2019. június 26., szerda

Egy magánjellegű fecsegés harminchat


         Épp az udvaron cigiztem, és a közel-távoli mezőt, és erdőt figyeltem közben. A frissen főtt kávé elégette a szájpadlásomat, kicsit könnyezni kezdett tőle a szemem. Aztán káromkodtam. A mezőre pillantottam újra. Napraforgómező lesz pár hónap múlva, és a hársfa illetve a napraforgó mező mellett közvetlen egy búzatábla van. Az, amire a napraforgó megnő – most olyan 20-30 cm nagyságú lehet, addigra már a búzát épp feldolgozza egy malom, s szemeit őröli, hogy friss lisztet készítsen belőle. A pékek ebből a lisztből remek kenyeret készítsenek. Nah igen ezt még a 80’as években jól tudták, mára már ehetetlen az összes kenyér, pár órával a sütés után aszalódásnak indul. Sok minden hiányzik belőle. Főként a jó minőségű liszt, illetve a szaktudás. Rengeteg „csináld magad süss kenyeret” könyv jelenik meg, nem hiába. Sokan már otthon bíbelődnek vele. Nagyapám molnár volt a helyi malomban. Már nyugdíjas évei után jó pár évvel mondta emlékszem, egy vasárnapi ebédnél, ahol ő vágta fel a kenyeret – mielőtt megáldotta a késsel keresztet vetett (rajzolt) a kenyérre, és utána vágta fel – ennyire zsurmolódik a kenyér ahh. Azaz apró pár centis morzsák hullottak az asztalra. Szemében látszott, a csalódottság. Sosem felejtem el. Ez körülbelül a kettőezres évek körül volt. Azóta a helyzet csak rosszabb lett.        
         Most már minden tucattermék, ruhák, autók, ételek, gyorsételek sőt az emberek is. Elfelejtünk enni, főzni, szeretni, álmodozni. És igen, ezek közhelyek, de tedd fel magadban a kérdést, hogy ma, vagy tegnap hol ebédeltél és mit. Időhiányra hivatkozva kész ételt, mert ez és az van.
De ezt hagyjuk is, mindenki eldönti saját maga. Az vagy amit eszel.
         Mai nap bevásároltam. Gyűlölök bevásárolni, az embertömeget is, de hát meg kell csinálni. Egyik boltba ki, másikba be, hol olcsóbb, hol még olcsóbb. A forróság nehezítette a dolgokat. Valahogy az ember akkor ingerlékenyebb, nem csoda hisz csorog, folyik róla a víz.
Egy fehér Iveco-s furgonos teljesen irreális helyen állt meg a számláját írogatni, vagy akármilyét, kikerülöm, persze várnom kellett, amíg a szembejövök eljöttek, és biztonságosan megelőztem, aztán rádudáltam egyet, mert balesetveszélyes helyen állt meg. Ha 15 méterrel feljebb állt volna meg a kereszteződés előtt, akkor nincs útban, ráért volna a Dankó rádiót hallgatni, árnyékban tudta volna a számláját megírni, kiszámolni az áfát, béfát, céfát, és a nettót meg a bruttót, stb. Aztán ahogy lenni szokott ment a mutogatás, én csak integettem neki.        
Aztán rövid időn belül egy másik F1-es pilótával is összefutottam. Szürke Audi-s volt, irányjelző nélkül kanyarodott, elsőbbséget nem adott, elém  furakodott, mire kikérte magának a dolgokat, hogy a közel 6 méteres kombijával elém jött. Persze legyek türelmes, gondolkozzak az ő fejével, merre akar menni. „Barátságosan” integettünk egymásnak ő rázta az öklét, és meg a középső ujjamat mutattam neki. Persze egy újgazdag férfit nem lehet csak úgy helyre tenni egy középsőujj felmutatásával. Legszívesebben, mivel már nálam is elpattant az ér a homlokomon, kiszálltam volna és bekopogok az ablakán, hogy „Hé ember te most mire is gondoltál?” ugyanis, a zebrán áthaladt egy gyalogos, azt persze még ő se merte elütni. Szóval így álltam mögötte, mire a barátnője is integetni kezdett az autóból. Valószínüleg az autót féltették jobban, hogy a matt Audi fényezése ne sérüljön. A nagyobb kutya baszik effektus ez az autóknál is jelen van íratlan szabály. Aztán elindultunk, nénike áthaladt a Tescoból, a Lidilbe, Audis előttem, én mögötte, felgyorsítunk 40-50-re, mire hirtelen a fékre lépett. Ez ugye a közúti veszélyeztetés tipikus esete. Az újgazdagok így próbálnak példát statuálni, hogy egy piros seatos, nehogy a meglévő egojába csak úgy bele merjen szólni, vagy taposni, aztán lakott területen belül padlógázt nyomott, mire a dízel Audijából egy gyárkéménnyi korom távozott. Kedvelem az ilyen embereket. Szerencséje volt, mert nem a gallytörő dzsippemmel voltam, mert akkor nem satuztam volna amikor büntetőfékezett előttem, hanem simán belemegyek, a zsaruknak meg megmutatom a felvételt, hogy volt F1-es pilótánknak képzelt újgazdag „férfi” mit csinált, és hogy is volt.
         Így telnek a szabadnapok csendesen. Kiolvastam Bukowski: Nők című könyvét, most Hajnóczy Péter: A halál kilovagolt… című könyvét fogom elolvasni ebben a tikkasztó melegben.
         Tegnap este tizenegy körül sétáltam a faluban, ezt az időszakot szeretem, mert már nem lehet látni semmi embert, semmi mozgást, nyugodt minden, kihalt és izgalmas. A „szoros”-on mentem át, az akácfák és bozótok kötött kis szentjánosbogarak világítottak, persze frászt kaptam először tőlük, hogy mi világít a bozótosba, de csodaszépek voltak. Mostanában nem láttam ilyen csodát. Arra gondoltam önző mód, de szép lenne beletenni pár tucatot egy befőttesüvegbe, és nézni, ahogy világítanak a sötétben, illetve lefotózni, alkonyattájt felé. Haladtam tovább, a pompa utcailámpák fényében, pár szúnyog csípdesett, egy az arcomat, kutyák rémülten ugattak. Van egy utca amit különösen utálok, ott mindig vérszemet kapnak és üvöltenek. A gazdájuk nem szeretheti őket eléggé, talán ezért ennyire vadak gondoltam. A kocsma zárva, bár sosem teszem be oda a lában, a munkás busz már rég elment, pár macska fekszik a meleg aszfalton. Egy másik utcában van vagy 5-6 darab akik az egyik ház előtt bandáznak. Egy hófehér, egy szürketarka, fekete, fehér vörös, vörös szürkecsíkos, és egy teknőctarka. Némelyik kedvesnek tűnik, odajön és a lábamhoz dörgölőzik a többiek csak feszülten figyelik és tizedmásodperc alatt futásnak erednek.
         Hát valahogy így telnek a napok. Gondolatokkal, és el nem készített fotókkal, le nem jegyzett „hú de klassz mondatokkal amik később de jók lennének” a fejemben. Tervekkel, álmokkal, és közhelyekkel.
Minap láttam egy klassz laptopot, de most ebben és a következő hónapban és talán az után sem tudom megvenni, majd félreteszek, persze minden hónap így indul. Aztán a sok minden főként én keresztbe teszek magamnak. 10 éve néztem még ki, már akkor ilyet szerettem volna, hogy hú azon megírom a regényemet, azóta ez újra előtérbe került, és ahelyett, hogy azon lennék, hogy gyűjtök mégsem teszem. Igen egy alma laptopot szeretnék, mert menő, mainstream, a kedvenc íróm is azon ír, persze ettől én még nem fogok olyan jól írni, mint ő, és stb stb. Az álmokat meg kell valósítani nem? Hát azon leszek. És ahogy 10-15 éve elkezdtem, és az volt a fejemben, hogy azon fogom befejezni, hát azon fogom egy apple-n.
Igaz, hogy már az 1/3-át megírtam, de még lesznek oldalak, karakterek, csavarok, szomorúság vidámság, utazás benne. Hát ennyi. A magam szórakoztatására írom, nem akarok híres lenni, meg semmi.
Utána meg jöhet, az autó. Bár az nagyobb falat. Egy új Suziki Jimny, igen ez is cuki, mainstream, és kell…majd valamikor. Persze hányok a menő dolgoktól, de hát ez van.
Most elmegyek sétálni, megnézem a szentjánosbogarakat ott vannak-e még, és majd olvasgatok hajnali kettőig ahogy szoktam. Holnap már dolgozom, leemelem a munkahelyi szekrényemből az álarcomat és magamra öltöm olyan könnyedén, ahogy a céges műszálas pólót.



2019. június 6., csütörtök

A hajnal aranyló bíbor színe



   Esteledett. A redőny még nincs lehúzva, csak félig, lyukain átszűrődik a mai naplemente aranyló bíbor színei. Meleg árad a téglafalakból, a bitumenből, a betonból. Pár órája vajas croissant ettem egy teraszon, forró eszpresszóval. Előttem egy hatalmas tó, legalábbis innen nézve. A nyomtató elkezdte kipöfékelni a gondolataimat, amelyet, akárhány hónap év, akárhány hét és óra perce írok. Aztán papírgalacsinok szerteszét a fahajópadlón. Csak Albertnek, a macskámnak tetszik a látvány, van mivel játszania ha már elhanyagoltam. Pocsék minden amit papírra vetettem? Elpazarolt idő, mire is? Magam sem tudom...
Telefonon beszélek egy szlovák lánnyal. Magánjellegű fecsegésekben vagyunk, csak mi ketten. Egy kihalt gondozatlan parkban ül egy padon, s előtte is és mellette is padok, de ez egy ápolatlan valami, amiben jó ülnie. Az az érzése, ettől az igen szegényes környezetről, hogy jó itt lennie csendben. Elmélkednie magáról, másokról „csak azt szeretném tudni, hogy mi ez az egész.” Egyedül a semmiben lenni. Persze velem van, hisz beszélünk.
A hétvégi utazásáról mesél, és a mesélés által én is részese lehettem egypersokad részben az egészből. Jó érzéssel tölt el. Ott járt ahol én jártam közel hat évvel ezelőtt a kis osztrák falucskában. Látta a tavat, a hegyeket, és ha vajas croissant és eszpresszót nem is fogyasztott, a látvány a hely mit sem változott.  Könyvekről filmekről mesélünk egymásnak, amit hasonló időben néztünk, és ugyanazt váltotta ki belőlünk, hogy emlékszünk rájuk, és hatott ránk, szívünkbe zártuk. Sokszor újdonságnak hat, amit már elmeséltünk egymásnak, de a másik valami miatt nem figyelt. Új könyvcímek után kutatunk, ezt talán olvastam, én nem. Akkor holnap bemegyek az antikvárba megnézem, és igen meg volt jön egy héttel később a telefon, most olvasom, tényleg jó, betalált a 21 gramm közé.
         Aztán egy másik telefonbeszélgetés. Egy fiúval, aki egy zsúfolt szobában tengeti a napjait, hangszerek között és mechanikák között. A naplemente aranylóbordó fénye beszűrődik az ablakán, igaz a mellette lévő tízemeletes panel elvesz belőle, de így is jelentős. Új hangokon dolgozik, amely ebben a bíborfényben megtörve eljut azokhoz akiket igazán…aztán hirtelen leteszi a telefonkagylót, s azóta sem válaszol, csak kicseng némán a telefon, nincs ki felvegye vagy nem akarja felvenni. 
         Aztán egy harmadik telefonbeszélgetés. Egy lány fekszik méregzöld színű függőágyában, Szabó Magda: Az ajtó című könyvét olvassa. Itt az idő előbb jár, itt már nincs aranylóbordó szín, itt már éjszaka van. Csendes forróság árad a falakból, a szellő könnyeb járkál át a tetőtéri szobájában. Ő most nincs ott. Egy színházi előadás szünetében hív vissza. Hangja érdes, épp fújja ki a cigifüstöt a tüdejéből. Szoknyáját fújdogálja a langyos szellő. Hiányzol mondja. Amint letesszük a telefonkagylót a huszon pár perc beszélgetés után, útnak indulok.
 Egy válogatás kazettát hallgatok a Trabantomban ülve. Nekem is hiányzik. A főúton csak egyes-egyedül vagyok, se előtte, se mögöttem se szembejövő nincs. Kihalt minden. Alszik a világ, csak én vagyok ébren és a gyári éjjeli műszakosok. Felé tartok, nem vagyok magányos, sosem voltam. Meleg van, a Trabant leengedett ablakán hűvös levegő áramlik be, és az erdő vadaktól ricsajozó muzsikája. A szarvasok tánca, a békák brekegése, s ezek mellett az erdő lélegző fenyőfástölgyes földes párás aromája. 
És a hajnal aranylóbíbor színében meglátom őt, átölel egy vajas croissant és eszpresszot fogyasztunk a tó előtt, a harangtoronyból fokozatos emelkedéssel harangzúgás kezdődik, öt óra van. A tó felszíne párában úszik, a tó egyik felén lévő hegy sötét árnyékban van, s a tó mellett lévő szemközti hegyen egymás után kis időközökben megjelenik az aranylóbíbor szín, ami átvált aranysárga színre, majd erősödik  a pillanat tört ütemében sárgára és fényborul az egész hegyre. Rég láttuk egymást, mégis csendesen figyeljük a pillanatot. Ez most egy olyan valami, mint a szemhéj hirtelen kinyítódása és lezárása annyira gyors  egszeri és múlandó ami itt van. Ujjaink egymásba fonódnak, meleg szorítás. Rég éreztem ilyet. S ez a lány, ott áll később a tengernél. Combját verdesi a szoknyája a meleg széltől, karjai kitárva, bokáig áll a hullámzó tengerben. Haja kócosan lebeg a lemenő nap aranybíborszínében. Ő az. Ilyen a szerelem. Megfoghatatlan, mint a szél a lány fodrozódó szoknyáján.
        
         Aztán a nyomtatót felváltotta az írógép, a háromnegyed oldalig írt szöveget, hogy a javításnak legyen helye. A folyamatos kattogás az írógépből, ami hetvennyolc éves. A fehér papírra freccsenő tinta illata, az írógép fémes illata, a gondolatok fiatalsága. A vagy- vagy, is-is nem ugyanaz. Haldokló lepke az íróasztalon, de ez csak képzelet.
A gianicolo-n ébredek fel egy parkban szobrok közötti padon. Arcomat és hónapljamat az Aqua Paolában mosom meg, majd leülök egy padra, a zakóm zsebéből előveszek egy fekete kis noteszfüzetet egy tollal, majd írni kezdem az álmomat, néha rágyújtok egy Modiano cigarettára. A történet fontos, így az éhség érzetem is kisebb. Csaknem tizenegy óratájt, mikor meghallottam a körülöttem lévő ezer harang közül azt az egyet, amely a szemközti parton álló bazilika egyedüli harangzúgása és összetéveszthetetlen, majd felnézve a füzetemből látom a szürkésfehéres kupoláját, elindulok a hegyről lefelé. A történet kész, amit írtam, mégha nem is olyannyira. Egy téren vagyok a Trasteveren macskaköves utakkal, vajas croissant és eszpresszót fogyasztok, körülöttem emberek, testekben élő lelkek, van kiben élő s van kiben holt, Vagy- vagy, is-is, nem mindegy.  Bennem hol ósdi, hol…ki tudja...a lényeg, hogy itt vagyok s felémközelít a lány, melynek szoknyáját fújdogálja a szellő. S hogy milyen a szerelem illata? Fahéj és levendula szappan illatú.


        

2019. május 28., kedd

Egy magánjellegű fecsegés harmincötésháromnegyed



   Visszafelé sétáltunk a várból, kevesebb lett a tömeg, ugyanakkor tavaszhoz képest elég szokatlan volt a langyos, már-már meleg szellő érintése az este harmadik szakaszához érvén.

A várban lakik egyik barátom, ismerősöm. Mindig zavarban vagyok ezekkel a fogalmakkal, kit minek hívok. Milyen a jó és igaz barátság? Lehet-e rövid ideig tartó, vagy az évek elteltével maga is kifejezi az értékét, jelentőségét, amit becsülni kell és ápolni, megtartani. A fejemben mindig az van, hogy ezekkel az emberekkel havonta szeretnék találkozni, meginni egy kávét, vagy két sört valamelyik pesti ismeretlen alter sörözőben, hogy a jelleg és érték meg legyen őrizve. Mint egy pár marék díszes pillangó gombostűvel átszúrva egy bársony díszdobozban.

     Az út macskaköves, a Budai hegyek felöl érkezik a vihar, szelét már érezni, ahogy a tavalyról itt maradt száraz faleveleket kavargatja a szél körkörösen porördög úrék.

A sétányon haladtunk, a pár hete még rózsaszín pompában tündöklő díszfák, most már torz képet festettek, rámutattak azon egyszerűségre, hogy semmi sem örök és állandó. Különösen tavaszkor minden vidám színekbe öltözik, és pár hét alatt megszűnik, a virágok megtermékenyülnek. A virágok titkos nyelvén más üzemmódba kapcsolnak.
A Mátyás templomnál -  emlékeztem régebbi futásaim, esti sétálásaim, kószlálásaim kikapcsolódásaim alkalmával az itt tartózkodásom alatt, hogy a dohánybolt merre van, - az néha nagyon fontos tud lenni nem messze a Jamie éttermétől. Oda mindig el akartam/tunk menni kajálni, megünnepelni a hónapfordulót- bár sokan hat év kapcsolat közben se tartják, - nekem ez fontos volt, és neki is. Aztán inkább lett mindig más, Vapiano, római utazás, toszkán körút, mint az Utas és Holdvilágban. Siena Firenze vonattal. Bár a könyv és a benne lévő városok erősen szövődnek a múlthoz, múltamhoz jelenemhez. És ez a helyszín is ahol most töltöm esti sétámat barátom társaságában itt a várban. Igaz nincs itt Erzsi, se Éva, Szepetneki János, Tamás se, Upliusék, de a könyv olvasásakor, nem kellett elképzelni egy ismeretlen utca részt, mert már rég az egyév alatt amikor itt a Moszkván laktam, esténként beleívódott a fejemben, az épületek folytonossága, a rozoga kopott többszázkilós fabejárati kapuk.  Ahogy az eredeti méregzöld szín valami határozott kopásnak, a festék rétegei a közel 65 év alatt(van jó pár) felpattogzásnak indul, ezek a formák határozottá, ősi autentikussá teszi, kiállta az évtizedeket, hogy ott állok három x-el előtte, és maga a fa idősebb mint én. Kicsit meghat az egész, remélem más is látja ezt, nem csak én, mármint a jelentőségét. Egy építész, lehet, hogy kihajítaná, mert újítani akar, de hála, ha egy műemlék védelem alatt álló házról beszélünk, meg van kötve a keze. És ez így van jól. Nem irigylem aki itt örököl házat, lakást. A falba vert szöghöz is engedélyt kell kérni, megőrizve az autentikusságát.
Kattintottam a fényképezőgépemmel, közben rájöttem, hogy esteledett, hogy a kamera téglalap alakú tükre, amely továbbítja a fényt a negatívra, már a halvány sötét semmit fogja megörökíteni, csak kontúrokat, a részleteket, amiket szabadszemmel is látok még, a gép már nem. Magamban mérgelődök. Vannak dolgok, amelyeket nem tudok megfogni, a pillanatot hiába szeretném maradandóvá tenni, most ez nem, itt kell hagynom.
Aztán sétálunk egy Hotel előtt, ahol egy sötétfekete matt Mercedes Suv vagy terepjáró áll. Már évek óta lemaradtam a típuson belüli alverzió megjegyzésével. Tök egy formák, felőlem lehet A, B C, E, - Merdeces már nem tudok különbséget tenni közöttük, formára ugyanaz. Bezzeg régen. Akkor nem is volt ennyi, teszem hozzá magamban. A Hotel épp a Mátyás templom tövében áll. Az csillogó ablakai visszatükrözték a Mátyástemplom kontúrjait kontrasztosan, konvenciónális formáit.
Egyszembe jutott, az első autóm. Mekkora vidámság lenne, ide beparkolni vele. És a londínernek szólni, hogy hé itt a kulcs, vigyázz rá, ne karcold meg. Nem ebbe nincs szervó, sőt nem is lábbal nyílik a csomagtartója, kuplunggal óvatosan, kézifék az csak erős rántásra fog, de a rádió az kiválóan szól, ja és ne túráztasd túl a motort, ha azt az 1.2-est felpörgeted, nem kap megfelelő hűtést, aztán nekem a végén felforr a víz. Jó az még nem szokása az autónak, a legnagyobb dugóban állva úgy 2 és fél órát, mert ez volt a pesti dugóban állási rekord, semmi baja nem volt.  Nem fog szétesni, nyugi, de ne tegyétek a sarokba ahol nem látja senki. Nem nem vagyok csóró, csak szeretem a régi dolgokat. Igen francia autó, és? Kellemetlenséget okoz beleülni? Tiszta az ülés, nem fog összekoszolódni a szmokingod, de jó, hogy van rajtad kesztyű. – Aztán íme megérkeznék egy elit hotelbe, ahol már én érezném magam kellemetlenül. Poénnak persze jó lenne, egyébnek nem.
Egyszer hallottam cigizés közben egy sztorit a munkahelyen. Körülbelül a rendszerváltás előtt pár évvel vagy utána járhatunk. Pontosan nem tudom. Apa és lánya útra kellnek. Nem a megszokott Balatonlellei kis faházas nyaralójuba furikáznak pestről, vagy budáról, de inkább budáról, annak is az elitebb környékéről, a Svábhegyről. Aki itt nő fel a környéken, az nem megy le a Blaháig, nem megy el az Örs-ig, nem látja az igazi pesti bűnös világot, csak azt amiben él, beleszületett. Balaton helyett, az olasz partokat választják hétvégi kis kiruccanásnak. Más a színvonal. Elit iskola, elit akármi. A gyerek huszonhét fakultációra van beiratva, mert a szülők nem lehettek azok akik szerettek volna, így a gyereknek megadják a lehetőséget, hogy az érdeklődés csírjátát ne rohasszák le. Pénz van, tisztességes embert kreálnak belőle. Már óvódában angolra jár, felnőttes ruhákba öltöztetik. Haladni kell a korral.
Nah szóval a 86’os évben járunk, ekkor még ott sem ilyen az élet, de már valami hasonló. A két főhős, apa és lánya, apanapot tartanak, mert apa olyan munkát végez, hogy a családra nem marad kellő idő, csak a szabadságok alatti napok, amelyből most kivehet kettő egész hetet, ami nagy szó. Így elindulnak ezerkettes Ladájukkal, amely még nem ez a kopott sárga mint ami az emberekben van, vagy kopott piros, hanem erőteljes "originalnew", fényében pompázik. Elindultank és Monacóig meg nem állnak. Persze ez csak képletesen írom, a részleteket amúgysem tudom az öt perces cigiszünetben, meg a mesélő sem tudja elmondani. Szóval Monacóban vannak az ezerkettes ladával, bármilyen színű is legyen. Beállnak az egyik előkelő Hotel elé, igaz ott csak az van. És amint szállnak ki, már fotózzák is őket, mint valami sztárokat. Nyugaton egy Szovjet gépjármű, Porsche 911-esek, Ferrari Testarossa-k mellett. Elég nagy szakadék, ami már a Carizzo-síkságban található Szent András-törésvonalnál is markánsabb, ami azért valljuk be őszintén valami. Persze azt senki nem tudta, hogy nem ez a végső állomásuk, hanem a nagy Barcelona, és, hogy visszafelé ugyanez meg fog ismétlődni. Barcelonában már nem volt feltűnő a járgány, hiszen Seat néven ismerték ezt a formát, vagy Fiat néven, nem keltettek a járókelőkben szemlélőkre. Ott a sötétben egyhangúvá váltak a tompa utcai lámpák fénye alatt a sárga-fekete taxik között. De azért a Monacoi hotel előtt az valami volt!  Ott áll a kocsi ide- oda felé, nézőpont kérdése. A londiner és a másik a visszafelé vezető úton , - mint az én előbb leírt francia ócska autómnál kitalált történetnél – megszeppenve kérdez valamit oroszul, mert a kocsit látva azt feltételezi hogy, pedig nem. Aztán angol választ kap. Ne nyúljon a kocsihoz, majd én hozom a cuccokat, szólt Apa. A lány fogja a cuccát, azt a sárgás, bordó, kék, főbb színekkel ellátott házizsákot, aztán apa még két hátizsákot tele konzervvel. És így mentek be a Hotelbe, ami már uniqum volt, mint szégyen, mosolygó dúsgazdag emberek előtt. Ott, Monaco utcáin, ahol Senna, Lauda száguldozott F1-es autójával, hát holnap majd ők, a Ladával az ezerkettessel.
Az adott 10 másodperc törtrésze alatt, amíg elnyomtam az izzó cigarettámat, vagy rágyújtottam már nem emlékszem pontosan, morfondíroztam ezen a történeten, meg az én jövendőbeli tervemre, hogy egyszer ide beállok(budán a hotelbe), és majd nézzenek, azok akik akarnak. Szúrjak szemet, polgárpukkasztás. Aztán a londinernek több borravalód adnék, mint egy Ferraris, vagy egy Rolls-Royce-os, vagy egy Mercedes E osztályos befutott vagy született gazdag.
     Továbbhaladva, a sorompókhoz érve Bálint kereste a járdát, miközben egy kicsi alagútszerűségre mutatok, hogy arra kell menni. Valószínű megdöbbentette a pár méterig tartó sötétség, az az elleni félelme. Itt szoktak hajkéktalanok feküdni télen, de ne félj, most nem lesznek válaszolom.
Átjutunk, pár taxis várja a parkolóban a fuvart, a 16A jelzésű busz most halad el mellettünk, tök mindegy, mi úgyis sétálni akarunk. Meg amúgyis innen egy megálló a Moszkva felesleges. Felesleges.
Egy művészeti galéria mellett megyünk el. Ezt megint csak azért tudom, mert egy évig…a környéken sétáltam. Egy szőke kleopátrás csajnak volt itt a műterme és kiállítása egyben egy vagy két hónapig mesélem Bálintnak. Szeplős volt de inkább csak anyajegyek az arcán, és mélyhideg kék szemei. Kantáros farmerben vagy valami hasonlóban volt festékes pólóval, és guggolt a földön, közben keverte ki a festékeket, tompa meleg sárgás fény áradt ki a galériából. A galéria előtti járda pár szórólappal volt szétszórva. Futás közben vettem fel. Hogy ne tűnjek hülyének, úgy csináltam, mintha a cipőmet fűzném be, ekkor vettem fel egy- két darabot a tucat közül. Majd interneten rákeresek gondoltam. Aztán tovább futottam. Talán a lap még meg is van az egyik füzetemben, mint könyvjelző. Ahogy futásból visszafelé úton voltam, gondoltam benézek, de láttam a koszos ablakokon, amelyeket hosszú évek alatti retek borított, hogy mélyen dolgozik valamin. Alkot. És jól tudom, hogy alkotás közben a legrosszabb, ha kinyitódik az ajtó, ha valami nesz közbe avatkozik. Persze itt nem beszélünk a város zajáról a négypercenként elhaladó 16os és hat percenként plusz késések, a 16A jelzésű buszról, meg a környező parkolót kereső autósokról. Ezek az autósok is, közel fél órát güriznek, hogy találjanak egyet, miközben mocskosul káromkodnak, hogy a lakóhelyükhöz közel tudjanak megállni. És mindig a másik utcában talál csak. Szóval nem akartam zavarni,  az állandó monoton morajló városzajban, csak pár másodpercig fogtam a látványt, és lefotóztam magamban. Az öröm képét, az alkotás boldog öntudatlan képét. Félóráig zavart is, hogy ezt a pillanatot sem tudom megörökíteni, fixen mozdulatlanul megállítani, amely tényleg valami volt, ami tényleg „A” pillanat ahol jó lett volna ott maradni, évek múltán visszanézni, de hát itt van a fejemben, újra, ahogy írom ezeket a sorokat, mondatokat itt van velem ez de valahogy mégis hiányt érzek, mert te nem láttad.
Most Bálinttal sétálok itt. Mesélek arról, hogy tavasztól őszig, egy Citroen Kacsa szokott parkolni ott, fehér színű, a teteje királykék, tele matricákkal, mindenféle országból, mintha egy hippi furgon lett volna, hogy ahol jártak egy fesztiválon, beszerezték a matricáit, amelyet a kocsi ablakainak oldalára biggyesztettek. Hát ezen is rengetek francia, olasz matrica volt, viccesek, néha túl egyszerűek és banálisak, de vagy több tucat a hátsó ívés szélvédőn. Annyira extravagáns volt itt a szopott nyalóka formájú egyhangú autók között mindig. Szinte öröm volt ránézni, hogy milyen épségben van, és használják, nem pedig garázsban letakarva foszladozik porrá. De most nem volt ott. Csak egy Saab bár az is régi, olyan formájú mint egy Moszkvics.
Egy kereszteződésben nézzük a piros figurát a kijelzőn. Nem mehetünk még át a zebrán, majd ha átvált. Közben egy kék békávésbusz halad el mellettünk, egymásra nézünk, hogy ezt a kanyart tuti nem tudja bevenni ilyen sebesség mellett, aztán valahogy mégis, de mind a kettőnkben félelem bújt meg. Egy újabb Fittipaldi pilóta. Műszak vége közeleg biztos, mondom hangosan, majd röhögünk. Aztán a hídon nézzünk alattunk a 17es villamost. Itt is van egy sztorim, hogy valamelyik télen milyen oltári fekete fehér képet lőttem itt ezzel az analóg kamerával ami a nyakamban lóg. Most is jó lenne, de nem jön villamos, és nekünk mennünk kell. Jön a vihar, már érezzük a szelét.
A moszkvára érve kérdezem, hogy elmenjünk-e oda pár utcára ahol…Bálint mondja, hogy nem. De nem emlékszem az utca nevére se. Nem baj, nem kell mindenre emlékezni, meg mi az, hogy TE, nem emlékszel rá. Nem tudom, most nem jut eszembe, ott a CBA utáni utca. Tudom, de nem nem megyünk most oda.
Bálint leült egy padra, én álltam. Itt mindig hajléktalanok szoktak megpihenni, aludni, és csak bámulni, mint ahogy mi most a Moszkva tér mozgását, ami mindig is Moszkva tér marad, annak aki a rendszerváltás előtt, vagy után született pár évvel. Kedvenc filmem Moszkva tér című film 2001-ből,  furcsa mód sose gondoltam, hogy egyszer én is itt fogok lakni, közel egy évig. Innen járok munkába, ide érkezem munkából, ide érkezem otthonról itthonra, innen indulok bárhova el a városba. Aztán időközben Bálint, tudva vagy tudattalan megkérdezte: És veled mi van? – mint a filmben. ÉN? Feleltem, passz. Egy hegyen szeretnék élni, ahol kevés ember fordul meg. Egy présházban, kis szőlővel, a csótány francia autómmal, - (vagy egy új Suzuki Jimnyvel matt szürkében vagy feketében, mint a hotelnál álló Mercedes Suv ), - amire gyűjtögetek, mert az előzőt el kellett adnom. Ezt a sztorit nem írom le, mert mindenki tudja. Aztán majd jön a szerelem, meg az a nagy örökké ásó kapa nagyharang Szent Mihály napján. Vagy legalábbis ez volt a terv, de nem jött össze. Ok-okozati összefüggés. De jól mutattunk egymás mellett, meg összeillettünk. Ne kezd el újra, mert már tövig rágtad, ne a múltban élj. Most holnap lesz a nagy nap. Találkozol vele a nagy íróval. A jelenben vagy barátom! És ne húzzál fel újra! Pár másodpercig csendben maradtam, néztem a Moszkva téren az embereket, csörömpölt a villamos, mert egy gyalogos még azt gondolta, hogy időben átér, persze átért, de nem vette észre a köreledő vasat, mert üvegbúra alatt tartózkodott, fülében a spotifyon belőtt ambient zenével. Jó az a halálra? Te mit hallgatnál utoljára ha meghalnál kérdezem?
Jaj hagyjál már az ilyen ostoba kérdéseiddel. Nem vagy normális. Inkább álljunk tovább. Ki használ már ilyen ósdi szavakat, hogy álljunk tovább? Mindegy én Mahler ötödik szimfóniáját - Adagietto része, válaszolom.
A moszkván áthaladunk, a régebbi 0-24-es dohánybolt felé navigálom magunkat, veszek egy sárga camelt, a várban már hatkor bezárt, tán 2 órája nem szívtam, meg veszek egy magyar sört. Bálint egy Somersby-t, amit a Mammut után alig tudunk kinyitni, a Fjallraven táskámra tett falmászáshoz használt biztosítékkötél végén található fém kapoccsal nyitunk ki. A Somersby kupakot zsebrevágtam, meg akartam őrizni, mint valami fotót ahogy a fejemben szoktam fotózni, de most ez tárgy, ez a tárgy ehhez a pillanathoz kötődik. Másnak ócskaság, nekem történet. Itt fogom a kezemben, most vettem elő a bordó Fjallraven táskából amibe beletettem tudatosan, hogy ne vesszen el.
Haladunk a négyeshatos vonalán. Néha bele belepillantok a körülöttünk lévő lakásokba, ahol a díszes csillárok világítottak könyvespolccal szorosan a fal mellett. Látod? Látom, nem csak neked van szemed. Tudom, te már levezetted a félcsaládfát, kik laknak ott, egy 20 oldalas sztorit levágtál abból a szobából, de ezeket nem csak te veszed észre. Nekem jelentéktelen, neked meg egy sztori lehetősége, amit baszol megírni. - mondja Bálint.Igazad van.
A Rozsadomb presszó előtt haladunk el. Kint cigiznek a péntek este kikapcsolni vágyó fiatalok. Szinte tömeg. Kint az utcán többen vannak mint bent. Elhaladunk mellettük, mellettünk meg fémes, mély és nehézhanggal a négyeshatos, az áramszedő sistereg párszor, szikrákat hány, talpam alatt érzem a rezgéseket amelyet a gördülése haldása kivált.
A presszó után két fiatal középiskolás, jól szituált megállítanak minket (talán a Svábhegyiek...gondoltam). Rajtam látják azt az ábrázatot, mint a 7-es buszon és gyakorta más helyen is fel szoktam venni, a gyilkos kinézetet, a nemtörödömséget, az akármit. Így Bálintot szólítják le. Venne-e cigit nekik. A tenyerébe vágnak két Bethlen Gábort, majd a cigaretta márkáját. Aztán én nézem a pesti fogatagot, a villamsoról leszálló embereket, a jó a Margithíd budai hídfőjénél vagyunk, attól még pesti forgatag lehet. Megragad a tekintetem egy lányon, olyan mintha...ő...de nem, ez nem ő. Bálint végez, munkája cserébe kér egy-egy szál cigit, mindenki boldog, mi sétálunk tovább. A Margit-híd bringássávja mellett haladunk. Észrevesszük a budai hegyek felett csapongó villámokat, vízszintesen széteső elemeit. Esni fog. Már érzem a szelét a viharnak. Igaz volt ez pár órája is válaszolom.
A Duna sötét vizén, most még jobban megtörnek a környező házak világításai, mellettünk boldog emberek, szomorú emberek, épp a munkából most kijutó emberek. Sportoló emberek, várost néző emberek, átutazó emberek. Egy országúti bringás csaj halad el mellettünk. Fenekét a nyereg felett tartja, hogy gyorsabban és szilárdabban tudja lábai között tartani a bringát. Nadrágja kissé lecsúszva, így látszódott a kilógó fekete tangája egyharmada. Öregem. Jól látvány volt. Már elszoktam ettől. Majd röhögünk egyet hangosan.
A híd közepénél jártnk, kinyitottam én is a sörömet, kicsit hideg volt, de pont jól esett ebben a szokatlan tavaszi meleg éjszakán. A szél kezdett erősödni, de alig észrevehetően. A jászain a mekibe már kezdtek felmosni, pirosnál ácsorgunk már megint, most nem türelmetlenkedek, bámulok. Erre felé is laktunk, vagyis hát én nem, de hétvégente feljártam, úgyh ismertem a könyéket, meg itt is melóztam azt hiszem két hónapot a Kresz Géza utcába, a plázát mellette kerültem ha lehetett, gyűlöltem az összeset, kivétel nélkül.
  Nyugati pályaudvarig dumáltunk, a közelben van egy olasz étterem ott voltam kétszer, be is néztünk, de csak a kirakat ablakából, hogy mennyire undorító fotók vannak a falon, és hogy hiába beszéltem a tulajjal, nem akarta, hogy az én fotóim kerüljenek a falra ami sokkal inkább ment volna az étterem hangulatához. Amint a tervemet meg fotóimat megmutattam, már eleve úgy kezdtük a beszélgetést, hogy ő is fotós, persze a mobil telefon korában már ki nem képzeli annak magát. Mondom ezek analóg filmes fotók, nem telefonnal, vagy belépő kittel készült. Autentikus, 80’as évek életérzés, amikor még az olaszoknak is jól ment - persze ez szubjektív nézőpont, volt gondolom, hogy másnak rosszul ment, ez az örök körforgás szokott lenni.
A nyugatiba leérve általában hiába a feliratok, a B1, meg az utcanév, sose tudom, hogy hol kell pontosan kijönni az aluljáróból, hogy azon az utcán jöjjek ki amelyen szeretnék, így általában többszor visszamegyek, és kijövök, amíg rátalálok a jó útra. Ez persze poénos az elején, de sokadjára már dühítő tud lenni. Az Astoriát se szeretem, meg a Blahát, jó ha többször vagy folyamatosan járok arra, akkor nem okoz gondot, csak elsőre, de akkor nagyon. Így volt most is, mert az itt töltött évek most nem hozták elő a memóriám sűrűjéből a kiutat, hála Bálint feltalálta magát, de ő se sűrűn jár erre inkább kocsival vagy megbeszélésre békávéval, de azt is inkább a közelben, vagy budán.
A nyugatinál nyüzsögtek az emberek, várakozó tömeg állt a pályaudvar lépcsőinél, kezükben ásványvizespalackkal, francokat, sörrel, hangzavar, bluetooth hangfalból ordító zene, villamos gördülése, és két mentő közeledése tompította, és belassította az autósokat, a járdán sétáló embereket, mindenkiben talán ugyanaz juthatott eszébe, az élet tűnékenységére,  a mentő szirénája hallatán megrémül, inkább ez a jobb szó. Rémület, pánik, ijedség látszik az emberek arcán. Már látható közelségben volt, a házfalak, kirakat ablakok visszaverték a pulzáló kékpiros villógót s szélsebesen keresi a folyosót ami előtte keletkezett.
     Aztán ebben a megszokott káoszban, a zebrán állva ugyancsak egy piros lámpánál megláttam Őt. Átrohantam a zebrán persze -  körülnéztem előtte, hogy azért ne itt, és ne most érjen a tucat autógyár formátlan autója aki elgázol, s még a villamos megindulása előtti a törttized másodpercben, - hisz láttam Őt. A túloldalon talán a körút páratlan oldalán aztán az elvakultság kijózanított, hogy barátomat faképnél hagytam még nem ért át. De továbbra is figyeltem Őt, ha esetleg eltűnne valamelyik egyirányú kis utcában, nyomát felismerjem, újra láthassam csak a távolból. Bálint átért, látta, hogy valami szokatlan történhetett, bár tudja, hogy flúgos vagyok, így a szokatlan számára már inkább megszokott, mintsem szokatlan. Jól otthagytál öregem, mi van? Nézd! Óh, azt a hétszázát. Látom az ízlésedet ma se hagytad otthon. A hömpölygő tömegből is kiszúrod a lényeget, bár ehhez nem kell tehetség öregem. Jó tudom. De hát nézd, hogy lépdel, soha nem láttam még ilyet, így. Látom, meg az a több tucat ember is aki visszafordul utána. Jó-jó, de ők látják az arca lágy íveit is, mi meg csak hátulról. Bálint előkapta a fényképezőgépét, felvett pár másodpercet a lány járásából, a mozdulataiból, ez volt az ami a lány és a nő közötti különbség lehet.      Tartottuk a távolságot, a szigorú 10 méteren kívüli képzeletbeli átmérőt a lánytól. Csak bámultuk, és mentünk amerre ő. Épp pár hónapja néztem meg újra a Maléna c. olasz filmet. Hát most épp benne gyaloglunk barátom. Szerintem azt én nem is láttam. Hát akkor nézd meg, mert ha a történet nem is, de Siracusa megérne egy városlátogatást, plusz a filmben is volt jó pár klasszik jelenet, ami eredeti, és elképzelheti benne az ember magát. Szakíts félbe ha nem akarod hallani. Jó inkább ne meséld el, mert az hosszú lesz ismerlek mint a rossz pénzt. Csak nézzük a mai nap csúcspontját! A lány fekete hosszúszárú tornacipőt viselt, rövid fehér szoknyát, aminek a külsején horgolás díszítette, egy fehér poló, egy fekete műbőrkabáttal, és egy mini házizsákkal, amibe a nőkhöz szokott nagy batyu táska kellékei valószínleg nem férnének bele, talán egy telefon, zsebkendő, tampon mert az fontos, és egy pénztárca de az kérdőjeles. Hosszú lapockán túli szőke haj, ami eredeti, így nem rikító szőke, hanem fonnyadt szőke, ami még nincs kiszívva a nyári forrón égető nap által, kissé fakó, hullámos haj, de ezek a hullámok lágy hullámok, mint a Ligúr tenger partjainál keltett hullámzások szélcsend mellett, vagy kisebb tavaszi, kora nyárban. Kék szemek, nagy orrlyukak, s a többit nem tudnám leírni, mert csak a kirakatok tükréből inverten verődve láttam vissza. S hol koszos volt a kirakat, hol csillogó, hol kevés volt a ledes utcák tompa hideg fénye. A lány kezében egy Soproni Ipa. Szerinted magyar kérdem? Szerintem nem tudom. Szerintem…Jaj hagyjad már, te levezeted a családfájáig a sztorit, aztán semmit nem tudsz róla barátom. Jó hagyjál már. Szerintem ukrán csaj, vagy orosz. Hagyd abba, bár van benne valami. Tatiana a neve, ukrán. Látod, magyar sört iszik, régóta megyünk utána, vagy csak haladunk és ő halad velünk. Egy turista nem csinál ilyet. Rajta látszik hova tart, nem először jár ezen a szakaszon. Valakihez megy. A szeretőjéhez, vagy jobb esetben a barátjához. Hisz ha a szeretőjéhez megy, egy családot sodor veszélybe, hogy most ez működik vagy nem működik hagyjuk, ne vesszünk el a részletekbe még jobban, mint eddig. Nem táj idegen, mint egy turista. A léptei, oly meghatározhatatlanok, és kecsesek, semmihez nem fogható. Bájos, nőies, elég szexis, de nem kurvás de csak egy borotvapenge éle választja el egymástól.
Nézve, hogy mindig meg-meg nézi magát, tetszeni akar, talán a harmadik-negyedik randira megy. Irigykedés fut át rajtam.
Aztán az Oktogonnál újra a zöld jelzésre várunk, Ő is, mi is. Így a tízméteres átlójú képzeletbeli távolság lecsökken egy méterre. És megszólítom…
Folytatás…   

2019. május 13., hétfő

Egy magánjellegű fecsegés harmincötésfél



         Egy estém Budapesten (első rész)

Küzdöttem az álmommal az éjjel, viaskodtunk a hold fényeivel, a hold teljességével, melynek eredményeképpen a kráterek kontúrjai retinámba égtek, s az ég felé fújt cigaretta füst, amelyet magamból fújtam ki, kicsit elhomályosította, s végezetül sikerült minden démontól megszabadulni.
         Másnap kevésbé frissen ébredve, az álmok kuszaságában keltem útra a munkahelyem felé. Egy óra síri csendben. Csak a szélzaj szűrődött be és a kocsiból áramló motorzúgás. Az elém terülő, már-már végtelenített táj rajzolódott ki, így egy év távlatából nézve, még így is hoz, hozott újdonságot és látnivalót. Ebben és a tompa napsütésben haladtam a tájjal egymagam.
         A munkából elkéretőztem, holnap nagy nap lesz. Ami nekem különösen fontos, persze a világból sokan vágyunk hasonlóra, így a csak jelző nem állja meg a helyét. Egy könyvdedikálásra megyek, és talán nem egy hanem A dedikálásra. Most Ő a példakép, a valami. /Knausgard/
         Kettőkor elindultam a szokásos autópályaelkerülő útra, - csak főúton országúton, minden autóútdíj kikerülésével - Budapestre. Az első egy órában hallgattam zenét, majd meguntam. Küzdöttem a korai nyár melegével. Haladtam, de nem akartam gyors tempóban. Figyeltem, hogy a közlekedés ritmusát felvegyem, ne akadályozzam a ritmust. Megfigyelhető ugyanis, minden városnak van egy sajátos ritmusa, amit, ha nem tartasz be, ne számíts jóra.
         Egy tó mellett haladok, mögöttem senki a visszapillantóban. Mellettem a kerékpárúton futók, bringások haladnak. Láthatóan ők is küzdenek a hirtelen jött meleggel.
         Aztán meglátom az elővárosi táblákat, az emberek besűrűsödnek, egyre több tucat autóval állok a közlekedési lámpák fényeiben, egyre több ember halad a járdákon. Csinálják a sajátos életüket, haladnak valamerre. Mindig érdekelt, hogy a közelemben lévő emberek honnan jönnek, hova tartanak. Persze ezekre sosincs válasz. Honnan lenne? Manapság már attól is félünk, hogy ha új helyre költözünk, hogy a szomszédhoz átmenjünk bemutatkozni egy tálca süteménnyel, vagy csak egyszerűen bemutatkozni, mert attól „rettegünk”, hogy fel jelent, vagy furának tart minket, nem vagyunk elég jók, így mindentől eltekintünk és a körfolyósón köszönünk egy gyenge „Jó napot”-ot, miközben egymás mellett élünk és ez a fagyosság, csak akkor múlik el, ha igazán szükségünk van egymásra. A legnagyobb vészhelyzetben, amit nem tudunk máshogy megoldani. Olyan személytelenné vált minden. Nem érzem jól magamat a sok ember láttán, de ez később változik, csak szokni kell a légkört, viszonylag hamar sikerül.  
A Bah csomópontnál keresztbe-kasul saját harcot vívnak az autósok. Ki merre indexel és túrja be a kocsi orrát a sáv egyharmadába, az győz, illetve ami a legfontosabb az autó márkája, és nagysága. Tülekednek türelmetlenül egymást szidalmazzák, miközben önmaguk a hibás, hogy nem az előző kereszteződésnél vagy előtte kezdte tudatosan választani jó irányba haladást vagy éppen, amikor lehetősége volt rá. Én csak csendben várom az előttem dúló kakasviadalt, rágyújtok, szinte hangtalanul kifújom a füstöt a teljesen leeresztett autóüveg mögül. Egyes-kettes fokozat most a domináns,  egy- kettő, egy- egy- araszolok a sorban. Késésben vagyok. Erre a dugóra számítottam, az elmúlt egy évben a helyzet semmit sem változott a városban. /Nem is tudom mit reméltem? / Egykoron részese voltam ennek a pulzáló tömegnek és minél többet ácsorgok a dugóban araszolva, jönnek elő a régi emlékek, a régi megszokott megoldások, kezdek átváltozni tülekedő türelmetlenné, ahogy ők. Vagy csak a város forgalmának ritmusát vagyok kénytelen felvenni? …
  Az Erzsébet hídon állok. Feszültség levezetőnek bekapcsolom a Bartók- rádiót. Épp egy Bach orgona fúga szól, amit imádok. A hídon pár norvég turista, olasz turista, meghatározhatatlan országból jövő turista. Mögöttem a Mátyás templom gótikája a vár, balra a Margithíd, alattam a Duna hömpölygő víztömege. Előjön a vízfóbiám, hogy nem tudok úszni, jó lenne egyszer majd megtanulni, de annyira nem vonz. Majd mellettem országúti kerékpárján haladó vélhetően munkából jövő lány előz meg. Szép dekoltázzsal, gyorsan halad a kocsisorok mellett. Épp a visszapillantótükörben látom, majd gyorsan elviharzik mellettem. Akár, mint én a múlt évben. Újra átélem, amikor én a kocsisorok között suhantam végig Jean Francios-sal a Motobecane márkájú francia gépsárkánnyal, szürke színű kicsit kopott, országúti bringámmal, amit a 80’as években gyártottak. Ez fontos, mármint, hogy régi. Próbálom megőrizni az utókornak? Ki tudja?  Az a szabadság, és tavaszi szellő simogatás örökre bennem marad, amikor először ültem a nyergében. A Petőfi híd Budai hídfőjénél vettem. Soha addig nem ültem ilyen kerékpáron. Pár perc alatt megszoktam a vékony kerekeket, a kormányát, a fékek erősségét. A hömpölygő tömegben félve haladtam legelőször a kocsik között, ugyanakkor nem akartam amatőrnek tűnni, elsőnek, sohasem jó elsőnek lenni semmiben. Így próbáltam magamra erőltetni a magabiztos és céltudatos pesti kerékpárost, ami már az első percekben sikerült. A körúton csak úgy éreztem a szél rebbenését a vállamon, és a napszemüvegemen keresztül. Sütött a nap. A csajom Bkv-val indult el, és a sok eltévedésem miatt egyszerre értünk haza.  Majd a teraszon cigizés közben figyeltem a bringa íveit, kopottságát, apró hibáit, amelyet nem akartam eltüntetni, mert így van jól, így néz ki egy közel 40 éves bringa. Aztán azt hiszem az első héten kaptam a nyolckerbe egy hátsó defektet, majd a Klauzál utcában csináltattam meg, ekkor ismerkedtem meg közelebbről a technikával. Aztán utána héten pedig egy első defektet. Abban a tavaly előtti évben kimaxoltam a defekteket, azóta se volt. Ebben az évben még nem futtattam meg, de már befújtam WD40el, leporoltam, útra kész.
         Szóval az Erzsébet hídon álltam. Előttem egy nyugati autó, jó én is abban ülök, de az márkásabb nyugati autó. Kit érdekel. Egy autó fő célja legyen az, hogy A-ból B-be elvisz. Persze aztán jönnek a köbcentik, lóerők, forma, stb. Kinek mi a prioritás. Szívesen ülnék egy Lancia Thema-ba, vagy egy 1973-as Alfa Romeo Giulia Super-be. Egy fekete audis, aki szemmel láthatóan gáz, fék, gáz fék-et használ csak, tör előre cikáz a két sáv között. A belsősávban amikor tud besorol, majd újra előttem áll. Látszólag sietni próbál, de nem jön össze, majd egy idő után felhagy ezzel és csak kullog, ahogy én előtte, sőt kétszáz méter múlva én előzőm meg, mert előtte feltorlódik a sor.
         Az Astorián figyelek, hogy nemhogy a kereszteződésben a villamossíneken ragadjak, mert annak nem lesz jó vége. Hál isten megúszom, gyorsan körbe nézek a reklámfelületeken, emberek sokasága vesz körül, és a város morajló lelke, szívdobbanása, illatai.
         Újabb húszperc és az Uránia mozinál vagyok, a gyalogosok gyorsabban haladnak mellettem, mint én a kocsiban ülve. Emlékeimben keresem, hogy voltam-e itt moziba, de nem. Csak egyszer egy film moziplakátját szerettem volna elkérni, de nem jártam sikerrel. A Nagy szépség c. filmplakátját vagy a Testről és lélekről c. filmét ebben most nem vagyok biztos, de lehet, hogy mind a kettőét. Igaz ezeket azóta se tudtam beszerezni.  Az épület belseje impozáns, csodálatos és félhomályú ahogy rémlik. A meghittség előszobája talán, hogy felkészítsen, rá hangolódhass a filmre.
         Barátom lakásához vezető úton vagyok. Bekanyarodok az enyhén kátyus utcába. Megállok a hársfa alatti árnyékos részen, most virágzik. A fák alatt a lehullott virágai, másnap majd a kocsit is be fogja lepni, de ezt most hagyjuk -  ez majd csak holnap fog kiderülni. 
         Pár perccel hívtam Bálintot, hogy leparkoltam, lesétál a második emeletről. Üdvözöl, átölel.
- Kérdezi, milyen volt az út?
- Hosszadalmas – válaszolom.
- Nekem még dolgoznom kell egy másfél órát. Remélem nem baj!
- Dehogy is, addig el leszek. - válaszolom
- Majd pár videósnittet szeretnék felvenni menet közben.
-Én meg pár fotót készíteni-  válaszolom.

A fekete utazótáskámat, a fotóstáskámat kivettem a kocsi hátsóüléséről. Kicsit nehézkes a pár könyv miatt, és a friss ruháktól. Olyan rég csináltam ilyet, úgy érzem magam, mint egy középiskolás, kisebbfajta bizsergés fut át, mint akkor, ha új dolog történt/ történik velem.
A teraszon frissen főtt kávét iszunk, rágyújtunk egy cigire, beszélgetünk a kora esti programokról, amelyeket eddig a fejemben tervezgettem. Bálint gépe még őrülten dolgozik, közbe- közbe figyelgetni kell, kattintani, menteni, majd újra fél órára magára lehet hagyni. A szemközti panel felett pár száz méterrel magasan elővillan egy utasszállító. Alitalia felirattal a gép oldalán, majd rövid idő múlva egy újabb, ez egy Wizzair. A gép hangját már lehetett hallani, viszont, hogy honnan érkezik a ház mögül, vagy előttünk lévő panelház felöli takarásból azt csak sejteni lehetett.
-Most a leszálló gépek jönnek.-  feleli Bálint.
A bögréből jóízű kortyolgatni a meleg kávét, illata felszáll a levegőbe. A cigivel párosulva jó dolog. A Berlin felett c. film jutott eszembe és az idézet belőle „Nem látlak, de tudom, hogy itt vagy. Érzem. Itt ólálkodsz egész idő alatt. Szeretném látni az arcod... elmondani, milyen jó itt megérinteni valamit. Ez itt hideg... érezni. Vagy ez itt? Vagy dohányozni... kávét inni. Vagy a kettőt együtt. Fantasztikus! Vagy... rajzolni!
Fogod a ceruzát és húzol egy vastag vonalat. Aztán egy vékony vonalat. A kettő együtt már valami...Vagy ha... hideg a kezed és összedörzsölöd. Ez jó érzés. Nagyon jó.
Annyi a szép dolog.
         Füllesztő idő volt, úgyhogy csak egy ing póló, farmer, és a piros tornacsukába vergődtem át. Meglepően már-már nyári idő volt. Azért egy pulóvert a házizsákomba nyomtam az analóg fényképezőgépemmel egyetemben amit egy sötétkék pólóval tekertem körbe, mint amolyan védőszereplőként funkcionáljon.
Leértünk az utcára, az ingujjait feltürtem félig. Egy pláza mellett mentünk el. Padokon ücsörgő emberek, a pláza ajtajából özönlöttek ki-be az emberek. Mindenki jön megy teszi a dolgát.
Az aluljáróba hittérítők, vagy akárkik ácsorogtak kis poszterral és gurulós kocsival, szembe velük pedig egy utcazenész félig gépi zene, félig élő. Az Örsön két jegypénztárból megtaláltuk az egyiket, ami zárva volt, így átsétáltunk a másik oldalon lévőhöz. Bálint Kp-val fizetett, én kártyával, de elértük a metrót ami már bent várakozott az állomáson. Megtelve emberekkel, pénteki nap lévén, mindenki kicsit fáradtabb, de ugyanakkor nyüzsgőbben indult haza a munkájából, vagy a közértből bevásároltan. A metrón senki nem néz egymás szemébe, nem időzik el rajta, mindenki csak a szemközti személy lábát, cipőjét nézi. A fülében fülhallgató, valami zenét hallgat, vagy podcastat, ki akarja zárni a körülötte lévő világot, a zajokat, emberek párbeszédéit, hogy magára tudjon fókuszálni. Elgondolkozzon a nap hátralévő teendőiben, összegezzen, vagy csak kikapcsolódjon. Üvegburát húzva maga köré.
 Bálinttal szemközt ültem le, pár megállóig nem beszélgettünk, alig értettük volna egymást, én próbáltam feloldódni, újabb folyamathoz hozzászokni akklimatizálódni. Rég jártam erre.
-Deákon szállunk le közöltem.
         -Oké! – feleli.
Aztán eszembe jutott, hogy Astoriánál is leszállhatunk. Sétálva 3 perc onnan a Deák. Így tettünk.
A régi 74-es trolik helyett már az újak voltak. Volt idő amíg még a régiekkel jártam, és részese voltam az új trolik használóinak is. A kettő között ég és föld volt a különbség. Kelet és nyugat. Régi nagyon régi és új. De a régieknek is meg volt a maguk bája, én szerettem. Egy maréknyi múlt, és elvitt A-ból B-be, semmi baj nem volt velük. A tömény vas,- rozsda és múlt szaga lengette be őket, és a lengéscsillapító hiánya.
         Az Astorián leszállva és kijutva az utcára egyből egy olasz csoport mellett haladtunk el. Valahogy mindig felvidulok, ha messziről látok egy olasz városnéző csoportot, így történt most is. Közelről hallgatva a szinte ordítozást, bár ez visszafogott stílusban volt a szokásostól eltérően. A dallamok és a csipogás, akár egy énekesmadárra hasonlított.
A Zsinagóga szép, az előtte lévő padokon emberek, a kávézók kocsmák kezdenek emberekkel megtelni. Kezdetét veszi az este első negyede.
 A Deák parkjában rengeteg a fiatal, barátikörök társasoznak, beszélgetnek söröznek a Budapest Eye árnyékában.
Mi a 16-os buszra várunk. Pár éve ezt használtam, mikor jöttem haza munkából, és nem akartam a tömött metrót használni a Moszkváig. Aztán ebből rendszert csináltam negyed, fél éven keresztül, a legnagyobb hidegben is leszálltam a metróról és inkább buszoztam. Ősz végén és télen jó volt, mert nem hemzsegtek rajta a turistacsoportok. Már most, ahogy a buszra várunk megtelt a még be sem guruló 16-os. Így amíg elszívtam a cigit, Bálintnak mondtam, hogy szerintem innen sétáljunk az alagútig, majd ott felszállunk a 16-osra. A tapasztalatom régről ugyanis az, hogy itt a fél busznyi japán és akármilyen nációból érkezők leszállnak, szinte kiürül a busz.  Persze ez nem biztosíték semmire. Elindulunk sétálva, én az addig a táskámban tartott analógfényképezőgépemet elővettem. A Deák téren összegyűlt fiatal tömegen átvágtunk a szürke négyzetekből lerakott járdán, a Budapest Eye mellett, ahol újabb tömegek vártak a sorban, hogy felszálljanak rá.
Közeli lámpás kereszteződésnél megvártuk a zöld jelzést. Én belekezdtem egy régi sztoriba, ami a kereszteződéstől 150méterre található bolttal kapcsolatos, ahol elegáns ingeket, nyakkendőket és öltönyöket lehet méregdrágán vásárolni, mire Bálint rám szólt erélyesen, hogy fejezzem be. Ne most, és inkább sose.
Majd a kezében lévő fényképezővel, videórészleteket vesz fel az emberekről, a városról, és majd az utunk végéig folyamat. 
 Én ebből a mellékutcából átmentem a piroson, míg Bálint megvárta a zöld jelzést a kereszteződében. Ez már jelzi a „pestiesedésem”, felveszem a város önző, és egyedivagyokságát. A milliós városban üvegbura alatt létező emberek sokasága, akik nem veszik észre a lehetőségeket, főképp a szépségeket.
Az építészet millió kis apróságát az épület díszítettségeit, a stukkókat, az apró faragásokat, a megtervezett színek változatosságát, a színek nem törvényszerű, de mégis  passzolását. A mélyszürke egyezését az évek óta fakuló sárga színnel, vagy a fakófekete, piros szín mennyire jól mutatnak egymással. És a száz vagy még több éves ívekre formákra. Ebben a már-már autentikus környezetben vágunk  neki a sétának. Én személy szerint szeretem, ha egy épület megőrzi régi, autentikus jellegét. Más felújítók nem akarnak még nagyobb és a modern kornak megfelelő stílust újra felhúzni. Mindenki újítani vagy modernesíteni szeretne, hogy betontömbökkel minimálstílusba „díszítsen” miközben az anyag kétkezi munkások, művészek, faragók hiányában nem formálódik meg, kihalt már ez a szakma, körülbelül a rendszerváltás óta. Mindent szépen befen a minimál stílus alapanyaga: a kezeletlen betonlapok a maga,  őrítően magával ragadó egypontnullás stílusa, ahelyett, hogy igazi stílus kerülne oda.
Bár igazi  politikai értelemben vett rendszerváltásról sem beszélhetünk sajnos, // (és én most nem fogom ezt kielemezni). Az új, ami kecsegtetett inkább rosszal telítette el az országot. Itt jön az képbe, hogy minden ami értékünk volt eladtuk, pénzzé tettük, hogy megnem nevezett személyek szétosszák saját maguk körül, akik régen is és talán most is képviselik saját akaratunkat, a saját mostani voksunkkal, a jobb reményében. De ezt most hagyjuk. //
         A Lánc-hídon haladva rágyújtottam egy cigire, vagy negyedórán át néztük az alattunk elhaladó hajókat, rajta emberekkel. A közelben zene szólt még a pesti részről. Erős sodrással, határozottan hömpölygött a Duna, a sötétszürke vízen élesen tükröződve meg-meg csillogott a város utcai lámpák és a kivilágított épületek fénye.
         Pár éve heti egyszer átbringáztam Pestről Budára pont ezen az útvonalon, amin fogunk sétálni.
A hídról fotózgattam, azt hiszem kettő kockát ellőttem, többet nem tartottam érdemesnek, csak bámultam az embereket. És itt is azok a kérdések foglalkoztattak: “Kik ők, honnan jöttek, hová tartanak”. Egy olasz család sétál el mellettünk. Apa, anya, és két lány göndör barna hajjal, fekete keretes szemüvegben, boldognak tűnnek. Ahogy én is az vagy ebben a meleg koranyári időben.
         Szóval a híd közepén nézzük a hajókat. A Mátyás templom kontúrjait, a Várat, és újra a Mátyás templomot. Szinte egyszerre mondtuk, hogy mennyire szép, és hasonló csoda, mint akár a Notre Dame. A bennük rejlő szakrális ereklyék, a művészeti alkotások, festmények, szobrok, amelyek pótolhatatlan és páratlan. Az orgona, amely nem csak vallási szertartásokhoz lehet használni. A 80’as évek leghíresebb orgonistája ebben a székesegyházban(Notre Dame) munkálkodott, Pierre Cochereau, vagy napjainkban Oliver Latry és Philippe Lefebvre. Plusz a vallás, az Istenhit, amit a mai kor emberei, már nem tartanak fontosnak a rohanó és önző világukban.
Az alagút felé haladunk, ott felszállunk a 16os, szinte üres buszra, csak pár japán túrista volt rajta. Két megálló és a várban vagyunk. A felszállás utáni első megállónál a japánok leszállnak. A meredek kis emelkedőről amire kaptat fel a busz, rálátni a Parlamentre a sárga fényben pompázó kupoláját és az épület részleteit.
Leszállunk, újabb nyüzsgő tömeg. Péntek van, szabadság estéje. A macskaköves utcán csoszogunk. Átvergődünk a lassan érkező turistabusz előtt. A parkolóban meglátok egy sötét ezüst (szürke) Fiat Uno-t. Abarth felnikkel. Kicsit tájidegen ez a 80’as évekbeli autó, a csili-vili milliós autók gyűrűjében, és mekkora a kontraszt. Kocka forma kontra egy kaptafára legyártott mostani tucatautók. A maga korában ez is tucatautó volt. Trabantok és Wartburgok után megváltás lehetett. Ma közel 25 év elteltével már egyedi lett ez a rozsdafoltos Uno. Az eltelt idő megszépít szinte mindent. Apró ceruzák által kiszínezve. Az elavult tárgyak megfordítják szerepüket. Felnevetünk akkor, ha egy Trabant kétésfélmillió forintba kerül, amikor egy írógép közel százezer forint.  
A várfelé sétálunk a macskaköveken. Kevesebb ember van már itt. Pár éve még fel volt állványozva itt a Karmelita kolostor épülete, most furcsán hatott rám, hogy nem az állványzat előtti vászonra festve látom az épületet, hanem felújított állapotában. Új gyeptéglák, fűre lépni tábla még nincs, így ami nincs tiltva...úgyhogy kipróbáltam …puha a gyep, pár napja vághatták. Persze csak pár méter használtam, aztán egyensúlyoztam a szegélyen, mint egy akrobata.
A siklóhoz érve, mint egy teraszon elénk terült a Lánchíd, és a háttérben a Bazilika fényei. Mint mindenki így mi is csináltunk egy szelfit. Hisz, ami nincs le fotózva, az meg sem történt… [folytatódik]

Bálint elérhetőségei: kalisession on instagram: https://www.instagram.com/kalisession/ 

2019. április 28., vasárnap

Moving Along

FADE IN

   “Az utazás hasznos dolog, megmozgatja a képzeletet. A többi mind csak csalódás és fáradtság. A mi utazásunk teljesen képzeletbeli. Ebben rejlik az ereje.”

  “Viaggiare é proprio utile, fa lavorare l immaginazione. Tutto il resto e delusione e fatica il viaggio che ci é dato é interamente immaginario. Ecco la sua forza.”

   Most csak elővettem a régi Olivetti Lettera 22-es írógépemet, amin leírhatom az élményeimet nektek. Majdnem mindegyik típusú Olivetti írógéppel rendelkezem, most a 22-esre esett a választásom, amin még Pier Paolo Pasolini is munkálkodott. Valami olyasmit érzek, amikor írok rajta, mintha visszamennék az időbe, és hogy igaz ami igaz, nem tárgyakat birtoklunk, hanem ennél sokkal fontosabbakat, azokat az élményeket, amelyeket átéltünk, és jól megéltük boldogan. Viszont eszközök és tárgyak nélkül nem tudjuk átadni igazán azt ami bennünk van. Elég ha arra gondolunk, hogy a fotós nem tudja átadni azt amit lát megfelelő eszközök hiányában, és egy muzsikus sem tudja átadni a zenéjét érzéseit, ha nincs a kezei között egy jól behangolt zongora.
   És így tovább, valami megmagyarázhatatlan ördögi kör, a hasznos-haszontalan közötti sáv mezsgyéjén táncolva. A tárgyak fejezik ki a stílusunkat, de néha sokan túlzásokba esünk, és már a tárgyak, dolgok birtokolnak minket. Észre sem vesszük ezt, így számtalan élménytől megfosztják ezzel magukat, vagy akár saját magunkat. Az érzékes mellett haladunk, és hajtjuk az értéktelent, azt ami épp trendi, divatos, nem figyelve a saját belső értékeinkre, arra, hogy mi is igazá fontos a számunkra. Másoknak akarunk megfelelni, mások alkotta kotta szerint játsszunk az életünket, a sajátunk helyett. Az a legfontosabb, hogy a saját belső hangodat kövesd, ami elmondja őszintén, mire is van szükséged, csak hallgasd és figyelj rá, ott legbelül.

FADE IN

        Október utolsó hétvégéje van. Ma én zárom a könyvesboltot. Sötét van kint, alig mászkál valaki az utcán, nincs mozgás. Ez talán a hidegnek és a szinte vízszintesen zuhogó esőnek köszönhető. Őszi színekben pompázik a táj, legalábbis reggel még így láttam amikor beültem a hideg autómba és elindultam dolgozni. Kicsit ködben és misztikumban álltak a közeli dombok, csak a vonulat csúcsai látszódtak ki, így olyan formát alkottak, mint egy sapka, aztán lehagytam őket az országúton a kis Twingommal. A millió különböző színben pompázó fák leveleit, a réten legelésző őzeket, a csapatban kóricáló seregélyeket, a mezőn futkározó rókákat.
   Aztán a valóság szemembe ütközött, majdnem minden reggel látok elütött állatokat az út szélén vagy középen, attól függ, hol érte őket a halál. Egyre több rókát látok, sajnálom őket, legutóbb egy kis bambit láttam az út kellős közepén. Már rég feküdt ott, csendben a körülötte lévő vér már megalvadt, az aszfalthoz száradt. Még a legyek sem járták körül. Félreálltam a kocsival, bekapcsoltam a vészvillogómat, a csomagtartóban van kesztyű, lehúzom a forgalmas útról a testét. Rám dudálnak, senki nem érti, hogy mit csinálok. Az őz pupillája teljesen kitágult. Vajon mit láthatott utoljára? Vagy csak rémület járta át az összes izmát? Rémisztő látvány, bűz és félelem keveréke, próbálok megbirkózni vele. A közeli árokba helyezem, keresek pár fenyőgallyat és letakarom vele. A kesztyűm alvadt vérben cuppog, próbálom lehúzni, hogy ne érintkezzek a megalvadt vérrel és hogy a semmibe révedő szemeket ne lássam újra, ne rémisszen meg a halál közelsége. Ha engem is elütnének, ott feküdnék az úton, hány autó hajtana át rajtam?
   A munkahelyemre igyekszem, amely egy könyvesbolt, segítek jó pár vásárlónak beszerezni olyan könyvet, amit évek óta be akarnak szerezni, én megmutatom azokat az internetes fórumokat, ahol meg tudják venni, ha nálunk nincs és rendelni sem tudok már. Örömködnek, megköszönik, hogy ennyire figyelmes és segítőkész vagyok.
   Arra vágyódok sokszor, főleg délutánonként, hogy a fotocellás ajtón bezuhan az a bizonyos nagy ő, akivel egymásra pillantunk, több másodpercig nézzük egymást, és már tudjuk, hogy ott az a pillanat sokkal hatásosabbá és szorosabbá fog válni, mint azt sejtettük. Beleszerelmesedések a pillanatokba.
  
   Szerdai nap van. Ez talán a legjelentéktelenebb nap a héten. Már túl vagyunk a hét első felén, de még messze a hétvége. De az élet közepe fontos, ott történnek az igazán szép dolgok. A gyerekeink akkor születnek, akkor vagyunk úgymond a csúcsponton, vagy legalábbis tankönyvi eset ezt írná le. A szerdai nap is valami ilyesmi a héten. A közepe, de valahogy mégsem érezzük benne jól magunkat. Azt mondogatjuk magunkban, legyen már hétvége, legyen már nyár, amikor pihenhetek, legyen már olyan időszak amikor magamra figyelhetek.
   Este hat óra körül egy cigit elszívva, az utcai lámpák narancssárga fényében, esernyővel a kezemben, mélyeket szívva a sodort cigarettámba arcomon éreztem a nedves cseppek páráját, tüdőmben az erős dohányfüstöt, megmagyarázhatatlan mód, kiterveltem egy spontán utazást a következő pár napra. Szeretném megtölteni azt a kevéske időt, szokatlan és furcsa dolgokkal, amiket még nem csináltam az életben, mint ez a spontán kitervelt utazás. Ez egy spontán menekülésnek is tekinthető. A valóságtól való menekülés, magam elől, kifelé az ismert valóságból amelyben létezem.
   Felhívtam telefonon a legjobb barátomat, persze nem vette fel, mert dolgozik. Vártam, de már teljesen önkívületi állapotban voltam, el akartam mesélni neki a tervem, és hogy jöjjön velem, indulunk el együtt egy messzi, de szép helyre, ahol ő se és én sem járt korábban. Több hónapja nem beszéltünk, meglepte, hogy hívom. Főleg miattam nem beszéltünk. Rájött, hogy nem tud rajtam segíteni, és feleslegesnek érezte magát, már-már megsértődve.
Persze feltehette magában a kérdést, hogy ha ott állok mellette, próbálom megnevettetni, elterelni a negatív gondolatait, foglalkozni vele, miért nem képes kimászni a gödörből? Miért kötődik a saját fájdalmához amikor annyi víz lefolyt már a Dunán?
   “Ha nem képes helyrehozni magát, hát süppedjen el benne, a mocsárba és vesszen el.” Így eltűntem, ő is eltűnt. Tudta, hogy magamat csak én javíthatom meg, erre nem képes senki más.
 
   Nehéz időszak volt, hiába meséltem el monotonitásban a történeteket, nem az, hogy nem értette meg senki, csupán tehetetlennek érezték magukat, ahogy én is magamat. Próbáltam keresni a miérteket, összekapcsolni a pontozott vonalakat, de nem sikerült. Az így alakult, nem éppen válasz. Talán a válasz az, hogy elmúlt a kitartás, az összetartás a szerelemben, ez ellen nem tudsz tenni, csak együtt élsz vele. Külön, de mégis egymásba fonódva. Ő is egy nehéz időszakon van túl. Ilyenek minden ember életében vannak és még lesznek is. A közelmúlt fájdalmát az élet felülírja és tudatja, hogy létezhet ennél sokkal romlottabb és szörnyűbb dolog, mint amiket átélünk, és persze sokkal jobb és boldogabbak is. Egyfajta körforgás, mint az évszakok váltakozása. A fájdalmak egyfajta tanítások, amiből tanulni kell és kizökkenni. Erre lesz jó a tervem. Kizökkenni.
   18:12 perckor végre felveszi, épp a pesti dugóban áll a Hungária körúton, araszol. Nem tud mit kezdeni magával, nem tudja kikerülni sem és naponta több órát ott áll szinte egy helyben, apró mozgásokkal lépésenként veszi át újra és újra a reklámtáblákat, amelyek hónapok óta változatlanok, szinte kívülről tudja melyik reklám melyiket követi a körúton. Néha olyan autósokkal is találkozik , amelyet tegnap vagy tegnapelőtt, vagy azelőtt látott már, és emlékszik a rendszámtáblájára, arra a három betűre és három számra. Kedve támadna átszólni, beszélgetni a másik dugóban ücsörgő társával. Megcsörren a telefonja. Felveszi. Én pedig levázolom neki a tervem. Benne van. - mondja. Van nála minden ami kellhet, mert épp a hátsó ülésén van a cucca, friss ing, nadrág, zokni, pár poros CD lemez, mastercard. Indul, amint kijut a dugóból. Egy rövid szakaszon még ácsorgott, majd kifelé a városból zöldhullámban folyt, mint erős sodrású folyón egy csónak. A Rákóczi hídon átért Budára, látta a fekete víztükrön megcsillanni a város fényeit, dinamikusan fodrozódott. Az utat már jól ismerte, így nem kellett GPS-t beállítania, csak követte a táblákat, tudta a trükköket, merre kell kanyarodni ezen a szemerkélős októberi estén.
 
   Én próbáltam kicsit a spontán utat tervezni, talán attól féltem, hogy eltévedtünk, rossz helyen fog átvezetni az út, bár cseppet sem érdekelt, ha mégsem ott kötünk ki, ahová gondoltam.  
   Csak el akartam veszni, hogy aztán magamra találjak az ismeretlenben.
    Autópálya kizárva, fizetős, azt fizesse az aki siet, és nem akar világot látni, én, mi látni szeretnénk!
Így a Google Maps-on kilőttem azt a funkciót, hogy az autópálya, és persze bármilyen másik lehetőséget is ami fizetős útszakasz. Az autópályán nincs semmi, ott nem történik semmi, végtelenül monoton barátságtalan követni a szaggatott csíkosra mázolt aszfaltot. És nem szeretnék Mercedesek, BMW-k, Audik társaságában araszolni a dugóban, míg ők egy balesetet figyelnek meg, szinte tunkolják vagy inkább tudatosítják magukban, hogy ők jól döntöttek, hogy a világ legbiztonságosabb és legprémiumabb kocsijában utaznak, mert a katalógusban az szerepelt, hogy 5 csillagos a törésteszten, és ebben a járműben ők szinte halhatatlanok, ezért vették ezt a SUV-t.
   Az igazi és gazdag értékek az országúton fognak érni bennünket, az aprócska jelentéktelennek tűnő falvakkal, templomokkal, a szántőföldet arató kombájnnal, vagy akármivel… A lélek csak így tud felmelegedni, hogy szemünk olyan dolgokat lát, amire vágyakozni fog, olyan épületeket, életeket, embereket látunk, amelyet mi is szívesen élnénk, ahová szívesen költöznénk most azonnal, ahová igazán passzolnánk, mint valami utolsó puzzle darabka. Amikor azt mondaná, igen, lenyűgöző, de élnék itt, innék egy forró kávét reggelente ezzel a tájjal és hegyekkel karöltve, amely kis bizsergést okozna a tested minden pontján, és a levegő, olyan más lenne, olyan megmagyarázhatatlan, eredeti, mint a hatvanas évekbeli olasz fekete-fehér filmekben. Dolce far niente.


   Óra nyolckor zártam a boltot, kinyomtattam a záráshoz szükséges papírokat, lezártam a pénztárgépet, átszámoltam a forgalmat és kezdetét vette az ismeretlen utáni vágyakozás érzése… Bálint még fél óra távolságban volt. Gyorsan bevásároltam a szükséges dolgokat. Tankoltam sokadik kattanásig a legjobb oktánszámú benzinből, akár egy fekete Posrchéba. De aztán be kellett vallanom magamnak, azt a tényt, hogy rohadt fáradt vagyok. Besötétedett pár órája, alig látni valamit, az eső újra rákezdett, talán a szél alábbhagyott, cudar időjárás, erre szokták mondani. Senki sincs az utcákon a közelben legalábbis, most senkinek nincs fontos és elengedhetetlen fontosságú elintéznivalója. Mindenki otthon gubbaszt a tv előtt és nézni az agybutító műsorokat, a reklámokat, amelyek elhitetik az emberrel, hogy erre szükséged van, most akciós, kihagyhatatlan, most vágj bele a hitelbe, 0%-os THM, azt gondoljuk nem vágnak át,de tudat alatt tudjuk, hogy így van, és azt is, hogy az adott termékre sosem lesz szükségünk, de mi mégis megvesszük, hogy jól érezzük magunkat pusztán a tárgy birtoklásától, attól, hogy mi megengedhetjük magunknak, hisz nem vagyunk csórók, az hogy hitelből van az nem érdekel senkit, és, hogy mi lesz később hónapok elteltével, amikor jobb esetben rájövünk, hogy át lettünk vágva majd könnyedén azt mondjuk, ilyen az élet. Majd legközelebb figyelmesek leszünk, de nem, mert valami újabbra vágyódunk, amit birtokolni szeretnénk és a folyamat megállíthatatlan lesz. 
   Határozottan hideg van, igaz én 10 fok alatt megfagyok és kesztyűt viselek. Még gyerekkoromban az orosz zongoratanárnőm tanácsát megfogadva viselkedtem úgy, mint egy híres zongorista képzettel a fejemben. Épp hullámvölgybe kerültem, az értelmi kavalkádom sürüjében taposva megláttam egy dolgot, amiről szerelmem jutott eszembe, vagyis úgy kell fogalmaznom, hogy a volt szerelmem, legalábbis az ő szemszögéből nézve volt, az enyémből még szerelmem.
Hónapok óta a saját démonjaimat próbálom pórázon tartani, több kevesebb sikerrel. Ki tudja ő ezekkel, hogy van, talán sosem gondol rám, a szép pillanatokra, emlékekre masniban átkötve. Talán már a feledésbe és érdektelenségbe csapott át személyem teljes valója benne. A múlt. Miszerint mindenki pótolható, és lecserélhető egy újabbra egy jobbra, amit a mai média sugall. Aztán valahogy túl jutok rajta, úgy csinálok, hogy a belső tenyerem felét az arcom előtt elhúzom, és az addigi komor arcomból egy mosolygós, nincs semmi baj arcot varázsolok, csupán ezzel az egyszerű mozdulattal, ami persze önbecsapás és ritkán sikerül, de ma este nem mutathatom ezt kifelé Bálintnak, mert nem fulladhatok tovább a múltban, abban amiben létezem. Abban, ami szinte a lételemem.
 
   A benzinkútnál várom Bálintot, hogy megérkezzen. Megiszom a forró espressot, ez majd a sokadig kilométer múlva hatványozottan jobb lesz, sőt…
   Kezembe veszek egy irodalmi folyóiratot, pár érdekes cikket, verset, szövegrészt olvasok, szürcsölgetem a kávét amely erőt ad az este további részeihez. A kávét rengeteg cukorral iszom, amely szinte átok egy igazi kávéimádónál, olyan hiba, mint amikor Olaszországban jársz és ketchupot kérsz a pizzádra. Ha így cselekszel, biztosan lehetsz abban, hogy a pincér szónélkül elhajt az étteremből, olasz heves gesztusokkal és vaffan culo-zások közepette, olasz átkokat rád zúdítva. 
   Hamar meguntam az újságot és cikkeit. A táskámban lévő könyv olvasását folytattam egy norvég írótól, ha olvasok tőle próbálom húzni, halasztani, hogy a történet dolgozzon bennem, hogy a szereplőkkel együtt tudjak mozogni, élni, át tudjam érezni azt az élethelyzetet amiben léteznek, azonosuljak. Foglalkoztat a legjelentéktelenebb karaktere is, melynek mély gondolatai vannak. Párhuzamosan több könyvet olvasok. A másik címe: Beleszerelmesedések. A jelen állapotomhoz tökéletesen illik, akár a pár oldallal ezelőtt említett puzzle darab. Az életem folytatásához sokat segít, még ha milliméterről milliméterre haladok is, de elmozduláshoz hozzá segít, megmozdít nem csak a történet, hanem fizikailag is segít tovább mozdulni és nem visszalépni. Igaz, nekem most az ellentéte a legnagyobb feladat: a Kiszerelmesedések.
   Újra ott voltam Madridban a főszereplőkkel, a hibáikkal, a félelmeikkel vegyített érzéseikkel amit magukban hurcoltak, és ezek alakították sorsukat, jó vagy rossz irányba. Rég éreztem ennyire magaménak egy könyvet, noha valami megmagyarázhatatlan okból keveset olvastam eddigi életem alatt. Az üres perceket, órákat csak néma megfigyeléssel töltöttem, sokszor azzal szórakoztattam magamat, hogy a közelemben lévő emberek sorsát találtam ki és ehhez gyártottam történeteket. Mit csinálnak a szabadidejükben? Mi a foglalkozásuk? Hová tartanak? Mely dolgokból merítenek erőt, milyen az igazi karakterük? Néha nevet sem kellett adnom nekik, mert a beszélgetésben elhangzottak, vagy ha mégse, szájról olvastam le, hogyan szólítják egymást. Itt a benzinkúton is történt ilyen, miközben kávéztam az imént. Hogy teljen az idő fogaskereke, szóba elegyedtem a pénztáros lánnyal. Bianka - így már a nevét sem kellett kitalálnom, mert az egyen pólóján rá volt gravírozva. Bár sokszor előfordul, hogy hiába ez az eredeti neve, mivel nem ismerem, kitalálok egy hozzáillőbb nevet, de hozzá pontosan illett az eredeti. Különleges kisugárzása miatt, tökéletesen passzol.
   Kérdezte, hogy telt a napom? Bő barokkos mondatokban válaszoltam, ami meglepte, nyilván nem ehhez van szokva. Furcsállta és látta rajta, hogy érdekesnek tart, ami jól esett. Olyannak tarthat, mint aki épp most érkezett ide a Földre, aki elmereng és sokszor maga elé tekint, gyakran pedig túl mélyen a beszélgetőpartner szemébe néz, aki ettől megretten. Talán úgy érzi, hogy a lelkén söprök végig, a legmélyebb bugyrokba, ahogy hétköznapian szokták mondani, a szív csücskében, abban az oppresszív és passzív formában.
   Elmélyedtem mogyoróbarna szemében amely heterokrómiás, és teljességgel ez a látvány magával ragadt, próbáltam elveszni a színekben, mely szín születik egymásból újjá, a fény hogyan csillan meg ezeken az árnyalatokon játsznyi könnyedséggel. A szeplők az arcán, az apró pöttyök… Valószínűleg talán egy csillagképet körül lehetne rajzolni ha a pöttyöket követnénk egymásután kötve. Többet tudtam meg róla, mint egy olyan akit közel engedett netán magához, a szívéhez. Perzselt, égetett belül. Abban a pillanatban beleszerettem a szépségbe, a lelki sebeibe, amelyeket még ő sem ismert be magának. Nem akartam érezni iránta semmit, csak megtörtént. Nála hagytam a névjegykártyámat, azt a maradékot, amit még alig három éve egyik kiállításom alkalmával még találtam a szakadt pénz nélküli tárcámban, melyben alig volt már pénz. Sosem fog hívni, tudom jól, és én sem fogom többet látni. Nem lenne miről beszélnünk. 
   Ott hagytam egy kis részt magamból, ahogy mindig. Tudom, hogy kint áll a zuhogó esőben a gyémántkék Mercedese, hagytam egy cetlit a szélvédőjén, ami valószínűleg elmosódott, így a cetlire írt szöveg új értelmet és reményeket ad tulajának, melyeket egy olyan személytől remél, akii illúziókat hordoz a fejében. 
   Bálint nemsokkal később érkezik. Látszik rajta a fáradtság, táskás szemei mindent elárulnak. Elkezdi mesélni az út eseményeit, miket élt át és mivel foglalkozott egész álló nap. Időre kész lett az új projektjével, amivel egy holland cég bízta meg, külső 3D-s látványtervekkel. Elküldte, de még nem reagáltak, így minden percben megnézte a telefonján a leveleit, pedig tudta, hogy már rég nem dolgoznak az irodában sem. Azt mondta őrölt vagyok, és szélsőségekben mozgok, de lelke mélyén ezért tudja, hogy igaz barátom, elfogad ilyen örök örültnek.
Saját magát sem értette, hogy egy kihalt benzinkúton itt ücsörgünk. Indulni kellene, nem? Megint meg akart menteni, mint eddig oly sokszor megtette már, és most saját magát is. Arra a következtetésre jutottunk, hogy pár óra alvásra majd szükségünk lesz, de mindenképp induljunk el. A kocsihát biztonságos helyen hagytuk, a hátizsákját áttettük a Twingomba. Meglepődött, hogy ebben lakni is lehet, amennyi hely van benne, persze viccelődött. Kívülről kicsi autó, a saját kocsijában kevesebb a tér. Menet közben leidőzött a részletekben.
   Elindultunk, én vezettem. A szemem, mint valami japán kínai emberé, alig láttam valamit az esőcseppek sürüjében. Irányban álltunk, ez volt a fontos, és hogy az úton. Az meg még fontosabb ebben a sztoriban. A spontán és “őrült” dolgoknál nincs jobb, ezt a különlegesség még fokozza a szinte vízszintesen eső csapadék, és mi magunk lelkében zajló események, a belső filmjeink, ami ismert. Azon töprengtünk, hogy a döntéseink jónap bizonyultak-e, amit a múltban hoztunk, megpróbáljunk-e ezen változtatni, de aztán ez az ő és az én esetemben is tök mindegy már. A tanulságokat megtanultuk, hogy a következő élethelyzetekben ne kövessük el ezeket a hibákat, vagy ha mégis akkor ezeket majd más mellett és más miatt tesszük.
 
   Most ebbe a vasba vagyunk egymásra utalva, és az útra amelynek nem a célja fontos, hanem minden pillanata. A vas eszköz, mi a cél, hogy lássunk, érezzünk, elgondolkozzunk. Az a bizonyos határkő, talán nem is a legmeghatározóbb, de valami határkő szinte egyértelmű, innen visz az út jobbra és balra, innen magunk döntjük el hová és merre mozdulunk el, szabad lélekkel, százszorta mély, de beforrott hegekkel, mint eddig. Erre mondják a bölcsek, hogy ha innen felállsz, akkor leszel tisztában önmagaddal, a céljaiddal, innen szóval ettől a határkőtől tudod majd, hogy jó úton haladsz valami felé, afelé a bizonytalan bizonyos felé, amit úgy hívnak, hogy végtelen véges jövő. 
   Befagy a seggem a kocsiban, pedig teljesen felkapcsoltam a fűtést a maximumra, ennyire fáradt vagyok, szinte már csak a testem vezet, nem az agyam, megszokásból kapcsolgatom a sebességi fokozatokat, megszokásból kormányzom, követem az út szaggatott csíkok szakadozott vonalát, nézem az útjelző táblákat, épp amelyiket ki tudom venni: 28 km a legközelebbi városig. Talán ott lesz szállás, ez van a fejemben és Bálint is mondja, hogy jobb lesz, ha megállunk. Ő is fáradt, nem tud figyelni, pláne nem tovább ücsörögni és ébren tartani. A zene is álmosítja, amit kiválasztottam: Cesar Frank zongora preludjét és változatait, bár elsőre furcsállta, harmadik újrahallgatásra már élvezte és értette miért ezt hallgatjuk most, késő éjjel a hajnal közt félúton. 
   Megálltunk egy kihalt erdővel körülvett pihenőhelyen. Leállítottam a kocsit, itt már sokkal barátságosabb idő volt, semmi nem utalt a pár száz kilométerre innen lévő őszi időjárásra. Le is vettem a kabátom. A pihenőhelyen volt egy kőből kirakott tűzhely, gyűjtöttem pár gallyat, pár nehezebb faágat és egy rögtönzött tábortüzet csináltam.
   A gallyak gyorsan begyulladtak, mi csillogó szemekkel néztük a narancssárgás fényeket, ahogy a környezetünkben pislákol a tompa fény megtöltve melegséggel és halvány világossággal a helyet ahol ücsörgünk. Eszembe jutott, hogy bevásárlásnál vettem pár üveg sört. Egyet odaadtam Bálintnak és elkezdtünk kortyolgatni. Beszélgettünk férfi ügyekről. Kinek nyert a kedvenc focicsapata a hétvégén, kicsit álmokról és célokról, kicsit szentimentálisan, de minden igazira való tábortűz mellett valami ilyesmi történik. Az ősi energia ad erőt a legféltettebb álmunk és félelmeink elmondásához. Tudta a történetemet, ezerszer hallotta már, de hagyta, hogy újra elmeséltem a tűznél, hogy minden kimondott szó ami belőlem felszínre tör, elégjen a tűzben. Meghoztam egy döntést, egy elég fontos döntést, miközben ő az egészet látta kívülről, szólt is időben, hogy ez nemcsak az én hibám, aztán mentem a fejem után, de ráébredtem én is arra, hogy hazugság volt mindennap amelyben éltem, egy kibaszott hosszú illúzió, amit képesek voltunk fenntartani az akkori szerelmemmel. Én teljesen őszinte voltam, miközben a másik fél kortán sem. A szakítás után, az őszinteség keresésében majdnem meghaltam. Még gyakorta küzdök a démonjaimmal, azokkal amelyeket láncon kellene tartani, amelyeket el kell tenni egy fiókba. Nehéz a kiszerelmesedés, nehéz úgy tekinteni az elmúlt évekre, hogy nem jelentettek semmit, miközben fontos lépéseket tettem, tettünk együtt. Amikor együtt álmodozik az ember, kergeti a vágyakat és illúziókat, amelyek elérhetőek, aztán az egyik fél túlzottan kergeti az illúziókat, de a másik hiába fogja vissza, onnantól már nem lehet mit tenni. Örök kérdés marad:

Hová tűnik a szerelem, ha már elmúlik?

   A tűzben ez a kérdés is elégett. Sokszor ki kell és muszáj lépni a komfortzónából, mert ott érnek új behatások az életünkre. Mi hiába akarjuk és szeretnénk megmenteni a szerelmünket, ha ő nem hagyja. Próbálkoztam, többször mint kellett volna, mind kudarcba fulladt. Így mindenki rátalál az igazi útjára, ami már nem illúzió, hanem valódi, mint egy lüktető szív egy riadt szarvas testében. “Je neskoro.” - mondtam. Azaz későre jár.
   Ebben a kis autóban van állófűtés, beszélgetésünk alatt bekapcsoltam, így ha nem is az otthon cserépkályhás melege fogadott minket éjszakai álmunkhoz, de megközelítően hasonló. Az úton pihenni kell, mert a vándor célját nem érheti el félholtan és legfőképp álmatlanul, így az éjjeli álmok fontosak, kár, hogy reggel már nem emlékszünk, csupán néhány parányi részletre, mintha…
   A tűzben elégett kimondott szavaim miatt felszabadultan aludtam el. Nincs bennem már ő. Nincs bennem már kíváncsiság, nincs bennem odafigyelés, nincs bennem már féltés. Engedem a saját útjára, amit már régen meg kellett volna tennem. Itt ért ezen a helyen a tábortűz mellett az illúzió. A múlt döntéseit nem lehet újjáéleszteni, és már én is belefáradtam. Valami megmagyarázhatatlan visszajelzésre vártam, megkaptam és porrá változott. Az erdő ködébe bugyolálva, tompa és halvány fényekben ért a hajnal. Ittunk egy instant forró kávét, hallgattuk az erdő dallamát. Figyeltünk a részletekre, a lehulló haldokló faleveleket és az erdő madarainak hangjait, ahogy fecsegnek egymással. Itt. Is ősz van már naptárilag, viszont tavaszias az idő. Minden megbolondult már és összekavarodott, mint a déli szellő fújta falevelek a nyírfa körül nem messze tőlünk. Túlzottan tökéletes most minden.
   Indulnunk kell tovább. A napfénytetőt kinyitottam a hűvös ellenére, a kocsiban ismét maxra raktam a fűtést, így nem volt zavaró. Bálint bírta a hűvös szellőt, kicsit ettől kel életre, az én fejemen egy fekete téli sapka. Beáramlott a narancssárgás fény lélekemelően.

    Bálint elővett egy fekete pendrive-ot, bedugta a kocsi rádiójába, abba ami az előző kocsimban is volt, alig tudtam beszerezni, talán a régi hülye berögződések, a múlthoz való ragaszkodás. Kérdeztem, mit fogunk hallgatni. Nem válaszolt semmit. Haladtunk kifelé az erdőből. A köd és a fák árnyaiban egy kis földúton, amire éjjel nem is emlékeztem már. A fenyőfák tüskés ágai megtörték a hajnali napnak a fényét és a ködöt, cikáztak és vibráltak, szinte harapni lehetett, határvonalat képeztek, ami máskor láthatatlan, most valós fényár. A zenében elhangzottak az első akkordok. Bálintra pillantottam, ő ijedten rám nézett. Engem pedig elfogott a sírás. Kicsit szakaszosan és érthetetlenül mondtam és kérdeztem egyszerre:
   - Ez a te zenéd!? Ez a zene pont illett ebbe a harmatos, föld illatú, erdős, fenyőfaágak által megtört fényű útba, mint egy művészien megalkotott videoklipben. Én pedig könnyeimet törölve hallgattam a zongora akkordjait, azt az újszerű hangzást, amit a mellettem ülő barátom saját lelkéből adott ki. 
   -  Te vagy az első ember aki hallhatja. - mondta halkan. Így haladtunk együtt a kihalt földúton az erdőben, a Comoi-tóhoz, egy espressora, egy kis itáliai napfényért. A teljes album végén, amit alkotott, átölelt minket közösen a lombardiai napfény enyhe őszi meleg sugara.


        “Gutta cavat lapidem, non vi, sed saepe cadendo”

       
A csepp kivájja a követ, nem erővel, hanem gyakori esésével.






2018. okt
óber 28., Somlóvásárhely                                    andrea piovanni



ui: zene: