2020. február 1., szombat

Loretta


Amikor találkoztunk, akkor léptem ki valamiből, legalábbis azt hittem, de nem..
Akkor kezdődött el igazán. Így veled másképp hatott, hatottam én.
Úgy, hogy láttad, itt valami nincs rendben, nem akartál részt venni a dolgok kuszaságában, mint egy képlékeny nodeklitésztaszerűségben.
Néha azért találkozunk.... ezek igazi véletlenek, de nem.
Ezek csak rajtam állnak, de téged ez már nem. Pedig ha nem is jók lennénk, de valami megközelítőleges.
Te sem vagy jól, csak mégis úgy teszel.
Jó lenne egy kávé, meg egy visszatekerőgomb, mint ha egy régen felvett filmet néznénk meg együtt, hogy azt vissza lehet még akárhányszor, de itt ebben a helyzetben már nincs, hacsaknem...újra megnyomnád a „Rec” gombot, ami elképzelhetetlen, mert amúgy sem így álltunk, csak az én filmemben.
Szeretem a kihívásokat, de ez már nekem is sok.
Szépek a szeplőid mondom fizetéskor, te ezt meg se hallod, csak kérded van-e multipontkártyám, vagy, hogy kérek-e friss kávét.
Talán az észhez térít, térítene, felfrissítene, felpörgetne. Adjunk egy esélyt.
Kérek kávét.
-       Cukorral?
-       Ööö
-       Barna vagy fehér? – kérded.
-       Olyat, amely kevésbé rákkeltő. – mondom.
-       Akkor édesítőszer? Ja de az még gázabb feleled mosolyogva.
Csak tudnám, hogy te hogyan iszod reggelente futás előtt? - mondom kimondatlan.
Marad minden úgy, ahogy sosem létezett, még mielőtt láttuk egymást.
Te maradsz, meg ez a szövegecske a fejemben, amit épp most neked írok, s aztán indulok is.
Elszívnék egy cigit veled a szünetedben, de nem lehet. Autód kint áll, épp mellette parkoltam le, te azt se tudod milyen autóval jöttem. Autóval jöttem-e egyáltalán.
Nem mintha ez számítana is valamit. Se a márka se a méret. De én ott és tudom.
Ha cigiznénk, én kérdeznék tőled pár dolgot, amire válaszolnál és tudnám, amit. Totál ellentétéi vagyunk egymásnak, mindenféle szempontból.
Mégis van, ami van.
Ez látszólag kívülről is egyértelmű, mármint, hogy te meg én az nincs, se lesz. De én ezt nem. Nem akarom észrevenni, ehhez túl szépek a szemeid, a szeplőid és a kisugárzásod.
Azt hittem szerelem, az is volt, te is tudod, bár honnan tudnád, elég, ha én tudom. Aztán lecserélted a kocsid, és nem tudtam ki mellé parkoltam le.

zene: Erik Satie- Gnossienne No. 4



2019. december 8., vasárnap

Egy névtelen történet részletei


Cataniában egy kávézó teraszán ülök, mellettem robogók haladnak el, a kora őszi napsütésben. A platánfákról hulldogálnak a levelek, a fák alatt mégcsak elvétve a kis kupacokat formálva fújja a szél. Meleg van, de már nem úgy, mint nyáron. Más a szél illata, más szögben éri bőrömet a narancssárga tompa fény. A turisták már nincsenek nagy tömegekben, szinte csak a helyiek hangját lehet hallani. A Chiesa Cattolica di Sant’ Agata al Carcere templom közelében ücsörgök egy padon, fél órája egy misén voltam ott, s a szertartás alatt pityeregtem. A sós könnyeim nedvességét még az arcbőrömön érzem, nem szívta be teljesen, a templomból kijövet a tenger szintén sós szellője és a nap gyorsan távozásra ítélte s lelkemből a melankóliát is legyengítette a szicíliai napfény.
Hogy miért sírtam el magam, nem tudom, nem tudtam rá magyarázatot találni, és nem is akartam, hogy őszinte legyek. Az érzéseknek utat kell engedni, legyen az akár jó vagy rossz. A kávézó teraszán, az előttem álló kis asztalon a töltőtollam, egy besárgult lapú füzet bőrbevonattal, egy gőzölgő eszpresszó szódával, két kis croissant, egy vajas édes, a másik sós. A szemben lévő kis széken a bőr aktatáskám, benne a félkész regényem az Olivetti írógépemen legépelve, amit úgy adattam fel még otthonról magamnak postán, az itteni írógépekkel csak macera lett volna dolgozni, pedig többször volt is lehetőségem vásárolni egyet a piacon, és iszonyú késztetést éreztem, hogy tudjak érdemben haladni a szövegeimmel.
         Igen és a piac. Hajnalban valamelyik szombati nap talán, láttam egy csodálatos nőt ott. Göndör hajú volt, enyhén megvilágította a felkelő hajnali napfény, s ehhez a látványhoz keveredett a tenger sós illatával, a piac nyüzsgésével, a feketemárványokról visszacsillanó tompuló narancsfénnyel. Mind az öt érzékszervemre szükség volt, s meg is kaptam ezt. Narancssárga vászonnadrágban volt, fehér színű ujjatlan felsőben, merészen kitette vállai szögletes ívét, s a ruházathoz megfelelő színű fehér bőrsaruban nézegette a piac portékáit a lekoptatott márvány kockákon. Hajában egy Rayban napszemüveg tűzve, hogy rakoncátlan enyhe göndör fürtjei ne essenek arcába, hogy barna szemei csillogása látszódjék. A bal karján egy ásványokból felfűzött karkötő, amit innen a piacról szerzett be, mert minap láttam egy ugyanilyet, vagy hasonlót. Pár gyűrű az ujján, kivéve azon az ujjon. Ekkor fellélegeztem. Illetve mélyet, ebből a csodálatos hajnali párás narancshéj illatú sós levegőből, s majd olyan közel voltunk egymáshoz, hogy a nő parfümje még fokozta a rajtam eluralkodó vágyakozást.
         Nem tűnt helyinek, turista volt, akárcsak én, ezt feltételeztem róla, mégsem volt érzékelhető rajta sem a hangjában sem a gesztusaiból, hogy turista lenne. Tipikusan tudott asszimilálódni a városhoz, a benne élő forgataggal, beleszeretett vagy gyorsan hozzászokott, alkalmazkodott, tán régebb óta lehet itt, mint én ki tudja? Én azért jöttem, hogy hasznosan töltsem el a hátralévő időmet, ami még van. Ő velem ellentétben nem bujkálni jött, én viszont igen. Én, ha eltelne akárhány 10 év sem tudnám felvenni ezt a ritmust, kivéve, ha már reggel három kávé után lennék, vidáman rángatnám a csuklóm és modorosan gesztikulálnék a tenyeremmel, ahogy a helyiek teszik, s ha alkudnék valamelyik boltba egy csenden hmm-mel legyintenék totál természetesen, elküldve a fenébe.
         A füzetembe kezdtem írni egy levelet, egy névtelen történetben szőtt névtelen levelet, egy ismeretlennek, talán neki, igen neki, de ezt még magamnak sem vallottam be. Egy levél megírása mégsem lehet elkezdeni üres hétköznapi dolgokkal, így adtam a hajnali lányak egy nevet, egy pár általam kitalált szituációt, közben a valós életét én kreáltam magamban, hogy legyen fogalmam róla, s bekezdésről bekezdésre haladtam a levéllel.
Kértem még egy eszpresszót. A lány neve Sara lett, mintha homályos emlékeimet visszaidézve ezt a nevet hallottam volna a piacon, mikor ő is ott volt. Nem abból a romantikus érzelgős állapotomban írtam le, amelyet vele kapcsolatban éreztem hajnalban. Az őrültség lenne, én nem lehetek szerelmes, nem, most biztosan nem, se később, bár ki tudja, egy igazi olasz nővel...de most nem, most ez fontosabb, ami van, a semmi. Minden más, ami másnak lényegtelen, számomra fontos, sokan hibáztatnak, hogy nem Pesten ücsörgőm vagy dolgozom, de el kellett jönnöm ide.
         Húsz percet egy könyvesbodegánál időztem el, s magamban valamifajta furcsa érzés fogott el, öröm járt végig hosszú idő után, s mosolyogtam az emberekre, mosolyogtam magamban, az ereimben éreztem azt a fajta bizsergést, hogy most valami új fog történni az életemben, csak hagyom, hogy megtörténjen én pedig részese legyek, ne csak külső szemlélője. A bodegából kilépve, a piac utolsó standját elhagyva egyből belecseppentem a cataniai szűk utcákba, s az úton egy rózsaszín ásványokból kirakott karkötőre lettem figyelmes. Ez az a karkötő, amit...
A gyomromat marja az olasz kávé, éhségérzetem alábbhagyott, nem is figyelek magamra, nem érdekel a testem.
Hamarosan dél lesz, nem ettem semmit a két kávén kívül. Éreztem, hogy a szívem hevesebben verdes, de ez nem csak a kávé mellékhatása.
A levélben írogattam ezt azt, áthúztam, csillagokkal lábjegyzetmagyarázatokkal láttam el, hogy ha este hazaérek, az írógép előtt már egy kész szöveg fogadjon, amelyet még bizonyára számtalanszor átfogok írni, és fogalmazni, addig a pontig, amikor az írógép billentyje rá nem csapódik a hófehér lapra, melyekből karakterek, szavak lesznek, majd bekezdések, és talán oldalak, míg a sorok, mint egyfajta láncot nem alkotnak s egymásba nem kapcsolódnak.
A két kis croissanthoz sem volt kedvem. Alig bírtam magammal, ügyeltem, hogy a nadrágom ne legyen tintás. Hat oldal, hat oldal magamról, amiben semmi konkrétumot nem írtam le, de mégis valamicskét.
Írógéppel fogom írni, mivel a kézírásom nem az olvasható kategóriába sorolható, ebből már voltak bajaim a középiskolai tanárommal. Aki ahelyett, hogy próbálkozott volna elolvasni, kibogozni a vonalaim görbéit, rávágta az egyest javítás nélkül. Ekkor fogadtam meg, hogy olyan levelet, amelyet szeretném, hogy elolvassanak, vagy bármit, amit fontosnak tartok, azt gépelve küldöm el, ha lehet. Ha nem, akkor vállalom a keszekusza görbék íveit, az olvashatatlan szavak értelmezhetetlenségét, a nem egyértelmű mit írt, inkább kihagyom és átugrom a másik szóra, melyből csak össze tudom rakni a mondatot. Tervem, ha volt is ilyen, elég mélyen, nem foglalkoztam, mi történik a levéllel s olvasójával.
Ha a feltételezésem beigazolódik, akkor van levél, ha nincs akkor nincs, de persze ez nem ilyen végtelenül egyszerű, mint a fehér-fekete effektus.
         Valaki zongorázni kezdett a kávézó feletti lakásban. Egy banális dallamot játszott, de megannyi hangközzel, ismerősnek tűnt a billentés erőssége, a zongora hangjainak érdessége. Nem, nem a kávézó feletti lakásból jön, zárt ablakon nem jön át így a dallam, de akkor honnan? A kávéházi terasz szemközti háza felől jöhet, s azon is valóban az emeletről. A szemközti lakás erkélyablakának, mintás színes csipkefüggönyét meg-meg lebegtette a cataniai őszi száraz őszi szél. Ez a dallam, most épp hozzátett a szavaim lágyságához, ebben a sorsfordító őszi nyárutó pillanatában.
         A levél kész lett, s ahogy gondoltam, az írógépem előtt mégis megszeppenten próbáltam újra formálni, számtalan oldalt kezdtem el újra írni, talán azt akartam, hogy jól sikerüljön, hogy akarjon majd az olvasója válaszolni, még így, ha nem is látott sosem, hogy legyek elég érdekes, ahhoz, hogy egy kicsit ismerni szeressen, hogy a vágy, amelyet éreztem ő is érezze, s ami benne is rejtőzik rám húzhassa. A szerelemről alkotott szélfútta illúziót.
Az írógépből kitéptem a lapot, újat fűztem bele, majd csattogni kezdett a masina, a jó öreg Olivetti írógépem, amit még az Andrássy úton vettem magamnak. S noha az oldalak rosszabbnál rosszabbak lettek, mégis úgy gondoltam, hogy jobb s jobb lesz, de nem lett.
Úgy hajnaltájt három óra felé, egy vörösborral megtöltött pohárral a kezemben a teraszon néztem a kihalt várost, s felülről más rálátni az utcára, mint benne járni. Furcsa, hogy szinte hangtalan most a város, nyugodt a totális csend elég ijesztő ilyenkor tájt. Pár óra és hamarosan kel a nap, eltelt egy réginap és kezdetét veszi egy új. Hamarosan nyílik a piac, addig nem alhatok el. Újra szeretném Őt látni.
Kifeküdtem a teraszra, a márvány még ontotta magából a meleget, de ez a melegség már ősziesen meleg, nem olyan, mint mikor idejöttem. Érzékelhetően kimerültebb, fáradtabb, akárcsak én.
Nézem a csillagokat, amelyek épp látszódnak az égen. A borospoharamat a márványra tettem, melynek hangja visszhangzott az utcáról, s ez volt az egyetlen éles hang abban a pillanatban, amelytől magam is megijedtem a visszahangok neszétől.
Ha volna hullócsillag kívánnék is. Bár az égen egy fátyolszerűség lebegett, így bágyadtan pulzáltak a fehér csillagok, én mégis figyeltem s készen voltam a kívánságommal, talán addig bámulom míg történik a felcsillanás, legalább egy hisz akkor..
         Hajnal lett. Megismételhetetlen volt a kissé párás ködös időben a narancssárga napfelkelte. Borospoharam megmaradt részét kikortyoltam, s hogy volt-e hullócsillag? Erről nem írhatok (tehát volt...)
 A nap kezdte bevilágítani az utcákat. A tegnapi fény szinte narancsosan világított ismét, hogy lassan a sötétmély árnyékok eltűntjenek a szűk sikátorokból is, a város éledezik, a kikötő felől emberek érkeznek, szinte, mint egy tengerről hömpölygő halászhajók jó fogást és kikötés után.
A piac felé indulok el a lakásomból, amelyet bérlek. Egy megsárgult borítékkal a hónom alatt, amelyből kidomborodik a karkötő, kezemben egy frissen vásárolt Corriere Della Sera újság.
Félek, hogy mindent jól írtam-e le a levélben, ugyanis az volt az egyetlen borítékom a lakásban, s lezárás előtt nem olvastam át a levelet. Ez az egyik hibám a sok közül, hogy nem fecsérlek időt dolgokra eléggé, pedig ennek éppen van értelme, tétje és célja. Nem tudnám megfogalmazni ezt miért nem tette meg, inkább a magamra figyelés önző  mivolta az idő hasznosabb eltöltése számomra és a könyvek olvasása ebben a barátok nélküli városban.
         A piac felé még fél óra séta következett, a macskaköves úton, melynek nagyobb kövekből álltak, mint a pesti utcákon. Az évtizedek alatt megsüllyedtek néhol megállt oválisan felettük az esővíz, pocsolyát képezve ott, a kövek között mély rések, melyeknek élei már  le voltak gömbölyítve a sok járókelő által és csúszóssá vált főleg a hajnali pára mely rájuk ült.
A levegő talán hűvösebb, mint tegnap, de ez alig érzékelhető. A házak ablakaiból reggeli friss kenyér illat szálldogál, a rádió recsegő hangjai, emberek lépteinek zöreje, lágy Buongiorno-ka karöltve.
Hónom alatt a levél, izzó Modiano cigarettámat szívom, cipőm sarka hangtalanul kopog a márványmacskakövön. A házak részleteiben veszek el, a színek kavalkádjában, az árnyalatok sokszínűségében, abban az egyszerűségben, ami épp körülvesz. Tárgyak, emberek, életek.
         A piacot elérve a szívem mélyebbeket dobbant, mint kellene, talán a tegnap magam által rápakolt súlya miatt túl nehézkes. Körbe nézek, az árusok ugyanott helyezkednek el ahogy tegnap, ebben nincs is meglepetés, hisz mindenkinek bérelt helye van, az arcok is talán ugyanazok, mint amiket tegnap láttam, egyet kivéve. Őt még nem láttam. Úgy félórán át nézelődtem, persze nem akartam semmit vásárolni, ez várakozás volt, némán nézelődve.
Ezen a korai hajnali időben még nem láttam. Aztán a harangok kilencet kongattak, az árusok pakolni kezdtek, én pedig mindezt egy padról néztem a távolból. Kicsit csalódott voltam, és persze álmos is. Egy újságcikket olvasgattam a Corriere Della Sera hasábjain, a levelet a bal mellényzsebembe tettem. Egy magyar művészről olvastam Rómában szobrászkodott egy kis műteremben a Trastevere negyedben. Épp kiállítása volt, melyen Dali is részt vett, kár, hogy lemaradtam erről. Örültem a sikerének.
A sportrovathoz évre, láttam a friss Calcio eredményeket, hát igen, nem voltam elragadtatva a kedvenc csapatom As.Roma eredményétől.
         Egy kis idő után, ahogy felnéztem az újság mögül, már csak a gyümölcsárus és a halárus volt a piacon, körülöttük már szinte mindenki elpakolt vagy pakolászott, kisebb szeméthegyekben úszott a piac, de hát ez ilyen. Fél óra múlva ennek nyomást se látja senki.
         És akkor eszembe ötlött...Ha ma nem jön, talán holnap, és újra a négyféle olasz barackból fog válogatni. Az árusnál hagyom a levelet, benne a kidomborodott rózsakvarc ékszerrel, melyen éreztem parfümje jellegzetes illatát. Jó ötlet egy vadidegenre bízni? A zakóm zsebéből elővettem egy tollat, a borítékra ráírtam a nevemet és a címemet. A fekete tinta jól mutatott ezen a kisárgult borítékon.
Az árus felé vettem az irányomat a súlyos macskaköveken, amelyek sarkai lekerekedtek, néhol berepedeztek. Zakóm és az elcsúszott ingujjamat megigazítottam. Karórám szorított egy kicsit, miközben rápillantottam az időre, s igaz nemrég a közeli templom óralapját figyeltem a kettő között alig telt el valamennyi perc.
A fejem felett lévő platánfa elengedte a régi leveleit, s a meleg sós szél illatával már a földön heverésző száraz leveleket dobálta, némelyik karcoló hang kíséretében súrolta a macskaköveket.
         Mögülem hangos nevetést hallottam. Nem néztem hátra. A parfümje illatából tudtam, Ő az. Most már a nevetést is elraktároztam magamban ezt a selymesen simogató bársonyos, élettel teli kacarászást, hozzá tudom kapcsolni. Felvidított, puszta jelenlétével, amiről semmit sem tudott, amiről pár napja én sem tudtam, hogy létezik.
A szívem úgy kalapált, mintha vörösen izzó vasat a tűzből kivevő kovács kalapálva formázná az izzó fémet, mint ahogy Horowitz játszott egy zongorán, vagy akár a mostani Jazz zongoristák, a gyors játéknak köszönhetően, szinte az izzó zongorahúrokon meg lehetne gyújtani egy cigarettát.
Lábaim viszont megálljt parancsoltak. Nem engedelmeskedtek. A bal oldalam felöl felerősödött a hangja és a parfüm illat egyre intenzívebb lett.
Balra fordultam, és a mély barna szemeibe néztem egyenesen, és követtem ahogy elhalad mellettem. Mintha végig mért volna egy kicsit. Haja most is összefogva a talán lágy meleg miatt, vagy csak így szereti hordani. A másodpercek hosszúra nyúltak, törékenyek, intenzívek és a miénk volt, vagyis az enyém.  Karjáról hiányzott a karkötő, ahogy végignéztem a szememmel, ahogy előttem talán öt méterrel járhatott, vékony fehér vászonruháján átütött a cataniai napfény, melyben pontostan kirajzolódott a tökéletes alakja, a fény körülötte, a bal oldalán a nap különös pillangófény effektust varázsolt rá, mintha egy szárny lenne, igaz csak egyik oldalról. Szárnyszegett angyal? S angyal-e ki nem tud repülni?
         Három érett barackot adott át az eladónak, aki papírzacskóba csomagolta s a mérlegre helyezte. A lány korát nem tudtam behatározni, ez sosem ment igazán, mióta...
A retiküljéből elővett egy elegáns citromsárgára festett bőr pénztárcát, melyből a kisebb rekeszből az aprók között kotorászott, a fém érmék egymáshoz érve csilingeltek, az eladó a markát nyújtotta, a lány nevezzük Saranak, ha már a levélben is így hívtam, átnyújtotta, majd széles mosollyal megköszönte az eladónak és pár perces beszélgetésbe kezdtek. Régóta ismerhetik egymást. Én pedig ott álltam a tér közepén, felettem galambok és sirályok rikácsoltak egymással, s szálldostak a házak között, szabadon és tiszteletet parancsolón, az idő egyre melegebb lett, vagy csak a heves szívdobogásom miatt éreztem annak? Az arcom, most mindent elárulhat rólam.
Sara fogta a fonott kosarát beletette a papírzacskóban lévő barackokat, miközben felemelte, majd elindult  s vászonruhájával  játszott az enyhe szél, szinte nem is sétált, talpa nem teljesen ért a talajhoz.
Az eladóhoz igyekeztem, de szememmel csak őt követtem tovább.
-       Buongirno.
-       Buongir uram, mit parancsol?
-       Tudom, hogy indiszkrét a kérdés, de ki volt ez a lány magánál az előbb, aki vásárolt Önnél? Narancssárgaszínű vászonnadrágban fehér felsőben?
-       Nem tudom uram, alig ismerem. Mindennap erre jár, vesz pár gyümölcsöt tőlem. A keresztneve, ha jól emlékszem Sara. A nyáron sűrűbben jár erre, most csoda, hogy itthon van így ősszel.  
-       Odaadná ezt neki, ha megkérhetem?
-       Persze. -  feleli.
Majd mintha oly természetes lenne az egész, átvette a megsárgult borítékot, benne a számára ismeretlen tartalommal, az ismeretlen lányak. S tudtam, hogy bízhatok benne, át fogja adni, mihelyst alkalma adódna hozzá.
Én pedig, azt hittem, hogy a kiüresedés érzését fogom érezni magamban, de nem ez történet.
A különös cataniai történet koránt sincs még vége.
A boldog várakozás pillanata töltött be, ezen az őszi napon. Várva a levélre és válaszára. Mindenesetre, ha nem innen majd Rómából válaszolok.
Pár hét múlva Rómába kell utaznom, találkozni szeretnék a magyar szobrásszal. Ott fogok élni, s menekülni magam elől.
Addig is átölel a szicíliai napfény és a pozitivitás.
        
„De ha nem járhat, oson a szerelem”