2017. február 1., szerda

Egy magánjellegű fecsegés huszonhárom

   Szóval a Moszkváról a Bosnyákra költöztünk. Ég és föld. Persze a Moszka is jó volt, de itt legalább az albérlet falaiba besüt a nap, és van egy óriási terasz, amivel tavasz közeledtével még terveim is vannak. Paradicsom és egyéb fűszernövények termesztése, és pár virág életben tartása a cél. Főleg tulipánok, azok olyan szépek. Nehéz volt a költözés, vagyis inkább húzós. Az albérletet eladták a fejünk fölül, úgyhogy keresni kellett egy másikat. És találtunk egy sokkal jobbat. Itt déli napsütés árasztja el a lakást, fény árad be a nagy teraszajtó üvegein át. A macskánk (Iván) is sokkal jobban imádja és persze mi is. Ő nézheti a Nagy Lajos Király útja villamosait és buszait, vagy ha már ezt megunta, akkor a lakás déli oldalát bámulja a madarakkal teli fákat, a közeli bölcsödét és élvezi a besütő napsütést. Én pedig nézem a flyradar-t hogy milyen gépek szállnak le éppen, miközben a teraszon szürcsölöm a forró kávémat. 
         Most úgy klassz minden. Ebben az évben az egyik legnagyobb vállalkozás a költözés volt, utána jön egy többet fizető munkahely keresése, a mostanival is meg vagyok elégedve…de…
és ezek a de… pontpontpont-ok viszik előre az embert.
Szóval egy jól fizető munkahely, aztán nyelvvizsga és egy Fiat Panda a 80-as 90-es évekből. Nem nagy célkitűzések, de küzdeni kell értük, az elemekkel és jól gazdálkodni, mint egy társasjátékban. Kurvára nehéz.
És persze sokan azt mondják, hogy mit akarok egy olasz 25 év feletti autóval? Ez a realitás…és ezt sokan elfelejtik. Én nem akarok thm-et sem pedig havi kiadásokat, hogy csilli-villi autóm legyen, hogy a szomszéd azt mondja, de jól megy egyeseknek. Én nem akarom irigységbe vinni, és magamat adóságba, hogy neki szarabb legyen és persze saját magamnak. Nekem kiváló elsőautó lenne, no meg persze olasz, ami mindenek előtt áll.
         Szóval az élet egy nagy gazdálkodj okosan című társasjáték. Ez valami okosnak tűnő lezárás féle…és van is benne igazság. 


2017. január 16., hétfő

Egy ismeretlen út margói közti sorok

Sokat gondolkoztam a címen. Nem akartam ilyen kortás klisés címet, de végül az sikeredett. További lehetséges címek: Egy kora délutáni utazás margójára vagy          Egy kitalált utazás margói közötti sorok vagy csak simán Margók közötti sorok.
         Aztán a sok lehetséges cím közül nehéz kiválasztani a legjobbat és a legszebbet. Nekem ez fontos, gondolom másnál is. Nem vagyok grafomán, sajnos a legjobb ötletek, sorok mind elvesznek, amiket napközben gondolok. Persze időm sincs lejegyzetelni őket. Ha pedig nálam lenne egy füzet, pedig nem tudnám leírni. Ez egy ilyen ördögi kör. Legközelebb talán a diktafon funkciót használom a telefonomon.         Itt valójában elkezdődik a történet amely hetek óta szerelemben tartja az eszemet. Amit leírom e margók közötti sorokat, elmúlik az inspiráció, és minden. Nehéz elengedni, nehéz szavakkal megfogalmazni, nehéz kézben fogni és elolvasni. Tehát: December 5-dike hétfő van. Délután 1 - óra van. Épp szemerkél az eső, hideg van, látom a leheletemet. Itt állok a munkásruhámban a Nagyker raktárának udvarán. Fekete kapucnis pulóverben állok a négyzet alakú tér közepén. Minden olyan meghitt, ugyanakkor kimért és igazi. Ma utaznom kellene. Ehelyett itt állok a térgeometriai közepén és azt cselekszem, amit mindig is… semmit. Vagyis, hogy de mégis, mint egy megszokott szürke hétfői munkanapon. Viszem a raktárba az új vagy régi könyveket és helyezem a megfelelő polcra a munkatársammal.         Itt állok az udvar közepén, megállok pár másodpercre. El akarok szívni egy cigit, azalatt kigondolom, menjek, vagy maradjak. Rágyújtok. Valahogy, már a gyújtás pillanatában tudom a választ. Hirtelen rám tör a vágy, a rohanás. Hogy mindenféleképpen csapot, s papot, de a mázsás másodpercek, amelyek legördülnek az óra mutatóján… elszívom a cigit, amelyet a munkatársamtól kértem. Ma kifogytam a sárga Camelből, amit szívok. Az ő cigije hatott, bátorított. Kész. Itt ma menni kell.Szóltam a főnökömnek. Rosszul érzem magam. El szeretnék menni. Persze nem mondhattam meg az igazat, miről is van szó. Átöltöztem. Aláírtam a papíromat a kijáratnál, és megmutattam a táskám tartalmát. Futottam a 99-es buszra, majd a 2-es metróra. Hazaértem. Át öltöztem, a legszebb ruhámba. Ezzel persze mindig is bajom volt, hogy nem a ruha öltöztet, de most olyan helyre megyek, ahol igazán számít, ha az ember miben van. Ez presztízs kérdése. Abból tudják, ki honnan jött. Itt a ruha hordja az embert és nem fordítva. A márkák sokasága leszűkülőben, és csak a maradék márka számít. A világ talán legigazibb és legrégimódibb helye ez, ahová tartok. Ehhez még le kell gyürkőznöm az előttem álló akadályokat, és kilómétereket, és a szerencsefaktor sem kisebb. Mindennek össze kell állnia, ehhez a tökéletes úthoz, hogy valójában tökéletes is legyen.         Tudom, ma, hogy hol kellene lennem és eddig mégsem cselekedtem úgy ahogy szeretnék. Talán akkor, ha szabad az ember, amikor úgyis cselekszik nem? Nem pedig akkor, amikor tudja, hogy hogyan kellene cselekedni mégsem, csinál ellene semmit. Most elérkezett a pillanat. Ott az udvar közepén. Vagyis a kijelölt cigizős helyen. Egy sodort cigit szívva. Indulnom kell. Elkérezőtzem. Amely alig 20%-ban segített abban, hogy a tervem 100%os legyen. Rohantam a buszra, majd a metróra. Átöltöztem a legszebb ruhába, amit valaha tudtam hordani, így, félárván. Aztán rohantam a Keleti pályaudvarra. Nem tudom, hogyan értem oda. Csak tudom, hogy megvettem a jegyet. Akkor kitisztult minden. A táskámban kutattam egy cigiért, amelyet elszívhatok a pályaudvaron kívül, mert a vonat indulása előtt kiértem negyed órával előbb. Minden percet fel kell használni, ki élvezni, mindet. Cigit nem találtam a táskában, úgyhogy vettem két doboz sárga Camel-t. Minden ami biztos alapon. Elszívtam kettőt az indulás előtt. Írtam pár ismerősömnek fb-on, mintha egy átlagos nap lenne számukra, persze nekem rohadtul nem az. Sosem csinálok hülyét magamból, vannak kivételek, mint a mai nap. De akkor talán nagyon. Szóval itt állok, szívom a cigit, 5 perc van az indulásig, és idejön hozzám egy hajléktalan, hogy adjak neki cigit, vagy 50 forintot. – Öregem itt egy ezres, legyen szép a napod, remélem az enyém is az lesz. – és ott hagytam.Aztán a nagy menetrendes kivetítőn keresni kezdtem a vonatomat.  A 6-os vágány. Indultam felé, látom már elindult.Rohanok, az utolsó vagon felé, mint valamelyik sprinter az olimpián, [bár ott rajtuk nincs hátizsák], és a kaller véletlenül nyitva hagyta még az utolsó vagon ajtaját, amelyen felslisszantam a végcélom felé közlekedő vonatra.-Remélem van érvényes jegye- mondta a kaller, vagy  - hogy ez meleg volt. Már nem emlékszem pontosan.Kiizzadtam, de itt vagyok a vonaton. Minden olyan volt, mint egy őrülteknek megírt forgatókönyvben. És mégis ez az életem. Minden úgy történik, mint egy forgatókönyv író lapjain.         Előveszem a füzetem, írok pár sort. Teljesen összefüggéstelenek, mégis nekem elég fontosak. Éppen ezek jellemzik a jelenlegi állapotomat, amely bizsereg, ingerült, az új dolgok befogadására képes, élénk, dinamikus, érzéki, hullámzó, olyan, akár az első randi után az ember, hogy nem tudja mit is várjon igazán, de belül érzi.         A füzetemben leírtak sorai, számomra ismerősem voltak már. Minden ugyanúgy ahogyan régen. Itt ülök a vonaton. Megszeppenve, de úgy kellene viselkedenem, mintha régóta tervezett utazás lenne ez az egész. Egy szóban összefoglalva: természetes. Most mégis minden olyan szokatlan, mert én akartam, hogy azzá váljon. Hogy a megszokottból, átalakuljon legalább egy nap olyan dinamikussá, mint amilyen Ő.         Váltok pár emailt. Ne aggódjanak értem, ha épp a megszokott időben nem leszek a helyszínen. Talán magamtól is elnézést kérek. Persze mélyen azt mondom magamban, hogy a faszt kérek elnézést. Ez a természetes. Oda megyek ahová         Elkezdek egy új könyvet olvasni. Nálunk mutatták be először a  Kiadóban, ahol a raktár is van. Az íróval személyesen alá tudtam íratni, amely mindig egy különleges kapocs, köztem és az íróval. Végig simítom az ujjamat, az aláírt nevén, lehunyom a szemem. Próbálok erőt meríteni, hogy valóban azt cselekedjem, amit gondolok.Hát íme meg lett a terméke. Itt ülök, egy Bécsbe tartó vonaton. Két óra kigondolni, hogy mi legyen. Egy koncertre igyekszem. Egy grúz zongoristanő koncertrjére, akit Vladimir Horowitz óta nem láttam szebben játszani. Őszintén irigylésre méltó a tehetsége. És ha egy koncert erejéig is, de részese akarok lenni. Élőben milyen, ahogy mások elmondásai alapján: egészen kivételes, senkihez nem hasonlítható, sziget a hullámzó tengeren.Itt ülök, kezemben a szinte a nyomdából való, és dedikált példány. Képtelen vagyok a könyvre figyelni. Mindent eláraszt a bizonytalanság, és a testemben áramló bizsergés. Szinte pattanásig feszült vagyok és boldog. Itt kezdődik az élet. Ahogy mondani szokták. Elhagyod a komfortzónád, ott kezdődik igazán az élet. Épp úton vagyok efelé. Egyedül, igen , talán így a leghelyesebb. Elhagyni a régi énem, sebeimet, nem sebeimet, magamba szívi annyi energiát és újat, amennyit csak lehetséges, persze ehhez sikerülnie kell mindennek.         Gyerekként úgy ültem a billentyűk elé, hogy nem akarok semmi lenni, csak adni az embereknek. Azt valahogy érzi belül az ember. Egy megmagyarázhatatlan belső hang és ez az érzés akkor gyenge volt, mára már felerősödött. Azzá, hogy bennem van az, amiből adhatok. Adok a fotóim által, és azáltal, hogy a billentyűt leütöm, a régi Olivetti írógépemen, aztán lesz ami lesz. Én adok, és megkönnyebbülök, más pedig elteszi ezt, és amikor szükséges előveszi. Ez az érzés folyton megmaradt, bennem motoszkált. Ez egy fura ember, és én vagyok e test és elme birtokosa. Furcsa volt megbarátkoznunk. De mára ez lett. A hirtelen ötlelek inspiráló hatása, és ezen mágikus utazások eredménye.[ A billentyűk átalakultak, de a szerelem megmaradt. Most, igen egy koncertre tartok, amelyen ezen a hangszeren adnak. ]Kicsit félek. Halad a vonat. De valahogy én megálltam. Olyan, mintha ott maradtam volna a gyerekkori falvamban. Ismét mindenkiről tudnék mindent. Mélyen érintene, hogy egy közülünk elment, oda ahonnan nincsen már visszaút.Igazat megvallva, úgy érzem, elvesztem. Néha rossz úton járok, néha pedig elhiszem, hogy ez a helyes, aztán jön egy kanyar, kizuhanok, és visszafordulok, mintha a Gps mondaná, újratervezés, és visszaküld azon az úton, amin jöttél. Annál szarabb nincs. Unalmas táj, amit 10 perce is láttál…kiábrándító. Ezért, pedig utazni kell, hogy minden kiderüljön, és a helyére kerüljön.Mindenkibe bele sulykolják a világ megmentő szerepét, és hogy mindenkinek van valami célja a földön, ami igaz, talán pedig nehezebb beállni a sorba.Azt hiszem, hogy most valójában jó felé haladok. Kijavítom, hogy máshova születtem. Vagy csak éppen kapálózok, még nem döntöttem el igazán. Az van benne, hogy egy kis településről származom, nem pedig az az européer. És most pedig úgy viselkedem, mint, egy igazi européer, pénztárcástól, elegáns ruhástól, belül pedig igazi falusi reszkető lélekkel. Eltűnt elillant belőlem, de mélyen megmaradt. Előveszem a 40 éves filmes fényképezőgépemet, megörökítem a lemenő nap sugarait, ahogy a lehullott fák puszta ágain különös fénytörés alakul ki. Az eddigi nap legszebb pillanata.Később csak arra ébredek, hogy a kalauz elkéri a jegyemet. Elaludtam. Álmom gyors volt, és megnyugtató. A vonat megtelt külföldivel, igaz, most itt én vagyok az. Nehéz kifejezni szavakkal, és érzésekkel is ezt az egész mai napot. Egy bécsi, vagy egy Európa fővárosában élőnek, ez nem gondolkodás, nem kapálózás, csak egy normális nap, egy normális előadóval, egy normális koncert, amelyre bármikor alkalma van az év másik 364 napján. Legyen az akár ügyvéd, orvos, segédmunkás egy építkezésen, kamionsofőr, irodai asszisztens, raktáros. Míg, velem nem ez a helyzet, és vagyunk egy páran. Megszállottság, rajongás. Már réges rég leszoktam arról, hogy rajongjak, új régi érzés, amely felszakadt. A Westbahnhofnal megáll a vonat. Valami technikai okok miatt nem megy tovább. Persze először csak németül mondják be, aki érti, már öltözködik, én pedig csak az angol kiírásból veszem az utasítást. Felveszem a kabátomat, vállamra veszem a hátizsákomat, cigi után kutatok a zakóm mellényzsebében. Aztán rágyújtok és röhögés fog el. Kedvenc filmemben is ide érkeznek meg a főszereplők. A Westbahnhofnál már évek óta csak az elővárosi vonatok állnak meg. Hát íme, itt vagyok. Keresek egy piros villamost, amerre megy, arra megyek én is aztán majd csak kilyukadok valamerre. 49-es piros villamos. Az emberek kedvesek, mosolygósak. Egyedül én vagyok hullafáradt, álmos, már-már unott. Japánok, vagy kínaiak is vannak a villamoson, pár olasz szót hallok. Valami hülyeségről beszélgetnek gyorsan, alig értem őket. Ők is szépen ki vannak öltözve. Pár turista, nyakában a 2 kilós profi fényképező, profi lencse, én meg a táskában a 40 éves filmes gépem. Volt idő, amikor én is így preferáltam a kirándulást, de nem csak a fényképezőgép nézőkéjéből akartam látni a várost, ezért váltottam. Meggondolom a filmes géppel, mit és hogyan szeretném lefotózni. HA összejön az a mágikus összejöhetetlen pillanat, amelyet sikerült lencsevégre kapnom, amit csak én fotóztam le, annak örülök, persze erre az elégedettségre, bár többnyire elégedetlenségre sok időt kell még várni. Már nem úgy megyek el utazni, hogy minél több képet fotózzak, tudom, hogy van nálam 4 tekercs fotó, az 4 x 36 kocka és setovább, néha már a 4-dik tekercset sem veszem elő. Meg kell élni a pillanatot, amiben vagy. A pillanat igaz örök, de át is kell élni, és nem mindegy, hogy hogyan is élem át. Élményekkel gazdagítva, és izgalommal várva a végeredményt, vagy csak lekapom, és hú… ez is meg volt, mehetünk tovább. Bizonytalanság. Ez, ami jellemez, amikor filmre fotózom. Elbizonytalanodok, a pillanatban, hogy biztosan azt kaptam-e el, amit én szerettem volna, utána jön a 40 éves gép, amelynek megadom a lehetőséget a hibázásra, aztán az előhívás minősége, és aztán hogy jól befűztem-e egyáltalán a filmet kezdéskor. Sok összetevő, amely hetekkel az utazás után derül ki, eközben pedig az igazi pillanatokat élem át, ha marad kézzel fogható emlék örülök, de az igazit kell átélni. Ez az, ami nem mindegy.Itt ülök, pár megálló és leszállok a Volkstheater megállónál. Nem is tudom mikor voltam legutóbb itt. Talán 10 éve. Nehezen, de emlékezem az élületekre, helyzetekre. Valahonnan mélyről előjön. A Volksgarten mellett sétálok. Mintha csak Pesten sétálnék. A régi épületek, amelyek ugyanazok. A pincéből feltörő dohos illatok, és persze régen ez volt, mint két tojás. Ha a plakátok, és utcanévtáblák nem lennének, elbizonytalanodnék, hol is vagyok. Bécsben vagy Pesten.Az eső elered. A Salve Regina dallamai ugranak be. Alig pislogok, arcomon érzem a lágy hideg esőcseppeket. Azokkal a biztos bizonytalan léptekkel. Nem akarom, hogy elmúljanak a percek, hagyni akarom ezt a bizsergető, kíváncsi érzést magamban, hagyni, hogy maradjanak. Előtte eszem egy kergemarhás hamburgert, ahogy a kedvenc filmem hősei. Gyorsan megeszem, mindenki rám néz, az ázott kabátomra, az ázott hajamra. Most valóban úgy nézhetek ki, mint egy hajléktalan. Nem messze van a Wiener Konzerthaus. Elegáns öltözetű emberek hagyják el a méregdrága autóikat. Felfelé haladnak a bejárat felé. Itt vagyok. Mély levegő. Mit keresek itt… fogalmazódott meg az agyamban a kérdés. Lassan elvesztem a bátorságot, ami még meg volt pár órával ezelőtt. A felfokozott állapotom átcsap a fáradságba. Egész hétvégén dolgoztam, alig aludtam. NE most, kérlek, ne most…ne zavarj!!!Belépek. Felmutatom a telefon képernyőjén lévő jegyemet, amit a vonaton vettem. Azt az egyetlen egy darabot, amit nekem szánt a sors. Persze a legdrágább is. Gyors átváltozás a mosdóba. Jól öltözött született úriemberekkel, valószínűleg, ők nem vonattal jöttek, hanem valamelyik limitált kiadású Mercedes E osztállyal, Audival, vagy olyan terepjáróval, amelyről azt gondolják, hogy semmilyen körülmények között nem halnak meg benne. (Volvo) .   Azt mondja a nő, hogy nem jó a jegyem. Kérdezem: - Miért? – De aztán újra lecsippantja a kódot a képernyőn. Ez a tíz másodperc határozza meg az este alakulását. Igen jól látod. Itt dől el, hogy igen vagy nem. Fekete vagy fehér. (közhely durrogtatás, intellektuálisabban :  klisék halmaza)Elnézést kér. Félreértés volt. Sosem voltam ilyen elit helyen. Kicsinek érzem magam. Olyan akár egy katedrálisban lenni. Lenyűgöző látvány. Élet, fény, pompa. Itt vagyok…én a kis semmiség. A vidéki egyszerű fiú. Egy pincérlány pezsgőt osztogat ezüst tálcán. Magas szőke, szeplős, kékszemű, az igazi osztrák lány. Zavaromban felhajtok egy pohárral, majd mondom, hogy warten sie bitte, és felhajtottam még egyet. A fáradtság most valahogy eltűnt. Nézem az érkező embereket. Valahogy rajtuk nincs az a zavar, mint rajtam lehet most. Olyan tájidegen vagyok itt. Most magányosan festek, mint aki csak most cseppent volna ide. De az a csepp, éppen eléggé izgalmas.         Szóba elegyedek egy hasonló magányossal. Elmondom, ki vagyok, honnan jövök, és persze leráz. Hát jó. Aztán pár perc múlva valami történik. Rájövök, hogy itt nem kell őszintének lennem, és senki sem tudja, hogy ki vagyok. Ők ismerik egymást. Most én vagyok itt a kíváncsiság tárgya számukra.  Egy vicces kedvű 50 év körüli odajön. Németül beszél hozzám, én meg olaszul válaszolok. Nem lepődik meg, ő is átvált olaszra. Rómából jöttem, fotózom - mondom neki. Átadom a névjegyemet, hisz akinek nem adunk névjegykártyát, nem ismerjük, nem létezik.  Ez olyan mintha a dokinak adsz egy húszezrest, akkor vesz észre.  Aztán otthagyom, semmi kedvem, egy arisztokrata beképzeld hülyével társalogni. Úgyis pár perc a koncert kezdete. A koncertterem nagyon tetszik. Ha az utam a zongorázás felé vezetett volna, és igazán jó lettem volna benne, igen jól láthatod, két volna is szerepel a mondatban, és olyan könnyen leírom, mintha csak pár órás gyakorlás után itt játszhana az ember, itt adhatná el a lelkét, és a zenét. Persze ezek az emberek nem a zene miatt vannak itt. Az csak egy melléktermék, itt üzletek és ismerkedés történik. Én meg tudod, egy vidéki srác vagyok, aki egy kis dombocska előtt lakik egy faluban.

         Beülök a bordó bársony puha székbe, persze amit írtam ez a legdrágább hely. Egyedül vagyok a páholyban. Egy kis asztalkán pezsgő és egy pincérlány fogad. Kérdezem jó helyen vagyok-e mondja igen, miközben mutatom a jegyemet. Ő is értetlen én is. Látja rajtam, amit érzek is. Tudod, ezt már leírtam.         Kérek egy Martinit. A színpadon pedig ott áll egy hatalmas Fazioli zongora (F308-as (Valószínűleg a zongoristán, a zongorahangolón és rajtam kívül nem tudja senki, hogy ez az F308-as modell). A zongora feldele nyitva, az aljáról visszatükröződik a zongora lelke, a húrok a gondosan megszerkesztett elrendezése, most olyan magába fordult állapotban van.         A pincérnő mondja, hogy a koncert kicsit késik. Oké. válaszoltam. Ezközben magamba szívom az érzéseket, a zajtól alig bírok magamra koncentrálni, így figyelem az embereket, akik egymással beszélgetnek, telnek a mély másodpercek. Az egész terem csodaszép. Ovális alakú, amelyet a színpad tör meg. Öt emeletről lehet figyelni a színpadot a páholyokból, most én is egy ilyenben ülök s lent a bársonyszéksorok. Végig aranykis díszek, díszlevelek, világító gyertyatartók, amelyek tompafényeiben várakozunk a művészre. Olyan meghitt itt minden. Mintha megállt volna az idő kereke. Ilyen lehetett az előző században is, csak villany nélkül, gyertyákkal , igaz a fények hasonlók lehettek, mint most.   Grandiózus díszekkel felöltöztetett terem, az igazán nagy pillanatokra kitalált koncertterem. A mennyezeten minden égtájból egy angyalpár figyel, kék háttérrel. Olyan gyönyörű, mosolygósak, valahogy igazán elkapott falfreskók, életvidámak. A  K. bár biztos bársonydobozban előkészítette a lelkét a Mussorgsky darabhoz, amit már én is szinte kívülről tudok, és mégis mindig hoz valami újat, és csodálatosat. Főleg ha Ő adja elő.         A levegő megáll. A színpadra lépett. Fehér estélyiben van. Szerényen meghajol. Leül a zongoraszékre. Olyan, mintha nem is itt lenne a teremben. Vár majdnem egy percet. Ezalatt a perc alatt olyan némaság ül a teremben, mintha teljesen üres lenne. Megszólal Handel G moll menüettje. Remegő kezemben a Martini. Ez az este fénypontja. A világ valaha írt legszebb darabja. Szinte alig ér a zongorához, alig mozgatja az ujjait… alig merek levegőt venni, hogy csak a zongorából áradó hangokat halljam. K. lecsukott szemmel játssza a darabot. Teljes mértékben ad nekünk, én pedig kiélvezem az összes hangot. (Igen jól érzed, hogy nem tudom most szavakkal leírni, amit leszeretnék.) Elkezdek sírni. Rám tör mindenféle hirtelen gondolat, amely gyötört a múltból, ami kitart a jelenig, és próbálom, hogy a jövőbe ne piszkáljon bele jobban. A darab felénél lehetünk. K. nyugodt, árad belőle az energia, az őszinteség. A teremben folyamatos a csend, sose tapasztaltam hasonlót koncerten. Mindenki figyel, K. pedig egyéválik a zongorával. Lassan a darab végéhez érünk. Még mindig érzem az arcoon a könnycseppeket. Az utolsó akkordok felé megpróbálok uralkodni magamon. Aztán amikor leüti az utolsó hangokat, a zongora húrjain lelassulnak a rezgések, majd teljesen elhalkulnak, kiélvezi az utolsó rezgéseket is, amelyeket a távoli közönség már nem hallhat, de Ő még igen. A zongoradarab után csendben ül a közönség, egy pisszenés sincs. Az előadásnak akkor van vége, amikor a zongorista leemeli a kezét a billentyűkről, de ez még nem történt meg. Ujját az utolsó hangon hagyja, karja ívet formál, mint egy balerinának, amely táncol a színpadon,  - majd kinyitja a szemeit, visszaérkezett. Jobb tenyerének ujjaival beletúr a barna lágygöndör hajába, mely a darab előadása közben arcába hullott. Felnéz a páholyomba, ahol vagyok és  látja, felállva sírok csendesen, majd hosszú másodpercekig engem néz és rám mosolyog egymás szemébe nézünk, egymás lelkébe. Meghajol, majd zavartan ismét beletúr a hajába, és visszanéz rám, biztosan ott van-e még a páholyban ülő vidéki srác.         A közönség hangjai újraélednek, lassan mindenki a kijárat felé veszi az utat. Én leülök. Kérdezek a pincérnőtől valamit. De nem tudja rá a választ. Kis hezitálás után, mégis segít. Még ott ültem a páholyban perceket, hogy magamhoz térjek. Ő addig elment. Csörrent a telefonom, az egyik barátom hívott, hogy baj van. Épp Genfbe utazott, üzleti útra. Kapott egy bérautót és azzal balesetezett, de neki meg a másik félnek sincs semmi baja. Csak azért telefonált, hogy minden oké, nincs baja, és, hogy utána tudok-e nézni, hogy mi a kinti procedúra. Próbáltam megnyugtatni, ebben jó vagyok, majd elbúcsúztunk, jövőhéten találkozunk, együtt utazunk el Triestbe, amolyan feltöltődés. Én meglehetősen keveset utazom, úgyhogy nekem öröm az is, ha  a megyehatártáblát elhagyom. Ő sokat utazik a környező országokba, szinte egésznap úton van, és egyedül, ami a legborzasztóbb és legmagányosabb, ha egyedül kell útra kelni.         A ruhatárnál észrevett a pincérlány. A kezembe adott egy papírfecnit. Ránézek egy cím volt rajta. Majd megköszönöm, én pedig a kezébe nyomok egy másmilyen papírfecnit és egy névjegykártyát. Szép arca van, szeretném majd lefotózni, vagy megköszönni neki a címet.  Meglepetésre ő is egy névjegyet ad a kezembe.         Felöltözök, eléggé kimerült vagyok. A koncert közönsége nem tülekedik a ruhatárnál, még páran beszélgetnek. Vajon tervezik a holnapi napjukat?

         Kilépve a Lisztstrassera, az eső közben átalakult, a fehér hópelyhek beborították a száraz őszi faleveleket a közeli parkban, az utat, és mindent. Meghittebbé teszi az egész várost az apró pelyhekben hulló hó s a karácsonyi díszek fényeiben megcsillannak. Az idei ősz hosszú volt, meglepett, hogy átfordult az időjárás, igaz persze már a dátum szerint is tél van. A telefonon kikeresem a címet, nincs túl messze, alig pár kilométer. Thurngasse 3 felé vettem az utat. A hideg teljesen lefagyasztott,  kihaltság és magány uralkodott az utcán. Pár menetrendszerinti járat közlekedik, azon is kevés ember. . […] A leírt címhez pár órával később értem. Eltévedtem, egy hasonló nevű utcában kötöttem ki, aztán észrevettem, hogy pár karakterrel elütöttem a nevét. Írtó mérges lettem magamra. Aztán csak oda értem. Az utca és a város szinte kihalt. Fogalmam sincs hány óra. Kezdtem hülyén érezni magam, és bátortalannak. Az a fajta érzés, amikor már otthon lennél, és tudod és érzed is, hogy hülye vagy, vagy hülye lesz a cselekedet, de mégis belemész. Aztán úgy döntöttem, hogy mégse… az is egy opció, persze már adott volt majdnem minden.         Aztán a megadott címhez közeli parkba mentem. Újra havazni kezdett. Hátizsákomból elővettem a Diadora sportcipőmet. Már úgyis csonttá fagytam, nem oszt nem szoroz. A csendben szinte hallottam, ahogy a hó lehuppan a földre. Ültem a padon és az egész napot összegeztem. Boldog voltam, hogy minden sikerült, itt lehettem. Ültem vagy fél órát némán a padon, már nem fáztam. Csak bámultam az előttem lévő üres parkot, és figyeltem az utcai lámpák fényében megcsillanó fehér pelyheket.Rágyújtottam egy cigire, majd jobbra fordultam, lépteket hallottam. Egy nő közelít. Éjfél elmúlt. Kezei zsebre téve, kabátja piros, a térdéig érhet, fején fekete kendő vagy sál a hó miatt. Mélyen izzik a parázs mikor beleszívok. Közelebb ér a piros ruhás nő.Megszólít. – Jó estét, tudna adni egy szál cigit? – kérdezte.-      Persze… a kabátzsebemből kivettem a sárga Camel-es dobozt, majd felé nyújtottam. -      Köszönöm. Tüzet is adna?-Tessék!-Köszönöm. Hol volt ilyen elegánsan öltözve? Nem igazán illik a ruhájához a sportcipője. És nevet.- A  te koncerteden. – válaszolom.Meglepődött a válaszomon. Arcát félhomályból láttam csak, a halott faágak árnyékából.-      És jó voltam? Majd köhög a cigitől. (Valószínűleg nem sűrűn szív cigit.)-      Bravissimo. Szinte vágni lehetett a csendet a teremben amikor játszottál.-      Itt élsz? – kérdezi. Csak mert akcentussal beszélsz – mondja utána hirtelen.-      Nem, egy szomszédos országból jöttem. Közel 300km-es távolságból.-      Ohh. Csak a koncert miatt?-      Igen. Miattad. – majd beleszívok a cigimbe.Nem néz őrültnek. Ez a véletlen találkozás, pedig nagyon is az. Hihetelten. Megrázó, felkavaró, mellbevágó. Lüktető szívemtől felgyorsult a vérkeringésem, nem is tudok megfelelő válaszokat adni.- Én ültem fent a legközelebbi páholyban hozzád.- Te voltál az? Láttam, hogy könnyes volt a szemed… pár másodpercig figyeltelek is abban a magányban, amiben voltál, mint aki most ért ide ismeretlen helyről ismeretlenbe,  magányba burkolódzva egyedül. Amolyan föld felett járó, nyugodt és végtelenül türelmesnek tűnsz.- Én is észrevettem, ahogy felnéztél. Mintha belém akarnál látni, meg is ijedtem, belém szorult a levegővétel. Nehéz időszakon megyek keresztül, talán azért tűnők ennyire magányosnak és szomorúnak. De ez nem az utcára való téma, hosszan tudnék mesélni...- Nem messze lakom, de fura lenne felinvitálni egy ismeretlent.- Igazad van.A hópelyhek sűrűbben esnek a földre csendese. Olyan egyszerűen szép minden. Néhány régi írásomra gondolok, hogy ezt a városrészt, szívesen beleírnám. Letisztult, szép. Az épületek mióta állhatnak itt? Hogyan nézhetett ki régebben? Ki maradt és ki ment másik helyre és miért? Öröm és bánat vegyesen találkozik-e itt?Néha már már zavaró, ha munkába megyek, hogy a metrón ugyanazokkal az emberekkel utazom, menet s jövet. Néha rákérdeznék, hogy merre és hol dolgoznak, észrevették-e, hogy a hét öt napjából minumum hármat együtt utazzuk menet- s jövet? Vagy csak felismernek-e, hogy ez a srác, aki ránézésre is vidéki együtt szokott utazni. A percek lelassulnak. Khatia elszívja a cigit.-      A mai koncert nem volt túlságosan jó. Én nem voltam elég jó.-      Minden koncert más, ezért van még varázsa az élő zenélésnek. Minden változik, az ember hangulata, érzései a közönség vibrálása.-      Nem, most sokat ütöttem mellé, persze észrevehetetleneket. Nem voltam a topon, nem sokszor fordul elő, sőt ritkán.-      A sok koncertezés ennek tudható be nem? Vagy mindig 100%-os az ember? Nem hiszem.-      Kérhetnék még egy cigit? Nem sűrűn gyújtok rá, reggelente futni szoktam, 5-6 kmt, de most olyan magával ragadó az egész. Tudod mire gondolok…-      Én is futok, így nehezebb. Mindig le akarok szokni, de valahogy mégsem sikerül, a berögzött mozdultok, az időszakok, stb…-      Én pedig max egy dobozzal szívok. A különleges időszakokban.-      Miért ez az?-      mondhatjuk.-      Szerintem tökéletes volt az előadás, már amennyire amatőr zongora tudásom és hozzáértésemmel megítélhetem a dolgot. Elütések mindig vannak. Sosem lehet maximalista az ember, kivéve ha gép. Pár fényképet csináltam a 40 éves fényképezőgépemmel. Nála megengedem a hibákat hiszen öreg masina és filmes fényképező, nem lehet rögtön észrevenni ha valami nem sikerült. Egy kis meglepetés legyen benne, persze ez tudom, nem igazán lehet összehasonlítani egy emberi teljesítményhez, de a fotózás is az, neked is kell egy eszköz amin átviszed a lelked, nekem is kell. Néha sikerül, néha viszont nem.-      És milyen fotókat készítesz?-      Olyanokat amik megfogják az embert és ők azt mondják, hogy egyedi. Akik mégjobban ismernek, pedig hozzácsatolják a személyiségemet, vagy akit gondolnak hozzá. Magányos, szomorú elgondolkodtató képeket csinálok, persze nem ez a koncepció, de ilyenek vannak.-      Érdekes. Kíváncsi vagyok rájuk.-      A pénztárcámban van egy névjegykártya, tudok adni. Azt hiszem ez az utolsó névjegy, még jó pár évvel ezelőtt csináltattam, de az elérhetőségek változatlanok az évek alatt.-      Nálam nincs semmi. Csak leugrottam egy Martini ért a boltba. Egy darab még volt. Majd megnézem a fotóidat, biztosan jók.-      Igen ezt már számtalanszor hallottam. Megnézem majd. Legyen is így. Amúgy nekem is ez a kedvencem. Apám alkoholista volt, emiatt is halt meg, nem sűrűn szoktam inni, csak ha pirosbetűs ünnepekkor.-      Részvétem. Hasonló tapasztalatok és érzések.-      Az apák mind ilyenek nem? Megkapjuk tőlük ugyanazokat, mi pedig küzdünk ellenük. Pedig rá kell ébrednünk, hogy olyanok vagyunk, mint ők. Azt hisszük, hogy mások vagyunk, de nem. És persze elfelejtik mondani, hogy szeretnek és büszkék ránk. Néha már a közös beszélgetésekre sem emlékszik az ember, és ez bosszantó. Így utólag sok mindent kérdezne még az ember ,de persze nem lehet. A sok miértet? És hogy is volt ez veletek anyával? A szerelem meg minden? Akartatok-e engem?Khatia rágyújtott még egy cigire. Arcát beborította pár pillanatra a naracssárga láng fénye, majd hirtelen csak az cigi izzó parázsa világított.-      Mikor indul a vonatod?-      Még 3-4 óra múlva.-      Addig itt leszel?-      Ahogy alakul. Ez a találkozás sem volt…mégis így hozta a sors.-      Éhes vagy?-      Kicsit.-      Minden zárva. Gyere fel. Sosem szoktam ilyet csinálni. Nyomatékosítom, hogy nem azért… szóval érted…-      Értem. Amúgy sem szabad…-      Tudsz főzni?-      Fogjuk rá. Paradicsomos tésztát szereted?-      Azt mindenki szereti. A hajnal villámgyorsan eljött. A lakása melegében számomra ismerős festmények díszelegtek a falakon. Persze igen, ez , az igazi. Nem is vártam mást. Hasonló berendezési tárgyak, amilyeneket én szeretek. Egy pohár vörösbor mellett beszélgettünk minden féléről. Politika, vallás, az élet további céljai , persze a nyelv korlátozásával. Valahogy kivédtük, és egy szép kerek egész lett belőle. És ekkor jön rá az ember arra az apró dologra és kiváncsisággal töltött mindig el. Hogy két egymásnak külföldi ember a kapcsolatukban, hogyan kommunikálnak egymással. Sosem vagy inkább a messzi távolban tudnak úgy kommunikálni, mint két azonos nyelvű ember. Én nem tudnám ezt csinálni, ha nem fejezhetném ki magam úgy a kellően szép magyar barokkos mondataimmal és monológjaimmal, amit csak a mostani barátnőm hallgat végig és szereti.K. elaludt 7-8 óra körül. Én elővettem a táskámból egy levelet, amelyet a koncert végén szerettem volna odaadni, de most ez a legjobb alkalom, hogy itt hagyjam és a zongora kottatartójára tegyem. Rajta a kézírásommal a neve, benne pedig, az Olivetti írógépem által átütött fehér lapok, zagyva karakterekkel, és most pontosan már nem is tudom mit fogalmaztam meg benne. Kíváncsiságot is érzek, hogy újra felbontsam, de erre már nincs idő. Az utolsó sorra emlékszem azért, ez a kedvenc idézetem is. Mindig szerelmes leszek abba, aki olyan amilyen én szeretnék lenni…” (Földes László Hobo : Csavargók tízparancsolata ) 

2017. január 1., vasárnap

Boldog Új Évet!

Az új év is valószínüleg tartogat mindenféle szépet, nehézséget. Csak remélni tudom, hogy elég nyitott leszek az új befogadására, a szépségek felfedezéséhez, a nehézségek leküzdéséhez pedig elég erős.
Pár megvalósítandó célom van erre az évre, de most nem írom le ezeket. Igaz nem olyan álmok, célok, mint ha egy hullócsillag után kívánna az ember. Rajta leszek...
Kívánom nektek is, hogy sikerüljön elérni a célokat amelyeket kitűztetek magatok elé.
  Próbálok majd többet írni ide is, 2016-ban nem vittem túlzásba a dolgokat.

Minden szépet és jót!
Buék!
ap.

2016. október 23., vasárnap

A messziről jött lány története.


A messziről jött lány története.
                                                                  “Csinálja az ember vagy nem,
                                                                    az mindig a körülményektől függ”
                                                                 Cesare Pavese/:  Ház a domboldalon
A jegyzetfüzetemet körülbelül egy hónapja nem nyitottam ki. Általában néhány szót, pár mondatot leírok, és ha írni támad kedvem,  - de igazából nem kedv kérdése, - hanem tudod, hogy most le kell ülnöd, mert van valami megmagyarázhatatlan kapocs te és egy ismeretlen erő között. Az üres jegyzetfüzet vonalkái megtelnek az útközben szerzett látvány, vagy  tátott szájjal állva a mező közepén arcba fújó széllel az erdőn csodálkozva - a buszon, eszedbe jutnak olyan gondolatok, amelyek fontosak, azokat pedig leírod. Valójában nincs haszontalan gondolat, mert mindig gondolsz valamire, vagy valakire. Nem?  A jegyzetfüzetemben lévő gondolatok most hiányoznak. Aköré írok. Igaz ezek a szavak, mondatok valami hatással vannak rám, leírom őket, de ha elszáll a pillanat, hogy nem tudom leírni, mert elfelejtődik, vagy ha írás közben mégis eszembe jut, de nem az eredeti gondolatot tudom leírni, hanem csak megközelíteni, az teljesen rossz belül. Elveszett…mint a szerelem. De mégis hová??? De mégis miért???
***
Elegendő könyvet olvasunk-e? Életünkben elolvastunk-e már tíz azaz 10 darab könyvet??? Elég ez? Meg vagyunk elégedve??? Elég volt-e ez a 10 könyv vagy hiányt érzünk belül?
Sokszor van úgy velem, hogy olvasok, de közben egészen másra gondolok, mint amiről szól a könyv. Máson jár a gondolatom, néha visszatérek a könyvben leírt cselekvésre, néha pedig a saját gondolatomhoz. Ott és akkor miért cselekedtem azt, miért nem máshogyan, de ha máshogyan cselekszem, az újabb dolgot szül, és az mit hozott volna … és így tovább.  A sors elénk dob valamit, mi cselekszünk vagy mégsem.
Múlt hónapban egy messziről jött lánnyal találkoztam volna. Tűkön ültem, hogy találkozzunk. Chateltünk, emaileztünk. Megnéztem, hogy milyen vonattal jön, pontosan mikor indul, hol áll meg, mikor áll meg. Hol fog átszállni. Teljesen belém szállt az utazási vágy. Én itthon ültem a fotelembe Sigur Ros-t hallgattam vagy akármit, de 22.47-kor tudtam, hogy hol van a lány. Most áll a vonat. Aztán hajnalig olvasgattam, mintha a vonaton utaznék én is éjjel. Régebben, amikor a főiskoláról este hazaindultam akkor is olvasni szoktam a vonaton.  Persze ez attól is függött, hogy volt-e ismeretlen utazótárs az egybenyitott vagonba.  Egy elcsípett beszélgetés, egy kicsiny élettörténet, beteljesületlen szerelmek utáni gyötrelmek, munkahelyi kínlódás melynek fő kérdése: “Értékes munkát végzem-e? ”                                             
     Sosem beszélgettem senkivel a vonaton, valahogy én nem vagyok az az emberbarát, nyitott típus mint sokan. Nekem sosem ment. Nem igazán tudok bánni az emberekkel. Akire kíváncsi vagyok, viszont ott megnyílok és begyűjtöm a lelkét, hogy amit az első másodpercekben felépítettem róla a képzeletemben, az a valóságban is egyenlő-e? Ki kell deríteni. Az általam elképzelt személyiség és a valóság nagyjából 70%-ban ugyanaz. Ilyenkor örülök, hogy nyitott szemmel járok, és sokszor észreveszek olyan dolgokat, amit más tuti nem. Amikor elmondom a másiknak, pedig ijedt arcot vág és furcsállja a dolgot “Honnan tudod? Honnan ismersz ennyire?”.
     Visszatérve a lányra. Négy napra jött egy kötött programra. Az első találkozás mindig fontos. Vagy 125-ször lejátszottam a fejembe.: Hogyan köszönök, mi legyen az a vész téma amit akkor veszek elő, ha van az az 1 perces őrjítő csend, vagy mi az a második vész téma, ha nem nyitott, vagy ha én nem leszek nyitott formában, mert a körülmények, nem úgy alakultak és így tovább. Aztán első nap egy sms, hogy majd holnap. A második nap azaz a holnapon vártam, hogy találkozunk…semmi. Harmadik nap tudtam, hogy valószínű, hogy nem fog sehogy jelezni, így délután a kívül fekete, belül fehér bögrémből szürcsöltem a kávémat. Néztem a közeli erdőt, a 4-5 db nyírfát, amely fehér fatörzsétől elkülönül a többi fától, eldöntöttem, hogy elmegyek a városba, és majd ha találkoznunk kell, akkor úgyis találkozunk.
Elindultam. Zuhogott az eső, így az otthon lejátszott történet, miszerint egy padon ülök és majd találkozunk megbukni látszott. Beértem a városba szakadt az eső. Egyik ismerősöm a várostól 6 km-re lakik, gondoltam megnézem, beköszönök. Felhívom, mondja, hogy fél óra múlva buszra száll és bemegy a városba. Persze nem abba ahol a lány van.( Ez egy távolabbi város. )
Elviszlek. A kocsma előtt találkozunk. Általában ilyenkor a templomot szoktam említeni mint gps koordinátát, mivel az autóból az tökéletesen látszik, de most máshogyan történt. Ismerősöm beült a kocsiba, beszélgettünk. Fél óra múlva beérünk a városba, elállt az eső. A jelzőlámpák két utcánként narancssárgán villogtak a négysávos úton. Olyan kihalt a város. Utcalámpák tompa fényénél haladtunk. A belváros egyik kávézójának parkolójába leállítottam a kocsit. Elszívtunk egy cigit, sétáltunk a főutcán, néztük a kirakatokat. Majd elbúcsúztunk.
      A visszautamban érintettem a várost, ahol a  messziről jött lány ideiglenesen tartózkodott. A belvárosnál egy üres parkolóban leállítottam a kocsit, egy üres busz halad el a parkoló előtti úton, a járdán egy kutyát sétáltató férfin kívül nem láttam senkit.  Üres volt minden. Elővettem a fényképezőgépemet, lefotóztam a barokk templomot a főtéren. Pár ember jött a főtéren át. Egyből beugrott, hogy a messziről jött lány is hátha közöttük lesz, de nem így történt. Jött egy újabb csoport. Elég messze voltak még, arcuk nem látszódott  a sötétben viszont volt egy amelyiknek ismerős volt a járása, kalap volt rajta. Ez Ő…felelem magamban. De honnan tudod, hogy milyen a járása??? Nem is láttad. Sőt azt sem tudod, hogy kalapot hord.
Aztán valóban Ő volt az. Ismerem a járását. De honnan? Hirtelen kérdéseket tettem fel magamba. 5 perc telt el azóta, hogy megérkeztem. Fentről így megírtak volna mindent? Mindennek így kellett történnie? Én itt fotózgatok és ő csak úgy elém sétál és találkozunk? Aztán kérdéseket tettem fel. Örülni fog-e nekem? Egyáltalán szereti-e az ilyen hirtelen találkozásokat? Lehet, hogy őrültnek fog hinni? Lehet, hogy megijed tőlem,  azt hiheti, hogy figyelem, követem.
Hirtelen elkanyarodnak, nem arra mennek, mint az előző csoport. Valaki a csoportból kíváncsi egy kirakatban lévő könyvre. Ő is megy. Távolodunk. Eközben nem csináltam semmit, csak néztem. Távolodunk.  Meg volt írva minden. Eközben nem ordítottam, nem csináltam semmit. Vele utaztam, ott voltam végig mellette.  Egy pocsolyákkal teli kis macskaköves utcán távozott, átlépkedve próbálta kikerülni őket.  Eközben távolodtunk.  Egy kis történetből, melléktörténet lett. Nem történt semmi, miközben minden. Ott ültem mellette a hazafelé vezető vonatúton, miközben a leszálló utasok elmosódó alakjai pontként homályosultak el. Azon gondolkoztam : Miért nem cselekedtem? Miért nem csináltam másképp??? Minden meg volt írva, hogy találkozunk, véletlenül és hirtelen, mint a szerelem. Álmatlan éjszakák álmai maradsz tovább s lehet, hogy ami lényeges, sosem derül ki. Ez a meg nem valósult messziről jött lány története.
 2012. ÁPRILIS 30., HÉTFŐ

2016. augusztus 21., vasárnap

Egy magánjellegű fecsegés huszonkettő

        
         A napok gyorsan haladnak. Valahogy megálltam a fejlődésben. Persze nekem kell újra rátalálni magamra, ami most talán a legfontosabb lenne. Csinálom a munkám, apró hibákat vétek. Álmodozom, hogy magamra találok.
         Egy forró kávé a teraszon, egy félig szívott cigi hajnalban, aztán este. Képzeletben egy vonaton ülök a 80as években és haladok Róma felé. Táskában pár notesz füzet, ceruza, pár toll, a legújabb Canon Ae1-es gép, rengeteg fekete fehér film, amellyel megörökíthetem az utazást. És az utazási szándékom csak annyi lenne, hogy magamra találok. Várom azt a pillanatot, amelynek körbe kell vennie engem, én pedig csak hagynám magam sodródni, mint a tengerbe ugrott ember, akit leránt a mély. Talán kapálóznék, de ilyenkor felesleges erőlködés. Hagynám magam mélyre süllyedni, egészen a lelkem közepéig. Néha már úgy gondolom, hogy eladtam, vagy csak akkor kapom vissza egy bezárt szekrényből, ha azt mondom elég.  Vagy olyan szekrény, amelynek pinkódjának csak két számát tudok, a 4ből. Időbe kerül megtalálni a maradék két számot, de lehet, hogy egyik számot sem tudom, csak sejtem. 
         A vonaton olvasgatnék, vagy írogatnék…vagy figyelném az embereket. Figyelném az arcokat, a szemeiket, amelyek kikandikálva figyelem a mellettünk elhaladó tájra. Vajon mit gondolhatnak mások utazás közben? Honnan jön és hová tart? Mi a célja? Ő is keresi azt amit én? Bár tudnám én mit keresek. 
        Valami elegáns öltözetben lennék, elvégre külföld… a külföldi meleg levegőt raktározom magamban. Aztán az illatokat, amelyre örökre szeretnék emlékezni, hogy itt most…történt az első találkozásom az ismeretlennel. Az emberek arcára, mozdulataikra, a könnyed, de gyors dallamos mondatfoszlányokra. A szemekben rejlő titokra, amely újabb és újabb történetet sző az agyam ama titkos helyén.
        Előttem ül egy enyhén göndör vörös hajú francia lány. A haját olykor megtalálja egy kis szellő, játszadozik vele oly könnyen. Az arcát csak az ablaküvegben látom. Szeplős. Ruha pántja néha lecsúszik a szeplősválláról. Egyedül utazik, alig szól valakihez. Főként a tájat figyeli, néha belepillant a könyvébe, vagy ír valamit a noteszébe. Talán ő is keres valamit, vagy filmfotózásra megy, vagy csak megismerni közép Itáliát.  Fél óra múlva úgy döntök, lefotózom. A kézfejére támasztja az állát, és nézi a mellettünk lévő tájat, elmélyülten. Ezt a pillanatot meg akarom őrizni. Kattintok pár képet, mintha a tájat fotóznám, miközben az ablaküvegre fókuszálok, amelyből visszatükröződik az a szeplős arc, majd hátra fordul, látja, hogy a tájat fotóztam, miközben én tudom, hogy nem. Zöldes szemei vannak, fekete szempillái megrebbennek, majd rám néz, nem kérdez semmit. Haladunk tovább, én keresek egy újabb pillanatot, amelyet bezárhatok, kifeszítve (kimerevítve ) az időt,  melyet csak az agyamban játszathatok le újra, s e kép történetét egy ismeretlen ember másképp játssza majd le, s ez hiányozni fog, mert fontos tartozéka, mint vándornak a hátizsákja, hiszen addig csupán az az otthona és összes értéke. 
        Aztán felébredek. Próbálok visszaemlékezni a másik álmomra, amely fontosabb lenne, mint ez! Az apámmal kapcsolatos álmom, de nem megy, hiába próbálkozom sokadszorra, egész nap. Íszonyú szomorú vagyok, jó lett volna, ha… emlékezem, furcsa volt újra látni. Szép volt és fiatal, annyi éves talán, mint most én.  A kötött pulcsijában volt, mit anya csinált neki talán az utolsó közös karácsonyra még '93-ban, a barna hajára, hosszú zongorista kezeire. Olyannak láttam, mint mikor kisgyerek voltam.

És az utazás jó dolog. Bármi történhet.
 „találkozása olyan, mint amikor két kémiai anyag vegyül; ha bekövetkezik valamilyen reakció, mindketten megváltoznak.” 
C. G. Jung

2016. május 26., csütörtök

Egy magánjellegű fecsegés huszonegy

         Elég nehéz megtalálni azt a betűtípust amelyet akarok nézni néha perceken át, miközben valami lágy nyúlós zenét hallgatok, hogy a halvány reménye is megmaradjon annak, hogy írok. Hogy az adott perc gondolatmaradványai megmaradjanak. A héten nem volt munkám, ezért hazajöttem Budapestről. Persze itt mehet a nagy klisé, hogy vidék kontra nagyváros, és stb…de nem.  Én mindig is ide valósi vagyok, szeretem a trágya szagot, a hajnal harmatos cseppjeit, a májusi leírhatatlan illatjait, ahogy az autóval szelem a kilométereket az országúton. Akkor amikor haladok, jó lenne egy magnetofon vagy valami amire csak rámondom amit gondolok, de ez a magnetofon gyorsabb lenne, jó lenne nem kimondani őket, nem csak valahogy rám lenne kötve, és amikor otthon rádugom a laptopra vagy akármire, már meglenne az a szöveg, amit én utazás közben mint belső monológot mondtam magamban.
Most a belső monológomból csak tört részekre emlékszem és ez nagyon zavar. Azt is alig tudom legépelni, inkább csak elmesélni tudom, de azt sem most azonnal, csak később, így már az elmesélés is kicsit átváltozik. Inkább vágy lesz. Egy újra és újra megújuló vágy. Az hogy vágysz egy új cipőre, könyvre, autóra, vagy csak akár egy új szerelemre, amely előre hajt, többet préselsz ki magadból. Ezek a vágyak visznek előre és talán a döntések, hogy a megfelelő pillanatban, a jót választod a rossz helyett. Ez egy elég nehéz pillanat. Talán itt dől el, a további megírott sors. Van kétféle vagy három féle verzió, attól függ, hogyan döntesz és akkor a már megírt piszkozatok közül csak az egyik kerül véglegesítésre. Ilyen egyszerű?  

         A hónapra ajánlott zene helyett, könyvvel érkezem:                                     Németh Gábor: Egy mormota nyara 


ui: a kiállításom klassz volt, köszönöm, mindenkinek aki eljött. Mindegyik kép megvásárolható! Veszprémben a Vár u. 31 alatt megtekinthető június 12-ig. 

2016. április 23., szombat

Egy magánjellegű fecsegés húsz

         Éppen éjjel van, fél 2 körül. Nem rég értem haza. Naplementés autókázásnak indult a story, aztán átcsapott éjjelibe. Imádom. Sok probléma elhagyta a lelkemet, az övét is. Megkönnyebbültünk. A spontán és hirtelen találkozásoknál nincsen jobb. Aztán csak mentünk úgy a vak világban, hogy meneküljünk egy kicsit. Kicsit magunk elől, és a világ elől. Aztán a végső ponton bevártuk a lelkünket, amely már megszabadult a gonosztól.
         Néha kérdezik, hogy miért vagyok még itthon, és miért nem dolgozom külföldön. Én ide születtem, itt van feladatom. Az, hogy nehéz munkát találni, és kevés a fizetésem, és hogy vannak ezek a megpróbáltatások… Én ide születtem. Magyar vagyok. Nem mehet el mindenki. Küzdeni kell. A célokért amelyeket kitűztünk, álmokért amelyeket valósítunk meg. És a pénz nem minden.
         Persze jó ha van, és nem csicskamunkát csinálsz, nem görcsölve mész a munkahelyedre, esetleg xanax-xal, vagy ilyenek.
         Félek a következő hónapoktól. A bátorság és a tapasztalat, ami hiányzik bennem. Napról napra érzem erősebbnek magam. Előbb csak eljön.
         Amennyi szart kaptunk az élettől, talán valamennyit vissza is ad. Próbálom így megélni.
         Kartonmappában az írásaim. Álmom és célom egy igazán jó könyvet kiadni, egy jó kiadónál. Persze manapság a művészetnek nincs értéke, és ára. Minden a profit célkeresztjében.
         Álmom még egy ház, kis családdal, autóval, Fiat Panda menta színben, egy Celeste zöld Bianchi bringa, egészség, szeretet, könyvek, sok sok könyv, barátok, haverok. Átbeszélt éjjelek, mint a mostani. Vagy épp át autózott… Igazából poénból a tenger felé akartunk menni, vagyis én. Persze az nagyon de nagyon durván spontán lett volna és messze. Ehelyett jó volt a magyar tenger mellett haladni,  zenét hallgatni. És elmélkedni, hogy jövőhéttől más lesz az ember és reméljük, hogy eléri a céljait, álmait.
         Minden este imádkozom. Már nem tudom, hogy megszokásból-e, de imádkozom. Magamért. A szeretteimért akik már nincsenek itt és hiányoznak. Nagyon!
         Néha arra gondolok, hogy a következő életem talán jobb lesz…ha lesz…

"Van, amit már nem bír a lélek." Grecsó Krisztián



2016. március 31., csütörtök

Egy magánjellegű fecsegés tizenkilenc


         Valamelyik harmatos hajnali reggelen már megfogalmazódott bennem, hogy azt a mérhetetlen felesleges időt ideje lenne már végre nem elpazarolni. Bár ha leírok pár sort lehet, hogy az is időpazarlás. De én akkor múlatom az időt. Hasznosnak érzem magam. Aztán ahogy a reggeli harmat felszáradt, úgy a szavak is elszálltak belőlem, így nem írtam semmit. Igaz az este csendjében egy baráti levelet írtam. Nem nem angolul, mert mindenkinek az cseng az agyába ha meghallja, hogy baráti levél, hogy az a letenni vágyott nyelvvizsga nyelvén van. Nem ez egy Olivetti írógéppel írt baráti levél abból a maradék klasszikus fajtából, amelyet még űzök, a magam szórakoztatására. Igaz sosem kapok választ. Éjjeli 1 óra tájban lehettünk, amikor levetettem pizsamám, farmergatyámat és egy vásott pólót vettem fel, meg egy adidas-os zöld pulóvert. És nekifogtam. Hiányzott már az Olivettin való gépelés. Úgy jó írni, ha tudom kinek szeretnék, csak úgy a nagyvilágban elég nehéz a gondolataimat, vágyaimat, problémáimat szabadjára engedni.
         Most épp az autóban ülök, szivárványt nézek, esik az eső, süt a nap. Lefotózom. Sosem voltam még ennyire közel egy szivárványhoz. Erre a napra ez volt a legnagyobb csoda. A második pedig az új piros adidas használt cipőm. Örülök neki. Az országba nincs másnak ilyen. Ez örömmel tölt el, bár nem ez volt a cél, hanem csak az, hogy találtak egy olcsó cipőt tavaszra. Az sokszor felidegesít, hogy normális új cipők 25 ezer felett kezdődnek. A piros adidas cipőmet ami annyira kénylemes…sose volt kényelmesebb cipőm 5 ezer ftba került. Szóval én még 12 ezer felett sosem vettem cipőt magamnak. Persze valahogy azok a használt cipők amiket hordtam sosem lehetett máshol kapni, ha igen akkor egy vagyonért. Most is ez a helyzet. Ez van egyedi hülye gondolkozású embernek egyedi cipőt. Vagy legalább egyedinek gondolhatom magamat. Tök mindegy.  Szóval itt fotózom a Rábához közel a szivárványt, az új cipőmben. Örülök. Boldog vagyok. Rágyújtok. Hazafelé a következő napon gondolkodom, mit kellene…persze úgysem azt fogom tenni.

Kicsit nagyon görcsölök a következő hónapoktól. Nem tudom mi lesz. Új városba költözöm. Találnom kell egy új melót, és ez viszonylag fizessen annyit, hogy ne haljak éhen. Közben a hobbimnak is tudjak élni. A fotózásnak, és az írásnak. Ne legyek kurva görcsös, és stresszes. Nem akarom feladni magam a pénznek. Bár eddig se tettem. Sosem érdekelt a pénztárcám tartalma. Hál Isten minden volt, és minden lett…persze idővel. De jó lenne távolabb tervezni. Szeretnék egy szép házat, valami egészen kicsit sok szeretettel (tudom ez elég klisé), amiben a két kezem munkája is benne van. A kertben szép virágok lennének, amit anyám segítene ültetni. Büszke lenne rám. Talán a fotóimra is. A könyv az még érlelődik, formálódik, alakul. És talán erre is. Erre vágyom. És most hogy lefotóztam a szivárványt…már el is tűnt. Most arra vágyom, hogy egy jó forró fürdőt vehessek. Ne görcsöljek. Ne stresszeljek azon a nokedlitészta állagú jövőn ami előttem áll. És persze a Fiat Pandáról sem tettem le. Az ügyön vagyok, hogy lehessen egy napfénytetős, erős motorral felszerelt Fiat Pandám a 80-as évekből. Hogy néha napján el tudjak szökni a város fényei alól. De előtte munkát kell találni, aztán az álmokat megvalósítani. Befutni. Olyan ördögi kör ez, mint a Moszkva tér című film végén az Epilógusban. Mindegyik szereplő változáson ment keresztül, míg a főszereplő nyugtázza, hogy „Velem mi van? Semmi... ”

2016. március 3., csütörtök

Egy magánjellegű fecsegés tizennyolc


„ Nappalnak szeme, az éjjelnek füle van.” közmondás

         Valamelyik éjjel azt álmodtam, hogy a félig megírt írásomban vagyok. Bár sokszor van úgy, hogy éjjel felébredek, és elkezdek írni, hogy mit álmodtam, azt pedig beleírom a történetbe. Így folytatódik minden. Most épp esett a hó, és a fiat Panda közel 30 éves autóban utaztam, valamerre , valamelyik autópályán. Szívtam mélyeket a cigarettámban. És azt éreztem, hogy nem vagyok jól. Aztán a másik kép pedig, hogy egy fogorvosnál vagyok, aki az egyik főnököm, aki természetesen nem fogorvos csak az álmomban volt az.
         A Fiat Panda létezik, gondolkodom is arról, hogy megveszem. Régi álmom. Az álmokat pedig teljesíteni kell. Fehér színű, olyan felni van rajta amit mindig is szerettem volna, ha van egy Fiat Pandám, és van napfénytetője. 3 az 1 ben, minden meg van ami kell. Csak a kellő bátorságom nincs az elhagyott. Sosem volt. Legnagyobb álmom. Én pedig itt töprengek. Normális vagyok? Nem…
         Az Olivetti írógépet nagy nehezen be tudtam szerezni. Működik, de még hogy... jó pár levelet már megírtam vele és még szeretnék is.
         Most főként az olvasásé a főszerep, meg a fióknak írás, aztán amit dob a gép…
         filmes képek itt : http://www.lomography.com/homes/andreapiovanni


2015. november 14., szombat

Az ősz utolsó rózsája

Ciao!                                                                 
        Fecseghetnék arról, hogy miért nem írogattam ide. Talán elvesztettem a romantikus hozzáállásomat ehhez. Manapság magánleveleket írok kézzel, néha az írógépemmel...csak, ha nagyon ráérek; és persze nagyon rá szoktam.  Ha nem is én tartom éltben a postások munkahelyét...sokat hozzáteszek mégis. (Ha szeretnél levelet írj elérsz...fb)
Talán ez az idei első? Nem túl sokadik bejegyzés. Nem tudom ki olvas, ki nem. Ez is rettentően érdekel...mint ahogy az is, hogy a fotóimmal a "megcsinálásuk" után mi történik.  Kihez jut el, ki mit lát és gondol bele és/vagy róla.
Lehet, egyszerűbb lenne csak úgy elengedni ennek az illúzióját...meg azt is, hogy célt találnak. Az már nem az én dolgom, Az én dolgom csak a "megcsinálás", erre próbálok koncentrálni. Aztán, hogy mi a többi, az csak melléktermék nem? A visszajelzés stb...
Pár hete Pisa, Livorno, Siena és Firenzében jártam. 4 nap. 4 város. Próbáltam nem csak a fényképezőm nézőkéjéből kukucskálni a várost, hanem átélni, átérezni az itteniek dolgait. Aztán feltenni a kérdést, milyen itt lakni? Vajon az az öreg bácsi a biciklijével hova tart. Vagy azok a középiskolások melyik suliba járnak? Milyen problémáik vannak? Persze ezt csak azért teszem fel magamba, hogy az sajátjaimra ne figyeljek oda. Talán csak egy kis szikra kellene, hogy mindent beindítson, vagy annál is kevesebb... Lehet, hogy holnap, vagy a következő hónapban megtörténik az áttörés??? Ki tudja? Csak megyek előre...Persze jó lenne ezeket nem görcsösen megélni, mint ahogy szoktam...mint ahogy szokta a többség. 
Mind a négy városba el tudnám képzelni magam, bár ha nagyon választani kell, akkor Livorno vagy inkább Siena. Eközött gondolkodnék. 
Livorno-nál ott a Tirrén tenger. Siena pedig úgy gyönyörű ahogy van. És persze a középkori falak rengeteg titkot rejthetnek. 
Képek folyamatosan a fb oldalamon. Szándékosan nem linkelem be ide. Aki kíváncsi úgyis megkeresi. 
Elindulni és megérkezni nagyon jó dolog, hazaérni is, bár nem lehet hasonlítanám össze a kettő, de együtt vannak. Mindegyik fontos és elengedhetetlen a másik nélkül. (ennyi klisét…)
         Továbbra is egy Fiat 127-esről álmodozom. Valahogy teljesen fall in love. Fejembe vettem, hogy szeretnék egy ilyet. Főként, mert olasz és főként mert régi, és főként, mert alig sőt szinte alig látni az utcákon ilyet. Sőt…olyan ritka mint a fehér hollót látsz osztva kettővel. Próbálok egy időhatárt szabni rá, mert a fizetésemből vajmi kevés esélye van, hogy 2020 előtt ez sikerül.
         Pár napja vettem egy futócipőt. Apám halála óta ez van a fejemben hogy fussak, legyek egészséges, vagy annak tűnő. Hóbortjaimat hagyjam el, a munkámat csináljam jól, a hobbimat a fotózást pedig kitűnően. És érezzem magamat boldognak. Az élet véges. És ezt sokat elfelejtik. Bármikor bármelyik percben bekövetkezhet…Persze nem erre kell figyelni…csak éppen felkészületlenül itt hagyni mindent…
         Én szeretnék nyomot hagyni magam után. Itt vannak a képeim. Számtalan „írásom”…néhány szép cselekedetem. A család támogatása…szóval ilyenek. Ez viszi előre az embert. Nem pedig a munka és a munkahelyén elért eredmények. Az is fontos persze, hogy a pénztárcádba, vagy a számládon mennyi pénz van. De az a fontos hogy megtaláld a boldogságodat, azt ami igazán erőt ad.  Jó persze, lehet valakinek ez a munkája, vagy épp a hobbija. Egy a lényeg, a legnagyobb lényeg, hogy legyél boldog. Elérd a céljaidat, álmaidat megvalósítsd és legyenek újabbak amelyek előre visznek. Nem? Valami ilyesmi az élet célja.
         Manapság sok könyvet vettem, aminek tudom, hogy hasznát veszem. Rengeteg elolvasatlan könyv áll a könyvespolcomon. Én tudom mindegyik jelentőségét, érzelmileg kötődöm mindegyikhez, így nehezen is válok meg tőlük. Jelenleg a kedvenc írom Fabio Volo fog Olaszországban november 18-án  megjelentetni az új könyvét E' tutta vita címmel. . Tweet bejegyzéseiben írja, hogy mikor hol fog dedikálni. Bár csak ott lehetnék valamelyik városban. Egy frissen vásárolt könyvvel a kezemben. Aláíratnám vele a könyvem, készítene rólunk pár fotót valaki. NAh ez az álmom még várat magára. De az ügyön leszek. Egyelőre csak az új könyvét fogom megvenni. Igaz olaszul nem annyira tudok. De a tudat, hogy a polcomon lesz az megér mindent….és remélem legalább a könyv meg lesz. Aztán az időben és még több mindenben bízok, hogy ez a találkozás össze fog jönni egyszer.
         
       Ez az év nem telt el drámák nélkül. Már az első hónapban ez bebizonyosodott, mikor elvesztettem édesapámat. Rossz viszonyban váltunk el. Sok éve nem beszéltünk olyan mélyen, mint egy apának és fiának kellett volna. Sajnálom ezt, és Ő is tudom hogy így van ezzel. Ez nekem dupla elvesztés. Mindennap gondolok rá, ahogy mamámra akivel sokat voltam együtt a haláláig és rengeteget tanultam tőle főzés és kertművelés tekintetében, és papám is hiányzik, rengeteget tanított a barkácsolásban és mindig óvott, apám helyett apám volt. Legjobban azt sajnálom, hogy tönkretettem a biciklijét azzal a céllal, hogy felújítom…majd végül annyira kicsúsztam a felújításból…hogy egyszerűen ki kellett dobni. Ez máig fáj. A szomszédnak eladta a másik biciklijét „a  rosszabbat”….ha meglátom a „rosszabb” bringát eszembe jut a papa, és hogy bármit adnék azért, hogy megőrizzem ezt a biciklit… még ha „rosszabb ” is és a gyerekemnek mesélhetném, hogy ezt az ükpapáé volt.
         Nem tehetek róla. Szeretem a régi dolgokat. Van egy régi írógépem. Szeretném ezt a 40 éves Fiat 127-est, egy tekerőszámos telefont, és legjobban a papám régi bringáját, amit eladott.