Egy magánjellegű fecsegés harmincötésháromnegyed

előzmény: http://andreapiovanni.blogspot.com/2019/05/egy-maganjellegu-fecseges-harmincotesfel.html 

   Visszafelé sétáltunk a várból, kevesebb lett a tömeg, ugyanakkor tavaszhoz képest elég szokatlan volt a langyos, már-már meleg szellő érintése az este harmadik szakaszához érvén.

A várban lakik egyik barátom, ismerősöm. Mindig zavarban vagyok ezekkel a fogalmakkal, kit minek hívok. Milyen a jó és igaz barátság? Lehet-e rövid ideig tartó, vagy az évek elteltével maga is kifejezi az értékét, jelentőségét, amit becsülni kell és ápolni, megtartani. A fejemben mindig az van, hogy ezekkel az emberekkel havonta szeretnék találkozni, meginni egy kávét, vagy két sört valamelyik pesti ismeretlen alter sörözőben, hogy a jelleg és érték meg legyen őrizve. Mint egy pár marék díszes pillangó gombostűvel átszúrva egy bársony díszdobozban.

     Az út macskaköves, a Budai hegyek felöl érkezik a vihar, szelét már érezni, ahogy a tavalyról itt maradt száraz faleveleket kavargatja a szél körkörösen porördög úrék.

A sétányon haladtunk, a pár hete még rózsaszín pompában tündöklő díszfák, most már torz képet festettek, rámutattak azon egyszerűségre, hogy semmi sem örök és állandó. Különösen tavaszkor minden vidám színekbe öltözik, és pár hét alatt megszűnik, a virágok megtermékenyülnek. A virágok titkos nyelvén más üzemmódba kapcsolnak.

A Mátyás templomnál -  emlékeztem régebbi futásaim, esti sétálásaim, kószlálásaim kikapcsolódásaim alkalmával az itt tartózkodásom alatt, hogy a dohánybolt merre van, - az néha nagyon fontos tud lenni nem messze a Jamie éttermétől. Oda mindig el akartam/tunk menni kajálni, megünnepelni a hónapfordulót- bár sokan hat év kapcsolat közben se tartják, - nekem ez fontos volt, és neki is. Aztán inkább lett mindig más, Vapiano, római utazás, toszkán körút, mint az Utas és Holdvilágban. Siena Firenze vonattal. Bár a könyv és a benne lévő városok erősen szövődnek a múlthoz, múltamhoz jelenemhez. És ez a helyszín is ahol most töltöm esti sétámat barátom társaságában itt a várban. Igaz nincs itt Erzsi, se Éva, Szepetneki János, Tamás se, Upliusék, de a könyv olvasásakor, nem kellett elképzelni egy ismeretlen utca részt, mert már rég az egyév alatt amikor itt a Moszkván laktam, esténként beleívódott a fejemben, az épületek folytonossága, a rozoga kopott többszázkilós fabejárati kapuk.  Ahogy az eredeti méregzöld szín valami határozott kopásnak, a festék rétegei a közel 65 év alatt(van jó pár) felpattogzásnak indul, ezek a formák határozottá, ősi autentikussá teszi, kiállta az évtizedeket, hogy ott állok három x-el előtte, és maga a fa idősebb mint én. Kicsit meghat az egész, remélem más is látja ezt, nem csak én, mármint a jelentőségét. Egy építész, lehet, hogy kihajítaná, mert újítani akar, de hála, ha egy műemlék védelem alatt álló házról beszélünk, meg van kötve a keze. És ez így van jól. Nem irigylem aki itt örököl házat, lakást. A falba vert szöghöz is engedélyt kell kérni, megőrizve az autentikusságát.

Kattintottam a fényképezőgépemmel, közben rájöttem, hogy esteledett, hogy a kamera téglalap alakú tükre, amely továbbítja a fényt a negatívra, már a halvány sötét semmit fogja megörökíteni, csak kontúrokat, a részleteket, amiket szabadszemmel is látok még, a gép már nem. Magamban mérgelődök. Vannak dolgok, amelyeket nem tudok megfogni, a pillanatot hiába szeretném maradandóvá tenni, most ez nem, itt kell hagynom.

Aztán sétálunk egy Hotel előtt, ahol egy sötétfekete matt Mercedes Suv vagy terepjáró áll. Már évek óta lemaradtam a típuson belüli alverzió megjegyzésével. Tök egy formák, felőlem lehet A, B C, E, - Merdeces már nem tudok különbséget tenni közöttük, formára ugyanaz. Bezzeg régen. Akkor nem is volt ennyi, teszem hozzá magamban. A Hotel épp a Mátyás templom tövében áll. Az csillogó ablakai visszatükrözték a Mátyástemplom kontúrjait kontrasztosan, konvenciónális formáit.

Egyszembe jutott, az első autóm. Mekkora vidámság lenne, ide beparkolni vele. És a londínernek szólni, hogy hé itt a kulcs, vigyázz rá, ne karcold meg. Nem ebbe nincs szervó, sőt nem is lábbal nyílik a csomagtartója, kuplunggal óvatosan, kézifék az csak erős rántásra fog, de a rádió az kiválóan szól, ja és ne túráztasd túl a motort, ha azt az 1.2-est felpörgeted, nem kap megfelelő hűtést, aztán nekem a végén felforr a víz. Jó az még nem szokása az autónak, a legnagyobb dugóban állva úgy 2 és fél órát, mert ez volt a pesti dugóban állási rekord, semmi baja nem volt.  Nem fog szétesni, nyugi, de ne tegyétek a sarokba ahol nem látja senki. Nem nem vagyok csóró, csak szeretem a régi dolgokat. Igen francia autó, és? Kellemetlenséget okoz beleülni? Tiszta az ülés, nem fog összekoszolódni a szmokingod, de jó, hogy van rajtad kesztyű. – Aztán íme megérkeznék egy elit hotelbe, ahol már én érezném magam kellemetlenül. Poénnak persze jó lenne, egyébnek nem.

Egyszer hallottam cigizés közben egy sztorit a munkahelyen. Körülbelül a rendszerváltás előtt pár évvel vagy utána járhatunk. Pontosan nem tudom. Apa és lánya útra kellnek. Nem a megszokott Balatonlellei kis faházas nyaralójuba furikáznak pestről, vagy budáról, de inkább budáról, annak is az elitebb környékéről, a Svábhegyről. Aki itt nő fel a környéken, az nem megy le a Blaháig, nem megy el az Örs-ig, nem látja az igazi pesti bűnös világot, csak azt amiben él, beleszületett. Balaton helyett, az olasz partokat választják hétvégi kis kiruccanásnak. Más a színvonal. Elit iskola, elit akármi. A gyerek huszonhét fakultációra van beiratva, mert a szülők nem lehettek azok akik szerettek volna, így a gyereknek megadják a lehetőséget, hogy az érdeklődés csírjátát ne rohasszák le. Pénz van, tisztességes embert kreálnak belőle. Már óvódában angolra jár, felnőttes ruhákba öltöztetik. Haladni kell a korral.

Nah szóval a 86’os évben járunk, ekkor még ott sem ilyen az élet, de már valami hasonló. A két főhős, apa és lánya, apanapot tartanak, mert apa olyan munkát végez, hogy a családra nem marad kellő idő, csak a szabadságok alatti napok, amelyből most kivehet kettő egész hetet, ami nagy szó. Így elindulnak ezerkettes Ladájukkal, amely még nem ez a kopott sárga mint ami az emberekben van, vagy kopott piros, hanem erőteljes "originalnew", fényében pompázik. Elindultank és Monacóig meg nem állnak. Persze ez csak képletesen írom, a részleteket amúgysem tudom az öt perces cigiszünetben, meg a mesélő sem tudja elmondani. Szóval Monacóban vannak az ezerkettes ladával, bármilyen színű is legyen. Beállnak az egyik előkelő Hotel elé, igaz ott csak az van. És amint szállnak ki, már fotózzák is őket, mint valami sztárokat. Nyugaton egy Szovjet gépjármű, Porsche 911-esek, Ferrari Testarossa-k mellett. Elég nagy szakadék, ami már a Carizzo-síkságban található Szent András-törésvonalnál is markánsabb, ami azért valljuk be őszintén valami. Persze azt senki nem tudta, hogy nem ez a végső állomásuk, hanem a nagy Barcelona, és, hogy visszafelé ugyanez meg fog ismétlődni. Barcelonában már nem volt feltűnő a járgány, hiszen Seat néven ismerték ezt a formát, vagy Fiat néven, nem keltettek a járókelőkben szemlélőkre. Ott a sötétben egyhangúvá váltak a tompa utcai lámpák fénye alatt a sárga-fekete taxik között. De azért a Monacoi hotel előtt az valami volt!  Ott áll a kocsi ide- oda felé, nézőpont kérdése. A londiner és a másik a visszafelé vezető úton , - mint az én előbb leírt francia ócska autómnál kitalált történetnél – megszeppenve kérdez valamit oroszul, mert a kocsit látva azt feltételezi hogy, pedig nem. Aztán angol választ kap. Ne nyúljon a kocsihoz, majd én hozom a cuccokat, szólt Apa. A lány fogja a cuccát, azt a sárgás, bordó, kék, főbb színekkel ellátott házizsákot, aztán apa még két hátizsákot tele konzervvel. És így mentek be a Hotelbe, ami már uniqum volt, mint szégyen, mosolygó dúsgazdag emberek előtt. Ott, Monaco utcáin, ahol Senna, Lauda száguldozott F1-es autójával, hát holnap majd ők, a Ladával az ezerkettessel.

Az adott 10 másodperc törtrésze alatt, amíg elnyomtam az izzó cigarettámat, vagy rágyújtottam már nem emlékszem pontosan, morfondíroztam ezen a történeten, meg az én jövendőbeli tervemre, hogy egyszer ide beállok(budán a hotelbe), és majd nézzenek, azok akik akarnak. Szúrjak szemet, polgárpukkasztás. Aztán a londinernek több borravalód adnék, mint egy Ferraris, vagy egy Rolls-Royce-os, vagy egy Mercedes E osztályos befutott vagy született gazdag.

     Továbbhaladva, a sorompókhoz érve Bálint kereste a járdát, miközben egy kicsi alagútszerűségre mutatok, hogy arra kell menni. Valószínű megdöbbentette a pár méterig tartó sötétség, az az elleni félelme. Itt szoktak hajkéktalanok feküdni télen, de ne félj, most nem lesznek válaszolom.

Átjutunk, pár taxis várja a parkolóban a fuvart, a 16A jelzésű busz most halad el mellettünk, tök mindegy, mi úgyis sétálni akarunk. Meg amúgyis innen egy megálló a Moszkva felesleges. Felesleges.

Egy művészeti galéria mellett megyünk el. Ezt megint csak azért tudom, mert egy évig…a környéken sétáltam. Egy szőke kleopátrás csajnak volt itt a műterme és kiállítása egyben egy vagy két hónapig mesélem Bálintnak. Szeplős volt de inkább csak anyajegyek az arcán, és mélyhideg kék szemei. Kantáros farmerben vagy valami hasonlóban volt festékes pólóval, és guggolt a földön, közben keverte ki a festékeket, tompa meleg sárgás fény áradt ki a galériából. A galéria előtti járda pár szórólappal volt szétszórva. Futás közben vettem fel. Hogy ne tűnjek hülyének, úgy csináltam, mintha a cipőmet fűzném be, ekkor vettem fel egy- két darabot a tucat közül. Majd interneten rákeresek gondoltam. Aztán tovább futottam. Talán a lap még meg is van az egyik füzetemben, mint könyvjelző. Ahogy futásból visszafelé úton voltam, gondoltam benézek, de láttam a koszos ablakokon, amelyeket hosszú évek alatti retek borított, hogy mélyen dolgozik valamin. Alkot. És jól tudom, hogy alkotás közben a legrosszabb, ha kinyitódik az ajtó, ha valami nesz közbe avatkozik. Persze itt nem beszélünk a város zajáról a négypercenként elhaladó 16os és hat percenként plusz késések, a 16A jelzésű buszról, meg a környező parkolót kereső autósokról. Ezek az autósok is, közel fél órát güriznek, hogy találjanak egyet, miközben mocskosul káromkodnak, hogy a lakóhelyükhöz közel tudjanak megállni. És mindig a másik utcában talál csak. Szóval nem akartam zavarni,  az állandó monoton morajló városzajban, csak pár másodpercig fogtam a látványt, és lefotóztam magamban. Az öröm képét, az alkotás boldog öntudatlan képét. Félóráig zavart is, hogy ezt a pillanatot sem tudom megörökíteni, fixen mozdulatlanul megállítani, amely tényleg valami volt, ami tényleg „A” pillanat ahol jó lett volna ott maradni, évek múltán visszanézni, de hát itt van a fejemben, újra, ahogy írom ezeket a sorokat, mondatokat itt van velem ez de valahogy mégis hiányt érzek, mert te nem láttad.

Most Bálinttal sétálok itt. Mesélek arról, hogy tavasztól őszig, egy Citroen Kacsa szokott parkolni ott, fehér színű, a teteje királykék, tele matricákkal, mindenféle országból, mintha egy hippi furgon lett volna, hogy ahol jártak egy fesztiválon, beszerezték a matricáit, amelyet a kocsi ablakainak oldalára biggyesztettek. Hát ezen is rengetek francia, olasz matrica volt, viccesek, néha túl egyszerűek és banálisak, de vagy több tucat a hátsó ívés szélvédőn. Annyira extravagáns volt itt a szopott nyalóka formájú egyhangú autók között mindig. Szinte öröm volt ránézni, hogy milyen épségben van, és használják, nem pedig garázsban letakarva foszladozik porrá. De most nem volt ott. Csak egy Saab bár az is régi, olyan formájú mint egy Moszkvics.

Egy kereszteződésben nézzük a piros figurát a kijelzőn. Nem mehetünk még át a zebrán, majd ha átvált. Közben egy kék békávésbusz halad el mellettünk, egymásra nézünk, hogy ezt a kanyart tuti nem tudja bevenni ilyen sebesség mellett, aztán valahogy mégis, de mind a kettőnkben félelem bújt meg. Egy újabb Fittipaldi pilóta. Műszak vége közeleg biztos, mondom hangosan, majd röhögünk. Aztán a hídon nézzünk alattunk a 17es villamost. Itt is van egy sztorim, hogy valamelyik télen milyen oltári fekete fehér képet lőttem itt ezzel az analóg kamerával ami a nyakamban lóg. Most is jó lenne, de nem jön villamos, és nekünk mennünk kell. Jön a vihar, már érezzük a szelét.

A moszkvára érve kérdezem, hogy elmenjünk-e oda pár utcára ahol…Bálint mondja, hogy nem. De nem emlékszem az utca nevére se. Nem baj, nem kell mindenre emlékezni, meg mi az, hogy TE, nem emlékszel rá. Nem tudom, most nem jut eszembe, ott a CBA utáni utca. Tudom, de nem nem megyünk most oda.

Bálint leült egy padra, én álltam. Itt mindig hajléktalanok szoktak megpihenni, aludni, és csak bámulni, mint ahogy mi most a Moszkva tér mozgását, ami mindig is Moszkva tér marad, annak aki a rendszerváltás előtt, vagy után született pár évvel. Kedvenc filmem Moszkva tér című film 2001-ből,  furcsa mód sose gondoltam, hogy egyszer én is itt fogok lakni, közel egy évig. Innen járok munkába, ide érkezem munkából, ide érkezem otthonról itthonra, innen indulok bárhova el a városba. Aztán időközben Bálint, tudva vagy tudattalan megkérdezte: És veled mi van? – mint a filmben. ÉN? Feleltem, passz. Egy hegyen szeretnék élni, ahol kevés ember fordul meg. Egy présházban, kis szőlővel, a csótány francia autómmal, - (vagy egy új Suzuki Jimnyvel matt szürkében vagy feketében, mint a hotelnál álló Mercedes Suv ), - amire gyűjtögetek, mert az előzőt el kellett adnom. Ezt a sztorit nem írom le, mert mindenki tudja. Aztán majd jön a szerelem, meg az a nagy örökké ásó kapa nagyharang Szent Mihály napján. Vagy legalábbis ez volt a terv, de nem jött össze. Ok-okozati összefüggés. De jól mutattunk egymás mellett, meg összeillettünk. Ne kezd el újra, mert már tövig rágtad, ne a múltban élj. Most holnap lesz a nagy nap. Találkozol vele a nagy íróval. A jelenben vagy barátom! És ne húzzál fel újra! Pár másodpercig csendben maradtam, néztem a Moszkva téren az embereket, csörömpölt a villamos, mert egy gyalogos még azt gondolta, hogy időben átér, persze átért, de nem vette észre a köreledő vasat, mert üvegbúra alatt tartózkodott, fülében a spotifyon belőtt ambient zenével. Jó az a halálra? Te mit hallgatnál utoljára ha meghalnál kérdezem?

Jaj hagyjál már az ilyen ostoba kérdéseiddel. Nem vagy normális. Inkább álljunk tovább. Ki használ már ilyen ósdi szavakat, hogy álljunk tovább? Mindegy én Mahler ötödik szimfóniáját - Adagietto része, válaszolom.

A moszkván áthaladunk, a régebbi 0-24-es dohánybolt felé navigálom magunkat, veszek egy sárga camelt, a várban már hatkor bezárt, tán 2 órája nem szívtam, meg veszek egy magyar sört. Bálint egy Somersby-t, amit a Mammut után alig tudunk kinyitni, a Fjallraven táskámra tett falmászáshoz használt biztosítékkötél végén található fém kapoccsal nyitunk ki. A Somersby kupakot zsebrevágtam, meg akartam őrizni, mint valami fotót ahogy a fejemben szoktam fotózni, de most ez tárgy, ez a tárgy ehhez a pillanathoz kötődik. Másnak ócskaság, nekem történet. Itt fogom a kezemben, most vettem elő a bordó Fjallraven táskából amibe beletettem tudatosan, hogy ne vesszen el.
Haladunk a négyeshatos vonalán. Néha bele belepillantok a körülöttünk lévő lakásokba, ahol a díszes csillárok világítottak könyvespolccal szorosan a fal mellett. Látod? Látom, nem csak neked van szemed. Tudom, te már levezetted a félcsaládfát, kik laknak ott, egy 20 oldalas sztorit levágtál abból a szobából, de ezeket nem csak te veszed észre. Nekem jelentéktelen, neked meg egy sztori lehetősége, amit baszol megírni. - mondja Bálint.Igazad van.
A Rozsadomb presszó előtt haladunk el. Kint cigiznek a péntek este kikapcsolni vágyó fiatalok. Szinte tömeg. Kint az utcán többen vannak mint bent. Elhaladunk mellettük, mellettünk meg fémes, mély és nehézhanggal a négyeshatos, az áramszedő sistereg párszor, szikrákat hány, talpam alatt érzem a rezgéseket amelyet a gördülése haldása kivált.
A presszó után két fiatal középiskolás, jól szituált megállítanak minket (talán a Svábhegyiek...gondoltam). Rajtam látják azt az ábrázatot, mint a 7-es buszon és gyakorta más helyen is fel szoktam venni, a gyilkos kinézetet, a nemtörödömséget, az akármit. Így Bálintot szólítják le. Venne-e cigit nekik. A tenyerébe vágnak két Bethlen Gábort, majd a cigaretta márkáját. Aztán én nézem a pesti fogatagot, a villamsoról leszálló embereket, a jó a Margithíd budai hídfőjénél vagyunk, attól még pesti forgatag lehet. Megragad a tekintetem egy lányon, olyan mintha...ő...de nem, ez nem ő. Bálint végez, munkája cserébe kér egy-egy szál cigit, mindenki boldog, mi sétálunk tovább. A Margit-híd bringássávja mellett haladunk. Észrevesszük a budai hegyek felett csapongó villámokat, vízszintesen széteső elemeit. Esni fog. Már érzem a szelét a viharnak. Igaz volt ez pár órája is válaszolom.
A Duna sötét vizén, most még jobban megtörnek a környező házak világításai, mellettünk boldog emberek, szomorú emberek, épp a munkából most kijutó emberek. Sportoló emberek, várost néző emberek, átutazó emberek. Egy országúti bringás csaj halad el mellettünk. Fenekét a nyereg felett tartja, hogy gyorsabban és szilárdabban tudja lábai között tartani a bringát. Nadrágja kissé lecsúszva, így látszódott a kilógó fekete tangája egyharmada. Öregem. Jól látvány volt. Már elszoktam ettől. Majd röhögünk egyet hangosan.
A híd közepénél jártnk, kinyitottam én is a sörömet, kicsit hideg volt, de pont jól esett ebben a szokatlan tavaszi meleg éjszakán. A szél kezdett erősödni, de alig észrevehetően. A jászain a mekibe már kezdtek felmosni, pirosnál ácsorgunk már megint, most nem türelmetlenkedek, bámulok. Erre felé is laktunk, vagyis hát én nem, de hétvégente feljártam, úgyh ismertem a könyéket, meg itt is melóztam azt hiszem két hónapot a Kresz Géza utcába, a plázát mellette kerültem ha lehetett, gyűlöltem az összeset, kivétel nélkül.
  Nyugati pályaudvarig dumáltunk, a közelben van egy olasz étterem ott voltam kétszer, be is néztünk, de csak a kirakat ablakából, hogy mennyire undorító fotók vannak a falon, és hogy hiába beszéltem a tulajjal, nem akarta, hogy az én fotóim kerüljenek a falra ami sokkal inkább ment volna az étterem hangulatához. Amint a tervemet meg fotóimat megmutattam, már eleve úgy kezdtük a beszélgetést, hogy ő is fotós, persze a mobil telefon korában már ki nem képzeli annak magát. Mondom ezek analóg filmes fotók, nem telefonnal, vagy belépő kittel készült. Autentikus, 80’as évek életérzés, amikor még az olaszoknak is jól ment - persze ez szubjektív nézőpont, volt gondolom, hogy másnak rosszul ment, ez az örök körforgás szokott lenni.
A nyugatiba leérve általában hiába a feliratok, a B1, meg az utcanév, sose tudom, hogy hol kell pontosan kijönni az aluljáróból, hogy azon az utcán jöjjek ki amelyen szeretnék, így általában többszor visszamegyek, és kijövök, amíg rátalálok a jó útra. Ez persze poénos az elején, de sokadjára már dühítő tud lenni. Az Astoriát se szeretem, meg a Blahát, jó ha többször vagy folyamatosan járok arra, akkor nem okoz gondot, csak elsőre, de akkor nagyon. Így volt most is, mert az itt töltött évek most nem hozták elő a memóriám sűrűjéből a kiutat, hála Bálint feltalálta magát, de ő se sűrűn jár erre inkább kocsival vagy megbeszélésre békávéval, de azt is inkább a közelben, vagy budán.
A nyugatinál nyüzsögtek az emberek, várakozó tömeg állt a pályaudvar lépcsőinél, kezükben ásványvizespalackkal, francokat, sörrel, hangzavar, bluetooth hangfalból ordító zene, villamos gördülése, és két mentő közeledése tompította, és belassította az autósokat, a járdán sétáló embereket, mindenkiben talán ugyanaz juthatott eszébe, az élet tűnékenységére,  a mentő szirénája hallatán megrémül, inkább ez a jobb szó. Rémület, pánik, ijedség látszik az emberek arcán. Már látható közelségben volt, a házfalak, kirakat ablakok visszaverték a pulzáló kékpiros villógót s szélsebesen keresi a folyosót ami előtte keletkezett.

     Aztán ebben a megszokott káoszban, a zebrán állva ugyancsak egy piros lámpánál megláttam Őt. Átrohantam a zebrán persze -  körülnéztem előtte, hogy azért ne itt, és ne most érjen a tucat autógyár formátlan autója aki elgázol, s még a villamos megindulása előtti a törttized másodpercben, - hisz láttam Őt. A túloldalon talán a körút páratlan oldalán aztán az elvakultság kijózanított, hogy barátomat faképnél hagytam még nem ért át. De továbbra is figyeltem Őt, ha esetleg eltűnne valamelyik egyirányú kis utcában, nyomát felismerjem, újra láthassam csak a távolból. Bálint átért, látta, hogy valami szokatlan történhetett, bár tudja, hogy flúgos vagyok, így a szokatlan számára már inkább megszokott, mintsem szokatlan. Jól otthagytál öregem, mi van? Nézd! Óh, azt a hétszázát. Látom az ízlésedet ma se hagytad otthon. A hömpölygő tömegből is kiszúrod a lényeget, bár ehhez nem kell tehetség öregem. Jó tudom. De hát nézd, hogy lépdel, soha nem láttam még ilyet, így. Látom, meg az a több tucat ember is aki visszafordul utána. Jó-jó, de ők látják az arca lágy íveit is, mi meg csak hátulról. Bálint előkapta a fényképezőgépét, felvett pár másodpercet a lány járásából, a mozdulataiból, ez volt az ami a lány és a nő közötti különbség lehet.      Tartottuk a távolságot, a szigorú 10 méteren kívüli képzeletbeli átmérőt a lánytól. Csak bámultuk, és mentünk amerre ő. Épp pár hónapja néztem meg újra a Maléna c. olasz filmet. Hát most épp benne gyaloglunk barátom. Szerintem azt én nem is láttam. Hát akkor nézd meg, mert ha a történet nem is, de Siracusa megérne egy városlátogatást, plusz a filmben is volt jó pár klasszik jelenet, ami eredeti, és elképzelheti benne az ember magát. Szakíts félbe ha nem akarod hallani. Jó inkább ne meséld el, mert az hosszú lesz ismerlek mint a rossz pénzt. Csak nézzük a mai nap csúcspontját! A lány fekete hosszúszárú tornacipőt viselt, rövid fehér szoknyát, aminek a külsején horgolás díszítette, egy fehér poló, egy fekete műbőrkabáttal, és egy mini házizsákkal, amibe a nőkhöz szokott nagy batyu táska kellékei valószínleg nem férnének bele, talán egy telefon, zsebkendő, tampon mert az fontos, és egy pénztárca de az kérdőjeles. Hosszú lapockán túli szőke haj, ami eredeti, így nem rikító szőke, hanem fonnyadt szőke, ami még nincs kiszívva a nyári forrón égető nap által, kissé fakó, hullámos haj, de ezek a hullámok lágy hullámok, mint a Ligúr tenger partjainál keltett hullámzások szélcsend mellett, vagy kisebb tavaszi, kora nyárban. Kék szemek, nagy orrlyukak, s a többit nem tudnám leírni, mert csak a kirakatok tükréből inverten verődve láttam vissza. S hol koszos volt a kirakat, hol csillogó, hol kevés volt a ledes utcák tompa hideg fénye. A lány kezében egy Soproni Ipa. Szerinted magyar kérdem? Szerintem nem tudom. Szerintem…Jaj hagyjad már, te levezeted a családfájáig a sztorit, aztán semmit nem tudsz róla barátom. Jó hagyjál már. Szerintem ukrán csaj, vagy orosz. Hagyd abba, bár van benne valami. Tatiana a neve, ukrán. Látod, magyar sört iszik, régóta megyünk utána, vagy csak haladunk és ő halad velünk. Egy turista nem csinál ilyet. Rajta látszik hova tart, nem először jár ezen a szakaszon. Valakihez megy. A szeretőjéhez, vagy jobb esetben a barátjához. Hisz ha a szeretőjéhez megy, egy családot sodor veszélybe, hogy most ez működik vagy nem működik hagyjuk, ne vesszünk el a részletekbe még jobban, mint eddig. Nem táj idegen, mint egy turista. A léptei, oly meghatározhatatlanok, és kecsesek, semmihez nem fogható. Bájos, nőies, elég szexis, de nem kurvás de csak egy borotvapenge éle választja el egymástól.

Nézve, hogy mindig meg-meg nézi magát, tetszeni akar, talán a harmadik-negyedik randira megy. Irigykedés fut át rajtam.

Aztán az Oktogonnál újra a zöld jelzésre várunk, Ő is, mi is. Így a tízméteres átlójú képzeletbeli távolság lecsökken egy méterre. És megszólítom…

Folytatás…   

Egy magánjellegű fecsegés harmincötésfél

         Egy estém Budapesten (első rész)

Küzdöttem az álmommal az éjjel, viaskodtunk a hold fényeivel, a hold teljességével, melynek eredményeképpen a kráterek kontúrjai retinámba égtek, s az ég felé fújt cigaretta füst, amelyet magamból fújtam ki, kicsit elhomályosította, s végezetül sikerült minden démontól megszabadulni.

         Másnap kevésbé frissen ébredve, az álmok kuszaságában keltem útra a munkahelyem felé. Egy óra síri csendben. Csak a szélzaj szűrődött be és a kocsiból áramló motorzúgás. Az elém terülő, már-már végtelenített táj rajzolódott ki, így egy év távlatából nézve, még így is hoz, hozott újdonságot és látnivalót. Ebben és a tompa napsütésben haladtam a tájjal egymagam.

         A munkából elkéretőztem, holnap nagy nap lesz. Ami nekem különösen fontos, persze a világból sokan vágyunk hasonlóra, így a csak jelző nem állja meg a helyét. Egy könyvdedikálásra megyek, és talán nem egy hanem A dedikálásra. Most Ő a példakép, a valami. /Knausgard/

         Kettőkor elindultam a szokásos autópályaelkerülő útra, - csak főúton országúton, minden autóútdíj kikerülésével - Budapestre. Az első egy órában hallgattam zenét, majd meguntam. Küzdöttem a korai nyár melegével. Haladtam, de nem akartam gyors tempóban. Figyeltem, hogy a közlekedés ritmusát felvegyem, ne akadályozzam a ritmust. Megfigyelhető ugyanis, minden városnak van egy sajátos ritmusa, amit, ha nem tartasz be, ne számíts jóra.

         Egy tó mellett haladok, mögöttem senki a visszapillantóban. Mellettem a kerékpárúton futók, bringások haladnak. Láthatóan ők is küzdenek a hirtelen jött meleggel.

         Aztán meglátom az elővárosi táblákat, az emberek besűrűsödnek, egyre több tucat autóval állok a közlekedési lámpák fényeiben, egyre több ember halad a járdákon. Csinálják a sajátos életüket, haladnak valamerre. Mindig érdekelt, hogy a közelemben lévő emberek honnan jönnek, hova tartanak. Persze ezekre sosincs válasz. Honnan lenne? Manapság már attól is félünk, hogy ha új helyre költözünk, hogy a szomszédhoz átmenjünk bemutatkozni egy tálca süteménnyel, vagy csak egyszerűen bemutatkozni, mert attól „rettegünk”, hogy fel jelent, vagy furának tart minket, nem vagyunk elég jók, így mindentől eltekintünk és a körfolyósón köszönünk egy gyenge „Jó napot”-ot, miközben egymás mellett élünk és ez a fagyosság, csak akkor múlik el, ha igazán szükségünk van egymásra. A legnagyobb vészhelyzetben, amit nem tudunk máshogy megoldani. Olyan személytelenné vált minden. Nem érzem jól magamat a sok ember láttán, de ez később változik, csak szokni kell a légkört, viszonylag hamar sikerül.  

A Bah csomópontnál keresztbe-kasul saját harcot vívnak az autósok. Ki merre indexel és túrja be a kocsi orrát a sáv egyharmadába, az győz, illetve ami a legfontosabb az autó márkája, és nagysága. Tülekednek türelmetlenül egymást szidalmazzák, miközben önmaguk a hibás, hogy nem az előző kereszteződésnél vagy előtte kezdte tudatosan választani jó irányba haladást vagy éppen, amikor lehetősége volt rá. Én csak csendben várom az előttem dúló kakasviadalt, rágyújtok, szinte hangtalanul kifújom a füstöt a teljesen leeresztett autóüveg mögül. Egyes-kettes fokozat most a domináns,  egy- kettő, egy- egy- araszolok a sorban. Késésben vagyok. Erre a dugóra számítottam, az elmúlt egy évben a helyzet semmit sem változott a városban. /Nem is tudom mit reméltem? / Egykoron részese voltam ennek a pulzáló tömegnek és minél többet ácsorgok a dugóban araszolva, jönnek elő a régi emlékek, a régi megszokott megoldások, kezdek átváltozni tülekedő türelmetlenné, ahogy ők. Vagy csak a város forgalmának ritmusát vagyok kénytelen felvenni? …

  Az Erzsébet hídon állok. Feszültség levezetőnek bekapcsolom a Bartók- rádiót. Épp egy Bach orgona fúga szól, amit imádok. A hídon pár norvég turista, olasz turista, meghatározhatatlan országból jövő turista. Mögöttem a Mátyás templom gótikája a vár, balra a Margithíd, alattam a Duna hömpölygő víztömege. Előjön a vízfóbiám, hogy nem tudok úszni, jó lenne egyszer majd megtanulni, de annyira nem vonz. Majd mellettem országúti kerékpárján haladó vélhetően munkából jövő lány előz meg. Szép dekoltázzsal, gyorsan halad a kocsisorok mellett. Épp a visszapillantótükörben látom, majd gyorsan elviharzik mellettem. Akár, mint én a múlt évben. Újra átélem, amikor én a kocsisorok között suhantam végig Jean Francios-sal a Motobecane márkájú francia gépsárkánnyal, szürke színű kicsit kopott, országúti bringámmal, amit a 80’as években gyártottak. Ez fontos, mármint, hogy régi. Próbálom megőrizni az utókornak? Ki tudja?  Az a szabadság, és tavaszi szellő simogatás örökre bennem marad, amikor először ültem a nyergében. A Petőfi híd Budai hídfőjénél vettem. Soha addig nem ültem ilyen kerékpáron. Pár perc alatt megszoktam a vékony kerekeket, a kormányát, a fékek erősségét. A hömpölygő tömegben félve haladtam legelőször a kocsik között, ugyanakkor nem akartam amatőrnek tűnni, elsőnek, sohasem jó elsőnek lenni semmiben. Így próbáltam magamra erőltetni a magabiztos és céltudatos pesti kerékpárost, ami már az első percekben sikerült. A körúton csak úgy éreztem a szél rebbenését a vállamon, és a napszemüvegemen keresztül. Sütött a nap. A csajom Bkv-val indult el, és a sok eltévedésem miatt egyszerre értünk haza.  Majd a teraszon cigizés közben figyeltem a bringa íveit, kopottságát, apró hibáit, amelyet nem akartam eltüntetni, mert így van jól, így néz ki egy közel 40 éves bringa. Aztán azt hiszem az első héten kaptam a nyolckerbe egy hátsó defektet, majd a Klauzál utcában csináltattam meg, ekkor ismerkedtem meg közelebbről a technikával. Aztán utána héten pedig egy első defektet. Abban a tavaly előtti évben kimaxoltam a defekteket, azóta se volt. Ebben az évben még nem futtattam meg, de már befújtam WD40el, leporoltam, útra kész.

         Szóval az Erzsébet hídon álltam. Előttem egy nyugati autó, jó én is abban ülök, de az márkásabb nyugati autó. Kit érdekel. Egy autó fő célja legyen az, hogy A-ból B-be elvisz. Persze aztán jönnek a köbcentik, lóerők, forma, stb. Kinek mi a prioritás. Szívesen ülnék egy Lancia Thema-ba, vagy egy 1973-as Alfa Romeo Giulia Super-be. Egy fekete audis, aki szemmel láthatóan gáz, fék, gáz fék-et használ csak, tör előre cikáz a két sáv között. A belsősávban amikor tud besorol, majd újra előttem áll. Látszólag sietni próbál, de nem jön össze, majd egy idő után felhagy ezzel és csak kullog, ahogy én előtte, sőt kétszáz méter múlva én előzőm meg, mert előtte feltorlódik a sor.

         Az Astorián figyelek, hogy nemhogy a kereszteződésben a villamossíneken ragadjak, mert annak nem lesz jó vége. Hál isten megúszom, gyorsan körbe nézek a reklámfelületeken, emberek sokasága vesz körül, és a város morajló lelke, szívdobbanása, illatai.

         Újabb húszperc és az Uránia mozinál vagyok, a gyalogosok gyorsabban haladnak mellettem, mint én a kocsiban ülve. Emlékeimben keresem, hogy voltam-e itt moziba, de nem. Csak egyszer egy film moziplakátját szerettem volna elkérni, de nem jártam sikerrel. A Nagy szépség c. filmplakátját vagy a Testről és lélekről c. filmét ebben most nem vagyok biztos, de lehet, hogy mind a kettőét. Igaz ezeket azóta se tudtam beszerezni.  Az épület belseje impozáns, csodálatos és félhomályú ahogy rémlik. A meghittség előszobája talán, hogy felkészítsen, rá hangolódhass a filmre.

         Barátom lakásához vezető úton vagyok. Bekanyarodok az enyhén kátyus utcába. Megállok a hársfa alatti árnyékos részen, most virágzik. A fák alatt a lehullott virágai, másnap majd a kocsit is be fogja lepni, de ezt most hagyjuk -  ez majd csak holnap fog kiderülni. 

         Pár perccel hívtam Bálintot, hogy leparkoltam, lesétál a második emeletről. Üdvözöl, átölel.

- Kérdezi, milyen volt az út?

- Hosszadalmas – válaszolom.

- Nekem még dolgoznom kell egy másfél órát. Remélem nem baj!

- Dehogy is, addig el leszek. - válaszolom

- Majd pár videósnittet szeretnék felvenni menet közben.

-Én meg pár fotót készíteni-  válaszolom.

A fekete utazótáskámat, a fotóstáskámat kivettem a kocsi hátsóüléséről. Kicsit nehézkes a pár könyv miatt, és a friss ruháktól. Olyan rég csináltam ilyet, úgy érzem magam, mint egy középiskolás, kisebbfajta bizsergés fut át, mint akkor, ha új dolog történt/ történik velem.

A teraszon frissen főtt kávét iszunk, rágyújtunk egy cigire, beszélgetünk a kora esti programokról, amelyeket eddig a fejemben tervezgettem. Bálint gépe még őrülten dolgozik, közbe- közbe figyelgetni kell, kattintani, menteni, majd újra fél órára magára lehet hagyni. A szemközti panel felett pár száz méterrel magasan elővillan egy utasszállító. Alitalia felirattal a gép oldalán, majd rövid idő múlva egy újabb, ez egy Wizzair. A gép hangját már lehetett hallani, viszont, hogy honnan érkezik a ház mögül, vagy előttünk lévő panelház felöli takarásból azt csak sejteni lehetett.

-Most a leszálló gépek jönnek.-  feleli Bálint.

A bögréből jóízű kortyolgatni a meleg kávét, illata felszáll a levegőbe. A cigivel párosulva jó dolog. A Berlin felett c. film jutott eszembe és az idézet belőle „Nem látlak, de tudom, hogy itt vagy. Érzem. Itt ólálkodsz egész idő alatt. Szeretném látni az arcod... elmondani, milyen jó itt megérinteni valamit. Ez itt hideg... érezni. Vagy ez itt? Vagy dohányozni... kávét inni. Vagy a kettőt együtt. Fantasztikus! Vagy... rajzolni!
Fogod a ceruzát és húzol egy vastag vonalat. Aztán egy vékony vonalat. A kettő együtt már valami...Vagy ha... hideg a kezed és összedörzsölöd. Ez jó érzés. Nagyon jó.
Annyi a szép dolog.”

         Füllesztő idő volt, úgyhogy csak egy ing póló, farmer, és a piros tornacsukába vergődtem át. Meglepően már-már nyári idő volt. Azért egy pulóvert a házizsákomba nyomtam az analóg fényképezőgépemmel egyetemben amit egy sötétkék pólóval tekertem körbe, mint amolyan védőszereplőként funkcionáljon.

Leértünk az utcára, az ingujjait feltürtem félig. Egy pláza mellett mentünk el. Padokon ücsörgő emberek, a pláza ajtajából özönlöttek ki-be az emberek. Mindenki jön megy teszi a dolgát.

Az aluljáróba hittérítők, vagy akárkik ácsorogtak kis poszterral és gurulós kocsival, szembe velük pedig egy utcazenész félig gépi zene, félig élő. Az Örsön két jegypénztárból megtaláltuk az egyiket, ami zárva volt, így átsétáltunk a másik oldalon lévőhöz. Bálint Kp-val fizetett, én kártyával, de elértük a metrót ami már bent várakozott az állomáson. Megtelve emberekkel, pénteki nap lévén, mindenki kicsit fáradtabb, de ugyanakkor nyüzsgőbben indult haza a munkájából, vagy a közértből bevásároltan. A metrón senki nem néz egymás szemébe, nem időzik el rajta, mindenki csak a szemközti személy lábát, cipőjét nézi. A fülében fülhallgató, valami zenét hallgat, vagy podcastat, ki akarja zárni a körülötte lévő világot, a zajokat, emberek párbeszédéit, hogy magára tudjon fókuszálni. Elgondolkozzon a nap hátralévő teendőiben, összegezzen, vagy csak kikapcsolódjon. Üvegburát húzva maga köré.

 Bálinttal szemközt ültem le, pár megállóig nem beszélgettünk, alig értettük volna egymást, én próbáltam feloldódni, újabb folyamathoz hozzászokni akklimatizálódni. Rég jártam erre.

-Deákon szállunk le közöltem.

         -Oké! – feleli.

Aztán eszembe jutott, hogy Astoriánál is leszállhatunk. Sétálva 3 perc onnan a Deák. Így tettünk.

A régi 74-es trolik helyett már az újak voltak. Volt idő amíg még a régiekkel jártam, és részese voltam az új trolik használóinak is. A kettő között ég és föld volt a különbség. Kelet és nyugat. Régi nagyon régi és új. De a régieknek is meg volt a maguk bája, én szerettem. Egy maréknyi múlt, és elvitt A-ból B-be, semmi baj nem volt velük. A tömény vas,- rozsda és múlt szaga lengette be őket, és a lengéscsillapító hiánya.

         Az Astorián leszállva és kijutva az utcára egyből egy olasz csoport mellett haladtunk el. Valahogy mindig felvidulok, ha messziről látok egy olasz városnéző csoportot, így történt most is. Közelről hallgatva a szinte ordítozást, bár ez visszafogott stílusban volt a szokásostól eltérően. A dallamok és a csipogás, akár egy énekesmadárra hasonlított.

A Zsinagóga szép, az előtte lévő padokon emberek, a kávézók kocsmák kezdenek emberekkel megtelni. Kezdetét veszi az este első negyede.

 A Deák parkjában rengeteg a fiatal, barátikörök társasoznak, beszélgetnek söröznek a Budapest Eye árnyékában.

Mi a 16-os buszra várunk. Pár éve ezt használtam, mikor jöttem haza munkából, és nem akartam a tömött metrót használni a Moszkváig. Aztán ebből rendszert csináltam negyed, fél éven keresztül, a legnagyobb hidegben is leszálltam a metróról és inkább buszoztam. Ősz végén és télen jó volt, mert nem hemzsegtek rajta a turistacsoportok. Már most, ahogy a buszra várunk megtelt a még be sem guruló 16-os. Így amíg elszívtam a cigit, Bálintnak mondtam, hogy szerintem innen sétáljunk az alagútig, majd ott felszállunk a 16-osra. A tapasztalatom régről ugyanis az, hogy itt a fél busznyi japán és akármilyen nációból érkezők leszállnak, szinte kiürül a busz.  Persze ez nem biztosíték semmire. Elindulunk sétálva, én az addig a táskámban tartott analógfényképezőgépemet elővettem. A Deák téren összegyűlt fiatal tömegen átvágtunk a szürke négyzetekből lerakott járdán, a Budapest Eye mellett, ahol újabb tömegek vártak a sorban, hogy felszálljanak rá.

Közeli lámpás kereszteződésnél megvártuk a zöld jelzést. Én belekezdtem egy régi sztoriba, ami a kereszteződéstől 150méterre található bolttal kapcsolatos, ahol elegáns ingeket, nyakkendőket és öltönyöket lehet méregdrágán vásárolni, mire Bálint rám szólt erélyesen, hogy fejezzem be. Ne most, és inkább sose.

Majd a kezében lévő fényképezővel, videórészleteket vesz fel az emberekről, a városról, és majd az utunk végéig folyamat. 

 Én ebből a mellékutcából átmentem a piroson, míg Bálint megvárta a zöld jelzést a kereszteződében. Ez már jelzi a „pestiesedésem”, felveszem a város önző, és egyedivagyokságát. A milliós városban üvegbura alatt létező emberek sokasága, akik nem veszik észre a lehetőségeket, főképp a szépségeket.

Az építészet millió kis apróságát az épület díszítettségeit, a stukkókat, az apró faragásokat, a megtervezett színek változatosságát, a színek nem törvényszerű, de mégis  passzolását. A mélyszürke egyezését az évek óta fakuló sárga színnel, vagy a fakófekete, piros szín mennyire jól mutatnak egymással. És a száz vagy még több éves ívekre formákra. Ebben a már-már autentikus környezetben vágunk  neki a sétának. Én személy szerint szeretem, ha egy épület megőrzi régi, autentikus jellegét. Más felújítók nem akarnak még nagyobb és a modern kornak megfelelő stílust újra felhúzni. Mindenki újítani vagy modernesíteni szeretne, hogy betontömbökkel minimálstílusba „díszítsen” miközben az anyag kétkezi munkások, művészek, faragók hiányában nem formálódik meg, kihalt már ez a szakma, körülbelül a rendszerváltás óta. Mindent szépen befen a minimál stílus alapanyaga: a kezeletlen betonlapok a maga,  őrítően magával ragadó egypontnullás stílusa, ahelyett, hogy igazi stílus kerülne oda.

Bár igazi  politikai értelemben vett rendszerváltásról sem beszélhetünk sajnos, // (és én most nem fogom ezt kielemezni). Az új, ami kecsegtetett inkább rosszal telítette el az országot. Itt jön az képbe, hogy minden ami értékünk volt eladtuk, pénzzé tettük, hogy megnem nevezett személyek szétosszák saját maguk körül, akik régen is és talán most is képviselik saját akaratunkat, a saját mostani voksunkkal, a jobb reményében. De ezt most hagyjuk. //

         A Lánc-hídon haladva rágyújtottam egy cigire, vagy negyedórán át néztük az alattunk elhaladó hajókat, rajta emberekkel. A közelben zene szólt még a pesti részről. Erős sodrással, határozottan hömpölygött a Duna, a sötétszürke vízen élesen tükröződve meg-meg csillogott a város utcai lámpák és a kivilágított épületek fénye.

         Pár éve heti egyszer átbringáztam Pestről Budára pont ezen az útvonalon, amin fogunk sétálni.

A hídról fotózgattam, azt hiszem kettő kockát ellőttem, többet nem tartottam érdemesnek, csak bámultam az embereket. És itt is azok a kérdések foglalkoztattak: “Kik ők, honnan jöttek, hová tartanak”. Egy olasz család sétál el mellettünk. Apa, anya, és két lány göndör barna hajjal, fekete keretes szemüvegben, boldognak tűnnek. Ahogy én is az vagy ebben a meleg koranyári időben.

         Szóval a híd közepén nézzük a hajókat. A Mátyás templom kontúrjait, a Várat, és újra a Mátyás templomot. Szinte egyszerre mondtuk, hogy mennyire szép, és hasonló csoda, mint akár a Notre Dame. A bennük rejlő szakrális ereklyék, a művészeti alkotások, festmények, szobrok, amelyek pótolhatatlan és páratlan. Az orgona, amely nem csak vallási szertartásokhoz lehet használni. A 80’as évek leghíresebb orgonistája ebben a székesegyházban(Notre Dame) munkálkodott, Pierre Cochereau, vagy napjainkban Oliver Latry és Philippe Lefebvre. Plusz a vallás, az Istenhit, amit a mai kor emberei, már nem tartanak fontosnak a rohanó és önző világukban.

Az alagút felé haladunk, ott felszállunk a 16os, szinte üres buszra, csak pár japán túrista volt rajta. Két megálló és a várban vagyunk. A felszállás utáni első megállónál a japánok leszállnak. A meredek kis emelkedőről amire kaptat fel a busz, rálátni a Parlamentre a sárga fényben pompázó kupoláját és az épület részleteit.

Leszállunk, újabb nyüzsgő tömeg. Péntek van, szabadság estéje. A macskaköves utcán csoszogunk. Átvergődünk a lassan érkező turistabusz előtt. A parkolóban meglátok egy sötét ezüst (szürke) Fiat Uno-t. Abarth felnikkel. Kicsit tájidegen ez a 80’as évekbeli autó, a csili-vili milliós autók gyűrűjében, és mekkora a kontraszt. Kocka forma kontra egy kaptafára legyártott mostani tucatautók. A maga korában ez is tucatautó volt. Trabantok és Wartburgok után megváltás lehetett. Ma közel 25 év elteltével már egyedi lett ez a rozsdafoltos Uno. Az eltelt idő megszépít szinte mindent. Apró ceruzák által kiszínezve. Az elavult tárgyak megfordítják szerepüket. Felnevetünk akkor, ha egy Trabant kétésfélmillió forintba kerül, amikor egy írógép közel százezer forint.  

A várfelé sétálunk a macskaköveken. Kevesebb ember van már itt. Pár éve még fel volt állványozva itt a Karmelita kolostor épülete, most furcsán hatott rám, hogy nem az állványzat előtti vászonra festve látom az épületet, hanem felújított állapotában. Új gyeptéglák, fűre lépni tábla még nincs, így ami nincs tiltva...úgyhogy kipróbáltam …puha a gyep, pár napja vághatták. Persze csak pár méter használtam, aztán egyensúlyoztam a szegélyen, mint egy akrobata.

A siklóhoz érve, mint egy teraszon elénk terült a Lánchíd, és a háttérben a Bazilika fényei. Mint mindenki így mi is csináltunk egy szelfit. Hisz, ami nincs le fotózva, az meg sem történt… [folytatódik]

Bálint elérhetőségei: kalisession on instagram: https://www.instagram.com/kalisession/ 

videó a sétáról: https://www.youtube.com/watch?v=Ea8v26LNmx0