2016. október 23., vasárnap

A messziről jött lány története.


A messziről jött lány története.
                                                                  “Csinálja az ember vagy nem,
                                                                    az mindig a körülményektől függ”
                                                                 Cesare Pavese/:  Ház a domboldalon
A jegyzetfüzetemet körülbelül egy hónapja nem nyitottam ki. Általában néhány szót, pár mondatot leírok, és ha írni támad kedvem,  - de igazából nem kedv kérdése, - hanem tudod, hogy most le kell ülnöd, mert van valami megmagyarázhatatlan kapocs te és egy ismeretlen erő között. Az üres jegyzetfüzet vonalkái megtelnek az útközben szerzett látvány, vagy  tátott szájjal állva a mező közepén arcba fújó széllel az erdőn csodálkozva - a buszon, eszedbe jutnak olyan gondolatok, amelyek fontosak, azokat pedig leírod. Valójában nincs haszontalan gondolat, mert mindig gondolsz valamire, vagy valakire. Nem?  A jegyzetfüzetemben lévő gondolatok most hiányoznak. Aköré írok. Igaz ezek a szavak, mondatok valami hatással vannak rám, leírom őket, de ha elszáll a pillanat, hogy nem tudom leírni, mert elfelejtődik, vagy ha írás közben mégis eszembe jut, de nem az eredeti gondolatot tudom leírni, hanem csak megközelíteni, az teljesen rossz belül. Elveszett…mint a szerelem. De mégis hová??? De mégis miért???
***
Elegendő könyvet olvasunk-e? Életünkben elolvastunk-e már tíz azaz 10 darab könyvet??? Elég ez? Meg vagyunk elégedve??? Elég volt-e ez a 10 könyv vagy hiányt érzünk belül?
Sokszor van úgy velem, hogy olvasok, de közben egészen másra gondolok, mint amiről szól a könyv. Máson jár a gondolatom, néha visszatérek a könyvben leírt cselekvésre, néha pedig a saját gondolatomhoz. Ott és akkor miért cselekedtem azt, miért nem máshogyan, de ha máshogyan cselekszem, az újabb dolgot szül, és az mit hozott volna … és így tovább.  A sors elénk dob valamit, mi cselekszünk vagy mégsem.
Múlt hónapban egy messziről jött lánnyal találkoztam volna. Tűkön ültem, hogy találkozzunk. Chateltünk, emaileztünk. Megnéztem, hogy milyen vonattal jön, pontosan mikor indul, hol áll meg, mikor áll meg. Hol fog átszállni. Teljesen belém szállt az utazási vágy. Én itthon ültem a fotelembe Sigur Ros-t hallgattam vagy akármit, de 22.47-kor tudtam, hogy hol van a lány. Most áll a vonat. Aztán hajnalig olvasgattam, mintha a vonaton utaznék én is éjjel. Régebben, amikor a főiskoláról este hazaindultam akkor is olvasni szoktam a vonaton.  Persze ez attól is függött, hogy volt-e ismeretlen utazótárs az egybenyitott vagonba.  Egy elcsípett beszélgetés, egy kicsiny élettörténet, beteljesületlen szerelmek utáni gyötrelmek, munkahelyi kínlódás melynek fő kérdése: “Értékes munkát végzem-e? ”                                             
     Sosem beszélgettem senkivel a vonaton, valahogy én nem vagyok az az emberbarát, nyitott típus mint sokan. Nekem sosem ment. Nem igazán tudok bánni az emberekkel. Akire kíváncsi vagyok, viszont ott megnyílok és begyűjtöm a lelkét, hogy amit az első másodpercekben felépítettem róla a képzeletemben, az a valóságban is egyenlő-e? Ki kell deríteni. Az általam elképzelt személyiség és a valóság nagyjából 70%-ban ugyanaz. Ilyenkor örülök, hogy nyitott szemmel járok, és sokszor észreveszek olyan dolgokat, amit más tuti nem. Amikor elmondom a másiknak, pedig ijedt arcot vág és furcsállja a dolgot “Honnan tudod? Honnan ismersz ennyire?”.
     Visszatérve a lányra. Négy napra jött egy kötött programra. Az első találkozás mindig fontos. Vagy 125-ször lejátszottam a fejembe.: Hogyan köszönök, mi legyen az a vész téma amit akkor veszek elő, ha van az az 1 perces őrjítő csend, vagy mi az a második vész téma, ha nem nyitott, vagy ha én nem leszek nyitott formában, mert a körülmények, nem úgy alakultak és így tovább. Aztán első nap egy sms, hogy majd holnap. A második nap azaz a holnapon vártam, hogy találkozunk…semmi. Harmadik nap tudtam, hogy valószínű, hogy nem fog sehogy jelezni, így délután a kívül fekete, belül fehér bögrémből szürcsöltem a kávémat. Néztem a közeli erdőt, a 4-5 db nyírfát, amely fehér fatörzsétől elkülönül a többi fától, eldöntöttem, hogy elmegyek a városba, és majd ha találkoznunk kell, akkor úgyis találkozunk.
Elindultam. Zuhogott az eső, így az otthon lejátszott történet, miszerint egy padon ülök és majd találkozunk megbukni látszott. Beértem a városba szakadt az eső. Egyik ismerősöm a várostól 6 km-re lakik, gondoltam megnézem, beköszönök. Felhívom, mondja, hogy fél óra múlva buszra száll és bemegy a városba. Persze nem abba ahol a lány van.( Ez egy távolabbi város. )
Elviszlek. A kocsma előtt találkozunk. Általában ilyenkor a templomot szoktam említeni mint gps koordinátát, mivel az autóból az tökéletesen látszik, de most máshogyan történt. Ismerősöm beült a kocsiba, beszélgettünk. Fél óra múlva beérünk a városba, elállt az eső. A jelzőlámpák két utcánként narancssárgán villogtak a négysávos úton. Olyan kihalt a város. Utcalámpák tompa fényénél haladtunk. A belváros egyik kávézójának parkolójába leállítottam a kocsit. Elszívtunk egy cigit, sétáltunk a főutcán, néztük a kirakatokat. Majd elbúcsúztunk.
      A visszautamban érintettem a várost, ahol a  messziről jött lány ideiglenesen tartózkodott. A belvárosnál egy üres parkolóban leállítottam a kocsit, egy üres busz halad el a parkoló előtti úton, a járdán egy kutyát sétáltató férfin kívül nem láttam senkit.  Üres volt minden. Elővettem a fényképezőgépemet, lefotóztam a barokk templomot a főtéren. Pár ember jött a főtéren át. Egyből beugrott, hogy a messziről jött lány is hátha közöttük lesz, de nem így történt. Jött egy újabb csoport. Elég messze voltak még, arcuk nem látszódott  a sötétben viszont volt egy amelyiknek ismerős volt a járása, kalap volt rajta. Ez Ő…felelem magamban. De honnan tudod, hogy milyen a járása??? Nem is láttad. Sőt azt sem tudod, hogy kalapot hord.
Aztán valóban Ő volt az. Ismerem a járását. De honnan? Hirtelen kérdéseket tettem fel magamba. 5 perc telt el azóta, hogy megérkeztem. Fentről így megírtak volna mindent? Mindennek így kellett történnie? Én itt fotózgatok és ő csak úgy elém sétál és találkozunk? Aztán kérdéseket tettem fel. Örülni fog-e nekem? Egyáltalán szereti-e az ilyen hirtelen találkozásokat? Lehet, hogy őrültnek fog hinni? Lehet, hogy megijed tőlem,  azt hiheti, hogy figyelem, követem.
Hirtelen elkanyarodnak, nem arra mennek, mint az előző csoport. Valaki a csoportból kíváncsi egy kirakatban lévő könyvre. Ő is megy. Távolodunk. Eközben nem csináltam semmit, csak néztem. Távolodunk.  Meg volt írva minden. Eközben nem ordítottam, nem csináltam semmit. Vele utaztam, ott voltam végig mellette.  Egy pocsolyákkal teli kis macskaköves utcán távozott, átlépkedve próbálta kikerülni őket.  Eközben távolodtunk.  Egy kis történetből, melléktörténet lett. Nem történt semmi, miközben minden. Ott ültem mellette a hazafelé vezető vonatúton, miközben a leszálló utasok elmosódó alakjai pontként homályosultak el. Azon gondolkoztam : Miért nem cselekedtem? Miért nem csináltam másképp??? Minden meg volt írva, hogy találkozunk, véletlenül és hirtelen, mint a szerelem. Álmatlan éjszakák álmai maradsz tovább s lehet, hogy ami lényeges, sosem derül ki. Ez a meg nem valósult messziről jött lány története.
 2012. ÁPRILIS 30., HÉTFŐ