagy Nyugat. Egy tetszőleges állomáson leszálltunk, és mint a hülye japánok fényképezgettünk. Embereket, házakat, amelyben elképzeltünk a közös életünket, a gyerekeinket hamar felnőtté nyilvánítottuk. Terveztünk. Persze, csak amolyan kedvtelésből. Csak kitaláció volt.
Jó volt vele. B. is barna szemű és barna hajú. Érzékeny lelkületű nő, aki az álmait és vágyait is megpróbálja kifejezni a fotólencsével. És fest. Megállíthatatlanul fest. Rajzol, alkot, néha már azt képzelem, hogy ő sosem alszik, sosem pihen, mint egy robot fest, és iszik. No igen. B. ivott, de tudta mindig hol a határ, érezte a testén, hogy mennyit kell inni ahhoz az állapothoz, amit el akar érni. Sosem volt berúgva úgy igazán. Nem erre megy az ivás. Hanem, hogy elérd az állapotot, amelyben szabadon szállhatsz, mint a réti sas a magasban.
A vonaton amint ezt a történetet kitaláltam, rájöttem, hogy az életet úgy kellene kialakítani, hogy megférjen a folyamatos tanulás is és közben valóban éljünk, valóban mi, mi legyünk én-én legyek...
Nyelvet, spanyolt, olaszt, angolt tanulni. Olvasni különböző regényeket, fejlődni. A könyv egyfajta boldogság. Új világot teremtünk magunk elé. Számtalan könyv van, ami értéktelen, nincs értelme, de ezért vagyunk, hogy kibontsuk, összetörjük a dió héjat, és a diót, mint magát ledaráljuk a süteményhez.
A sütemény, ami igazán finom.
A vonaton elaludtam, és mindezt álmodtam, álmodtam végre. Az álomkórom, az insomniám, már túl erős, de végre tudtam aludni, és álmodni.
Egy ismeretlen pályaudvaron szálltam le, véletlenül vagy a sors akarta-e nem tudom, de ott volt B. és fényképzetünk ismeretlen helyeket, embereket, akiknek történetet találtunk ki, házakat, amelyekben elképzeltük, az életünket, egy egészen más életet, mint a miénk. S h miért akarunk más életét élni? Mert talán mások akarunk lenni, mint aminek gondolnak minket, mint amik vagyunk. Miért?






Engedd

Azt mondtad, menjek, ha vársz, és jössz, hogyha várlak,
mert minket összekötnek fényes, kis szálak.
Emlékszel, nevettünk, sírtunk, csak most volt ez, nem rég.
Egy kis zugban meglapul ezernyi, színes emlék.

Ha nem simulhat bôrömhöz a bôröd,
csak vigyázok rád, hadd legyek az ôröd.
Ha nem hagyod azt sem, hogy hozzád szóljak,
csak engedd, hogy néha kicsit rád gondoljak.
Ha a fényes szálakból semmi sem maradt,
csak hadd üljek csöndben az ablakod alatt.
Engedd, hogy egy dalban elrejtselek,
de ne engedd, hogy elfelejtselek!

Most meg kell, hogy mondjam, és errôl beszélni kényes,
az a sok kis szál már nem olyan fényes,
pedig még megyek, ha vársz rám, hisz most volt ez nem rég.
Egy kis zugban meglapul ezernyi színes emlék.

2009. február 14., szombat

Egy nagyon jó film végén volt franciául. Leírtam íme: "Bocsáss meg ajkaimnak, amelyek a legszokatlanabb helyeken lelik örömüket testeden!"
Hiányzik a csókod!

ui magamnak: "
Ha valaki elmegy, az azért van, mert jönni fog helyette valaki más."


2009. február 11., szerda

Könyvtárban üldögélve keresem a kérdéseket, miszerint, az emberek csak netezni jönnek, vagy könyveket is visznek ki néha? Na mind1. Érdekel is engem, amikor hideg Cherry Coke megy le a torkomon , és D épületes szenyát eszek, épp megszegve a könyvtári törvényeket. Szal, ez van. Lemorzsáztam az IBM-es billentyűt is…direkt.
Három sorra ül tőlem egy barna hajú és barna szemű csaj. Nagyon szép mosolya van. E-nek hívják. Már beszéltünk is. Nagyon jó fej. Az már mellékes hogy amikor jöttem tök mosolygott meg minden, de láttam hogy mellette ül a pasija, és hát nem köszöntem akkorát amekkorát szoktam, és nem mutattam meg sárgás mosolyomat…
Jó itt üldögélni, csak éppen úgy vakít befelé a nap fénye, hogy hunyorítok. Nem lehetett volna sötétített ablakokat tenni.
Második emelet. Innen lehet látni a sport pályát(VASTAG sportaréna, ez a neve, kicsit fellengzős egy betonos pályát így hívni, de hát Vas megye, meg tag vagy…és Vastag…értitek? Nem vastag mint a nyakad vagy a pénztárcád), amin majd jövő kedden már DNS- mintákat is hagyok.A parkolót is látni itt egy sárga kispolski árválkodik. Nem tudom melyik főiskolai adjunktus meg professzorre járhat ezzel a járművel. Vagy ha takarító akkor, meg hogy tudja fenntartani, meg hogy hogy kocsival jön dolgozni? Világgazdasági válság van, meg Globális felmelegedés. Épp mediterrán déli szél fúj. Otthonról jön. Otthon. Pff… Kiröhögöm most magamat. Még sosem jártam Rómában, és még Olaszországban sem, de már rendelkezem olasz névvel. Már csak meg kéne születnem.

2009. február 10., kedd

1. nap

Hamarjában úgy döntöttem, hogy nem írom le mindig , hogy mi volt a suliba, mert picit unalmas. Unalmasak az órák, mindenki unja, ahogy én is.
Hétfőn 10-től 17: 30-ig órán csücsülök. Az órák között fél óra semmittevés ,ami a legfárasztóbb. Este a Plus-ba vásároltam felvittem a cucaimat, utána pedig sétáltam a holdfényes szombathelyi hétfői estében. Ott voltam a műjégpályánál. Első év első napján is arra sétáltunk, emlékszem. Leültünk a padra a városi tó mellettünk. Ma is leültem oda, mindenhol emlékek vesznek körül ami nagyon jól tölt el.
"Haza" érve meg főztem vacsorát, zaba :) Nehéz itt lenni, mert tudom, hogy ő is itt van és hiányzik. Jó lenne ha vissza csinálni tudnánk azt ami elveszett, vagy újra érezhetnénk amit régen.

könyvtár, 2009. 02.10 17.15
szintén
úgyszintén
"D" épület, 3-dik emelet, 208as terem, naplemente
"naplemente 2"
" napelemente 3"



2009. február 9., hétfő

0-dik nap.

Este viharok között indultam vonattal ide a vesztőhelyre. Bár egészen másképp gondoltam erre az eseményre. Egészen másképp képzeltem el. Úgy képzeltem, hogy felhőtlen és eső mentes időben indulok, és az évszakhoz képest melegebb van, úgy 10 fok. Lágyan fújdogál a szél, a csillagok vakítóan ragyognak, a hold fénye sejtelmesen világít, de ez kapásból megbukni látszott, hisz esett az eső.
Amire ideértem az esti gyorssal, itt nem esett.
Beleszívtama szhelyi levegőbe, ami semmit sem változott, a néhol gáz szag, néhol levegő. Még mindig nem tudom megszokni, ahogy minden második ház után a gáz megcsap és alig kapok levegőt. Nem tudom magamhoz venni eme fontos elemet.
Ideértem, lepakoltam a cuccaimat ,aztán körbejártam egy picit. NEm azért, hogy a sok "új" dolgot felfedezzem a városban, hogy amig nem voltam itt, miben is változott. Talán őt kerestem.
Amíg együtt jártunk, ezen az úton egymás kezét fogva, megpakolva indultunk ide, itt figyeltünk , bátorítottuk, szeretgettük egymást.
Sokat sétáltunk, együtt felfedeztük fel a várost. Kinéztünk magunknak pár házat, ami nagyon tetszett, persze ezek a házak lerobbant állapotban voltak, de mégis palotaként képzeltük el, hogy együtt a mi ízléseink szerint újjá építjük.
Sokat beszélgettünk, mindennap elmondtuk az újdonságokat, amiket magunkba szívtunk , és azt us hogy mit utálunk, mit kéne javítani az órákon. Elmeséltük a szaktársaink milyenek, kikkel találunk közös hangot ki furcsa és egyben érdekes is.
Én a hosszas sétálásokra emlékszem szinte pontosan, hogy merre is jártunk. Talán ennek az útnak egy részét jártam ezen az estén. Úgy tettem, mintha Ő is ott lett volna. Egy éjjel-nappali boltba ahol szoktunk vettem pufit, ami majdnem minden visszaérkezésnél vettünk, és még azon az estén megettük.
Este pedig szeretve átölelve elaludtunk nálam.
Esen az estén is így votl. Lelkemben mellettem aludt, akár mindenegyes estén, amit valós lénye nélkül töltök el.

2009. február 7., szombat

Levél a jövőből.

Feladó:
K.I.

Fiamnak, az írónak.

Először is valami, amit soha nem mondtam eleget... szeretlek.
Az én apám se sokszor mondta nekem. Úgy gondoltam, hogy én majd más leszek, de úgy tűnik, hogy nem sikerült. Megpróbáltam, de végeredményben igazából mindig az a fontos, ami kézzelfogható és én ezt nagyon sajnálom És sajnálom, hogy olyan régóta nem beszéltünk, mert hiányzol. Nagyon jó és vicces kölyök vagy. És te vagy az egyetlen fiam. Azt mondtam, hogy nem olvastam a könyveidet, de hazudtam. Mindet olvastam.
Csak nem tudtam, hogyan beszéljek róluk veled. Nem tetszettek bennük az apa szereplők.
Tudom, hogy létezik írói szabadság, de attól félek, hogy nálad nem erről volt szó. De a helyzet az, hogy... a fiúkból férfiak lesznek és férfiakból férjek és apák. Mi a legjobbra törekszünk. Te a legjobbra törekszel. Jól csináltad. A könyveid ott lesznek a könyvtárakban jóval azután is, hogy mi már nem leszünk és ez fontos dolog. Sokkal fontosabb, mint az, hogy miként bánsz a családoddal. Nem voltam a tökéletes férj, de szerettem anyádat.
Örülök, hogy együtt éltem vele.
És én itt vagyok, ha szükséged van rám. Ez minden, amit mondani akartam.
Szeretettel: apád.

Utóirat:
Láttam a filmed előzetesét az egyik éjjel. Elég fosnak tűnik. Úgy néz ki, igazad volt.

2009. február 6., péntek

Ez a nap volt...

Ez a nap volt élete fordulópontja. Tudta mit akar csinálni, 20 éves volt. Megtalálta a célt, amit el akart érni. El kellett érnie, hogy valóban tükörbe tudjon nézni, és felmutasson valamit, valamit, ami megkülönbözteti őt.
Egy idézet jut hirtelen eszembe, ami kifejezi, ki is Ő. Mit hordoz a lelkében, mit akar kifejezni. Mit akar észrevetetni a körülötte lévő emberekkel.

„Nem vagyok olyan, mint bárki azok közül, akikkel találkoztam: merem hinni, hogy másként vagyok alkotva, mint a létezők közül akárki. Lehet, hogy nem érek többet náluk, de mindenesetre más vagyok.” /Rousseau - Vallomások/

Ez az idézet, nem azt jelenti, hogy Ő nagyzol, nem köszön embereknek, nem tiszteli őket. Ez annyit jelent, hogy ő más. Másképp lát dolgokat, másképp érez érzéseket, másképp figyel a világra, másképp működik. Ő alkot, valóban, mint a régi művészek. Lehet, hogy jobb lett volna ha nem ebben a századba születik, de itt kell érvényesülnie, ha hagyják. Hagyják hogy amit érez magában megtehesse, minden hátráltatás nélkül. Közben, persze csinálja azt ami épp olyan fontos, mint az alkotás. Ez pedig nem más, mint a folyamatos tanulás.

Valahányszor találkozom vele épp olyan egyszerű , mint te vagy én. Ő így jó. Furcsán, bohókásan, nem kell megérteni, nem kell megvédeni.
A mai napon született meg, 1989-ben, s fiú lett. Élete emeddig nem volt sem jó, sem rossz. A jó, hogy kezd rátalálni az ösvényre, amin járni akar. A rossz, azt csak ő tudja igazán a lelkében és a szívében.De ez a rossz, kitörölhetetlen. Mindenegyes nap ugyanúgy fáj, ugyanúgy összetöri a szívét.
Ez ellen nem tud tenni. Az élet olykor olyan dolgokat hoz elénk amivel, meg kell küzdenünk minden egyes nap, mindennap, amikor meghallja azt a szót. Melyik szót? Szerelem? Barátnője nevét? Nem, nem ilyesmi szó.
Ezt a szót, más könnyen, egészen és észrevétlenül kimondja, mert természetes, mert ott van vele, akár merre jár, akár mit csinál, hisz sokban hasonlít is rá. De ez a szó, belőle már nem hiányzik, nem akarja kimondani, mert nem létezik.



2009. február 3., kedd

Felfedezés...

A mai nap, illetve tegnap fényképezni voltam itt a hegyen. Gyönyörű képeket csináltam, majd mutatok párat. Olyan más volt az egész. Itt van a kedvenc helyem is, általában hetente felnézek biciklivel ide, de most más volt. Most gyalog mentem fel, nehézkesen, mert minden tiszta szép hóvalborított volt. Talán hárman ha voltak itt elöttem, de ők is ilyen őrültek lehettek, mint én. Úgy éreztem ott magam, mintha a paradicsomban lennék, meg is fogott a paradicsomi feeling. Olyan csendes, nyugodt volt minden, sehol egy ember, sehol egy repülő, sehol senki, csak én és a természet, amelyet felfedni készültem.
A hegy megmutatta a szépségét, már sok sok éve itt áll egymagában, és most is tud újat adni, még mindig tud újat adni magából.
Ez a találkozás tényleg más volt, sokadszorra említem h más, ennyire megfogott.
Találtam egy pici, ám de igen szép pincét ami házként is funkcionálhat. Úgy éreztem magam, mintha skandináv vidéken lennék. A ház is úgy néz ki mint egy kis norvég házikó, meg hát a hó, ami igazán hozzáteszi az igazi életérzést. Ezt a házikót fényképeztem vagy úgy 100szor, bemásztam a teraszra, körülnéztem, de csak a lábnyomom maradt ott, és ahogy szoktam mondani, pár DNS-em (hajszál, verejték, ilyesmi)
Leültem ott, és az az érzésem volt, hogy itt akarok maradni. Jó lenne abban a házban éldegélni.
Persze nem azért mert elzártan van, hanem az a hely magában egy energia hely, a táj, amikor az ablakon kinéznék vidámabbá tenné a napi kezdést. Az ablakon kék spaletta, kis terasz, kőszikla kerítés, rózsák, én még levendula szigeteket is csinálnék, de jó lenne nyáron azt illatozni, télen meg forraltborral, vagy kávéval beleülni a hóba és csak nézni a tájat, meg a sasokat amik ott repkednek. Nézni ahogy a hó esik, nézni, ahogy lenyugszik a nap, és milyen szép minden.
Tavasszal, nyáron, ősszel figyelni a szőlőre, gondozni, ápolni. Vincellér lennék. A kis kertet is gondoznám, amibe csak virágok pompáznának.
Amolyan "kiséletsziget" lenne ez.


Somló hegy by andreapiovanni

Somló hegyen by andreapiovanni
Ezen a linken, pedig általam készített képek találhatóak.

2009. február 1., vasárnap

stekepanne


Megmutatjuk a világnak a mi világunkat! (andrea piovanni)

Képek itt